Alig hunyta le szemeit Nagy Konstantinusz, midőn a
katonák fellázadtak s a három császárfiún és Konstantinusz öccsének gyermekein,
Galluszon és Juliánuszon kívül a császárcsalád minden tagját kivégezték. A
legyilkoltak birtokait Konstantinusz ragadta magához, többi testvérei ellenben
megtartották azon tartományokat, melyeket az osztozás alkalmával kaptak. Nem telt
azonban sok időbe a dolog és bebizonyították, hogy nem érdemesek a hatalomra,
mert nem tudnak azzal másként élni, mint birodalmaik nagy kárára. Konstanciusz
kapta a birodalom nagyobbik, keleti felét s Konstantinápolyt választotta
székhelyéül. Konstanciusz háborút indított a perzsák ellen, tizenhárom évig
folytatta kisebb-nagyobb megszakításokkal ellenük a küzdelmet, mely idő alatt
kilenc esetben nagyobb ütközeteket veszített.
Miután a három császár Dalmáciusz és Annibáliánusz
országait felosztották maguk között, a nyugati birodalom ezen osztozkodás
következtében örökös viszályok és villongások színhelye lett. Konstantinusz,
aki apja nevét viselte, magának követelte Afrikát, ami újabb viszályokra adott
okot. Hogy követeléseit érvényesítse, hadat vezetett Konstánsz ellen, de ennek
vezérei Akvilejánál úgy megszalasztották seregét, hogy magának is menekülnie
kellett. Futása közben aztán megölték (340). Konstánsz ekkor testvére örökségét
is magához ragadta, ő lett a birodalom nyugati felének az ura s tíz évig élvezte
gondtalanul a hatalmat. Ámde pár év mulva Galliában lázadás támadt ellene s
egyik vezére, Magnenciusz kiáltatta ki magát császárrá.Konstánsz hiába keresett
segítséget, a lázadók sokkal erősebbek voltak s mikor végre menekülésre szánta
el magát, az sem sikerült, mert a pirenei hegyek között egy frank vitéz 350-ben
megölte. A galliai lázadás nem maradt hatás nélkül. Az illiriai légiók
Vetrániót tették meg császárrá, Rómában pedig Nagy Konstantinusz rokonát,
Nepociánuszt választották meg. A perzsa hadakkal harcoló Konstanciusz, amint
értesült a lázongásokról, gyorsan abbahagyta a küzdelmet és sietett vissza,
hogy a lázongásokat elfojtsa. Vetránió párthíveit sikerült ígéreteivel a maga
számára megnyernie s azután összes haderejét Magnenciusz ellen vezette. Vele
nem volt hajlandó még tárgyalásokba sem bocsátkozni, mert úgy vélekedett, hogy
az uralkodási jog egyedül őt illeti meg. Pannoniának Murza nevű városánál, a
Irgalmat nem ismerve támadtak a csapatok egymásra s mind
a két félen szörnyű volt a pusztulás. De mégis Magnenciusz veresége volt a
nagyobb. Seregét Konstanciusz hada majdnem egészen megsemmisítette. Ő maga is
futásban keresett menedéket. Mikor aztán egészen reménytelennek látta a
küzdelmet, kétségbeesésében öngyilkosságot követett el. Konstanciusz, hogy a
maga hatalmát biztosítsa, az elrettentés fegyvereihez nyúlt. A birodalmat a
kémek egész tömege lepte el, kik minden gyanus emberről jelentést tettek neki.
Bűnösök és ártatlanok egész tömegével kerültek a vérpadra s némelykor azok a
jelenetek újultak meg, melyek Máriusz, Szulla és a zsarnok császárok uralkodása
alatt rettegtették a római népet. Nagy Konstantinusz családjából két fejedelmi
sarj volt még életben, Gallusz és ennek öccse, Juliánusz. Gallusz Antiokhiában
tartózkodott, de kegyetlensége és feslett élete folytán nem valami nagy
népszerűségnek örvendett. Teljesen méltó volt hozzá felesége, Konstancia, aki
sok tekintetben még fölül is multa férjét kicsapongásaival. A titkos kémek
azonban őket is feladták Konstanciusznak. Azt jelentették róluk, különösen
Galluszról, hogy a birodalom elfoglalására törekszik, minélfogva Konstanciusz
két főtisztviselőt küldött Antiokhiába a vizsgálat vezetésére. A tisztviselők
azonban nem járhattak el megbízatásukban, mert a feldühödt nép agyonverte őket.
Konstanciusz most taktikát változtatott.
Udvarába hivatta Galluszt, azzal az ígérettel, hogy nem
lesz semmi bántódása. Ámde mihelyt Gallusz megérkezett, a császár börtönbe
vetette s pár hónap mulva kivégeztette. Egyedül Juliánusz volt még életben Nagy
Konstantinusz családjából s rá is ki volt mondva a halálos ítélet, ha Euzebia
császárné véletlenül közbe nem lép s ki nem viszi, hogy cézárrá választassék.
Julianusz ekkor Athénben tartózkodott s kiváltképen a bölcsészeti tudományokban
képezte mágát. Eszes, jóravaló, erényes fiatalember volt, kit azért sem
lehetett mellőzni, mert a perzsa háború küszöbön állott s ezenkívül Galliában,
a Szajnánál, a felső és alsó Dunánál és Kis-Ázsiában is kitörtek a villongások,
úgyhogy ezek megfékezésére szükséges volt Konstanciusznak segítségét venni maga
mellé s ezt a segítő erőt felesége tanácsára Juliánuszban akarta megtalálni.
Kinevezte őt Gallia cézárjává, mert a barbár népek beözönlése ellen védeni
kellett a birodalmat, másfelől pedig a háborús mozgalmak is azt követelték,
hogy a császár készen álljon az ellenségeivel való küzdelemre minden ponton.
Nagy Konstantinusz császár uralkodásának ismertetésénél szólottunk már azokról
a vallási ellentétekről, melyek a kereszténységben az első szakadást
létrehozták. Konstanciusz alatt ezek az ellentétek még élesebbekké váltak s a
Szentháromság dogmája körül keletkezett viták szakadásra vezettek az egyházban.
A viták arról folytak, hogy a Szentháromság három
személye, az Atya, Fiú és a Szentlélek egyenlő rangúak-e vagy nem. Athanáziusz
alexandriai püspök a Szentháromságról azt a magyarázatot adta, hogy abban a
három egység teljesen egyenlő és a Fiú öröktől fogva való. Árius Athanáziusz
ellenében azt tanította, hogy a Fiúisten az Atya szabad akarata által teremtett
s habár az ő szellemével van eltelve, az Atyának mégis alá van rendelve s
létezése nem öröktől fogva való. Ama pár száz, még pedig jó pár száz esztendő
óta, mely ezen viták óta eltelt, az ilyen kérdésekben sokkal türelmesebb, sőt
közönyösebb lett az emberiség. Legfeljebb hivatásos egyházi emberek vitatkoznak
ilyen meddő és céltalan kérdések felett mai időkben.A kereszténység kezdetekor
azonban az ilyen dogmák feletti vélemények a legsúlyosabb okot szolgáltatták
arra, hogy az ellenkező állásponton lévők elkeseredett harcot folytassanak
egymással. A keleti püspökök közül sokan voltak, akik elfogadták Árius
tanítását és ilyen szellemben hirdették a Szentháromságról szóló tant. Ezen tan
hívői áriánusoknak neveztettek. Tudjuk azt is, hogy e viták rendezése végett
Nagy Konstantinusz 325-ben Niceában zsinatot hívott össze, melyen az Árius-féle
tan ellen döntöttek. Megállapították a zsinaton a Szentháromság dogmáját azzal
az értelmezéssel, hogy a három személy (Atya, Fiú, Szentlélek) egy isten s a
Fiú az Atyával egylényegű, vagyis homouziosz.
Áriust és követőit eretnekeknek nyilvánították és az
egyházból kirekesztették. Ámde az áriánusok egyik része, ha már nem sikerült
győzniök, szerette volna, ha az ellentétek kölcsönös engedményekkel
kiegyenlíttetnek s hajlandó volt a Szentháromság tanát olyan értelemben
elfogadni, hogy a Fiúisten az Atyával hasonló lényű, vagyis homojuziosz. Volt
tehát két párt, egyik a homouziosz, másik pedig a homojuziosz (egylényű és
hasonlényű) magyarázat mellett, de az Árius-pártiak hiába akarták a közeledést,
az Athanáziusz-pártiak nem voltak hajlandók engedményekre. S folyt nemcsak a
vita, hanem az üldözés és a vér is az egy “j” betű különbsége miatt. Csakhogy
az áriánusok kudarca nem volt végleges. Maga Nagy Konstantinusz is visszavonta
később az ellenük kiadott szigorú rendeleteket s állítólag ő is elfogadta
később Árius tanát, de ha ez kétséges volna is, akkor sem bír valami különösebb
fontossággal a dolog. Ellenben, hogy az Árius-féle tan később mennyire
elterjedt, mutatja Konstancinusz példája, aki már az Árius-féle tan szellemében
vallotta hitét s miként azelőtt az áriánusokat, úgy ő most az
Athanáziusz-pártiakat kezdte üldözni. Ismét felújultak a véres összetűzések, a
zsinatok egymást érik s végre 360-ban a rimini zsinat elfogadta a
homojuziosz-féle magyarázatot.
Hihetetlen sok vér ömlött el a homouziosz és homojuziosz
miatt, azaz egy betű miatt, amely az egyetlen eltérést, különbséget alkotta a
bőszen egymásra törő pártok között. Mialatt a birodalomban és magában a
császári udvarban is folyt a kérlelhetetlen üldözés a kétféle hitelvi nézet
miatt, Juliánusz, kit Konstanciusz uralkodótársul kiszemelt, Görögországban
egészen a pogány bölcselet szellemében nevelkedett s távol állott mindazon
gyűlölködésektől, melyek a keresztény pártokat egymás iránt eltöltötték.
Juliánuszt a császár egyelőre Galliába küldte, hogy ott a rendet helyreállítsa.
És Juliánusz, aki eddig a hadvezetéssel és korrnányzással vajmi keveset
foglalkozott, veleszületett nagy tehetsége folytán kiválóan alkalmasnak
bizonyult ezen feladat betöltésére. Hat éven át volt Gallia kormányzója, de e
hat esztendő alatt olyan rendet teremtett, hogy a nép és a hadsereg valóságos
rajongással vette körül személyét. A germánok, frankok és alemannok ebben az
időben a felső és alsó Szajnán gyakran áttörtek és nagy pusztításokat vittek
végbe a tartományban. Juliánusz azonban már az első hadjáratában megmutatta,
hogy hatalmas ellenfélre találtak benne s egymásután megverte őket, úgyhogy pár
esztendő leforgása alatt Galliában a régi rend ismét helyreállt. Ámde Juliánusz
kötelességeinek lelkiismeretes és szerencsés teljesítésével Konstanciusznál
éppen az ellenkező hatást érte el.
Konstanciusz nem a nagy reményekre jogosított
trónörököst, a kiváló katonát és a jeles kormányzót, hanem csak a vetélytársat
látta benne, kinek egyre növekvő népszerűségét a leggonoszabb szívvel figyelte.
A környezetében lévő udvaroncok, tányérnyalók és mindenféle kegylesők aztán még
csak fokozták benne a féltékenységet Juliánusz iránt újabb és újabb
rágalmaikkal. Miután Konstanciusz éppen ekkor vereséget szenvedett a
perzsáktól, ezt az alkalmat felhasználta arra, hogy Juliánuszt megfossza
hatalmától. Parancsot küldött hozzá, melyben meghagyta neki, hogy serege
javarészét küldje el az ázsiai harctérre. Juliánusz rögtön tisztában volt vele,
hogy Konstanciusz mire céloz ezzel a rendeletével. Meg akarta őt fosztani
katonáitól, hogy mindenféle hatalmi törekvését eleve meghiúsíthassa. Pedig
Juliánusz a leglelkiismeretesebben teljesítette feladatát s nem is gondot
sohasem arra, hogy növekvő sikereit és népszerűségét Konstanciusz ellen
felhasználja. A parancs azonban ki volt adva s ennek engedelmeskednie kellett.
Juliánusz összegyüjtötte légióit s hivatkozva a császári parancsra, tudatta
velük, hogy a keleti harctérre kell indulniok. Hatalmas lármával és dühös
elégületlenséggel fogadták a légiók Juliánusz közlését. A galliai viszonyokhoz
szokott légiók tudni sem akartak arról, hogy a fáradalmas útra induljanak s még
kevésbbé arról, hogy kedvelt cézárjukat elveszítsék. Csakhamar híre terjedt a
táborban, hogy Konstanciusz Juliánusz megbuktatása miatt adta ki ezt a
parancsot s a Páris környékén összegyűlt légiók nyilt lázadással szegültek ellene
a rendeletnek.
Egy éjszaka, midőn a bor különben is felhevítette
vérüket, kivont karddal és égő fáklyákkal megrohanták Juliánusz palotáját s
röviden, de nyomatékosan közölték vele feltételüket, mely ennyiből állott:
“Halál vagy trón!” Juliánusz csöndesíteni próbálta őket és beszédbe
kezdett. “Katonák - mondotta - a császár
parancsot küldött az indulásra, a parancsnak pedig engedelmeskedni tartoztok!”
Nem folytathatta tovább, mert a feldühödt tömeg most már még nagyobb
nyomatékkal közölte óhaját: “Halál vagy trón!” És ez azt jelentette, hogy vagy
az uralkodást választja, vagy pedig azt, hogy ellenkezése folytán megölik.
Juliánusz kénytelen volt a kényszerhelyzetet elfogadni és végül így szólt a
katonákhoz: “Meghajlok akaratotok előtt, de ti is legyetek készen minden
eshetőségre.” Jól tudta, hogy Konstanciusz nem fogja tudomásul venni császárrá
választását s mihelyt értesül a galliai légiók lázadásáról, hadat fog ellene
vezetni. Tapintata és fegyelemérzete arra utalták azonban Juliánuszt, hogy
iparkodjék mindenáron elejét venni a bekövetkezhető villongásoknak. Ezért, hogy
a polgárháborút mindenáron elkerülje, levelet intézett előbb Konstanciuszhoz,
ki előtt feltárta őszintén a helyzetet.
Elmondotta levelében, hogy az a
parancs, melyet a galliai légióknak a keleti harctérre való rendelése ügyében
kiadott, azt a hatást eredményezte, melyre ilyen körülmények között biztosan
lehetett számítani. A légiók annyira hozzá vannak szokva a galliai
szolgálathoz, hogy a parancsra lázadással feleltek. Ennek a lázadásnak az
előkészítésében neki semmi része nem volt s nagyon sajnálja, hogy most ő is
olyan helyzetbe jutott, hogy kénytelen az egyetlen lehetséges megoldási módot,
a császárságot választani, hacsak nem akarja kitenni magát a meggyilkolásnak.
Kéri tehát, hogy adja beleegyezését, illetőleg megerősítését a légiók
választásához. Erre az őszinte és minden sorában nemeshangú levélre
Konstanciusz hadüzenettel válaszolt. Tudni sem akart Juliánusz császárságáról s
követelte tőle, hogy mondjon le azonnal. A háború tehát kikerülhetetlenné vált
s Juliánusz nem is késett csapatait megindítani Illiria felé. Összeütközésre
azonban nem került a dolog, mert Konstanciusz, mielőtt fegyverét
vetélytársáéval összemérhette volna, heves lázroham által meglepve Kr. u.
361-ben meghalt. A birodalom császára ilyenformán Juliánusz lett, aki
Konstanciusz halálának hírére gyorsan megjelent Konstantinápolyban s díszes
temetést adott az elhúnyt császár hamvainak. Azután életének harminekettedik
évébén átvette az egész birodalom kormányzását.
A római birodalomnak annyi esztendő elteltével végre
olyan uralkodója akadt Juliánusz személyében, aki egyesítette magában a
legkiválóbb tulajdonságokat, melyek a jó fejedelmeket ékesíteni szokták.
Harminckét éves lévén, szellemi erejének legteljesebb frisseségében foghatott
hozzá birodalma kormányzásához. Mint ember sok jelességgel volt megáldva.
Bátor, vitéz, jellemes férfiú, akit ezen tulajdonságai mellett egyszerűség,
törvénytisztelet és a nép igazi szeretete jellemeznek. Szellemi tehetségére
nézve jellemző az az értesítés, hogy képes volt ugyanazon időben írni, diktálni
és környezetével beszélgetni. Semmiféle fennhéjazás, kegyetlenség, vagy
kapzsiság és kicsapongás nem tette ellenszenvessé a császárt. Méltó volt rá,
hogy egy nagy birodalom sorsát intézze. Mindössze alig két esztendeig
uralkodott, de ezalatt a rövid idő alatt is képes volt udvarát és a birodalom
belügyeit a humanista elvek szellemében rendezni. Nemcsak szíve, hanem esze is
helyén volt. Azaz időszak, melyet Görögországban töltött, mély hatást tett
lelkére. A görög irodalom és bölcsészet nagy alkotásai egészen áthatották
szellemét s ennek lehet tulajdonítani, hogy a kereszténység nem volt képes őt
elragadni. Az ő szemében a kereszténység csak képmutatás, egy romlott császári
udvar vallása volt, amelynek nemes eszmékkel sujtázott takarója alatt a
legnagyobb gonoszságokat követik el.
Konstanciusz például buzgó kereszténynek mutatta magát,
de keresztény elvei csöppet sem akadályozták meg abban, hogy a legnagyobb
kegyetlenségeket el ne kövesse. Aztán ott folytak le szemei előtt az ádáz és
lelketlen viták olyan kérdések felett, hogy a Szentháromságban az Atya és Fiú
egyenrangúak-e vagy sem s az a véres öldöklés és üldözés, mely e viták
eredménye lett s látta azt a nagy gyülölséget, amely a hadakozó pártokat egymás
iránt eltöltötte. Aztán megint ott vonulhattak el lelki szemei előtt a
különböző képek, apjának, testvéreinek, rokonainak és híveinek megöletése s
mindezeket mind olyan emberek követték el, kik büszkék voltak arra, hogy ők
keresztények. Való, hogy ezek a példák csöppet sem lehettek alkalmasak arra,
hogy egy olyan gondolkozású férfiút, mint Juliánuszt, aki bámulattal szívta
magába a pogány ókor tudományos és vallásos elveit, megihlessenek. Ő a kereszténység
helyébe a pogányságot akarta visszaállítani. De ezen törekvésében a terror
semmiféle fegyverét nem alkalmazta. Elismerte minden vallás létjogosultságát,
de a maga arisztokratikus érzései szerint jobbnak találta, ha a pogány vallás
régi tekintélyét visszaállítja. Evégből számos pogány templomot építtetett,
előmozdította kitüntetésekkel, kedvezésekkel a pogány vallás terjedését s rajta
volt, hogy a keresztények közül is minél több hívet hódítson el a régi
vallásnak. Nem üldözte tűzzel-vassal a keresztényeket, de elzárta előttük az
iskolákat és megtiltotta, hogy keresztény ember tanító lehessen.
Ezen pogánybarát elveiért nevezi őt a történelem
aposztatának, vagyis hitehagyónak, aki, habár kereszténynek született, mégis
visszatért az ősi pogány valláshoz. De, miként már előbb kiemeltük, az ő
pogánysága nem a rémuralom rendszerével akarta a maga jogait visszapörölni.
Elnéző volt minden törekvés iránt s a vallási dolgokon túl minden erejét arra
fordította, hogy a birodalom belső rendjét megszilárdítsa. Juliánusz azt is
megkísérelte, hogy a pogányokat könyörületességben és jó cselekedetekben a
kereszténység utánzására buzdítsa s ő maga járt elől jó példával, midőn
kórházakat alapított. Miután a perzsa háború uralkodása alatt kiújult, hogy
Mezopotámiát visszaszerezze, Antiokhiából 363-ban nagy haddal indult a keleti
határokra. Eleinte nagy szerencsével harcolt s több ütközetet megnyert, de
később elfordult tőle a szerencse s miután az örmény király is elpártolt tőle,
egymásután érték a csapások. A Tigris-folyón túl messze elkalandozott és így
kitette magát s csapatait a legnagyobb nélkülözéseknek. Az ellenség azt a
taktikát alkalmazta ellene, melyet az oroszok gyakoroltak Napoleon ellen.
Mindent felégettek előtte, a hidakat lerombolták, az utakat járhatatlanná tették,
az élelmet elhordták, kalauzai pedig elárulták s ahelyett, hogy Perzsia gazdag
városai felé vezették volna, álutakra vitték, úgyhogy végül kénytelen volt
visszavonulni. Közben a perzsa lovasság állandóan nyomában járt s fárasztotta,
nyugtalanította, úgyhogy végül egészen megtörve hátrált serege a Tigris felé.
Már csak a végső mérkőzés volt hátra. Június havában ez
is megtörtént. Egy nagyobb perzsa csapat megtámadta a fáradalmaktól megviselt
római sereget és megverte. A csatában Juliánusz is megsebesült s midőn az
oldalába fúródott nyilat kihúzta, felkiáltott: “Győztél Gallilei!” Ezen
felkiáltásából következtetik többen, hogy Juliánusz utolsó óráiban a
kereszténység felé hajlott. Sebe halálos volt s nemsokára meghalt. Légiói
megadták neki a rangjához illő végtisztességet. Holttestét Kilikia Tharzusz
nevű városába vitték s a Cidnusz-folyó mellett temették el. Konstantinusz
Khlorusz családjából ő volt az egyetlen utód, kivel a családfa aztán Kr. u.
363-ban egészen kihalt. Juliánusz úgy halt meg, hogy nem gondoskodott utódáról.
A választási jogot tehát a hadsereg ismét magához ragadta és Juliánusz helyébe
a testőrség főnökét, a keresztény Joviánuszt kiáltotta ki császárrá. A
kedvezőtlenre fordult hadjáratot, mely Juliánuszt is áldozatul követelte,
Joviánusz nem tudta megváltoztatni s azzal fejezte be, hogy a sereget
visszavezette a perzsák földjéről. A csatavesztés folytán a rómaiaknak le
kellett mondaniok Örményország védnökségéről s a Tigrisen túl elfoglalt
területeket is visszaadták a perzsáknak. Joviánusz uralodásának az a
legjelentékenyebb mozzanata, hogy a Juliánusz által kiadott keresztényellenes
rendeleteket mind visszavonta.
Uralma rövid ideig tartott, a hadjáratról való
visszatérése után már az első esztendőben elhunyt. Utána a pannoniai származású
Valentiniánuszt választották császárrá, aki Válensz nevű öccsét vette maga
mellé uralkodótársul. Válensz a keleti, ő pedig a nyugati birodalmat
kormányozta. Válensz ellen Juliánusznak egy Prokopiusz nevű rokona próbált
lázadást kelteni, de sikert nem ért el s halállal bűnhődött. Ez az összeesküvés
kegyetlenné tette Válenszt, aki annyira átadta magát a büntetés és bosszú
kéjének, hogy hálószobája mellett állandóan két medvét tartott s ezekkel
végeztette ki az elítélteket. Mindezek ellenére ő is, Valentiniánusz is
erélyesen védték a birodalom határait a betörő vándor hordák ellen s a
keresztény vallásnak szabad terjedést biztosítottak. Csakhogy Válensz az
áriánus szekta érdekében működött, míg Valentiniánusz a teljes
vallásszabadságot biztosította híveinek s iparkodatt eközben a papság
visszaéléseit megszüntetni. Valentiniánusz uralkodása 375-ben szűnt meg, midőn
éppen háborúra határozta el magát a tartományait fenyegető kvádok ellen. A
császár nagy sereggel vonult ellenük, de Bregecióban (Ószőny) meghalt. A nyugati
birodalom császári székét halála után fia, Graciánusz foglalta el, aki alatt
már kezdenek jelentkezni azok a barbár tömegek, melyeket a népvándorlás áradata
vetett a római birodalom tartományai felé.
Róma egykori nagyságának és
világuralmának ekkor kezdődik az a rohamos aláhanyatlása, mely végül a teljes
megsemmisülésbe döntötte a birodalmat.