A római császárság története.

Cézár Oktáviánusz Augusztusz. (Kr. e. 30-tól Kr. u. 13-ig.)

A farzaluszi csata és az akciumi ütközet után a köztársaság eszméjének alig voltak számbavehető harcosai. Azok, akik Cézárt lehetetlenné tették alkotmányellenes céljai megvalósításában, ezúttal már maguk is lehetetlenné voltak téve.

Meghaltak vagy számkivetésben éltek, a polgárság értelmesebb része pedig kezdte belátni, hogy az erkölcsök általános romlása mellett a köztársasági forma amúgy sem állhat fenn. Másrészről az emberek bele voltak fáradva a folytonos küzdelembe, melyet a pártok viaskodása felidézett. Béke és nyugalom után vágyódtak. Antóniusz leveretése után Oktáviánusznak nem volt versenytársa s így nyugodtan hozzáfoghatott tervei megvalósításához. A császárság megalapítása, vagyis a katonai egyeduralom életbeléptetése azonban még mindig bizonyos óvatossági rendszabályokat parancsolt. Oktáviánusz előtt ott lebegett Cézár összevagdalt holtteste, nem mutatkozott tehát célszerűnek előtte a nyilt fellépés, inkább abban állapodott meg híveivel, hogy a formák megtartása mellett fogja újításait keresztülvinni. Látszatra tehát úgy volt a dolog, hogy a köztársaság szervezete megmaradt külsőleg, a hatalom ellenben egészen Oktáviánusz kezében összpontosult. Nem vette fel a császári címet, sem a diktátori nevet, de azt a hatalmat gyakorolta, amit csak királyok szoktak egy birodalomban. Megmaradt konzulnak, de vezetése alá volt rendelve az egész haderő. A szenátus felruházta imperátori címmel és az egész katonaság felett való parancsnoklást reá bízta. Szokásban volt Rómában, hogy midőn a cenzorok befejezték a népszámlálást, azon férfiút, ki a szenátorok névjegyzékének eléjén állott, szenátus princepsznek nevezték és ezen címet az illető egész életén keresztül megtartotta.

Ezt a régi címet most Oktáviánuszra ruházták, mellyel velejárt az a jog, hogy először mondta el véleményét a felvetett kérdésekről és ezáltal döntő irányt adott a tárgyalásoknak. Oktáviánusz megelégedett azzal, hogy ezt a régi eredetű tisztséget vette fel s mint princepsz vezette a szenátus tárgyalásait. A szenátus megreformálásánál a szenátorok sorából törölte mindazokat, akiket alacsony származásuknál vagy csekély vagyonuknál fogva erre a rangra méltatlannak talált. A kibuktatottak helyébe a maga embereit választatta be s midőn ez megtörtént, úgy tett, mintha megunta volna azt a nagy hatalmat, melyet eddig csak a birodalom érdekében viselt s kijelentette, hogy lemond róla. Csakhogy az újjászervezett szenátus éppen azért volt újjászervezve, hogy Oktáviánusz érdekeit mindenben előmozdítsa. Midőn tehát Oktáviánusz lemondott a főhatalomról, a szenátus maga állott elő és kérlelte, hogy tartsa meg és alkalmazza azt a birodalom javára. A szenátus habozás nélkül kész volt minden hatalmat átruházni Oktáviánuszra, mire ez kijelentette, hogy megtartja a legfőbb vezérletet és a tartományok és hódoltságok korlátlan uralmát, felveszi az imperátori címet, de csak tíz évre, noha életfogytig ajánlották fel neki. Azt is kijelentette, hogy azokban a tartományokban, ahol a rend szilárd, a kormányzást a szenátus gyakorolja.

Mivel azonban a szenátus e békés tartományokban katonai erő felett nem rendelkezett, Oktáviánusz korlátlan hatalmát semmi sem ellensúlyozta. Mégis úgy vették ezt, mint az alkotmánytisztelet valami szokatlan jelét s túláradó hálájukban annyira ragadtatták magukat, hogy Munáciusz Plankusz indítványára elhatározták, hogy Oktáviánuszt Augusztusz melléknévvel tisztelik meg, ami dicsőt, kegyelmest, felségest jelent s eddig csak isteneket szoktak ilyen dísznévvel felruházni. (Kr. e. 17.) Oktáviánusz politikai kiválósága abban nyilatkozott meg ezen események után, hogy habár a főhatalom az ő kezeiben egyesült, óvakodott az abszolút fejedelem szerepében mutatkozni. Inkább arra törekedett, hogy a köztársasági formák betartásával, ami hatalom még kínálkozott, magához ragadja. Igy a cenzori hatalmat adatta magának egész életére, hasonlóképen örökös néptribunná választatta meg magát s így személyét szentté és sérthetetlenné tette. A konzulságot is megszavaztatta tíz évre, majd a pontifex maximuszi méltóságot vette föl. Minden tíz esztendő elteltével lemondott aztán hivatalairól, mintha már unná a főhatalmat. De a szenátus és a nép mindig kérte, hogy ne hagyja őket magukra. Oktáviánusz ilyenkor a nemeslelkű szerepét játszotta s úgy tüntette föl, hogy egyedül a római népért hozza meg ezt az áldozatot, hogy megmarad hivatalában, holott életének minden törekvése a főhatalom megszerzése volt. Igazi szándékait és érzelmeit kitűnően el tudta rejteni.

Szokásaiban, viseletében, modorában, erkölcseiben egyaránt a legnagyobb egyszerűséget tanusította. Gyűlések alkalmával szívesen szóbaállott a polgárokkal, érdeklődve hallgatta meg panaszaikat, magánügyeiket, játékok és lakomák alkalmával pedig elvegyült a nép között s maga is a legjobb kedéllyel mulatott velük. Nem volt sohasem fennhéjázó és dölyfös. Eltűrte az őszinte szavakat bárkitől, sőt hallgatott is rájuk, midőn meggyőződött róla, hogy azok igazságosak. Egy alkalommal kegyelmet kértek tőle egy halálraítélt érdekében. Oktáviánusz azonban nem akart megkegyelmezni, mire Mecénász egy kártyára ezen szavakat írta: “ Hóhér akarsz-e lenni?” Augusztusz gondolkozott a szavak értelmén s rövid gondolkodás után ezt felelte Mecénásznak: “Igazad van.” És a halálraítéltnek megkegyelmezett. Általában a kiváló alkalmazkodó képességben nyilvánult meg az ő legnagyobb ereje. Egyszerűnek, igénytelennek mutatta magát, mikor a leghatalmasabb volt s hagyta a népet abban a hiedelemben, hogy szabad, miközben ő maga intézte korlátlanul a birodalom sorsát. De az is kétségtelen, hogy nagy tehetséggel, kiváló érzékkel és sok jóindulattal vezette a kormányzást. Az ő kormányrendszerében már kidomborodik az öntudatos nevelő-fejedelem programja. Azelőtt a bajvívások és az állatviadalok voltak a nép legkedveltebb látványosságai. Augusztusz hamar belátta, hogy ezek csak durvítják az erkölcsöket, azért helyettük inkább színdarabokat adatott elő.

Nagy támogatója és istápolója volt a tudományoknak és művészeteknek is. A tudósokat, írókat, költőket és művészeket nagyrabecsülte és nagy elismerésben részesítette őket. Nem egyszer lehetett látni, amint híres költőkkel sétált és társalgott. Különösen Horáciuszt és Virgiliuszt becsülte nagyra. Uralkodása alatt Róma nemcsak lélekszámban, hanem vagyonban, jólétben és műveltségben óriásit haladt előre. Nem egyszer mondotta dicsekedve: “Márványból hagyom hátra Rómát, melyet téglából kaptam.” Szenvedélyes pártolója volt ugyanis az építőművészetnek is s mivel kitűnő ízléssel bírt, házait, épületeit mind márványból építtette s ezt a szokást tette uralkodóvá egész Rómában. Az ötvösművészet is rendkívüli fejlődést ért el alatta. Mindamellett Augusztusz konzervatív politikát folytatott. Nem iparkodott Cézár nyomdokain haladni, aki előtt az a cél lebegett, hogy a kiváltságok korlátait ledönti s a birodalom összes népeit a törvények és jogok közösségével fűzi egybe. Augusztusz ellenben a római polgárjog megadását szigorúan korlátozta s habár megadta ezt a veteránoknak, de távol tartotta tőle az idegen nemzetiségeket és tartományokat. Mindent, ami ősi római volt, mesterségesen fenntartani és fejleszteni igyekezett, kivéve a régi kormányformát, melyet a köztársaságiból abszolutisztikussá változtatott, hogy a maga korlátlan uralmát biztosítsa.

Augusztusz meg volt győződve róla, hogy csak konzervatív elvek mellett lehet a birodalmat fenntartani, ennélfogva ez a szellem hatja át nemsokára összes intézkedéseit és törekvéseit. Az arisztokráciával, melynek azelőtt ellensége volt, igyekezett jó lábon élni, hogy ezek támogatását és szövetségét megnyerje. A népet pedig azzal csatolta magához, hogy kétszázezer embernek állandóan gabonát és kenyeret adott, azonkívül látványos játékokat rendezett számára. Okos politikája és rendkívül tapintatos modora következtében hihetetlen nagyra nőtt népszerűsége a római nép előtt. Számos apróság maradt fenn róla, melyek mind azt a nagy népszerűséget bizonyítják, mely személyét körülvette s arról a kiváló érzékről tanuskodnak, mellyel Augusztusz minden helyzetben feltalálta magát. Egy alkalommal például elfogadta egy egészen jelentéktelen polgárember ebédre való meghívását. Csak annyit jegyzett meg tréfásan: “Nem is tudtam, hogy mi ilyen bizalmas lábon állunk egymással.” Törvénykezések alkalmával? megjelent a tárgyalásokon és résztvett a vitákban, midőn az ügyvédek, bírák kérdéseket intéztek hozzá vagy éppen megcáfolni iparkodtak őt. Egy alkalommal egyik volt katonája egy pörében reá akarta bízni védelmét.

Augusztus meghallgatta őt, aztán így felelt “Barátom, most nagyon el vagyok foglalva, de küldök neked egy jó ügyvédet magam helyett.” Mire a katona visszavágta: “Szép, szép! De mikor a karomra volt szükség, küldtem-e én más embert?” Erre az argumentumra már nem volt mit felelni s Augusztusz kijelentette: “Igazad van! Menj csak haza nyugodtan, a tárgyaláson ott leszek.” Rendkívüli alkalmazkodó tehetségével és páratlan emberismeretével elérte lassankint és fokozatosan Augusztus azt, hogy mindenható lett a birodalomban anélkül, hogy azt a látszatot keltette volna, hogy ragaszkodik a hatalomhoz vagy sóvárog utána. Nagy ravaszság, diplomáciai tehetség, emberismeret, önuralom és egyéb tulajdonok kellettek hozzá, hogy ezt elérje, de ő rendelkezett ezen tulajdonságokkal s tudta úgy irányítani az államügyeket, hogy a római nép elhigyje, boldogulásának a titka az ő személyéhez van fűzve. A császárság megalapítása után Augusztus ritkán vívott háborúkat, de mégsem lehetett el egészen anélkül, hogy egyik-másik néppel harcba ne keveredjék. Jánusz temploma, melyet Numa Pompiliusz alapított avégből, hogy béke idején zárva, háború idején ellenben nyitva legyen, Augusztusz negyvenhárom évi uralkodása folyamán csak háromszor volt bezárva. Augusztusz nem volt ugyan harcias uralkodó, de azért mégis rendeznie kellett a birodalom vitás kérdéseit. Meg kellett erősítenie a Rajna mentén húzódó határvonalat, biztosítania kellett Arménia, Judea hűségét s megtörnie a párthusokat s az afrikai népeket. Különösen sikerrel járt Arméniával való viszályainak rendezése.

A párthusok pedig, akik ellen hadat akart Augusztusz vezetni, mihelyt meghallották készülődéseit, kiadták a Krasszusz és Antóniusz által elvesztett hadilobogókat. Általában véve, ha kisebb-nagyobb véráldozatokat igényeltek is Augusztusz hadjáratai, de végül mégis diadallal jártak rá nézve. Hispániában meghódította azokat a törzseket is, amelyek kétszáz évnél tovább tudták megőrizni függetlenségüket a havasok között. Afrikában és Kis-Ázsiában a római határokat kikerekítette, Vipszániusz Agrippa által kemény harcok után meghódította Pannoniát és Möziát. Mostohafiai, Néró Druzusz és Néró Tiberiusz pedig Norikumot (Stíria), Vindeliciát (Bavária) és Rhéciát (Tirol) igázták le. Igaz ugyan, hogy egy serege Arábiában tönkrejutott, egy másik pedig eredmény nélkül harcolt az etiópok ellen, de ezeket leszámítva, a római lobogók mindenütt éppolyan diadallal járták körül a világot, mint Cézár idejében. Vezérei között különösen kitűnt Agrippa, aki alacsony sorsból származott ugyan, de egyike lett Augusztusz mellett a legbefolyásosabb és legkedveltebb embereknek. Huszonöt éves korában már mint prétor leverte a gallok lázadását. Sorsa innen kezdve Oktáviánuszhoz volt kötve. Ő volt az intézője az Antóniusz és a Szextusz Pompejusz elleni hadjáratoknak s tekintélyes poziciója, valamint hatalma, gazdagsága és minden iránt való érdeklődése a legnagyobb népszerűséget biztosították számára.

Augusztusz uralma kiterjedt Judeára is, ahol az ő idejében született a világ megváltója, a kereszténység megalapítója: Jézus Krisztus.

Augusztusz utolsó évei és halála.

Azok a háborúk, melyeket a római csapatok messze földön a birodalom nagysága és hatalma érdekében vívtak, alig érintették Róma belső nyugalmát. A rettenetes belső pártoskodások, melyek a köztársaság vége felé gyötörték Rómát s szinte végelpusztulással fenyegették a római népet, alatta elültek és a polgári jólét hosszú időre megerősödni látszott. A köztársaságiak pártja nem veszett ugyan egészen ki, sőt voltak egyesek, kik összeesküvés által akarták volna a régi állapotokat visszaállítani, de ezek csak elszigetelt jelenségek gyanánt jelentkeztek, mert az arisztokrácia és a nép meg volt elégedve Augusztusz uralmával, sőt annyira elismerték az ő érdemeit, hogy egyhangúlag a birodalom atyjának nyilvánították őt s az istenek sorába is beiktatták. Augusztusz kegyeltje volt a sorsnak. Utolsó éveit mégis gyászban és elégedetlenségben töltötte, mert mindazok, akik szívéhez voltak forrva, egymásután haltak el. Nővére, Oktávia, unokaöccse, Marcellusz, továbbá barátai és bizalmasai, mint Mecénász, Vergiliusz, Horáciusz, Agrippa nem voltak már életben.

Augusztusznak három felesége volt. Az első Klódia, ki a hírhedt Klódiusznak és Fulviának a házasságából született s akit, mikor Fulvia Antóniusz felesége lett, azért kellett elvennie, hogy biztosítékot nyújtson az Antóniusszal és Lepidusszal kötött triumvirátus állandóságára. Második felesége Szkribónia volt, kitől Julia nevű leánya született. Miután tőle is elvált, harmadszor is megnősült, ezúttal Tiberiusz Klaudiusz Néró feleségét, Liviát vette el, aki az ő óhajára vált el férjétől. Augusztusz Juliának neveltetésére igen nagy gondot fordított. A legkitünőbb tudósok és tanítók által neveltette, minden szép és jó iránt felkeltette érdeklődését s a házias erkölcsökben is annyira fejlesztette erényeit, hogy Julia még a ruháit is maga készítette magának. Ezen erényei folytán a költők gyakran magasztalták Augusztusz előtt, aki boldogan hallgatta, midőn leányáról ilyen nyilatkozatokat tettek: “Óh Szemérem, a palota védőistennője, te szüntelen virrasztasz Augusztusz háza fölött s Julia nyoszolyája mellett.” Juliát Mercelluszhoz adta nőül, húgának a fiához, mert egyrészt nagyon szerette a jeles tulajdonokkal ékeskedő ifjút, másrészt meg azt akarta, hogy a trónon Marcellusz és Julia kövessék őt. Ámde Marcellusz tizenkilenc éves korában meghalt s ezek a szép tervek meg semmisültek. Augusztuszt annyira leverte az ifjú halála, hogy napokon át alig tudott magához térni. Iránta való atyai vonzalmát kimutatta különben azzal is, hogy temetése alkalmával ő tartotta a gyászbeszédet fölötte. Julia másodszor Agrippához ment nőül, Augusztusz híres és kiváló hadvezéréhez. Agrippától két leánya és három fia született: Kájusz, Luciusz és Agrippa.

Mikor Agrippa is meghalt, a nálánál jóval fiatalabb Tibériusz felesége lett, akit azonban nem szeretett s éppen ezért a legrútabban, lépten-nyomon megcsalt. Mikor Julia harmadszor is férjhez ment és házasságával szinte az egész római nép előtt kompromittálta magát, Augusztusz eleinte arra gondolt, hogy megöleti őt. Később azonban hajlott tanácsadóinak higgadtabb szavára s megelégedett azzal, hogy száműzte. Szigorú életre kényszerítette, hogy ne szennyezhesse be a saját és családja nevét s nem békült meg vele sohasem, sőt még végrendeletéből is kitagadta s meghagyta, hogy hamvai ne tétessenek a családi sírboltba. Julia feslett élete annyira elkeserítette Augusztuszt, hogy több ízben feljajdult: “ Miért is volt nekem feleségem!” mondta ilyenkor. “Vagy legalább gyermekem ne lett volna!” Julia nagyon szabados erkölcsű, parázna hajlandóságú nő lett, aki nem sokat törődött az emberek véleményével és a világ előítéleteivel. De vérének heves alkata neki okozott legtöbb bajt és kellemetlenséget, holott máskülönben nagyon jószívű és minden iránt érdeklődő nő volt. Száműzetése után egyhangúságban teltek napjai s nem sokkal Augusztusz halála után Rhegiumban ő is elhunyt. Alighogy Julia száműzetését Augusztusz elhatározta, a csapások sűrűn kezdték látogatni. Legkedvesebb unokái, Kájusz és Luciusz rövid idő alatt meghaltak.

Állítólag Livia mérgeztette meg őket, hogy ezáltal elhárítsa az akadályokat Kludiusz Nérótól született fiának, Tibériusznak útjából, kit Augusztusz utódjául szemelt ki. Tibériusz irányában Augusztusz egy ideig nagyon elhidegült s hét éven át távol tartotta Rómától, de a Livia hízelgései és könyörgései annyira megpuhították, hogy nemcsak megbocsátott neki, hanem fiává is fogadta. Sok mende-monda kering Augusztusz ezen elhatározásának indokáról és egész magánéletéről, mely látszólagos tökéletessége ellenére tele volt a legelfajultabb excesszusokkal. Állítólag azért fogadta fiává Tiberiuszt, mert természetellenes vonzalommal viseltetett iránta. Augusztusz különben, bármennyire iparkodott leplezni magánéletét, mégsem tudta annyira eltitkolni, hogy környezete ne tudjon szerelmeiről. A házasságtörésekben ő maga járt elől rossz példával. Sőt ebbeli szabadosságában annyira ment, hogy leghívebb barátjának és legbizalmasabb tanácsadójának, Mecénásznak a feleségét is elcsábította. Mecénász halála után féktelen fajtalansága még inkább elhatalmasodott. Ebben a tekintetben környezete nemhogy korlátozni iparkodott volna őt, hanem még neje, Livia is arra törekedett, hogy szeszélyeinek és kéjvágyának újabb tápanyagot szolgáltasson, hogy ezáltal befolyását megőrizze felette.

Elkezdődtek tehát a különböző asszonyi, intrikák a császári udvarban s Augusztusz a végén egészen Livia önkényétől függött, aki feláldozta a maga érzelmeit s szívesen eltűrte, hogy Augusztusz az ő tudtával és gyakran közreműködésével keresse kéjvágyó hajlamainak kielégítését. Egy alkalommal Augusztusz ismét egy előkelő hölgyet várt palotájába, mikor egyszer csak egy zárt gyaloghintó állt meg a palotája előtt s a hölgy helyett egy férfi ugrott ki belőle. Kihúzott kard volt a kezében s ezzel a karddal lépett Augusztusz elé. Mihelyt Augusztusz magához tért rémületéből, a férfi így szólott hozzá: “Látod, minő veszélynek teszed ki magadat?” Augusztusz zavarodva kérdezte: “Hát miről van szó?” A kardos férfi felvilágosította: “Nem tartasz-e attól, hogy valamely republikánus vagy megsértett férj felhasználja az ilyen alkalmat életed kioltására?” Kiderült, hogy a vakmerő férfiú Athenodor bölcsész volt, aki ezt a módot választotta arra, hogy Augusztuszt észretérítse. Állítólag Augusztuszt nagyon meghatotta ez a felvilágosítás, de senki sem jegyezte fel róla, hogy igyekezett volna megváltozni az eset után. Alapjában véve szenvedélyes és kegyetlen természet volt Augusztusz. Egészen ellentéte volt Cézárnak, aki irtózott a vértől s habár hadjáratok között töltötte egész életét, csak a legritkább esetben alkalmazta a halálbüntetést. Julia száműzetése alkalmával Augusztusz több rómait kivégeztetett, a szenátus restaurálásakor nemkülönben. De az is igaz, hogy mikor a főhatalmat megkapta, fékezte magát szenvedélyében s csak a legritkább esetben nyúlt a halálbüntetéshez.

Beszélik például róla, hogy midőn Emiliusz Eliánuszt azzal vádolták előtte, hogy mindenféle alaptalan rágalmakat terjeszt róla, csak annyit felelt a vádaskodóknak: “ Beszélhet, amit akar. Majd megmutatom én is neki, hogy nekem is van nyelvem s kétszer annyi rosszat mondhatok róla.” Egy római lovagnak, aki nyiltan hirdette hogy meg fogja szabadítani tőle Rómát, szigorú büntetés helyett ezt válaszolta: “Hagyd el azonnal a várost!” Másokat, akik gúnyos tartalmú röpiratokat írtak róla, mindössze csekély pénzbírsággal sujtott, de viszont azt is eltűrte, hogy például egy lovag, kit bizonyos feljelentések alapján megfeddett, így szóljon hozzá: “Cézár, ha máskor becsületes emberek tettei felől tudakozódol, becsületes emberektől szerezd be az információkat!” Jellemzi őt következő tette is. Pompejusz unokaöccséről, Kornéliusz Cinnáról megtudta, hogy összeesküvést tervez ellene. Cinna, bár számos jótéteményt élvezett tőle, mégis elhatározta, hogy bosszút fog állani Pompejuszért s Augusztuszt megöli. Mikor Augusztusz értesült Cinna szándékáról, magához hivatta őt és így szólott hozzá: “Cinna, én veled sok jót tettem s tudom, hogy te mégis meg akarsz engem gyilkolni!” Cinna halálsápadtán vette tudomásul, hogy valaki elárulta őt s tagadni próbálta a vádat.

Augusztusz erre olyan körülményesen elbeszélte előtte az összeesküvés tervét, hogy Cinna lerogyott előtte és teljes bűnbánattal bocsánatáért esedezett. Augusztusz nem állott bosszút rajta. Nemcsak hogy megbocsátott neki, hanem később konzulnak is megválasztatta. Vannak történetírók, akik azt állítják, hogy Augusztuszt ezen nagylelkű eljárásaiban gyakorta a félelem vezette, mert tartott attól, hogy ellenségei számát a kivégzésekkel gyarapítani fogja s ezeknek egyszer mégis csak sikerülni fog elveszíteni őt. Pedig ezt nem akarta. Rettegett a gondolattól, hogy erőszakos halállal végezze be életét. Másfelől azt is állítják az egykoru írók, hogy Augusztusz tele volt babonával, hisztériáival, idegességgel, miket ideg, máj és fejbaja fejlesztettek ki benne. Valahányszor égiháború tört ki, fókabőrbe bújva földalatti boltozatokba húzódott. Ha utazása kezdetén az eső csöndesen szemergett, azt jó jelnek tekintette és egészen felvidult tőle, de ha saruját előbb a ballábára húzta fel, akkor nagy nyugtalanságba esett. Számos ilyen különösséget jegyeztek fel róla, melyek, ha igazak, azt bizonyítják, hogy nem volt mentes minden terheltségtők. Mindezek ellenére voltak benne értékes tulajdonságok, sőt kiváló államférfiúi zsenialitás, mert különben aligha lett volna képes a császárságot megalapítani. Hibáit kitünő alakoskodó tehetségével tudta eltakarni, de ugyanezzel a képességével erényeit akként fitogtatta, hogy sohasem látszott mégsem kérkedőnek vagy hivalkodónak.

Az uralkodói szerepet talán senki sem tudta oly ügyesen játszani, mint ő. Értett hozzá, hogy miként kell a népben a faji önérzetet és származásának öntudatát emelni. Rómát a legnagyszerűbb épületekkel és utakkal látta el. Ő építtette Mársz templomát, a kapitoliumi Jupiter-templomot, Apolló palatinuszi templomát könyvtárral, Kájusz és Luciusz emlékére egy bazilikát, Livia és Oktávia csarnokait, a Marcellusz-színházat s más díszes épületeket, melyeket mind márványból készíttetett. Ezen tevékenységében az a tapasztalás is vezette, hogy amíg a nép számára ilyen látványosságokról gondoskodik, a figyelem elfordul a kormány felől s így azt nyugodtan lehet megszilárdítani. Igy is történt. Uralkodásának negyvennégy esztendeje alatt úgy megerősítette magát, hogy mikor végét közeledni érezte, nyugodtan tekinthetett vissza nagy munkájára. Utolsó esztendejét nagyrészt betegeskedés között töltötte. Midőn utolsó nyári utazásán Aszturába ért, vérhasba esett, de alighogy felgyógyult, Nolában ismét visszaesett betegségébe, melynek elgyöngült szervezete és előrehaladott kora már nem bírt ellenállani. Életének hetvenhetedik évében, Krisztus születése után a 14-ik év augusztus 19. napján halt meg. A nép sokáig azt tartotta, hogy felesége, Livia mérgezte meg de azt nem lehetett semmivel bizonyítani.

Az azonban már bizonyos hogy Livia terjesztette el azt a hírt, miszerint Augusztusz halálos ágyánál látni kívánta Tibériuszt, hogy közölje vele utolsó akaratát, mely főképen az uralom átvételére vonatkozott. Utolsó napját különben elég nyugalomban töltötte Augusztusz. Érezte, hogy végórája közeledik, bátran szemébe akart tehát nézni a halálnak. Inkább az aggasztotta, hogy vajjon nem fog-e nagy ijedelmet kelteni halálának híre a városban. Livia megnyugtatta: “Korai még erről beszélni.” De azért mindent előkészített arra, hogy halála esetén meglepetés sem őt, sem fiát és bizalmasait ne érhesse. Közben készült a halálra, Miután megtekintette magát a tükörben, azt az óhaját nyilvánította, hogy haját fésüljék meg, arcát csinosítsák ki s öltöztessék fel. Midőn mindezen óhajait teljesítették, megelégült öntudattal fordult barátai felé s így szólt: “Nemde, jól játszottam szerepemet?” S mielőtt azoknak idejük lett volna válaszolni, hozzátette: “Tapsoljatok!” Ezzel az utolsó szavával alighanem arra célzott, hogy ránézve komédia volt az egész élet és egy nehéz, sok akaratot, önfeláldozást és tehetséget igénylő szerep az a feladat, melyet vállalt és betöltött. Ugy vette az életet, amilyen volt. A sikert hajszolva mindenféle szerepet kellett játszania, nehogy a hatalom kihulljon kezéből. Ebben a játékban aztán idők multán olyan tökéletességre tett szert, hogy méltán tekinthette magát a legkitünőbb színésznek. Alkalmazkodási tehetségében rejlett legnagyobb ereje, mellyel a népet meghódította.

Mint az igazi színész, jól kipuhatolta, hogy mi tetszik a népnek és mi nem s ehhez a tapasztalásához szabta a maga uralkodási modorát, hogy a saját terveit annál könnyebben végrehajthassa. Jól mondja egyik történetíró róla: “Minden jellemszilárdság nélkül alkalmazkodott a körülményekhez, közönyös volt a bűn és az erény iránt. Kész volt Cicerót üldözni, Cinnának megbocsátani. Mint triumvir a tigris, mint császár a bárány szerepet játszani. S tagadhatatlan, jól játszotta szerepét, ha az annyiszor tanusított gyávasága után hősnek, az általa eltörölt köztársaság helyreállítójának s letaposott erkölcsök őrének adhatta ki magát s annyira vihette dolgát, hogy többen utódai közül, anélkül, hogy gúnyt látnának benne, dicsőségesnek tarthatták az augusztuszi címet.” Hagyatékának főörökösévé Liviát és Tibériuszt tette meg s az esetre, ha ezek meghalnának, Druzuszt és Germanikuszt. Összesen százötven millió szeszterciuszt hagyott hátra, ami mai értékben megfelel körülbelül 30 millió pengőnek. Volt vagyona bőven s csak barátai több mint négyezer millió szeszterciuszt hagytak reá, azonkívül Cézár után való öröksége is hatalmas összeget tett ki, de igaz, hogy ő sem fukarkodott a pénzzel s vagyona nagyrészét a birodalom javára, a katonák díjazására és a római nép ellátására fordította. Hiteles tudósítások azt mondják róla, hogy alacsony termetű, de formás növésű, arányos tagokkal bíró férfiú volt, aki már fellépése által is tudott hódítani.

Szava, hangja kellemes, modora pedig olyan nyájas volt, hogy mindenkit képes hatalmába keríteni, aki csak egyszer is beszélt vele. Arcvonásain mindig derűs nyugalom ömlött el. Szemeinek olyan átható volt a tekintete, hogy az emberek zavarba jöttek előtte. Mai erkölcsi érzésünk mellett nem egyszer számítónak, igaztalannak és önzőnek találjuk tetteit, de amit a római császárság megalapításával végzett, olyan nagy dolog volt, mihez fogható alig van egy-kettő a világ történetében.

A germánok.

A római birodalom Augusztusz uralma alatt a béke régóta sóvárgott áldását élvezhette pár éven át. Ez a béke azonban nem volt teljesen zavartalan. Gallia meghódításával nem kellett a gallok betöréseitől tartani, de helyettük most egy új ellenség támadt, mely az előbbinél is veszedelmesebb erővel kezdte fenyegetni a római birodalmat. Ez az új ellenség a germán nép volt. A germánokkal való küzdelem még Augusztusz uralkodása alatt megkezdődik s éveken keresztül eltart anélkül, hogy a rómaiaknak sikerült volna igazi győzelmet aratniok.

Kisebb-nagyobb ütközeteket nyertek fölöttük, de elhatározó győzelmet, mely a római impérium hatalmát az ő területükön is biztosította volna, nem sikerült elérniük, jóllehet minden erővel rajta voltak, hogy az alkalmatlan ellenséget megsemmisítsék. A római birodalom ekkor Európa és Ázsia olyan messze pontjaira kiterjedt, hogy szinte maga egy világrészt alkotott. Szicilia, Szárdinia, Hispánia, Afrika, Makedónia, Görögország, Ázsia egy része, Szíria, Judea, Arménia, Británnia szigete, Gallia, Pontusz, Bithinia, Egyiptom s más tartományok mind a rómaiak vazallusai voltak s éppen ezért nagy elégedetlenséggel töltötte el őket, hogy voltak egyes vidékek Ázsiában és Európában is, hova nem tudott győzelmes légióik lobogója elhatolni. Ilyen volt többek között Germánia. Germániát Galliától a Rhenusz, vagyis a Rajna-folyó választotta el. A nagykiterjedésű germán föld a Rajnától a Visztula-folyóig terjedt s több nagy folyó szelte át és sok néptörzs lakott rajta. A római légiók közül néhány állandóan ki volt tolva a birodalom határvonalára, hogy a germánoknak a Rajna-folyón való átkelését megakadályozzák s a római birodalom belsejébe való behatolásukat lehetetlenné tegye. Ámde a germánok minduntalan kísérletet tettek az átkelésre s már Agrippa is kénytelen volt hadat viselni ellenük. Mikor Augusztusz mostoha fiát, Druzuszt küldte a határokhoz, ez mindenáron arra törekedett, hogy a római birodalom határait megnagyítsa és a Cézár által megjelölt nyomokon szerezzen hazájának diadalt. Mindenekelőtt a Rajna-folyó mentén különféle erődöket és várakat létesített s az volt a terve, hogy először Germánia északi részét fogja megtámadni.

A germánok azonban megverték a Lolliusz Paulinusz galliai prokonzul parancsnoksága alatt álló légiókat s alighogy ezt a győzelmet kivívták, a Duna mentén tartózkodó barbár törzsek is fellázadtak és betörni készültek a birodalomba. Augusztusz ekkor a birodalom keleti részébe főhadvezérét, Agrippát küldötte, hogy megakadályozza, nehogy a lázadás oda is elhasson, maga pedig Galliába ment, onnan akarván a hadműveleteket vezetni. A barbárok egy része közeledésének hírére visszavonult, a Dunán átkelt törzseket pedig a római vezérek visszaűzték. Augusztusz ekkor két mostoha fiát, Druzuszt és Tibériuszt bízta meg azzal, hogy a nyugtalanabb törzseket figyelemmel kísérjék, miközben ő maga nemsokára visszatért Rómába. Ebben az időben Agrippa is visszatért hadi útjából, de a pannonokkal folytatott háború alatt olyan súlyos betegséget is szerzett, hogy egy év mulva Kr. e. 12-ben elhunyt. Halála után fontos kérdés maradt továbbra is a birodalom határainak megvédése a Duna és Rajna völgye irányában. A császár Druzuszt és Tibériuszt bízta meg ezzel a feladattal és a becsvágyó Druzusz különösen rajta vol,t hogy magát kitüntesse a feladat kitünő megoldásával. E célból a Rajna különböző pontjain ötven erődöt építtetett, hidakat, töltéseket csináltatott, csatornákat ásatott. Miután ezekkel elkészült, elhatározta, hogy megtámadja a germánokat. Hatalmas erővel egészen az Elbe vízéig hatolt előre.

A háborút a közelgő tél miatt azonban be kellett szüntetnie s Druzusznak itt meg is szakadt a pályája. A hadakozások alatt ugyanis súlyosan megsebesült és nem is gyógyult meg. Pár nap mulva megsebesülése után meghalt. A pletyka azt a hírt terjesztette, hogy Druzusz azért halt meg olyan fiatalon, mert Augusztusz kezdett féltékeny lenni növekvő népszerűségére s megmérgeztette őt. De nemcsak Augusztuszt, hanem Tibériuszt is gyanuba fogták Druzusz halála miatt, amiből mindössze az volt igaz, hogy Tibériusz nem nagyon siránkozott a Druzusz halálán, mert vetélytársat látott benne, aki akadályozta őt a trón elnyerése iránt táplált vágyai teljesülésében. Druzusz állítólag republikánus érzelmű ember volt, ki titokban arra törekedett, hogy a régi kormányformát visszaállítsa. Terveit közölte Tibériusszal is, aki arra használta fel ezt az alkalmat, hogy Augusztusznál behízelegje magát. Titokban elárulta ugyanis Druzuszt Augusztusz előtt, aki, mikor értesült mostoha fia szándékáról, gyorsan megölette őt. Tibériusz egy ideig még szép sikerrel tovább folytatta a hadjáratot, majd úgy tett, mintha már megunta volna a dolgot s nehogy Augusztusz irányában is bizalmatlansággal viseltessék, megkérte Augusztuszt, engedje meg, hogy tanulás céljából Rhoduszba vonuljon vissza. Elhagyván a csatateret, útra is kelt Rhoduszba, hol pár esztendőt valóságos száműzetésben töltött, mivel Augusztusz nem hívta haza s nem is törődött vele.

Szerencsére anyja, Livia, észrevette a dolgot, s az ő közbenjárására aztán mégis visszahívta Rómába, sőt örökbe is fogadta. A germán határokra a rómaiak ezután is nagy gondot fordítottak. A határ védelmére rendelt légiók minduntalan bekalandozták a környéket, belekötöttek a törzsekbe és az egyik vezér az Elbe folyón is átkelt, hogy a germánokat saját fészkükben keresse fel. A Kr. u. 4. és 5. esztendőben pedig Tibériusz újra ide vonult légióival s katonáit téli szállásra a germánok földjén helyezte el. Ez már több volt, mint az ellenség bosszantása és már egyenes kihívás volt a védekezésre és az erélyes küzdelemre. Ha eltűrik, hogy a római katonák germán földön megfészkeljék magukat, akkor nem lehetett más választásuk, mint azt is eltűrni, hogy a légiók az egyes törzsek közé beékeljék magukat s egyenként leigázzák azokat. Tibériusz nagy sikerrel folytatta a háborút. Számos vitéz germán törzset legyőzött s az összes germánokat Róma hatalma alá akarta hajtani. Ámde nemcsak őt és hódításait, hanem egész Itáliát nagy veszedelemmel készült fenyegetni Maroboduusz markomanfőnök, aki a mai Csehország területén királyságot alapított. A svédek, szennonok, lombardok s más törzsek hozzája csatlakoztak s Maroboduusznak máris akkora hírneve volt, hogy Rómában komolyan kezdtek tartani hatalmától. Tibériusz hat légió élén ellene indult, de közben Pannoniában is veszedelmes lázadás tört ki. Tibériusz erre alkudozni kezdett Maroboduusszal.

Maroboduusz hajlandó volt egyezségre lépni. A lázadó dalmát és pannoniai csapatokat Tibériusz és Germanikus együttes vezérlete alatt három évi kemény küzdelem után verték le. A háború végeztével egy pannoniai főnök, kit a lázadás oka felől megkérdeztek, így válaszolt: “Azért lázadtunk fel, mert oltalmazó pásztorok helyett ragadozó farkasokat küldöttek hozzánk.” A római kormányzók és tisztviselők zsarolásai voltak előidézői mindenütt a népek elégedetlenségének. De nemcsak a pannoniai tartományokban, hanem Germániában is, hova helytartói minőségben ezúttal Kvinktiliusz Váruszt küldték. Várusz eddig Szíriában kormányzóskodott s ottani működésére nézve legjellemzőbb a szójáték, melyet róla készítettek. “Várusz szegényen ment a gazdag Szíriába s gazdagon tért vissza az elszegényedett Szíriából.” Várusz úgy látszik ezzel a módszerrel nem sokra ment a büszke germánok között. Ahogy megérkezett, mindjárt azon kezdte, hogy fel akart forgatni mindent. A római nyelvet, törvényeket és szokásokat akarta a germánokra erőszakolni, kiknek egy része szövetségben élt ugyan Rómával, de eszük ágában sem volt a maguk önállóságáról lemondani. Mikor Várusz megkezdte a maga erőszakos rendszabályainak alkalmazását, a Rajna és Vézer között levő összes törzsek a frizek és khankok kivételével, kik Rómával barátságos viszonyban éltek, szövetségre léptek Várusz ellen.

A szövetség vezetője Arminiusz, a kheruszkuszok fiatal fejedelme volt. Arminiusz fiatalkorában a római hadseregben szolgált, jól ismerte a római hadászatot és a római szokásokat s bízott abban, hogy képes lesz összemérni erejét a rómaiakkal. Arminiusz, mihelyt észrevette a germánoknak Várusz iránt való elégedetlenségét, rögtön összehívta főnökeit és elhatározta velük, hogy fel fognak lázadni a római zsarnokság ellen. Apósa, Szegesztesz állítólag azért, mivel leányát erőszakkal rabolta el, elárulta a tervet Várusznak és mindenütt veje ellen dolgozott. De Várusz nem akart hitelt adni szavainak, mert Arminusz és a germánok kitünően játszották szerepüket. Mikor a lázadás több ponton kitört, Várusz a legrövidebb utat választotta az ellenség megközelítésére s ezért elrendelte légióinak a teutoburgi erdőn keresztül való áthatolást, bízva abban, hogy így a lázadókat egy csapással megsemmisíti. Ezzel a hadmenettel azonban nem volt szerencséje. Alighogy a teutoburgi erdő útvesztőin megindult, a köröskörül húzódó mocsarak lehetetlenné tették az előrejutást. De visszatérnie sem lehetett már, mert az ellenség bekerítette, a magaslatokat pedig megszállva tartotta. Erre megkezdődött a küzdelem, mely a labirintusba tévedt légiókra szörnyű veszedelmet hozott. A germánok vad kegyetlenséggel vetették magukat rájuk s nem kegyelmeztek senkinek. Három napig tartott az élet-halálharc s a római légiók mind odavesztek.

Maga Várusz végső kétségbeesésében saját kardjába dőlt. Ezt a példát követték főbb tisztjei is. Ellenben a kíséretében lévő jogtudósokkal kegyetlen gúnyt űzött a feldühödt germánok bosszúja. Ezeknek kezeit levágták, szemeiket kiszúrták, ajkaikat bevarrták s úgy bocsátották őket szét, hogy hátralevő pár órájukat még elviselhetetlenebbé tegyék. Krasszusz veresége óta, melyet a parthusoktól szenvedett, római csapatok ilyen csúfos és borzasztó kudarcot sohasem vallottak. És nem veszítettek ekkora tömeget, mint ami a teutoburgi erdő mocsarai között elhullott. A vereség óriási levertséget okozott Rómában. Augusztusz császár ruháit megszaggatva, fájdalmas kiáltások között szaladgált fel s alá termeiben és kétségbeesetten kiáltozta: “Várusz, Várusz, add vissza légióimat!” Nem késett azután egy pillanatig sem, hogy Itáliát biztonságba helyezze, a határokat megvédje. Általános felkelést hirdetett és az egész római ifjúságot fegyverbe szólította. Attól tartott, hogy a Várusz feletti győzelem a többi germánokat is lázadásra fogja csábítani. Ez az aggodalom azonban alaptalan volt, mert Várusz legátusa, Luciusz Aszprenász két légió felett még rendelkezett és ott állott a Rajnánál, hogy szükség esetén rögtön fellephessen. Kr. u. 11-ben Tibériusz, a következő évben pedig Germanikus is a Rajnához került, úgyhogy a rómaiaknak nem kellett már semmiféle mozgalomtól tartaniok.

A germánok viszont, látva az erős őrséget, nem mertek újabb lázadást előidézni, inkább megelégedtek a kivívott diadallal, mely hazájukat szabaddá tette. Augusztusz halála után Druzusz fia, Germanikusz Cézár átkelt a Rajnán, hogy a római fegyverek becsületét visszaszerezze. Betört a khattok földjére, nagy pusztítást vitt véghez közöttük, majd a teutoburgi erdőbe hatolt, hol könnyes szemekkel szemlélte végig azt a nagy kegyetlenséget, melyet a germánok a rómaiakon elkövettek. Negyvenezer római harcos teteme fedte a csatateret s Germanikusz megadta elhullott bajtársainak most azt a végtisztességet, melyben a csata után nem részesülhettek. Ünnepélyesen eltemettette őket s azután tovább ment, hogy Arminiusz ellen a háborút folytassa. Hat esztendő mult már el azóta, hogy a Várusz légiói ezen a helyen megsemmisültek. A látvány, mely a teutoburgi erdőben Germanikusz és katonái elé tárult, borzasztó volt. Arminiusz a csata után meghagyta szigorúan, hogy senki se merje a harcosokat eltemetni s ennek következtében azok éveken át ott maradtak az idő viszontagságainak kitéve és a vadállatok prédájául. Ezután Germanikusz Szegesztesz támogatásával sikerrel harcolt s még az Arminiusz feleségét, Thusneldát is sikerült elfogatnia.

A további küzdelmeknek véget vetett a császárrá választott Tiberiusz, aki unokaöccséhez parancsot küldött, amelyben őt a háború abbanhagyására és Rómába való visszatérésre hívta fel a következő szavak kíséretében “Elég történt már s elég áldozat hozatott. A germánokat át kell engedni saját egyenetlenségüknek.” Germanikusz kénytelen volt engedelmeskedni a parancsnak s fájó szívvel vonta össze csapatait, hogy visszatérjen velük Rómába. Nagyszerű diadalmenetet tartott s diadalkocsija mellett a foglyok között ott haladt Thusnelda, Arminiusz felesége is. Ezután még egy ideig a dicsőség fényében sütkérezett, de nemsokára Tibériusz azt a parancsot adta neki, hogy vonuljon Szíriába, melyet a párthuszok ellen kellett megvédelmeznie. Germanikusz engedelmeskedett a parancsnak s bárha nem is a legnagyobb örömmel, de azért mégis útra kelt. Feleségét, Agrippinát és hat kiskorú gyermekét is magával vitte, hogy a messze idegenben a családi élet bizalmasságát és melegségét ne kelljen nélkülöznie. Szíriában ekkor egy Pizó nevű előkelő római volt a kormányzó. Rossz ember volt, akit minden cselekedetében önző érdekek vezettek s aki képes volt mindenre, ha érdekei ezt úgy kívánták. Tibériusz, midőn Germanikuszt Szíriába küldte, állítólag Pizóhoz titkos rendeletet intézett, melyben azzal bízta meg őt, hogy Germanikuszt szép szerével tegye el láb alól. Ebben az embertelen merényletben Pizó segítségül vette maga mellé feleségét, Planciát is, aki annál szívesebben vállalkozott a közreműködésre, mert Germanikusz feleségét, Agrippinát szívből gyűlölte. Már készen várta tehát Germanikuszt a csapda Szíriában.

Megérkezése után a parthusok ellen vezette csapatait és sikeresen megfenyítette őket, de alighogy vége lett a hadakozásoknak, egy napon súlyosan megbetegedett. A nép és a katonák körében nagy elkeseredést s mély részvétet keltett Germanikusz betegsége s még inkább fokozódott iránta a részvét, midőn arról értesültek, hogy a java erejében levő férfit a hirtelen betegsége megölte. Mindenki gyilkosságra gondolt. Merényletnek tulajdonította a korai halálát s a katonák körében gyorsan elterjedt a gyanu, hogy Germanikusz megölése Pizónak a műve. Pizó és felesége a katonák és a nép dühe elől kénytelenek voltak menekülni, de Germanikusz halálos ágyán nem kívánta megbüntetésüket s Agrippina előtt azt az óhaját nyilvánította, hogy Pizón és feleségén ne álljon bosszút. Antiokhiában történt Germanikusz halála. Hogy milyen kiváló és mennyire közszeretetben álló férfiú volt Germanikusz, élénken bizonyítja az a részvét, mely halála alkalmával megnyilatkozott. A városban az emberek gyászuk jeléül levágták hajukat és szakállúkat, sokan háziisteneiket kidobták az uccára, mivel hiába imádkoztak hozzájuk, nem tudták megfordítani Germanikusz betegségét, de még az ellenséges népek is annyira tisztelték emlékét, hogy több napon át nem támadták meg a rómaiakat. Germanikusznak temetése is Antiokhiában ment végbe a legnagyobb nagyobb pompa és részvét mellett.

Hamvait római szokás szerint máglyán égették el, porait pedig urnába helyezve átadták Agrippinának, aki gyermekeivel együtt gyorsan elhagyta Szíriát s rövid idő mulva Itália partjain kötött ki. Agrippina egyenesen Rómába ment, még pedig azért, hogy Tiberiusznak bejelentse férje halálát és a bűnösökre megtorlást kérjen. Tibériusz, noha titokban örült Germanikusz halálának, úgy mutatta, mint akit a haláleset híre mélyen lesujtott. Vigasztalta Agrippinát s a legnagyobb tisztelettel bánt vele. De alig telt el pár hét és Pizó is megérkezett feleségével Rómába. Ő is azért jött, hogy Tibériusztól kihallgatást kérjen s egyúttal kérje a jutalmat, melyre Germanikusz megölése miatt számított. Nagy csalódással kellett azonban tapasztalnia, hogy egyelőre semmi elismerésre nem számíthat. Agrippina ugyanis bevádolta őket a szenátusnál is, Tibériusz pedig nem igyekezett mentésükre sietni. Pedig Pizó bízott abban, hogy Tibériusz, kinek egyenes felhívására követte el a gyilkosságot, nem fogja veszni hagyni s ezért a szenátus előtti kihallgatás alkalmával megelégedett azzal, hogy védte magát, de nem hivatkozott arra, hogy Tibériusz levelet írt neki s ő volt az egész gyilkosság értelmi szerzője. Hallgatásával azonban nem ért célt, mert Tibériusz sorsára hagyta s mihelyt a szenátusból kilépett, érezte, hogy ügye elveszett. Kedvetlenül házába vonult s nem is távozott el onnan egy percig sem. Másnap reggel aztán ott találták ágyában meghalva.

Teste át volt szúrva egy karddal, úgyhogy kétségtelenül meg lehetett állapítani, hogy halálát gyilkosság okozta. De mivel közvetlenül mellette egy élesre kifent kard feküdt, arra is lehetett következtetni, hogy öngyilkosságot követett el. Ez persze csak feltevés volt, mert a beavatottak meg voltak győződve róla, hogy Pizót Tibériusz bérencei gyilkolták meg, nehogy bajt okozhasson neki annak az elárulásával, hogy Germatikusz megölése az ő kívánságára történt.

Jézus és a kereszténység.

Augusztusz uralkodásának világtörténeti nagy eseményét alkotta Jézus Krisztus születése. Mikor Augusztusz meghalt, a világtörténelemnek az a nagy alakja, aki Jézus név alatt írta be magát milliók szívébe és a világtörténet lapjaira, tizennégy esztendős volt s szereplése még el sem kezdődött. De mindenütt, amerre csak voltak szenvedők s magában Judeában különösen, megvolt az élőérzése egy nagy változás közeledésének. Judeában már el voltak készülve a zsidók arra, hogy eljő a Messiás, kit a próféták már régóta hirdettek s meg fogja váltani a világot. Hogy milyen lesz ez a megváltó, azt maguk a zsidók is kétféleképen képzelték.

Némelyek hatalmas, erős, nagy ésszel megáldott fejedelemnek képzelték, aki le fogja győzni a világ összes népeit és a zsidókat teszi úrrá felettük. Mások ellenben a szellemi és erkölcsi felszabadulást várták Jézus eljövetelétől, mert a vallások kezdték már elveszteni hitelüket s nem voltak alkalmasak arra, hogy az embereket megnyugtassák. Keresztelő Szent János volt az a férfiú, aki Tibériusz uralkodásának tizenötödik esztendejében arra figyelmeztette az embereket, hogy itt van a Megváltó eljövetelének ideje, megérkezett a Messiás. A Jordán vizénél Kr. u. a 29-ik évben kezdte hirdetni a bűnök bocsánatát és a keresztelés szükségét s intéseinek nagy hatása lett. A szegény nép nagy bizalommal volt iránta, mivel jámbor, egyszerű és melegszívű férfiút látott benne és tömegesen sietett magát megkereszteltetni. Ebben a tömegben volt a nazarethi Jézus is, József és Mária gyermeke, aki Bethlehemben született Heródes uralkodásának a végén. Szülői az Augusztusz parancsára megindított népszámlálás végett Bethlehembe siettek s itt született meg Jézus nevű fiuk, aki már harmincadik évében járt, midőn szüleivel egyetemben ő is a Jordán vizéhez ment, hogy magát megkereszteltesse. Heródes szintén hallott az akkor már világszerte elterjedt hitről, hogy Judeának egy új királya fog születni, aki megváltja a szolgaságból a világ összes népeit. S mivel vetélytársat látott ebben a még csak ezután születendő megváltóban, arra az esztendőre, mikor a napkeleti bölcsek születésének idejét jósolták, elrendelte a bethlehemi újszülöttek megölését. Jézus azonban megmenekült s az első csoda már itt kezdődött a próféták szerint az ő életében.

Mikor Jézus megjelent a Jordán vizénél, hogy Keresztelő Szent János által megkereszteltesse magát, megjelenése olyan nagy hatással volt Jánosra, hogy lerogyott előtte és kijelentette, nem méltó rá, hogy saruját megoldja. De mégis kénytelen volt engedni Jézus kívánságának és ünnepélyesen megkeresztelte őt, kiben látnoki ihletsége folytán felismerni vélte a világ megváltóját. Jézus a szeretet tanának hirdetésével kezdte működését. Miután előbb három évig tanult és tanított, tanítványai kíséretében bejárta egész Judeát és Galileát s mindenütt az új igét hirdette. Tanítványai, kiket apostoloknak nevezett, tizenketten voltak, kik között János, Jakab, András, Simon, vagyis Péter, Fülöp, Bertalan, Máté, Márk, Lukács voltak a nevezetesebbek. Ezekkel együtt járta be a városokat és falvakat s hirdette a szív tisztaságát, az istenséghez való emelkedést, a megváltásra való törekvést, a felebaráti szeretetet. Beszédeinek, tanításainak rendkívüli hatásuk lett. Különösen a szegénység táborából csatlakoztak hozzá nagy tömegek s nagy áhítattal hallgatták, mert nemcsak gyönyörűen tudott a néphez szólani, hanem mert tetteiben a legnagyobb jóság nyilatkozott meg.

De minél inkább gyarapodtak Jézus hívei, annál inkább kezdte maga iránt felébreszteni a gyűlöletet a farizeusok, a főtanács és a főpapok körében, kik aggódva látták, hogy a nép máris olyan nagy tömegben csoportosul Jézus körül, hogy egészen elszakad az ő befolyásuk alól és lázadásokra is képes volna magát ragadtatni. Sőt már azon a ponton volt a nép iránta való rajongásában, hogy a zsidók királyává akarta őt kikiáltani. A főbbek tartottak azonban attól, hogy az ilyen lázadás a rómaiakat arra fogják bírni, hogy a zsidókat még nagyobb erővel nyomják el, ennélfogva ők maguk támadtak ellene s feljelentették őt a kormányzónál. A kíméletlen föllépésre Jézus ellen okot szolgáltatott az a körülmény is, hogy Jézust Jeruzsálembe való menetelekor a nép már majdnem úgy fogadta, mint egy királyt. Virágokat, gallyakat szórt elébe és az utat ruhákkal takarta be s lelkesen kiáltozták: “ Hozsánna Dávid fiának! Áldott, ki az Ur nevében jön!” Jézus hatása mindinkább terjedt és hívei mindegyre növekedtek, midőn a szent ügynek Judás személyében, aki eddig tanítványa volt Jézusnak, árulója akadt. Midőn ugyanis Jézus a husvéti bárány elköltése után kiment tanítványaival az Olajfák hegyére, hogy az időt jámbor elmélkedések és imádkozás között töltse, Judás katonák és hóhérok élén meglepte és elfogatta. Innen egyenesen a főtanács elébe vezették és az, miután nem volt joga halálos ítéletet kimondani, Poncius Pilátus római helytartó elé terjesztette az ügyet. Azzal vádolták Jézust, hogy lázításaival a császár ellen tör s kivégzését követelték. A főpapok és a gazdagok nagy izgatást vittek végbe Jézus ellen.

Pénzzel, fenyegetésekkel, szép szóval és minden eszközzel azon voltak, hogy a nép előtt is lejárassák s mikor rágalmaiknak sikerét tapasztalták, követelték Pilátustól, hogy mondja ki felette az ítéletet. Pilátus kénytelen volt engedni s meg is hozta az ítéletet, melynek értelmében Jézusnak keresztfára való feszítéssel kellett meghalnia. De úgy gondolta, hogy a nép talán meg fogja szánni és megelégszik majd enyhébb büntetéssel, előbb, megvesszőztette és az elgyötört Jézust a nép elé vezettette ezen szavakkal: “ Ekce homo!” (Ime az ember!) A nép azonban annyira fel volt bőszülve, hogy nem akart tudni szánalomról vagy megbocsátásról s a legnagyobb kíméletlenséggel kiáltotta: “ Feszítsd meg!” Pilátus eleget tett a nép óhajának, de annak jeléül, hogy ő nem veszi magára a felelősséget, mely nézete szerint az ártatlanul bűnhődő Jézus elítélésével bíráira száll, megmosván kezeit, így szólott: “Mosom kezeimet!” Pilátus lelkiismeretét nem akarja beszennyezni egy igazságtalan ítélet elismerésével. Mindez azonban nem használt. A poroszlók Jézust elvitték és a husvéti ünnepek előtt, pénteken végrehajtották rajta az ítéletet. Két lator között keresztre feszítették. Még a keresztfán sem hagyták békével meghalni.

Ellenségei által felbőszített emberek csúfolódva szóltak hozzá: “ Ha isten fia vagy, szállj le a keresztfáról.” Jézus nem felelt, némán tűrte a gúnyt és szidalmakat, majd felsóhajtott, szemeit az ég felé emelvén csak ennyit mondott: “Atyám, bocsáss még nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!” A Szentírás szerint halála alkalmával a vizek kiapadtak, az egek kárpitjai megrepedeztek s más csodatételek történtek, melyek sok hitetlent megtérítettek. A keresztfáról levévén, Arimathiai József sírboltjában temették el, honnan - ugyancsak az írás szavai szerint - negyven nap mulva tanítványai szeme láttára az egekbe szállott. A farizeusok és gazdag zsidók gyűlölete és haragja azonban nem bírta megölni a Jézus-kultuszt. Sokkal jobban be volt iktatva a szívekbe, hogysem megfeszítése által megsemmisülhetett volna emléke. Sőt csak most kezdtek igazán elmélkedni Jézus élete felett s most tetszett az apostoloknak isteni jel gyanánt számos, olyan mellékesnek látszó szó vagy epizód, melynek eleinte semmi fontosságot nem tulajdonítottak. Jézust a hatalom megölte ugyan, de eszméinek nem árthatott. Azok kikeltek a szívekben és terebélyes fa módjára gyarapodtak. Egy lelkes csapat, hű tanítványai bejárták a jézusi igékkel az egész világot és nagy eszméktől megszállt lelkek rajongásával és fáradhatatlan önfeláldozásával kezdték terjeszteni mindenfelé az új tant, melynek az volt a hivatása, hogy átalakítsa az egész világ gondolkozását.

Tibériusz. (Kr. u. 14-37.)

Életének és működésének azt a részét, melyet Tibériusz Augusztusz uralkodása alatt töltött, az eddig elbeszélt eseményekből már ismerjük. Ezúttal császárságának történetével és főbb mozzanataival akarunk közelebbről megismerkedni. Hogy mire vitt a császári abszolutizmus megalapítása és minő következményei lettek a köztársaság bukásának, azt Tibériusz uralkodásából is megítélhetjük. Valódi megtestesülése volt a zsarnok uralkodónak, akiben kiváló kormányzói tehetség volt, de emellett olyan rossz tulajdonságok is, hogy alig lehet megállapítani, hogy melyik volt jobb s melyik volt rosszabb az államra. Kiválóan értett a tehetséges és használható emberek összeválogatásához és nagy érzéke volt minden olyan szükséglet iránt, mely a birodalom javát előmozdította. Mikor a szenátus a kormányzók megválasztására nézve nagyobb jogot akart biztosítani neki, nem fogadta el, de volt gondja rá mégis, hogy a tartományokban rendesen folyjanak a dolgok és a népet ne zsarolják az odaküldött tisztviselők olyan lelkiismeretlenül, mint azelőtt. Nem húnyt szemet az érdem előtt s a szorgalmas és tehetséges embereket szívesen tüntette ki elismerésével. Maga adott példát a törvények megtartására, de azzal, hogy a lex majesztátisz-t életbeléptette, majdnem többet ártott, mint amit összes jó intézkedéseivel használt. Vizsgáljuk meg azonban, hogy mi is volt ez a lex majesztátisz.

Tibériusznak borzasztó hatalmat adott a kezeibe ezen törvény, mert a lex majesztátisz, vagyis a felségi törvény azt célozta, hogy tekintélye minden bírálaton felül álljon s hogy személyét mindenféle bántalom ellen megvédje. Nem kellett valami szokatlan sértés, hogy a bíráknak, illetve a császárnak ezen törvény alapján joga legyen a büntetésre. A legjelentéktelenebb dolgok okot szolgáltattak arra, hogy felségsértés ürügye alatt a polgárokat megfosszák életüktől. Ha például valaki a császár szobra előtt elfelejtett tisztelegni vagy a szobor közelében kissé szabadosabban viselkedett, ha öltözetét megcserélte s más ilyen kicsinyes dolgok okot szolgáltattak arra, hogy a törvényes beavatkozást maguk után vonják. A felségsértéseket pedig a törvény rendkívüli szigorúsággal büntette. Halállal sujtott a legkisebb vétségért is, jóllehet az illetőknek sokszor eszük ágában sem volt az uralkodó személyét megsérteni. Tibériusz durva zsarnoki volta ezen törvényében nyilvánult meg leginkább Ez a törvény egymaga elegendő volt arra, hogy a legártatlanabb embereket is bajba sodorja. Mivel a feljelentők jutalomban részesültek, a kémkedés, a besúgás fölburjánzott s kútforrásává lett a legaljasabb üzelmeknek. A törvény részt juttatott a besúgóknak az elítélteknek vagyonából. Nagy gyöngesége volt Tibériusznak aztán még az is, hogy habár sok kegyencet nem tartott maga körül, de egyik bizalmas kegyence irányában olyan vak és elfogult volt, hogy egészen kezére adta a birodalmat és mindenben érvényesülni engedte. Ez a kegyenc Luciusz Eliusz Szejánusz volt.

Szejánusz nélkülözhetetlenné tette magát Tibériusz előtt. Kitűnő tanácsokkal látta el, az ügyeket pontosan intézte, sőt egy alkalommal Tibériusz életét is megmentette. Az évek hosszú sora óta tanusított hűsége és szolgálatkészsége lassankint a legelső emberré tették őt az uralkodó után, aki teljes hatalommal rendelkezett az állam ügyeiben. Kedvező helyzete és mindegyre növekvő szerencséje azonban annyira elvakították Szejánuszt, hogy már arra kezdett gondolni, hogy magához ragadja idővel a császári hatalmat. Szejánusz legelőször Tibériusz fiával, Druzusszal éreztette hatalmát. Egy ízben ugyanis valami fölött összeszólalkozott vele, ami Druzuszt olyan nagy dühre ingerelte, hogy Szejánuszt arcul ütötte. A meggyalázott kegyenc ekkor elhatározta, hogy bármibe fog is neki kerülni, keservesen visszafizeti az inzultust. Célja elérésére szövetkezett Druzusz könnyelmű és kicsapongó feleségével, Liviával. Különféle fényes ígéretekkel, melyek között nem éppen legutolsó az volt, hogy Tibériusz halála után együtt fognak uralkodni, elcsábította őt és rávette, hogy férjét lassan ölő méreggel pusztítsa el. Tibériuszt, mikor értesült fia haláláról, nagy rettegés fogta el. Nem tartotta lehetetlennek, hogy amit fiával elkövettek, azt ellene is meg fogják kísérelni. Azért, hogy előre védekezzék minden eshetőség ellen, a lex majesztátiszt a legszigorúbban kezeltette.

És ebben a törekvésében, mellyel a rémuralom napjai kezdtek felújulni Rómában, Szejánusz a legmegbízhatóbb, a legbuzgóbb munkatársának bizonyult. Aki csak gyanus vagy kellemetlen volt, a felségi törvény alapján pörbe fogták és irgalom nélkül kivégezték. Szejánusz főképen arra törekedett, hogy azokat veszítse el elsősorban, akik neki útjában állottak hatalmi szándékaiban. Kezdte tehát a sort Agrippina barátain, majd mikor ezekkel végzett, a köztársasági érzelmű emberekre vetette ki hálóját. Ámde, hogy egészen szabadon cselekedhessék, szüksége volt rá, hogy Tibériuszt eltávolítsa Rómából. Rávette tehát, hogy vidékre, Kaprea szigetére vonuljon vissza, mivel elgyöngült szervezetének szüksége van nyugalomra és üdülésre. Tibériusz megfogadta a tanácsot és eltávozott Rómából, hova többé soha nem tért vissza. Hogy ilyen könnyen el tudta határozni magát, abban több ok szerepelt. Elsősorban az a kielégíthetetlen kéjvágy, mely Tibériusz egész valóját eltöltötte. Rómában nem élhetett olyan kedvére nemtelen szenvedélyeinek, mint vidéken, mert egyrészt méltóságára is kellett adnia, másfelől pedig udvarának eseményei, különösen botránykrónikái hamar kiszivárogtak az uccára. Kaprea szigetén ilyesmitől nem kellett tartania. Kaprea szigetén aztán teljesen belemerült Tibériusz nemi szenvedélyének a fertőjébe.

Palotájában napokon át folyt a lakoma, orgia a legtrágárabb módon s minél inkább belemerült ebbe az életbe, annál inkább szükségét érezte annak, hogy az izgalmakat újabbakkal fokozza. Szejánusznak azonban ez kellett, hogy ő teljes szabadsággal intézhesse cselszövéseit Rómában. A Kr. u. 27-ik esztendőben, hatvankilenc esztendős korában hagyta el Tibériusz Rómát, helyetteséül pedig a teljes hatalommal felruházott Szejánuszt nevezte ki, kinek volt gondja rá, hogy ezután is ellássa őt olyan hírekkel, melyek a személye elleni sérelmekre, titkos összeesküvésekre vonatkoztak. Szejánusz ebben az ördögi munkájában kétféleképen járt el. Vádaskodásaival egyfelől szüntelenül bujtogatta Tibériuszt a rómaiak ellen, másfelől a rómaiak előtt Tibériuszt úgy állította be, mint aki folytonosan azon töri az eszét, hogy kegyetlenségeivel minél nagyobb szomorúságot és kétségbeesést szerezzen alattvalóinak. Miután Agrippina híveit egyenkint kivégeztette, magát Agrippinát és gyermekeit távolította el útjából. Aljas merényleteit sikerült ezúttal is keresztülvinnie. Agrippinát száműzette Tibériusz által s a szerencsétlen nő Pandataria szigetén négy év mulva éhhalállal fejezte be életét. Fiai közül Néró halálra ítéltetvén, önkezével vetett véget életének, Druzuszt pedig megmérgezték börtönében. A harmadik fiú, Gájusz Kaligula is halálra volt szánva, de kiskorúsága miatt kegyelmet kapott. Most már Szejánusz is alkalmasnak vélte a pillanatot arra, hogy a maga terveivel előálljon. Szép sorjában jelentkezett velük.

Először is megkérte Tibériuszt, hogy adja neki meghalt fia feleségének, Liviának a kezét. Ugyanazt a Liviát akarta nőül venni, kinek segítségével Druzuszt, Tibériusz fiát lassan ölő méreggel elpusztította. Habár Tibériuszt nagyon elfajulttá tették azok a kicsapongások, melyeket kapreai kéjlakában szüntelenül űzött, azért mégsem volt annyira gyöngeelméjű, hogy Szejánusznak ebbe a kérésébe belemenjen, mert ez azt jelentette volna, hogy őt óhajtja utódául kinevezni. Elutasította Szejánuszt, kit ekkor a szenátus vett pártfogásába. Elhalmozta őt mindenféle címekkel és kitüntetésekkel, szobrait a Tibériuszéi mellé állíttatta s elrendelte, hogy isten gyanánt tiszteljék őt is. Szejánusz azonban a szenátustól nyert kitüntetéseivel felkeltette Tibériusz féltékenységét, miáltal az uralkodó ellenségévé lett. Majd mikor Antónia, Tibériusz sógornője levelet írt Tibériusznak, melyben lefestette igazi mivolta szerint Szejánuszt s megírta róla azt is, hogy összeesküvést szőtt ellene, mert ezen a réven akarja a főhatalmat megszerezni, a kéjekben elmerült uralkodónak is felnyíltak végre a szemei. Mikor Tibériusz előtt teljesen leleplezve állott az ő mindenható embere, egy szóval sem árulta el, hogy nincs megelégedve vele, sőt a legszívesebb tartalmú leveleket küldözgette hozzá s újabb kitűntetéseket helyezett számára kilátásba.

De ugyanekkor titokban rendeletet küldött a szenátushoz, melynek meghagyta, hogy Szejánuszt azonnal fogassa el. Regulusz konzul maga elébe idézte Szejánuszt és közölte vele, hogy a császár parancsára elfogatja. És ugyanazok a szenátorok, akik pár nappal előbb még annyira mentek szolgai megalázkodásukban, hogy szobrokat állítottak neki és istenként tisztelték, most, mikor megtudták, hogy hatalmának vége van, reárohantak, ütötték, szidalmazták s örvendeztek elfogatásának. Midőn pedig Szejánuszt az uccákon végigvezették, tapasztalnia kellett, hogy a nép is megváltozott irányában s szobrait szeme láttára ledönti, arcát leköpi s úgy bánik vele, mintha sohasem rettegett volna hatalmától. Szejánusz sorsa el volt intézve. A szenátus másnap újra összegyűlt és rövidesen halálra ítélte. Mikor a hóhér levágta Szejánusz fejét, testét szabad préda gyanánt a nép közé dobta. Három napon keresztül aztán az volt a római nép mulatsága, hogy a fejetlen testet körühurcolta a városban s miután ezer és ezer rúgást ejtett rajta, a kék és fekete foltoktól egészen eléktelenedett hullát a Tibériszbe vetette. De nemcsak ő maga, hanem a gyermekei, bátyja, barátai is hóhér kezére jutottak s csupán ketten menekültek meg a haláltól. Terenciusz és Lentulusz Getikulusz, kik meghunyászkodás helyett bátran szembeszállottak az uralkodóval.

Terenciusz, mikor megtudta, hogy őt is ki akarják végezni azon a címen, hogy barátja volt Szejánusznak, odakiáltott Tibériusz katonái felé: “Hiszen a császárnak is barátja volt, még pedig a legjobb barátja!” Lentulusz Getikulusz pedig kardjára ütve így szólt: “Ha bántani merészel valaki, lázadást csinálok, akkor aztán nem bánom, ha ki is végeznek!” Tibériusz Szejánusz kivégzése után kilenc hónapig egészen elzárkózott és sehol sem merte magát mutogatni. Kéjnőin kívül nem volt szabad senkinek átlépnie palotája küszöbét mert a nyavalyás kéjenc attól tartott, hogy összeesküvők fognak életére törni. Holott mindenre inkább gondolhatott, mint erre. A szenátus annyira ment az elaljasodásban, hogy küldöttséget menesztett hozzá s tudatta vele, hogy a “haza atyja” dísznévvel akarja őt kitüntetni. Majd arról is értesítették, hogy a római nép nagyon szeretné őt látni. Erre ő el is indult Rómába, de a császári kerteknél visszafordult, mert nem volt bizalma a nép iránt. Félt ugyanis, hogy merényletet követnek el ellene. Pedig a római nép nagy tömegben gyűlt össze fogadására. Mikor aztán látták, hogy az uralkodó gyáván menekül, hangosan kiáltoztak hajója felé: “Ez a római imperátor?” Egyik-másik pedig egyenest így kiáltott: “Visszafut magányába, hogy tovább élhessen állati szenvedélyeinek!” Utolsó évében, Kr. u. 36-ban Tibériusz látni kívánta Rómát és még egyszer hajóra szállt, de megint nem volt bátorsága kikötni s visszafordult. Időközben gondoskodott róla, hogy trónja ne maradjon betöltetlenül.

Gájusz Kaligulát, Germanikusz életben maradt fiát szemelte ki utódává, aki sok tekintetben hasonló volt hozzá. Éppen úgy tudott színlelni és épp úgy tudta érzelmeit elpalástolni, mint ő maga, de azért gyakorlott szemével felismerte benne a kicsapongó és kegyetlen természetű embert. Egy alkalommal, midőn unokái körében volt, így szólott Kaligulához, aki éppen Druzusz fiával beszélgetett: “Te egykor meg fogod ezt gyilkolni, téged pedig más.” Midőn arra határozta el magát, hogy Rómát még egyszer viszontlátja, de hajójával visszafordult, Mizenumban kötött ki. Vacsora után nagy gyöngeség lepte el s nemsokára olyan rosszul lett, hogy eszméletét vesztette. Mindenki azt hitte, hogy meghalt és Kaligula ott a palotában már fogadta a gratulációkat, midőn jelentették neki nagy ijedséggel, hogy Tibériusz magához tért. Ő és Makró, a testőrség parancsnoka, aki Szejánusz után legbizalmasabb embere lett Tibériusznak, hirtelen szobájába rohantak és párnájával addig fojtogatták, amíg kiadta lelkét. Zsarnok volt, zsarnokhoz méltóan fejezte be életét.

Kaligula. (Kr. u. 37-41.)

Tibériusz után Kaligula következett a trónon, kinek igazi neve: Gájus Cézár Augusztusz Germanikusz. A Kaligula nevet onnan kapta, hogy gyermekkorában atyja, Germanikusz őt is a rajnai légiókhoz vitte, a katonák kicsiny saruiról Kaligulának nevezték el, mely név aztán később is rajta maradt.

Uralkodása kezdetén a legrokonszenvesebb tulajdonságaival mutatta be magát. A lex majesztátiszt eltörölte s Klaudiuszt, aki őt követte a trónon, konzullá nevezte ki, Gemelluszt fiává fogadta, a nép és a katonák számára pedig ajándékokról gondoskodott s általában véve olyan uralkodónak a benyomását tette a római népre, hogy az a legnagyobb szeretettel vette őt körül. Midőn uralkodásának nyolcadik havában beteg lett, a nép valósággal ostrom alá vette palotáját, hogy megtudja, javult-e az állapota. Még a messze tartományokban is imádkoztak szerencsés felgyógyulásáért, mert bíztak benne, hogy olyan uralkodó fog válni belőle, aki méltóvá teszi magát a legnagyobb elismerésekre. Kaligula derekassága és jósága azonban csak addig tartott, amíg betegségéből, felgyógyult. Ekkor mintha kicserélték volna, alig lehetett ráismerni. Vad, kegyetlen, őrjöngő lett egyszerre, aki a kicsapongásokban és kegyetlenségekben lelte legnagyobb kedvét. Felépülésekor értesült, hogy egyik udvaronca hízelgésből olyan nyilatkozatot tett betegsége alkalmával, hogy feláldozza életét, ha Kaligula felgyógyul. Persze a gyógyulás után elfeledte ígéretét s nem is törődött többé vele. Kaligulának azonban tetszett durva tréfát űzni a szerencsétlen hízelgő fogadkozásából s felhívta őt, hogy álljon szavának. Az udvaronc remegő és kétségbeesett ábrázattal állott ura előtt és engedte, hogy az rendelkezzék vele.

Feldíszítették szalagokkal és virágokkal, mint valami áldozati barmot és egy hangos gyermekcsoport kíséretében körülhordozták Róma uccáin, végül pedig a Tarpéji-szikláról letaszították. Kaligula, amikor kérdezték tőle, hogy miért tette ezt, durva cinizmussal válaszolta: “Csak azért, nehogy hű udvaroncom a hamis eskü vétségébe essék.” Egy másik udvaronca pedig ugyanakkor azt fogadta, hogy meggyógyulása esetére, mint gladiátor fog a cirkuszban fellépni. Persze ez is megfeledkezett könnyelmű ígéretéről, de Kaligulában volt annyi lelketlenség, hogy figyelmeztesse: “Hallom - mondá - hogy fogadalmat tettél felgyógyulásomra. Valóban, igen köszönöm s nehogy azt mondhasd, hogy háládatlan vagyok, személyesen jelen leszek a mérkőzésnél.” Az ifjú pedig kénytelen volt a biztos halált magára vállalni, mert Kaligula nem akart elállni a mérkőzéstől. Sőt kegyetlen örömét találta benne, midőn a cirkuszban a kiéheztetett tigrist rászabadították az ifjúra és egy pillanat alatt széttépte. Embereknek állatokkal való összeeresztése a legnagyobb szenvedélyei közé tartozott s órákon keresztül képes volt gyönyörködni abban, hogy a szerencsétleneket minő hajmeresztő borzalmasságok között szaggatják szét a vadállatok. Gyilkos őrjöngései nem ismertek határt. Fogadott fiát, Tiberiusz Gemelluszt, azzal ejtette kétségbe, hogy egy centuriót küldött hozzá azzal az üzenettel, hogy végezze ki magát.

Apósát, nagyanyját, továbbá bizalmasát, Makrót, kivel együtt fojtották meg Tibériuszt, ugyanígy kényszerítette, hogy végezzék ki saját magukat. De ez mind nem volt elég neki. Olyan zsarnoki rendszert vezetett be, hogy senkinek nem volt biztos az élete. A lex majesztátiszt életbeléptette s elég volt az is előkelő polgárok kivégeztetésére, hogy vagyonuk volt. Rövid négy esztendei uralkodása alatt töméntelen pénzt, több mint háromszáz milliót költött el. Egy-egy lakomára néha olyan összegeket elköltött, ami a mi pénzünkben két millió pengőnek felel meg. De nem esett kétségbe. Elővette a gazdagok névjegyzékét s egymásután elszedte vagyonukat, igen gyakran még meg is ölette őket. A lovak iránt nagy érdeklődést tanusított. Márványistállókat építtetett számukra s különösen kedvenc lovát tüntette ki azzal, hogy bíborpalásttal takartatta be és olyan gyöngysort akasztott nyakába, melynek minden egyes darabja drága pénzt ért. Inasokat tartott mellette s aranyjászolból etette aranyozott árpával és zabbal s mikor az abrakolásnak vége volt, aranyvederbe töltött borral itatta. Ezzel a lovával különben magasratörő céljai voltak. Konzult akart mindenáron csinálni belőle s amennyire gyávák és aljasok voltak akkor a rómaiak, nyilvánvalóan ezt is eltűrték volna neki, ha nem akad egy bátor és elszánt ember, aki véget vetett ennek a hallatlan zsarnokságnak. Ez a bátor ember Kassziusz Kherea volt, aki több bajtársával összeesküvést szőtt Kaligula ellen.

Midőn egy alkalommal Kaligula a színházba készült, barátaival körülvette és leszúrta. Nyolcvan tőrdöfés járta keresztül testét, jeléül annak a nagy elkeseredésnek, mellyel iránta viseltettek. Huszonkilenc éves volt, mikor sorsa beteljesedett rajta, de az összeesküvők nem kegyelmeztek feleségének és gyermekének sem s habár ezek ártatlanok voltak, Kaligula vétkeiért meg kellett halniok.

Klaudiusz. (Kr. u. 41-54.)

A nép nagy tömegben gyülekezett a színkörben és várta az előadás megkezdését, midőn egyszerre elterjedt a hír, hogy Kaligulát meggyilkolták. A rendet nem lehetett többé fenntartani. A testőrök közül egy Grátusz nevű, miközben a császári palota termeit átkutatta, hogy a gyilkost megtalálja, egy ajtó mögött rejtőzködve a gyilkos helyett egy reszkető embert talált. Ez a félénk és reszkető férfiú Klaudiusz volt, az új császár. A testőr állítólag császár gyanánt üdvözölte s az utána jövő pétoriánusok előtt is olyan komikus látvány gyanánt tünt fel a remegő ember, hogy puszta tréfából ezek is császárnak nevezték.

Végül a szenátus is elismerte őt császárnak, miután a katonák mindenfelé hangosan nyilvánították megválasztását. Klaudiusz rendkívül gyáva jellemű és gyöngeeszű uralkodó volt, de nem ebben állott mégsem a legnagyobb hibája. Felesége, Messzalina és szabadosai olyan nagy befolyást gyakoroltak reá, hogy azt tehették vele, amit akartak. Mindazonáltal uralkodása első ténykedéseivel nagy bizalmat, gerjesztett Klaudiusz maga iránt. Germanikusz leányait, kiket Kaligula száműzött, visszahivatta, a nép számára ünnepélyeket rendezett, a katonákat pénzzel látta el, a börtönök ajtait megnyittatta s hogy az emlékét is eltörülje elődjének, az általa veretett pénzdarabokat, melyeken arcmása volt látható, beöntette és új pénzt veretett. A Kaligula gyilkosaival azonban szigorúan bánt s ebben az elhatározásában valószínűleg tanácsadói szavára hallgatott. Khereát elfogatta és társaival együtt kivégeztette. Ámde, mihelyt elhatalmasodott Klaudiuszon Messzalina és a szabadosok befolyása, megújultak a régi állapotok és visszaélések. Mindazokat, akik árthattak volna Messzalinának és érdektársainak, gondosan eltávolították az udvartól és Rómából. A Galliában levő római légiók azonban kezdtek elégedetlenkedni és Kamillusz vezetése alatt fellázadtak. Öt napig tartott a lázadás s Klaudiusz már majdnem azon a ponton volt, hogy a lemond trónjáról, midőn a katonák megölték Kamilluszt s ekkor a lázadást el lehetett fojtani. Kamillusz megöletése után Klaudiusz katonái mindazokat elfogták, akik részesek voltak a lázadásban. Ezek közé tartozott egy Petusz nevű római főtiszt, kinek Arria nevű felesége nemcsak szépségéről, hanem példátlan erényéről is híres volt.

Midőn férjét elfogták, nem sokat habozott, hanem ő is egy csónakot bérelt s miután nem engedték meg neki, hogy férjével együtt legyen, napról-napra követte a hajót, abban bízva, hogy férje esetleg megszabadul vagy a császár megkegyelmez neki. Csakhogy Klaudiusz és tanácsosai nem így határoztak. Petuszt halálra ítélték. Ekkor Arria, hogy példát mutasson neki, ott a szeme láttára tőrt döfött saját szívébe. Mikor pedig látta, hogy férje még mindig ingadozik, egy rántással kivonta a tőrt kebeléből és ezek szavakkal adta át: “Petusz, ez nem fáj!” A nagy lelkierő olyan hatással volt Petuszra hogy a következő pillanatban, neje holtteste mellett ő is kivégezte magát. A római nép lelkét mélyen megragadta Arriának ez a hősies önfeláldozása s innen kezdve száz és száz szoborban ábrázolták őt, amint haldokolva átnyújtja férjének a tőrt, hogy annak halálát megkönnyítse. Klaudiusz szigorúan bánt el a lázadókkal s mindazokat, akik az összeesküvésben kompromittálták magukat, megölette. Ezalatt Messzalina és társai iparkodtak törvényes és törvénytelen eszközökkel minél több vagyont összegyűjteni, hogy a köznyomort még inkább megnöveljék. Messzalina egyike volt azoknak a nőknek, kik fölött az érzékiség és a kapzsi szenvedélyek annyira elhatalmasodnak, hogy nem képesek női méltóságukat megőrizni. Hirhedt tivornyáival és kicsapongásaival sokat beszéltetett magáról és minden nap újabb és újabb tápanyagot adott a megbotránkozásra.

Midőn Klaudiusz egy alkalommal eltávozott Rómából, olyan vakmerően űzte kicsapongásait, hogy az egész római nép előtt egyik újabb szeretője oldalán mutatta magát és semmi titkot nem csinált belőle, hogy ő ezen férfi iránt szerelemmel viseltetik. Ámde ugyanekkor felkeltette Narcisszusz nevű szabadosában a féltékenységet, aki látván, hogy a császárné mellőzi őt, mihelyt Klaudiusz visszatért, bevádolta előtte. Klaudiusz hirtelen haragú, heves indulatú ember volt, akinél azonban sem a harag, sem a düh nem szokott sokáig tartani. Narcisszusz azonban ismerte őt s addig izgatta felesége viselt dolgaival, amíg egyik dühödt pillanatában aláiratta vele Messzalina halálos ítéletét. A kivégzést aztán, mielőtt Klaudiusz még megbánhatta volna, gyorsan végrehajtották. Narcisszusz abban a hitben élt, hogy ő lesz most a birodalom uralkodója, de számításait Klaudiusz házassága egyszerre áthúzta. Volt Klaudiusznak egy nagyravágyó hajlamú unokahuga, Agrippina, Germanikusz leánya, kinek eddig már két férje volt s aki elhatározta most, hogy Klaudiusszal fogja magát elvétetni. Agrippinának első házasságából egy fia született, kinek sorsát szerette volna biztosítani. Ez bírta tulajdonképen arra, hogy Klaudiuszhoz nőül menjen, jóllehet a vallás és a törvények is tiltották az ilyen házasságot, mely vérfertőzés alapján hozta volna össze a házastársakat. Agrippina azonban nem sokat törődött sem a törvénnyel, sem a vallással, mikor érdekeiről volt szó.

A tehetetlen Klaudiusz most Agrippina befolyása alá került, kinek kedvéért ennek fiát örökbefogadta és a Néró nevet vétette fel vele, a saját gyermekét Britannikuszt pedig egészen mellőzte. Hogy rokoni és családi kötelékekkel is egybeforrassza Agrippina saját fiát a császári házzal, Klaudiusz Oktávia nevű leányát vétette el fiával, Néróval, úgyhogy bizonyosnak látszott, hogy Klaudiusz halála után Néró fogja őt a trónon követni. Ámde a ravasz és számításaiban megcsalatkozott Narcisszusz észrevette Agrippina szándékát s azt is belátta, hogy az új asszony sokkal veszedelmesebb, mint a bomlott idegzetű és fajtalan Messzalina volt. Arra törekedett tehát, hogy Klaudiuszt felvilágosítsa a körülötte történő dolgokról és rábírja, hogy Britannikusz rovására ne pártolja Néró trónigényeit. Csakhogy Agrippina sokkal vakmerőbb és elszántabb volt, hogysem módot engedett volna Klaudiusznak tervei megmásítására. Mikor tapasztalta, hogy Klaudiusz esetleg még megváltoztathatja Néró irányában mutatott jóindulatát, megelőzte ennek a lehetőségét azzal, hogy férjét megmérgezte. Egy lakoma alatt a vacsorára feladott gombába, melyből Klaudiusz mértéktelenül sokat evett, mérget kevert és ezzel halálát idézte elő.

Néró uralkodása. (Kr. u. 54-68.)

Klaudiusz már halott volt, mikor a számító Agrippina jobbnak látta a tény őszinte tudatása helyett csak annyit közölni a szenátussal, hogy a császár súlyosan m egbetegedett. A szenátus, noha szívből gyűlölte Klaudiuszt, istentiszteleteket rendelt felgyógyulására, mialatt Agrippina Nérót a pretoriánusok táborába küldötte és a lázadó katonák által császárrá kiáltatta ki. Nem kímélt semmi pénzt és semmi áldozatot, csakhogy célját elérje. S hogy Britannikusz ne okozhasson fiának kellemetlenséget, hízelgésekkel és szép szavakkal rávette, hogy oldala mellett tartózkodjék. Ezen idő alatt megtörtént Néró megválasztása, a szenátus pedig sokkal gyávább volt, hogysem a törvényes örökös, Britannikusz érdekében a választás ellen erélyesen tiltakozni mert volna. Néró eddig a Szeneka és Burrusz vezetése alatt nevelkedett. Mindkét nevelője híres, tapasztalt és kiváló férfi volt, kik nagy tiszteletben álltak a rómaiak előtt. Nagy reményekkel és várakozással nézett tehát a nép Néró uralkodása elé, az előjelek után ítélve meg volt győződve róla, hogy Néróban igazságszerető, mérsékelt és jóindulatú uralkodót kapott. Mivel Agrippina bosszúálló és minden gonoszságra képes jelleme által népszerűtlen volt a rómaiak előtt, Néró beleegyezett nevelői azon tanácsába, hogy anyja az udvartól eltávolíttassék. Titokban azért fentartotta vele az összeköttetést s szeretetéről is állandóan biztosította. Uralkodása első éveiben Néró a legnagyobb óvatosságot tanusította.

Nemesen bánt alattvalóival, érdeklődött sorsuk iránt s iparkodott bajaikon segíteni. Midőn egy ízben halálos ítéletet kellett aláírnia, elfödte szemeit és mély megindultságot színlelve így szólott: “ Bár ne tudnék írni!” Nyilatkozatát hízelgői és kegyencei gyorsan elterjesztették a nép között, mely nagy megilletődéssel hallgatta, hogy milyen jó szíve van az ő uralkodójának. Néróban tagadhatatlanul sok jeles tulajdonság élt, melyeket a kitűnő nevelés is fejlesztett nála. Okos, szellemes, jókedélyű ifjú volt, aki Klaudiusszal ellentétben képes volt a dolgok lényegébe elmerülni s minden nagyobb gondolat iránt érdeklődni. Arcvonásai azonban egy terhelt és idegbeteg embert mutatnak, kinek lelkében ott ül a kegyetlenség. Agrippina nem tudott vigasztalódni mellőzése miatt s midőn egy alkalommal az udvarnál ünnepély volt, ő is megjelent az ünneplők között s erőszakkal átfúrván magát közöttük, minden áron Néró oldala mellett akart helyetfoglalni. Ámde Néró gyorsan észrevette anyja szándékát s hogy megakadályozza őt közeledésében, lelépett a trónról s Agrippinának a terem szögletében jelölt helyet, ami annyira sértette őt, hogy dühös elkeseredésében Britannikuszt hívta segítségül s hangosan kiáltotta: “Britannikusz az igaz trónörökös! Őt kell megválasztani császárnak!” A besúgók siettek Néró tudomására juttatni Agrippina dühöngéseit s innen kezdve, mintha kicserélték volna Nérót, annyira megváltozott.

Észrevette, hogy trónja nem elég szilárd, amíg Britannikusz életben van, mert mindig kijátszhatják ellene. Elhatározta tehát, hogy ki fogja végeztetni. Magához rendelte azt a méregkeverő nőt, Lokusztát, kinek segítségével Agrippina Klaudiuszt megmérgeztette s megparancsolta neki, hogy mutassa be előtte tudományát. Ha sikere lesz, gazdagon meg fogja jutalmazni. Lokuszta előbb egy kecskén, majd egy malacon próbálta ki mérgét s Néró nagyon meg volt elégedve az eredménnyel. A méreg jól és biztosan dolgozott. Most csak az volt hátra, hogy Britannikuszon is kipróbálja a gyilkos szer hatását. Evégre Néró lakomát rendezett, melyre Britannikusz is hivatalos volt. Alighogy helyet foglaltak az asztalnál, Britannikusz barátai bíztatására megragadta serlegét és kiürítette. Nem telt bele pár perc és a méreg hatása mutatkozni kezdett. Britannikusz lerogyott székéről és rettenetes kínok között meghalt. Néró, mintha semmi sem történt volna, tudomásul vette Britannikusz halálát s azután újabb gonoszságon kezdte forgatni elméjét. Saját édesanyját akarta most eltenni láb alól, kinek szerencséjét és hatalmát köszönhette. A méreggel nála nem ért célt, mert Agrippina állandóan ellenmérget hordott magánál, őt tehát úgy akarta elveszíteni, hogy egy hajóra csalta, melyet megindulásakor elsüllyesztett.

Csodálatos erélye és bátorsága folytán azonban Agrippina megmenekült a habokból és palotájába tért, midőn Nérónak hírül adták, hogy anyja nem veszett a habok közé. A lelketlen gyermek már nem érzet semmi kegyeletet anyja iránt csak az ellenséget látta benne, aki Britannikusz pártjára állott, midőn őt az udvari ünnepély alkalmával megsértette. Kiadta tehát Anicetusz szabadosának a parancsot, hogy katonákat véve magához, hatoljon anyja palotájába és irgalom nélkül ölje azt meg. Anicetusz szó nélkül engedelmeskedett a parancsnak. Agrippina éppen komornájával ült a szobában, midőn a merénylők megjelentek nála. Az első ütést Anicetusz mérte fejére egy bottal. Agrippina ekkor fölkiáltott: “A keblemet verd át, mert ez hordozta Nérót!” Kívánságát teljesítették s ott a saját palotájában szúrták le. Nérót anyja megöletésének hírére a lelkifurdalás rettenetesen, meggyötörte. Nem bírt egész éjszaka aludni. Holdkóros módjára járt egyik teremből a másikba, rettegések vették elő, szellemeket vélt minduntalan látni s csak akkor szüntek meg gyötrődései, mikor a reggel beköszöntött. A szenátus megint a legaljasabb viselkedést tanusította. Ahelyett, hogy felelősségre vonta volna uralkodóját, a templomokba sietett és örömét nyilvánította afölött, hogy az istenek megszabadították Nérót Agrippinától. Pedig, bárha Agrippina maga is a leggonoszabb lelkű nők közé tartozott, éppen a fiától nem érdemelte ezt a gyalázatos hálátlanságot. Nérót ő rendkívül szerette s ez az érzés volt talán az egyetlen benne, mely nem nemtelen motivumokból fakadt.

Mikor még a fia kisgyermek volt, egy jóst kérdezett meg, hogy milyen sors fog várni rá. A jós így felelt: “Uralkodni fog, de téged ugyanakkor megöl.” Agrippina helyeslőleg bólintott: “Jól van! Öljön meg, csak uralkodjék!” Nérónak azonban nem volt elég Britannikusz és Agrippina megölése. Saját feleségét, Oktáviát, is kivégeztette Poppea nevű hölgye kedvéért, hogy ezt nejévé tehesse. Ime, így indult meg Néró pályája.

Róma felgyujtása.

Róma eddigi uralkodói között, beleértve Juliusz Cézárt is, normális véralkatú embert alig lehet találni. Vagy nagy lángelmék, kiváló tehetségek, vagy közveszélyes, abnormis lények. Maga Juliusz Cézár és Augusztusz is tele volt a legszokatlanabb és az egészséges embereknél ismeretlen jellemvonásokkal, de ezeknél legalább rendellenességek nagyobb hányada hasznos irányban nyilatkozott meg, holott már Tibériusz, majd Kaligula, Klaudiusz és Néró alig voltak egyebek elmegyógyintézetbe való betegeknél, őrülteknél. A kormányzásban Burrusz és Szeneka befolyása egyre csökken, sőt Néró az előbbit kivégeztette, úgyhogy ezután Szeneka is félreállott.

Ellenben határtalan szenvedéllyel vetette rá magát Néró a színjátékok és a cirkuszi mutatványok rendezésére. Sőt ebben a tekintetben annyira ment, hogy maga is résztvett az előadásokban, odaállott a nép elé s amit előtte uralkodó sohasem tett, énekelt, szavalt, játszott s nagy elégültséggel vette tudomásul, ha játéka végén a fizetett tapsolók ezrei lelkes tetszésüknek adtak kifejezést. A nemesek elszörnyedtek a császár elaljasodásán, de a tömegnek tetszett a szokatlan látvány s Néró csak a tömegnek akart tetszeni. Ezzel a szenvedélyével vagy jobban mondva mániájával párhuzamosan elhatalmasodott rajta zsarnoki, kegyetlen természete. A legkisebb ok elég olt arra, hogy százával végeztesse ki az embereket, de ha nem volt ok reá, akkor is vakmerően rátört polgártársai életére. Divatba hozta azt a már Kaligula által gyakorolt szokást, hogy aki nem tetszett neki, annak a lakására elküldötte egyik tisztjét s megüzentette vele, hogy hagyja el örökre Rómát vagy halljon meg. Az ilyen szerencsétleneknek aztán, ha akarták, ha nem, végre kellett hogy hajtsák magukon a parancsot. Rendszerint forró fürdőt vettek s miután ereiket felvágták, elvéreztek. Ez a halál volt olt rájuk nézve még a legkevésbbé fájdalmas. Őrültek házából kiszabadított bolondok nem követhettek el olyan kegyetlenségeket, mint a minőket Néró leleményessége napról-napra kitalált. Ami aljasság csak elképzelhető, mind lelkes pártolóra talált benne. Miután az udvari mulatságok, már nem izgatták, éjszakánkint álruhába öltözve meglátogatta barátaival a legrosszabbhírű helyeket. Majd az éj leple alatt megtámadta az utasokat és kifosztotta őket.

Ilyen almalmakkor nem egyszer őt is jól elverték, sőt egy ízben egy szenátor, akit az éj sötétjében ki akart rabolni, tőrével is megsebezte. Midőn másnap értesült róla, hogy a császár volt az, akit önvédelemből megszúrt, kihallgatásra jelentkezett nála és térden állva kért tőle bocsánatot. “Nem tudtam - védekezett a szenátor - hogy felségeddel van dolgom.” Néró megörvendett a viszontlátásnak, mert legalább alkalma volt újabb kegyetlenségben gyakorolnia magát. Ünnepélyesen végighallgatta a szenátort s aztán így szólott hozzá: “Micsoda! Te megsebezted Nérót?” A tanácsos bűnbánóan rebegte: “Tudtomon kívül tettem.” Néró azonban nem kegyelmezett. Szándékát ezen szavakkal közölte vele: “S még élsz?” A szerencsétlen szenátornak mit volt mást tennie, mint hazamenni és magát kivégezni. De voltak Nérónak ennél különb gazságai is. Ilyen nagyszabású bűntény volt Róma felgyujtása. Egy időben nagy rettegéssel tapasztalta a polgárság, hogy minden éjszaka a város más és más pontjain tűz támad. Sohasem lehetett a tettest elfogni. Legfurcsább volt a dologban az, hogy a tüzeket Néró parancsa folytán sohasem volt szabad eloltani. Napról-napra így ismétlődtek ezek a jelenetek, míg végre kitudódott, hogy a kiváló tűzrendező mester senki más, mint a császár maga.

Mialatt a lángnyelvek és tűzoszlopok véres felhő gyanánt körülnyargalták a várost, ő színpadi kosztümöt öltött magára, kiállott erkélyére és lantkíséret mellett Homérosz Iliászából elkezdte énekelni azt a jelenetet, hol Trója égése van leírva. A római nép csodálkozva és bámulva figyelte ezt a rettenetes őrültséget s habár titokban nagy elkeseredéssel nyilatkozott a császárról, de sokkal gyávább volt, hogysem férfias elszántsággal mert volna fellépni ellene. Amilyen volt a nép, olyan volt az uralkodója. Egyik a másikat méltóan kiérdemelte.

Néró és a kereszténység.

A kereszténység, melyet Jézus alapított, lassankint kitört a kis Judeából és az apostolok révén a világ minden pontján ismeretessé vált. Jézus maga hagyta meg tanítványainak: “Menjetek az egész világra, tanítván minden népeket!” A gyülekezetekbe a zsidókon kívül pogányokat is felvettek, sőt a tanítványok nagy gondot fordítottak rá, hogy a pogányok között is elterjesszék az új vallást. Péter apostol már 49-ben megfordult Rómában és megalapította az első keresztény közösséget. Ettől kezdve az új vallás Rómában is elég gyorsan terjedt. A keresztényeknek ekkor még nem volt nagyobb bántódásuk.

De mikor Róma felgyujtása miatt a lakosság hangosan kezdett zúgolódni és kifejezést adott abbeli gyanujának, hogy a gyujtogatásokat Néró követte el, a császár igyekezett a bűnt a keresztényekre fogni. Nérónak többek között az a terve volt a gyujtogatásokkal, hogy Rómát egészen újjáépítteti és pedig sokkal szebbé, mint aminő azelőtt volt. Hogy azonban elhárítsa magáról a gyanut, azt a hírt kezdte terjeszteni, hogy a gyujtogatásokat a keresztények követték el. Ezen ürügy alatt a keresztényeket tömegesen fogdostatta össze és a legborzalmasabb kínzásokkal végeztette ki őket. Amiket a vadállati Néró ekkor cselekedett, minden képzeletet felülmulnak. Tömegével fogatta össze a keresztényeket s akár beismerték a gyujtogatásokat, akár nem, naponkint százával koncoltatta fel őket. Lehetetlenség elbeszélni azokat a válogatott kegyetlenkedéseket, melyek a kereszténység első követőit sujtották. Kiéheztetett oroszlánokat, tigriseket, párducokat, medvéket és farkasokat bocsátottak be a cirkuszba s ezekkel kellett nekik viaskodniok. Nagyon sok fenséges és lélekemelő példát látunk azonban az első keresztények hitbeli buzgóságában. Hiába akarták őket eltéríteni hitüktől, még a cirkuszban is fanatikusan hirdették az isten igéjét s mikor rájukszabadították a vészesen ordítozó tigriseket vagy oroszlánokat, az isten nevével ajakukon haltak vértanuhalált. Valóságos hősök voltak ezek az egyszerű emberek, kiket sem ijesztéssel, sem a halállal nem tudtak eltántorítani meggyőződésüktől. Néró, ezeknek a borzalmas látványoknak a rendezője pedig kéjelgett áldozatainak kínjaiban. Az embernek elszorul a szíve, ha olvassa ezeket a szörnyűséges durvaságokat, melyeket nőkön, gyermekeken, férfiakon és öregeken egyaránt elkövettek.

Egy-egy ilyen mutatvány sokszor azzal kezdődött, hogy a cirkusz több pontján alaktalan embermagasságú tömböket állítottak föl. A cirkuszi szolgák ezeket a szurkos tömböket aztán meggyujtották. A nézők csak ekkor tudták meg, hogy az alaktalan fáklyák pokrócba varrt emberek, még pedig szurkos pokrócokba bevarrva, hogy a tűz annál jobban ellepje őket. Meggyujtás után persze a szerencsétlenek elkezdtek mozogni, kiabálni, jajveszékelni s fáklya gyanánt égtek el rettenetes kínok között. Ezek az élő fáklyák adták a világítást, hogy társaiknak a ketrecekből kiszabadított fenevadakkal való viaskodását a publikum szemlélhesse. A kegyetlenkedések egy másik rettentő neme az volt, hogy kis gyermekeket kitettek a cirkusz közepére és rájuk bocsátották a farkasokat. Persze egy pillanat alatt széttépték őket a fenevadak, de anyjuknak ott kellett a kerítés mellett végigszemlélniök a borzasztó jelenetet, melynek lejátszódása után rájuk került a sor. Olykor nyolc-tíz nőt kergettek be a cirkuszba és egy nőstény oroszlánt bocsátottak közéjük. Az oroszlán a legközelebb eső nőt természetesen szétszaggatta, ezalatt a többinek kötelessége volt végignézni társuk gyötrődését és készen lenni arra, hogy a következő pillanatban rájuk kerül a sor. Megtörtént számtalan ízben, hogy a szerencsétlenek ott a cirkuszi porondon megőrültek. Másokat kínpadra vontak, darabonkint vágták le nyelvüket, orrukat, füleiket és így tovább.

Nérónak nagyszerű szórakozásul szolgáltak ezek a mutatványok. A buja és bomlott elméjű császár megtette azt is, hogy kiválogatta a legszebb keresztény szűzeket s egymásután keresztre feszíttette őket. A bakók egész uccákat állítottak a keresztre feszített szűzek tömegéből s Nérónak az volt a legnagyobb gyönyörűsége, mikor ezekben a kínoktól és gyötrelmektől hangos uccákban kéjelegve végiglépkedett. A cirkuszi előadások is alatta érték el a legnagyobb elfajulást. A keresztényeket százszámra hajtotta ki az aréna porondjára s mialatt a kénytelen viadal folyt, ő maga és felesége, vagy valamelyik szeretője ott ültek a páholyukban s Néró kövér arcán ilyenkor kiült az a borzalmas kéjvágy, mely apatikussá tette minden iránt, ami nem állott összefüggésben a cirkuszi kínzásokkal. Feleségével együtt nem egyszer lefelé tartott hüvelykujjával jelezte azt a pillanatot, mikor a küzdő gladiátornak legyőzött társát le kellett szúrnia.

Néró halála.

A Néró kertjében és a cirkuszokban mentek végbe ezek a szörnyűségek s ugyanott szokott ő a nép számára különféle játékokat, kocsiversenyt, színházakat rendezni s a játék végeztével mindenféle drága holmit a nép között szétosztani.

Bármennyire elzüllött volt ekkor Róma lakossága, a jobbak lelkében mégis meg kellett érlelődnie annak a belátásnak, hogy ez így nem mehet tovább. Néró őrjöngő viselkedése csak a legborzasztóbbra vezethetett, ezt pedig meg kellett akadályozni. Voltak nagy számmal elégedetlenek ebben az időben Rómában, kik csak útálattal tudták kiejteni Néró nevét. Még a nők között is akadt egy-egy elszánt lélek, aki kész lett volna életét kioltani, csakhogy a birodalmat megszabadítsa ettől a vadállattól. Ilyen volt többek között egy Epikharisz nevű római nő. Őt azonban elárulták s Néró kegyetlen kínvallatás után halálra ítélte. A kínvallatás alatt minden eszközt megpróbáltak, hogy vallomásra bírják, de egy szót sem tudtak kivenni belőle s midőn a hóhérok ujabb munkára készültek, bízva benne, hogy a nagy fájdalom majd csak megnyitja ajkait, nehogy bárkit is elárulhasson, mialatt a hóhérok a kínzó szereket keresték, övével megfojtotta magát. Néró megint tombolni kezdett őrjöngő brutalításában. Nem kímélte meg egykori nevelőjét, Szenekát sem, pedig ez, csakhogy kedvében járjon neki, minden vagyonát rendelkezésére bocsátotta. Néró ennek ellenére azzal büntette, hogy ereit saját magának kellett fölvágnia és úgy elvéreznie. Szeneka felesége, mihelyt értesült, férje halálos ítéletéről, kétségbeesésében kivégezte magát, de Nérónak nem ez kellett. Megparancsolta orvosainak, hogy minden áron állítsák el vérzését és kössék be sebeit, úgyhogy Paulina akaratán kívül életben maradt, hogy kétszeresen szenvedje el a kivégzés borzalmait. De családjával szemben sem mutatott több irgalmat.

Feleségét, a gonoszlelkű Poppeát, aki rávette őt első neje, Oktávia meggyilkolására, úgy hasbarúgta, hogy szörnyet halt. Halála után pedig harmadszor is megnősült s akadt nő, Sztatilia, aki életét hozzákötötte ehhez a vadállathoz. Ámde az elégedetlenek sem nézték összetett kezekkel a zsarnok dühöngéseit. Galliából indult ki az első komoly mozgalom, mely Néró megbuktatására törekedett. Egyik gall törzsfőnök, Vindex vezette a mozgalmat s elhatározta, hogy a Néró garázdálkodásainak véget vet. Hispániában egy Galba nevű római tábornok volt a kormányzó s Vindex őt akarta megnyerni, mielőtt tervének végrehajtásába belefogott volna. Közölte vele, hogy Nérót meg akarja buktatni, mert uralkodása már tűrhetetlen, de hozzátette, hogy a trónt Galbának akarja biztosítani. Galba egy ideig vívódott magában, míg végre elhatározta, hogy élére áll a lázadóknak. Rómában nagy örömet okozott Galba lázadásának híre. Istenítéletnek tulajdonították az emberek a Néró ellen készülő megtorlást s titokban azért epekedtek, hogy bárcsak sikerülne Galba felkelése. Néró akkor is kéjelgéseiben és őrült kicsapongásaiban volt elmerülve, mikor hírét vette az ellene készülő mozgalomnak. Olyan nagy hatással volt rá a hír, hogy képtelen volt magát mérsékelni. Az asztalt, mely tele volt ételekkel és italokkal, őrjöngésében felfordította és elkezdett kezdett éktelenül kiabálni. Mikor nagynehezen magához tért, olyan gyávaság lepte el, hogy nem tudta, mihez kezdjen.

Mintha kicserélték volna. S mintha nem ő lett volna az a híres ember, aki felgyujtotta Rómát, aki fenevadak közé dobta a keresztényeket, aki százával gyilkoltatta le az ártatlan embereket. Érezte, hogy neki vége van, hogy nincs senki, aki pártjára állana. Egy éjjel titokban elhagyta palotáját és barátainál próbált menedéket keresni. De hiába zörgetett, mindenütt elutasították, nem akarták megismerni sem. Látva, hogy nincs mentség, mérget vett magához, hogy kioltsa életét. Ezután visszatért ismét, a palotájába és felszólította az egyik gladiátort, hogy ölje meg őt. Erre azonban senkisem akart vállalkozni. Egy perc alatt át kellett élnie mindazt a megvetést, melyet ő szokott tanusítani másokkal szemben. Mégis szerencséje volt abban, hogy nem mindenki hagyta el. Egyik szabadosa, Faon végre megkönyörült rajta s elkísérte őt egy mezei lakba, mely a császáré volt, hogy itt végezze ki magát, vagy rejtőzködjék el, ha nem fog érezni elég lelkierőt hozzá, hogy meggyilkolja magát. Gyávasága azonban ekkor is olyan nagy mértékben hatalmába kerítette, hogy sírt, jajgatott s egyre azért könyörgött, hogy mentsék meg. Csakhogy már nem sok ideje volt a könyörgésre sem, mert a közelben feltűntek azok a katonák, kiket a szenátus elfogatására küldött. Olyan pillanat volt ez, mikor a leggyávább embernek is el kell szánnia magát valamire. Néró kettő között választhatott.

Vagy megadja magát s ez reá nézve a rosszabb, mert úgyis biztosan kivégzik, vagy pedig ő maga leszámol sorsával. Kétségbeesésében, hogy meg kell halnia, egyre ezt kiabálta: “Nem nagy szerencsétlenség-e, hogy egy ilyen híres zenész elvész?!” Mikor már a katonák a mezei laktól alig száz lépésnyire voltak, tőrét torkának irányította és magába döfte. A szúrás azonban olyan gyönge és félénk volt, hogy szabadosának kellett segítségére sietnie, ki egy erélyes döféssel leterítette. A katonák csakhamar a mezei lakba érkeztek s ekkor még élt. Két-három perc mulva azonban elszállt a lélek belőle. Az Augusztusz által alapított uralkodóház Néró öngyilkossága következtében kihalt. De ez az öngyilkosság Rómát is megszabadította leghírhedtebb zsarnokától, aki életének harmincharmadik évében és uralkodásának tizennegyedik esztendejében tűnt le a római történelem színteréről.

Galba. (Kr. u. 68-69.)

A lázadásnak sikerült új rendet és új viszonyokat teremtenie Rómában. Néró utódja Szerviusz Szulpiusz Galba lett, kinek nevében a Néró elleni mozgalom megindult.

Galba ekkor hetvenhárom éves ember volt s mihelyt értesült Néró haláláról és arról, hogy a szenátus és a nép őt választotta meg császárnak, sietett Rómába, hogy tisztségét elfoglalja. Szigorúan lépett fel Néró bűntársai és barátai ellen s ez a szigorúsága szimpatikussá tette őt a nép szemében, de csakhamar elveszítette népszerűségét, mikor rendkívüli fösvénységét megtudták. A katonáknak sem zsoldját nem a akarta kifizetni, sem azt a jutalmat, melyet a szenátus igért nekik arra az esetre, ha Nérót cserbenhagyják. A nép hasonlóképen elégedetlen volt vele, mert nem akart játékokat rendeztetni mulattatására. Az ellene való elégedetlenség legnagyobb mértékben a germániai légiókban nyilatkozott meg, amelyek jutalmukat követelték. Galba a zendülés megakadályozására Kalpurniusz Pizó Liciniánuszt küldte, akit egyúttal utódává is kinevezett. Csakhogy Pizó nem számíthatott sem a pretoriánusoknál, sem a légióknál sikerre, mert az ajándékot nem volt hajlandó biztosítani számukra. Kalpurniusz Pizó megbukott, mielőtt még hivatalát igazán elfoglalhatta volna, de megbukott Galba is, kit túlságos fösvénysége és makacs jelleme arra kárhoztattak, hogy egy évi uralkodás után elpusztuljon. A katonák nagy része ugyanis Poppea Szabina első férjét, Othót akarta császárul, akit Néró annak idején Luzitánia kormányzásával bízott meg, hogy eltávolítsa Rómából. Most Othó meg is jelent Rómában és szervezte párthíveit abban a reményben, hogy Galba, ha látja az irányában megnyilvánuló közóhajt, őt fogja utódául kinevezni. Ámde, mikor tapasztalta, hogy Galba Kalpurniusz Pizót tüntette ki kegyeivel, megtagadta a hűséget és lázadást szított ellene.

Pizót éppen csakhogy bemutatta Galba a testőrségnek, mint leendő császárt, mert a lázadók őt magát is elfogták és a Mársz mezején megölték. Pizó szintén megsebesült, de megmenekült a lázadók dühétől. A Veszta-templomba menekült s itt biztonságban hitte magát, csakhogy a katonák ide is követték s nyomban lefejezték. Galba uralkodása ezzel az eseménnyel fejeződött be.

Othó és Vitelliusz uralkodása.  (Kr. u. 69.)

A Galba megölésével megüresedett császári trónt be kellett tölteni s a szenátus és a nép választása ezuttal Márkusz Szalviusz Othóra esett. Katonai lázadás tette őt a helyzet urává, uralkodása tehát nem valami nagy garanciát nyújtott arra, hogy a viszonyok alatta javulni fognak. Galba, bármennyire fösvény volt, azért szilárd jellemével, katonai képességeivel és a birodalom jövője iránt való érdeklődésével magasan fölötte állott. Mikor Galba Mársz mezején észrevette, hogy az egyik katona kardot emel reá, anélkül hogy védte volna magát, így szólt: “Vágj, ha ez az állam boldogulására van!” Ez az utolsó nyilatkozata jobban és hitelesebben jellemzi őt minden egyéb bírálatnál. Othó nem ez a jellem volt s ennek igazolására elég annyit felhozni, hogy azok közé tartozott, kik Nérónak legbizalmasabb környezetét alkották.

Uralkodása nagyon rövid ideig tartó és zavarokkal teljes volt. Alighogy elfoglalta a trónt, már is vetélytársa jelentkezett Aulusz Viteliusz személyében, kit a Rajna mellett állomásozó légiók Koloniában császárrá kiáltották ki. Három ízben Othó csapatai diadalmaskodtak ugyan Vitelliusz felett, de Bedriákumnál olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy reménytelennek látván a helyzetet Brixellumban még ugyanabban az évben, melyben trónra lépett megölte magát. Othó halála után sem javult a helyzet Rómában, mert Vitelliusz, aki őt a trónon követte, érdemtelen volt erre a tisztségre. Rideg kegyetlen hajlamú uralkodó volt, kit a kéjelgésen és a falánkságon kívül semmi sem érdekelt. Mikor a bedriákumi csatatért bejárta, hol ellenfele katonáinak hullái hevertek, minden különösebb megindulás nélkül felkiáltott: “A holt ellenség szaga mindig kellemes!” Ez a nyilatkozat jellemezte őt legméltóbban. Ha életben marad, talán még Nérón is túltett volna kegyetlenségeivel de éppen mert gonoszságán és telhetetlen étvágyán kívül sem semmiféle más tulajdonság nem élt benne, sorsa előre meg volt pecsételve. Falánkságáról hihetetlen dolgokat jegyeztek fel. Ugyszólván minden percét evéssel, ivássál vagy kéjelgéssel töltötte. Roskadásig telt asztalok mellett dőzsölt állandóan s mikor már annyira telezabálta magát, hogy képtélen volt többet enni, úgy segített magán, hogy mesterséges úton kiadta magából az elfogyasztott ételeket s azután hozzálátott újból az evéshez. Hallatlan falánkságáról a következő adatokat jegyezték fel.

Egy lakoma alatt kétezer különféle ízű halat, kétezer ritka szárnyast, egy nagy pácban töméntelen, fácán és pávaagyat, madárnyelvet, haltejet adatott fel s evett-evett mindaddig, amíg mozogni bírt A sok evés következtében természetesen hihetetlenül elkövéredett. Utálatos emberi szörnyeteg vált belőle, aki az evésen, iváson és kéjelgésen túl más célt nem látott a maga számára. Ilyen uralkodót még a legszolgaibb jellemű nép sem tűrhet sokáig. Vitelliusz ellen csakhamar meg is kezdődtek az összeesküvések s azok a légiók, melyek Veszpáziánusz alatt a fellázadt zsidók megfékezésére Jeruzsálem előtt harcoltak, vezérüket kiáltották ki császárrá. Kezdetét vette tehát újra a polgárháború. Még mielőtt Veszpáziánusz Rómába érkezett, Vitelliusz egyik haditribunja, Antoniusz Primusz Veszpániánuszhoz pártolt s fellázította a möziai, és dalmáciai légiókat s ezek segítségével betört Rómába, miután előbb két csatában Vitelliusz hadait megsemmisítette. Róma szörnyű napokat élt át a polgárháború ezen újabb kitörésekor. Rablás, lopás, gyujtogatás, gyilkosság egymást érték. Veszpáziánusz fivére, Szabinusz elfoglalta a Kapitóliumot is, melyet nemsokára felgyujtottak.

Vitelliusz kétségbeesésében, mikor látta már, hogy nincs menekvése, a nép és a katonaság pártfogásához folyamodott, de ezek hallgatni sem akartak szavaira.Később előhurcolták rejtekhelyéből, kezeit hátra kötötték s álla alá éles kardot tettek, hogy fejét kénytelen legyen magasan tartani.Igy jártatták körül a városban, mialatt a nép szidalmazta, köpdöste, ütötte.Végül lefejezték, testét a Tiberiszbe dobták s nem törődtek többé vele, hanem siettek Veszpázániánusz üdvözlésére, kivel a sok elvetemültség után egy jobb korszak virradt Rómára.

Veszpáziánusz. (Kr. u. 70-79.)

Titusz Flaviusz Veszpáziánusz mintaképe volt a jellemes és erkölcsös rómaiaknak. Megválasztása előtt Britanniában katonáskodott, majd Afrikában kormányzói minőségben szolgált s utoljára Szíriában harcolt, hova a zsidók lecsöndesítése végett küldték ki. Apja Ázsiában vám és adószedő volt s ebben a zsarolásra oly könnyen felhasználható tisztségben annyi becsületességgel járt el, hogy az ázsiai városok elismerésük jeléül szobrot emeltek neki ezzel a felirattal: “A becsületes vámszedőnek.” Veszpáziánusz éppen Jeruzsálem megszállásával volt elfoglalva, amikor értesült a Rómában levő állapotokról.Seregeit nyomban Titusz nevű fia vezérlete alá bocsátotta, aki egy év mulva befejezte aztán a hadjáratot. Veszpáziánusz pedig egyenesen Rómába sietett, hol a trón elfoglalása után első dolga volt az imént lefolyt összecsapások által okozott károkat helyreállítani.

Mindenekelőtt elrendelte a Kapitólium és a felgyújtott városrészek felépítését. Aztán a belső rend helyreállításához fogott s mivel ő maga egyszerű erkölcsű, komoly szándékú fejedelem volt, sikerült is aránylag rövid idő alatt elérnie célját. A római nép meg volt elégedve Veszpáziánusz uralkodásával, csupán azt a tulajdonságát vetették koronkint szemére, hogy a takarékosság dolgában túlmegy a rendes határokon. Veszpáziánusz ugyanis szigorúan puritán természetű fejedelem volt, aki szerette ugyan a pénzt összegyűjteni, de nem a maga, hanem Róma és a római nép céljaira, mert a megtakarított összegeket különféle épületek és intézmények létesítésére fordította. Egy alkalommal több város követei jelentkeztek előtte s tudatták vele, hogy nagyobb összeggel szobrot fognak emelni tiszteletére. Veszpáziánusz ahelyett, hogy túlságos örömét nyilvánította volna, így szólt: “ A pénzt mindjárt ide is adhatjátok s ezzel a szobor készen van.” Uralmát kissé megzavarta azonban a batavuszok lázadása. Ezt a lázadást Juliusz Klaudiusz Civilisz vezette, aki királyi családból származván, elhatározta, hogy a germánok és gallok közreműködésével a batavuszokat felszabadítja Róma uralma alól. Csakhamar megalakította az összeesküvést, de Veszpániusz seregei itt is rendet teremtettek. Veszpáziánusz uralkodásának egyik legnevezetesebb eseménye Jeruzsálem megszállása volt. Ezt a hadjáratot ő kezdte meg, de császárrá való megválasztatása miatt fiára, Tituszra bízta, aki a 70-ik év elején hozzá is fogott az ostromhoz és a várós kiéheztetéséhez. A husvéti ünnepek napján kezdődött az ostrom, mikor Jeruzsálemben rengeteg néptömeg gyűlt össze.

Az élelmiszerek csakhamar elfogytak s mivel kívülről az ostromzár miatt semmit sem lehetett a városba szállítani, csakhamar éhség ütött ki, mely pár nap alatt tetőpontjára hágott. A nagy szorultságban ekkor történt, hogy az anyák gyermekeiket voltak kénytelenek megsütni és megenni. A zsidó nép vezérei a legnagyobb veszedelem ellenére is hősökhöz méltóan viselték magukat. Ők nemcsak egy seregnek a harcosai, hanem egy eszmének a képviselői is voltak, a zsidó nemzeti eszmének, melyet vagy győzelemre akartak juttatni, vagy bukni akartak vele. Igy gondolkozott Giszkalai János és Simon Ben Giora, a két vezér. Midőn Titusz azt ajánlotta nekik, hogy adják fel a várost és templomukat, büszkén felelték vissza: “ Az isten háza nem veszhet el!” Később egy római katona üszköt vetett Salamon templomára s a szent épület pár óra alatt a lángok martalékává lett. Az ostrom eközben mind véresebb lett. A zsidók az ellenállás csodálatos hősiességét tanusították. A római sereg kénytelen volt elismerni, hogy ilyen vitézséggel és hősi elszántsággal nem igen találkozott az utóbbi évtizedek folyamán egyetlen népnél sem. Mikor a külső erődítményeket a rómaiak elfoglalták és már csak a belső erődítvény maradt épségben, csodálatos és vérfagyasztó jelenetek játszódtak le a küzdő zsidók között. Érezték, hogy küzdelmüknek nem lehet sikere s hogy nemsokára. az utolsó órák is elkövetkeznek.

Most már csak arról volt szó, hogyha győzni nem is tudnak, legalább tisztességesen haljanak meg. A férfiak közös belegyezéssel nejeiket, gyermekeiket és agg szüleiket egymás után leöldösték s azután átkarolva őket, maguk is meghajtották fejüket, hogy az a társuk, akit kijelöltek, az ő személyükön hajtsa végre a borzasztó ítéletet. A legutolsók végül felgyújtották minden pontján a várost s azután magukat végezték ki, hogy a rómaiak élve senkit se vihessenek magukkal. Leírhatatlan látvány tárult Titusz csapatai elé, mikor Jeruzsálembe beléptek. Az üszkök, romok és lángok körül mindenütt megölt emberi testek és megszenesedett hullák meredtek elő. Anyák gyermekeikkel, szülők fiaikkal, barátok, testvérek, rokonok egymással szorosan összeölelkezve, mint akik a halálban sem akarnak elválni egymástól, ott feküdtek némán, mozdulatlanul s a városba diadalmasan belépő rómaiakat mindenütt ez az elrettentő kép fogadta. Nagy áldozatába került a zsidóknak a rómaiak elleni küzdelem. Színe-java és virága elhullott ebben a csatában a zsidóságnak. Fláviusz József római történetíró kimutatása szerint ebben a háborúban összesen egymillió és százezer zsidó esett el, kilencvenhétezren pedig fogságba jutottak. A római erkölcs és a császári zsarnokság szégyenletes elfajulását mutatja aztán az a bánásmód, melyet ezekkel a szerencsétlen foglyokkal tanusítottak.

Egyrészüket pénzért adták el, másik részüket az egyiptomi kőbányákba küldték örökös rabságba, a megmaradt nagyobb tömeget pedig a cirkuszi mutatványok céljaira használták fel. A meghódított nép a római szemében egyenlő volt az állattal, azt a sorsot juttatta tehát számukra, amit az állatoknak szokott. Titusz többek között azzal jutalmazta a szíriai városok hűségét, hogy cirkuszi játékokat rendeztetett mulattatásukra. Ezrével tódult persze a nép a cirkuszokba, hogy lássa a zsidó foglyok küzdelmét a rájuk szabadított fenevadakkal. A mulatság egyik fejezetét alkotta az a rész, midőn a foglyok egymással vívtak mindaddig, míg halva nem maradtak a porondon. Mikor Titusz egy alkalommal meg akarta tisztelni bátyját, azzal kedveskedett neki, hogy vagy kétezerötszáz zsidót vonultatott fel és különféle kínzások között megölette. Veszpáziánusz születése napját azzal ünnepélte, hogy megint ugyanannyi zsidót máglyákra és a cirkuszokba hurcoltatott. Titusz az összes foglyok közül csupán kétszázat tartott magánál, hogy ezeket diadalszekere előtt vezettesse Rómába való bevonulásakor. Közöttük volt a két vezér is, Giszkalai János és Simon Ben Giora. Az első börtönben halt meg, a másikat előbb megvesszőztették a fórumon, aztán kivégezték. A diadalmenetnek legnagyszerűbb része azonban az volt, amelyben a Jeruzsálem kifosztása alkalmával zsákmányolt kincseket, köztük a jeruzsálemi templom hatalmas szentelt edényeit mutatták be a bámuló nép előtt.

Erről a jelenetről a római fórumon felállított Titusz-diadalív egyik domborműve számol be. Titusz a jeruzsálemi hadjárat befejezése után emlékérmet veretett, melyen a legyőzött zsidóságot egy pálmafa alatt síró asszony jelképezte. Az érem körlapján ez a felírás állott: “A fogoly Judea.” Judea valóban megszűnt ebben az embertelen hadjáratban. Lakosságának nagy része kipusztult, a megmaradtak pedig, miután az önálló zsidó állam megszűnt, szétszóródtak az egész világon s megkezdték azt a hosszú kálváriát, mely örökös bizonytalanságot, keserűséget, szenvedést és üldözést hozott évszázadokon keresztül számukra. Veszpáziánusz alatt azonban nemcsak külső, hanem belső erőben is gyarapodott Róma. Hatalmas építkezések által a rommá lett falak helyén kies paloták és palotasorok keletkeztek és a belső rend is megszilárdulni látszott. De még mindig akadtak rajongók, kik a császári mindenhatóság helyett visszasírták a köztársaságot és ennek az eszmének iparkodtak híveket toborozni. Veszpáziánusz az ilyen emberek ellen a legszigorúbban lépett fel és kíméletlenül büntette őket. Egy ízben mégis összeesküvés támadt ellene. Ennek az összeesküvésnek Cecina Alienusz volt a szervezője. De mielőtt még valamit tehetett volna, a császár meggyilkoltatta. Titusz, mikor értesült a Cecina által szervezett összeesküvésről, úgy tett, mintha legbarátságosabb érzülettel viseltetnék iránta.

Lakomát rendezett tiszteletére, a legnyájasabb szavakkal fogadta, a lakoma végén aztán, mikor Cecina távozni készült, leszúratta. Ezen eseményt Veszpáziánusz nem sokkal élte túl. Betegeskedése mindinkább elhatalmasodott rajta s midőn közeledni érezte halálát, maga köré gyűjtötte hozzátartozóit s megkérte őket, hogy tartsák felállva, mert álló helyzetben kíván meghalni. ”A császárnak állva illik meghalni” - mondotta. Utolsó szavai ezek voltak: “Érzem, hogy istenné kezdek válni.” Alighogy ezen szavakat kimondotta, feje lehanyatlott s kiadta lelkét.

Titusz. (Kr. u. 79-81.)

Veszpáziánusz két fiút és egy leányt hagyott hátra. Fiai: Titusz Fláviusz Veszpáziánusz és Titusz Fláviusz Domiciánusz, leánya pedig Domicilla. Az uralkodásban Titusz nevű fia követte. Gyönyörű alakjával és férfias szépségével kitűnt társai közül. Ifjabb éveiben a császári udvarban nevelkedett s ő is jelen volt azon a lakomán, melyen Néró Britannikuszt megmérgeztette, sőt ivott ő maga is abból a serlegből, melybe mérget kevertek. Emiatt hosszabb ideig betegeskedett, de szerencsésen kiheverte a bajt s katonai szolgálatra adta magát.

Midőn Veszpáziánusz halála után arról volt szó, hogy ő kövesse a trónon, a rómaiak nagy aggodalommal néztek uralkodása elé. Határtalan könnyelműsége és nagy kegyetlensége ellene fordították a bizalmat és sokan attól tartottak, hogy ő még Nérót is túl fogja szárnyalni kegyetlenségeivel. Az aggodalmak nem voltak alapnélküliek. Csak vissza kell emlékeznünk azokra a tömeges kegyetlenségekre, melyet a zsidó foglyokon elkövetett, hogy belássuk annak a bizalmatlanságnak a jogosságát, mely a rómaiakat irányában eltöltötte. Nem tagadhatni ugyan, hogy Titusz jeles műveltségű, kiváló elméjű és hadra termett férfiú volt, de másrészt annyi sok fogyatékossággal bírt, hogy még a legjóindulatúbb elnézés sem menthette őt fel hibái alól. A jeruzsálemi hadjárat befejezése után Veszpáziánusz megosztotta vele a hatalmat, de ez a próbauralkodás sem volt alkalmas arra hogy az emberek bizalmát megnyerje irányában. Azonban az történt vele is, ami Kaligulával, sőt Néróval is uralkodásuk első idejében. Egy idő mulva teljesen megváltozott. De Titusz megváltozása a jó irányában történt. A legnagyobb érdeklődést mutatta a közügyek iránt, az emberek és dolgok megítélésében mindig a méltányosság, sőt az elnézés elvét követte, úgyhogy az alatt a két év alatt, melyet a trónon töltött, teljesen jóvá tette korábbi hibáit. Uralkodását azzal kezdte, hogy megtiltotta az emberek halálraítélését. Maga kívánván jó példát mutatni, midőn tudomására jutott, hogy két előkelő szenátor összeesküdött élete ellen, mind a kettőnek megkegyelmezett. Sőt midőn arról értesült, hogy az egyik szenátor anyja rendkívül aggódik fia életéért, ő maga küldött az aggódó anyához futárt s tudatta vele, hogy legyen nyugodt, mert fiának nem történik bántódása.

Titusz jóságáról és fejedelmi tapintatosságáról egész legendák keringtek. A rómaiak csodálkozva tapasztalták rajta azt a nagy és előnyös változást, melyen keresztül ment. S ő maga újabbnál-újabb jótéteményekkel növelte a rokonszenvet. Egy napon, midőn nem volt alkalma senkivel jót tennie, így szólott barátaihoz: “Barátaim, a mai napot elvesztettem!” Uralkodói programmját következő mondásában foglalta össze: “Nem szabad egy polgárnak sem megszomorodva menni el a császár színe elől.” Arra törekedett, hogy mindenkivel jót tegyen, mindenkit kielégítsen, és okos törvények által a nép boldogulását biztosítsa. Hogy magát megkedveltesse a néppel, képes volt a legnagyobb áldozatokra is. Tudva levő volt a rómaiak előtt, hogy Titusz igen nagy szerelemmel viseltetik a kalkhiszi király huga, Berenike iránt. Berenike nagyon szép, de barbár nő volt. Mikor értesült, hogy őt Titusztól el akarják választani, önkívületben rohant hozzá s átölelvén a nyakát, heves zokogás között mondotta: “Ölj meg, de ne taszíts el magadtól!” Tituszt rendkívül meghatotta Berenike szerelme. Kérlelte, vigasztalta őt s azzal búcsúzott tőle, hogy iparkodni fog mindent a legjobban elintézni.

A rómaiak azonban rossz néven vették volna, ha a császár a trónra idegen nőt ültet maga mellé, azért, hogy ne kelljen zsarnoki eszközökhöz nyúlnia, inkább lemondott fájó szívvel szerelméről, mintsem: olyan dolgot cselekedjék, mely a nép megítélésével találkozik. Rövid uralkodása alatt azonban nagy szerencsétlenségek érték a birodalmat. A lakosság egy részét az Itáliában fellépett pestis tetemesen megfogyasztotta, majd a Rómában kitört tűzvész okozott nagy károkat, de mind a kettőnél nagyobb volt a pusztítás, mely a Vezúv kitörése által keletkezett. A tűzhányó kitörését hatalmas földrengések előzték meg s nagy tengeri háborgás kísérte, míg végre egy napon megindult az az óriási lávatömeg, mely mindazt, ami útjában volt, maga alá temetett. Hiába volt minden menekülési kísérlet, a lakosság túlnyomó része halva maradt abban a 7-8 méter magas tüzes lávarétegben, amely a városokra szakadt. A Vezúv ezen kitörése következtében több város és falu elpusztult, köztük a híres Herkulanum és Pompeji, melyeket teljesen eltemetett a láva. A Vezúv belsejéből kiömlő hamu és lávatömeg úgy eltemette ezt a két várost, hogy még nyom sem maradt belőle. Évszázadok teltek el, míg a kutatók rátaláltak az eltemetett városok helyére. Az ásatások folyamán csodálatos dolgok kerültek napfényre. Házak, házsorok, uccák, bútorok, házi és egyéb eszközök, sírok, műtárgyak, egy szóval mindaz, ami a római élet tartozéka volt, a lávaréteg alatt szinte teljes épségben maradt meg s kiásatásuk után különböző múzeumokba kerültek. Ez a csapás mélyen sújtotta Tituszt s vele együtt egész Rómát.

Különösen Titusznak fájt, hogy az elemek bősz játéka így elrontotta azt a szép kezdetet, mely az ő uralkodásával a nép javára és a birodalom felvirágoztatására megindult. Hogy enyhítse valamivel ezt az óriási katasztrófát, különböző építkezésekbe kezdett, befejeztette a világhírű Kolosszeum építését, mely arról volt nevezetes, hogy százezer néző számára szolgált színköri helyiségül. A színkör vagyis a cirkusz ebben az időben a római proletáriátus legnélkülözhetetlenebb szórakozási helye volt. Már Cézár, sőt Pompejusz annyira elkényeztették ezt a dologtalan, semmittevő söpredéket, hogy kegyének megnyerése végett minden hadvezér, konzul, prétor, edilisz és uralkodó legfőbb kötelességének tartotta számára színjátékokat rendezni. A római népnek aztán rendes jelszavává vált: “Panem et circenses! (Kenyeret és cirkuszi játékokat!)” Ingyengabonát, kenyeret és színköri játékot kívánt a főbbektől a nép s aki ezt biztosította számára, annak a pártjára állt. Cézár óta az összes római vezetők annyira elkényeztették a népet az ilyen játékokkal, hogy Titusz sem vonhatta ki magát a szinte törvényerejűvé vált szokás alól s felépíttette a Kolosszeumot, a legcsodásabb és legnagyobb ilyen színköri épületet, melynek még romjai is bámulatra ragadják a szemlélőt. Titusz eme figyelmével el is érte azt, hogy a római nép imádatszerű rajongással vette őt körül.

Csakhogy a végzet megakadályozta őt abban, hogy áldásos működését huzamosabb időn át fejthesse ki. Betegség lepte meg, mely rövidesen végzett vele. Kétévi uralkodás után népének őszinte szeretete és részvéte mellett szállt sírba.

Domiciánusz. (Kr. u. 81-96.)

A római népnek az volt a szerencsétlensége, hogy mikor akadt volna végre olyan uralkodója, aki népe üdvének előmozdításában keresi az uralkodás célját, annak egy-két év alatt meg kellett halnia, ellenben az olyan uralkodó, kinek még egy napig sem lett volna érdemes élnie, éveket és évtizedeket töltött a trónon s pár hét alatt tönkretette elődei összes értékes alkotásait. A komoly törekvésű, nemes jellemű és legszebb uralkodói erényekkel ékeskedő Titusz után öccse, Domiciánusz következett az uralkodásban. Merő ellentéte volt mindenben bátyjának s rövid idő alatt sikerült is neki Titusz összes alkotásait megsemmisítenie. Arcra és alakra a legszebb férfiak közé tartozott, de jelleme és lelke annál ocsmányabb volt. A Tibériusz és Kaligula kora újult meg az ő trónralépésével. Titusz eltörölte a lex majesztátiszt, Domiciánusz ellenben azzal kezdte, hogy ezt az utálatos törvényt a legteljesebb érvényben visszaállította.

Valami megmagyarázhatatlan félelem szállotta őt meg, mely arra sarkallta, hogy mindenkiben olyan ellenséget lásson, aki az ő életére tör. Ennélfogva senki sem volt megbízható előtte, aki élt. Mindenkiben az összeesküvőt, a merénylőt kereste, udvaroncai és hízelgői aztán iparkodtak besugásaikkal mindennap új és új alkalmat adni neki rá, hogy üldözési mániáját kitombolhassa. A legtöbb valamire való ember áldozatul esett az ő oktalan félelmének és állati kegyetlenségének. Emellett rendkívül nagy mértékben hiú volt, kinek a féltékenysége kiterjedt nemcsak az élőkre, hanem a halottakra is. A középületekről például, melyeket elődei építtettek, levakartatta azok neveit és a magáét íratta fel rájuk. Szerette aztán magát dominusznak, úrnak neveztetni, ami azt jelentette, hogy övé az egész birodalom. De eszelős hiúságában annyira ment, hogy az isten nevet sem átallotta felvenni. Rómában ebben az időben a kereszténység már kezdett nagyon elterjedni annyira, hogy a császári család tagjainak nagy része is keresztény volt. Domiciánusz nem volt képes a haladó kor szavát megérteni, az ő gyűlölettel megtelt lelke vad dühvel fordult el a keresztény világnézettől. A keresztények sorsa Rómában és a római birodalomban az ő uralkodása alatt csöppet sem volt kedvezőbb, mint Néró alatt. Mivel a császár nem volt képes megérteni a keresztény eszmében rejlő mély gondolatot, hóhér gyanánt lépett fel ellene és követőit mindenütt a légszigorúbban üldöztette. Domiciánusz alatt újra divatba jönnek a keresztényüldözések.

Mivel megállapították nagy szakavatottsággal, hogy az olaj háromszor nagyobb forróságot képes magába felvenni, mint a víz, a halálraítélt keresztények gyötrését azzal kezdték, hogy olajos hordókba ültették bele őket, amelyeket a legmagasabb fokig hevítettek. Domiciánusz perverz gyönyörűségét találta a fájdalomtól eltorzult arcok szemlélésében. A kivégzés másik népszerűbb módja volt az állatokkal való összeeresztés. És a kegyetlen, züllött tömeg napról-napra összegyűlt a cirkuszba, látni olyan jeleneteket, midőn a fenevadak elébe vetett ártatlan nők vagy gyermekek megőrültek és rémes sikolyok között estek áldozatául a vad bestiáknak. Csakis elvetemedett lélek találhatta gyönyörűségét ezekben a kegyetlenségekben, de Domiciánusz ilyen volt a legnagyobb mértékben. Az ő vad lelkületét és alávaló gondolkozásmódját legtipikusabban jellemzik azok a tréfái, melyeket alárendeltjei megijesztésére szokott rendezni. Ezek a tréfák olyan természetűek, hogy nem lett volna csoda, ha némelyek beleőrülnek, vagy ijedségükben kivégzik magukat. Ime egy példa a sok közül. Domiciánusz egy alkalommal, fényes lakomát adott a főbb szenátorok tiszteletére. Ezek megjelentek kénytelenségből, mert tudták, hogyha visszautasítják a meghívást, elvannak veszve. Domicániusz különösen tréfálkozó kedvében volt, mikor ezt a lakoma-ünnepélyt adatta.

Mikor a szenátorok megjelentek a császári, palotában, az ebédlőterem helyett egy fekete posztóval bevont és egészen elsötétített tágas helyiségbe vezették őket, hol kísérteties fénnyel világló halotti lámpák égtek, a teremben pedig annyi fekete ágy volt elhelyezve, ahányan a lakomára hivatalosak voltak. Az ágyak fejénél a halotti szertartásoknál, a koporsók fölött alkalmazni, szokott szobrocskák voltak s mindenikre rá volt vésve egy-egy szenátor neve. A vendégeket kétségbeesett rémület szállotta meg. Biztosra vették, hogy Domiciánusz csak azért hívta meg őket, hogy tudtukra adja végítéletüket. Ijedségükben persze szólni sem mertek, csak várták, hogy mi fog velük történni. Mikor már elhelyezkedtek a halottas ágyakon halotti ruhába öltöztetett szolgák jelentek meg, akik szótalanul körültáncolták őket s azután lábaik elé ültek, mint ahogy a halál szellemeit szokták a síremlékeken jelképezni. Egy szó, egy moccanás sem volt hallható a teremben, csak Domiciánusz beszélt rémes dolgokat a másvilágról, a halálról, a kivégeztetésekről s vad kéjjel szemlélte azt a vérfagyasztó halálfélelmet, mely a szenátorok arcára kiült. A szenátorok számára Domiciánusz vacsoráról is gondoskodott. Persze az ételek is mind olyanok voltak, miket halotti torok alkalmával szoktak fogyasztani, úgyhogy a még mindig rettegő szenátorok biztosra vették, hogy ez az utolsó vacsorájuk, melynek végeztével megadja a császár számukra azt a kiváló kegyet, hogy ott a felterített halotti ágyakon valamennyien kivégezhessék magukat.

Mikor az étkezés is megtörtént, a halálos verejték odafagyott a végsőig elgyötört emberek homlokára, előállott Domiciánusz és ráadás gyanánt borzasztóbbnál borzasztóbb történeteket kezdett mesélni a szenátoroknak, kiknek egy része a kiállott izgalmak következtében elájult. Szerencsére a lakoma csak pár óráig tartott s mikor Domiciánusz megelégelte a mulatságot, vendégeit hazabocsátotta. Mindenkit álarcos szolga kísérte haza, de másnap reggel császári küldött jelent meg lakásukon. A szenátorok bizonyosra vették, hogy a halálos ítéletet hozzák számukra, holott a császár még mindig tréfálkozott. Nevezetesen az előző napon szerepelt, feketére mázolt edényeket küldötte el nekik, melyek fekete burkaiktól megfosztva, valódi vert ezüstök voltak és nagy értéket képviseltek. S mindez csak azért történt, hogy a császár a lakomára hívott szenátorok halálfélelmében gyönyörködjék. De nem mindig ment ilyen símán a dolog. Legtöbbször az illetőkkel végigszenvedtette halálukat s mikor összes gyötrelmeken keresztülvergődtek, akkor megparancsolta nekik, hogy végezzék ki magukat. A kegyetlenségek rendezésében valóban kifogyhatatlan volt. Olykor kedve támadt arra, hogy az élve eltemetett emberek vergődését szemlélje. Egy alkalommal ráfogta minden alap nélkül egy Kornélia nevű vesztaszűzre, hogy nem ártatlan. Védekezni nem lehetett az ő ráfogásai ellen. A császár kiadta a parancsot, hogy a nőt élve kell elemetni.

Hogy szenvedése tovább tartson, fejére nem hányatott földet, hanem körülfalaztatta s aztán kéjes gyönyörüséggel vizsgálta, hogy a szerencsétlen áldozat meddig bírja s mikor fog a nagy kínoktól megőrülni vagy meghalni. Ilyen körülmények között senkinek sem volt biztos az élete és senki sem lehetett társával szemben bizalmas, mert nem tudhatta, hogy valami elejtett szó alapján mikor keveredhetik felségsértés gyanujába. A bizalmatlanság és zárkozottság aztán annyira kifejlődött az emberekben, hogy férj a feleséghez, szülő a gyermekéhez nem mert őszinte lenni. Magától értető dolog, hogy ilyen uralkodó alatt a közállapotoknak romolniok kell és a birodalom határai sem lehettek abban a biztonságban, mint egy erőskezű, de igazságos és nemes szándékú fejedelem alatt. A dákok Domiciánusz idejében azt a földterületet bírták, ahol ma Bukovina, Moldva, Erdély és Magyarországnak tiszántúli része fekszik. Ezt a területet akkor Dáciának nevezték. A dákok már korábban is kísérletet tettek a római birodalom megtámadására, most pedig Decebál királyuk vezérlete alatt betörtek Pannoniába, az itt állomásozó római légiókat szétverték és Itáliát kezdték fenyegetni betöréseikkel. Domiciánusz azzal vette elejét a dák csapatok betörésének hogy fejedelmükkel adófizetés ellenében kiegyezett. A római birodalomra ő hozta tehát először azt a szégyent, hogy egy idegen népnek adót fizetett.

Ámde, habár a római légiók szenvedték a vereséget és a békekötésben a római imperiumot érte a megaláztatás, mégis elég szemérmetlen volt hozzá, hogy a szenátustól diadalmenetet kérjen. A szenátus persze megadta, mert mit is tehetett volna. Domiciánusz pedig dákoknak öltöztetett itáliai parasztokat vonultatott el diadalszekere előtt, holott az egész dák háború csúfos vereség volt az ő számára, mellyel nemcsak magát, hanem Rómát is megalázta. Tizenöt esztendeig uralkodott Domiciánusz. Minél inkább teltek felette az évek, annál nagyobb rettegés és ijedelem szállotta meg. Utolérte végre őt a zsarnokok méltó büntetése. Ő, aki annyi derék és kiváló embert öletett meg vagy küldött száműzetésbe, most maga is betege lett annak a félelemnek, hogy élete nincs elég biztonságban. Mindenki gyanus volt előtte s mindenkiben összeesküvőt vélt látni, aki arra törekszik titokban, hogy életét kioltsa. Még felesége, Domicia irányában sem volt bizalommal s elhatározta, hogy meg fogja őt öletni. A halálraítéltekről különben rendes jegyzéket készített és annak alapján jelölte ki, hogy kit mikor kell kivégezni. Domicia egy este véletlenül megtalált egy ilyen jegyzéket és megriadva vetté észre, hogy a halálraítéltek között az ő neve is rajta van. Száműzetésbe ment, de nem hagyta annyiban a dolgot, hanem szövetkezett az elégedetlenekkel, akik elhatározták, hogy röviden végezni fognak a zsarnokkal. Domicia egyik tiszttartója, Sztefánusz állott a mozgalom élén.

Egy alkalommal azon ürügy alatt, hogy fontos közlendői vannak a császárral, kihallgatásra jelentkezett nála. Terjedelmes iratot terjesztett elébe, melyben egy összeesküvés leleplezéséről volt szó. Semmi alapja nem volt az irománynak és csak arra szolgált, hogy a császár figyelmét lekösse. Amíg Domiciánusz a levelet olvasta, Sztefánusz hirtelen mögéje ugrott és tőrével megsebezte. Kétségbeesett dulakodás fejlődött ki a császár és támadója között, de a közelben lévő összeesküvők a legfontosabb pillanatban Sztefánusz segítségére siettek és Domiciánuszt ártalmatlanná tették. Amitől egész uralkodása alatt félt, sőt rettegett, most végre bekövetkezett. Hiába védte magát kétségbeesett módon s hiába kért megriadt szemeivel kegyelmet az összeesküvőktől. Ezek kíméletlenül belédöfték tőreiket s hét tőrszúrás után halva maradt a terem padlóján. Olyan halállal halt meg, amilyet megérdemelt. Negyvenöt éves volt, midőn tizenöt évi kegyetlen uralkodás után az összeesküvők tőre megszabadította tőle a római birodalmat.

Nerva. (Kr. u. 96-98.)

Az összeesküvők, mielőtt a merényletre elszánták magukat, gondoskodtak a leendő császárról is. Abban állapodtak meg, hogy Márkusz Kokcejusz Nervát, az érdemekben megőszült öreg szenátort fogják Domiciánusz utódává tenni. Nerva Domiciánusz megöletésekor 64 esztendős volt.

Viselt egy ízben konzulságot s más tisztségeket, Domiciánusztól azonban nem volt biztos az élete, mióta egy jós azt jövendölte a császárnak, hogy Nerva uralkodó lesz. A szenátus, mihelyt értesült Domiciánusz haláláról, nyomban összeült, hogy az új császár személyére nézve határozzon. Egyhangúlag Nervára esett a választás, Domiciánusz ellen pedig oly nagy mértékben nyilatkozott meg még halálában is a közutálat, hogy szobrait és emlékjeleit a szenátus ledöntette, holttestét pedig temetetlenül hagyta. Ez a határozat mutatta leginkább, hogy mennyi törvénytelenséget követhetett el Domiciánusz a római polgárság ellen, hogy ez még halálában sem tudott kiengesztelődni iránta. Nerva uralkodása alatt a béke napjai kezdődtek a birodalomban. Minden törekvés oda irányult, hogy a Domiciánusz által okozott törvénytelenségeket feledtesse és a polgárokat a közjólétet előmozdító intézmények alapításával kárpótolja. Legnevezetesebb tette az volt, hogy nagyszabású nevelőintézeteket alapított, melyeknek az volt a rendeltetése, hogy szegény gyermekeknek menedéket adjon. Mivel nagyon jóindulatú, igazságos és mindenki iránt elnéző volt Nerva, a szenátus és a nép is meg voltak vele elégedve, csak koronként vélekedtek úgy, hogy bárcsak császárukban valamivel kevesebb jóság lenne. Itt derült ki megint, hogy az uralkodásban és a politikában jónak lenni igen gyakran annyi, mint akaratlanul is elősegíteni a rossz elhatalmasodását.

Nerva ellen két ízben próbáltak összeesküvést rendezni, de egyik sem sikerült, hanem azt már nem tudta megakadályozni, hogy a prétoriánusok ne kívánják Domiciánusz gyilkosainak a halálát. Alkudozni próbált a prétoriánusokkal. Végül is úgy fékezte meg őket, hogy a légiók vezérei közül a legkiválóbbat, Márkusz Ulpiusz Trajánuszt fiává és trónutódává fogadta. A híres, vitéz vezér előtt aztán meghunyászkodtak a lázongók. Trajánusz ekkor a Rajna mentén állomásozó római légiók parancsnoka volt. Nerva ezen ténye által megérdemelte az utókor elismerését, mert Trajánusz örökbefogadásával egy kiváló eszű és uralkodásra termett férfiút adott a római birodalomnak. Ezután Nerva egy év és négy hónapi uralkodása után, Kr. u. 98-ban meghalt. A római nép és a szenátus őszinte részvéttel gyászolta emlékét.

Trajánusz. (Kr. u. 98-117.)

Trajánusz még Nerva életében fontos feladattal lett megbízva. Tudjuk, hogy Domiciánusz a dákoknak évi adófizetést igért. Nerva annyira megalázónak tartotta ezt az adófizetést a birodalomra, hogy megtagadta annak a kiutalását s emiatt harcba keveredett ó is a dákokkal. A dákok ellen örökbefogadott fiát, Trajánuszt küldötte, aki a markomannok és dákok ellen megkezdte a hadjáratot.

Trajánusz már a harctéren volt, mikor értesítették Nerva haláláról és arról, hogy a szenátus őt választotta császárrá. Terjedelmes levelet írt ekkor Trajánusz s miután megköszönte a szenátus pártfogását s miután igéretet tett arra, hogy mindenben a birodalom érdekei fogják vezetni, mentegette magát, hagy rövid ideig még nem jelenhet meg Rómában, mert a dák háború elintézése személyes jelenlétét igényei. Nem is ment előbb Rómába, amíg a határokat mindenütt nem biztosította és a fontosabb átkelési pontokat erős őrségekkel el nem látta. Csak ezek után határozta el magát a hazamenetelre. Trajánusz Hiszpánia egyik római gyarmatában született. Atyja kiváló katona volt, kit érdemeiért konzullá választottak, majd diadalmenetben részesítették. Fia, Trajánusz az ő oldala mellett növekedett föl és alaposan elsajátította a katonai ismereteket. Haditribun, prétor, majd konzul lett s először Hiszpániát, majd Germániát kormányozta helytartói minőségben. Mikor a határok megerősítését elintézte, megindult Rómába. Tekintélye akkora volt, hogy távolléte folyamán sem mert senki sem zavart vagy kellemetlenséget előidézni. Trajánusz tetőtől-talpig katona volt, aki a táborban növekedett és megedződött a folytonos küzdelem és nélkülözés között. Magas alakú, bátor, határozott jellemű férfiú volt, aki vonzódott a régi erkölcsök egyszerűségéhez s tele volt jóindulattal mindenki iránt, akit a megbecsülésre érdemesnek ítélt. A római népet meglepte már első fellépésével is. Midőn Rómába bevonult, elvetette azokat a ceremóniákat, miket uralkodó elődei szoktak alkalmazni és gyalog ment a városba s így fogadta a nép kitörő ovációit.

Mikor a császári palota elé ért, mielőtt a kapun belépett volna, ezen szavakat intézte a néphez: “Amilyen vagyok, midőn itt belépek, olyan leszek továbbra is.” Nerva a császári palota fölébe ezen szavakat íratta: “Nyilvános palota. Azt jelentette ez, hogy az udvar nincs elzárva a nép elől s annak ügyes-bajos dolgaiban szívesen óhajt részt venni. Trajánusz szintén megtartotta ezt a szép szokást, úgyhogy egy alkalommal szemére vetették, hogy a császári méltóságnak árt vele, midőn megengedi, hogy a polgárok olyan közel férkőzhessenek hozzá. Erre is megfelelt: “Olyan leszek mások irányában, mint amilyennek kívánnám a császárt magam iránt, ha egyszerű polgár volnék.” Mikor arról volt szó, hogy magát testőrcsapatokkal vegye körül, kijelentette, hogy ezeket nem akarja igénybe venni. Voltak ugyan testőrlégiói, csakhogy nem annyira házi, mint inkább katonai célra. A pretoriánusok parancsnokának ezen szavakkal adta át hivatali jelvényét, a kardot: “Használd érdekemben, ha megérdemlem. Ha nem, akkor ellenem!” Jellemző rá nézve az a fesztelenség és bátorság, melyet minden körülmények között tanusított. Egy ízben bizalmasan tudtára adta egyik barátja, hogy óvakodjék az egyik szenátortól, mert ez titokban az életére tör. Trajánusz éppen ellenkezőleg cselekedett.

Meghívatta magát az illető szenátorhoz ebédre s midőn másnap találkozott barátjával, így szólt neki: “ Ha meg akart volna ölni, tegnap megtehette volna:” Ezek az apróságok élénken és érdekesen jellemzik nemcsak egyéniségét, hanem kormányzásának a szellemét is. Mindazt, ami káros volt a birodalom lakosságára, elvetette s iparkodott olyan törvényeket létesíteni, melyek a közjólét előmozdítására alkalmasak. Legelső teendője azonban az volt, hogy Titusz példájára a lex majesztátiszt félrevetette. Ha áruló és vádaskodó jelentkezett előtte anélkül, hogy vizsgálatot indított volna, összegyűjtötte az ilyeneket és egy szigetre deportáltatta, vagy a tengeren elsüllyesztette őket. Példát akart ezzel adni mindazoknak, akik azt hitték, hogy hízelgésekkel és az ártatlanok meghurcolásával előnyöket lehet elérni nála. Az ilyen alattomos és rosszhiszemű emberek iránt nem érzett semmi kíméletet. A magánérintkezésben mellőzte a formaságokat azt akarta, hogy a polgárok olyan bizalommal forduljanak hozzá, mint a gyermek a szülőihez, azért az uccán, otthon, séta közben megszólíthatta őt bárki s előadhatta panaszát. Trajánusz előtt az uralkodók Rómán kívül nem igen törődtek a többi néppel és a távoli tartományokkal. Trajánusz ebben az irányban is új elveket követett. Mindenekelőtt rendezte a provinciális városok feldult pénzügyi viszonyait s itt is gondjaiba vette az építkezéseket. Fejedelmi jóakarat, gondosság sugárzik a császár tetteiből és nagy tehetség a közigazgatáshoz.

Még a későbbi időkben is úgy magasztalták Trajánuszt, mint aki átépítette a világot. Egyik római történetíró a kőfalakon viruló sárga virággal hasonlítja össze, mert neve mindenütt feltűnik az épületek falain. A nép nevelésével és oktatásával az uralkodók eddig vajmi keveset törődtek. Inkább arra ügyeltek, hogy ingyenkenyérrel és cirkuszi játékokkal nyerjék meg rokonszenvét, de már arra nem igen gondoltak, hogy munkára serkentsék őket. Trajánusz ezen a téren is úttörő volt. A népet kereskedésre, iparra, munkára fogta s hogy a dologtalanok ne töltsék herék módjára semmitevéssel a drága időt, több helyen állami építkezéseket rendelt el, hol mindig szükség volt munkásokra. Kiváló politikájával rövid idő alatt elérte aztán azt, hogy nemcsak Rómában, hanem Itáliában is megszűnt az élelmiszerszükség, sőt a helyes gazdálkodás és a kitünő közlekedési eszközök következtében a jólét annyira emelkedett, hogy Itália képes volt a megszorult tartományokon is segíteni. Katonáit felhasználta kitűnő utak, hídak építésére, hogy pedig a nép érdekeit az igazságszolgáltatás terén is biztosítsa, gondoskodott róla, hogy mindenütt a legkiválóbb bírák és jogászok gyakorolják a jogszolgáltatást. Mindezek mellett különös gondja volt a főváros, Róma fejlesztésére. Templomokat, csatornákat, hidakat, diadalíveket építtetett és egy gyönyörű tágas térséget létesített, mely Rómának egyik legszebb díszét alkotta.

Ámde Trajánusz nemcsak a békés alkotások terén, hanem a hadjáratokban is kiváló tehetségnek bizonyult. Hadi sikerei vetekedtek Juliusz Cézár dicsőségével. A háborúra az szolgáltatott okot, hogy Decebál, a dákok fejedelme a megtagadott adó miatt hadjáratott indított és a római határokig vezette csaptait. Trajánusz a Kr. u. 101. és 103. években azonban fényes győzelmet aratott felette és békére kényszerítette. Ugy látszott, hogy a nyugalom helyreállt Trajánusz győzelmével és a béke elfogadásával. Decebál azonban újra összeszedte magát és seregével megtámadta a határszéleken állmásozó római légiókat. Trajánusz kénytelen volt tehát másodszor is Decebál ellen vezetni seregeit. A Vaskapu alatt vezette át hadait és Szeverinnél hatalmas kőhídat építtetett. Ezen átkelt és Tibiszkusz városánál (a mai Lugos) megverte Decibált és Szarmiszegethusa (Hunyad megye Várhely nevű községe) nevű fővárosát is elfoglalta. Decibál nem élte túl megaláztatását. Miután kincseit s Sztrigy vízének egyik mellékárkába rejtette, kardjába dőlt és meghalt. Inkább a halált választotta, hogysem Trajánusz diadalmenetében a legyőzöttek élén haladjon. A dáciai hadjárat befejezése után Trajánusz nagy diadallal tért vissza Rómába. A rómaiak sem láttak még ilyen fényes diadalmenetet s utána a császár 123 napig tartó látványossággal mulattatta a népet. A győzelem emlékére ekkor építtette a ma is meglevő hatalmas diadaloszlopot, melyet az ő nevéről Trajánusz-oszlopnak neveznek.

A szenátus elismerésül Dáciusz melléknévvel tüntette ki. Trajánusz Dáciát rohanosan római gyarmattá alakította. Itáliából, Hiszpániából, Galliából s más helyekről római gyarmatosokat telepített le a mai Algyógy, Gyulafehérvár, Enyed, Torda, Kolozsvár, Szamosújvár, Abrudbánya, Zalatna környékére. Szarmiszegethuzát egészen újjáépíttette s az egykori dák fővárost Ulpia Trajánának nevezték el. A gyarmatosok szorgalmasan munkához fogtak Erdély azon területén, melyet Trajánusz Decebáltól elfoglalt és a római kultúra nagyszerű eredményeit honosították meg mindenűtt, melyekről még ma is tanuskodnak azok a nagybecsű emlékek, melyek az ásatások alkalmával előkerülnek. A dáciai hadjárat azonban nem volt az egyetlen Trajánusz uralkodása alatt. Mivel a római birodalom az ő korában rendkívül kiterjedt, az ellenségek száma is meglehetősen nagy volt, úgyhogy Trajánusz uralkodásának nagy része háborúkban telik el. Hadjáratot viselt a párthuszok ellen s legyőzte őket. Meghódította Mezopotámiát, Szeleuciát, Asszíriát, Arméniát, Arábiát. Ázsiában tartózkodott, midőn betegsége hatvankilenc éves korában meglepte. Közeledni érezvén végét, úgy rendelkezett, hogy gyorsan Rómába szállítsák. Nem akart idegen földön meghalni. Ámde az út fáradalmai annyira megviselték, hogy Szelinusznál tovább nem vihették. Itt halt meg rövid szenvedés után s a várost az ő nevéről ezután Trajánopolisznak nevezték.

Trajánusz áldott emléket hagyott maga után. Egyike volt ő a legkiválóbb római uralkodóknak, kinek ha voltak is gyengeségei, ezek egészen háttérbe szorultak nagy erényei mellett. A kereszténységgel szemben gyakran ő is kíméletlenül lépett fel, de ez érthető abban az elfogult korban. Ő ugyanis károsnak ítélte a római birodalom érdekeire nézve az új eszmét, ennélfogva védekezett és hadakozott ellene. De ezt sem tette abban a kegyetlen formában, miként elődei. A keresztényekre nézve a következő elvet hírdette: “Nyomozni nem kell ellenük, de ha mégis feladatnak, megbüntetendők.” Uralkodása alatt élt a római történettudomány két híres alakja: Tacitusz és az ifjabb Pliniusz. Trajánusz mind a kettő iránt a legmesszebbmenő barátsággal viseltetett. Méltányolta működésüket, elismerte tehetségüket s irántuk való nagyrabecsülésének számos esetben kifejezést adott. Ezek viszont halhatatlan emléket emeltek neki ama műveikben, melyekben uralkodása eseményeit megörökítették. A szenátus és a római nép megilletődött szívvel gyászolta Trajánuszt s megtisztelte emlékét azzal is, hogy a “legjobb fejedelem” (princepsz optimusz) jelzővel ékesítette fel.

Jósága és kiválósága annyira átment a köztudatba, hogy még évtizedek mulva is ezt a kívánságot intézte a római nép új uralkodóihoz: “Légy szerenesésebb Augusztusznál és jobb Trajánusznál.” Mikor Trajánuszt betegsége leverte, nem volt senki sem tisztában vele, hogy ki lesz a trónörökös. A haláleset azonban aktuálissá tette ennek a kérdésnek a rendezését is. A császárné, Plotina ekkor egyik , unohaöccsére, a hiszpánáai Hadriánuszra gondolt s elhatározta, hogy őt fogja a trónra segíteni. Trajánusz ismerte Hadriánuszt, de hiú természetéért nem szerette. Az asszonyi furfang azonban Hadriánusznak juttatta az uralmat. Midőn ugyanis Trajánusz már a végsőket járta, Plotina császárné átvitette őt egy másik terembe, betegágyába pedig egyik leghívebb szolgáját fektette, kinek megparancsolta, hogy iparkodjék Trajánuszt utánozni s végső akarata gyanánt azt az óhaját nyilvánítani, hogy utódául Hadriánuszt akarja. A szolga feltünően hasonlított Trajánuszhoz, hangját is kitűnően tudta utánozni s hogy az esetleges gyanu mégse merülhessen föl, Plotina császárné a szobát világítatlanul hagyta. Ekkor hirtelen összegyűjtötte a sereg főtisztjeit s közölte velük, hogy férje végső akaratát óhajtja előttük megtenni. A felbérelt szolga kitünően játszotta szerepét. A hadsereg főtisztjei mély megilletődéssel léptek be a terembe és szótlanul, helyezkedtek el. Ekkor a betegágyban fekvő szolga Trajánusz hangját kitűnően utánozva megszólalt: “Közeledni érzem halálomat. Az a végső akaratom, hogy utódom Hadriánusz legyen.” A főtisztek utána mondták: “Ugy lesz, felség!” Az ál-Trajánusz ekkor úgy tett, mintha a beszéd teljesen kimerítette volna.

Feje párnájára hanyatlott és melléből nehéz hörgések szakadtak fel. A császárné kétségbeesett arccal közölte a főtisztekkel, hogy elkövetkezett a haldoklás pillanata s kérte őket, hogy hagyják magára a császárt. Az egész színjáték ilyenformán kitünően sikerült s noha, Trajánusz ki nem állhatta Hadriánuszt, Plotina furfangjának mégis sikerült elérnie, hogy ő lett az utóda.

Hadriánusz. (Kr. u. 117-138.)

Publiusz Eliusz Hadriánusz kiváló nevelésben részesült. A görög műveltségben már ifjú korában akkora jártasságot szerzett, hogy tréfásan kis görögnek szokták nevezni. Tanulmányai után Hispániába ment, innen Trajánusz táborába és az ő oldala mellett kezdte meg a katonai pályáját. Járt Möziában, Germániában, több ütközetben vett részt különféle polgári és katonai tisztségek viselése után a konzulságot is megkapta. Mikor elterjedt az a hír, hogy Trajánusz őt nevezte ki utódává, a szenátus és a hadsereg nem vetettek gátat megválasztása elé s egyhangú lelkesedéssel császárrá kiáltották ki. Hadriánusz ezt a kitüntetést megérdemelte, mert sokféle kiváló tulajdonság lakozott benne.

Jeles hadvezér volt, aki a britanniai szigetek népe ellen sikerrel folytatott hadjáratot s habár őket teljesen leverni nem tudta, azért az ellenük emelt erődítések segítségével visszatartotta őket és a római birodalom határait velük szemben sikerrel megvédte. Trajánusz hódító politikáját azonban nem tartotta célszerűnek tovább folytatni s mindjárt uralkodása elején Mezopotámiát és Asszíriát átengedte a párthuszoknak. Kétségtelen, hogy ő nem törekedett a római birodalom határait növelni s nem iparkodott abban a szellemben működni, mely akkoriban kedvenc eszméje volt a római imperialistáknak, hogy Róma a világ összes népeit meghódítsa és uralkodjék felettük. Katonai jelességein kívül számos olyan kiválóságai voltak, melyek a legteljesebb mértékben biztosítják számára az elismerést. Csodálatraméltó emlékezőtehetsége volt, ami arra képesítette őt, hogy összes katonáit ismerje és neveiket emlékében tartsa. A tudományokban és művészetekben nagy jártasságot szerzett, de ezenkívül igen kiváló ismeretei voltak a közigazgatás és a kormányzás ügyeiben is. Hogy népeinek jólétét előmozdítsa és üdvös reformokat léptessen életbe, a római birodalom összes tartományait beutazta s mindenütt saját tapasztalata alapján iparkodott a viszonyokat javítani. Ilyen természetű utazásai alkalmával igen gyakran megtartotta inkognitóját, hogy annál tökéletesebben győződhessék meg a tartományaiban uralkodó állapotok felől. Szokása volt a néppel szóba elegyedni és kérdezősködni a tisztek, parancsnokok, helytartók magaviselete felől. S ahol lelkiismeretlenséget vagy igazságtalanságot tapasztalt, iparkodott a mulasztásokat büntetéseket, szigorú rendeletek és parancsok által megszüntetni.

A legnagyobb szolgálatkészséggel iparkodott mindenkinek a segítségére lenni. Az emberekkel szívesen szóba állott, érdeklődött bajaik iránt, nyájas, leereszkedő volt hozzájuk, úgyhogy a polgárok azzal a bizalommal fordulhattak hozzája, mellyel a legjobb embereihez viseltettek. Egy alkalommal, amint Hadriánusz Róma egyik terén áthaladt, egy nő járult elébe. Pártfogását kérte valamire, melyet Hadriánusz nem teljesíthetett. Meg is mondta a kérelmező nőnek röviden: “Nem teljesíthetem!” Ámde a nő ugyanilyen rövidséggel visszavágott: “Hát miért vagy akkor császár?” Ez a bátor beszéd annyira hatott aztán Hadriánuszra, hogy nem utasította el az asszonyt, hanem eleget tett kívánságának. Hadriánuszt állandóan sarkalta az a vágy, hogy Rómát és a birodalmat boldoggá tegye. Megtartotta tehát ő is a régi szokásokat s a nép számára színköri látványosságokat rendeztetett, de másfelől arról is gondoskodott, hogy a gabonában se szenvedjenek alattvalói nélkülözést. Az eladósodott szegényebb néposztály nyomorúságán azzal a nagyszerű intézkedésével is segített, hogy egy rendeletével megszüntette az államkincstár régebbi kövételéseit a polgárokkal szemben s 185 millió pengőt tett ki az az összeg, amitt ilyenformán elengedett. Ebből az alkalomból a szenátus érmet is veretett tiszteletére. Hadriánusznák tehát igen kiváló tulajdonságai voltak, melyek méltóvá tették őt az uralkodásra.

De számos jó tulajdonságát elhomályosította koronként az a határtalan hiúság, mely őt egészen eltöltötte. Ez a hiúság féltékennyé tette őt minden kiváló ember iránt, akiket igazságtalanul üldözött, csupán azért, mert attól tartott, hogy az ő hírét elhomályosíthatják. Igy tett többek között Apollodorusz híres építésszel, aki Trajánusz császár idejében a híres Trajánusz-oszlopot építette. Ezt az építészt Hadriánusz állítólag csupán azért ölette meg, mert egy épülettervben, melyet hozzá megbírálás végett küldött, hibákat fedezett fel. Eltekintve jellemének ezen fogyatkozásától, más tekintetben Hadriánusz kiváló uralkodó volt. Műveltsége nagyon előkelő volt, ami képessé tette őt arra, hogy a görög és római bölcsészet és irodalom, továbbá a művészetek és a kereszténység iránt a legnagyobb érdeklődést tanusítsa. Tudósok és művészek társaságában jól érezte magát s szívesen elvitatkozott velük mindenféle érdekesebb kérdésről. Uralkodása békéjét csupán a 132-135. években támadt palesztinai háború szakította meg. A küzdelem kitörésére Hadriánusznak az a rendelete szolgáltatott okot, melyben eltiltotta a zsidók körülmetéltetését, továbbá úgy intézkedett, hogy Jeruzsálem romjai helyén egy római gyarmat alakuljon, Salamon király tiszteletére emelt templom helyén pedig egy Jupiter-templomot építsenek.

Hozzá kell még e rendelethez venni a római zsarnokság súlyos igáját, mely a zsidókra olyan erővel nehezedett, hogy kénytelenek voltak kísérletet tenni annak lerázására. A zsidók ekkor még mindig fanatikusan hitték, hogy el fog jönni a Messiás, aki megváltja őket a szolgaságból. Ez a remény és a római igának mindinkább tűrhetetlen volta bírta rá őket arra, hogy a rómaiak ellen fellázadjanak. Az új Messiás 132-ben Bar-Kokhba személyében meg is jelent s ellenállásra buzdította hatalmas szónoklataival a zsidókat. Ezek ekkor fegyvert fogtak s megkezdték kezdték a háborút, mely eleinte az ő fegyvereiknek kedvezett. Ekkor Hadriánusz legügyesebb vezérére bízta a lázadás elfojtását s nagy veszteségék árán ugyan, de mégis csak leverte a zsidókat. A rómaiak ismét a legnagyobb szigorúsággal bántak a zsidókkal. Jeruzsálem római gyarmattá vált s Elia Kapitolina név alatt hírdette a római imperium hatalmát. A zsidó háború befejezésé után Hadriánusz ismét a kormányzásnak szentelte tevékenységét. Gyönyörű épületeket emeltetett, köztük a hatalmas császári mauzóleumot - a mostani római Angyalvárat - a régieket kitataroztatta s mindenit megtett a főváros szépítésére. Ebben az időben egy regényes epizód azonban igen mély bánatot okozott neki. Hadriánusznak volt egy Aptionusz nevű barátja. Ez egy bithinai származású ifjú volt, aki kitünt kortársai közül rendkívüli szépsége és szelídsége által. Hadriánusz annyira megkedvelte az ifjút, hogy utazásai alkalmával mindig magával vitte.

Antinousz azonban nagyon megszomorította a császárt, mert egy napon a Nílusba ölte magát. Állítólag azért tette, mert egy jóslat értelmében a császár csak abban az esetben maradhatott életben, ha valaki magát feláldozza érte. Hadriánuszt nagyon megrendítette az ifjú halála. Szeretetét és részvétét azzal mutatta ki iránta, hogy Egyiptomban egy várost az ő nevéről Antinoopolisznak nevezett el, azonkívül egy csillagot is az ő nevével jelölt meg. Számtalan szobrot is állíttatott emlékére, sőt emlékérmeket is veretett, melyeken ez a felírat volt olvasható: “Antinousznak, az isteni hősnek.” Ez a veszteség is bizonyára nagyban hozzájárult ahhoz, hogy uralkodásának utolsó éveit, lelki meghasonlás között töltötte. Említettük, hogy uralkodása idején a leghumánusabb rendeleteket léptette életbe és azon volt, hogy az igazságtalanságokat minél sikeresebben megtorolja. Midőn egy ízben egy rabszolga karddal támadt reá, ahelyett, hogy megölette vagy börtönbe vettette volna, orvosnak adta át gyógykezeltetés végett. Megtiltotta, hogy az urak rabszolgáikat megölhessék s a halálos ítéleteket is nagyon korlátozta. Azt a régi és barbár szokást is megszüntette, hogyha valamelyik nemest lakásán meggyilkolva találták, akkor az összes rabszolgáit megölték. Ezekből is látszik, hogy Hadriánusznak kiváló érzéke volt az igazságtalanságok és az előítéletek felismeréséhez és azok orvoslásához.

Csakhogy élete utolsó éveiben eltért ettől az iránytól s maga is beleesett abba a kegyetlenségbe, mely a Néró és Kaligula uralkodását jellemezte. Bizalmatlan lett mindenki iránt, gyanuval viseltetett környezetével szemben s ha volt ok rá, ha nem, igen gyakran a legigazságtalanabbul ítélt felettük. Kedélyét izgatottá tette az is, hogy természetes örökösei nem maradtak. Ezen a bajon úgy segített, hogy örökbe fogadott egy igen szép római ifjút, Eliusz Veruszt és őt jelölte ki utódává. Eliusz azonban, mielőtt még a trónra léphetett volna, meghalt s helyébe Antoninusz Piusz szenátort tette meg utódává, aki merő ellentéte volt a könnyelmű, indulatos és kegyetlen Eliusz Verusznak. Hadriánuszon súlyos idegbaja és búskomorsága annyira elhatalmasodott már ekkor, hogy öngyilkossági gondolatok foglalkoztatták s azon tűnődött állandóan, hogy miként pusztíthatná el magát a legbiztosabban. Antoninusz mindezeket látva, résen volt, nehogy a császár kárt tehessen magában. Olyan jelenetet rögtönzött számára, melytől biztosan remélte, hogy hatással lesz reá. Felfogadott ugyanis egy nőt s kitanította arra, hogy a császárnak mindazokat elmondja, amikre Antoninusz őt tanította. A nő vakságot tettetve egy reggel elment a császárhoz és kijelentette, hogy rendkívül nagyjelentőségű álma késztette őt az idejövetelre.

Azt álmodta ugyanis - kezdte mondókáját - hogy egy mennyei hang azt parancsolta neki, hogy azonnal keresse fel a császárt és bírja rá öngyilkossági gondolatainak abbahagyására. Sőt az álomjelenés azt is tudatta vele, miszerint a császár rövid idő alatt meg fog gyógyulni. Mikor a nő elbeszélésében idáig jutott, kis szünetet tartott, azután tovább folytatta: “Én nem adtam hitelt ez álomjelenésnek és nem jöttem el. Három nap mulva azonban azt vettem észre, hogy szemeim megvakultak. Ugyanekkor egy mennyei hangot hallottam, mely tudatta velem, hogy vakságom azért történt, amiért nem engedelmeskedtem a parancsnak s szemeim világát csak akkor fogom visszanyerni, ha a császárt meglátogatom. Hadriánuszt a nő elbeszélése egészen felizgatta. Kíváncsi volt rá, hogy. az égi jelenésnek van-e valami alapja, azért parancsolatot adott szolgáinak, hogy a nő számára hozzanak vízet, hogy szemeit megmossa. A nőhöz pedig így szólt: “Mosd meg szemeidet!” A nő megfelelő színészkedés között hozzá is fogott a mosdáshoz s mikor a vízzel szemeit jól megmosta, repeső örömmel kiáltott fel: “Látok!” Majd leborult a császár előtt és hálás szavakat suttogott feléje: “Felségednek köszönhetem, hogy látásomat visszanyertem.” Hadriánuszt ez a jelenet annyira meglepte, hogy hitelt adott a nő szavainak s innen kezdve nyugodtabban tűrte sorsát. Letett öngyilkossági szándékáról s olykor még örömet is talált az életben s bízott abban, hogy egészségét idővel egészen visszanyeri. Csakhogy nem így történt.

Rövid szünetelés után régi baja újult erővel kitört s kedélye is mindinkább elkomorodott. Most már nem lehetett többé segíteni rajta. Miután látta, hogy környezete nagyon ügyel reá s öngyilkosságát így végre nem hajthatja, olyan életmódot folytatott, mely életét mindinkább rövidítette. Nem evett, nem ivott, éjjeleken át nem aludt, míg végre egészen legyöngült. Bájéban halt meg Kr. u. 138-ban, hatvanhárom esztendős korában, miután húsz évnél tovább uralkodott.

Antoninusz Piusz. (Kr. u. 138-161.)

Antoninusz Piusz személyében Hadriánusz császár méltó utódot hagyott maga után. Antoninusz jelleménél és gondolkozásmódjánál fogva maga volt a valódi szelídség és jóság mintaképe. Nem Rómában, hanem Galliában született, ennek Nemauzusz nevű városában. Piusz (jámbor) melléknevét családi származásának megjelöléseképen viselte, holott megillette őt ez a név még inkább jósága és kiváló erényei folytán. Antoninusz nem kereste az uralkodást, sőt mindent megtett arra nézve, hogy ezt a felelősséges méltóságot magától elhárítsa. Kiváló erényei és polgártársai előtt való népszerűsége azonban annyira ajánlották, hogy Hadriánusznak egyenesen ráesett választása s mindössze azt kívánta tőle, hogy Eliusz Verusz fiát és Márkusz Auréliuszt örökbe fogadja, hogy a trónutódlás kérdését előre biztosítsa.

Ez utóbbi nővérének, a fia volt s olyan kiváló képességek lakoztak benne, melyek egyenesen arra predesztinálták, hogy az uralkodói kormánypálcát elnyerje. Ámde akármilyen nemeslelkű és kiváló uralkodónak igérkezett Antoninusz Piusz, mégsem kerülhette el azt, ami szinte mindenik római uralkodó életében jelentkezni szokott, hogy irígyei és ellenségei összeesküvést ne indítsanak ellene. Csakhogy ennek az összeesküvésnek semmi más eredménye nem lett, minthogy az összeesküvés kitudódott és tagjait leleplezték. A felségsértés büntetése ekkor a szenátus hatáskörébe tartozott. A szenátus meg is indíttatta a nyomozást, melynek hírére az összeesküvés több tagja abbeli félelmükben, hogy részességük kitudódik, öngyilkossággal vetettek véget életüknek. Antoninusz, mihelyt értesült ezekről a dolgokról, nyomban intézkedett, hogy az összeesküvőknek semmi bántódásuk ne legyen. Megszüntette az ellenük indított vizsgálatot s megtiltotta azt is, hogy a menekültek hollétét nyomozzák, sőt amennyiben azok visszatérni akarnának Rómába, teljes bűnbocsánatot biztosított számukra. Uralkodásának ez a ténye, mely mindjárt trónralépte legelején nyilatkozott meg, annyira jó hatással volt a polgárságra, hogy az fokozott bizalommal és lelkesedéssel tekintett kormánya elé. További működése és uralkodása tökéletesen igazolta a személyéhez fűzött várakozásokat. Egyike volt ő azoknak az uralkodóknak, kik arra vannak hivatva, hogy jólétet, megelégedést, jóindulatot és megbocsátást árasszanak maguk körül.

Mindenki irányában a legmesszebb menő jószívűséget és elnézést tanusította s még olyan esetekben is, mikor szigorúan kellett volna fellépnie, inkább választotta a szelíd utat, csakhogy igazságtalanságot vagy erőszakosságot ne kövessen el. Uralkodása egyik évében Rómában nagy éhség dühöngött. A népet a sok nélkülözés és nyomor rendkívül izgatottá tette s midőn Antoninusz egy alkalommal Róma egyik térségén ment keresztül, kövekkel kezdték őt dobálni. Más uralkodónak ilyen esetben első dolga lett volna mozgósítani a nép ellen a katonaságot és ezer meg ezer ember vérét kiontani, hogy a sérelmet megtorolja. Antoninusz azonban nem így cselekedett. A félelem legkisebb jele nélkül egyenesen egy zavargó tömeg felé tartott s jóindulatú, de egyben szilárd és határozott hangon figyelmeztette őket, hogy ne ragadtassák magukat oktalan zavargásokra, melyekkel úgysem segíthetnek bajaikon. Ugyanekkor azonban intézkedést tett arra nézve is, hogy a legszegényebbek között osszák ki azon felesleget, amit a császári palotában lehet találni. Huszonhárom esztendeig tartott Antoninusz Piusz uralkodása, de e huszonhárom év alatt egyetlen hódító háborút sem viselt, mindössze Británniát védelmezte az ellenséges törzsek ellen, kik ellenében éppen ezért pár évig erélyes támadó műveleteket kellett folytatnia. Magas kort érve, népei szeretetétől és tiszteletétől környezve, áldásos uralkodását, hetvenhárom éves korában fejezte be.

Gondja volt azonban arra, hogy méltó utód kövesse a trónon s ezért Márkusz Auréliuszt nevezte ki trónörökössé. Antoninusz alatt Róma külsőleg is nagyot fejlődött. Számos díszes épület mellett ő építtette Róma legnagyobb cirkuszát, mely nyitott karzatával nagy tömeg befogadására volt alkalmas, úgyhogy az előadott színjátékokat nagyobb tömegek is élvezhették. Antoninusz Piusz igazságszeretetét és elfogultságát jellemzi az is, hogy vitás esetekben a szomszéd népek igen gyakran az ő beavatkozását és döntését vették igénybe, annyira bíztak pártatlanságában. A keresztények is nagy bizalommal voltak eltelve irányában. Antoninusz megtiltotta, hogy bárkit is üldözzenek csupán azon a címen, hogy a keresztény vallást követi. Ezáltal nagyban hozzájárult a keresztény vallás terjedéséhez, melynek szellemével különben ő maga is rokonszenvezett s habár ő maga nem vette fel a kereszténységet, mégis közelebb állott a keresztény eszmékhez, mint sok későbbi keresztény uralkodó, akiknek lelkét nem tudta az új tan egészen áthatni. A rómaiak előtt olyan tiszteletben és szeretetben maradt fenn Antoninusz emléke, hogy jóságát még évtizedek mulva is emlegették s az utána következő császárok rendesen az Antoninusz melléknevet vették fel.

Márkusz Auréliusz, mihelyt a trónt elfoglalta, díszes emlékoszlopot emeltetett emlékére, mely még ma is látható Rómában.

Márkusz Auréliusz. (Kr. u. 161-180.)

Márkusz Auréliuszt még életében nevezte ki utódává Antoninusz. Eredetileg Anniusz Verusznak hívták, de ezt a nevét már korábban letette s uralkodása kezdetekor Márkusz Auréliusz Antoninusznak nevezte magát. Márkusz Auréliusz atyját Anniusz Verusznak hívták és prétori tisztséget viselt. Halála után Auréliusz fia az udvarhoz került, ahol Hadriánusz császár annyira megkedvelte, hogy fiává fogadta. Hadriánusz halála után Antoninusz Piusz udvarába került s ennek oldala mellett nevelkedett. Csak jót és nemeset tanulhatott nevelőatyjától s a benne meglevő jótulajdonságok ezáltal még inkább megerősödtek. Rövid idő alatt mutatkozott már jellemének az a két fővonása, melyek egyéniségét meghatározták. Ez a két tulajdonság volt az erényesség iránt való hajlam és a kiváló tudásvágy. Ez az uralkodó tele volt a legszebb és legjobb tulajdonságokkal, melyek az embert ékesítik, de nem volt elég erélye, hogy a méltatlanokat megbüntesse. Ilyen méltatlan lény volt mingyárt a felesége: Fausztina, aki Antoninusz Piusz lánya volt. Fausztina azonban nem volt méltó rá, hogy olyan előkelő lélek. felesége legyen, mint aminő Márkusz Auréliusz volt.

Nemcsak hogy nem érzett valami túlságos vonzalmat iránta, hanem olyan ledér életet folytatott, amely gyakran túlhaladta Kaligula feleségének, Messzalinának hallatlan botrányait is. Egész sereg szeretőt tartott, kikkel nyiltan űzte fajtalankodásait s Márkusz Auréliusz ahelyett, hogy elűzte volna, vagy megbüntette volna őt, eltűrte, hogy feddhetetlen nevére szégyent hozzon. A másik méltatlan lény Luciusz Verusz, fogadott testvére volt. Ezt mindjárt trónralépte után azzal tüntette ki, hogy császártársul vette maga mellé, sőt Lucilla nevű lányát is hozzá adta. Mindezeket pedig Verusz azzal hálálta meg, hogy a legfajtalanabb kicsapongásokat rendezte s állandóan kompromittálta a császárt, úgyhogy ennek minduntalan enyhítenie és jóvátennie kellett azokat a gaztetteket, melyeket császártársa elkövetett. A sztoikus bölcsészet szelleme azonban, melynek őszinte átélésében annyi sok időt töltött, képessé tették őt arra, hogy ugyanakkor, amikor a maga tetteit a legszigorúbban megbírálta a másokéi iránt a legmesszebb menő határokig elnéző legyen. Márkusz Auréliusz uralkodása annak ellenére, hogy ő a legkiválóbb jellemek és a legnemesebb szándékú császárok közé tartozott, nem volt boldog. Természeti csapások is hozzájárultak a belső bajokhoz. A Tiberisz-folyó több ízben olyan nagy mértékben öntötte el Itáliát, hogy egész falvak és városok elpusztultak. Az éhség, majd a rákövetkező döghalál szintén egész vidékeket pusztítottak el s ráadásul még szüntelenül háborúkat, védelmi és támadó jellegűeket kellett folytatnia a birodalom határait háborgató párthuszok, majd a Duna mentén a germánok ellen.

Kr. u. 162-ben történt, vagyis uralkodása második évében, hogy Vologezesz, a párthuszok királya az Eufrátesz mentén a római határokat állandóan nyugtalanította. Márkusz Auréliusz császártársát, Veruszt küldötte a párthuszok ellen, aki el is ment, csakhogy nem volt semmi köszönet a munkájában. Verusz nem tudta kicsapongó természetét itt sem megváltoztatni. Folytonosan arra gondolt, hogy miként szerezhet magának jobbnál-jobb időtöltéseket, így aztán semmi sikere sem lehetett a hadműveleteknek. Márkusz Auréliusz ekkor úgy oldotta meg a kényes helyzetet, hogy Avidiusz Kassziusz hadvezérét küldte a párthuszok ellen, aki Kr. u. 165-ben több csatában győzelmet is aratott felettük. Ámde a háborút ezzel mégsem nyerte meg, mert a római tábor az éhség és dög haláláltal okozott pusztítások következtében annyira megcsappant, hogy a párthuszok ezáltal igen kedvező helyzetbe jutottak. Mikor az ázsiai állapotok felől a császár tudomást szerzett, palotájának minden kincsét pénzzé tette és a megtakarított pénzt is, mely elődeitől reámaradt, katonái ellátására és a táborok emberanyagának felfrissítésére fordította. S hogy nagyobb lendületet adjon a küzdelemnek, maga is megjelent a harctéren s személyes vezetésével intézte a hadjáratot mindaddig, míg a párthuszokat elűzte és a diadalt biztosította. A párthuszok elleni hadjárat befejezésével aztán diadalmenetben vonult be Rómába.

A diadalmenetben maga mellé vette Veruszt is, noha ez csak bajokat okozott a harctéren. Ámde Márkusz bölcsesége és szívnemessége sokkal nagyobb volt, hogysem bárkinek is kellemetlenségeket okozzon. Ennek köszönhette, hogy még az olyan elvetemedett, léha emberrel is, mint Verusz vagy Fausztina volt, békességben meg tudott férni. Kilenc évig tartott Márkusz Auréliusz és Verusz közös uralkodása, melyet Márkusz Auréliusz kiváló tapintata következtében semmi disszonáncia nem zavart meg. A kilencedik esztendő multával a kicsapongó és minden kiváló tulajdonság nélkül való Verusz szívszélhüdésben meghalt. Ez az esemény már a dunai tartományok határain vívott háborúk idején történt. A dunai tartományokat ebben az időben nagy veszedelem fenyegette. Az itt kezdődő háborúkban a germán népek viszik a főszerepet. Az alánok, markomannok, kvádok, jazigok, vandalok, hermundurok a Duna mentén, kattok és frizek pedig a Rajna környékén kezdték mega támadásokat. Márkusz Auréliusz a Duna és Tisza között lakó jazigok ellen vezette hadait s miután legyőzte őket, a Morvában és Magyarország északi részén lakó kvádok, majd a Csehország területén lakó markomannok ellen ment, kik, míg ő a jazigokkal volt elfoglalva, egészen Itália határáig nyomultak. Miután legyőzte őket, a markomannokkal olyan értelmű szerződést kötött, hogy ezek kötelesek voltak a Dunától öt napi járó földre visszahúzódni telepeikkel.

Diadalpompával vonult újra Rómába, ámde nem sok ideje maradt a békére, mert alighogy Rómába ért, értesítették, hogy Avidiusz Kassziusz Szíriában, mint császár lépett fel és ezen a címen bitorolja a hatalmat. A császár kénytelen volt hadat indítani ellene, de mikor a fele útig jutott, már megkapta az értesítést, hogy Kassziuszt saját katonái meggyilkolták. Visszafordult tehát, de nemsokára ismét a markomannok ellen kellett vezetnie hadait, mert ezek nem törődve a békeszerződéssel, miután megerősítették magukat, ismét támadólag léptek fel. Márkusz Auréliusz sikerrel harcolt ellenük, de mielőtt a háborút befejezhette volna, 180-ik év március 17-én a táborában fellépett dögvész áldozata lett. Az ágyát könnyezve körülálló barátaihoz utolsó órájában ezen szavakat intézte: “Ne én miattam síránkozzatok, hanem a dögvész és a köznyomor miatt.” Ez a nyilatkozata is jellemzi egész gondolkozását és érzületét. Páratlanul előkelő szellemét és jó szívét legfeljebb a keresztények ellen tanusított szigora homályosítja el. Ugy mondják, hogy ez a nagyelméjű és nagyszívű uralkodó nem volt képes a kereszténység iránt rokonszenvvel viseltetni és szigorúan üldözte őket, sőt több apostolukat kivégeztette. Pedig az ő korában a kereszténység már annyira el volt terjedve, hogy táborában is volt nem egy olyan légió, melynek harcosai mind keresztényekből kerültek ki. Ilyen volt a többek között a XII-ik légió, melyről érdekes történetet jegyeztek fel.

Midőn Márkusz Auréliusz a markomannok elleni csatáját vívta, olyan nagy tikkadtság lepte meg a légiókat, hogy közel voltak az elfulladáshoz. Ekkor a XII-ik légió katonái az Istenhez folyamodtak, hogy küldjön számukra esőt s a csoda nemsokára meg is történt, mert olyan zápor keletkezett, hogy a katonák csillapíthatták szomjukat és a halálra vált légiók pár perc mulva egészen felfrissültek. Sőt nemcsak ez, hanem több is történt a hagyomány szerint, mert mikor a rómaiak vizet kaptak, ugyanakkor a markomannokra, a kvádokra és többi népre óriási mennydörgés és villámlás között vészes jégeső zúdult, mely megkergette őket. Márkusz Auréliusz az isteni csoda hatása alatt állítólag kissé magábamerült és ekkor nevezte el a XII-ik légiót “fulminátrix” (villámszóró) névvel. Mikor Márkusz Auréliusz végóráját közeledni érezte, fiát ágyához hívatta s megbízta őt a háború folytatásával. Nagyon keveset beszélt különben vele, mert nem akarta, hogy a betegség reá is átragadjon. Kevéssel e jelenet után arcát befödte, mintha aludni óhajtana s pár perc mulva meghalt. Egyideig azt hitték, hogy halálát fia, Kommodusz siettette azzal, hogy az orvosok által mérget adatott be atyjának, csakhogy az uralmat minél gyorsabban átvehesse. Ennek a mendemondának azonban kevés alapja van.

Kommodusz. (Kr. u. 180-193.)

Márkusz Auréliusz jellemének bizonyos gyöngesége mellett tele volt kiválóságokkal és fényes emberi tulajdonokkal s nem az ő hibája volt, hogy alatta indult meg az a folyamat, a barbár népek erőre kapása, amely a római birodalom felbomlásához vezetett. Fia, Kommodusz, kit örököse gyanánt hagyott maga után, nem abban a szellemben nevelkedett, ami szükséges egy olyan fejedelmi sarj számára, aki egy világbirodalom sorsát van hivatva intézni. Elkényeztetett, szeszélyes, önfejű volt és önző tulajdonságai már korán jelentkeztek. Lelkületére jellemző az a kegyetlensége, melyet egyik rabszolgájával szemben tanusított. Mindjárt trónralépése elején történt, hogy egyik rabszolgája nem melegítette fel kellőképen a fürdőjét. Kommodusz erre olyan dühbe jött, hogy kiadta a parancsot: “Vessétek tűzbe!” Nevelője azonban kijátszotta a parancsot s a rabszolga helyett egy megnyúzott kosnak a bőrét vettette tűzbe s mikor az állati bőr javában égett, jelentette Kommodusznak: “Felség, parancsa teljesítve van!” Kommodusz a legnyugodtabban felelte: “Helyes, a bűnös megérdemelte büntetését!” Ez az epizód megdöbbentően mutatta, hogy az ifjú Kommoduszban a Kaligulák, Nérók és Domiciánuszok kegyetlensége támadt életre s hogy uralkodásának olyan fejezetei lesznek, melyek véres lapokkal fognak kiválni a rómaiak történelméből. Mindazonáltal egy-két esztendeig mérsékelte magát.

Megelégedett azzal, hogy udvarából eltávolította atyja hű embereit és tanácsadóit s olyan hízelgőkkel vétette magát körül, akik mindenféle céljaira kész eszközök voltak. Ámde ez az önmérséklete is csak rövid ideig, az első három esztendőben tartott. A nép ekkor még kedvelte őt, mert ahhoz, hogy valamelyik uralkodó a nép előtt kedvessé váljék, nem kellett egyéb, mint a színjátékok rendezése és gabona kiosztása. Kommodusz pedig ezekben a dolgokban nem tért el a hagyományoktól, sőt nagyon is rajta volt, hogy a népszerűségnek ezt az olcsó fajtáját biztosítsa magának. Csakhogy titokban egy párt szerveződött ellene, melynek az volt a legfőbb célja, hogy elveszítse őt. A merényletre már minden előkészület megtörtént s ha a véletlen közbe nem jön, Kommodusz áldozatául esik az összeesküvők tőrének. Az történt ugyanis, hogy este, midőn Kommodusz egyik színjátékról hazamenet közben egy homályos térségen haladt át, egy Kvadrátusz nevű merénylő hirtelen előugrott s a következő szavak kíséretében tőrt emelt reá: “ Kommodusz, a szenátus küldi ezt neked!” Az előleges figyelmeztetésre az ifjú uralkodónak volt még annyi ideje, hogy félreugorjon s ezáltal a biztos halált elkerülje. A merénylőt azonban utólérte sorsa. Rögtön elfogták s kegyetlen kínvallatás között kénytelen volt bűntársait megneveznie.

A vizsgálat folyamán aztán kiderült, hogy a szenátus számos tagján kívül Verusz anyja, Lucilla, aki Kommodusznak a nagynénje volt, áll az összeesküvés élén s ő bírta rá társait az uralkodó elleni konspirációra. Kommodusz, mihelyt értesült erről a mozgalomról, nyomban a legszigorúbb rendeletet bocsátotta ki annak elfojtására. A kompromittált szenátorokat a császár elfogatta, Lucillát száműzte, a merénylő Kvadrátuszt pedig kegyetlen kínok között kivégeztette. De nem sokáig tartott a többi összeesküvők bebörtönöztetése sem. Kommodusz ezeket is, valamint Lucillát irgalom nélkül megölette s hogy elrettentő példával szolgáljon, mindazok ellen, akik a legtávolabbi gyanuval voltak illethetők, hasonló szigorral járt el. Megújúltak tehát a Tibériusz, Kaligula, Néró, Domiciánusz uralkodásának rémnapjai. A lex majesztátisz megint kitünő ürügyül szolgált arra, hogy a császárság legkiválóbb férfiai, akár Rómában, akár a tartományokban tartózkodtak, zaklatásoknak, gyanusításoknak s végül halálos ítéleteknek legyenek kitéve. Rémuralom idején az emberek sohasem lehetnek biztosak benne, hogy valamely rágalom vagy vádaskodás alapján mikor kerül reájuk a sor. Még a kegyencek sincsenek kivéve ez alól a törvény alól, legfeljebb arról lehet szó, hogy bünhödésük korábban vagy későbben fogja-e őket utólérni. Kommodusz udvarának mindenható intézője volt Perennisz, aki a császár legbizalmasabb tanácsosai közé tartozott. Hízelgéseivel és szolgalelkűségével annyira meg tudta kedveltetni magát, hogy Kommodusz elárasztotta őt minden kegyével.

Ámde fordult a dolog és a még nálánál is élelmesebb udvaroncok titkos besúgásaira egy napon azt keltett tapasztalnia, hogy gyanus szemmel figyelik minden lépését, sőt hogy a császár nyilt ellenszenvvel viseltetik iránta. Nem sok ideje volt a tünődésre, mert egy napon a császár rendeletére elfogták és börtönbe vetették, miután előbb hazaárulónak nyilváníttatott. A börtönben sem volt sokáig időzése, mert következett a még ennél is szigorúbb büntetés: a halál. A vizsgálat befejezése után átadták ugyanis a testőröknek s ezek aztán felkoncolták. Kommodusznak azonban nem volt elég az ő megöletése. A büntetést kiterjesztette ártatlan családjára is s az apán kívül a feleséget és a gyermekeket is megölette. Perennisz kivégzése után a bizalmas tanácsadói tisztséget egy Kleánder nevű rabszolga töltötte be, egy kegyetlen, rosszindulatú, aljas jellemű és rendkívül fukar ember. Kezdte azzal, hogy elődje javait és kincseit magának adatta s a gazdagok ellen, csakhogy vagyonukat elvehesse, valóságos hajtóvadászatot rendezett. Kleánder már-már azt hitte, hogy nála nincs boldogabb ember Rómában, mikor egészen váratlanul kicsöppent a császár kegyeiből. Rómát ezidőben két csapás is meglátogatta: az éhség és a döghalál. A nép vad elkeseredéssel hullámzott a város uccáin s fenyegető magatartással indult a császári palota elé. “Vesszen Kleánder!” - kiáltották mindenfelől. Az éhség kitörését ugyanis Kleánder művének tulajdonították.

A nép fenyegető magatartása egyre vészesebb alakot öltött. A császár egyik nővére, Fadilla ekkor kétségbeesve menekült Kommoduszhoz s figyelmeztette őt az elkeseredett hangulatra, melyet csak abban az esetben csillapíthat le, ha Kleándert a népnek kiszolgáltatja. Kommodusznak volt annyi esze, hogy amikor a maga épsége és főtanácsadójának élete között kellett választania, habozás nélkül az utóbbit áldozta fel. A saját jelenlétében végeztette ki főtanácsosát és fejét a nép közé dobatta engesztelésül. Ezzel a radikális eljárással tényleg elérte azt a célt, amelyre számított. A nép dühe az utált tanácsos fejének láttára lecsendesült s a hullámzó csoportok lassanként szétoszoltak. A kormányzás fontos teendői iránt Kommodusz az első perctől fogva kevés hajlandóságot tanusított. Annál többre és nagyobbra becsülte a testedző és ügyességet fejlesztő sportokat. Napjait állandóan gladiátorok között töltötte, kiktől a kardvívásban való jártasságot sajátította el. Majd a fenevadakkal való viaskodáshoz támadt kedve s miután itt is sikerrel állotta meg helyét, mert védett, biztos állásából százával lövöldözte le a vadállatokat, hízelgői dicséretei által annyira elkapatta magát, hogy fölvette a Herkules nevet s érmeken és szobrokban ezen mivoltában örökíttette meg képmását. Kommodusz uralkodása ekkor már egészen abban a mederben haladt, mint Néróé.

A kormányzást átengedte egyik bizalmasának, ő maga csak az ünnepeltetést és a tapsokat kereste. Nyilvánosan lépett föl a cirkuszi előadások alkalmával s nemcsak fenevadakkal viaskodott, hanem a gladiátorokkal is kiállott. Persze nem volt nehéz győznie olyan igazságtalan és férfiatlan eljárás mellett, midőn ellenfeleinek csak tompa ólomkardokkal volt szabad vívniuk, ő ellenben szabadon használta az éles kardot, mellyel megadhatta végül az ellene hiába küzdőknek a kegyelemdöfést. Eme szenvedélye idők folytán úgy elhatalmasodott rajta, hogy a viaskodáson kívül semmi sem érdekelte. Hogy pedig ezt a sportot minő arányban űzte, jellemzi az, hogy hétszázharmincötször lépett fel a cirkuszban s volt olyan nap, mikor állítólag egy zsiráfot, több elefántot, orrszarvut, szarvast s száz oroszlánt szúrt le. Voltak azonban Kommodusznak még embertelenebb kedvtelései is. Ezek közé tartozott például borotválási szenvedélye. De jaj volt annak és azoknak, akiket ő borotvált meg. Mert mikor Kommodusz valamelyik napon elhatározta, hogy borotválni fog és ezt környezetével tudatta, a kétségbeesés és halálos félelem egyszerre kiült az arcokra. Az ő borotválása ugyanis abban állott, hogy az elébe hozott szerencsétleneket komoly szándék ürügye alatt beszappanoztatta s aztán, mintha csak ártatlan tévedésről volna szó, orraikat, füleiket, ajakaikat durva röhej között levágta.

De még ennél is szerencsétlenebb sors várt azokra, kiknek az ő gyógykezelése alá kellett vetniök magukat. Szenvedélye volt ugyanis neki a sebészkedés is. A kiválogatott “betegeket” megkötözve hordták elébe s ő ilyenkor alapos szakértelemmel kezdte a lábaikat, karjaikat levágni s elkövetett puszta szórakozásból olyan operációkat, melyekbe betegei pár óra vagy pár perc alatt belehaltak. Eldurvult, perverz és minden emberi iránt érzéketlen, aljas lélekben támadhatnak csak ilyen elvadulások. Természetesen a komoly kötelességek nem tudták kegyetlenségre hajló természetét lekötni, nem csoda tehát, ha uralkodása alatt a birodalom züllésnek indult. A hanyatlás legkétségtelenebb jelét az a tény mutatta, hogy Kommodusz a birodalom békéjét adófizetés által volt kénytelen megszerezni. Katonái nem arattak győzelmeket, ellenben a markomannoknak Róma évi adót fizetett, csakhogy ne háborgassák a határokat. Tizenhárom esztendeig folyt ebben a rendszerben Kommodusz uralkodása, midőn elérte végre az a sors, melyet már trónralépése első éveiben kihívott maga ellen. Összeesküvést szőttek ellene, mert ez volt az egyetlen mód arra nézve, hogy megszabaduljanak tőle. Ennek az összeesküvésnek az élén tulajdon felesége, Márcia állott. Márciáról sok szimpatikus vonást jegyzett fel a történetírás. Mikor Kvadrátuszt, aki Kommodusz első merénylője volt, elfogták, lakásán ott talált a császár egy gyönyörű szép lányt, aki elbűvölő hatással volt reá.

Ez a rokonszenves külsejű és kiváló lelki tulajdonságokkal ékeskedő nő Márcia volt. Kommodusz nemcsak hogy megszerette őt, hanem magával vitte udvarába s állítólag első feleségét is azért ölette meg, hogy Márciával egybekelhessen. Miután Márcia nagy befolyással volt reá, számos esetben valóságos őrangyal hivatást töltött be oldala mellett s különösen olyankor, midőn ártatlanok vagy védtelenek üldözéséről volt szó, érvényesítette az áldozatra szánt szerencsétlenek érdekében befolyását. Kommodusz egy napon azt a szándékát közölte nejével, hogy Rómában minden tisztviselőt ki fog írtani, hogy semmi néven nevezendő vetélytársa ne lehessen, majd beszélt ama tervéről, hogy hivatásos gladiátor óhajt lenni, vagyis magát a gladiátorok testületébe akarja felvétetni s ebben a minőségben fog mutatkozni nemcsak az uccán, hanem a szenátusban is. Márcia hevesen ellenezte férje hóbortos terveit, de ez ahelyett, hogy hallgatott volna reá, titokban bosszút forralt ellene. S nemcsak őt, hanem főbb embereit is, kik ellene voltak terveinek, halálra szánta. Egy táblára felírta neveiket s már csak napok kérdése lett volna, hogy kivégeztessenek, midőn Márcia véletlenül tudomást szerzett a veszedelemről. Márcia nyomban közölte felfedezését Eklektusszal, a palota főnökével és Letusszal, a testőrség parancsnokával s ezekkel egyetértőleg elhatározta, hogy mielőtt Kommodusz ellenük fordíthatná bosszúját, elteszik láb alól.

A merényletet még azon a napon végre is hajtották. Kommodusz szokásos viaskodási gyakorlatából fáradtan hazatérve italt kért, mire Márcia méreggel kevert bort nyújtott át neki, melyet Kommodusz egy hajtásra kiivott. A méreg hatása nemsokára mutatkozni kezdett s éppen ezért oka volt Márciának attól tartania, hogy Kommodusz utolsó bosszú gyanánt még halála előtt elveszítheti őt és társait, ezért előhívatta Narcisszusz nevű hívét, egy hatalmas termetű bajvívót, aki rávetette magát a fuldokló császárra és megfojtotta. Kommodusszal a teljes katonai önkényuralom vette kezdetét Róma történetében, úgyhogy a birodalom hanyatlása ezzel teljesen elő volt készítve. Ennek a hanyatlásnak az előkészítésében és gyorsításában Kommodusznak tetemes része volt. Ezért az ő emléke csak fájó sebeket szakaszthatott fel mindama hazafiak keblében, akik komolyan aggódtak a birodalom sorsáért s mindenekfölött szívükön viselték a római erkölcsök épségben maradását.

Helvéciusz Pertinax és Didiusz Juliánusz. (Kr. u. 193.)

Kommodusz meggyilkolásának híre nem megdöbbenést, hanem általános örömet keltett Rómában. A szenátus határozata fejezte ki leginkább a halála felett megnyilatkozó közhangulatot.

Egy szenátor indítványára ugyanis egyhangúlag kimondotta a szenátus, hogy Kommodusz becstelenné tette magát a római nép előtt s mint ilyen, nem érdemli meg azt a kegyeletet, ami a jó uralkodókat megilleti. Ennélfogva elrendelték szobrának ledöntését, holttestét pedig a gladiátorok halottaskamrájába vitték, honnan minden szertartás nélkül temették el. A gyilkosok, mihelyt végeztek Kommodusszal, megállapodtak az új uralkodó személyére nézve. Helvéciusz Pertinaxra esett választásuk, aki a prefektusi tisztséget viselte ekkor Rómában. A testőrök az ő pártjára állottak s a szenátus is örömmel fogadta jelölését. Pertinaxot szoros barátság fűzte annak idején már Márkusz Auréliuszhoz, ő tehát az uralkodásban is iparkodott elhunyt barátja elveit követni. Kezdte azzal, hogy a terhesebb adókat, melyek Kommodusz uralkodása alatt hozattak be, eltörölte, az udvar luxuskiadásait mellőzte, a méltatlanul sújtott polgárok szabadságát visszaadta s általában gondoskodott arról, hogy a kereskedelem, ipar és földmívelés fejlesztése által a nép sorsán enyhítsen. Pertinax kitünő uralkodónak indult s azzá is vált volna, ha időt engednek neki hasznos reformjai megvalósítására. Csakhogy Rómában a katonai önkény már annyira elhatalmasodott ekkor, hogy semmit sem lehetett tenni ellene. A testőrség pár hónapig még csak nyugodtan viselte magát, de nemsokára lázongani kezdett azon ürügy alatt, hogy az új császár nem fizette meg a számukra megígért jutalmat.

Holott az igazi oka az volt lázadásuknak, hogy Pertinax szigorú fegyelmet akart a katonai szolgálatban életbeléptetni, mert látta, hogy a fegyelem meglazulásával a katonai rend teljesen megszűnik s az alkotmány is minduntalan a lázongó csapatok önkényének esik áldozatul. Javító szándékai azonban mind nem használtak. A testőrök újabb lázadásban törtek ki s mintegy háromszázan a császári palota felé rohantak, hogy palotaforradalom által iparkodjanak Pertinaxot megbuktatni. Mikor a zendülök a császári palotát elérték, Pertinax fegyvertelenül ment eléjük s bátran figyelmeztette őket eljárásuk oktalan és igazságtalan voltára. Tisztes alakjának és bátor szavainak olyan nagy hatása volt a katonákra, hogy önkéntelenül meghátráltak és nem mertek semmit tenni ellene. Akadt azonban egy katona, egy batáviai testőr, kit nem illettek meg Pertinax szavai s egészen közelébe férkőzvén lándzsájával testébe szúrt. Erre társai is elővették fegyvereiket s rásújtottak a császárra, aki, anélkül hogy védte volna magát, tógájával elfödte szemeit s szó nélkül meghalt. Hetvenéves aggastyán volt ekkor Pertinax s mindössze alig három hónapig uralkodott. A lázadók a császár fejét lándzsára tűzve bejárták a várost s hangosan hirdették győzelmüket. A katonák hatalma ekkor már annyira elfajult, hogy sem a szenátus, sem a nép nem mert semmit sem tenni ellenük. Most már egészen nyiltan licitáltak a császári méltóságra. A katonák azt voltak hajlandók pártolni, aki többet fizet s kihirdették a városban, hogy azé lesz a császári trón, aki legtöbbét fizet érte.

Jelentkezett is mindjárt egy vállalkozó Didiusz Juliánusz személyében, aki eddig szenátori tisztséget viselt s tetemes összeget volt hajlandó áldozni a császári méltóságért. A pretoriánusok száma megütötte a tízezret s Didiusz Juliánusz ennek a nagy tömegnek fejenként 6000 pengőnek megfelelő összeget fizetett, csakhogy a főhatalmat elnyerhesse. Az üzletet szabályszerűen megkötötték s habár a szenátus és a nép zúgolódtak, a pretoriánusok nem sokat törődtek vele. Juliánusz tehát és főképen nagyravágyó felesége a boldogság mámorában úsztak a sikerült vásár fölött. Pedig, hacsak egy szemernyi előrelátással ítélik meg a helyzetet, gondolniok kellett volna arra, hogy ez a császárság nem lehet hosszú életű, valamint nem volt az Pertinaxé sem, kinek holtteste még ott hevert a palota lépcsőzetén, mikor az új császáripár a maga trónusát sietett elfoglalni. Későn, mikor már benne volt a megízlelt hatalom élvezésében, Juliánusz kezdett tünődni afölött, hogy vajjon nem történhetik-e meg vele is az a katasztrófa, ami Pertinaxszal megesett. A tartományi légiók közül ugyanis egyszerre három lázadt fel a pretoriánusok önkénye ellen s mindenik a maga vezérét akarta megtenni császárrá. A británniai légiók Klodiusz Albinusz, a szíriaiak Peszcenniusz Niger, a pannoniak pedig Szeptimiusz Szeverusz érdekében kardoskodtak. Különösen Szeptimiusz Szeverusz sietett a maga jogait biztosítani.

Katonáinak kétszer annyi jutalmat ígért, mint amennyivel Juliánusz a trónt megszerezte s ez az ígéret olyan varázserővel hatott csapataira, hogy azok lelkesedéssel követték őt. S minél inkább közeledett Szeptimiusz Szeverusz serege Róma felé, annál inkább kezdett kétségbeesni Didiusz Juliánusz. Érezte, hogyha ütközetre kerül a sor, ő lesz a vesztes, mert hiszen a kapzsi pretoriánusok támogatására nem nagyon számíthatott. Pedig Szeptimiusz Szeverusz serege gyorsan közeledett Róma alá. Juliánusz előbb még megpróbált minden eszközt, mellyel elhárítani vélte a veszedelmet. Meg akarta előbb mérgeztetni vetélytársát, de ez nem sikerült. Majd alkudozni próbált vele. Igérte, hogy társul veszi maga mellé. Végül ott állott a biztos bukás előtt, mert a pretoriánusok, akik drága pénzen megválasztották, most egyszerűen cserbenhagyták. Követeket küldöttek Szeptimiusz elé s kijelentették neki, hogy hajlandók pártjára állani, sőt Pertinax gyilkosait is kiadják. Juliánusz helyzete egyre kétségbeejtőbbé vált. Most már teljesen védtelenül és elhagyatva állott. Uralkodásának hatvanötödik napján betelt aztán rajta is a végzet. Mikor a pretoriánusok nyíltan félreállottak oldala mellől, a szenátus egy fegyveres csapatot küldött ellene, mely betört a császári palotába és megölte őt. Igy végződött Didiusz Juliánusz hatvanöt napos császársága.

Szeptimiusz Szeverusz. (Kr. u. 193-211.)

Szeptimiusz Szeverusszal egyidejűleg Albinusz és Niger, a británniai és szíriai légiók parancsnokai is törekedtek a császári hatalomra, de Szeverusznak sikerült félrevezetnie őket azzal, hogy ő csupán Pertinax gyilkosait és méltatlan utódát, Juliánuszt akarja megbüntetni. Ámde, amíg ezen nyilatkozatokkal tartotta vetélytársait, a keze alatt levő légiókat villámgyorsan mozgósította és Rómában termett velük, hol aztán nem titkolta többé, hogy ő igenis a császárságot akarja. Szeptimiusz Szeverusz egyedül a hadseregre kívánt támaszkodni s erélyes, sőt kegyetlen rendszabályokkal fogott hozzá a katonai önkényuralom megszervezéséhez. Hogy a szenátussal mennyire nem törődött, mutatja az a tény, hogy mikor a szenátus küldöttsége elébe járult, hogy őt mint császárt üdvözölje, megparancsolta embereinek, hogy motozzák meg egyenként a küldötteket, vajjon nincs-e náluk tőr elrejtve. Rómába érve, az utolsó évtizedek alatt elhatalmasodott városi helyőrséget, a pretoriánusokat föloszlatta s kiűzte őket Rómából. Megadta Pertinax emlékének is a végtisztességet s mikor mindezeket elintézte, rendezte seregeit, hogy vetélytársaival, az ellencsászárokkal leszámoljon. Mind a két vetélytársát aztán olyan sikeresen megverte, hogy nem kellett tartania többé támadásaiktól, mert elfogatásuk után egyben kivégeztetésükről is gondoskodott.

Szeverusz ezekben az ütközetekben és az utána következő időszakban rendkívül kegyetlennek mutatta magát ellenségei iránt. Nemcsak vetélytársait, hanem ezek gyermekeit, hozzátartozóit és párthíveit is leölette s midőn az egyik trónkövetelőt, Albinuszt kivégeztette, levágott fejét a következő szavak kíséretében küldötte a szenátushoz Rómába: “Küldöm nektek Albinusz fejét, hadd tudjátok meg, hogy haragszom reátok.” Ezzel jelezte, hogy nincs szándékában senkinek sem megkegyelmezni, aki titokban Albinuszhoz szított. Az ellenpártok embereinek nagy részét megölette vagy száműzte, vagyonukat elkobozta és az ellencsászárok alatt álló tartományok kiváltságait megszüntette, mert úgy gondolkodott, hogy elrettentő példák alkalmazásával és erélyes eszközökkel kell hatalmát biztosítania. Negyven szenátort, kik összeköttetésben voltak az ellencsászárokkal, kivégeztetett. A kegyetlenkedések alkalmából valaki ezt kérdezte tőle: “Mire való ez a sok vér?” A császár rövid gondolkozás után így felelt: “Kegyetlennek kell lennem, hogy később szelíd lehessek.” Perenniusz Nigerrel való csatája közben történt, hogy Bizánc egy évnél tovább ellenállott. Niger katonái elszántan védték ezt az erősséget, de végül mégis kénytelenek voltak feladni a várat Szeverusznak, aki ekkor iszonyú bosszút állott rajtuk. A várat először is földig leromboltatta, a várost szétdúlta, lakosságát pedig kardélre hányatta vagy foglyok gyanánt hajtotta el.

Mihelyt trónját így megszilárdította, katonai uralmat létesített, a főhivatalokat pedig családjabeli emberek között osztotta szét. Ujraszervezte a testőrséget s olyan nagy tömeget tartott állandóan készen a testőrökből, hogy ezek maguk is egy kis sereget alkottak. Testőrkatonáit azonban nem rómaiakból, hanem barbár harcosokból válogatta ki, kiknek a testőrségbe való felvétele egyúttal kitüntetés és jutalom volt a háború alatt tanusított vitéz magatartásukért. Katonáinak kitűnő fizetéseket adott, mert ebben a tekintetben az volt a jelszava, hogy kedvezni kell a harcosoknak, hogy ők is kedvezzenek az uralkodónak. Állítólag egyszer így szólt fiaihoz: ”Legyetek egyetértők, tegyétek gazdagokká a katonákat s vessetek meg minden mást.” Idővel Szeptimiusz Szeverusz rájött arra, hogy a katonák túlságos elkényeztetésével fokozatosan csökken azok hadierénye s hogy az egyensúlyt helyreállítsa, ahhoz az eszközhöz folyamodott, mely a várt sikert biztosítani látszott. Katonái között ajándékokat osztogatott ki és az ajándékok ígéretével iparkodott bennük a harcias erényeket felkelteni. Gondja volt különben arra is, hogy kitűnő tisztek vezetése alatt álljon a sereg s főképen arra törekedett, hogy a légiók parancsnokaiban ébren tartsa a hadierényeket. A legszigorúbb értelemben való katonai uralom volt ez s természetesen a szenátusnak nem volt valami fontos hatásköre a császár abszolutizmusa mellett.

Kénytelen volt engedelmes eszközévé válnia az ő akaratának és teljesítenie minden követelését, mert különben a legerélyesebb rendszabályokkal kellett számolnia. Az abszolut császári rendszer azt is magával hozta, hogy a kegyencuralom nagyon kifejlődött az udvarnál s mindenki abban kereste a maga előmenetelét, hogy a császár kegyét megnyerni iparkodott. A császár érdekében olyan elméleteket igyekeztek népszerűsíteni, melyek azt igazolták a tömeg előtt, hogy a birodalom érdeke a császár abszolut hatalmát és korlátlan jogait feltételezi. Ezen abszolut jogból kifolyólag a császár korlátlanul rendelkezett az állam javaival, a polgárok vagyonával és az emberek életével. Szeptimiusz Szeverusz idejében a keresztényüldözéseknek még mindig nagy a divatja volt Rómában s a cirkuszi mutatványoknak nem egyszer az adta legnagyobb szenzációját, hogy az elfogott keresztények tömegesen összegyűjtve várták a fenevadaktól való iszonyatos elpusztításukat. A kor erkölcse még mindig annyira vad és durva volt, hogy ezek a bestialitások csak a legnemesebb szívek előtt tűntek fel a maguk egész borzalmasságában. Pedig ekkor a keresztények már nemcsak Rómában, hanem a birodalom tartományaiban is annyira elszaporodtak, hogy némely vidéken többségre jutottak.

A császári mindenhatóság és az ezzel kapcsolatos kegyencrendszer nagyon sok visszás állapotot teremtett Szeverusz uralkodása alatt is, úgyhogy a lakosság védtelenül ki volt szolgáltatva az udvar ezen szerencsefiainak. A legnevezetesebb személyiség volt közöttük egy Plauciánusz nevű férfiú, aki előkelő és nagy befolyású hivatalt viselt, mivel ő volt a testőrség parancsnoka. Ez a tisztség a császárság folyamán mindenkor bizalmi jellegű volt, amennyiben szinte kivétel nélkül a császári ház legbizalmasabb emberei kapták meg. A testőrség parancsnoka nemcsak a császári testőrség legfőbb vezetője, hanem a császár bizalmas tanácsadója, aki sok kellemetlenséget is okozhat ezer és ezer embernek, ha olyan lelkületű volt, hogy szeretett bajba keverni másokat. Ő és a parancsnoksága alatt álló pretoriánus-csapat, vagyis a császári testőrség nagy hatalmat jelentettek mindig, de különösen ebben az időben, midőn a pretoriánusok támogatásától függött a császárok trónja. A pretoriánusokat a legszebb és legdaliásabb katonákból válogatták ki azzal a rendeltetéssel, hogy a császári palotát és a császár személyét védelmezzék békében és háborúban. Külön kaszárnyájuk volt Rómában, egy külön álló hatalmas és díszes épület, melynek ma már csak a romjai vannak meg. Szeptimiusz Szeverusz testőrparancsnoka, Plauciánusz gonosz ember volt. Ami Tibériusz uralma alatt volt Szejánusz, ugyanaz volt ő Szeptimiusz Szeverusz alatt.

Zsarnok természetű, kegyetlen és kapzsi férfi, aki a legnagyobb lelki nyugalommal kevert bajba száz és száz embert, szegényt, gazdagot egyaránt, ha abból az ő számára bármi kevés haszon mutatkozott s minden ténykedését iparkodott arra felhasználni, hogy a császár kegyeibe még jobban befúrja magát. Plauciánusz a legkétszínűbb s éppen ezért legfélelmesebb emberek közé tartozott. Urával szemben alázatos, szenteskedő és szolgálatkész volt, lefelé azonban gőgős, kiállhatatlan és kegyetlen. Mindenki ismerte szörnyű természetét egyedül a császár nem tudott az ő bizalmasának a lelkében olvasni. Sőt annyira ment iránta való bizalmában, hogy saját fia számára kegyencének a leányát kérte nőül, úgyhogy Plauciánusz családja ezen a réven beleolvadt az uralkodóházba. Ámde amíg a császár az ő mindenható kegyencét jótéteményeivel állandóan elhalmozta, a felkapaszkodott kegyenc mind többre és többre vágyott. Már azt a nagyzoló gondolatot jártatta elméjében, hogy csak egy lépés következik még s ő lehet a császár. Ezt a kedvenc eszméjét addig ápolgatta, addig táplálgatta, amíg végre elhatalmasodott rajta az a vágy, hogy célját elérje. Természetesen az ilyen terveket valóra váltani csakis összeesküvés útján lehetséges. Plauciánusz titokban összesúgott-búgott a maga bizalmasaival és közölte velük szándékát. Eleinte, mint ahogy általában történni szokott, minden a legnagyobb titokban folyt.

A császár, mialatt legfőbb tanácsadója leste az alkalmas pillanatot, mikor tőrét beledöfheti jótevőjébe, legnagyobb bizalmával ajándékozta meg s eszeágában sem volt, hogy hű emberében kételkedni merjen. Egy napon azonban figyelmeztették, hogy jó lesz vigyáznia, mert akit legjobb emberének tart, legveszedelmesebb ellensége. Eleinte nem akart hitelt adni a vádnak, annyira váratlanul érte őt a figyelmeztetés. Ámde végül mégis kénytelen volt meggyőződni, hogy a figyelmeztetések alappal bírnak s miután előtte is kétségtelenné vált, hogy főembere rosszban töri a fejét, megadta nagynehezen beleegyezését elfogatására. Plauciánusz természetesen tiltakozott a vádak ellen, csakhogy ez esetben kitűnő színészi játéka kárba veszett. A császár kimondta rá az ítéletet: “Meg kell halnia!” És a testőrfőnök és legbizalmasabb tanácsadó fejét saját veje ütötte le a törzsétől. A római polgárság megkönnyebbülve lélekzett föl, midőn értesült a veszedelmes cselszövő haláláról. Végre egyszer nemcsak a gyengéket, igazmondókat, más pártállásúakat, hanem egy ravasz bűnöst is utólért a sors büntetése. Plauciánusz után Papiniánusz kapta meg a testőrfőnöki tisztséget. Papiniánusz egyike volt a római világ legkiválóbb jogtudósainak, aki híres társaival, Domiciusz Ulpiniánusszal és Juliusz Paulusszal a római jogszolgáltatás fejlesztésére hatalmasan befolyt s nagy érdemeket szereztek abban, hogy a római igazságszolgáltatás ebben az időben hivatása magaslatára tudott emelkedni.

Szeptimiusz Szeverusz uralkodásához fűződik a párthusz háború, továbbá a británniai hadjárat, melynek célja volt Británniát a birodalom számára meghódítani. S habár Szeverusz több hadjáratot folytatott az itt lakó törzsek ellen, vállalkozását mégsem koronázta siker. De ha a harctéren nem is arathatott díszesebb babérokat, Róma és a birodalom egyes városainak felvirágoztatása körül nagy érdemeket szerzett magának. Voltak ugyan sikerrel vívott háborúi is, többek között a párthuszok elleni, melynek emlékét a fórum bejáratánál emelt diadalív örökítette meg, de uralkodásának nagyobb része mégis elég csöndesen folyt le. Ő maga ugyan folytonosan elégedetlen volt, amit ingerlékenysége, ideges és köszvényes volta még inkább fokoztak s nem egyszer olyan lelki válságba sodorták, hogy öngyilkossági gondolatok is jártak a fejében. Családi állapotai is sok keserűséggel töltötték el, különösen gyermekeinek, Karakallának és Getának egymás között való folytonos viszálykodása. Felésége, a rendkívül szellemes és nagyműveltségű Julia Domna két gyermekkel ajándékozta meg. Ez a két gyermek: Karakalla és Geta, mindkettő fiú, akik engesztelhetetlen gyűlölséget tanusítottak kora gyermekségük óta egymás iránt. Bármit is tett Szeptimiusz Szeverusz, nem volt képes a két elkeseredett ellenséget egymással kibékíteni. Mintha nem is testvérek, hanem a legvadabb idegenek lettek volna, olyan égő gyűlölet lobogott bennük egymás iránt.

De mégis Karakalla volt a féktelenebb, aki vad gyűlöletét nemcsak öccsére, hanem atyjára is kiterjesztette. Karakalla már az apját is ellenségének tekintette, aki útjában áll érvényesülésének s hogy ezt az akadályt elhárítsa útjából, a testőrség között lázadást szított apja ellen. Nem rajta múlt, hogy szándékát végre nem hajthatta. Karakalla annyira romlott lelkületű férfi volt, hogy apja megöletésével egyidejűleg öccsének, a szelídlelkű Getának a kivégeztetésére is készült, de szerencsére az összeesküvést fölfedezték s Karakalla és társai fogságba jutottak. Szeptimiusz Szeveruszt mélyen megrendítette fiának ez a rettenetes romlottsága. Az első pillanatban a legnagyobb szigorral lépett fel úgy ellene, mint bűntársai ellen s kimondotta rájuk a halálos ítéletet. Csak mikor az ítélet végrehajtására került volna a sor, támadt fel benne az apai szív, mely sokkal gyöngébb, elnézőbb és megbocsátóbb volt, hogysem képes lett volna a szigorú ítéletet végrehajtatni. Szeverusz bízott abban, hogy a kegyelem nemesítő hatással lesz a megtévedt fiúra s neki is, társainak is nagylelkűen megbocsátott. Eborákumban a britanniai táborozás alatt, életének hatvanötödik évében, Kr. u. 211-ik esztendőben sok szenvedés után húnyt el. Halálos ágyán élete sorsán eltünődve, keserűen törtek fel ajkáról utolsó szavai: “Minden voltam, mindenem volt , most semmi sem vagyok és semmim sincs.” Majd látni kívánta azon hamvvedert, melybe elégetett hamvait fogják elhelyezni.

Mikor teljesítették kérését, kezébe vette az urnát s hosszasan eltünődve felette megszólalt: “Kis hamvveder, te fogod nemsokára befogadni azt, kinek az egész világ szűk volt.” Utolsó pillanatáig megtartotta éberségét. Többször kifejezte azt az óhaját, hogy bárcsak fiai egyetértésben élnének.

Szeptimiusz Szeverusz fiai. - Karakalla és Geta uralkodása. (Kr. u. 211-217.)

A császár végakaratához képest a katonaság, a szenátus és a római nép mind a két trónörököst császárrá választotta. A két testvér, miként már mondtuk, ádáz gyűlölettel viseltetett egymás iránt. Ennek a nagy gyűlöletnek Karakalla volt az előidézője és forralója. Önző lelke nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a hatalmat testvérével meg kell osztania s mindent elkövetett ennek megbuktatására. Szeptimiusz Szeverusz ugyanis még életében társuralkodóul vette fiait maga mellé s hogy a kormányzásban gyakorolhassák magukat, különböző tartományokat jelölt ki részükre. Karakalla a Márkusz Auréliusz Antóniusz nevet vette fel, de e néven kívül nem is volt semmi egyéb benne, ami nagy elődjéhez hasonlította volna.

Vad, kegyetlen, erkölcsi érzés híján levő durva férfiú volt, teljesen ellentéte a gyöngédhajlamú Getának, aki egészen anyja tulajdonságait örökölte. Julia Domna kedvence talán emez okok miatt a kisebbik fiú lett, akit elhalmozott szeretetének és jóságának minden jelével. Némelyek Karakallának öccse iránt táplált égő és állandó gyűlöletét innen magyarázzák. Geta jószívűsége és finomabb hajlamai már gyermekkorában kitűntek. Nyolcéves lehetett, midőn egy alkalommal megpillantotta annak a huszonkilenc szenátornak a nevét a halálraítéltek között, kiknek az volt minden vétkük, hogy Albinusz pártján állottak. A gyermek nem hagyhatta szó nélkül a dolgot és sírva kérlelte atyját, hogy kegyelmezzen meg a szenátoroknak. Szeptimiusz Szeverusz azonban hajthatatlan maradt s kegyelmezés helyett ezt felelte: “Gyermekem, ezek valamennyien ellenségeink, akiktől most megmentelek benneteket.” Geta azonban tovább kérlelte atyját, majd tudakozódott a halálraítéltek családi állapota iránt: “ Nincsenek-e ezeknek a szerencsétleneknek szüleik, testvéreik, gyermekeik és barátaik?” Nem tagadhatták el az igazságot előtte: “De vannak.” Geta felkiáltott: “Akkor nagyon sokan lesznek, akik könnyezni fognak a mi győzelmünkön és akik nem fognak résztvenni a mi örömeinkben.” Szeptimiusz Szeveruszra állítólag olyan nagy hatással voltak fiának szavai, hogy már hajlandó lett volna megkegyelmezni a szenátoroknak, ha véletlenül nem hallja a beszélgetést Karakalla is, aki öccsével egyet nem értve nagy hévvel követelte a szenátorok kivégezését, sőt még többet is, mert így kiáltott föl:

“El kell őket mind pusztítani!” Szeptimiusz Szeverusz végül mégis úgy döntött, hogy a szenátorokat kivégeztette, mire Geta borús elősejtelmektől gyötörve fordult bátyja felé és így szólt: “Mivel te senkit sem akarsz kímélni, idővel még saját testvéredet is megölöd.” A két testvér ellentétes jelleme, gondolkozása élesen kidomborodik ezekben a kis epizódokban. Nem bírtak egymás irányában sohasem felmelegedni, mert Karakalla szívtelensége olyan határtalan volt, hogy öccsét is teljesen elidegenítette magától. Apjuk halála után annak hamvaival megindultak Britanniából Rómába. Ekkor már olyan nagy volt a feszültség közöttük, hogy nem bírták egymást kiállani. Az egész úton egy szót sem váltottak, sohasem étkeztek együtt s mindenik külön élt, külön testőrséggel, attól való félelmében, hogy a másik meg akarja őt mérgezni. Nem változtatott életmódjukon Rómába való érkezésük sem. Elfoglalták a császári palotát és pedig annak egyik szárnyát Karakalla, a másikat Geta. Mind a ketten szerették volna, ha a birodalmat feloszthatják egymás között, hogy egymástól függetlenül uralkodhassanak, csakhogy a nép tiltakozása és egyéb nehézségek miatt ezt a szándékukat nem tudták megvalósítani. A birodalom felosztása később más uralkodók alatt létrejött ugyan, most azonban Julia Domna ellenkezése miatt sem lehetett megtenni, mert ő még mindig bízott abban a lehetetlenségben, hogy a testvérek meg fognak békülni egymással.

Holott ismernie kellett Karakalla természetét s tudnia kellett azt is, hogy aki képes volt törődött, ősz atyja ellen tőrt emelni, az a saját öccse uralkodását sem fogja sokáig eltűrni. Julia Domna azonban mindezek ellenére sem mondott le arról, hogy gyermekeit egymással kibékítse. Magához hívta őket s kérte, hogy ne osszák fel a birodalmat, mert ő mindkettőjüket szereti s nem tudna egyik nélkül sem ellenni. Majd könnyezve kérte őket, hogy ne gyűlöljék többé egymást, legyenek testvéri szeretettel egymáshoz s iparkodjanak egymás hibáit elnézni. Getát jó szíve máris annyira ellágyította, hogy hajlandónak mutatkozott a békülésre. Karakalla azonban anélkül, hogy a békülésre őszintén gondolt volna, úgy tett ekkor, mint aki nem akar akadályokat gördíteni a békesség elé, de elméjében már ekkor mást forgatott. Miután megállapította, hogy a dolognak másként, mint árulással, nem vethet véget, a megtértet színlelte s közölte anyjával, hogy ő hajlandó mindent megtenni a békesség érdekében. Csupán azt kérte, hogy a siker érdekében egészen bizalmas jellegű legyen a találkozás s hármukon kívül ne legyen senki a beszélgetésnél. Julia Domna örömkönnyeket sírt Karakalla ezen nem remélt nyilatkozatára s rögtön értesítette Getát is, kivel elhatározták, hogy a közeli napok egyikén Julia Domna lakosztályában fognak találkozni. Geta minden gyanu nélkül, sőt örömmel ment a találkozásra, bízva abban, hogy a sok évi áldatlan viszálynak valahára vége szakad.

Karakalla is elment, csakhogy őt egészen más szándékok vezérelték. Sötét tervét már elkészítette ekkor magában s azt is elhatározta, hogy kímélet nélkül végre fogja hajtani. Mialatt anyja és öccse a kibékülés reményében várták, orgyilkosok társaságában indult a találkozásra, hogy a tőrbe csalt Getát elpusztítsa. Az orgyilkosoknak megparancsolta, hogy szükség esetében, ha ellenállást fejtene ki, anyját sem kell kímélni. A kelepce tehát előre el volt készítve. Mihelyt Geta belépett anyja termébe s mihelyt Karakalla a jelt megadta, az orgyilkosok egyszerre előretörtek és Getát megrohanták. Julia Domna és Geta csak most látták azt a förtelmes aljasságot, melyre a gyalázatos ember vetemedett. Geta kétségbeesve anyja karjaiba rohant s a gyermek ösztönszerű érzésével borult mellére. “Anyám, megölnek!” - kiáltotta. Julia Domna átfogta karjaival s úgy akarta védelmezni, de semmit sem használt, mert az orgyilkosok leszúrták Getát, sőt még őt is megsebesítették. Fiának piros vére elöntötte egész ruháját, ő maga az elalélt testtel ájultan roskadt össze a földön. Mikor a gyilkosok elvégezték hóhéri munkájukat és távoztak, Karakalla odament kétségbeesetten jajveszékelő anyjához és durva hangon rákiáltott: “ Ha siratni merészeled Getát, te is az ő sorsára jutsz!” Karakalla uralkodásának ez a testvérgyilkosság alkotta a nyitányát.

A történeti hagyományok fenntartották róla, hogy mikor bérenceit öccsére rászabadította, önmaga sietett legelőször a tőrt Geta testébe döfni. Most tehát egyedül maradt. A gyilkosság azért nagy szenzációt okozott mindenfelé: Karakalla Papiniánuszt bízta még aljas rémtette igazolásával, á híres jogtudós azonban védő beszéd helyett csak ennyit mondott: “Könnyebb a testvérgyilkosságot elkövetni, mint védeni:” Papiniánusz halállal lakolt ellenkezéseért. De ez még csak a kezdet volt. Az áldozatoknak hosszú sora követte őt, Geta barátai, hívei, hozzátartozói, több mint húszezren, kiket ez a Kaligulánál is szörnyűségesebb fenevad irgalmatlanul kivégeztetett. Benne ismeretlenek voltak azok az érzelmek, melyek apját, Szeptimiusz Szeveruszt arra indították, hogy neki, Karakallának megkegyelmezzen, midőn tőrt emelt ellene. Midőn ő gyanut fogott nejére, majd Pertinax fiára, nem nézte sem azt, hogy saját felesége, sem azt, hogy egy volt császár fia, hanem a legnagyobb hidegvérrel elrendelte kivégzésüket. A pretoriánusok és a katonák fellázadhattak volna ellene, de ezek mindig csak olyankor lázadtak, mikor valami nem az ő érdekeik szerint történt. Már pedig Karakallának volt annyi esze, hogy nem sértette az ő érdekeiket, sőt, hogy támogatásukat megnyerje, azzal kezdte, hogy atyja kincseit szétosztatta közöttük. Bánták is ezek, hogy mit csinál az új császár ezután a néppel, Geta híveivel és másokkal, mikor ők dúsan ki voltak elégítve.

Milliókra menő ajándékokkal látta el őket s a katonaságon kívül nem is törődött senkivel. Tudta, hogy amíg a katonák mellette vannak, úgyis hiábavaló minden elégedetlenkedés. Karakalla bősz elvakultságában annyira ment, hogy Nagy Sándorhoz hasonlította magát. Ugy járt, úgy öltözött, úgy viselkedett, mint ő s olyan szobrokat állíttatott magának, melyeken Nagy Sándorhoz hasonló öltözetben volt ábrázolva. Nem törődött az emberek véleményével vagy becsülésével, de a nép érdekeivel sem. A katonákat tömte egyedül, hogy támaszt szerezzen magának zsarnokságához. A szükséges anyagi eszközöket pedig ott vette, ahol találta. Az adók emelésével, vámok növekedésével, gazdagok kifosztásával gyűjtötte össze a szükséges pénzt, melyet aztán építkezéseire és egyéb költséges kiadásaira mind elpazarolt. De sokszor ezek a források sem mutatkoztak elégségeseknek a költségek fedezésére. Ilyenkor, hogy pénzt szerezzen, birodalmának minden tartományát bejárta és megsarcolta. S még ez is hagyján lett volna, ha fel nem támad benne állati vérszomja, mely a leghatártalanabb bőszültségekre ragadta. Alexandriában például, értesülvén azokról a gúnyos megjegyzésekről, melyeket személye ellen tettek, olyan vérfürdőt rendeztetett, ami páratlan a maga nemében. Hatalmas tömegekben összecsődíttette a népet s mikor együtt volt, lemészároltatta. Katonáit rászabadította a védtelen tömegre s mindaddig ölette azt, amíg bele nem fáradtak. Ugyanekkor a katonák másik része mély gödröket ásott, ahova mindenkit bedobtak, akár meg volt halva, akár élt.

Kétségbeesett jelenetek és borzalmas küzdelmek folytak ezután ezen gödrökben. Az áldozatok, mikor látták, miről van szó, nem hagyták magukat, hanem birokra keltek a katonákkal s azokat is berántották magukkal a gödrökbe, ahol rettentő kínok között pusztultak el. Ámde Karakalla sem viselhette büntetlenül sokáig a császárságot. Öt évig uralkodott ugyan, de ennek az öt esztendőnek több volt a véres eseménye, mint más uralkodónál ötvennek. Végre aztán ő maga is fegyver által esett el, jóllehet, bízott abban, hogy katonái támogatásával hosszú uralmat fog biztosítani magának. A testőrség főnöke ekkor Opiliusz Makrinusz volt, kiről egy jóslat azt hirdette, hogy császári méltóságra fog emelkedni. Makrinusz tudta, hogy mihelyt Karakallának ez tudomására jut, ki fogja őt végeztetni. Hogy ezt megelőzze, megengedte egy Marciálisz nevű testőrtisztnek, kinek testvérét Karakalla nemrég ölette meg, hogy a császár leszúrja. A merénylet 217-ben történt meg s a jóslat nemsokára beteljesedett.

Makrinusz és Heliogabálusz. (Kr. u. 217-222.)

Az új császár Makrinusz lett, kit a hadsereg készséggel ismert el a birodalom fejének. Makrinusz ügyesen el tudta titkolni, hogy neki is része volt Karakalla megölésében. Sőt, hogy emléke irányában való kegyeletét kimutassa, az ő nevét vette fel s díszes temetést rendezett tiszteletére.

A szenátus is hozzájárult a választáshoz, ámbár nem volt kedvére a dolog, mert Makrinusz szolga-családból született és a hadseregre sem minden körülmények között számíthatott. Mihelyt olyan rendszabályokhoz akart nyúlni, hogy a katonák zsoldját leszállítsa és megszokott kényelmüket korlátozza, rögtön kitört a lázadás, mely őt is elbuktatta. A lázadás fészke ekkor Szíriában volt. Az itt állomásozó római katonák ugyanis megtudták, hogy Karakallának egyik unokaöccse, Bassziánusz, aki emellett feltűnően hasonlít is hozzá, itt tartózkodik s hajlandó volna őket támogatni, ha viszont ők is az ő pártjára állanának. A katonák megértették a szép szót, nemkülönben a csengő aranyakat s Bassziánuszt császárrá kiáltották ki. Makrinusszal egyedül a pretoriánusok maradtak, de ezek sem sokáig, mert mikor látták, hogy ingadozó magatartást tanusít, leszúrták őt. Bassziánusz, mihelyt császárrá lett, felvette a Heliogabálusz nevet, mellyel jelképezni akarta, hogy ő a napisten ivadékának tartja magát. Tizenöt éves volt, midőn császárrá választották s a szenátushoz intézett levelében komoly ígéreteket tett arra, hogy legkiválóbb elődeinek példái nyomán fog haladni. Az ígéret azonban csak ígéret maradt, mert mihelyst megtartotta bevonulását Rómába, a következő napon megfeledkezett mindenről s az érzéki gyönyörökön, fajtalanságon és kegyetlen vérengzéseken kívül nem létezett semmi más számára.

A rómaiak egyszerűen megdöbbentek azon a hallatlan cinizmuson, mellyel lábbal taposott mindent, amit az erkölcs és a törvény szentnek és tiszteltnek tart. Keleti orgiákat honosította meg Rómában, melyeken mindig ő vitte a főszerepet. A legszebb nőkkel vétette magát körül s ezek társaságában a legszabadabb bujaságnak dobta oda magát. Mikor aztán az itt átélt érzéki gyönyörök sem izgatták, női ruhába öltözött s nőnek játszotta ki magát, kinek abban telt legnagyobb kedve, hogy a legcsinosabb fiatalemberekkel udvaroltatott magának. A züllöttség ekkora fokán aligha állott még uralkodó. Férfiszeretőinek a száma egész csapatot alkotott, kiket a legjobb hivatalokba nevezett ki s eltűrte minden visszaélésüket. A legfőbb hivatalokat rövid idő alatt borbélyok, táncmesterek, gladiátorok, feslett erkölcsű férfiak, színészek foglalták el. Anyjának és nagyanyjának megadta azt a jogot, hogy a szenátusba bejárhassanak, sőt körülöttük egy női szenátust szervezett, továbbá a törvényeket teljesen felforgatta, ázsiai szokásokat honosított meg, sőt az isteni tiszteletbe idegen szertartásokat vitt be. Valahogyan talán még eltűrték volna ezen visszaéléseit, de gyalázatosságai felett nem lehetett napirendre térni. A császári palota egy rosszhírű házzá lett, hova a leggyanusabb és legkétesebb elemek voltak bejáratosak s nem volt az a fajtalanság, amit el ne követtek volna.

Végül már a katonák kezdték szégyelni magukat császárjuk miatt s mindinkább elfordultak tőle. Nagyanyjának, Julia Mözának volt egy Mammea nevű lánya, kinek viszont ekkor volt serdülőben Alexander nevű fia. A szenátus és a katonák titokban arra gondoltak, hogy ezt kellene császárrá tenni s a testőrök már meg is voltak nyerve Alexander számára. Heliogabálusz azonban gyanított valamit a dologból s aztán az unokaöccsének mindinkább növekvő népszerűsége gyűlölettel töltötte el iránta, úgyhogy a cézári méltóságtól is megfosztotta. Csakhogy ekkor késő volt már minden. Heliogabálusz a hatalom megtartásáért hajlandó lett volna most már áldozatokra is. Még arra is, hogy udvarának szennyes elemeit elbocsátja, ő maga rendes életre tér, a törvényeket tiszteletben tartja, de már nem bízott benne senki. Mikor aztán híre ment, hogy a szenátus tagjait kiűzette a városból és nyiltan Alexander életére akar törni, az összeesküvők is megmozdultak. Heliogabálusz ugyanis azt a tervet eszelte ki, hogy Alexandert egy fürdőbe csalja és ott felbérelt emberei által megöleti. A merénylet azonban nem sikerült, helyette Heliogabálusz saját uralmának ásta meg a sírját, mert a testőrök rátörtek, leszúrták s holttestét az uccára vetették, hol a nép napokon át hurcolta, mindenféle gyalázatban részesítette, míg végre a Tiberiszbe dobta. Most már természetesen a szenátus is bátor lett, miután semmitől sem kellett tartania.

Végzést hozott, melyben megbélyegezte Heliogabálusz tetteit. Most bátor volt a szenátus, mert nem élt már a zsarnok. Róma szomorú züllésének egyik jellemző tünete a szenátus gyáva, magatartása. Ez a testület, mely egykor a legkiválóbb férfiak gyülekezete volt, a császárság alatt annyira lezüllött, hogy képtelen volt a maga méltóságát fenntartani.

Alexander Szeverusz. (Kr. u. 222-235.)

Heliogabálusz fiatalon halt meg. Még alig mult tizennyolc éves s alig uralkodott négy esztendeig, midőn a feldühödött néptömeg végighordozta holttetemét Róma uccáin és bevetette a Tiberiszbe. Miután a gyilkosok véres munkájukat elvégezték, a katonaság és a szenátus egyhangúlag Mammea fiát, Alexandert kiáltotta ki császárrá, aki a Szeverusz nevet is felvette, ezzel akarta jelezni, hogy ő is Szeptimiusz Szeverusz családjához tartozik. Megválasztatása alkalmával még csak tizenhét éves volt, nagykorúsága eléréséig nagyanyja és anyja kormányoztak helyette. E nők, támogatva a legkiválóbb férfiak odaadó munkájától, már rövid idő alatt olyan eredményeket tudtak felmutatni, minőt az utolsó császárok közül csak nagyon kevesen.

Alexander csakhamar egyike lett a legkiválóbb uralkodóknak. Kiválósága abban is megnyilatkozott, hogy anyjának és nagyanyjának bölcs tanácsait mindig meg tudta érteni s az ő helyes reformjaikat a fiatal császár a legnagyobb készséggel tovább folytatta. Rövid idő alatt az igazságszolgáltatás és a kormányzás terén egészen új állapotok támadtak, melyek a réginek sokféle hiányait olyan intézkedésekkel javították, amik egyenesen a népjólétének emelésére irányultak. A keresztény vallás irányában is sokkal türelmesebben lépett fel, mint elődei. Sőt nemcsak türelemmel volt az új tan iránt, hanem elő is mozdította annak terjedését, úgyhogy a korábbi uralkodókhoz viszonyítva ő a kereszténység valóságos jótevőjének mondható. Az anyja és nagyanyja által életbeléptetett reformok kiterjedtek Heliogabálusz azon intézkedéseire is, melyek a női szenátus szervezésére vonatkoztak. Édesanyja Mammea volt az, aki örök időkre kirekesztette a szenátusból a nőket s visszaállította a régi rendet abban az értelemben is, hogy a kegyencek és udvaroncok helyébe lelkiismeretes, kötelességtudó hivatalnokokat alkalmazott. Alexander abban is iparkodott a legkiválóbb római császárok példáját követni, hogy udvarába a népnek szabad bemenetet engedett. Az volt az elve, hogy a császár és a nép között lehetőleg semmi válaszfal ne álljon, mert akkor ismerheti meg igazán az uralkodó a maga alattvalóit, ha személyes érintkezés által iparkodik annak bajairól tudomást szerezni.

Palotájának több pontján feltünő szavakkal volt kiírva a következő erkölcsi szabály: “Amit nem akartok, hogy az emberek cselekedjenek nektek, ti se cselekedjétek azt azokkal.” Ez az erkölcsi szabály a keresztény tanításokból volt kölcsönözve s bizonyítja azt is, hogy Alexander nagy rokonszenvet tanusított az új tan erkölcsi parancsai iránt. A kihallgatásra jelentkezőket, mielőtt a császár elé bocsátották volna, rendesen ezekkel a szavakkal figyelmeztették: “Aki nem érzi tisztának és ártatlannak a lelkét, ne lépjen e szent falak közé.” Ámde tudomásul kellett vennie Alexandernek és tanácsadóinak azokat a viszonyokat is, melyek a hadseregben uralkodtak. A római imperium fenntartása szükségessé tett egy hatalmas, egységes, kitünően szervezett és céltudatos fegyelem alatt tartott hadsereget. Alexander iparkodott több üdvös reformot behozni a hadseregbe is, hogy a hadiszolgálat némely terheit könnyítse, de ugyanekkor azt is belátta, hogy a hadsereg abban a züllött állapotban, melyben eddig a gyönge és az önző uralkodók alatt volt, tovább meg nem maradhat. A fegyelem ugyanis annyira felbomlott a katonák között, hogy az uralkodók és a vezérek teljesen ki voltak szolgáltatva az ő rokon és ellenszenvüknek. Alexander, miközben üdvös hadseregreformjait megalkotta, egyúttal el volt tökélve arra is, hogy a fegyelmet visszaállítja. Igen óvatosan kezdte meg a fegyelem helyreállítását. De már ekkor annyira el volt kényeztetve a katonaság, hogy az első kísérletekre lázongásban tört ki.

A pretoriánusok voltak az elsők, kik a fegyelem szigorítása miatt fellázadtak s bosszújukban Alpiánuszt, a császár egyik hadvezérét, aki a reformok híve volt, megölték. Az erőszakos fellépés óvatosságra intette a kormányt, csakhogy bármilyen óvatossággal akarta Alexander és kormánya a reformot kezelni, az elégedetlenség mégis kitört s Rómában a katonaság és a nép között fegyveres összetűzésekre adott alkalmat. A Rómában felcsapott lángok azután elterjedtek a tartományi seregekre is, melyeknek harcos népe elégedetlensége nyilvánításául vezéreit legyilkolta vagy letette s helyükbe jellemtelen és méltatlan embereket választott, kiknek egyedül az az érdemük volt, hogy tudtak a katonák szájaíze szerint beszélni. Alexander szelídséggel és jóindulatának nyilvánításával próbálta lecsöndesíteni a zavargó katonákat, de nem volt képes a nyugalmat helyreállítani. Talán többet ér el, ha kérlelhetlen szigorúsággal lép fel ellenük, de ezt nem tette egyszer sem, úgyhogy uralkodását a katonai viszályok állandóan nyugtalanították. Pedig ekkortájban a római birodalmat kelet felől komoly veszedelem fenyegette. Ázsia közepén ugyanis egy nagyjelentőségű esemény ment végbe, egy új katonai birodalom alakult meg a Szasszanida-uralkodóház alatt. Ennek az új birodalomnak megalakulása a következő módon ment végbe. Mikor Nagy Sándor meghalt, Szeleukosz nevű vezére vette át a hatalmat s ennek halála után a párthuszok voltak az elsők, kik a reájuk tett igát legkorábban lerázták.

Szeleukosz utódaitól a párthuszok egymásután elszedték országaikat, melyeket meghagytak eredeti államszerkezetükben, csupán azt követelték tőlük, hogy fennhatóságukat ismerjék el s az adót és katonát pontosan adják meg. A párthusz Arzakida-uralkodóházból való Arzakesz intézte ekkor a birodalom ügyeit s ezen uralkodóház tagjai főként Örményországban bírtak nagy hatalommal, melyet évszázadokon át királyokkal láttak el még akkor is, mikor a párthuszoknál elveszítették befolyásukat. Ekkor történt, hogy egy Ardezir, másként Artaxerxesz nevű perzsa vezér, aki közkatonasorból emelkedett a vezéri hatalomra, mozgalmat indított a perzsák között a párthusok ellen s rávette nemzetét, hogy a szokásos évi pénz és katonaadót a párthuszoktól tagadja meg. Sőt fegyvert is emelt a párthuszok ellen, kiknek Artabánusz nevű királya nagy haddal indult Artaxerxesz ellen. Háromnapi elkeseredett ütközet után Artabánusz nemcsak az ütközetet, hanem életét is elvesztette s ezzel az ütközettel megalakul Ázsiában a középperzsa birodalom. Artabánusz gyermekei Khozroesz örmény királynál kerestek pártfogást, hogy atyjuk elveszett országát visszafoglalhassák. Csakhogy nem érhettek célt, mert Khozroeszt is, amiért menedéket adott nekik, családjával együtt kivégezték. Egyedül Khozroesz legifjabb gyermeke menekült meg a kivégzéstől, aki Cezareában nevelkedett s lassanként nagyobb befolyásra tett szert az örmények között.

Ő volt ugyanis az, aki Világosító Szent Gergely néven a keresztény vallásra térítette az örményeket. Ardezir, vagyis Artaxerxesz Artabánusz párthusz királlyal vívott ütközet után megalapította a Szasszanida-uralkodóházat, mely nevét onnan vette, hogy Artaxerxesz apjának Szasszana volt a neve s innen az ő családjából származó perzsa királyok a Szasszanida nevet vették fel. A középperzsa birodalom megalakulásával majdnem ugyanazok a viszonyok maradtak fenn, mint a párthuszok alatt, mert az új birodalom nagyrésze is azokból a tartományokból állott, melyek a párthusz birodalmat alkották. Természetesen a kormányzásban és a vezetésben változás állott be, amennyiben a főtisztségeket és hivatalokat mind perzsák látták el. A tartományok viszonya az új hódítókhoz ugyanaz volt, mint korábban, mert a belső szervezetet a perzsa uralom sem bontotta meg, csak azt követelte, hogy adót és katonát adjanak neki. A birodalom megszilárdítása után Artaxerxesz vagy száztagú küldöttséget indított Rómába Alexander Szeveruszhoz. Ezen küldöttség által kérte fel Alexandert, hogy mindazon ázsiai tartományokból, ahol római csapatok vannak, vonuljon ki és mondjon le felettük való jogáról. Nyilt hadüzenet volt ez, melyet nem lehetett félreérteni. Alexander Szeverusz meg is tette nyomban a hadjárathoz az előkészületeket. Három hadsereggel indult a perzsák ellen, kiket megtámadott ugyan, de döntő győzelmet nem sikerült nyernie fölöttük.

Nehezítette helyzetét a légiók lázadása, melyek nem tudták elviselni a szigorúbb fegyelmet s minduntalan lázadoztak és ezáltal kétessé tették a hadjárat eredményét. Voltaképen eredménytelenül végződött mindkét félre ez a hadjárat, amennyiben sem a perzsák, sem a rómaiak nem tudtak végleges győzelmet aratni. A hegyes vidékeken folyó csatározásokban a rómaiak győztek, a sík terepen való lovascsatákban ellenben a perzsák, éppen úgy, mint annak idején a párthuszok. Artaxerxesz mindössze annyit ért el hadjáratával, hogy Mezopotámia nagy részét elszakította a római birodalomtól, ellenben a rómaiak is kivívták azt, hogy a perzsák egyideig nem háborgatták határaikat. Az ázsiai hadjárat után Alexander a Rajna-folyó mentén húzódó germán törzsek ellen vezette légióit. Itt már annyira kitört a légiók ellenszenve iránta, hogy elhatározták letételét. Római módon és római eszközökkel hajtották végre tervüket. Rája törtek s anyjával és hű barátaival egyetemben a Krisztus utáni 235. esztendőben valamennyiüket megölték.

Maximinusz Thrax. (Kr. u. 235-238.)

A légiók Alexander Szeverusz meggyilkolása után Maximinusz Thraxot kiáltották ki római császárrá. Az új császár thrák eredetű parasztcsaládból származott s fiatal éveiben Thrákia hegyei között mint közönséges juhász élt.

Kiváló bátorsága és vitézsége folytán azonban a katonaságnál gyorsan emelkedett s tekintélyét még növelte hatalmas alakja és óriási testi ereje. Az ő megválasztatása nemcsak a katonai anarkhia terjedését, hanem a hagyományok pusztulását is jelentette, mert ezideig még nem volt eset rá, hogy idegen eredetű uralkodót ültettek volna a császári trónra. A légiók azonban nem sokat törődtek a hagyományokkal, egyedül azt nézték, hogy a maguk érdekeinek megfelelő ember kerüljön a hatalom élére. Igy kapta Róma Maximinuszt anélkül, hogy a szenátus vagy a nép kívánta volna őt. De nem is kívánhatta, mert vitézségétől eltekintve, egyike volt a legdurvább és legvadabb embereknek, aki vérrel kezdte meg uralkodását és vérrel folytatta mindaddig, amíg őt is utól nem érte sorsa. Maximinusz ellen Afrikában támadt fel az első ellenállási mozgalom. Ide küldötte ugyanis egyik tisztjét azzal a megbízással, hogy ami pénzt talál, szedje össze és küldje el a táborba a légiók fizetése céljából. Maximinusznak az volt a módszere, hogy amikor pénzről és vagyonról volt szó, nem ismert senki iránt kíméletet. Ugyanígy járt el megbizottja is Afrikában, ahol még a templomokat sem kímélte. Tizdrusz városában is megtörtént ez a visszaélés, mire feleletképen az afrikai tartományok a Grakkhuszok családjából eredő afrikai kormányzót, Gordiánuszt és ennek tizenkilenc éves fiát kiáltották ki császárukká.

A szenátus tudomásul vette a választást s nyiltan a Gordiánuszok mellé állt, miközben Maximinuszt a haza ellenségének nyilvánította. A Gordiánuszok uralma azonban mégsem tartott sokáig. Harminchat napja, hogy uralkodtak, midőn egy Kapeliánusz nevű légióparancsnok, aki Maximinusz pártjára állott, megtámadta a csekély haderővel rendelkező Gordiánuszokat s teljesen megsemmisítette őket. Az ifjú Gordiánusz a harctéren esett el, az idősebbik pedig a vereség hírére kivégezte magát. A szenátus megrettenve értesült a Gordiánuszok bukásáról és a veszedelmesebb hírről, hogy Maximinusz seregével Itália felé indul. Nem volt idő a veszteglésre, gyorsan űlést tartottak a Konkordia nevű templomban, hol az egyik szenátor, kit Trajánusznak neveztek, a következő beszédet mondotta: “Valóban két derék fejedelmet vesztettünk el, de azért a hazának nem szabad velük együtt elveszni. A ti körötökben sok derék férfit látok, kik helyeiket elfoglalhatják. Maximinusz nyomul előre s nekünk még nincs császárunk vele szemben. Ami engem illet, minden tétovázás nélkül, ha mingyárt életembe kerülne is a bátorságom, ajánlok nektek császárrá kikiáltás végett két személyt kebelünkből, kik erényük és vitézségük által nincsenek a császári méltóságon alul.

Üdvözöljük császárokul Klodiusz Pupienusz Maximuszt és Celiusz Kalvinusz Balbinuszt, kiknek becsüljük meg minden érdemét, mert csak megtiszteljük a császári biborpalástot ily választás által.” A szenátus egyhangúlag elfogadta Trajánusz szenátor javaslatát s lelkes elragadtatással kiáltották: “Diadal és hosszú élet Pupienusznak és Balbinusznak!” Pupienusz és Balbinusz mellé harmadikul az idősebb Gordiánusz leányának fiát, a hasonló nevű Gordiánuszt is császárrá választották, hogy ezzel eleget tegyenek a nép és a katonaság óhajának, mert ezek a Gordiánuszok iránt nagy lelkesedéssel viseltettek. A császárválasztások megejtése után a szenátus vonakodott elismerni Maximinuszt törvényes uralkodónak s így kénytelen volt fegyverrel is nyomatékot adni állásfoglalásának. Maximinusz ellen csapatokat küldöttek. Maximinusz jövetelét a hatalmas vízáradások, de másfelől az akvilejai erődítésben elhelyezett légiók is akadályozták, melyeket az újonnan választott császárok küldöttek ide. Maximinusz mindenekelőtt felhívást intézett hozzájuk, mely így szólt: “ Adjátok meg magatokat!” Válaszképen ezek a légiók kicsapásokat intéztek Maximinusz légióira és elszánt erővel védték az erődöt. Most a város lakóihoz fordult Maximinusz s kijelentette, hogyha nem sietnek azonnal meghódolni előtte s ha meg nem nyitják a kapukat, földig romboltatja a várost s egyetlen léleknek sem fog kegyelmezni. Ijesztés gyanánt katonáinak szabad rablást engedett Akvileja környékén. Csakhogy mindhiába való volt a fenyegetés, nem ért célt vele.

A lakosság és a katonák is csak jobban elszánták magukat a védelemre, úgyhogy Maximinusz kénytelen volt a küzdelmet felvenni és minden erejét a reménytelen harcban forgácsolni szét. Táborában, miután egyik kudarc a másikat érte, lassankint mind nagyobb erővel tört ki az elégedetlenség. A katonák nagy része az időközben fellépett éhség és döghalál következtében elpusztult, a megmaradt részt pedig a nagy nélkülözések annyira elkeserítették, hogy végül nyilt zendülést támasztottak s Maximinuszt tízéves fiával együtt megölték.

Gordiánusz. (Kr. u. 238-242.)

Maximinusznak tehát az a sors jutott osztályrészül, ami elődjeinek, sőt a katonai császárság majdnem valamennyi uralkodójának. Mihelyt nem tetszett a csapatoknak vagy a testőrségnek a császár, leszúrták habozás nélkül s új uralkodó után néztek, aki boldogan sietett a koronát fejére tenni, holott a véres kard láthatatlanul talán már abban a pillanatban feje fölött lebegett, midőn a császári széket elfoglalta. Maximinusz megöletése után természetesen a már megválasztott császárok, Pupienusz, Balbinusz és az ifjú Gordiánusz maradtak a római birodalom vezetői, csakhogy az első kettő között nemsokára olyan egyenetlenség és bizalmatlanság támadt, hogy nem voltak képesek a birodalom ügyeit megegyezéssel vezetni. Aztán a pretoriánusok is elégedetlenek voltak, mert nem kapták meg tőlük azt, amit reméltek.

Ugyanis mind a két uralkodó iparkodott korrekt és tisztességes maradni. A birodalom pénzét nem pazarolták a pretoriánusokra és az állami javakat sem pocsékolták el a katonaság falánk pénz és birtokvágyának kielégítésére. De éppen ez az eljárásuk, ami egyben a legnagyobb erényüket alkotta, okozta vesztüket. A prétoriánusok látván a két császár egyenetlenkedését, elhatározták, hogy mind a kettővel végezni fognak. Tervüket nem is halogatták sokáig. Meglepték a császári palotában lakó uralkodókat s mind a kettőt leszúrták. Tehát Pupienusz és Balbinusz császársága is gyilkossággal végződött s ebben az undok merényletben az volt az egyedüli szerencse, hogy a harmadik császárnak, az ifjú Gordiánusznak, nem juttatták ugyanezt a sorsot az összeesküvők. Abban a reményben, hogy Gordiánusz gazdagon meg fogja jutalmazni őket, életben hagyták s újból kikiáltották Kr. u. 238-ban császárnak. Ámde a legnagyobb tévedés és hiszékenység kellett ahhoz, hogy bármelyik uralkodó biztosnak érezhesse magát olyan trónon, melyet immár évtizedeken át az összeesküvők által kivégzett császárok vére öntözött. Aztán nem lehetett sohasem tudni, hogy a katonaság micsoda okok miatt válik elégedetlenné, hogy ezeknek a hatása alatt ismét egy gyilkosság árán nézzen új fejedelem után. Gordiánusz tizenkilenc éves volt s hat év óta uralkodó, mikor elődeinek tragikus sorsa rajta is beteljesedett. A merényletre az ázsiai hadjárat szolgáltatott okot.

Az akkori perzsa király, névszerint Szapor, betört Mezopotámiába azzal a szándékkal, hogy a római birodalomtól azt elszakítsa. Gordiánusz tehát kényszerülve volt megindítani a háborút. Testőrségének főnöke ekkor egy Filippusz nevű arab vitéz volt, aki hatalomra vágyván, titokban Gordiánusz ellen lázította a katonákat. Előre igéretet tett nekik, hogy támogatásukért jutalmazni fogja őket, az ilyen igéreteknek pedig a lelkiismeretlen katonák között mindig megvolt a hatása. Gordiánusz iránt különben sem nagyon lelkesedtek, mert ez az uralkodó, noha nagyon fiatal volt, a birodalom érdekéit többre tette a maga vagy a mások önző céljainál s iparkodott mindenben a köz javára cselekedni. Rövid uralkodása alatt sikerült is számos áldásos reformot létesítenie, csakhogy mindezzel a katonák nem sokat törődtek. Az ázsiai harctérre való menetelés alatt az elégedetlenség mind nagyobb mérvben nyilatkozott meg ellene a katonák között. Testőrfőnöke, Filippusz pedig gondoskodott róla, hogy ezután is mind nagyobb mérveket öltsön az ellene való lázongás. A mezopotámiai sivatagokban való táborozás és aztán a hadiélet nehézségei annyira fokozták végül a katonák gyűlöletét, hogy egy napon, midőn Gordiánusz az Eufratesz partján felállított csapatok fölött szemlét akart tartani, ezek megtagadták neki az engedelmességet. Gordiánusz tanácstalanul nézett szét maga körül, majd testőrfőnökének, Filippusznak a segítségét akarta igénybe venni, de az mozdulatlanul állott s nem látszott tudomást venni semmiről.

Nagyon is érdekelve volt a játékban, jobbnak látta, ha nem avatkozik a dologba. A katonák ekkor előállottak követeléseikkel. Először is azt kívánták, hogy Gordiánusz vegye uralkodótársul maga mellé Filippuszt. A megrémült uralkodó szó nélkül beleegyezett kívánságukba. De alighogy eleget tett követelésüknek, vakmerően azzal állottak elő, hogy mondjon le a császárságról. Gordiánusz hajlandó lett volna ezt is megtenni, csupán azt szerette volna, ha legalább a cézári címet megtarthatja vagy a testőrség főnöke maradhatna s mikor ezekről is le kellett mondania, nem kívánt volna már egyebet, minthogy hagyják meg az életét. Nem valami férfiasan viselkedett, mert tudnia kellett volna, hogy már csak azért sem számíthat kegyelemre, nehogy megbosszulhassa magát később rajtuk. A huzavonáknak az lett a vége, hogy a katonák a fiatal Gordiánuszt meggyilkolták s Filippuszt kiáltották ki császárrá. Ez most sietve békét kötött a perzsákkal és Rómába indult.

Filippusz és utódai. (Kr. u. 244-284.)

A szenátus eleinte vonakodott Filippuszt elismerni s ellenébe Márkuszt, majd Szeverusz Hosztiliánuszt állította, de miután mind a kettő korán elhalt, így végül elismerte az ő császárságát. Filippusz abban a nevezetes esztendőben vette át a kormányzást, midőn Róma betöltötte fennállásának ezredik évfordulóját. Ez volt a római millénium, melyet hatalmas ünnepségek között ültek meg.

Az ezeresztendős uralom olyannyira megkapta a rómaiak fantáziáját, hogy azt hitték, az ő hatalmuknak sohasem lesz vége, pedig, mialatt ebben a hiú ábrándban tetszelegtek maguknak, már jelentkezett az a veszedelem, mely Róma hatalmának megbontását elkezdte. A milléniumi ünnepségek befejeztével szinte egyidejűleg azt az értesítést kapta Filippusz, hogy iparkodjék Möziában (a mai Szerbia és Bulgária) rendet teremteni, mert az ott állomásozó légiók fellázadtak ellene. Filippusz azonban óvatos volt s erre az óvatosságra Gordiánusz esete intette. Tudta, hogyha személyesen megy a légiók közé, élete nincs biztonságban, ennélfogva úgy határozott, hogy maga helyett Deciusz szenátort küldi a katonák megfékezésére. Deciusz régi, törzsökös és híres római család sarja volt, kinek ősei Róma történetében nagy dicsőséggel szerepeltek. Deciusz, midőn Filippusz őt szemelte ki a möziai táborba való küldésre, mielőtt elvállalta volna a megbizatást, meglehetős vonakodást tanusított. Filippusz kényszerítésének azonban végül is engednie kellett, csakhogy küldetésének eredményei olyanok lettek, melyek őt éppúgy meglepték, mint Filippuszt. A légiók ugyanis megismerve vitézségét és kiváló jellemét, kijelentették neki, hogy Filippusznak ezután sem fognak engedelmeskedni, ellenben őt akarják a birodalom császárául választani. Deciusz hiába tiltakozott s hiába mentegetőzött.

A légiók azt is tudatták vele, hogyha vonakodik a császárságot elfogadni, nyomban ki fogják végezni. Deciusz tehát akarata ellenére császár lett s miután a megválasztást elfogadta, ennek a ténynek összes konzekvenciáit is le kellett vonnia. Légióival megindult Filippusz ellen, aki szintén védeni akarta a maga jogait, de a szerencse elfordult tőle. Nemcsak csatát veszített, hanem el is esett a csatatéren. Deciusz, hogy jelezze, melyik elődének a nyomdokain akar haladni, megválasztásakor, 249-ben neve mellé Trajánusz nevét is felvette s igéretet tett arra, hogy mindenben kiváló elődjének a példáit fogja követni. Deciusz uralkodói programmja a régi római hagyományok és vallás megerősítését tűzte ki célul. Evégből meglehetős szigorúsággal lépett fel a kereszténység ellen, mely máris olyan erővel terjedt el, hogy minden itáliai városban jelentékeny híveket számlált. Ámde alig volt ideje tervei megvalósítására, mert nem sokkal trónralépése után a Duna mellékén a gótok veszélyeztették a birodalom érdekeit s ezek ellen kellett hadait vezetnie. Kémei útján értesült róla, hogy a gótok átkeltek a Dunán s nagy területeket elfoglalva már Trákia és Makedónia városait rabolják. Seregével nyomban ellenük ment s több csatában legyőzte őket.

Mözia egyik városa mellett vívott döntő ütközet azonban kedvezőtlenül végződött a római seregre, mert a gótok olyan véres elszántsággal harcoltak, hogy Decius és fia is 251-ben életüket vesztették. A légióknak ismét császárról kellett gondoskodniok s választásuk ezúttal Galluszra, Deciusz egyik tábornokára esett, aki vitéz és bátor férfiú hírében állott. Gallusz kezdetben Deciusz egyik életben maradt fiával, Hosztiliánusszal gyakorolta a hatalmat, de csak addig, míg alkalmatlan uralkodó társát eltette láb alól. Ezután sietett nyugalmat biztosítani maga számára s evégből a gótokkal békét kötött. Ez a béke jelentékenyen megcsorbította a római imperium messze földön elterjedt tekintélyét. Gallusz ugyanis belement a gótokra kedvező, de a rómaiakra hátrányos béke elfogadásába, midőn beleegyezett, hogy a gótok összes foglyaikat és zsákmányukat magukkal vihetik s azonkívül arra is kötelezte magát, hogy évi adó fizetésével váltja meg tőlük a béke nyugalmát. Mihelyt ez megtörtént, Gallusz visszatért Rómába. A pannoniai és möziai helytartó, Emiliánusz azonban szégyenletesnek találta a római becsületre a Gallusz által kötött békét s katonáinak gazdag zsákmányt igérve új harcra buzdította őket a gótok ellen. A légiók tényleg diadalmaskodtak az ellenség fölött s a siker örömére Emiliánuszt tették császárukká. Ezzel aztán megkezdődött újra a császárok között való villongás. Sem Emiliánusz, sem Gallusz nem akartak engedni jogaikból, harcra került tehát a dolog s ebben a harcban Gallusz lett a vesztés.

Katonái nemcsak elhagyták, hanem fiával együtt kivégezték (Kr. u. 253-ban). Emiliánusz tehát vetélytárs nélkül maradt. Hogy biztosítsa magának az uralmat, a szenátushoz levelet intézett, kérte pártfogását s egyúttal tudatta vele, hogy a birodalom hatalmának helyreállítására törekedvén célszerűnek tartja a polgári kormányzás ellátását a szenátusra bízni. Csakhogy közben történt egyéb is, ami egészen más fordulatot adott a dolgoknak. Midőn ugyanis Gallusz értesült Emiliánusz megválasztásáról, sürgősen felhívta galliai helytartóját, Valériánuszt, hogy az ottani germán légiókkal siessen segítségére. Valériánusz eleget is tett a felhívásnak, ámde későn érkezett a csatatérre, mert Gallusz ekkor már nem volt életben, sőt Emiliánusz már pár hónap óta a császári hatalmat élvezte. Valériánusz, mint katona és polgári kormányzó egyaránt sokféle tapasztalattal rendelkezett s Rómában is nagy népszerűséggel bírt. Most bosszút akart állani Galluszért s a hadiszerencse egészen az ő pártjára állott. Emiliánuszt katonái cserben hagyták s alig négy havi császársága után megölték. A dolgok rendje szerint a legyőzött helyébe a győző került s a katonaság és a szenátus készséggel ismerte el Valériánuszt császárul. Valériánusz jó indulatokkal eltelt uralkodó volt, aki Róma régi hatalmának helyreállítására törekedett. Hogy terveit biztosabban megvalósítsa, társul vette maga mellé Gallienusz nevű fiát, kiről azt hitte, hogy az uralkodásban hathatósan fogja támogatni.

Valériánusznak azonban nem volt szerencséje. A legrosszabb időben került a birodalom trónjára, mikor Róma ellen háromfelől is támadtak. A gótok a Fekete-tenger mellékén dúltak, a perzsák Szíriát és Örményországot támadták, a frankok és alemannok a rajnai tartományokba törtek be. Mindenütt ellenség s mindenütt a legnagyobb zavar. Kezdődött a baj azzal, hogy Szapor perzsa király értesülvén a római birodalom kedvezőtlen viszonyairól, a Tigris és Eufrátesz-folyókon átkelt s behatolt Antiokhiába, mely az ázsiai római birodalom leggazdagabb és leghíresebb városa volt. A nép éppen a játékszínben szórakozott, mikor az egyik bohóc felesége hatalmas porfelhőt vélvén a város szélein látni, felkiáltott: “Vagy a szemeim kápráznak, vagy a perzsákat látom jönni.” Nem tévedett. A perzsák voltak, akik egy pillanat alatt ellepték a várost és mindenéből kifosztották. Valériánusz, mihelyt értesült a perzsák betöréséről, szigorú megtorlásra szánta el magát. Seregeit nyomban megindította Ázsiába s meg is ütközött Szaporral, de eredménytelenül. Ázsiában ő lett a vesztes fél. Elkövette még azt a vigyázatlanságot is, hogy engedett Szapor felhívásának, aki a béketárgyalás ürügye alatt meghívta őt tanácskozás végett táborába. Valériánusz gyanutlanul elment, de jóhiszeműségéért súlyosan megbünhödött. Szapor rögtön elfogatta s többé nem bocsátotta szabadon.

Sőt nemcsak hogy fogva tartotta, hanem a legkegyetlenebbül bánt vele, úgyhogy az a tíz esztendő, melyet Valériánusz a perzsa Szapor fogságában töltött, a legnagyobb gyötrődéseket és megaláztatásokat jelentette számára. Fia, Gallienusz ezalatt élte világát s még csak kísérletet sem tett apja megszabadítására. Mikor értesítették évek mulva, hogy apja erőszakos halállal kimult, minden különösebb felindulás nélkül ezt a farizeusi nyilatkozatot tette: “Tudom, hogy atyám halandó s mivel vitézül halt meg, meg vagyok vele elégedve.” Gallienuszban nagyon csalódott különben nemcsak apja, hanem a birodalom is. Kéjekbe merült, ambició és erély nélkül való uralkodó volt, aki nem törődött semmivel s képtelen volt a válságos viszonyok között a birodalom tekintélyét biztosítani. Napjait verseléssel, szakácskodással, kertmíveléssel s egyéb kontárkodással töltötte s mikor olyan híreket jelentettek neki, hogy Egyiptomban vagy Galliában a római uralom veszélyeztetve van, ezen tartományok komoly veszedelemben forognak, egész cinizmussal mondotta: “Hát elvész-e Róma, ha nem lesz egyiptomi vászonnal vagy galliai szőnyegekkel ellátva?” Pedig a birodalom minden pontján jelentkeztek ellenségek, melyek ellen a tartományok úgy védekeztek, hogy a maguk köréből, illetőleg az ott állomásozó légiók vezetőiből választottak császárokat, kik rövid idő alatt tizennyolcra szaporodtak s kiket a római történetírók Athén harminc zsarnokához szoktak hasonlítani.

Ezek azonban annyit elértek, hogy a határokról lassanként elűzték az ellenséget s a birodalom nyugalmát annyira-amennyire helyreállították. Az újonnan támadt zsarnokok, illetőleg császárok között legnagyobb sikerrel egy palmirai polgár, Odenátusz működött, ki a perzsákat az Eufráteszen átkergette s megszabadította tőlük tartományát. Csakhogy Odenátusz nem sokáig élvezhette sikerének gyümölcsét, mert titkára bosszúból megmérgezte őt. Gallienusz sem élte túl sokáig birodalmának eme válságos eseményeit. Illiriában Aureolusz fellázadt ellene s magát kiáltatta ki császárrá. Gallienusz, midőn Aureolusz Itáliába is betört, sereggel indult ellene és Mediolanum előtt ostrom alá fogta. Már-már úgy látszott, hogy győzedelmeskedik rajta, midőn egy dalmát lovastiszt orozva meggyilkolta 268-ban. A sereg hadvezérei ekkor összegyűltek, mert szükségét látták egy olyan tanácskozásnak, mely a birodalom érdekeire való tekintettel maga jelölje ki azt a férfiút, aki a császári trónt elfoglalja. Erélyes, vasakaratú és vezérségre termett férfiúra volt szükség s ilyennek találták az illir Klaudiuszt, ki iránt a szenátus is nagy elismeréssel viseltetett. Megválasztásakor a fellázadt Auroelusz sietett megadni magát, abban a reményben, hogy életét megmentheti. De lázadásáért bűnhődnie kellett s nemsokára kivégezték őt. Klaudiusz komolyan látott feladatához.

Miután az ellenkirályokat legyőzte, seregét a Möziában és Thrákiában pusztító gótok ellen vezette, kiket nagy erőfeszítések után végre sikeresen legyőzött. Klaudiusz azon uralkodók közé tartozott, akik tehetségük és erélyük által üdvös és korszakos dolgokat cselekedhetnek, ha a gondviselés hosszú életet biztosít számukra. Klaudiusztól azonban éppen ezt a kedvezést tagadta meg a sors. A gótok fölött aratott diadala után nemsokára a mai Szerémségben dögvésznek esett áldozatul, mely kétévi császársága után oltotta ki életét. Míg Klaudiusz a gótokkal volt elfoglalva, Palmira királynéja, Zenóbia, az elhúnyt Odenátusz felesége, ki szerette azt hirdetni, hogy Kleopátrától származik, sietett más tartományokat is elfoglalni a rómaiaktól. S hogy birtokait nyugodtan bírhassa, a perzsákkal kötött szövetséget. Klaudiusz végső akarata az volt, hogy Auréliánusz tábornok kövesse őt a trónon, halála után 270-ben tehát őt választották császárrá. Auréliánusz méltó utódául mutatkozott Klaudiusznak, mert ő is mindenekfelett arra törekedett, hogy Róma ellenségeit verje le. Miután a zsarnokok közül legyőzte még a Galliában uralkodó Tekrituszt, összeszedte légióit, hogy a Rajna melletti frankok és a Duna melletti gótok megfékezésével Zenóbia ellen is hadat vezethessen. Miután belátta, hogy Dáciában Róma uralmát nem képes fenntartani, kivezette innen légióit, melyeket a Duna jobb partján, Möziának Dardánia nevű tartományában telepített le.

Itt létesítette az új Dáciát. Erdélyben ekkor már csak a régi dákok maradtak meg, de ezek is a gótok uralma alá jutottak. Miután Auréliánusz a frankokat és gótokat visszanyomta, Zenóbia ellen indult, hogy vakmerő fellépéséért megbüntesse. Az elébe küldött seregek szétverése után Auréliánusz körülfogta a várost s több havi ostrom után kiéheztetés által bevette. Zenóbia menekülni próbált, de elfogták s Rómába vitték, honnan nem is tért vissza többé hazájába. Tivoli mellett vonult meg s miután gyermekei előkelő rómaiakkal házasodtak össze, megelégedetten fejezte be életét. Auréliánusz nagyszerű diadalmenetben ünnepelte eddigi győzelmeit s készen volt rá, hogy nem sokára a perzsák ellen vezesse hadait. Ámde ezt a hadjáratát már nem intézhette el, mert ellene is összeesküvők támadtak, akik az évtizedes gyakorlat szerint őt is megölték. Hat-nyolc hónap telt el Auréliánusz halála óta s még mindig nem akadt jelölt, akit császárrá kiálthattak volna.Végre a szenátus talált egy alkalmas férfiút, egy Tacitusz nevű szenátort, aki méltónak bizonyult arra, hogy ezt a méltóságot viselhesse. Tacitusz mint katona és mint ember is a jelesebbek közé tartozott. Nem szívesen, sőt nagy vonakodás között foglalta el az uralkodói széket, de mikor császárrá lett, egyedül kötelességeit tartotta szem előtt.

Azzal kezdte, hogy nagy vagyonát az államra hagyta s aztán sietett a táborba, hogy a birodalom ellenségeivel szálljon szembe. Miután a gótokat és alánokat visszaverte s az ázsiai tartományokat megszabadította a barbároktól, uralkodásának hétszázadik napján beteljesedett rajta is a kikerülhetetlen sors. Összeesküvők támadtak reá és megölték a 276-ik esztendőben. Tacitusz megöletése után az üresen maradt trónt ismét be kellett tölteni. A katonák és a szenátus választása Probuszra esett, a hadsereg legkiválóbb vezérére, aki katonának is, embernek is a legritkábbak közé tartozott. Komolyan vette hivatását s mindjárt megválasztatása után tudatta katonáival, hogy tévednek, ha azt hiszik, hogy ő a törvénytelenségeknek és a fegyelmezetlenségeknek elnézője lesz. S hogy bebizonyítsa szavai őszinte voltát, Tacitusz gyilkosait elfogatta és egyenkint kivégeztette. Jeles katonai tehetségei megnyilvánultak, mihelyst az ellenséggel szembekerült. A germánokat több csatában megverte s Galliából egészen kiszorította őket. Közben hetven várost is visszafoglalt, a foglyokat pedig ahelyett, hogy megölette volna, a birodalom hasznos polgáraivá igyekezett tenni, beosztotta őket a hadseregbe vagy különböző helyeken telepítette le s földmívelésre és állattenyésztésre fogta őket.

Hogy a germánok örökös becsapásait megakadályozza, a Rajna jobb partjára is áthelyezte a hadjárat színterét s a Duna és Rajna azon pontjánál, hol a víz mély, hatalmas kőfalat huzatott a két folyam közé s olyan bástyaszerű akadályt állított fel, mely megnehezítette a germánoknak a római tartományokba való becsapását. Innen a keleti határokra sietett s miután legyőzte az izauriakat, Szaturninusszal, a perzsa királlyal is békét kötött. De nem sokáig időzhetett itt sem, mert egy Galliában kitört lázadás visszatérésre kényszerítette. A nyugalom helyreálltával Róma fényes diadalmenetben részesítette, melyet ő méltóan kiérdemelt. Probusznak nagy gondja volt a birodalom felvirágoztatására s egyik legkedvencebb eszméjét az alkotta, hogy az örök békét valósítsa meg birodalmában. Miután tapasztalta, hogy a háború roppant küzdelmekkel, nyomorúsággal és emberáldozatokkal jár, olyan viszonyokat szeretett volna a birodalomban meghonosítani, hogy mindenki a maga polgári hivatásának és kedvtelésének élhessen s ne kelljen életét, vagyonát és családját örökösen kockáztatnia a háborús borzalmakban. Uralkodása békésebb napjaiban az ipar és kereskedelem fellendítésére csatornákat, vízvezetékeket, utakat, hidakat építtetett, katonáival mocsarakat száríttatott s Galliában és Pannoniában szőlőtőket ültetett. Humánus lelkületénél fogva szigorúan őrkődött azon is, nehogy a katonák és a tartományi tisztviselők a népet fosztogassák. Mindez persze nem tetszett a katonáknak, sem az a nyilatkozata, hogy az örök béke megvalósítására törekszik.

Egy alkalommal, a 282-ik év egyik napján, midőn a Szerémségben egy mocsaras hely kiszárítását végeztette katonáival, ezek a munka miatt annyira felingerültek, hogy eldobták mnnkaeszközeiket s fegyvert ragadva megölték őt. Erőszakos halál lett a vége tehát neki is, aki megérdemelte volna, hogy a legnagyobb tisztelet és szeretet övezze. A római császár-tragédiáknál is állandó volt a jelszó: “Meghalt a király, éljen a király!” Probusz holttetemét éppen csak hogy eltakarították s már megválasztották az utódot Kárusz személyében, aki eddig a testőrség parancsnoka volt. Megválasztása után sietett Kárusz két fiát, Karinuszt és Numeriánuszt maga mellé emelni. Szellemre és gondolkozásra ez a két ifjú sokban hasonlított Szeptimiusz Szeverusz gyermekeihez: Karakallához és Getához. Karinusz durvasága, kegyetlensége és vad önzése által tűnt ki, míg Numeriánusz jellemét a szelídség, okossán és a törvénytisztelet tették rokonszenvessé. Kárusz miután megválasztották, a maga helyébe egy Aper (vadkan) nevű tisztet nevezett ki a testőrség parancsnokává. Ez az ember teljesen méltó volt a nevéhez. Kellemetlen külsejével, hatalmas állati testével és szúrós, bizalmatlan szemeivel inkább emlékeztetett egy vadkanra, mint emberre. Gonosz lelkülete kifejeződött arcának durva vonásaiban is, úgyhogy méltán lehetett tartani tőle, hogy Aper a maga céljai érdekében a legaljasabb gonoszságoktól sem riad vissza.

Már eleve azon jártatta elméjét, hogy mi módon szabadulhatna meg legkönnyebben Kárusztól, kinek állását köszönhette. Mivel tele volt nagyravágyó hajlandóságokkal, nem kevesebbet akart, mint hogy ő legyen a birodalom császára. Az alkalom elég korán kínálkozott aztán számára, hogy tervét végrehajtsa. Kárusz a szarmata háború és a perzsa háború befejezése miatt nem sokkal megválasztatása után útnak indította hadait. Magával vitte kisebbik fiát, Numeriánuszt is, a nagyobbikat, Karinuszt pedig, nehogy bajokat okozzon, a germániai légióknál hagyta főparancsnoki minőségben. Kárusznak kedvezett a szerencse. Nemcsak a szarmatákat sikerült levernie, hanem Mezopotámia nagy részét, továbbá Ktezifon és Szeleucia városokat is elfoglalta a perzsáktól. A hadjárat után, midőn Kárusz katonái körében táborozva egy éjszaka elaludt, véletlenül nagy villámlás és mennydörgés verte fel a katonákat. Hogy, hogy nem, a császári sátor kigyulladt s reggelre a császár nyomtalanul eltűnt. Aper azt a hírt terjesztette, hogy Káruszt villám sujtotta agyon s ez okozta halálát, holott sokkal valószínűbb az, hogy ő maga ölette meg titkon, hogy ezáltal céljához jusson. Csakhogy ha Kárusz meg is halt, itt volt még a fia, Numeriánusz, kit a katonák szerettek és egyhangúlag császárul óhajtottak. Apernek gondja volt reá, hogy ez a derék ifjú se álljon sokáig az útjában. Ezt is megölette. Csakhogy a gyanu annyira ellene irányult, hogy kevés híja volt, hogy a katonák mindjárt ott a táborban fel nem koncolták.

A hadvezetőség főbbjei a kettős császárgyilkosság után nem lehettek olyan közömbösek, hogy büntetlenül hagyják a gyilkosokat. Ennélfogva Kalcedonban tanácskozásra gyűltek össze, miután előbb elrendelték a vizsgálatot. A vizsgálóbizottság előtt megjelent Aper is és hatalmas torokkal hangoztatta a maga ártatlanságát. De mindhiába. Azt a célját, hogy császár legyen, nem érte el. A katonák a sereg egyik vitéz tisztjét, Diokléciánuszt választották császárukká, kiről egy gall nő még közkatona korában megjósolta állítólag, hogy császárrá fogják választani, mihelyt a vadkant megöli. Diokléciánusz most visszaemlékezett a jósnő szavaira s úgy gondolván, hogy annak jelképes értelme volt a vadkanra vonatkozólag, ahelyett, hogy az erdőben kereste volna azt, Aper személyében támadta meg, kit nyomban leszúrt. Kárusz halála után egy évvel így halt meg a nagyravágyó Aper s így lett császár Diokléciánuszból, kit annak ellenére választottak meg, hogy Kárusz nagyobbik fia, a kicsapongó és kegyetlen Karinusz még életben volt. Diokléciánusznak tehát le kellett még számolnia Karinusszal is, mert tudta jól, hogy az nem hajlandó a császári méltóságról lemondani. Éppen sereget szervezett ellene, midőn meghozták a hírét vetélytársa halálának. Karinusz sem természetes módon halt meg, de ő legalább megérdemelte a halált.

Katonái ugyanis annyira gyűlölték kicsapongásaiért és elviselhetetlen komiszságaiért, hogy egy napon megtámadták és agyonverték. Diokléciánusz egyidejűleg kapta halála hírével levágott fejét, melyet a germániai légiók megbízásából egy küldöttség adott át neki.

Diokléciánusz és császártársai. (Kr. u. 284-313.)

Legszebb férfikorában volt Diokléciánusz, midőn a hadsereg őt császárrá kiáltotta. Örömmel fogadta a kitüntetést, de azzal a meggondoltsággal is, mely minden elhatározásában jellemezte. Ott állott előtte a példák tömege. A véres példáké, melyek az ő sorsát is előre jelezték, hacsak olyan ellenszert nem alkalmaz, amely az emberi indulatok és bősz szenvedélyek fékentartására alkalmas. Római császárnak lenni ebben az időben nem volt könnyű feladat. Az elődök tragikus sorsa megmutatta, hogy még a legkiválóbb erényekkel ékeskedő fejedelemnek sem biztos a trónja, mihelyt támad ellene egy érdekeltség, mely önző vágyaktól vezérelve a maga javára iparkodik megszerezni a hatalmat. Diokléciánusznak tehát azon kellett gondolkoznia, hogy mi módon vehetné elejét a császárgyilkosságok ismétlődésének. És csakhamar megtalálta azokat a módokat, melyek a legcélszerűbbeknek bizonyultak.

Hogy a katonai lázadásoknak és tábori forradalmaknak elejét vegye, azzal kezdte, hogy maga mellé uralkodótársakat és trónörökösöket választott. Ez az érdekszövetség, amelyet maga és uralkodótársai között teremtett, bátortalanná tette az összeesküvőket, merénylőket és a hatalomra vágyó kalandorokat, mert tudták jól, hogy egy esetleges császárgyilkosság nem fog bosszulatlanul maradni a társuralkodók részéről. Miután Galliában a parasztság mindjárt Diokléciánusz uralkodása elején fellázadt, a császár úgy rendelkezett, hogy egykori vezértársát, Maximiánuszt vette maga mellé cézárrá, majd augusztusszá nevezte ki és a lázadás leverésére küldötte. Diokléciánusz és Maximiánusz közös uralkodása hét esztendeig tartott, mely idő nagy részét szinte kizárólag háborúban töltötték. Kr. u. 292-ben mind a ketten kiválasztották utódaikat, illetőleg Diokléciánusz megjelölte a trónöröklésre legalkalmasabbaknak ítélt két férfiút Galériusz és Konstantinusz Khlorusz személyében. S hogy szövetségüket még jobban megpecsételjék, mindketten leányukat adták hozzájuk. Galériusz közönséges parasztsorból származott, aki azonban mint katona nagy vitézséget tanusított. Konstantinusz ellenben maga is uralkodósarj, II. Klaudiusz unokaöccse volt, s a legkitűnőbb nevelésben részesült. Ő nemcsak vitézsége és haditudománya, hanem emberi erényei folytán is nagy kiválóságra tett szert s teljesen méltónak bizonyult arra a kitüntetésre, melyben részesült. Miután négyen is érdekelve voltak a hatalomban, hogy a birodalom ellenségeivel sikeresen megküzdjenek, kiosztották egymás között a szerepeket.

Maximiánusz kormányozta Itáliát, Hispániát és Afrikát, Konstantinusz Galliát és Britanniát, Galériusz Görögországot és a dunai tartományokat, végül Diokléciánusz Thrákiát, Egyiptomot és az ázsiai tartományokat. Olyan mintaszerűen volt elrendezve az egyes uralkodótársak szerepe, mint a zenekarban a különböző hangszerjátszóké, kiket a karmester dirigál. Miután Róma ellen, illetőleg a császári imperium ellen több helyen is fellázadtak, mindegyik uralkodó ott jelent meg, hol a veszedelem legsürgősebbé tette a beavatkozást. Británnia uralmát például Karauziusz bitorolta, kit a germán rablók megfékezésére küldöttek, de sokkal többet tett, mint amire jogosítva volt, mert nem elégedett meg a germánok elűzésével, hanem Británniát is elfoglalta és annak urává nevezte ki magát. Konstantinuszra várt most a feladat, hogy Británniát Karauziusztól megszabadítsa és Rómának visszaszerezze. Meg is tette az előkészületeket a hadjáratra, midőn értesült, hogy Karauziuszt első minisztere meggyilkolta. A hadjáratot tehát ellene kellett vezetni s London közelében meg is történt az ütközet, mely a római fegyverek győzelmével, vagyis Británnia visszacsatolásával végződött 296-ban. Konstantinusz fegyvereit Galliában is nagy szerencse kísérte, mialatt Galériusz a Duna mellékén vitézkedett, a déli és keleti tartományokban pedig Maximiánusz és Diokléciánusz arattak diadalokat. Diokléciánusz különösen Egyiptomban állította helyre véres szigorral a rendet.

Csupán a perzsák mutattak még ellenállást, de az ő legyőzésük sem váratott sokáig magára. Mikor Khozroesz örmény királyt 258-ban megölték, Tiridát nevű kiskorú gyermekét Rómába vitték, hol kitűnő nevelésben részesült. A bátor és nagy tehetségekkel megáldott ifjú Rómában a legkiválóbb katonává fejlődött. Diokléciánusz a római főhatóság alatt álló Örményország királyává őt nevezte ki s eleinte szerencsével folytak a dolgai. A perzsa igát megúnt örmény nép lelkesedéssel csoportosult köréje és segítette őt a perzsák kiűzésében és Asszíria megszállásában, de Narzesz perzsa király csakhamar összeszedte magát s minden erejével újra betört Örményországba. Tiridát ekkor Diokléciánusznál keresett menedéket és sikerült is neki megnyernie támogatását, annyival is inkább, mert Tiridát érdekei ezúttal Róma imperiumi érdekeivel egybeestek. Diokléciánusz trónörökösét, Galériuszt bízta meg a perzsák elleni hadjárat vezetésével, de az ő első próbálkozásai az ázsiai harctéren nem sikerültek. A szenvedett vereség után azonban csakhamar kiköszörülte a csorbát s az ő és Tiridát együttes támadásának olyan nagy eredménye lett, hogy a perzsák nem birták többé magukat tartani s kénytelenek voltak fegyvereiket letenni. Az ütközetben a perzsa király, Narzesz is megsebesült s minden kincse a rómaiak birtokába jutott. Diokléciánusznak könnyű volt most a legyőzött és megalázott perzsa királlyal békét kötnie.

A béke értelmében a Tigrisen innen levő öt tartományt visszakapta, Örményország pedig, melynek trónját újból Tiridát foglalta el, kiegészült azokkal a részekkel, melyeket a párthuszok foglaltak el belőle. Tiridát uralkodása Örményországban azáltal is nevezetessé vált, mert alatta indul meg az a nagy mozgalom, mely a kereszténység terjedését szolgálta. Mielőtt Világosító Szent Gergely térítő misszióját megkezdette volna, tizennégy esztendőn keresztül nehéz fogságban sínylődött. Kiszabadulván börtönéből, lelkierejét a szenvedések, ahelyett hogy megtörték volna, csak jobban megerősítették. Megkezdte térítő munkáját s tanításainak olyan nagy hatása lett, hogy az örmény királyi család is felvette a kereszténységet. Az ő példája nyomán az örmény nép gyorsan megbarátkozott az új tannal s miután nagy részük elfogadta a keresztény tanításokat, egyúttal Világositó Szent Gergely emlékének is megadta azt a tiszteletet, melyre térítői önfeláldozásával rászolgált. Ő lett az örménység nemzeti szentje. Diokléciánusz, mikor a trónra lépett, illetőleg, mikor uralkodótársait megválasztotta, ígéretet tett, hogy húsz év mulva le fog mondani és átadja a kormányzást fiatalabb erőknek. Kötelezte magát ugyanerre Maximiánusz is, kinek, habár kedve ellenére történt a dolog, mégis bele kellett törődnie a dologba, miután Diokléciánusz sem tett semmi kísérletet arra nézve, hogy uralmát meghosszabbítsa.

Diokléciánusz lemondása ünnepélyes formák és szertartások között Nikodémiában, egy nagy térségen ment végbe. A hadsereg és a nép, továbbá a tisztviselők százai nagy tömegben lepték el az ünnepély színhelyét, hol Diokléciánusz bíborpalástjának letételével jelképezte a hatalomtól való visszavonulását. Maximiánusz ugyanezen a napon, uralkodása székhelyén, Mediolánumban tett eleget ezen kötelezettségének. Lemondását a következő szavakkal kezdette: “Vedd vissza, óh, Jupiter, amit kölcsönöztél!” Hangján azonban érzett a keserűség és kedvetlenség, mert igazában úgy állott a dolog, hogy csak most szeretett volna uralkodni, miután a hatalmat megismerte. Ámde alá kellett vetnie magát a megállapodásnak, melynek értelmében uralkodásuk huszadik évének betelésekor Galériusz és Konstantinusz fogják őket követni a trónon. Még azt is el kellett tűrnie, hogy trónörökösül, vagyis a cézári tisztség betöltésére nem az ő Maxenciusz nevű fiát jelölték. És ennél a pontnál tagadhatatlan, hogy Diokléciánusz nagy hibát követett el. Ezt a nagy hibát pedig azáltal követte el, hogy a trónörökös-kinevezési jogot egyedül Galériusz számára biztosította, aki egyébként veje volt. Ezáltal nemcsak igazságtalanságot és részrehajlást követett el, hanem olyan viszályoknak a magvát vetette el, melyek lépten-nyomon megújultak s mindegyre veszélyeztették azt a szilárd rendszert, melyet éppen az ő uralkodói zsenialitása alkotott meg a birodalom összetartására.

Pedig tagadhatatlan, hogy Diokléciánuszban kiváló kormányférfiúi tehetségek éltek, aminek legszebb bizonysága, hogy a birodalom alatta megerősödött s mindenféle külellenséggel sikerrel szállt szembe. Benne érlelődik meg az a felismerés, hogy olyan nagy birodalmat, mint a római, nem lehet többé egyetlen központból, Rómából kormányozni. Az ő uralkodása alatt Rómának, mint birodalmi központnak és fővárosnak nincs valami nagy jelentősége. A határok biztosítása miatt az uralkodók és utódaik udvarukat ott rendezték be, ahol legközelebb voltak a fenyegetett határokhoz. Egy főváros helyett ebben az időben négy fővárosa van a birodalomnak s mindegyikben összpontosult a római kultúrának minden értéke, mert az uralkodók ottléte magával vonta az előkelők letelepedését s ezen a réven az ipar és kereskedelem rohamos fellendülését. Róma ugyan még mindig első helye a birodalomnak, de nem a legjelentékenyebb többé, hiszen ami életének fényt és lendületet adott, a császári udvar nem tartózkodik ott. Diokléciánusz fővárosa, ahol pazarul berendezett császári palotája és egész udvara pompázik, Nikodémiában, Bithinia földjén van. Maximiánusz székvárosa Mediolanum, Kostantinuszé Trier, majd Jork s Galériusz sem tartózkodik Rómában, minélfogva az uralkodó személyével összefüggő hivatalok és tisztségek viselői sem laknak ott. Diokléciánusz nem sokat törődött a hagyományokkal.

Előtte csak a célszerűség volt a fontos, mely azt követelte, hogy a birodalom sorsát biztosítsa és érdekeit ne tegye ki semmiféle kockázatnak. Miután a pretoriánus csapat volt az, honnan a legtöbb merénylet és összeesküvés kiindult, ezt a veszedelmes tűzfészket azzal tette ártalmatlanná, hogy minden továbbiak nélkül feloszlatta. Persze a testőröknek nem tetszett a dolog, de még a rómaiaknak sem, kik a maguk speciális katonaságának szerették tekinteni a daliás csapatot. De a panaszkodás mind nem használt. Diokléciánusz erélyesen látott neki a bajok orvoslásának, nehogy alatta is jelentkezhessenek azok a válságok, melyek elődeinek a trónját megdöntötték. A rómaiak előtt, habár nem hanyagolta el Róma fejlesztését sem, mivel nem élt körükben, népszerűsége hamar aláhanyatlott. De ő ezzel sem törődött, mert tisztában volt vele, hogyha egy birodalom megmentéséről van szó, mellékes, hogy a birodalom fővárosának elkényeztetett és dologtalan lakossága miként vélekedik róla. A viszonyok arra utaltak, hogy császári székhelyét Nikodémiában alapítsa meg s ezzel velejárt ennek a városnak rohamos arányokban való fellendülése. Nagy gondot fordított udvarának fényére s annyi hivatalnokkal vette körül magát, hogy udvara külső pompában túltett bármelyik keleti fejedelem udvarának pazarságán. Palotájába hatalmas és díszes előcsarnokokon keresztül lehetett jutni, hol a hivatalnokai egész tömege teljesített szolgálatot.

Ezek után következtek a belső lakosztályok nagyszámú őrségekkel és szolgálattevő személyzettel. Majd a császári palota kertjei és szórakozó helyei, ahova csak az előírt formaságok és szertartások mellett lehetett külső embereknek bejutniok. A római uralkodók nagyobb részét ő előtte az egyszerűség, sőt bizonyos puritánság jellemezték, Diokléciánusz ellenben sokat adott a külsőségekre és mindarra, ami a tekintélyt emeli. Igaz, hogy ennek ellenében megvolt az a kivételes tehetsége, hogy rendben tartotta a birodalom dolgait s Róma összes ellenségeit rendre elnémította. A négy uralkodói központ magával vonta a hivatalok és hivatalnokok számának megszaporodását, de ez is csak előnnyel járt, mert ezáltal a törvények végrehajtása, az egyes vidékek kormányzása és a nép bajainak orvoslása sokkal könnyebben ment s a visszaélések is könnyebben ellenőrizhetők voltak. Az az államrendszer, melyet Diokléciánusz alkotott, hivatva lett volna Rómát még hatalmasabbá tenni, ha az intézményeknek nem lenne a sorsa, hogy csak addig maradhatnak fenn, míg méltó emberek állanak szolgálatukban. De már az előbbi fejezetekből is láttuk, hogy az önzés szertelen elfajulásai micsoda mélyre ható válságokba sodorták a birodalmat.

A tömeg rettentő elvetemültsége, az előkelők korrupciója és a vezetők megbízhatatlansága először is sírját ásták a köztársaságnak, melyet a császári abszolutizmuson alapuló kormányforma váltott fel. A császári abszolutizmusból fejlett ki a katona-császárság tirannizmusa és ezen kormányzat keserű tapasztalásai indították Diokléciánuszt a megosztott uralkodói rendszerre, amitől már csak egy lépés volt a birodalom felbomlása. Az ő uralkodása alatt azonban Róma hatalma eredeti szilárdságában állott s kormánya képes volt minden elszakadási törekvést megakadályozni. Iparkodott emellett a nép sorsán javítani s a közterheket nemcsak a tartományokra, hanem Itáliára is kiterjesztette. Uralkodása sok pénzt emésztett fel, de nagyok voltak a szolgálatok is, melyeket a birodalom érdekében tett. S aztán vállalatai mindig sikerrel jártak. A törzsökös rómaiak szemében azonban mindez nem volt elég érdem, mikor ők szívesebben vették volna, hogy császáruk cirkuszi előadások rendezésében s egyéb népszerűséghajhászó kedvtelésben találja fel hivatását. Diokléciánusz a tömeg durva kegyének megfogyatkozását magával szemben érezhette akkor, mikor 203-ban diadalmenetét tartotta Rómában. A nép akkor nagyon hűvös érzéssel fogadta a császárt s szinte idegennek tartotta, mivel a hosszas távollét és a Nikodémiában való tartózkodása egészen elszoktatta tőle. Voltak olyanok is, akik gúnyos megjegyzéseket tettek reá és ismét olyanok, akik azért ítélték meg, amiért nem rendezett elég nagyszerű cirkuszi előadásokat.

Diokléciánusz jellemzően említette egyik ismerőse előtt fogadtatásánák eme vegyes részleteit. “Aranyos selyemöltönyömnek pompája, melyet keletről hoztam - mondotta - és drága gyönggyel rakott saruim felköltötték a nép bámulatát, míg másfelől fösvénységgel vádoltak a játékokban, melyeket megrendeltem és sok keserű élcnek voltam tárgya. Gyönge voltam s érzékenyen vettem e méltatlanságot. Hát csak azért küzdöttem s azért szereztem békét e népnek, hogy néhány rongy éhenkórász gúnytárgya legyek? E pillanattól fogva nekem a hivatal terhes volt. S midőn Galériusz egy napon előterjesztette nekem és Maximiánusznak a lemondást, örömest beleegyeztem.” Tény az, hogy lemondása után nem vágyott többé a hatalom után s visszavonulva az Adriai-tenger partján álló Szalone (Spalato) nevű szülővárosába, békességgel mívelte földjét s bölcshöz illő nyugalommal várta halálát, mely Kr. u. 313-ban elszólította őt az élők sorából.

A keresztények üldözése.

Diokléciánusz uralkodásának csupán egy pontja van, hol őt a történelem ítélete kénytelen elmarasztalni. Diokléciánusz alatt a kereszténység már hatalmas tényezővé nőtte ki magát, mely egyenesen a római államvallást fenyegette és az egész pogány világnézetet.

A császári udvar tagjai között is voltak keresztények s az udvari tisztviselők közül nem egy ehhez a felekezethez számította magát. Sőt még Diokléciánusz felesége és lánya is nagy vonzalommal viseltettek az új vallás iránt. A császárságnak mindenképen számolnia kellett tehát ezzel a mozgalommal, hiszen akkor már olyan nagy arányokban volt elterjedve Rómában a kereszténység, hogy hadjáratot sem lehetett keresztények nélkül folytatni. Eleinte meglehetős türelmességet tanusított Diokléciánusz irántuk. Megengedte, hogy templomokat építsenek, hogy vallásukat szabadon gyakorolják és egyházközségeket alapítsanak. De úgy látszik, hogy minél inkább terjedt számuk, annál több okuk lehetett az uralkodóknak tartani attól, hogy hatalmukat a kereszténység veszélyezteti. A harmadik század elején, valószínűleg ilyen okok hatása alatt, a keresztény katonák azt a rendeletet kapták, hogy vagy térjenek át a pogány vallásra, vagy hagyják ott a szolgálatot. A nagyobb rész természetesen megmaradt vallása mellett s midőn elbocsátották vagy vallásuk elhagyására kényszerítették őket, lázadásban törtek ki, mellyel természetesen felkeltették maguk ellen a hatalom haragját. Egy légió katonái, mikor Galériusz azt a parancsot intézte hozzájuk, hogy térjenek át a pogány vallásra, különben egytől-egyig kivégeztetnek, szó nélkül letették a fegyvert és inkább a vértanuságot választották, hogysem hitükről lemondjanak. A fanatizmusig fokozott vallásos érzés csodálatos hőstettekre képesítette őket. Diokléciánusz maga említi, hogy ez a légió semmi áron sem volt hajlandó a pogányságot felvenni.

S mikor Galériusz közölte velük, hogy ebben az esetben halállal fognak bűnhődni, elkezdték szent énekeiket énekelni s mindaddig énekeltek, míg a hóhér az utolsónak is el nem fojtotta a szavát. A keresztények üldözése a Kr. u. 303. évben vette nagyobb erővel kezdetét. Ebben az esztendőben bocsátotta ki Diokléciánusz azokat a rendeleteket, melyekben a keresztények üldözését rendelte el. Egyszerre rohamosan megváltozott ekkor az új hit követőinek helyzete. Templomaikat lerombolták, egyházi könyveiket megégették, vezetőiket meggyilkolták. A keresztény embert kivetette magából a pogány Róma társadalma. Törvények nem védték őket, hivatalokat nem viselhettek. Ámde Diokléciánusz nem elégedett meg ezzel a rendelettel, hanem megtetézte még egy másikkal is, mely még nagyobb veszedelmet hozott a szerencsétlen keresztényekre. Ebben a rendeletben a papok elfogatására adott többek között parancsot s egyenesen rászabadította a hatóságokat és a népet az új vallás követőire. Borzalmas dolgok mentek végbe ekkor a római birodalomban. A keresztény gyülekezeteket a császár fogdmegjei titokban meglepték és a legszörnyűbb kegyetlenségek között gyilkolták le. És még így is hiábavaló volt a császár erőlködése. A keresztények bátran szembenéztek a halállal s nem riadtak meg a legiszonyúbb kínzásoktól sem, mikor arról volt szó, hogy hitükért vértanuságot haljanak. A római tisztviselők megdöbbentek az emberfeletti bátorság ezen tömeges példáinak láttára.

A császár rendeleteit, jóllehet tudták, hogy halállal fognak bűnhődni, számos keresztény letépte s hogy vallásukat gyakorolhassák, éjszaka idején barlangokba és földalatti pincékbe gyűltek össze és annál buzgóbban dícsérték az Istent, aki ezekben a szörnyű napokban valóban egyetlen vigasztalása volt a szerencsétlen mártíroknak. A katakombákban buzgó vallásos élet folyt ez időkben. Ezek a földalatti folyosók az üldözött keresztényeknek nemcsak istentiszteleti helyiségül, hanem lakásul is szolgáltak. Valamikor temetkezőhelyek voltak, de aztán a szükség felhasználtatta a keresztényekkel lakásnak is azokat. Sok szomorúság és önfeláldozás között töltötték itt a keresztények napjaikat s halottaikat is itt rejtették el a világ elől. S minél vérengzőbben folyt üldözésük, a keresztények annál megátalkodottabban hirdették az Isten igéit s a rómaiak nem tudták megérteni, hogy honnan merítik azt a nagy lelkierőt, hogy mikor a kínpadokon gyötörték őket, képesek voltak kiállani minden szenvedést s szent énekek éneklésével űzték el maguktól azt a gyöngeséget, mely a kegyetlen kínzások alatt meglepte őket. Az ártatlanok százait és ezreit pusztították el Diokléciánusz rendeletei következtében s a császár úgy találta, hogy még mindig nem lépett fel elég szigorral ellenük.

Kibocsátotta nemsokára harmadik, sőt negyedik rendeletét is, amelynek értelmében, amelyik keresztény pap vagy keresztény ember nem hajlandó a pogány vallásra áttérni, minden kikérdezés nélkül kínpadra vonandó és kivégezendő. Felesleges volt ez a két rendelet, mert a korábbiak úgyis törvényen kívüli állapotba helyezték a keresztényeket s teljesen kiszolgáltatták őket a pogány csőcselék és a római hatóság állatias dühének. Ámde a keresztények vallási fanatizmusát nem gyöngítették meg csöppet sem ezek a megfélemlítések. Szembeszálltak bátran minden vésszel, veszéllyel s megtörtént, hogy fiatal keresztény gyermekek és ifjak odaállottak a kereszttel a római főurak és családjaik elé s hirdették nekik Krisztus igéit. A szigorú rendeletek véres következményei még évek mulva is rettegtették a birodalom keresztény népét. Diokléciánusz példaadása ragadós lett s hasonló kegyetlenségekre buzdította utódait is, kik közül egyedül a szelídlelkű Konstantinusz Khlorusz nem folytatta a vérengzéseket, megelégedett a keresztény templomok lerombolásával, ellenben annál vadabbul törtek a kereszténységre társai, kik azt hitték, hogy Rómát mentik meg, ha tűzzel-vassal támadnak az új tan ellen, mely ezekben a rettenetes napokban állotta ki a tűzpróbát s vonta magához az eddiginél is nagyobb erővel a hívek ezreit.

A kereszténységre nézve valóban nagy megpróbáltatást hozott Diokléciánusz üldözési rendszere, csakhogy hiábavaló volt minden, mert sokkal hatalmasabb volt az az erő, mely a keresztény világnézetben rejlett, mint az a másik, mellyel ellene törtek. A római császárok embertelen eljárását, ha nem is menthetővé, de legalább megérthetővé az a körülmény teszi, hogy attól tartottak, hogy a kereszténység diadala a pogány Róma hatalmának összeomlását fogja maga után vonni.

A társcsászárok viszálykodása.

Diokléciánusz és Maximiusz lemondása után a kormányzatban változás állott be. A trónörökösök lettek császárokká, névszerint Galériusz és Konstantinusz Khlorusz, de az ő trónörököseik kinevezési jogát Diokléciánusz egyedül Galériuszra ruházta, miáltal elhintette a későbbi viszályok magvait. Galériusz ugyanis egyik kedvelt vezérét, Szeveruszt nevezte ki a nyugati rész császárává, illetőleg trónörökösévé, a keleti rész kormányzásra pedig unokaöccsét, Maximinusz Daját jelölte ki. Pedig Maximiánusznak, a lemondott uralkodónak és az új császárnak, Konstantinusz Khlorusznak is voltak fiai, kiknek mellőztetésével adva volt az alkalom a viszályok kitörésére. Midőn az egyik uralkodó, a szelídlelkű Konstantinusz nemsokára meghalt s ezáltal az egyik trón ismét üressé lett.

Igazság szerint trónörökösének kellett volna őt követnie, a légiók azonban hasonló nevű fiát, Konstantinuszt kiáltották ki császárrá, kit Galériusz kénytelen volt megerősíteni, habár csak mint második cézárt. Augusztusszá Szeveruszt nevezte ki s az első cézárrá Maximinusz Daját. Ámde a mellőzött trónörökösök sem szemlélték ezalatt tétlenül a dolgot. Maximiániusz fia, Maxenciusz fegyveresen lép fel Szeverusz ellen és elfoglalja Itáliát. Segítette küzdelmeiben apja, Maximiánusz is, ki megunván a nyugalmat, otthagyta lukánai villáját s maga is részt vett a hadjáratban. Szeverusz olyan szorult helyzetbe jutott, hogy Ravennánál kénytelen volt magát megadni s hogy meneküljön a reá váró következményektől, öngyilkossággal fejezte be életét. A római birodalomnak ekkor éppen hat uralkodója volt. Galériusz Ázsiában vagyis Nikodémiában tartózkodott, Konstantinusz Auguszta Treverorumban (Trier), Maximinusz Daja Alexandriában, Maxenciusz és az öreg Maximiánusz pedig Itáliában s végül pedig Liciniusz Ravennában, kit Galériusz nevezett ki Szeverusz helyébe. Ezek a viszonyok csöppet sem voltak alkalmasak arra, hogy az uralkodók és uralkodójelöltek között a békét megszilárdítsák s mihelyt Maximiánusz Szeveruszt arra kényszerítette, hogy öngyilkosságot kövessen el, megismétlődött újra a viszályok sora, mely most Maxenciusz és Maximiánusz, majd Galériusz és Konstantinusz körül bonyolódott. Galériusz sem az öreg Maximiánuszt, sem fiát nem volt hajlandó elismerni s miután Szeverusz helyébe Liciniusz nevű barátját tette, megindította seregét Maximiánusz ellen. A küzdelem azonban szerencsétlenül végződött rá nézve s a táborban betegséget kapott, mely nemsokára halálát okozta.

Halála előtt azonban magábaszállott s visszavonta mindazon rendeleteit, melyeket a keresztények üldözésére kiadott. Be kellett látnia, hogy az a vad hajsza, melyet ő és Diokléciánusz indított a keresztények ellen, nem vezetett célra s csak arra való volt, hogy a hitükért rajongó emberek számát még jobban megnövelje. Galériusz most utolsó rendeletében a keresztények patrónusává szegődött. Megnyittatta a börtönöket, parancsot adott a bányákban fogva tartott áldozatok elbocsátására s felhívta őket, hogy fohászkodjanak az Istenhez ő érette is, aki őszintén megbánta ellenük elkövetett kegyetlenségeit. Miután Galériusz meghalt, Maximiánusz azzal áltatta magát, hogy fia mellett ismét hozzájut a hatalomhoz s nem lesz kénytelen hátralevő napjait unalmas magányban tölteni. Csakhogy tévedett számításaiban, mert fia, Maxenciusz éppen olyan sóváran vágyott a hatalom után, mint ő maga s vonakodott a legcsekélyebb beavatkozást is megengedni atyjának. Maximiánusz ekkor elkeseredésében nem tehetett egyebet, minthogy lemondott hatalmi jogairól és vejénél, Konstantinusznál keresett menedéket. Konstantinusz ekkor éppen a Rajna jobb partján csatázott a frankok ellen. Maximiánuszt ez az alkalom tehát ismét árulóvá tette. Megszállotta a hatalom ördögé s arra ösztökélte, hogy fegyvert fogjon veje ellen, mert így még reménye lehet arra, hogy az uralmat megszerzi. Elég szégyenletes volt az a cselekedete, de meg is lakolt érte.

Titokban nagy igéretekkel megnyerte magának a katonákat s ezekkel magát kiáltatta ki császárrá. De csak pünkösdi királyságot szerzett ezzel az árulással. Konstantinusz ugyanis, mihelyt értesült apósa fondorlatairól, gyors menetben ellene indította légióit. Maximiánusz Gallia egyik városába, Maniliába, a mai Marseille-be szorult be. Nem volt többé menekvés számára. Konstantinusz szemére hányta rút eljárását s végül Maximiánusznak sajátkezűleg kellett magát kivégeznie. A belső bomlási folyamatnak, mely már régebben kikezdte a birodalmat, ezzel még nem volt vége. Külső látszatra a birodalmi egység mintha helyreállott volna. A nyugati részben Konstantinusz és Maxenciusz, a keleti részben pedig Liciniusz és Maximiánusz Daja uralkodtak külön-külön székhelyeken s vezették az ellenség elleni védelmi hadműveleteket. Maxenciusz Rómában ütötte fel udvarát, csakhogy a rómaiak nem sokat nyertek az ő ottlétével. Kegyetlen, vérengző, népével nem törődő uralkodó volt Maxenciusz, aki egyedül a katonákba vetette minden bizalmát s az ő révükön iparkodott hatalmát megtartani. Támogatásuk fejében viszont teljesen kiszolgáltatta nekik a lakosságot. Rabolhatták, fosztogathatták, gyilkolhatták a népet, mindent elnézett nekik, hogy adandó alkalommal ő is igénybe vegye segítségüket.

A szenátus hiába próbált védekezni a feslett életű és elvadult zsarnok visszaélései ellen, még annyira sem jutott, hogy Maxenciusz meghallgatta volna panaszát. Ekkor aztán radikális módszerhez folyamodtak. Küldöttséget menesztettek Konstantinuszhoz s felkérték őt, hogy jöjjön azonnal és mentse meg Rómát Maxenciusz zsarnokságától. Konstantinusz serege egyik részét Gallia védelmére hagyta hátra, másik felével pedig az Alpokon át megindult Maxenciusz ellen. A legenda szerint aggodalmas érzések között vonult előre, mert nem igen bízott a sikerben s katonái is csak kedvetlenül követték őt. Az egész sereg nyomott hangulatban volt és a bizonytalanságnak az érzése leginkább visszatükröződött Konstantinusz arcán, aki azzal a tudattal ment bele ebbe a küzdelembe, hogyha a csatát elveszíti, szerencséjének, hatalmának, sőt talán még életének is vége szakad. Ezen szorongattatásai közepette, mikor túlizgatott képzelete elé megriadtsága mindenféle rémképeket festett, Konstantinusszal a legenda szerint nagy csoda történt. Amint sátorában egy éjszaka, más verzió szerint nappal a küszöbön levő harc esélyei felett tünődött, az égen egy hatalmas kereszt tűnt fel s rajta a következő felírás volt olvasható: “Ebben a jelben fogsz győzni.” Ez a kereszt és a rajta levő figyelmeztetés azt jelentette volna, hogy a keresztények istene segíteni fogja őt, ha ő is támogatja az egyház érdekeit.

Konstantinuszra olyan nagy hatással volt ez az égi jelenség, hogy nyomban tudatta keresztény katonáival s hozzátette, hogy az esetben, ha győzni fog, maga is áttér a keresztény vallásra. Rómában ezalatt napról-napra szabadítóként várták Konstantinuszt, mert elviselhetetlen volt már a Maxenciusz zsarnokoskodása. Mintha ördögök szálltak volna beléje, a legkegyetlenebb vérengzéseket követte el a polgárokon s nem elégedett meg azzal, hogy vagyonukból kifosztotta őket, hanem nejeiket és lányaikat is összefogdostatta, hogy állati vágyainak kielégítésére használja fel őket. Általános megkönnyebbülés szakadt fel a lelkekben aztán, midőn értesültek végre, hogy Konstantinusz útban van hadaival Róma felé. Az első ütközetek Konstantinuszra szerencsésen folytak. Három csatában győzelmet arat s katonái lelkes elszántsága mellett vonul tovább, hogy a döntő harcot megvívja. Maxenciusz nagy sereg felett rendelkezett s haderejének tekintélyes részét állította harcba Konstantinusz ellen. Kr. u. 312 október 28-án megtörtént aztán a döntő ütközet Róma közelében, a Tiberisz-folyó mellett. Maxenciusz széles sorokban állította fel hadrendjét. Mind a két császár tudta, hogy miért harcol s ez a tudat csodákat művelt a hadakozó felek soraiban. Vad elszántsággal támadtak egymásra, de a harc jó ideig egyenlő esélyek között folyt s így eldöntetlen maradt. Végre Konstantinusz gall és keresztény lovassága teljes rohamban vetette rá magát a zárt rendben álló pretoriánus csapatra. A roham eltipró hatású volt.

Olyan lendülettel és ellenállhatatlan sodorral kapta el a pretoriánusok lovasságát, hogy azok nem bírtak ellene védekezni. A tömött sorok és zárt rendek a gall és keresztény lovasság betörésére egyszerre szétbomlottak s olyan eszeveszett kavargás keletkezett, mely lehetetlenné tette Maxenciusznak, hogy az ellenfél rohamát föltartóztassa. Már csak a becsületért folyt a küzdelem s el kell ismerni a pretoriánusokról, hogy vitézül harcoltak. Miként a költő mondja, ott estek el valamennyien a harc mezején. A pretoriánus csapat szétverése bomlasztó hatással volt a sereg többi elemeire is. A harc színhelye közelében, a Tiberiszen át egy hajóhíd vezetett, melyen Maxenciusz gyalogsága már megkezdte a visszavonulást. A lovasroham után az egész ellensereg erre a hídra vetette magát s ezen keresztül iparkodott Maxenciusz is menekülni. A gyönge hídat azonban annyira ellepte már ekkor a menekülők roppant tömege, hogy emberterhének hatalmas súlya alatt beszakadt. Egy iszonyú ordítás, mely elhatolt a harcoló csapatok legtávolabbi pontjaira is, jelezte, hogy a hídon levő menekülők a híddal együtt a Tiberiszbe zuhantak. A Tiberiszbe fulltak között volt Maxenciusz is. Holtteste annyira belesüllyedt a Tiberisz iszapjába, hogy ki sem lehetett onnan húzni. Vagy talán nem is akarták, megelégedtek azzal, hogy fejét levágták és egy lándzsára szúrva felmutatták Konstantinusznak és körülhordozták Rómában a meggyötört, elkínzott és kizsarolt lakosság nagy megkönnyebbülésére. Diokléciánusz és Galériusz is éltek még, mikor ez a korszakos jelentőségű csata megtörtént.

Nem sokáig élték ugyan túl ezt az ütközetet, de eredményeit s azt, hogy a birodalom hova jutott, még láthatták. A nevezetes csata után Konstantinusz a római birodalom egész nyugati részét hatalmába kerítette. Látván a kereszténység nagy elterjedését és az ellenük való szigorú rendeletek céltalan voltát, megtiltotta további üldözésüket s megengedte nekik, hogy templomokat építsenek s a birodalomban bárhol letelepedjenek. A keresztény katonákra való tekintettel kezdtek divatba jönni a keresztény jelvények s Konstantinusz az öntudatos, hatalomra törekvő uralkodó ösztönével, ahelyett, hogy makacsul elzárkózott volna ezen áramlat elől, iparkodott azt a maga hatalmi céljaira okosan felhasználni. A keresztény vallást egyenrangúvá tette a római vallással, mert ha nem ezt cselekszi, ideig-óráig talán képes lett volna elnyomni a keresztény tan teljes érvényrejutását, de a forradalmi szellem növelésével újabb válságok elé állította volna uralkodását.

Nagy Konstantinusz uralkodása. (Kr. u. 306-337.)

A Maxenciuszon nyert győzelem után Konstantinusz diadalünnepet tartva vonult be Rómába, hol a lakosság lelkes elragadtatása jelezte azt a nagy örömet, melyet győzelme felett éreztek. A szenátus diadalívet állított emlékére, ő maga pedig egy bronz-szobrot emeltetett, mely császári öltönyében ábrázolja őt, amint egyik kezében a keresztet tartja.

A nyugalom Konstantinusz nagy diadala után sem állott egészen helyre a birodalomban, miután Maximinusz Daja titokban szövetségese volt Maxenciusznak és kegyetlen uralkodása folytán a birodalom keleti felében különösen a keresztények érezték zsarnokságát. Konstantinusz türelmi rendelete, mely a keresztény vallás szabad gyakorlatát az egész birodalomban megengedi, kötelező volt rá nézve is s ő úgy tett, mintha azt helyeselné, de a keresztények jobban ismerték őt s a rendelet kihirdetése ellenére sem merték elhagyni rejtekhelyeiket. Maximinusz Daja aztán érezte azt is, hogy ami Konstantinusz és Maxenciusz között történt, annak előbb vagy utóbb meg kell történnie közötte és Licinusz között. Eddig a nyugati birodalom szuverénitásáért folyt a harc, most a keleti birodalomért fog kitörni, hogy eldőljön, melyik uralkodó alkalmas ezen birodalomrész vezetésére. A két császár, Konstantinusz és Liciniusz nem a legjobb indulattal voltak iránta, ő tehát nem várja be, amíg Liciniusz fog támadni ellene, hanem maga szervezett sereget s 313-ban betört Liciniusz tartományaiba. A döntő ütközetet Heraklea és Drinápoly között vívták s ebben az ütközetben nem Maximinusz Daja, hanem Liciniusz lett a győztes, kinek zászlói alá ellenfelének katonái közül számosan átállottak s ezzel is megkönnyítették részére a győzelem kivívását.

Maximinusz Daja számára a harc ezen kedvezőtlen fordulata után nem maradt más hátra mint a menekülés. Sietve elhagyta a csatateret és menekült vissza országába. Tharzusznál tovább azonban nem jutthatott. Utközben betegség lepte meg, mely Tharzuszban megszabadította szenvedéseitől. Liciniusz vasszigorral lépett fel halott ellenfele összes hozzátartozói ellen. Nehogy trónkövetelők támadhasssanak családjából, annak összes tagjait kivégeztette. De kiterjedt féltékeny kegyetlensége Galériusz feleségére és Diokléciánusz lányára is. Mindkettőjüket megölette, hogy ő és utódai annál nyugodtabban uralkodhassanak. Nem gondolt azonban Liciniusz arra, hogy a Maximinusz, Galeriusz és Diokléciánusz családján kívül sokkal félelmesebb ellenfele van neki Konstantinusz személyében, aki nem fogja sokáig tűrni, hogy ő útjában álljon a maga birodalmával nagyratörő tervei megvalósításának. Az összeütközésre nemsokára okot szolgáltatott az a körülmény hogy Liciniusz titokban felbujtogatta Konstantinusz sógorát, Basszániuszt, aki trónörökösnek volt kijelölve, Konstantinusz ellen. Az összeesküvést sikerült Konstantinusznak még idejében meghiusítania. Basszániuszt kivégeztette, de közte és Liciniusz között a békességnek vége szakad. Basszániuszon kívül testvére, Szeneció is résztvett az összeesküvésben, de még idejekorán sikerült Liciniuszhoz menekülnie.

Konstantinusz erre erélyes hangon Szeneció kiadatását követelte s miután Liciniusz nem volt hajlandó ezt megtenni, elhatározta ellene a háborút. Ez volt közöttük az első háború, melyben a keresztények tömegesen sorakoztak Konstantinusz egyházi jelvényekkel és a kereszttel ékesített zászlói alá. Liciniusz elveszítette az ütközetet s kénytelen volt Illiriáról, Dardániáról, Möziáról, Makedóniáról és Görögországról lemondani, melyeket a nyugati birodalomhoz csatoltak. Ez a háború Kr. u. 323-ban történt, két év mulva következett aztán a második, mely 325-ben tört ki s mindkét császár nagy sereggel készült egymás megsemmisítésére. Konstantinusz százharmincezer, Liciniusz százhatvanötezer embert vitt magával. Hadrianopolisz mellett támadtak egymásra s ebben az ütközetben a nyugati hadak győztek. A hadjáratnak azonban még nem volt vége. Konstantinusz a menekülő Liciniusz nyomában, a Boszporuszon átkelve Khrinopolisznál újra megtámadja ellenfelét s az itt folyó döntő ütközetnél olyan fényes diadalt arat, hogy Liciniusz seregének több mint a fele megsemmisül. Konstantinusz diadalát teljessé tette aztán az a szerencse is, hogy Liciniuszt elfoghatta. Nagylelkűséget akart gyakorolni vele s biztosította, hogy életét nem fogja bántani. Erre Liciniusz lemondott a trónról, hogy a Thesszalonikében kijelölt száműzetésbe induljon. Konstantinusz azonban nem tartotta meg adott szavát.

Valószínűleg Liciniusz nyugtalan magaviselete kényszerítette erre, mert pár hónap mulva Martiniánusz nevű cézárjával együtt kivégeztette. A Liciniusz elleni hadjáratban nagy segítségére voltak Konstantinusznak a keresztények, kik szabadítójukat látták benne s mindenütt csapatosan siettek zászlói alá. Liciniusz birodalmának keresztényei is rajta voltak, hogy a győzelem Konstantinusz javára dőljön el, mert tudták, hogy ezáltal az ő helyzetük is gyökeresen javulni fog. Konstantinusz látta már, hogy az a hatalmas mozgalom, mely a kereszténységgel támadt fel, sokkal erősebb, semhogy annak a pogányság a maga sorvadozó erejével ellenállhatna. A Liciniusszal vívott második háború után a birodalom keleti és nyugati része az ő uralkodása alatt egyesíttetett s ebben az egyesített nagy birodalomban a keresztény vallás lassankint államvallássá lett. Konstantinusz korán belátta, hogy a régi római hagyományokat többé nem lehet fenntartani s a hagyományos kormányzási mód sem vezet célhoz. A keresztény vallással egységet iparkodott létrehozni a tartományok között s hogy az új idő követelte politikát nyugodtan végrehajthassa, a birodalmi székhely megválasztásában is szakít az évszázados hagyományokkal. Diokléciánusz uralkodása óta különben is Róma egykori jelentősége lassankint mindinkább megszűnik. A császárokra nézve sokkal fontosabb a határokhoz közel eső városokban való tartózkodás, mint Rómában.

Konstantinusz az egyesített birodalomnak új székhelyet jelöl meg Bizánciumban, mely a Boszporusz mellett feküdt s két oldalon a Fekete-tenger hullámai mosták. Uj-Róma nevét adta ennek az újonnan alakított fővárosnak, de ez a név a köztudatban nem tudott elterjedni, meggyökeresedett ellenben helyette az a másik név, mely jelenti egyúttal a tőlé való eredetet is: Konstantinápoly. Természetes, hogy Róma az új székváros megalapításával még inkább veszített jelentőségéből s a római császároknak Rómától való távolléte azt jelentette, hogy Róma nem lesz többé az a kiváltságos város, ami eddig volt s Róma élete nem fogja ezután a birodalom életét, kultúráját és céljait jelenteni. Konstantinusz korszakos időpontban jutott a római birodalom élére s hogy ezt a minden oldaláról válságokkal küzdő, viharnak kitett alkotmányt meg tudta menteni a széteséstől, kétségtelenül az ő zseniálításának az érdeme.A történelem a “Nagy” megtisztelő címmel tüntette ki, amit rajta kívül az egész ókorban csak makedóniai Sándornak és Pompejusznak adott meg. Szerencsés hadvezér volt, az ókor legnagyobb birodalmának urává küzdötte fel magát s mint tehetséges államférfi felismerte a kereszténység történeti hivatását. Habár csak félig volt keresztény, elismerte a keresztény tanokban rejlő mély erkölcsi igazságokat, főleg a házasságra és a rabszolgákra vonatkozó törvényeiben.

Előmozdította a rabszolgák felszabadítását, ezt még vasárnap is megengedte, amikor minden egyéb hivatalos eljárást s minden munkát eltiltott. Szigorú törvényeket hozott a mértéktelenség ellen. A keresztény katonáknak megengedte, hogy vasárnap a tábort elhagyva résztvehessenek vallásos szertartásaikban. Ha meg is hódolt a kereszténység eszméinek, nem szakított végkép a pogánysággal sem. Nem tiltotta el a Róma pogány isteneinek kijáró tiszteletet sem, ő maga főpapja maradt továbbra is Jupiternek s gondoskodott róla, hogy halála után őt is a nemzeti vallás istenségei közé sorozzák. Igy sokat kell levonnunk azoknak határtalan bámulatából, akik tökéletes keresztény császárt akarnak benne látni. Az eszével, nem a szívével volt keresztény. Pogány alattvalói azzal vádolták, hogy csak azért szít a keresztényekhez, mert bűnbocsánatot igértek neki azokért a sötét bűnökért is, amelyek lelkiismeretét terhelték. Valójában inkább volt pogány, mint keresztény Konstantinusz. S érthető is, hiszen a pogány világszemlélet hatása alatt nevelődött. De mikor arról volt szó, hogy hatalmi érdekeinek a pogányságot feláldozza, habozás nélkül megtette. A keresztény papokat kitüntetésekkel, adományokkal iparkodott magához csatolni, mert ismerte a népre való nagy befolyásukat. Megengedte a templomok építését és az egyházközségek szervezését, de ugyanakkor maga is emelt pogány templomokat nemcsak a fővárosban, hanem a birodalom különböző pontjain is.

Uralkodása alatt történt, hogy Árius, alexandriai püspök hirdetni kezdte a Szentháromság azon új elméletét, mely szerint a Fiú az Atyával szemben alárendelt helyzetet foglal el. Euzebiusz nikodémiai püspök is támogatta ezt a tant, ellenben Hoziusz kordubai püspök ellene mondott s minden eszközzel iparkodott megakadályozni elterjedését. A papok biztatására Konstantinusz vállalkozott arra is, hogy elsimítja az egyházi ellentéteket. Niceában zsinatot hívott össze, melyet ő maga nyitott meg. Látta, hogy az új tan elfogadásával szakadás jönne létre a keresztények között, ennélfogva a politikai célszerűségre hallgatva, kieszközölte, hogy a püspökök nagy többsége a régi dogma mellett döntött. A vélemények meghallgatása után a császár döntött, aki a katonai és állami méltóságok kíséretében jelent meg a zsinaton. Áriust és híveit ekkor száműzétésbe küldték, de a tiruszi zsinaton már ők győzedelmeskedtek volna, ha Árius váratlanul közbejött halála, melyet valószínűleg mérgezés idézett elő, végét nem veti a viszályoknak, meg nem akadályozza az ariánusi hitelv győzedelmét. Konstantiusz jelleméből a kegyetlenség sem hiányzott. Tudott ő zsarnok is lenni, mikor érdekei úgy hozták magukkal. Legidősebb fiát, Kriszpuszt megölette azon gyanu alapján, hogy uralomra vágyik. Feleségét, Fausztát is megölette.

Életben maradt gyermekeit, úgymint Konstanciuszt, Konstantinuszt és Konstánszt cézárokká nevezte ki, majd egyik unokaöccsét, Dalmáciuszt is ebben a kitüntetésben részesítette. Mikor halálát közeledni érezte, felosztotta gyermekei között a birodalmat, nehogy halála után ezek harcba keveredjenek egymással. Konstantinusz kapta Británniát, Galliát és Hispániát, Konstanciusznak Ázsiát, Szíriát és Egyiptomot adta, Konstánsznak Itáliát Afrikával. S végül Dalmáciusz sem maradt megjutalmazatlanul, amiért Ciprusz szigetén egy lázadást szerencsésen elfojtott. Az ő uralma alá jutott Thrákia, Makedónia, Illiria és Görögország, Annibaliánusz nevű testvérének pedig Pontusz mellékének és Örményország római hódoltságának kormányzása jutott. Ez a végrendelet azt mutatja hogy Nagy Konstantinusz azt, amit a maga életében programul ismert el, halála után nem tartotta már kötelezőnek. Ő a birodalmi egység megteremtésén fáradozott, egymásután törte le a vele szemben álló ellencsászárokat, de mikor halálát érezte, egyszerre visszaállította azokat az állapotokat, melyeket életében megtűrni nem akart. Igaz, hogy fiai között osztotta fel a birodalmat, de ez csak azt mutatja végeredményében, hogy ő is csak a hódító jogát tartotta szem előtt s olyan hódítmánynak tekintette az egész birodalmat, melyet a maga számára és nem a közérdekében szerzett meg. Harminc éven át uralkodott Konstantinusz. Hosszú uralkodása alatt hatalmas birodalmában helyreállította a rendet, megvédte a határokat.

A békés viszonyok között aztán fellendült a gazdasági élet is. A perzsa hadjáratra készült 337 elején, de ezen év május 22.-én meghalt. Halálos ágyán fölvette a keresztséget, de ez pogány alattvalóit nem akadályozta abban, hogy az elhunyt császárt a pogány istenek közé sorozzák.