A köztársaság válságos idői.

Háború Mithridátesz és a kalózok ellen.

Mithridátesz, a kis-ázsiai Pontusz királya nem tudott belenyugodni vereségébe. Utolsó hadjáratát a rómaiak ellen Szullával vívta és csak teljes lemondás árán tudott békét nyerni. Azóta titokban egyre azon dolgozott, hogy minél több szövetségest találjon és visszafizesse Rómának a vereséget. Emellett magasratörő céljai voltak. Rómát akarta volna elfoglalni, hogy hatalmát a római népre is kiterjessze. A háború kitörésére ezúttal az szolgáltatott okot, hogy Bithinia, melyet Nikodémesz király végrendeletében a római népnek hagyományozott, kisiklott kezei közül. Nagy készülődéssel fogott hozzá a hadjárathoz. Ahol csak szövetségeseket találhatott, összeköttetésbe lépett velük s Rómában tudták jól, hogy ezzel a nagy készülődéssel az a terve, hogy alkalmas időben betörjön Itáliába. A szenátus megtette tehát a védelmi intézkedéseket. A határokra légiókat küldött, Mithridátesz ellen pedig Auréliusz Kotta és Liciniusz Lukullusz konzulokat nevezte ki vezérekké. Kotta nem tudott sikereket elérni, de annál inkább Lukullusz. Előbb Ciziumnál, majd Kabiránál hatalmasan megverte Mithridátesz seregeit.

Mithridátesz egészen magárahagyatva állott ezen vereség után s szorultságában vejéhez, Tigráneszhez, Arménia és Szíria hatalmas királyához menekült. Szerencsés megmenekülését annak a kitünő ötletének köszönhette, hogy midőn üldözői kergették, nehogy kezeikbe kerüljön, arannyal telt zsákjait felbontotta és tartalmukat elszórta. A rómaiakat az arany annyira elkábította, hogy nem törődtek többé az űzésével, ő pedig ezalatt Tigráneszhez futott. Lukullusz, mikor tudomást szerzett Mithridátesz hollétéről, követeket küldött Tigráneszhez és követelte apósa kiadatását. Tigránesz azonban félvállról fogadta a követséget s kijelentette, hogy erre nem hajlandó. Mikor pedig értesítették, hogy Lukullusz tizenötezer emberrel indul ellene, megjegyezte: “Követ égnek sok, de seregnek meglehetősen kicsiny.” Ez a kis sereg, mely azonban fegyelmezett és harcedzett katonákból állott, megmutatta, hogy képes szembeszállni Tigránesz háromszázezer főből álló, de elpuhult s gyáva seregével. Lukullusz Tigranokerta város előtt támadta meg az ellenséges csapatokat s olyan diadalt vett rajtuk, hogy Tigránesz is csak futással tudta életét megmenteni. A hadjárat ezzel azonban nem szűnt meg. Nem részletezzük az egyes eseményeket, éppen csak nagy vonásokban utalunk arra, hogy Lukullusz kilenc esztendeig volt elfoglalva Mithridátesz elleni harcokkal s miután Artaxatánál újból tönkre tette Mithridáteszt, innen Pontusz felé húzódott, hogy hadműveleteit erre a vidékre is kiterjessze. Lukulluszt azonban elérte nemsokára az erélyeskezű római vezérek rendes, végzete. Katonái megbuktatták őt.

A római katonának az volt ugyanis a sajátsága, hogy tűrte egy darabig a fegyelmet, de ennek ellenében szerette magát sikeres ütközetek után kitombolni. Ilyenkor rabolni, pusztítani, kéjelegni akart s ha a vezérek megakadályozták ebbeli hajlamaiban, könnyen felzúdult ellenük. Lukullusz, mint igazi hadvezér, tudta jól, hogy idegen földön csak nagy fegyelem mellett lehet egy hadsereget rendben tartani és győzelemre vinni, azért nem volt hajlandó eltűrni katonái garázdálkodásait, habár maga tetemes vagyont szedett össze a harácsolt kincsekből. Ellene voltak aztán az adószedők, a tisztek is, úgyhogy Mithridátesz értesülve a római sereg ezen lázongó hangulatáról, betört Pontuszba, hova már megérkeztek a köztársaság küldöttei, hogy a tartományt a római közigazgatás rendszere szerint szervezzék. A sereg lázongó hangulata és az a tény, hogy Pontusz elveszett, pedig Lukullusz olyan értelmű jelentést küldött, hogy az a rómaiak birtokában van, arra indították a szenátust, hogy Lukulluszt kilenc évi távolléte után visszahívja. Lukullusz vissza is tért Rómába és az összeharácsolt kincsekből gyönyörű palotákat, kerteket épített s olyan fényűzően élt, hogy lakomái messze földön híresek voltak. Fényűzései révén maradt fenn az a szállóige, mely a dús dinom-dánomokat ma is lukulluszi lakomáknak nevezi. Lukullusz után Acilliusz Glábrió konzul vette át a Mithridátesz elleni hadak fővezérletét, de eredményt nem tudott elérni.

Miután több ütközetet elvesztett, később nem mert Mithridátesz hadával megütközni, úgyhogy Mithridátesz lassanként visszafoglalta elveszett birtokait s megtépázott hatalmát újra megerősítette. Közben Rómának újabb háborúja támadt a Földközi-tenger kalózaival. A Krisztus előtti 70-től 67-ig tartott a kalózok elleni háború és a hadjárat vezére Pompejusz lett. Pompejusz legutóbb a Szpartakusz-féle rabszolgalázadásban tüntette ki magát azzal, hogy a menekülő rabszolgákat szétszórta. Nagy elismerés lett a jutalma ezen tettéért is, holott az igazi győző Krasszusz volt, aki jóval nagyobb győzelmeket aratott, mint Pompejusz. Ez azonban kitünően értett ahhoz, hogy miként kell a helyzeteket kizsákmányolni s ezt a sokat jelentő értesítést küldötte Rómába: “Krasszusz a rabszolgákat legyőzte, én pedig végét vetettem a lázadásnak.” Elismerésül a római nép mind a két vezért konzullá választotta, Pompejuszt pedig, aki ekkor nagyon kegyében állott a népnek, a kalózok elleni háború vezetésével is megbízta. Igaz, hogy Pompejusz nagy érdemekkel kötelezte le maga iránt a római népet. Ő volt az, aki Szulla törvényeit eltörültette és a tribunuszi hivatalokat visszaállította. A Grakkhuszok kora óta a Földközi-tenger partvidékeit a tengeri kalózok szüntelenül háborgatták, dúlták. Mindenki, aki Rómának ellensége volt, készséggel szövetkezett velük, úgyhogy egy időben ezernél több hajó felett rendelkeztek.

Természetesen a tengeren való közlekedést és kereskedelmet úgyszólván lehetetlenné tették, mert amióta elhatalmasodtak a Közép-tengeren, nem volt bátorságos senkinek az élete. A feljegyzések szerint a kalózhajók emberei közel négyszáz várost elpusztítottak s magát Rómát is a legnagyobb veszedelemmel fenyegették. Szerviliusz Vattia konzul iparkodott ugyan leverni őket, de újra feltámadtak és újra rettegtették a félszigetet s különösen, mikor Róma Kréta szigetét megtámadta, ennek lakóit egyenesen a kalózok karjaiba kergette, mert ezek szövetkeztek a kalózokkal, akik most már még fenyegetőbben léptek föl. Gabiniusz tribunusz indítványára a nép ekkor három évre teljes hatalommal megválasztotta Pompejuszt s megbízta őt a háború vezetésével. Pompejusznak itt is nagy sikere volt. Jóformán négy hónapig sem tartott a hadjárat s Pompejusz elsöpörte a tengerről a kalóz-hajóhadat. Sőt, hogy azután se fenyegethessék a közbiztonságot, a tengertől távolfekvő városokba telepítette le őket és földet osztatott ki közöttük, hogy hasznos foglalkozás űzésével a római birodalom komoly polgáraivá váljanak. Tekintélyének és hatalmának tetőpontján állott Pompejusz, midőn a kalózháború befejezése után Maniliusz tribunusz azt indítványozta, hogy a Mithridátesz elleni hadjárat vezetése is reá ruháztassék.

Egyesek, mint Katullusz, Lukullusz és mások ellenezték ugyan az indítványt, de olyan kiválóságok viszont, mint Ciceró, Cézár és társaik mellette voltak s a nép nagy többséggel őt tette meg vezérré. Mithridátesz Lukullusz visszahívása után elég nagy szerencsével folytatta a háborút és Ázsia nagy részét visszafoglalta. Pompejusszal szemben azonban újra elhagyta szerencséje és a felső Eufrátesz mellett levő Dasztiria városánál hatalmas vereséget szenvedett. Ezután Tigránesz ellen vezette hadait Pompejusz s őt is legyőzte. Meghagyta neki Arméniát, többi tartományait római hódoltságokká tette s mivel abban a hiszemben volt, hogy Mithridátesz meghalt, Szíria és Judea felé vette útját s miután ezeket is meghódította, az arabok ellen akart indulni. Mithridáteszt azonban nyugtalan vére nem hagyta pihenni. Miután sem Lukullusszal, sem Pompejusszal szemben nem tudott boldogulni, az volt a terve, hogy újabb szövetségeseket keres, minélfogva a Fekete-tengeren túl lakó barbárok segítségét akarta igénybe venni, azzal a szándékkal, hogy az Alpokon keresztül Itáliába tör és a gallok támogatásával Rómát támadja meg. Nem rajta mult, hogy tervét végre nem hajthatta. Farnácesz nevű fia fellázadt ellene és a sereget is lázadásra késztette. Mithridáteszt annyira elkeserítette a sok szerencsétlenség, hogy méreg által akarta magát elpusztítani. A bevett adag nem tudott kárt tenni benne, mire egyik szolgáját bízta meg azzal, hogy őt leszúrja. Bátran élt, bátran is halt meg.

Halála előtt Pontusz még az ő birtokában volt, de Pompejusz, mihelyt értesült a haláláról, Pontuszt római hódoltsággá tette, többi tartományait viszont a Mithridátesz fiának, Farnácesznek adta. Farnácesz nem sokáig örülhetett uralmának. Nemsokára orozva meggyilkolták, éppen akkor, mikor atyja ellen folytatott cselszövéseinek jutalmához jutott. Mithridátesz halálával megszünt az ellene folytatott háború. Pompejusz legyőzte ugyan őt, de még a római történetírók is elismerik, hogy kiváló uralkodó volt, aki huszonnégy nyelvet beszélt, sokféle tudományban volt jártas, nagy vezéri tehetséggel bírt. Ciceró Nagy Sándorhoz hasonlította őt, a rómaiak pedig legfélelmesebb ellenségüket látták benne, kinek halála hírére megkönnyebülten lélegzettek fel. Pompejusz Mithridátesz halála után befejezte misszióját és visszatért Rómába. Méltán dicsekedhetett azzal, hogy kevés római tett annyi és akkora szolgálatokat hazájának, mint ő. Seregeivel bejárta Paflagóniát, Pontuszt, Kolkhiszt, Ibériát, Albániát, Mediát, Arméniát, Kappadokiát, Szíriát, Mezopotámiát, Sziciliát, Palesztinát, Arábiát, Szkithia egy részét és ezeket nagyrészt a római hódoltságok körébe vonta. Dicsekedve említette, hogy kétezer várost hódított meg és Rómát olyan hatalmassá tette, aminő azelőtt sohasem volt. A római nép olyan óvációban részesítette őt, ami ritkán jutott még vezérnek. Diadalmenete két napig tartott s csodájára jártak Róma összes polgárai.

A legnagyobb hatalmat adták kezeibe, úgyhogy a köztársaság ebben az időben már csak külsőségeiben őrízte meg a köztársasági formákat, lényegében már rohamosan haladt a monarkhia felé, hol egy ember kezében összpontosul minden hatalom. Egy előkelő római szenátor, mikor látta Pompejusz növekedő hatalmát, így kiáltott fel: “Fussunk, szenátorok ! Vonuljunk vissza, miként atyáink is tették, valamely hegyre vagy sziklára, mely biztonságot adhat nekünk a fenyegető szolgaság ellen.” A szenátorok aggodalma bizonyos határig jogosult volt. Az utolsó hatvan esztendő alatt ugyanis többízben tettek kísérletet a pártok a köztársaság megszilárdítására. Ezek a kísérletek abban állottak, hogy majd a néppárt, majd az arisztokrácia akarta magához ragadni a vezetést, de teljes erővel megtartani a hatalmat egyiknek sem sikerült. A Grakkhuszok politikája demokrata színezetű köztársaság alapítására irányult, míg a Szulla diktaturája és politikai rendszere azt célozta, hogy a nemesség kezébe adassék vissza minden jog s az arisztokrácia befolyása érvényesüljön a kormányzás ügyeiben. Csakhogy a küzdelmek állandó tüzében mindenik párt hevesen harcolt a maga érdekei mellett és Szulla halála után a dolgok ismét olyan fordulatot vettek, hogy a letiport demokrata párt fokonként visszaszerezte elveszett jogait s Pompejusz Szulla törvényeit tervszerűleg meg akarta semmisíteni.

A tribunusz intézményt már visszaállította s hogy az igazságszolgáltatást kivegye a szenátus kezéből, illetőleg, hogy megossza a lovagokkal, szüksége volt rá, hogy a szenátorok törvénykezési és kormányzati rendszerét kompromittáltassa a nép előtt. Olyan embert kellett, tehát keresnie, aki gaztettei által alkalmas arra, hogy a szenátus korrupt rendszerét tipikus példák által igazolja, másfelől, hogy ezt az embert egy híres ember nyilvánosan megvádolja. Pompejusznak mind a két célra voltak is ilyen emberei. Egyik volt Verresz, a vádlott, a másik Márkusz Tulliusz Ciceró, a vádló.

A Verresz-pör.

Márkusz Tulliusz Ciceró a római köztársaság egyik nevezetes alakja volt. Kr. e. 106-ban született Arpinumban lovagi családból. Kiváló tehetségeket örökölt, melyek már korán mutatkoztak nála. Gyermekkorában Rómába jutott és igen gondos nevelésben részesült. Elsajátította mindazon ismereteket, melyek a tudomány és művészetek terén a legmagasabbfokú képzettséget jelentették korában. Első fellépése egy költeménnyel kezdődik, melyet Máriusz tiszteletére írt. Költői tehetségénél azonban jóval nagyobb volt szónoki tehetsége. Ezen a téren senki sem versenyezhetett vele s a szónoki művészetet olyan magas fokra emelte, minő az csak a görögöknél volt, kiknek mestereitől különben is sokat tanult.

Első nagyobb sikerét is egyik szónoki művének köszönhette. Kr. e. 80-ban ő védelmezte ugyanis Roszciusz Amerinuszt, kit egyik ellensége halálra akart ítéltetni, hogy birtokait megszerezhesse. Ciceró elvállalta a védelmet, ami nagy bátorságot jelentett, mert Szulla kegyencei ellenében valakit védeni annyi volt, mint magát Szullát megtámadni. Ciceróban volt azonban annyi óvatosság és diplomatafurfang, ami különben nemcsak jellemét, hanem életének minden cselekedetét jellemezte, hogy amikor a kényes pört elvállalta, egyben Szulla kiválóságának is a legfellengzőbb bókokkal adózott. A nép mindezek ellenére méltányolta Ciceró bátorságát, másfelől ékesszóló tehetségét, melynek erejével élénken tudta jellemezni az elvtelen, önző emberek kapzsiságát, kéjelgő életét, rosszindulatát s beszédének olyan hatása volt, hogy Roszciuszt felmentették. Ezután, hogy ismereteit gyarapíthassa, Athénben és Kis-Ázsiában tett nagyobb utazásokat. Kr. e. 70-ben pedig elvállalta a Verresz elleni pört mely egyike volt a Ciceró legnagyobb szónoki és jogtudósi munkájának. E pör hátterében tulajdonképen Pompejusz állott, aki Cicerót szemelte ki a vád képviseletére, mint aki a legkiválóbb szónoki képességekkel rendelkezett. Pompejusznak szüksége volt a pörre, hogy bebizonyítsa általa, mennyire nem lehet megbízni a szenátorok igazságérzetében és jellemében s másfelől a dokumentumok feltárásával az arisztokráciát úgy kompromittálja, hogy kezükből a törvénykezési hatalmat kivétethesse.

A Verresz elleni pör tulajdonképen tehát csak ürügy volt arra, hogy a Szulla törvényeinek egy jelentékeny részét Pompejusz megbuktathassa. Verresz szenátor egyike volt a köztársaságbeli Róma legjellemtelenebb embereinek. Arra használta fel nemesi és előkelő összeköttetéseit, származását, hogy befolyásos tisztségekhez jusson és a népet a legszemérmetlenebbül kizsarolhassa. A hatalom, pénz és az élvezet voltak életének az eszményei s ezt elárulta már pályája kezdetén azzal, midőn mint kvesztor Karbó alatt a rája bízott pénztárral átszökött az ellenséghez. Később Dolabella mellé került Ázsiába helytartónak, hol egész rablóhadjáratokat folytatott, főnökét azonban sietett bevádolni a szenátus előtt, hogy ő kerüljön a helyébe. Nőrablás, lopás, hamis eskü, csalás s más ilyen csekélységek terhelték lelkét, midőn végre mindezen tettei elismeréséül még azt is elérte, hogy Sziciliába küldték prokonzuli minőségben. Teljes hatalommal vezette itt a kormányzást s el lehet képzelni, hogy mit művelt ilyen előélet után. Abszolut zsarnok módjára rendezte be a hatalmat. Vádolt, nyomozott, feljelentett, ítélt, kivégeztetett s nem volt tekintettel csak a saját érdekeire. Legjobb barátait, a legbecsületesebb embereket, ha nem jártak a kedvére, elfogatta és börtönre vetette. Elég ok volt a kivégeztetésekhez az a körülmény, hogy valakinek sok pénze volt.

Verresz mindjárt szerét tudta ejteni, hogy az illető bevádoltassék, kivégeztessék és javai elkoboztassanak. Ami visszaélést vagy panamát el lehet képzelni, Verresz mindezekben elsőrendű mester volt. A katonák zsoldjainak elsikkasztása, az ellenséggel való összejátszás, nőrablás és fiatal leányok elcsábítása mind ott szerepeltek az ő bűnlajstromán s mégis ez az ember és az ilyen emberek nagy tisztségeket tölthettek be és nagy hatalmat gyakorolhattak. Sziciliában elkövetett rablásairól Ciceró a többek között így nyilatkozott: “Ebben a gazdag és régi tartományban, ahol annyi gazdag család és annyi kincs van, bátran állíthatom, hogy nem volt korinthoszi vagy déloszi ezüstedény, nem drágakő, sem arany vagy elefántcsont mű, bronz, márvány vagy egyéb szobor, festés táblákon vagy szöveteken, amit meg ne vizsgált volna s amire vágya volt, magával ne vitte volna.” És órákon át olvasta az elszámlálhatatlan sok kincs lajstromát, amit Verresz összelopkodott a legvakmerőbb módon, hogy a maga telhetetlen kapzsiságát kielégítse. Legjellemzőbb azonban valamennyi között a szíriai király fiával, Antiokhusszal való esete. Antiokhusz gazdag ajándékokkal megrakodva Rómába iparkodott, hogy a szenátus támogatását megnyerje. Utja Szicilián vezetett keresztül s itt megpihenvén, Verreszhez volt híva vacsorára. Verresz, ami drága ezüstje és aranya volt, mind kirakta az asztalra, hogy Antiokhusz előtt gazdagságával dicsekedjék.

Antiokhusz másnap viszonozta a meghívást s ő is kirakatta a maga aranyait és ezüstjeit, melyeket Verresz csodálkozva szemlélt. “Nagyon szép, valóban szép !” - ismételte elragadtatással. Azután kérdezősködött az értékük felől, készíttetésük helyéről s egyre ismételgette: “Valóban szép tárgyak !” Különösen megragadta Verresz figyelmét egy arany gyertyatartó, melyet Antiokhusz a Kapitóliumi Jupiter számára hozott. Nem győzött eléggé csodálkozni rajtuk s a vacsora végeztével megkérte Antiokhuszt, engedje meg, hogy ezeket s még néhány arany és ezüsttárgyat magával vihessen, mert szeretné azokat ötvöseinek megmutatni s velük magának hasonlókat készíttetni. Antiokhusz a legkisebb gyanu nélkül engedte át a gyertyatartókat és a többi értékeket, Verresz pedig úgy tett, mintha nagyon hálás volna a szívességért. Közben teltek a napok és Verresz még mindig nem küldte vissza a kölcsönbe kapott drágaságokat. Antiokhusz végre kénytelen volt félretenni az udvariasságot s midőn ismét találkozott vele, így szólította meg: “Mi van a drágaságimmal ?” Verresz nem akarta megérteni, hogy miről van szó. Csodálkozva kérdezte: “Micsoda drágaságokkal ?” Most Antiokhuszon volt a csodálkozás sora. “Amiket a napokban kölcsön adtam. A gyertyatartó és a többi...” Verresz szemtelenül letagadta, hogy kapott volna valamit.

“Nem emlékszem semmiféle kölcsönre, bizonyára tévedés van a dologban.” Antiokhusz megelégelte Verresz hazudozásait s most már erélyesen lépett fel: “Követelem a drágaságaimat, vagy panaszt emelek a szenátusnál.” Verresz azonban nem ijedt meg ettől a fenyegetéstől sem. Tudta, hogy a szenátushoz hiába jelentik fel, jóbarátai úgy sem fogják elítélni, kapta magát és így szólott Antiokhuszhoz: “Csak tréfáltam eddig, de most arra kérlek, miután nagyon megtetszettek a drágaságok, bocsásd azokat rendelkezésemre. Alkalomadtán én is viszonozni fogom szívességedet.” Antiokhuszt meglepte a kérés, de látta, hogy Verresz nem fog elállani szándékától, beleegyezett tehát óhajába. Csupán egyet kért: “A gyertyatartót vissza kell kapnom, mert ezt a Kapitoliumnak szántam.” De mikor látta, hogy éppen a gyertyatartót nem akarja Verresz visszaadni, követelte az összes kincsek visszaadását. Csakhogy Verresz nevetve hallgatta Antiokhusz követeléseit. Hiszen éppen azért volt ő kapzsi és jellemtelen ember, hogy ilyen gaztettekre is képes legyen. Most már kilépett szinleléseiből s a hivatásos banditák módjára lépett fel. Megparancsolta Antiokhusznak, hogy még az éj folyamán hagyja el Sziciliát, különben a legerélyesebb rendszabályokat fogja alkalmazni ellene. A szépszerével elrabolt kincsek így a birtokában maradtak.

Az itt elmondott eset azonban csak egy a sok ezer közül, melyek a Verresz lelkét terhelték, úgyhogy végre, mikor már nem lehetett többé szó nélkül tűrni hallatlan rablásait, Szicilia, Szirakuza, Messzéne és más tartományok panaszt tettek ellene a szenátusnál. A szenátus szerette volna eltussolni a dolgot, de Pompejusz bíztatta Cicerót a vád elvállalására s Ciceró el is fogadta a feljelentést tevő tartományok képviseletét. Hatalmas botrány keletkezett a pörből, mely feltárta azt a feneketlen korrupciót, mely a római tisztviselőket magával ragadta. Éveken át gyűjtötte Ciceró a Verresz visszaéléseinek kimutatására szolgáló adatokat s olyan bűnkrónikát állított egybe róla, melyet a szenátus is a legnagyobb megrőkönyödéssel hallgatott. Verresz esete kapcsán kiderült, hogy a római arisztokráciához tartozó tisztviselők másutt sem tanusítottak különb eljárást a tartományokkal szemben. Raboltak, loptak, csaltak rendszeresen, mert tudták, hogy senki sem tehet semmit ellenük. Ámde Verresz esete után az is kiderült, hogy a törvénykezést nem lehet többé az arisztokrácia kezében meghagyni, mert az arisztokrata származású bírák készséggel palástolták el az osztályukbeli bűnösök vétkeit, minélfogva az igazságszolgáltatás ellátására ezentúl a lovagi rendből valókat is beválasztatták a szenátusba. Pompejusz ezzel a reformjával Szullának az igazságszolgáltatásra vonatkozó törvényeit is megsemmisítette, majd a cenzori hivatalt is visszaállította, úgyhogy ezek az újítások Szulla arisztokratikus alkotmányformáját egészen megszüntették.

Pompejusz kortársai: Kátó, Krasszusz, Juliusz Cézár.

Ismertetnünk kell röviden azokat a férfiakat még, akikre a most következő események rendjén többé-kevésbbé fontos szerep várakazik Ezek: Utikai Kátó, Liciniusz Krasszusz és Juliusz Cézár. Kátó, a híres Kátó Cenzórius dédunokája, azok közé tartozott, akik rajonganak az elmult időkért. A multat sóvárogta vissza anélkül, hogy a korában uralkodó politikai és gazdasági viszonyok megváltoztatását óhajtotta volna. Természete olyan volt, hogy irtózott minden erőszaktól. Lényegében konzervativ egyéniség volt, de az embereknek abból a ritka fajtájából, akik becsületesek. Azt vallotta, hogy a római köztársaságnak hivatása uralkodni a világon, Rómában pedig a nemeseket illeti meg a föltétlen uralom. Szigorú erkölcsi elvei voltak, melyeket következetesen megtartott. Az embereket nem pártállásuk, hanem jellemük után ítélte meg s ő maga annyira ragaszkodott elveihez, hogy semmiféle fenyegetés vagy megfélemlítés nem volt képes azoktól eltántorítani. A régi római írók ilyennek rajzolják ezt az érdekes embert, aki ifjú legény volt Szulla diktaturája idején. Lelke föllázadt Szulla kegyetlenségein s egy alkalommal így kiáltott tanítójához: “Adj kardot a kezembe, hogy megszabadítsam tőle a hazát !” Már mint gyermek haragudott, hogy az itáliai népek polgárjogokhoz jutnak.

Makacsságának jellemzésére felhozzák azt az epizódot, hogy midőn az itáliai szövetségesek megjelentek Druzusznál, kivel ő együtt lakott, felszólították őt is, hogy pártolja kérelmüket, Druzusz előtt. Kátó azonban nem helyeselte a szövetségesek kívánságát, minélfogva nem is vállalkozott támogatásukra. Pedig könyörögtek neki, majd fenyegették s mikor ez sem használt, elhatározták, hogy ki fogják dobni az ablakon. Kátót azonban ez a fenyegetés sem ijesztette meg s hiába kérlelték, hiába fenyegették, nem nyíltak meg ajkai az ő pártfogásukra. Végre is békén hagyták, mondván: “Szerencse, hogy még gyermek, különben kérelmünk bizonyára nem találna meghallgatásra.” Meglehetős ismeretei voltak, jártas volt az ékesszólásban is, de sohasem dicsekedett ismereteivel. Nem hajszolta a népszerűséget sem, sőt kerülte s mindenféle olcsó elismerést megvetett. Egy alkalommal meg is rótták túlságos szerénységéért s tudatták vele, hogy a rómaiaknak nem tetszik nagyfokú tartózkodása. Mire ő kijelentette: “Meg vagyok elégedve, ha életmódomat nem találják kifogásolandónak.” Más alkalommal pedig hasonló szemrehányásokra így felelt: “Majd akkor fogok szólani, ha olyan dolgokról beszélhetek, melyek a szót megérdemlik.” Mindenesetre kiváló jellemű férfiú volt, aki tüneményszerűen állott kortársai között és semmiféle szenny nem tapadt a kezeihez.

Becsületességének és kiváló jellemének az emléke évszázadok mulva is fennmaradt s utána nevezik a közélet puritán férfiait Kátóknak, amivel azt szokták kifejezni, hogy tisztesség dolgában az illetők Kátóhoz hasonlítanak. Mikor kvesztor lett, olyan lelkiismeretesen töltötte be hivatalát, mint ő előtte és utána egyetlen tisztviselőtársa sem. A kvesztorság rendes körülmények között kitünő alkalmat adott a római tisztviselőnek arra, hogy törvénytelen eszközökkel. Hatalmas vagyont harácsoljon össze magának. Kátó büszke lelke azonban visszautasította a vagyon szerzésének ezt a piszkos módját. Neki nem kellett embertársainak a vagyona, sem ajándéka s olyan lelkiismeretesen kezelte a köztársaság pénzügyeit, hogy még évek mulva is visszaemlékeztek kvesztorságára. Ciceró nem egyszer olyan tökéletesnek találta már Kátót, hogy gunyos csipkelődésekben azt mondta róla, hogy Kátó nem való a valóságos, nyers, durva életre. Plátó ideális államába beleillene ugyan, de Rómába nem. Jellemző Ciceróra, aki könnyen megalkudott elveivel és Kátóra is ez a nyilatkozat, amire ő feleslegesnek tartotta komolyan válaszolni s csak ennyit jegyzett meg: “Milyen mulatságos ember ez a mi konzulunk.” Ciceró ugyanis akkor már konzul volt, mikor ezt a nyilatkozatot tette. Kiváló érdemei alapján Kátót a szenátus tagjai közé választották, de azt már nem tudta elérni, hogy konzul legyen. Nem azért, mintha hiányzottak volna hozzá a képességei, hanem mert sokkal igazságosabb érzésű volt, hogy sem befolyásolni akarta volna a választókat akár pénzzel, akár cirkuszi mutatványokkal, akár megvalósíthatatlan igéretekkel.

A római köztársaságban a vezérszerepet vívő egyéniségek sorába tartozott Krasszusz is. Elveiben nem volt valami válogatós. Mikor a helyzet úgy kívánta, a Máriusz-párt érdekeit szolgálta, mikor ez a párt bukófélben volt, Szullához fordult s hatalmas vagyont szerzett alatta a sok meggyilkolt ember vagyonának olcsó összevásárlásával. Az ilyen embereknek, mint Krasszusz, minden országban nagy befolyásuk van már a vagyonuk nagysága révén is, neki pedig ebben az időben olyan hatalmas vagyona volt, hogy negyven-ötven millió szeszterciuszra becsülték birtokait. Emellett nem volt tudatlan ember sem. Az ékesszólásban nagy jártasságot szerzett s a hadvezetéshez is értett s a Szpartakusz-féle rabszolgalázadásnak ő volt a leverője. Nyílt házat tartott, barátai állandóan megfordultak házában s meglehetős pártot tudott maga körül tartani, mellyel céljait elérhette volna, ha a szerencse is segíti. A köztársaság ezen korbeli emberei között tehetségre nézve legkiválóbb Juliusz Cézár volt. Elmondhatni róla, hogy toronymagasságnyira emelkedett ki összes versenytársai közül. Előkelő családból származott, amely család azt hirdette magáról, hogy első őse Julusz volt, Éneász fia. Ámde a születés s a család származására vonatkozó mende-mondák mit sem számítottak volna, ha nem az a kiváló tehetség, aki egyenesen arra volt predesztinálva, hogy Róma fölött uralkodjék.

Külsőleg is a legjobb megjelenésű férfiak közé tartozott, aki ezenkívül tisztes vagyont is örökölt. De ez a vagyon arra sem volt elég, hogy szeretőinek a felét kifizesse vele. Mert csöppet sem volt ő erényes abban az értelemben, ahogyan az erényt ma elképzeljük. Sőt a gnagyobb mértékben negligálta az erényes élet elveit, mert úgy találta, hogy egy szép római hölgy oldalán többet ér egy nap, mint az erényben eltöltött egész élet. Híres volt kicsapongásairól és kalandjairól. Rómában nem volt fiatalember, akinek annyi szeretője lett volna, mint neki. A nők rajongtak érte, ő pedig jobb időtöltés hiányában a nőkkel és barátaival osztotta meg minden percét. Ifjúsága a szerelmi lázak őrjöngései között rohant tova. Mindegy volt neki, akár hetéra, akár matróna, akár ifjú szűz volt az, aki felgyújtotta a szenvedélyeit. A nők hajlandók lettek, volna őt végérvényesen lefoglalni a maguk számára, ha bámulatraméltó akaratereje nem segítette volna abban, hogy akkor hagyja ott őket, amikor magasan szárnyaló tervei ezt megkívánták. Juliusz Cézár tehát viharos ifjúság után lépett a közéleti pályára. Vígságban, örömben és az élet fenékig való élvezésében teltek évei. Ifjúkori életének zajosságát jellemzi különben az a tény, hogy mielőtt hivatalba lépett volna, már hét millió szeszterciusz adósságot csinált. De már ekkor felismerték benne barátai s ellenfelei a lángelmét. Magastermetű, karcsú, villogó szemű, ideges, ifjú volt.

Széles és magas homloka alatt keskenyvágású, kissé hajlott orr emelkedett, ami a szilárd akaraterő kifejezését adta arcának. Azok közé az emberek közé tartozott, akik valamely isteni adomány révén azzal vannak megáldva, hogy a legválságosabb pillanatokban is tisztán látják a helyzetet, gyorsan tudnak cselekedni és sohasem vesztik el hidegvérüket. Amellett dacos és vakmerő volt, aki nem törődött a következményekkel, mikor a maga akaratának érvényt iparkodott szerezni. Szulla kényszeríteni akarta arra őt, hogy elváljon feleségétől, Cinna leányától, ő azonban kereken kijelentette, hogy nem fog elválni s inkább elment a száműzetésbe, mintsem Szulla kívánságát teljesítse. Később Szulla, megkegyelmezett ugyan neki, de megjegyezte hanyag öltözködésére és makacs jellemére célozva: “Ebben a hanyagul öltözött gyermekben több lappang, mint Máriuszban.” Szulla éles szemmel tudta felismerni Cézár jellemét, melynek tényleg a szertelenség és az uralkodnivágyás volt az alapvonása. Egészen ellentéte volt például Pompejusznak, aki nagyon hiú ember volt, szerette a dicsőséget, de azért nem volt telhetetlen.

Szívesen engedett érvényesülni másokat is maga mellett, holott Cézárról összes életrajzírói említik, hogy mikor a hatalomról szó volt, így szokott nyilatkozni: “Inkább szeretnék egy faluban egyedül uralkodni, mint Rómában és a római birodalomban második ember lenni.” Mikor Szulla száműzte, Ázsiába menekült s itt a kalózok hatalmába került, kikkel fogoly létére a legvakmerőbben bánt s mikor ezek váltságdíj fejében húsz talentumot követeltek érte, vakmerő büszkeséggel mondotta: “Ez igen kevés. Én ötvenet adok ; de ha egyszer kezeimbe kerültök, keresztre foglak feszíttetni valamennyiteket.” Kiszabadulásakor aztán beváltotta szavát. Hajót bérelt s elfogta őket és ígérete szerint mindnyájukat keresztre feszíttette. Hazatérése után Kornéliusz Dolabella ellen lépett fel, kit sikkasztásai, zsarolásai és egyéb visszaélései miatt nyíltan bevádolt. A római nép előtt rokonszenves volt ezen szereplése, de még rokonszenvesebbé tette az a bátorsága, mellyel a Szulla idejében garázdálkodó gyilkosok szigorú megbüntetését indítványozta. Nem volt titok ekkor már senki előtt, hogy Cézárra nagy jövő várakozik, ő azonban elégedetlen volt magával. Mikor egy alkalommal Nagy Sándor szobra előtt elhaladt, ideges sírás vette elő és felkiáltott: “Nagy Sándor az én koromban már a világot meghódította s én még semmit sem tettem.” Holott nem egészen így volt. Harminckétéves volt ekkor. Tett ő eddig is eleget s habár ellenségei szertelen könnyelműsége és költekező életmódja után azt hitték, hogy egészen el fog merülni az adósságokba s mielőtt valami nagyot alkothatna, elzüllik. Mégsem volt igazuk. Az uzsorások, akik pénzt kölcsönöztek neki, sokkal előbbre láttak.

Ezek érezték, hogy az olyan kiváló tehetségű ember, mint Juliusz Cézár, előbb-utóbb megtalálja a maga terét s tehetsége révén vagyont is annyit fog szerezni, hogy játszva kifizeti azokat a tartozásokat, melyek mindenki másnak kimondhatatlan összegeknek tetszettek. Életrajzának főbb adatai különben ezek. Kr. e. 100-ban született, 87-ben tisztséget vállalt, 83-ban pedig megházasodott. Cinna leányát vette nőül, kitől Szulla minden áron el akarta választani, de ő nem engedelmeskedett s inkább a száműzetést választotta. A 81. és 80. években csatákban is részt vett, 78-ban visszatért Rómába, vádat emelt Dolabella, majd Antoniusz ellen, 74-ben pontifex, majd hadi tribun, 68-ban kvesztor s mint ilyen Hiszpániába megy, 67-ben újra nősül, a további évek folyamán pedig a legfőbb tisztségeket egymásután nyeri el. Edilisz lesz, főpap, prétor, hiszpániai kormányzó s végül 59-ben konzul. Mielőtt a konzulságot elnyerte, működését a legkiválóbb eredmények kísérték. Hatalmas utakat, színházakat építtetett, Szulla száműzetési törvényét eltörölte s volt bátorsága hozzá, hogy Máriusz szobrát és diadalmi jelvényeit a Kapitoliumban kitétesse. Olyan gyorsan haladt és olyan céltudatosan tört előre, hogy egy szenátor már ekkor megjegyezte: “ Cézár nem is titkos utakon, hanem már nyiltan támadja a köztársaságot. Ciceró hasonló véleményen volt. de maga sem mert impresszióinak hitelt adni.

“Én zsarnokot gyanítok benne - mondotta egy alkalommal - de ha jól megnézem őt rendben tartott hajával s amint ujjával fejét vakarja, el nem hihetem, hogy egy ily ember a köztársaság felforgatásán törje a fejét.”

Katilina összeesküvése.

Különben is a Máriusz és Szulla alatt lefolyt véres küzdelmek, majd a külföldi háborúk, ha ideiglenesen egyes csoportok sorsán segítettek is, véglegesen nem tudták a társadalom felzavart életét rendezni. A véres polgárháborúk alatt egyesek könnyen jutottak vagyonhoz, birtokhoz, de éppen olyan könnyen el is veszítették. Szulla katonái a kapott földeken hamar túladtak s Rómába költöztek, hol a vagyontalan proletáriátus számát szaporították. A viszonyok annyira megromlottak az utolsó évtizedek alatt, hogy a bomlásnak előbb-utóbb be kellett következnie. A demokrata párt nem volt elég erős arra, hogy az arisztokráciával megküzdjön, az utóbbi pedig szintén nem bírt akkora hatalmat kifejteni, hogy az elégedetlen elemeket elnyomja vagy kielégítse és magát az uralmon megtartsa. A szövetségesek, kiket Szulla semmivé tett birtokaikban, szintén Rómában sereglettek össze, úgyhogy Róma olyan gyülevész, forrongó néptömeg színhelye volt ebben az időben, minő még sohasem. A hatalmas birtokképződésekre kiválóan alkalmas volt ez az idő.

A gazdagabbak ravaszsággal vagy olcsón megszerezték a szegények csekély földjeit s ezeket a maguk birtokához csatolták. Számos dúsgazdag római akkora földterületek felett rendelkezett, minőt rendes körülmények között hódítás útján szokott a hadsereg hódító hadjáratok alkalmával megszerezni. A vagyontalanná vált néposztálynak a vidéken semmi reménye sem volt már a megélhetésre, tömegesen tódult tehát Rómába, hol mindig cseppent valami a tenyerébe s aztán legalább részese volt annak a nagy kultúrának, mely teljes fényében virágzott ekkor az örök városban. A nép válságos helyzetén Cézár is szeretett volna segíteni s egyelőre Rabiriusz szenátort vádolta be egy Szulla idején elkövetett gyilkosságért, hogy a szenátorok tekintélye ellen támadjon. De ez a célja nem sikerült. Rullusz tribunus állott ezután elő és telektörvények indítványozásával akart segíteni a bajokon. A törvény végrehajtására decemvirek neveztettek ki, kiknek feladata abban állott, hogy az Itáliában levő állami telkeket eladják, a befolyó pénzen apró birtokokat vásároljanak a földtelenek számára. A vagyonos osztályok rendkívül megrettentek erre a hírre és Cicerót kérték fel, aki ekkor konzuli tisztséget viselt, hogy védelmezze érdekeiket. Cicero kitűnően megfelelt a vagyonosok érdekeinek s hatalmas ékesszólásával úgy félre tudta vezetni a népet, hogy az végül az ő javaslata mellett helyeselt, mikor a saját fontos érdekeit kellett volna diadalra juttatnia.

Rómában a köztársaság emez éveiben olyan állapotok uralkodtak, hogy csak lázadás által mutatkozott lehetségesnek a hatalom megszerzése. Erre a feladatra, vagyis a lázadás előkészítésére vállalkozott egy Luciusz Szergiusz Katilina nevű szenátor, aki a Szulla vérengzései idején tűnt fel először a római históriában. Katilina kiváló eszű, fényes tehetségű, de nagyon is laza erkölcsű férfiú volt. Habár előkelő s vagyonos családból származott, ifjúkorában minden vagyonát eltékozolta s a Szulla-féle rémuralom alatt már nem maradt más számára, mint a leggyalázatosabb árulások és gyilkosságok árán szerezni meg a költséges élethez szükséges anyagi eszközöket. Árulásai és vérengzései azonban utálatossá tették nevét s ha boldogulni akart, nem maradt más mód számára, mint szítani az elégedetlenek között a forrongást s lázadás segítségével kezébe ragadni a hatalmat. Katilina ezt akarta s hogy célját elérje, mindenekelőtt szövetségesek után nézett. Tömérdek sok volt ekkor Rómában és Rómán kívül az elégedetlen ember. Gazdag családok letört sarjai, kik elől minden jövedelmi forrás el volt zárva, Szulla volt katonái, kik a hadi szolgálataik fejében kapott pénzt és földeket gyorsan elprédálták, aztán az itáliaiak, kiket Róma minden jogból kitagadott, készen állottak arra, hogy bármilyen forradalmi mozgalomhoz csatlakozzanak. Katilina éles eszével felismerte azt a nagy erőt, mely ezekben az elemekben felhalmozva van s iparkodott őket a köztársaság megbuktatására felhasználni.

Az állapotokat ő maga jellemezte következő szavaival: “Én a köztársaságban főt látok test nélkül és testet fő nélkül. E fő pedig én akarok lenni.” Katilina kiváló szervező tehetségének sikerült hatalmas tömegeket megmozgatni. Minden osztályból voltak párthívei, a nagyobb hányadot természetesen a nép adta. De az előkelő osztályok több kiválósága is képviselve volt a mozgalomban s a beavatottak úgy tudták, hogy Cézár és Krasszusz is részt vettek az összeesküvésben, hogy általa a köztársaságot megbuktassák. Hogy a mozgalomnak nagyobb sikere legyen, Katilina az itáliaiak megnyerését tartotta legszükségesebbnek. Jogot ígért nekik s biztosította őket arról, hogy Itáliát meg fogja szabadítani a rómaiak önkényeskedésétől. Az idő éppen most alkalmasnak látszott ezen tervek végrehajtására, mivel Pompejusz a Mithridátesz elleni háború miatt Ázsiában volt elfoglalva és vele a hadsereg nagy része távol volt Rómától. Már meg is állapodtak a lázadás kitűzésében, mikor egy véletlen körülmény más fordulatot adott a dolgoknak. Kalpurniusz Pizo prétor, az összeesküvés egyik főembere ugyanis Kr. e. 63-ban elhúnyt, kísérete ugyanis Hispániába váló utaztában megölte. Ekkor Katilina is pályázott a konzulság elnyerésére. Vele együtt lépett fel Ciceró is, akit megválasztottak, Katilina azonban megbukott a választáson.

Miután az összeesküvés felől ekkor már különböző hírek kezdtek szállongani, Katilina elhatározta, hogy a lázadást megkezdi. Meg is tette a hozzá való készülődéseket. Párthíveit szervezte, az összes elégületleneket maga köré gyüjtötte s várta a legkedvezőbb pillanatot. Az összeesküvők között volt egy Kvintusz Kurió nevű római nemes, aki egy Fulvia nevű nővel huzamosabb ideig viszonyt folytatott, de miután minden pénzét ráköltötte, szakítania kellett vele. Kvintusz Kuriót Katilina csábításai egészen elszédítették s ő is a forradalomtól várta leromlott pénzügyei fellendülését. Erre a kedvező reménységre felújította barátságát Fulviával, aki, miután megtudta tőle az összeesküvést, sietett leleplezni azt Cicerónak. Ciceró eddig többízben védte Katilinát, most azonban ellene fordult. Lerántotta a leplet az összeesküvésről s tíz évi száműzetést javasolt Katilina számára. Csakhogy Katilina nem várta be, amíg elfogják őt, hanem gyorsan pénzt gyüjtött és Malliusznak, Szulla egyik régi tisztjének küldötte, hogy Etruriában Szulla-féle veteránokból hadat szervezzen. Haditerv szerint ment volna a dolog s abban is megállapodtak már, hogy Rómát több helyen felgyujtják és az ellenséges pártból mindenkit leölnek. Csakhogy Ciceró Fulvia besúgása révén mindenről előre értesült, úgyhogy az összesküvés minden mozzanatát felfedezte a szenátus előtt.

Elmondta, hogy melyik napra, melyik órára tervezte Katilina az összeesküvést, milyen pontokon akarta Rómát felgyujtani és kik azok a szenátorok, konzulok és egyéb tisztviselők, kiket legelőször akart megöletni. A szenátus nagy csodálkozással hallgatta a fölfedezést s tudomást szerzett általa arról, hogy Katilina egy nagyarányú mozgalmat szervezett az itáliai városok bevonásával. A szenátus úgy tett most is, miként nagy veszélyek idején szokta. A konzult teljes hatalommal ruházta fel. Ciceró közbocsánat hirdetésével, az itáliai városok megszállásával és az árulóknak adandó jutalom ígéretével iparkodott a lázadásnak elejét venni. Ugyanekkor összehívta a szenátust, hogy a további teendőkről tanácskozzanak. S midőn vakmerően Katilina is megjelent a szenátus ülésén, Ciceró ekkor mondta Katilina ellen azt a híres beszédét, melynek első része így szól: “Meddig fogsz még Katilina visszaélni türelmünkkel ? Hogyan ? Sem a város felett a Palatinuszon virrasztó őrség, sem a városban összegyűlt csapatok, sem a nép ijedelme, sem a jó polgárok összegyülekezése, sem az erődített hely, hol a szenátus megjelent, sem azon méltatlankodó pillantások, melyeket mindenek reád vetnek, mindez nem tartóztat téged ? !... Mily idők, mily erkölcsök ! Az összeesküvést ismeri a szenátus, látja a konzul és Katilina még él. Mit mondok, él ? Sőt megjelenik a szenátusban s akiket közülünk fel akar áldozni, kijelöli a leszuratásra..

: és mi, kik a szenátustól ugyanazon rendeletet vettük, melynek alapján Gájusz Grakkhuszt megtámadta Opimiusz, használatlanul hagyjuk a pallost, ne merjük hüvelyéből kihúzni ! ?... igen, még várakozom, mert azt akarom, hogy előbb el ne vessz, csak midőn már nem találsz senkit, oly gonoszat, aki téged sírathatna és védhetne.” Igy mennydörgött Ciceró Katilina ellen, aki nyugodtan végighallgatta ellenfelét s beszéde végeztével ő is felszólalt, közölvén a szenátussal, hogy Cicerót, aki alacsony sorsból származott, bosszú vezeti ellene s mindaz, amiket elmondott, csak arra való, hogy lássa, mennyire megy a szenátus nevetséges hiszékenysége. A szenátus azonban nem adott hitelt Katilina szavainak s minduntalan félbeszakította őt. “Gyilkos, lázadó, gyujtogató !” - kiáltották felé mindenfelől. Erre ő ingerülten kiáltotta vissza: “Mivel kényszerítve vagyok reá, tehát a tüzet nem vízzel, hanem romokkal fogom eloltani.” Szemére hányta több történetíró Cicerónak, hogy miért nem fogatta el Katilinát, ha összeesküvését olyan végzetesnek ítélte a köztársaságra. S ezek a történetírók azt vélik, hogy Ciceró, aki úgy látszik, sohasem volt valami bátor ember, azért nem tette ezt, mert tartott tőle, hogy a Katilina elfogatásával életét veszedelemnek tenné ki. Nem lehet biztosan megállapítani Ciceró óvatos eljárásának okait, de annyi tény, hogy vádbeszédei végeztével Katilina hirtelen elhagyta a szenátust és háromszáz hívével eltávozott Rómából.

Távozása előtt híveit kitartásra buzdította s azt ajánlotta nekik, hogy addig is, amíg fegyveres sereggel megjelenik Róma ellen, tartsák készenlétben magukat s mindenekelőtt Cicerót iparkodjanak eltenni láb alól. Katilina távozásakor őt és Manliuszt a szenátus a haza ellenségeinek nyilvánította s meghagyta Cicerónak, hogy a város oltalmazására maradjon Rómában, a másik konzul, Antoniusz Hibrida pedig induljon a lázadók leverésére. A római nép egy része azonban nem sokat törődött a szenátus határozatával s bátran a Katilina pártjára állott s vele együtt elhagyta Rómát. Katilina az etruriai sereg élén kezdte támadását Róma ellen. Akiket csak lehetett, fellázított és a táborába gyűjtött, sőt mivel éppen ekkor Galliában is volt egy lázadás, a Rómában levő összeesküvők az éppen ott időző allobrogok követeit felszólították, hogy izgassák fel népüket és szólítsák fel a Katilinához való csatlakozásra. Ez a biztatás azonban semmit sem használt, mert a követek, ahelyett hogy eleget tettek volna a felszólításnak, elárulták az összeesküvőket Cicerónak. Sőt az ő tanácsára színleg érdeklődést mutattak a dolog iránt s az összeesküvők összes titkait kicsalták, úgyhogy Ciceró csakhamar kezében tartotta az összeesküvés minden szálát. Ekkor újra összehívta a szenátust, hova ő maga, aki egyre attól tartott, hogy merényletet akarnak elkövetni ellene, páncélos öltözetben jelent meg s a beszerzett adatok alapján az újabb mozzanatokat is feltárta.

Leleplezte a Rómában levő összeesküvőket s a szenátus korábbi felhatalmazása alapján ezeket elfogatta. A foglyok házaiban a megejtett kutatások alkalmával különböző fegyvereket és iratokat találtak. Ciceró halált kért fejükre s habár Cézár az ő érdekükben szólalt fel, a szenátus mindannyiukat halálra ítélte. Mikor Cézár hevesen érvelt a foglyok szabadonbocsátása iránt, őt is megtámadták s azzal vádolták, hogy része van az összeesküvésben. Lehet, hogy így volt, de az is bizonyos, hogy Ciceró sem ellene, sem Krasszusz ellen, aki szintén gyanuba volt véve, nem mert fellépni s nem is lett semmi bántódásuk. Ellenben a többieket, mint a haza ellenségeit, halálra ítélték s Ciceró jelenlétében megfojtották. A halálbüntetéseket Kátó is követelte s a szenátus, mely különben is a legnagyobb mértékben hatása alatt állott Katilina fenyegetéseinek, egyik fogolynak sem kegyelmezett meg. Ciceró az ítéletek kimondása után pár óra mulva újra megjelent a szenátusban s ezzel az egy szóval jelentette. hogy az ítélet végrehajtatott: “Vixerunt !” (Éltek !) A lázadás azonban még nem volt leverve. Katilina Rómán kívül szervezte az elégedetleneket és fegyveres erő élén akart leszámolni a köztársasággal. Többen azt indítványozták ekkor, hogy az Ázsiában levő Pompejuszt hívják haza s ő induljon a lázadók ellen.

Cézár pártolta az indítványt, mert ezáltal Ciceró meg lett volna fosztva a honmentés dicsőségétől, de éppen az ő kedvéért elejtették az eszmét, kivált mikor Kátó is ellene szólott. A tribunok és Cézár azonban tovább is a Pompejusz visszahívása mellett kardoskodtak s olyan ingerülten folyt a vita, hogy az ellene beszélő Kátót Cézár lerántotta a szószékről. Büntetésül a szenátus elvette tőle a prétorságot s több tribunuszt, akik megfeledkeztek a törvény iránt tartozó engedelmességről, megfosztott hivatalától. Katilina ezalatt egyre gyűjtötte seregeit s Etruriából Gallia felé vezette azt. Ámde most elhagyta őt a szerencséje. Az Apenninek tövében Metellusz Celer konzul fogadta őt, hátul pedig Antoniusz szorongatta. Két tűz közé került, miből csak nagy erőfeszítés mellett vághatta ki magát, amit Katilina meg is kísérlett. Pisztoria körül ütközött össze a két sereg egymással. Katilina villámgyorsan felismerte a helyzet rendkívül veszélyes voltát. Belátta, hogy két tűz közé jutott s nincs más hátra, mint a legvégső elszántsággal küzdeni. Háromezer társával vívta meg a csatát s a legbátrabb magatartást tanusította. Olyan hősiesen harcolt s olyan nagy lelkesedéssel küzdöttek emberei is, hogy a római csapatoknak is meg kellett feszíteniük minden erejüket. Csekély számuknál fogva azonban nem győzhettek. Katilina hőshöz méltóan viselte magát s miként legtöbb társa, halva maradt a harctéren. Ciceró legnagyobb sikereit élvezte a lázadás leveretésekor.

Állítólag ezen szavakra fakadt a lázadás leverése után: “Hajolj meg fegyver a tóga előtt. Óh ! szerencsés Róma, mely konzulságom alatt egészen újjászülettél.” A szenátus Ciceró érdemeit azzal ismerte el, hogy Katulusz és Utikai Kátó indítványára a “haza apja” címmel tisztelte meg s három napi hálaünnepet rendezett a győzelem örömére.

Az első triumvirátus.

Mióta Szulla megkísérelte az erőszakos uralmat és az alkotmány önkényes átalakítását, példája másokat is arra ösztönzött, hogy hasonlóképen szerezzék meg maguknak a hatalmat. A köztársaság javát és érdekeit említették mindannyiszor, de a maguk önző érdekeit értették alatta. Legfeljebb abban különböztek egymástól, hogy míg az egyik a néppel, a másik az arisztokrácia támogatásával próbált nyeregbe jutni. Katilinának sem voltak különbek a céljai, csakhogy ő egy lépéssel már tovább akart jutni. Neki nem volt elég a konzulság, még abban az esetben sem, ha azt elnyerte volna. Ő uralomra vágyott korlátlan joggal s valóban csak a véletlen és a kedvezőtlen körülmények akadályozták meg abban, hogy célját elérje. Most azonban, hogy bukása kétségtelenné vált, más férfiak léptek előtérbe. És pedig azok, kik a római köztársaság életének ezen szakaszában a legbefolyásosabb és leghatalmasabb férfiaik voltak. Ez a három férfiú pedig: Pompejusz, Cézár és Krasszusz. Valamennyi között tehetségre nézve Cézár a legkiválóbb.

Ez a három férfiú, hogy a köztársaság arisztokrata osztályaival szemben, melyeket a fedhetetlen jellemű Kátó képviselt, megállhasson, szövetségre lépett egymással és megalkották az első triumvirátust. A triumvirátus azzal a céllal alakult, hogy a három férfiú egymást mindennemű törekvésében és szándékában kölcsönösen segélyezze s hogy befolyásuk érvényesítésével oda hassanak, hogy a köztársaságban csak az történhessék, amit ők akarnak vagy helyeselnek. A szövetkezésnek megvolt mingyárt az az eredménye, hogy a szenátus akarata ellenére, Kr. e. 59-ben Cézárt konzullá választották. De Lukcejusz Hiruszt, kit szintén meg akartak választatni, sikerült a szenátusnak megbuktatnia s helyébe Kalpurniusz Bibuluszt jelölnie, kit aztán meg is választottak. Olyan heves harcok folytak ekkor Rómában, úgy vásárolták a szavazatokat, hogy még Kátó is kénytelen volt kijelenteni, hogy miután másként nem lehet, a szenátusi jelölt számára ők is vegyék igénybe a szokásos korrupciót. Vagyis, ahogy ő mondta: “Hagyjuk aludni a törvényt.” A törvény aztán olyan jól elaludt, hogy Kalpurniusz Bibulusz, aki esküdt ellensége volt Cézárnak, az ő konzultársa lett. Cézár konzulsága nagyjelentőségű reformokkal kezdődik. Ő is egy telektörvényjavaslattal lépett fel, mint már hat évtized óta annyi sokan, csakhogy nála az volt a különbség, hogy ő a maga javaslatát keresztül is tudta vinni.

Cézár telektörvényjavaslata abban állott, hogy az államhoz tartozó földek Kápua környékén Pompejusz húszezer hadviselt katonája között osztassanak fel. De nemcsak katonák, hanem olyan polgárok is kapjanak földet, kiknek legalább három fiúgyermekük van. Javasolta továbbá, hogy amennyiben a Kápua környékén levő földek nem elégségesek, magánosoktól vásároljanak s árukat azokból a kincsekből fizessék ki, melyeket Ázsiából hoztak a győzelmes római seregek. A szenátusnak kellemetlen volt az indítvány, mert a szenátus ezúttal is az arisztokrácia érdekeit képviselte. Nyiltan azonban Kátó kivételével nem mert tiltakozni ellene senki s ő sem abban a rideg formában szólalt fel ellene, hogy a javaslat törvénytelen, hanem csupán rámutatott ama nehézségekre, melyek végrehajtása folyamán keletkeznének. Végül az ő szokott őszinteségével kijelentette: “A szenátusnak éppen nem tetszik, hogy Cézár az államjavak elajándékozása által iparkodik megnyerni magának a tömeget.” Kátó felszólalására más szenátorok is bátorságot vettek maguknak felszólalni a javaslat ellen. Bibulusz konzul pedig ellenezte a törvényt azon indokolással, hogy ilyen újításokat nem célszerű megkockáztatni. Cézár azonban nem hagyta annyiban a dolgot.

Népgyűlés elé vitte a javaslatot, majd triumvirtársaitól, Pompejusztól és Krasszusztól is megkérdezte, hogy mi a véleményük róla, mire Pompejusz kijelentette: “Ha karddal és pajzzsal kellene, akkor is megvédeném a törvényjavaslatot mindenki ellen.” A nép határtalan lelkesedéssel fogadta Cézár indítványait, Bibulusszal szemben pedig olyan módon mutatta ki ellenszenvét, hogy személyében is megsértette, minek következtében nemsokára vissza is vonult a közügyektől. Cézár tehát célt ért. Eltávolította útjából egyelőre ezt az ellenségét, aki mindenben arra törekedett, hogy terveit megakadályozza. A hajthatatlan és rettenthetetlen jellemű Kátó azonban, dacára a fenyegetéseknek és a száműzetés kilátásba helyezésének, megmaradt tovább is amellett, hogy az államjavak nem arra valók, hogy velük bárki is a maga népszerűségét keresse. Ciceró azonban addig kapacitálta őt, amíg végre is engedett. Azt mondotta ugyanis: “Ha Kátó el is lehet Róma nélkül, de Róma nem lehet el Kátó nélkül.” Általános helyeslés tört fel e szavakra, úgyhogy Kátónak is meg kellett hajolnia a többség előtt s megszavazta a Cézár indítványát. Ugyanekkor a szenátus által elfogadtatta Pompejusznak Ázsiában tett intézkedéseit. De tett Cézár egyebet is, ami szociális szempontból szintén fontosnak igérkezett. A Lex Julia-törvény által szigorú büntetés ellenében gondoskodott arról, hogy a tartományok népét a római tisztviselők ezután ne zsarolhassák. Cézárnak Pompejusszal és Krasszusszal való szövetsége, továbbá a nép kegyének megnyerése által sikerült magát megerősítenie a hatalomban, sőt konzulsága leteltével öt évre megválasztatta magát Gallia és Illiria helytartójává.

Ekkor már megtörtént különben, hogy Julia nevű leányát eljegyeztette Pompejusszal, maga pedig Kalpurniát, Pizó leányát vette nőül, miáltal rokonsági kötelékekkel is megerősítette Pompejusszal s ennek bizalmasaival való szövetségét. A szilárd jellemű Kátó előtt feltűntek ezek a dolgok s élénken tiltakozott a hatalom ilyetén bitorlása ellen. “Nem lehet tűrni - kiáltotta, - hogy a legfőbb hatalom házasságkerítők prédájává legyen és a tartományokat a hadvezérségekért, a kormányzóságokat pedig asszonyokért csereberéljék egymás kőzött.” Tiltakozásainak azonban kevés hatása lett. Cézár nemcsak Gallia, Cisalpína és Illiria kormányzójává lett, hanem a szenátus még Gallia Tranzalpína vezetését is rábízta. Távozása előtt még kivitte, hogy apósát, Kalpurniusz Pizót és Pompejusz egyik barátját, Gabiniuszt konzulokká válasszák. Csak a saját embereikkel töltötték be a hivatalokat s hogy befolyásuk a következő évekre is biztosíttassék, Cézár jegyzékbe vette azok neveit, kik távolléte alatt a hatalom ellátására következni fognak. Mialatt ő távol volt, Pompejusz Rómában maradt, tehát nem kellett tartania attól, hogy távolléte alatt meglepetések érhetik. Még konzulsága alatt iparkodott azonban két ellenségét, a római arisztokrácia két legkiválóbb tagját, Cicerót és Kátót ártalmatlanná tenni, nehogy terveinek útjában álljanak.

Kátót azon ürügy alatt, hogy Ciprusz szigetének kormányát rendeznie kell, eltávolíttatta Rómából, Ciceró ellen pedig igénybe vette a legerélyesebb rendszabályokat. Megválasztatta ugyanis tribunusszá Klódiuszt, egy hirhedt férfiút, aki nevezetes volt arról, hogy a Katilina-féle összeesküvésben fontos szerepet játszott. Bűnei azonban nem tudódtak ki s így szerencsésen megmenekült a következményektől. Klódiusz tribunusz akart lenni, Cézár pedig segítette őt, hogy ezáltal a lelkiismeretlen embert a maga eszközévé tehesse. Mihelyt Klódiusz elérte célját, a nép számára kedvező javaslatokkal állott elő s mikor népszerűséget szerzett, bevádolta Cicerót, hogy római polgárokat kihallgatás nélkül megöletett. Cicerót rendkívül érzékenyen érintette Klódiusz vádja s ő maga, valamint a szenátorok és több ezer római ifjú gyászöltözetben jelentek meg a Kapitóliumon, hogy a vád erejét megtörjék s habár Ciceró rimánkodással próbálta a népet maga részére megnyerni, nem sikerült semmit kivívnia s kénytelen volt gyors meneküléssel száműzetésbe menni, mert a feldühödt nép bosszúja elől élete sem volt már biztonságban. A népkegy és a szerencse forgandóságának jellemzésére mi sem érdekesebb példa a Ciceró eseténél. Ugyanaz a nép, mely nemrégiben őt a Katilina-féle összeesküvés leleplezéséért a haza atyjának nevezte, most a legridegebben száműzetésbe kergette s kincseket érő palotáját és falusi kastélyát földig lerombolta.

Szerencsére a Ciceró száműzetése nem örök időre szólt, mert már a következő évben, midőn Cézár Rómától távol volt, a konzulok visszahívási indítványt terjesztettek elő érdekében s valóságos diadalmenetben hozták vissza Rómába, hol a szenátus a szenvedett károkért azzal kárpótolta őt, hogy házát és falusi kastélyát államköltségen újból felépíttette. A szenátusban eközben az arisztokrácia megkísérelte hatalma visszaszerzését s mindenekelőtt a Cézár-féle telektörvény megsemmisítésére törekedett. Ez Kr. e. 56-ban történt, mikor Cézár már javában harcolt a gallok ellen. Mihelyt értesült a Rómában keletkező mozgalomról, Lukában találkozót adott triumvirtársainak Pompejusznak és Krasszusznak s ezen az értekezleten újból megállapodtak abban, hogy egymást kölcsönösen támogatni fogják minden törekvéseikben. Az egyezség értelmében Cézár öt évre újból megmarad helytartói tisztségében, Pompejusz és Krasszusz pedig konzulok lesznek, majd konzuli hivataluk letelte után tartományi kormányzóságot nyernek, Pompejusz Hiszpániában, Krasszusz pedig Szíriában. A konzuli hivatalt Pompejusz és Krasszusz erőszákos úton nyerték el és pedig olyanformán, hogy az ellenpárt embereit egyszerűen szétverték. Pompejusz Rómában maradt egész éven át, Krasszusz azonban hadi babérokra vágyott s mindenáron Szíriába akarta seregét vezetni.

Nem törődve a nép tiltakozásával és átkával, megindította hadait a párthuszok ellen, kik azonban a perzsákkal egyesülve, váratlanul megtámadták őt és seregét egészen tönkreverték. A vereség annál súlyosabb volt, mert Krasszusz és fia is halva maradtak a harctéren. A sereg roncsait Kassziusz kvesztor vezette Antiokhiába, kinek sikerült a párthuszokat visszaűzni és Szíriát római hódoltságnak megtartania. A párthusz király, kit Orodesznek hívtak, mikor Krasszusz holttestét elébe vitték, levágatta Krasszusz fejét s hogy jellemezze a dúsgazdag és pénzéhes Krasszusz egész életprogrammját, szájába olvasztott aranyat öntetett. “Ne éhezze halálában azt, amit életében mindig szomjuhozott” - mondta. A vereség Rómában is nagy lehangoltságot keltett. Krasszusz negyvenezer emberrel indult el a párthuszok ellen, abban a reményben, hogy a hadjárat folyamán gazdag zsákmánnyal fogja kárpótolni magát fáradalmaiért. Ehelyett ő maga és seregének legnagyobb része odaveszett, úgyhogy Kassziusz kvesztorral alig hét-nyolcezer római harcos tudott megmenekülni. Krasszusz halála siettette a küszöbön levő változásokat, valamint Pompejusz feleségének, Juliának halála is, miáltal a Cézár és a közötte levő kapcsok mindinkább meglazultak. Végül beállott a szakítás, aminek előbb-utóbb úgyis meg kellett történnie.

Cézár galliai hadjárata.

Gallia név alatt a rómaiak azt a nagykiterjedésű hódoltságot értették, melyet a Rajna, a Pirenei-hegység, a Földközi-tenger és a Pó vize határoltak. Hatalmas terület volt ez, mely Gallia közös nevet viselte. Az egyik részt azonban, mely a mai Franciaországot és más tartományokat egyesített magában, Gallia Tranzalpínának, a másikat pedig, mely magában foglalta Felső-Olaszországot, határai a Rajnáig, az Alpesekig és az Atlanti-tengerig nyúltak ki, Gallia Ciszalpínának nevezték. Galliához tartoztak még Británnia és Irland is. Ezt a hatalmas területet sok néptörzs lakta, de északi irányból előnyomuló kelták, másként gallok kezdték őket kiszorítani régi lakóhelyeikről. Gallia Tranzalpína lakosságának nagy részét a kelták alkották. Ez egy harcias, sokféle ügyességgel bíró nép volt, mely apró csoportokra és törzsekre oszolva Gallia, Helvécia, Hispánia és Británnia sok helyét ellepte. Legnevezetesebb osztály volt közöttük a nemesség és a druidák. Ez utóbbi a papi osztályt alkotta, mely a vezetést és az uralmat gyakorolta. A druidák voltak a leghatalmasabbak a kelta társadalomban, kik nemcsak az isteni tiszteletet látták el, hanem a szellemi és erkölcsi élet minden viszonyában irányító befolyást gyakoroltak. Vallásuk természetimádásban állott s ebből fejlődött ki lassanként a druida vallás, mely a természet egyes tüneményeinek és erőnyilvánulásának megszemélyesítéséből alakította ki a kelták hitét.

A druidák azt tanították, hogy a lélek halhatatlan és a földi élet után a lélek számára egy szebb világ következik, melynek örömei és élvezetei jóval nagyobbak a földi élet boldogságánál. A vallásnak ez az alaptétele nagy befolyással volt a kelták harci vitézségének fokozására. A gyönyörű és kívánatos színekkel ecsetelt túlvilági lét hiedelme, ha nem is közömbössé, de nyugodtabbá tette őket a földi lét iránt s a háborúkban nem rettegték a haláltól, mert úgy tudták, hogy egy szebb élet következik számukra, hol a bátor harcosok minden fáradalmukért és szenvedéseikért dúsan kárpótolva lesznek. A kelták, illetőleg gallok vallási hagyományaik folytán is harcos szellemű nép voltak. Békés időben állattenyésztéssel, vadászattal, halászattal foglalkoztak s apró kunyhókban laktak. Magas alakjukkal óriásokhoz hasonlítottak s még félelmesebbé tette őket az idegenek előtt hosszú hajviseletük és bozontos szakálluk. Gallia Tranzalpína, vagyis az Alpeseken túli Gallia a rómaiak előtt nem volt korábban sem ismeretlen. Gazdag termőföldje, tengeri és szárazföldi útjai, bányái, vizei, mind nagyon megkedveltették a rómaiakkal ezt a területet, de a gallok földjének igazi jelentőségét csak Cézár fogta fel. Midőn a galliai kormányzóságot megkapta, már arról ábrándozott, hagy ezt a hatalmas területet római provinciává fogja alakítani. Mikor ugyanis Kr. e. 59-ben Gallia és Illiria helytartójává tették, a viszonyok átvizsgálása után mindjárt felismerte azt a kedvező helyzetet, mely itt vezéri ambiciója számára kínálkozik.

Galliának ekkor még csak kis része tartozott Rómához s Cézár korán belátta, hogy a hatalmas terület meghódításával nagy hálára kötelezheti le maga iránt Rómát, másrészt ezzel a maga helyzetét is gyökeresen megerősítheti. Mindenekelőtt arra volt szüksége, hogy harcedzett és fegyelemben tartott hadsereg felett rendelkezzék. Cézár kitünően értett ahhoz, hogy miként kell a katonákat egyfelől a fegyelem szigorú követelésével, másfelől kedvezésekkel maga iránt megnyernie. Egyéniségének varázslatos hatalmával úgy kézben tudta tartani őket, hogy minden kívánságát vakon teljesítették. Igaz, hogy maga Cézár, a lángelme hatalmas adományán kívül a legkiválóbb katona és férfiúi erényeket egyesítette magában. Kitünő képességeinek érvényesítésére alkalmat adott aztán az a mozgalom, mely ebben az időben a helvéták között keletkezett. A helvétek szintén kelta eredetű néptörzs volt, mely eddig a Rajna folyó körül húzódó havasok és a Jura-hegység között lakott. A germánok által megtámadva, elhatározták, hogy alkalmasabb helyet keresnek maguknak, miután lakóhelyük a megélhetés szempontjából sem nyújtotta a kívánatos biztosítékot. A helvétek a gallok között akartak maguknak új hazát alapítani s összes hadi eszközeikkel és szekereikkel felkerekedve nekiindultak a honalapító hadjáratnak. Ámde Cézár mindenütt nyomukban volt s Autun közelében úgy megverte őket, hogy kegyelemre meg kellett adniok magukat.

Az első hadi siker után csakhamar következett a második. A gallok és a germánok háborúba keveredtek egymással. A germánok vezére a vitéz Ariovisztusz volt. A gallok küldöttséget menesztettek Cézárhoz s felhívták őt támogatásukra. Cézár készséggel felajánlotta segítségét a galloknak, de ugyanekkor Ariovisztuszhoz is követeket menesztett, hogy általuk tanácskozásra hívja fel a germánok vezérét. Ariovisztusz gőgösen válaszolt: “Nem tudom, mit akarhat tőlem a római vezér saját országomban ?” S nem teljesítette Cézár kívánságát. Cézár másodszor is elküldte hozzá követeit, ezúttal erélyesebb utasításokkal. Az volt a kívánsága, hogy a germán vezér szüntessen be mindenféle hadikészülődést, mert különben a római imperiummal fogja szemközt találni magát. Ariovisztusznak azonban nem imponált a fenyegetés s a maga elbizakodott és gőgös modorában visszaüzente: “Nekem jogom van háborút viselni ott s akkor, amikor akarok. A háború joga az, hogy a győző uralkodjék a legyőzött felett s a rómaiak sem tesznek soha másképen. Ha Cézár velem küzdeni akar, ám jöjjön s majd meglátja, mire képes egy germán nép, mely tizennégy éven át nem nyugodott fedél alatt.” A germán vezér fenyegetésének az lett a következménye, hogy Cézár elhatározta a háborút. Katonái azonban, akik mindenféle szörnyű dolgokat hallottak a germánokról, megijedtek. Még pedig úgy megijedtek, hogy egyrészük végrendelkezni kezdett.

A másik rész ingadozott, a nagyobb hányad pedig olyan kedvetlennek mutatta magát, hogyha nem Cézár, hanem valami erélytelen vezér áll a csapatok élén, a háborút meg sem lehetett volna kezdeni. Cézár azonban szeme közé akart nézni minden áron a germánok felől jöhető veszedelemnek, azért egyenesen katonáihoz fordult. Lelket akart önteni beléjük, hogy ne csüggedjenek. Figyelmeztette őket arra a sikerre, melyet csak nemrég arattak a helvétek felett. Ha pedig a helvéteket legyőzték, akkor a germánoktól nincs mit félniök, mert ezeket viszont a helvétek verték le. Majd beszédet intézett katonáihoz, melyben ezeket mondotta: “Hallottam, hogy nem akartok engedelmeskedni. Ettől nem félek, mert tudom, hogy csak igazságtalan, önző és szerencsétlen hadvezérek szoktak ettől félni. Hogy igazságos vagyok, azt bizonyítjátok ti magatok, mert öt éven át folyton tapasztaltátok. Hogy becsületes vagyok, arról egész életem és hogy szerencsés hadvezér vagyok, arról a helvét háború tanuskodik. Még ez éjjel ki fogom adni tehát az indulási parancsot. Látni akarom, mi nagyobb a lelketekben: a becsület, a szégyen, vagy a félelem. És ha senki sem akar követni, akkor egymagam megyek a 10-ik légióval, melynek bátorságában sohasem kételkedtem s amely jövőben is a testőrségem lesz.” Ez a beszéd rendkívül jellemzi a Cézár kiváló emberismeretét.

Tudta jól, hogy a bátor és biztos hang helyreállítja katonái lelkében a bátorságot, a 10-ik légióra való hivatkozás pedig felébreszti bennük az önérzetet, a megnevezett légiót pedig egyenesen fanatikussá teszi maga iránt a feltételezett bátorság által, holott ez a légió sem volt különb, mint a többi s Cézár éppen csak azért említette, hogy büszkeségüket felébressze. Célját elérte, mert a sereg engedelmes követője lett parancsainak s amikor Vezonciónál szembe került a germánokkal, olyan fényes diadalt aratott, hogy Ariovisztusz is csak meneküléssel tudta életét megmenteni. Cézár ezzel a hadjárattal egyszerre két feladatot oldott meg. Először megverte a germánokat s ugyanekkor iga alá hajtotta a gallokat, kik csak most vették észre, hogy mit nyertek Cézár szövetségével. A gallok szerették volna függetlenségüket visszanyerni és a belgákat hívták segítségül. De Cézár ezeket is elverte, úgyhogy ezután a kisebb törzsek meghódítását is nyugodtabban végezhette. Egyik győzelmet a másik után aratva Galliának szinte minden részében megvetette már a lábát, midőn elhatározta, hogy átkel a galliai szorosokon és a Rajna folyón, hogy hódításait ezekre a részekre is kiterjessze. Két kisebb germán törzs ebben az időben betört belga területre, Cézár ezt az ürügyet ragadta meg a Rajnán való átkelésre. Eleinte hajlandó volt alkudozni velük, de midőn egy római hadosztályt megtámadtak, minden könyörgésük ellenére megtámadta és keményen megverte őket.

Rómában ezt a hadjáratot ellenségei fel akarták használni megbuktatására. Azzal érveltek, hogy nem méltó a vezéri tisztségre az olyan ember, aki megtámadja a békés népeket s ezáltal a köztársaságot kiszolgáltatja a népjogok meggyalázása vádjának. Cézár párthívei azonban megakadályozták az ellenpárt aknamunkáját, úgyhogy ő nyugodtan folytathatta hadműveleteit, melyeknek színteréül ezúttal Britanniát szemelte ki. A Britanniába való átkelés előtt Cézár összevonta a galliai partok mentén levő hajókat és ezekkel indult meg a rómaiak által eddig még ismeretlen szigetország meghódítására. Illetőleg ez csak afféle hódítási kísérlet volt, mert az eredmény felől Cézár még valószínűség szerint sem lehetett tisztában. Britanniát ugyanis magas és menedékes partjai védték a tenger felől közeledő ellenség ellen s ezt a természetes védelmet, melyet a partvidék országuknak nyujtott, az itt lakó cimber maradványok és kelta eredetű törzsek fokozták a tervszerű ellentállással is. Mihelyt tisztába jöttek azzal, hogy a római csapatok mit akarnak, tömegesen ellepték a partokat s a britek mindenütt erélyesen védekeztek. Cézár jó ideig nem tudott partra szállani. Katonáit nem lehetett rávenni, hogy vízbe való ugrás és úszás által közelítsék még a partokat. Sokáig tétlenül vesztegelt a sereg.

Végül Cézár egyik zászlótartója a tizedik légió jelvényét alkotó római sast kezébe ragadva így kiáltott: “Kövessetek bajtársak, ha nem akarjátok, hogy az ellenség hatalmába ejtse e sast, mert én megteszem kötelességemet a köztársaság és a vezér iránt !” Ezzel a vízbe vetette magát, mire száz és száz római katona, majd az egész sereg követte példáját s óriási erőfeszítés között megszállották a partokat. A diadal azonban nem tartott sokáig, mert a hajóhadat komoly veszedelem fenyegette, minélfogva Cézárnak gyorsan el kellett hagynia Britanniát. Másodszor 54-ben tett újra kísérletet Britannia ellen s meg is hódította azt, de jobbnak látta otthagyni, mivel a távol levő szigetország megszállása és kormányzása sokkal több gondot adott volna a köztársaságnak, mint amennyit a hódítás megérdemelt. Mindenesetre annyit mégis elért Cézár, hogy diadalai számát néhánnyal ismét szaporította s elmondhatta magáról, hogy olyan távoli helyeken is becsületet szerzett a római sasnak, hol addig római hódító rajta kívül nem járt. A britanniai hadjáratot azért is abba kellett hagynia, mert másutt volt szüksége katonáira, nevezetesen Galliában. Itt távolléte alatt kitört a forradalom. A gall törzsek le akarták rázni a római igát. Az egész mozgalom vezetője Vercingetorix volt. A forradalom gyorsan támadt és gyorsan terjedt. A felkelők, hogy egymással érintkezhessenek, bizonyos távolságokra embereket állítottak fel, kik a küldött figyelmeztetéseket vagy a nyert észleleteket rögtön közölték egymással.

Vercigetorix mihelyt átvette a vezérletet, azt a haditervet állapította meg, hogy nyilt csatákban nem fogja Cézár ellen a harcot felvenni, ellenben portyázó ütközetekkel zaklatja s mindaddig fárasztja, amíg majd az elkedvetlenedett és megbontott csapatokkal könnyen elbánhat. Számítása azonban nem sikerült, mert Cézár sokkal ügyesebb volt a portyázó harcokban is s légióival olyan kárt tett a forradalmárokban, hogy azok kénytelenek voltak egyik tartományból a másikba menekülni. Vercingetorix erre felhagyott a portyázó hadviseléssel s helyette a nyilt támadást választotta. Összevonta haderejét s most arra irányította figyelmét, hogy Cézárt Itáliától, honnan segélyforrásait kapta, elzárja. Más vezérrel szemben talán sikerült volna terve, de Cézárral így sem tudott boldogulni, mert Cézár olyan váratlanul lépett fel ellene és olyan nyomatékkal támadt Vercingetorix csapataira, hogy ezek sietve Alezia várába vonultak. De itt sem voltak biztonságban, mert pár havi ostrom után meg kellett adniuk magukat. Vercingetorix legdíszesebb ruháját öltvén magára, megjelent Cézár táborában s úgy a maga, valamint csapatai számára kegyelmet kért. A vezér nélkül maradt forradalmat könnyű volt ezután Cézárnak levernie. Nyolc-tíz évet vett ugyan igénybe a galliai hadjárat, de Cézár a nagy harcok után végre mégis célt ért. Meghódította ezt a nagy tartományt s közel ezer várost és háromszáz népet iktatott a római impérium hatalma alá.

Ekkora győzelemmel és ilyen nagyszabású sikerrel rajta kívül eddig egyetlen római vezér sem dicsekedhetett. A meghódított tartományokban a római műveltség aztán rendkívül gyorsan elterjedt. Ipar, kereskedelem, tudomány, művészetek, gazdaság hamar virágzásnak indultak, úgyhogy a Krisztus születése utáni századokban Gallia már a legvirágzóbb tartományok közé tartozott.

Pompejusz állástfoglal Cézárral szemben.

 A galliai hadjáratok folyamán a pártviszály és a korrupció olyan magasra nőtt Rómában, hogy az államügyek méltó vezetését már egyik párttól sem lehetett remélni. Rablások, sikkasztások, gyilkosságok és mindenféle visszaélés napirenden voltak. Az arisztokraták és demokraták ádáz gyűlölettel állottak szemben egymással, de még az osztályokon belül is annyi ellentét, érdekharc és ellenségeskedés nyilvánult, hogy a korrumpált állapotok a teljes felborulás veszedelmével fenyegették az állam rendjét. Ha valamelyik pártnak az ellenpárt egy kiválóbb embere útjában állott, egyszerűen eltette láb alól s amelyik csoport a hatalmat kezébe kerítette, iparkodott azzal mingyárt visszaélni. A konzulválasztások alatt különösen felfordultak az állapotok Rómában.

A zavargásokra ezúttal az adott alkalmat, hogy az arisztokraták vezére, Miló is pályázott a konzulságért. Pompejusz és az elvetemedett Klódiusz mindent elkövettek arra, hogy Miló tervét meghiusítsák. Különösen Klódiusz fejtett ki ellene nagy agitációt. A harc nem maradt csak politikai téren, hanem átterelődött a legszemélyesebb térre is. A két ellenfél minden eszközt megragadott, hogy a másikat tönkretegye. Egy alkalommal Miló vidékre akart utazni. Midőn Klódiusz értesült szándékáról, fegyveres emberekkel támadta meg őt és kíséretét. Nagy dulakodás fejlődött ki a két csoport között s a támadás olyan heves volt, hogy Klódiusz is életét vesztette. A nép hatalmas tüntetéseket és zavargásokat rendezett Klódiusz halála miatt. Holttestét a Kúriába vitték s az épülettel együtt elhamvasztották, Miló ellen pedig komoly ostromot indítottak. Öt nap és öt éjjel állandóan ostromolták a házát, úgyhogy a zavargások miatt a szenátus kénytelen volt Pompejuszt újból felruházni teljes hatalommal, hogy a rendet helyreállítsa. Az izgalmak tüze mégis olyan magasan lobogott, hogy Milót törvény elé kellett állítani. Ciceró vállalta el a védelmét s ékesszólásának minden varázsát elővette, hogy a bírák ítéletét Miló javára fordítsa. De neki sem sikerült Milót megmentenie. Az ítélet száműzetésre szólt s Milónak el kellett hagynia Rómát, Massziliába vonult, abban a reményben, hogy a viszonyok fordulásával talán sikerülni fog visszatérnie. Rómában ezalatt széltében-hosszában folytak a legvakmerőbb vesztegetések. Ezek előidézésében Cézárnak kiváló szerepe volt.

Következett ugyanis az ideje annak, hogy a Cézár prokonzulsága, illetőleg galliai helytartósága letelik s helyébe mást választanak. Cézár azonban annyira megszokta a hatalmat, hogy a legnagyobb rettegéssel gondolt arra, hogy neki is le kell majd egyszer mondania hivataláról s ezáltal elveszíti mindazt, ami őt eddig naggyá tette. Cézár úgy gondolta, hogy sem a fővezéri hatalmat, sem a galliai helytartóságot nem teszi le, ennélfogva sietett már jó korán megnyerni a népet a maga számára. Célja elérésére nem kímélt semmi áldozatot. Gallia óriási kincsei egyre vándoroltak Rómába, hogy kapzsi és pénzéhes emberek kincsszomját kielégítsék. Skriboniusz Kurió és Márkusz Antóniusz tribunuszok voltak Cézár főügynökei, akik összeköttetésben álltak Róma legziláltabb és legzülöttebb elemeivel: előkelő, de költekező és könnyelmű életet élő nőkkel, levitézlett nemes ifjakkal, hatalmas és tehetős tisztviselőkkel s mindenkivel, aki bármi keveset is hasznára lehet az ügynek. Pénz nem számított. Gallia tartományai bőven termették az aranyat s mikor Cézár legfontosabb érdekének megvédéséről volt szó, nem krajcároskodtak. Egyedül Kurió tribunusz pártfogásának megnyerése belekerült Cézárnak 3 millió pengő értékű pénzbe. Az összeget azonban nem sokallotta, mert Kurióra feltétlen szüksége volt. Az a vélemény uralkodott ekkor róla, hogy szónoki képesség dolgában Cicerócal vetekedik s ezt a véleményt igazolta is Kuriónak az a nagy hatása, melyet a népre gyakorolt.

Antóniusz viszont készséggel állott Cézár oldala mellé, mert úgyszólván egész karriérjét s minden vagyonát neki köszönhette. Aztán tudta jól azt is, hogy Cézár nem az az ember, aki hálátlan volna az ő hű emberei iránt. Az ő pártjára állott még megfelelő kárpótlás ellenében Emiliusz Paulusz, kinek szintén az volt a feladata, hogy Kurióval és Antoniusszal ébren tartsa a nép érdeklődését iránta. Cézárnak komoly oka volt ugyanis tartania attól, hogy a szenátus nem fogja prokonzulságát meghosszabbítani s vezéri működésének abbahagyására szólítja fel. A szenátus ellen tehát a népnél és a nép vezéreinél keresett biztosítékot. Tudta azt is, hogy Pompejusz szintén a hatalomra vágyik s nem jó szemmel nézi az ő nagy sikereinek növekedését. Pompejusz tényleg vágyott a hatalomra, de nem abban az értelemben, mint Cézár gondolta. Első ember szeretett volna lenni a köztársaságban, mint ahogy már több ízben volt, de az alkotmány felforgatására és a maga hatalmának végsőkig való növelésére nem igen gondolt. Pompejusz pártján voltak Ciceró, Kátó, a szenátorok és az előkelő osztály legnagyobb része. Cézár viszont a népet dolgozta meg, még pedig azzal a hathatós eszközzel, mely a népszerűség és a siker legbiztosabb előmozdítója: pénzzel. Igy fölkészülve Cézár kérelmet adott be a szenátushoz azzal a kívánsággal, mentsék föl az alól, hogy a konzulság elnyerése végett személyesen jelenjen meg Rómában.

Pompejusz pártolta kérelmét s a szenátus is teljesíthetőnek vélte. Ennél a pontnál azonban nemsokára kibontakoztak az összes ellentéték. A néppárt nem elégedett meg azzal, hogy Cézár a személyes megjelenés alól föl legyen mentve, hanem követelte, természetesen vezérei bujtogatására, hogy Cézár fővezérsége is hosszabbíttassék meg s továbbra is Galliában maradhasson, jóllehet ott már régebben befejezték a római csapatok tennivalójukat. Ezenkívül a szenátus arról is értesült, hogy Cézár tizenkét légióval szaporította seregét s ezeket is vezetése alatt akarja tartani. Pompejusznak nem volt nehéz dolog felismernie e jelekből Cézár szándékát. De ő még mindig kicsinyelte vetélytársának erejét, mert különben maga is utánanézett volna a seregszervezésnek. A szenátus azonban, hogy Cézár szándékait keresztezze, Pompejuszt, mint konzult, diktátori hatalommal ruházta fel s rendeletet küldött Cézárhoz, hogy seregeit bocsássa el és a fővezérségről mondjon le. Pompejusz e rendeleteknek azzal próbált nyomatékot adni, hogy maga is sereget gyüjtött. De későn gondolt erre az intézkedésre, mert Cézárnak ezzel már nem sokat árthatott. A szenátus rendeletei ellenében a néptribunok ugyanis vétójogukat alkalmazták, sőt erélyesen követelték Pompejusz letételét is. Erről természetesen szó sem lehetett, hiszen nem azért szövetkezett Pompejusz a szenátussal és az arisztokratákkal, hogy azok őt bukni hagyják.

De különben is az ellentétek a pártok között annyira kiélesedtek, a korrupció és a visszaélések olyan általánossá lettek, hogy a viszonyok tovább így nem maradhattak. Valamelyik irányban el kellett dőlnie a versengésnek s ezt tudta Cézár is és Pompejusz is. Éppen csak nyiltan nem mertek egyelőre fellépni, nehogy a felelősség a polgárháborúért rájuk háruljon. Róma állapotai ugyanis annyira züllöttekké váltak ebben az időben, hogy a polgárháború kikerülhetetlennek látszott. A viszonyok jellemzésére érdekesek voltak Cicerónak ekkor írott szavai: “Az egyik nem akar urat, a másik nem szenved meg hozzá hasonlót. Cézár a trónt akarja elfoglalni, Pompejusz szeretné, ha őt ültet bele.” Hogy mit jelentett az egyik és mit a másik törekvése, arra nézve Kátó a következő érdekes nyilatkozatot tette a két uralomra vágyó férfi összecsapása előtt: “Ha Pompejusz győz, száműzöm magamat Rómából. Ha pedig Cézár, akkor megölöm magamat.” Pompejusz a válság ezen legvészesebb napjaiban is vakon bízott benne, hogy ő fog győzni, mert ő a hatalmasabb, ő a tekintélyesebb és ő a korosabb. Mindent a maga javára magyarázott, anélkül, hogy figyelembe vette volna azokat a nagy sikereket, melyeket Cézár Galliában elért. S úgy látszott, nem akart emlékezni arra sem, hogy Cézár keze alatt légiók vannak, melyek talán még Róma ellen is fordulhatnak.

A néptribunok ezalatt gyorsan Cézár elébe siettek, miután a szenátus fenyegető magatartást mutatott ellenük. Tudtára adták Cézárnak, hogy Rómában nem biztos a maradásuk és tribuni sérthetetlenségük sem védi meg őket az ellenfél bosszújától. Végül segítségét kérték a szenátus ellen, azt mondták, hogy ezzel az egész római nép érzelmeit tolmácsolják. Cézárra nagy hatást tettek a tribunok jelentései. Tudvalévő, hogy a szenátus felszólította őt állásáról való lemondására és a légiók elbocsátására. Nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha a szenátus határozatával ellenkezni akarna, tudatta tehát, hogy hajlandó magát a rendeletnek alávetni, csupán azt kérte, hogy Illiriát hagyják meg neki két légióval. S egyik légióját mindjárt a párthuszok ellen hadakozó Lentulusz rendelkezésére bocsátotta, egyet pedig Pompejusznak adott vissza. A szenátusnak azonban ez nem volt elég. Most már erélyesen követelte, hogy állásairól mondjon le és összes légióit oszlassa föl, mert ellenkező esetben hazaárulónak fogják tekinteni. Ezen határozat ellen viszont a Cézár pártján levő tribunok erélyesen tiltakoztak s mikor látták, hogy az ellenpárt dühe miatt életük sincs biztonságban, álöltözetben Cézár táborába menekültek s felszólították őt a köztársaság megmentésére. Igy állottak az ügyek, mikor Cézár prokonzuli hivatala letelőben volt. Egyfelől a szenátus és Pompejusz pártja követelte letételét, másfelől a tribunok kívánták tőle az ellenpárt megsemmisítését.

Róma ebben az időben már teljesen meg volt érve a polgárháborúra. Csak az alkalmas időre kellett várni, hogy a szenvedélyek vihara és a pártoskodások tüze egész erővel kitörjön. Pompejusz még ekkor is lekicsinylette a Cézár erejét s bízott benne, hogy szükség esetén könnyen fog vele elbánni. Midőn figyelmeztették arra, hogy tennie kellene valamit Cézár ellen, védőcsapatokról kellene gondoskodnia, fölényes gőggel így válaszolt: “Elég, ha egyet a földre toppantok s azonnal légiók fognak onnan előteremni.” Pedig már nagyon égetővé vált a csapatok szervezése, mert Cézár el volt határozva arra, hogy erőszakkal is érvényt szerez a maga jogainak. A szenátus közben egy lépéssel tovább ment s határozatot hozott, hogy Pompejusznak és a főtisztviselőknek kötelessége a köztársaságról gondoskodni s ugyanakkor kardot adatott Pompejusznak, a köztársaság kardját, melyet a megbizottak ezen szavak kíséretében nyújtottak át neki: “ Rajtad a sor megvédeni a köztársaságot s vezetni a sereget.” Pompejusz komoly méltósággal válaszolta: “Kész vagyok erre, ha a dolgokat nem lehet másképp elintézni.”

A második polgárháború. - Cézár legyőzi Pompejuszt.

Pompejusz mihelyt megkapta a diktátori hatalmat, mindenekelőtt sereget szervezett. Azután a kormányzást vette kezébe.

A meghódított tartományok helytartóivá a maga embereit tette s várta az események fejlődését. Ezek pedig fejlődtek meglehetős rohamossággal abban a rendszerben, melyet Cézár nagyravágyása szabott nekik. A szenátus felhívásai eredménytelenek maradtak. Cézár színleg úgy mutatta, mintha engedelmeskedne a parancsnak, holott el volt tökélve rá, hogy a tíz éven át megszokott hatalmat nem engedi kezéből kiragadni. Mikor a tribunok táborába menekültek, összehívta légióit s beszédet intézett hozzájuk. Ismertette a helyzetet s rámutatott arra a hálátlanságra, mellyel a szenátus irányában viseltetik, aki Galliát meghódította. Figyelmeztette őket az alkotmány veszedelmére s mindazon cselszövésekre, melyekkel a szenátus a nép jogait akarja kijátszani. A katonák nagy felzúdulás között hallgatták Cézár szavait s kijelentették, hogy hajlandók bárhova menni vele, amerre vezetni fogja őket. Cézár többé nem habozott. Seregeit megindította Róma ellen, de midőn a Rubikó folyó elé ért, aggodalommal megállott. Ez a folyó alkotta azt a határvonalat, mely a római, illetőleg itáliai területet Gallia Cisalpínától elválasztotta. A római törvények értelmében pedig az a vezér, amelyik ezt a folyót, illetőleg a határt fegyveres sereggel és ellenséges szándékkal átlépi, a haza ellenségének tekintetik, akit bárki megtámadhat s büntetés nélkül elpusztíthat.

Cézár sokáig elmélkedett a nevezetes folyó partja mellett a sors forgandóságáról, de minél tovább gondolkozott, annál inkább megszilárdult lelkében az a hit, hogy helyesen cselekszik, ha Pompejusz ellen felveszi a harcot. Aztán a hatalomról volt szó, vagyis az uralkodásról, melyről ő többször mondotta a következőket: “Mindenben igazságos legyen az ember, kivéve, ha uralkodásról van szó.” Most pedig arról volt szó, még pedig a legkomolyabb formában, hogy ő vagy Pompejusz maradjon-e meg az imperátorságban. S mikor a lehetőségeket elgondolta, megérlelődött elméjében az elhatározás, hogy nem fog engedni s még erőszak árán is keresztülviszi terveit. A folyó partján merengve, ekkor mondta volna ezeket a szavakat: “A kocka el van vetve.” Ez a kijelentés pedig azt jelentette, hogy nem számol a következményekkel s történjék bármi, végrehajtja elhatározását. A nevezetes és történelmi jelentőségű lépés tehát megtörtént. Cézár és seregei átlépték a Rubikót s ezzel megkezdődött a második polgárháború nyitánya. Rómában leírhatatlan izgalmat okozott Cézár közeledésének híre. Aki csak tehette, menekült falura vagy vidékre. Pompejusz maga sem tudta, hogy a nagy zavarban mihez fogjon. Egy római polgár ekkor megállította őt és hivatkozva korábbi kijelentésére, így szólt: “Nagy Pompejusz, most toppants a földre s varázsold elő a megígért ígért légiókat.” De Pompejusz hiába toppantott. Ő maga is olyan tanácstalanul állott, mint a szenátus vagy bármelyik római polgár.

Nem is tudott jobb megoldást találni, mint hogy hirtelen elhagyta Rómát és ideiglenesen Kápuában vonta meg magát. Az ellenállást azonban hiába próbálta meg, mert Cézár diadalmasan haladt előre. A városok pártjára állanak s hatvannapi menetelés után Rómát is beveszi. Pompejusz ennek hírére Kápuából is menekül s Brundiziumban vonja meg magát embereivel. Rómába érve mindenekelőtt a Szaturnusz-templomban őrzött és a gall háborúkban összegyüjtött kincseket vette magához Cézár, holott a törvény csak arra az esetre engedte meg ennek felhasználását, ha a gallok vagy más nép végső veszéllyel fenyegetné a birodalmat. Az évek és évtizedek óta felszaporodott kincseket azonban Cézár magához vette, miközben eljárását ezen szavakkal indokolta: “Rómát esküjétől feloldom, gallok nincsenek többé !” A kezei közé jutott pénzt aztán uralma erősítésére használta fel. A tartományokba a maga hű embereit nevezte ki. S mivel Pompejusz Hispániába menekült, elhatározta, hogy utána megy és ott fog vele megütközni. “Menjünk Hispániába - mondta - legyőzni a vezér nélküli sereget, aztán majd a sereg nélküli vezért fogjuk leverni.” Cézár rövid négy hónap alatt az egész Hispániát meghódította, mire Pompejusz Epiruszba menekült s Görögországból és az ázsiai tartományokból több légiót vont össze. Pompejusz táborában volt a szenátus is s így ő képviselte látszólag az igazi Rómát. Csakhogy minden azon mult, hogy miként tud Cézárral megbirkózni. Cézár természetesen szintén megtette az előkészületeket a leszámolásra.

Miután a szenátorok Rómából eltávoztak, Cicerót kereste fel abban a reményben, hogy sikerülni fog a maga számára megnyernie. Felkérte őt, hogy térjen vissza Rómába, mert úgy gondolta, hogy példája hatással lesz a szenátorokra és követni fogják őt Rómába. Cicerót mindig jellemezte a gyávaság és az alkalmazkodás. Odahúzott, amelyik párt vagy pártvezér erősebbnek látszott előtte. Jelen pillanatban úgy hitte, hogy Pompejusz a hatalmasabb fél s nemsokára diadalmas sereg élén fogja Cézárt elűzni. Pedig tévedett, még pedig végzetesen tévedett. Most azonban nem hallgatott Cézár intésére, hanem Pompejusz táborába ment, hol ünnepélyes fogadtatásban volt ugyan része, de hamarosan átlátta, hogy itt nem terem számára sok babér. Mikor Ciceró megérkezett, Pompejusz ezekkel a szavakkal fogadta: “Későn jöttél !” Mire Ciceró gúnyosan visszavágta: “Pedig még semmi előkészületet nem látok.” Aztán később is megragadta az alkalmat, valahányszor Pompejuszt csipkedhette. Egy alkalommal mikor valaki azzal a hírrel jött, Rómában azt beszélik, hogy Cézár Pompejuszt zárva tartja, gúnyosan megjegyezte: “Láthatod, hogy a hír valót tartalmaz.” Értette alatta azt, hogy Pompejusz nem tud mozdulni Cézár által készített gyűrűből.

Más alkalommal, egy csatavesztés után, mikor azzal vigasztalták őt, hogy hét sast, azaz hét római jelvényt megmentettek, azt felelte: “Legjobb volna ezekkel a sasokkal most varjak ellen harcolni.” A sok gúnyos csipkedést végre Pompejusz is megelégelte és indulatosan rászólt: “Menj hát Cézárhoz, ott fogod majd látni, mit tesz az én tőlem félni.” Cicerónak abban mégis igaza volt, habár későn vette észre, hogy Pompejusz ügyei nem a legkedvezőbben állanak. A szenátus ugyanis minduntalan beleavatkozott Pompejusz rendelkezéseibe, miáltal a vezetés egységességét megbontotta. Aztán hiábavaló volna tagadni, hogy Pompejusz sem volt az az ember, aki a Cézár zsenialitásával szemben a versenyt megállhatta volna. A lehető legellentétesebb jellem volt ez a két férfiú. Cézár vakmerő, gyorsan határozó és mindig célra törő, míg Pompejusz puhajellemű, kényelemszerető, ingadozó férfiú volt és mindig csak utólag jött rá, hogy mit kellett volna előbb cselekednie. Most is hogy hadait Farzalusz és Théba között összevonta, nem gondoskodott serege számára visszavonulási útvonalakról s csupa újoncokból állította össze haderejét, holott tudhatta, hogy Cézár olyan hadsereggel jön ellene, mely éveken át való ádáz csatákban edződött meg. Egyideig tudta ugyan tartani magát Cézárral szemben, sőt Dirrhakhiumnál elég érzékeny vereséget is okozott neki, a farzaluszi döntő ütközetet azonban elvesztette. A Kr.e. 48-ik év május 12. napján volt a farzaluszi csata, mely Pompejusz táborának csúfos megfutásával végződött.

Cézár katonái nemcsak a csatatéren győztek, hanem az ellenfél táborába is berontottak. Pompejusz, mikor ezt látta, felkiáltott: “Hogyan, még a saját táboromban is ?” S aztán szomorúan végigpillantott a csatatéren, hol közel huszonötezer katonájának holtteste feküdt, míg Cézár seregéből mindössze háromszáz veszett el. S amint végigjártatta tekintetét szerencsétlen katonáin, felsóhajtott: “Ők akarták ! Nekem nem volt egyéb választásom, mint győzni vagy elbukni.” A csata folyamán Cézár mindenütt megjelent és a következő figyelmeztetést adta embereinek: “Parce civibusz milesz !” (Kíméld a polgárokat, katona!) Ez a tapintata a római polgárok irányában, valamint az a rendelkezése, hogy a foglyokkal nem szabad durván bánni , Pompejusz pártjának nagyrészét átpártolásra bírta, úgyhogy a farzaluszi csata után Pompejusznak nem volt más választása, mint a menekülés vagy a meghódolás. Ő az előbbit választotta, hogy dicsőségekben gazdag pályáját gyötrelmesen fejezze be. Miután Larisszában Cézár szorongatása miatt nem volt maradása, tovább menekült és sok kalandozás után elhatározta, hogy Egyiptom királyánál, Ptolomaiosznál fog menedéket keresni. Bizalmasai figyelmeztették ugyan őt, hogy ne szolgáltassa ki magát a királynak, de Pompejusz nem hallgatott rájuk s beszállt abba a bárkába, melyet Ptolomaiosz az ő számára küldött. Itt érte utól az végzete.

Ptolomaiosz, jóllehet hálára volt kötelezve Pompejusz iránt, mert ez erősítette meg őt királyi székében, mégis a legnagyobb hálátlanságra vetemedett, amire az emberi elvetemültség csak képes. Mivel attól tartott, hogy a diadalmaskodó Cézárt ellenségévé teszi Pompejusz megszabadításával, szolgáinak azt a parancsot adta, hogy mikor Pompejusz a bárkába lép, szúrják le. A szolgák, mások szerint udvaroncok el is végezték a rájuk bízott feladatot. Földre teperték Róma egykori szemefényét s jól irányzott tőrszúrásokkal kioltották életét. Ptolomaiosz kedveskedni akart Cézárnak s Pompejusz fejét elküldötte neki, melynek láttára Cézár sokáig könnyezett. Fej nélkül maradt törzsét ezalatt ide-oda vetették a hullámok, míg végre egy halász megtalálta s könyörületből, római szokás szerint elégette. Igy végződött Pompejusz sikerekben és dicsőségben gazdag élete. Akitől egykor királyok és népek rettegtek s aki hosszú időn át Róma legelső és legbefolyásosabb embere volt, úgy veszett el, mint bármelyik szerencsétlen teremtmény, kit éjjel útközben vagy erdőben ér utól az orgyilkosok fegyvere. Pompejusz meggyilkolásáról különben elég részletes tudósítás maradt fenn, mely megható és megrázó adatokban beszéli el, húgy miként vesztették el szerencsecsillaga szomorú lehanyatlásakor Rómának ezt a nevezetes férfiát. Pompejusz vagy kétezer embertől kísérve ért Peluzion alá. Ő maga külön gályán, néhány embere által kísérve érkezett meg. Pompejuszt fényes küldöttség fogadta.

Az üdvözlők sorában Luciusz Szeptimusz volt az első, aki Pompejusz előtt tisztelgett s ékes római nyelven, mint imperátort üdvözölte. Akhillász hadvezér és a király nevelője görög beszédben nyilvánította üdvözletét s beszéde végén ajánlotta, hogy Pompejusz lépjen át az ő hajójába, miután a másik, melyen Pompejusz jött, nem ismeri a vizek járását. Ebben a pillanatban feltűnt Pompejusz és kísérete előtt, hogy a part közelében számos gálya jelent meg s a gályákat fegyveres katonák lepték el. Pompejusz észrevette, hogy baj fenyegeti, hogy nincs biztonságban élete, de már nem volt ideje többé, hogy az ajánlatot elutasítsa. Pompejusz, aki felesége, Kornélia kíséretében jött, elbúcsúzott ekkor nejétől és átlépett a királyi bárkába. Két századosa és rabszolgája követte őt. Akhillász ekkor kezét nyújtotta Pompejusznak, hogy segédkezzék neki az átszállásban. Pompejusz már érezte, hogy közelednek a megpróbáltatás szomorú percei s Sofoklesz egyik verséből idézte neje és fia felé fordulva a következő sorokat: Ki a fejedelem házába ép, Szolga lesz, Bár szabad volt, mielőtt bement. Szeptimusznak pedig ezeket mondotta: “Ugy látszik, ismerlek, egykor bajtársam voltál.” Szeptimusz, mint rossz lelkiismeretű ember, némán hallgatta Pompejusz szavait s nem tudott semmit sem válaszolni. Ezután magára hagyták és nem szólt többé senki hozzája.

Pompejusz nem akarta tétlenül tölteni az időt, egy füzetet vett elő, hogy papírra vesse görög nyelven beszédének vázlatát, melyet az egyiptomi királyhoz akart intézni. Ahogy a parthoz közeledtek, a hajón ülők egyre izgatottabbak lettek, sőt magát Pompejuszt is kínos szorongás vette elő. Felesége ezalatt borzasztó sejtelmektől eltelve, várta a parton, hogy mi fog történni. Pompejusz éppen felemelkedett helyéből s Fülöp nevű szolgájának kezét akarta megfogni, hogy könnyebben kiléphessen a bárkából, midőn Szeptimusz kirántotta kardját s hátulról Pompejuszba döfte. Akhillász és egy másik társa ugyanebben a pillanatban kirántották kardjaikat s ők is több szúrást ejtettek Pompejuszon. Hogy nagy lelki kiválóságok éltek Pompejuszban, a merénylet alkalmával tanusított magatartása mutatta legjobban. Midőn látta, hogy nincs menekülés, nem tett semmi kísérletet a szabadulásra, de a legkisebb gyávaságot vagy- félelmet sem mutatta. Tógáját magasra emelte, egészen a szemére húzta, elborította vele arcát, hogy ne kelljen látnia azt a galád eljárást, ami vele történik. Kíséretére rettenetesen hatott kivégzése. Borzasztó jajgatásban törtek ki s csókokkal borították tetemét. Pompejusz ötvenkilenc éves korában jutott erre a tragikus sorsra. Tagadhatatlan, hogy volt benne sok kiválóság, de az is bizonyos, hogy a nagyravágyás állandóan tüzelte. Tragikumát éppen az okozta hogy nagyravágyása nem párosult kiváló tehetséggel.

Mindig a maga kicsinyes céljaiért mozgatta meg a tömegeket anélkül, hogy valami kiváló alkotást tudott volna létrehozni.

Cézár győzelmes hadjáratai a köztársaságiak ellen.

Cézár nem érkezett még meg Egyiptomba, mikor Ptolomaiosz Pompejuszt kivégeztette. Habár, mint ellenfél állott szemben egykori vetélytársával, halála még sem hagyta őt közömbösen. Keserű könnyeket ejtett levágott feje láttára s nem jutalmazta meg a felbujtó királyt sem elismerésével, sem támogatásával. Sőt, mivel éppen ebben az időben az ifjú Ptolomaiosz és huga Kleopátra trónviszályba voltak keveredve egymással, az utóbbit támogatta, minek következtében háborút idézett fel maga ellen, mely sok nehézség után egy év lefolyása alatt végül mégis az ő győzelmével végződött. Kleopátra ezen idők egyik leghíresebb szépsége volt, kinek szerelmi kalandjairól számos elbeszélés maradt fenn. Cézárt szintén elbűvölte a gyönyörű nő szépsége s az ő karjaiban pihente ki a csaták fáradalmait. Cézárnak eleinte az volt a terve, hogy feleségül veszi Kleopátrát, de később mégis elállott szándékától s az egyiptomi királyi hatalmat, miután Ptolomaiosz a vele vívott csata közben a Nílus hullámaiban lelte halálát, megosztotta Kleopátra és ennek kiskorú öccse között, kit Kleopátra, hogy egyedül uralkodhasson, nemsokára megmérgeztetett.

Cézárt ezalatt az ázsiai események arra kényszerítették, hogy kiragadja magát Kleopátra ölelő karjai közül. Pompejusz halála után ugyanis nem volt ellenzéke többé Rómában s öt évre konzulnak, teljhatalmú diktátornak, egész életére tribunnak választották meg s a hadjáratok indítása és békeszerződések kötése ügyében is a teljes hatalmat biztosították neki. Ezen hatalmánál fogva elhatározta tehát, hogy a néhai Mithridátesz király fia, Farnácesz ellen hadat vezet. Farnácesz kiről a Mithridátesz elleni hadjáratok alkalmával már szólottunk, ebben az időben Boszporusz királya volt s arra összpontosította minden erejét, hogy atyja elvesztett birtokait lassanként visszahódítsa. Célját némileg el is érte azáltal, hogy Kolkhiszt elfoglalta s Arménia, Kappadókia és más tartományok számos erősségét bevette, az ázsiai helytartót, ki Cézár helyettese gyanánt szerepelt, megverte s annyira kedvező pozicióba jutott, hogy foglalásaival nagyon veszedelmessé kezdett válni. Cézár Farnácesz hódításainak hírére gyorsan abbahagyta Kleopátrával való szeretkezéseit s hirtelen Ázsiában termett. Rendkívül gyorsan intézkedett és ugyanilyen gyorsasággal nyerte meg a küzdelmet, úgyhogy a szenátusnak ekkor írta halhatatlanná vált jelentését, mely csupán ebből a három szóból állott: Veni, vidi, vici ! (Jöttem, láttam, győztem !) Farnácesz nemcsak elveszítette eddigi foglalásait, hanem életét is. Egyik szolgája orozva megölte. A diadal után Cézár gyorsan Rómában termett s újra megválasztatta magát konzulnak és diktátornak.

Rettegés fogta el ellenségeit megjelenésének hírére, mert attól tartottak, hogy miként annak idején Máriusz majd Szulla, ő is bosszút fog állani ellenfelein. Cézár azonban, miként több alkalommal, ezúttal is kimutatta nagylelkűségét s nemcsak Cicerót emelte örömmel magához, hanem más ellenfeleinek is készséggel megbocsátott. Persze Ciceró, aki valami kiváló jellem sohasem volt, örömmel ragadta meg az alkalmat a békülésre, hiszen ő mindig azt az elvet vallotta, hogy azzal jó barátságban lenni, aki a leghatalmasabb. Pedig még nemrégiben is azt hangoztatta: “A fegyvert le kell tenni, de nem elvetni.” Azonban mégis ő volt az első, aki elvetett mindenféle fegyvert s Itáliába menekült. Mikor pedig tudomást szerzett a Cézár érkezéséről, sietve ment eléje, hogy őt üdvözölje és kegyelmét a maga számára biztosítsa. Innen kezdve Ciceró minden alkalmat megragadott arra, hogy Cézár barátságát és jóindulatát megnyerje. Bezzeg mennyire következetesen és férfiasan viselkedett hozzá képest Kátó, aki a köztársaságra károsnak látván Cézár működését, mint ellenség lépett fel vele szemben s nem szünt meg egy pillanatig sem ellene dolgozni abban a meggyőződésben, hogy a köztársaság érdekében ez a kötelessége. Most is sereget szervezett Cézár ellen Afrikában s várta az alkalmat, hogy leszámoljon vele.

Cézár, mielőtt az afrikai harctérre elindult volna, előbb Rómában iparkodott a rendet helyreállítani, mert Kornéliusz Dolebella és Márkusz Antóniusz, abban a reményben, hogy egyhamar nem fog visszatérni, mozgalmat támasztottak ellene. Dolebella azt javasolta, hogy az adósságok töröltessenek el, Antoniusz pedig Cézár ellen próbálta a római népet felizgatni. Éppen a legjobb időben érkezett Cézár Rómába, hogy a mozgalmat lecsendesítse. Kezdte azzal, hogy tömegesen osztogatta mindenkinek a kegyelmet, miáltal megnyerte magának újból a népet, majd számukra gabonakiosztásról és látványosságok rendezéséről gondoskodott. Hogy híveinek számát gyarapítsa, a megüresedett állásokba tömegesen neveztette ki barátait, kiket ezáltal ismét szoros kötelékekkel kapcsolt magához. De ott volt még a zúgolódó katonaság, mely követelésekkel állott elő és meg akarta tagadni az engedelmességet. Cézár rendkívüli ügyességgel csillapította le ezt a mozgalmat is. A Pompejusz elleni háború még nem volt befejezve. Pompejusz ugyan nem volt már az élők sorában, de hívei még sem adták fel a küzdelmet, sőt el voltak szánva rá, hogy a végsőig fogják a harcot folytatni. Szcipió Metellusz, Labienusz, Kátó és mások egyesülve a numidiai királlyal, Jubával, nagy sereg élén készültek Cézár hatalmát megdönteni. Ilyen körülmények között Cézár nem nélkülözhette katonáit, amit azok is nagyon jól tudtak. De úgy tett, mintha semmi szüksége nem volna reájuk s merészen elébük lépett, midőn búcsúbeszéde meghallgatására összegyűjtötte őket.

Igy szólott hozzájuk: “Polgárok ! Elég fáradalmak és sebek terhelnek már titeket. Ezennel feloldalak tehát eskütök alól, a zsoldhátralékot pedig rögtön ki fogom fizetni.” Cézár a tömeglélek s különösen a római néplélek kitünő ismerőjének bizonyult. Tudta jól, hogy katonáira, kik annyi diadalmas csatában követték őt, nem lesz közömbös ez a szózat. Ugy akarta ugyanis rendezni a dolgot, hogy ők maguk ajánlkozzanak a további szolgálatra. Beszéde elhangzása után a katonák valóban nagy izgatottságban törtek ki és tiltakozólag kiáltották: “Tovább is szolgálni akarunk ! Nem megyünk még haza !” Egy másik nagy csapat pedig, melynek nagyon fájt, hogy Cézár őket polgároknak nevezte, hasonló izgatottsággal és érzékenységgel kiáltott fel: “Katonák vagyunk, nem polgárok s be akarjuk fejezni a hadjáratot !” Cézár ezen tiltakozások ellenére földet osztatott ki közöttük és zsoldjaikat kifizette, azonkívül mindnyájukat megajándékozta, mert jól tudta, hogy ezzel jobban magához láncolja őket, mintha a legszigorúbb fenyítések mellett követelte volna hűségüket. Nem is csalódott, mert mikor az afrikai hadjáratra felkészülődött, katonái újra körülötte csoportosultak s indultak vele tovább a - győzelemre. Említettük, hogy a pompejánuszok, vagyis az a csoport, mely Pompejusz híveinek vallotta magát, vezérük halála után sem akarta abbahagyni a harcot.

A farzaluszi csata után Kátó gyűjtötte össze Korkirában a sereg maradványát s maga vette át ideiglenesen a parancsnokságot. Olyan komolyan készült az ütközetre, hogy mikor kérdezték tőle, mit fog cselekedni, így válaszolt: “Se lóra, se kocsira nem ülök, hogy minden időmet a seregnek szentelhessem. ” Mikor pedig figyelmeztették, hogy ezzel még nem biztosította a győzelmet, hozzátette: “Éjjel-nappal őrködni fogok, állva eszem, lefekvéskor nem vetkőzöm le s minden erőmből rajta leszek, hogy az ütközetet megnyerjem.” Ezen szavai is mutatják, hogy Kátó érdekes ember volt, eredeti és kiváló jellem lakozott benne, melyhez fogható kevés találkozott ebben az időben Rómában. Közmondásossá lett róla, hogy Rómának ő a legbecsületesebb embere s mikor ezt állították róla, csöppet sem túloztak. Puritán, egyszerű, szókimondó, mindig csak a közérdeket tekintő férfiú volt Kátó, aki igaz ugyan, hogy az arisztokratikus köztársaságért rajongott, de ha ez a köztársaság mind olyan emberekből állott volna, mint ő, a világon nem lett volna tökéletesebb állam a rómainál. Hibájául legfeljebb azt lehetne felróni, hogy megrögzött gondolkodása folytán nem akarta észrevenni, hogy az emberek elsősorban önző lények, akik a maguk érdekein keresztül néznek mindent és a haza ügyét is csak akkor tartják fontosnak, ha számukra valami haszon hárul a háza szolgálatából.

Kátó nem akarta észrevenni, hogy a köztársaság erkölcsei az ő korában már annyira romlottak voltak, hogy példaadással, szavakkal vagy akár büntetéssel nem lehetett már az állapotokat megváltoztatni. Néhány kiváló ember akadt ugyan, aki megértette őt, de a tömeg és annak lelketlen vezérei mentek a maguk ösztönei után s nem zavartatták magukat erkölcsi tekintetekkel, mikor valami zsákmány, vagy a hatalom megszerzéséről volt szó. Kátó, mint a bölcseségben nevelkedett ember, korán felismerte, hogy egy nép igazi boldogsága és hatalma nem abban van, hogy mennyi kincset tud összehalmozni, hanem hogy polgárai a kötelességek teljesítését milyen komolysággal veszik. Ő maga valóban úgy élt, mint az igazi bölcs. Legnagyobb gyönyörűségét a könyvek alkották, ezeknek a szelleme formálta jellemét és alakította azzá, ami aztán egész élete folyamán lett. Nem hiába mondta róla Ciceró, hogy feledni látszik, miszerint nem Plátó ideális államában, hanem az elfajult római köztársaságban él, de tényleg úgy is volt, hogy mikor az erkölcsi züllés legnagyobb volt Rómában, ő akkor hirdette az elvek szentségét, az adott szó fontosságát, a jellemességet, a kötelességek komoly vállalását. S mivel a maga életének eme legfőbb eszményeit, úgy a tömegben, mint a fórumon hiába kereste, kedélye lassanként mogorva lett s komor erkölcsi felfogása nem egyszer összeütközésbe juttatta környezetével.

A tömeg különcnek tartotta őt s még barátai is nem egyszer megmosolyogták tetteit, de azért tisztelettel és becsüléssel adóztak személyének, mert látták kiválóságát és következetességét. Most is tehát, hogy a Pompejusz-párti rómaiak minden áron folytatni akarták Cézár ellen a küzdelmet, őt tették meg a sereg parancsnokává, mint aki szintén ellene volt annak a politikának, melyet Cézár személye jelentett. De Kátó csak addig tartotta meg a vezérletet, amíg seregét Mauretániába átvezette. Itt Pompejusz apósát, Szcipiót kiáltatta ki vezérnek s ő maga mint tanácsadó vett részt a szervezési munkálatokban. Cézár, mihelyt értesült, hogy ellenfelei támadást terveznek ellene, rögtön elindította hadseregét és hirtelen rajtaütött Szcipió táborán. Katonái egészen Adrumentum faláig üldözték a megszalasztott tábort. Thapszusz mellett újra megütközött s úgy elverte ellenfeleit, hogy azok közel ötvenezer embert veszítettek. Maguk a vezetők is nagyrészt elestek. Juba és Petrejusz kétségbeesésükben párbajt vívtak s midőn Juba elesett, Petrejusz saját kardjába dőlt. Csak egyedül Labienusz tudott Spanyolországba menekülni. A thapszuszi vereség után Kátó Utikában gyűjtötte össze a szenátorokat s tanácskozott velük a további teendők felől. Ő ugyan nem helyeselte Szcipió thapszuszi megütközését, de miután megtörtént a dolog, nem lehetett többé jóvá tenni. Azonban bízott abban, hogy Utika alkalmas hely lesz arra, hogy ott az ellenállást szervezzék.

A lakosság azonban céltalannak találta a további küzdelmet s elhatározták, hogy meghódolnak Cézárnak. Kátó is beletörődött végül ebbe a megoldásba, de a maga számára sem nem kért, sem nem fogadott el kegyelmet. “Az élet meghagyása - mondotta - feltételezi a jogot annak elvételére, ami pedig valóban zsarnoki dolog. Zsarnoktól pedig semmit sem akarok elfogadni.” Kezdett betelni már Kátó pályája is. Mikor látta, hogy Cézár hatalma elől nincs menekvés, öngyilkosságra szánta el magát. Bölcshöz illő nyugalommal hajtotta végre ezt is. Egész nap bölcsészekkel vitatkozott, majd Plátónak a lélek halhatatlanságáról szóló művét olvasta s este, midőn lefeküdni készült, megparancsolta rabszolgájának, hogy hozza be a kardját. A rabszolga sejtvén, hogy Kátó mit akar tenni, nem sietett a parancs teljesítésével, mire Kátó megütötte őt s gyermekeinek és barátainak a szavára sem hallgatott, kik le akarták beszélni szándékáról. Végre, mikor a társaságában levő bölcsek is figyelmeztették szándéka céltalan voltára, így szólott hozzájuk: “Ha csak egy okot is tudtok felhozni amellett, hogy nem méltatlan rám nézve Cézárnál kegyelmet koldulni, megváltoztatom szándékomat.” A bölcsek megfontolták alaposan a kérdést s aztán röviden nyilatkoztak: “Nem tudunk.” Ez a kijelentés azt bizonyította, hogy a bölcsek is Kátó véleményén voltak, mire átadták neki a kardot.

A kard átvételekor nagy megnyugvással kiáltott fel: “Most már érzem, hogy a magam ura vagyok.” Az öngyilkosságot azonban ekkor még nem hajtotta végre. Előbb lefeküdt és reggelig aludt. Felkelés után aztán elővette kardját és beledőlt. Nem telt bele két perc sem s az ókor egyik legnagyobb jelleme és legérdekesebb embere megszünt élni. Öngyilkosságára nézve legjellemzőbb az az ítélet, melyet Napoleon nyilvánított Szent Ilona szigetén való száműzetése alkalmával írott naplójában. Napoleon véleménye az volt: “Kátó cselekedete kortársainak helyeslését és a történelem bámulatát vívta ki. De kinek használt az ő halála ? Cézárnak. Kire nézve volt káros ? Rómára és pártjára. Azt mondhatná valaki, hogy ő többre becsülte a halált Cézár igájánál ? De ki kényszeríthette őt erre. Miért nem követte a lovagokat, vagy ama párthíveit, kik Utikában hajóra szálltak? Ők érvényesítették elveiket Spanyolországban s mit nem tehetett volná az ő neve, jelenléte, tanácsa azon légiók közepette, melyek a következő évben a háború sorsát mérlegelték a mundai síkságon. Még a bekövetkezett csatavesztés után is, ki akadályozta volna őt az ifjú Pompejusz követésében, ki Cézárt is túlélte s még sokáig dicsőséggel koronázta a köztársaság zászlóit..

Ha a végzet könyve tárva állott volna előtte, ha abban olvashatta volna, miszerint négy év mulva huszonhárom tőrszúrás miatt Cézár Pompejusz oszlopánál a szenátusban adja ki lelkét, hogy Ciceró újra fellép a szószékre filippikát dörögni Antoniusz ellen: vajjon Kátó megölte volna-e magát ? Bizonyára nem. Halála kétségbeesésből történt. Gyengesége volt az nagy lelkének, tévedése a sztoikusnak és egy szennyfolt az ő életén.” Cézár az afrikai győzelem után sietett Rómába, hol a szenátus négy napig tartó diadalmenetet rendelt számára. Az első napon háromszáz nép és nyolcszáz város nevét hordozták diadalmasan körül. Mivel Cézár diadalkocsijának tengelye eltört s a menet emiatt elkésett, fáklyákkal megrakott negyven elefántot hozatott elő a menet megvilágítására. Mikor a Kapitolium templomához ért, térdencsúszva iparkodott a templomba jutni, de egyszerre csak ott látta a maga szobrát a Jupiteré mellett ezzel a felírással: “Cézár, félisten !” Hogy mennyire képes vetemedni a szolgalelkűség, ez a felírás bizonyítja legjobban. Cézár rögtön kiadta a parancsot a felirat eltávolítására s azután folytatta a diadalmenetet. A következő napokon még nagyszerűbb látványosságok tárultak a nézők elé. Cézár kiváló diplomáciával rendezte a menetet s különösen az utolsó nap azzal nyerte meg a rómaiak tetszését, hogy Szcipió és Kátó szobrait is körülhordoztatta. Ezután a tömérdek kincset hordoztatta körül s a diadalmenet végeztével katonái számára huszonkétezer személyre örömebédet adott a legfinomabb ételekkel és italokkal.

Végre abban a cirkuszban, melyet még Pompejusz építtetett s kétszázötvenezer néző befogadására volt alkalmas, a nép mulattatására kétezer gladiátort léptetett fel, azonkívül a legkiválóbb mutatványokat adatta elő, úgyhogy egész Rómát lázba ejtették az előadások. A mulatságok vége után Cézárnak ismét dolga akadt, mert a thapszuszi csata után a pompejánuszok újból szervezkedtek s megint megkísérlették a győzelem kiküzdését. Ceciliusz Basszusz Tiruszban csapatokat gyűjtött s megtámadta Szextusz Cézárt, Szíria kormányzóját s végül megverte. Hiába küldött ellene Cézár csapatokat, Ceciliusznak sikerült éveken át tartania magát seregével. De ez csak epizódikus jellegű része volt a háborúnak, mert a pompejánuszok ellen az igazi harcot Spanyolországban vívta meg, hol már korábban Pompejusz fia, Gneusz szervezte a haderőt és párthívei is ide menekültek, hogy az utóbbi háborúkban szenvedett csorbát kiköszörüljék. Cézár annyira fontosnak ítélte azt az ütközetet, hogy személyesen jelent meg a harctéren a hadműveletek vezetésére. A mundai síkságon (mai Mondego) történt a döntő ütközet. A köztársasági párt Pompejusz két fiának, Gneusznak és Sextusznak vezérlete alatt készült a döntő háborúra Kr. e. 45. év március havában. Az ellenpárt megtett minden előkészületet és intézkedést, mellyel magának a győzelmet biztosíthatta. Élet-halálharcnak igérkezett ez a küzdelem s az is lett. Ez volt a leghevesebb harc Cézár életében, melyet valaha vívott.

A Pompejusz-fiúk halálmegvetéssel harcoltak s vakmerő bátorságuk magával ragadta a csapatokat is, kik nem törődtek a halállal és sebesülésekkel, hanem követték elszántan vezéreiket. A harc első mozzanataiban olyan fölénybe jutottak a Pompejusz-fiúk, hogy Cézár kétségbeesett. Itt történt először, hogy elhagyni látszott őt szerencséje. Az ellenpárt hadserege hevesen visszanyomta Cézár csapatait s olyan zavart támasztott közöttük, hogy a katonák elveszítették kedvüket a további küzdelemhez. Ez a pillanat volt legkétségbeejtőbb Cézárra. Ha engedi a csüggedést elharapózni, akkor veszve van. Odaállott tehát a sorok elé s levetvén sisakját, ahol legsűrűbb volt az ellenség, odavágtatott, hogy katonái bátorságát felébressze. A példa hatott. Mikor a katonák látták Cézár emberfeletti küzdelmét, ők is összeszedték magukat s nekitörtek az ellenségnek. Cézár az arcvonalak előtt lovagolva biztatta őket: “Nem szégyellítek magatokat, hogy ily gyermekek kezébe engeditek jutni vezéreteket.” A gyermekek alatt a Pompejusz-fiúkat értette, kik hősiesen állották tovább is helyüket, de a szerencse innen kezdve elfordult tőlük. Pedig kora reggeltől késő estig folyt a harc s minden emberileg lehetőt elkövettek a győzelem megszerzésére. Cézár hadvezéri kiválóságát és a fegyelmezett római csapatok erejét azonban nem voltak képesek a legnagyobb áldozatok árán sem túlszárnyalni. A borzalmas és rendkívül véres harc a Pompejusz-fiúk seregének nagy vereségével végződött.

Harmincezer embert veszítettek, de meglehetős nagy volt Cézár vesztesége is. Az ellenpárt részéről elesett Labienusz és Gneusz Pompejusz is, míg testvére, Sextusz megmenekült ugyan a mészárlások elől, de kénytelen volt kalóz módjára eltölteni hátralevő életét. Mikor vége volt a harcnak, Cézár így szólt barátaihoz: “Eddig a győzelemért küzdöttem, de ez a háború olyan véres volt, hogy most az életemért kellett harcolnom.” A háború befejezése után nemsokára elhozták neki Gneusz Pompejusz levágott fejét. A kiváló tehetségekkel megáldott ifjúnak halála méltó volt apja emlékéhez és az igazi hőshöz.

Cézár uralma Rómában.

Cézárnak a mundai síkságon vívott ütközete volt az utolsó háborúja. Hogy ellenfeleit legyőzte és Hispánián diadalt aratott, nagy és ünnepélyes bevonulással akarta emlékezetessé tenni. A diadalmenetet megtartotta, csakhogy a rómaiak nem nagyon lelkesültek ezúttal. Kissé bántotta már őket Cézár szerencséje, különösen a jelen esetben, midőn a legyőzöttek nem idegenek, hanem vérbeli rómaiak voltak. Plutarkhosz nagyon jellemzően ír erről a diadalmenetről: “Valóban csúf dolog volt hazája balsorsában pompázni s e tetteinek az istenek, meg az emberek előtt csak egyetlenegy mentségük volt: hogy kényszerből követte el azokat.”

Csakhogy elfelejtették ezt is nemsokára s hogy az embereknek ne legyen alkalmuk gáncsoskodásokkal tölteni idejüket, új és új reformok életbeléptetésével iparkodott Cézár a közérdeklődést magára irányítani. Népszámlálást rendezett, a római polgárokra húsz évtől negyvenig kötelezővé tette a Rómában való tartózkodást, a nép között gabonát és egyéb adományokat osztatott ki, a tudósokat és művészeket dúsan jutalmazta, a szegényeket és a katonaságot újonnan alakított gyarmatokra telepítette le, a szenátust ezer tagra egészítette ki, de törvénykezési hatalmát korlátolta, egyszóval olyan reformokat alkotott, melyek népszerűségét továbbra is fenntartották. Miután rájött arra, hogy a korabeli időszámítás nem felel meg a követelményeknek, Szoszigenesz egyiptomi csillagász által új naptárrendszert alkotott. Miután örökös diktátorrá és tíz évre konzullá választották, abszolut hatalmat gyakorolt olyan ügyekben is, melyeket azelőtt a nép szavazás útján intézett el. A népjogok csak formaképen maradtak meg, mert mindenben az történt és annak kellett történnie, amit ő akart. Választások alkalmával például ő jelölte ki az egyes tisztségekre az embereket s a népgyűléssel ezen szavak kíséretében közölte szándékát: “Cézár N. N. jelöltet ajánlja a népgyűlésnek és kéri megválasztását.” De gondoskodott arról is, nehogy mellette a hatalmat egyesek túlságosan igénybe vehessék, ennélfogva azt a rendeletet hozta, hogy a prétor egy, a konzul pedig két évnél tovább nem viselheti hivatalát.

Gondoskodnia kellett azonban arról is, hogy hatalma szilárdan álljon és a közvélemény mindig mellette legyen uralkodása további folyamán. E végett nagy jóindulatot tanusított ellenfeleivel szemben, vagy a csatákban elesett ellenségeinek maradékai iránt. Kegyelmet adott nekik, biztosította életüket, állásokba nevezte ki őket, úgyhogy nem vádolhatták azzal, hogy mint Szulla, rémuralmat akar meghonosítani. Sőt ellenkezőleg, ami nagyszerűt és érdekeset egy lángelme csak ki tud találni, Cézár a legnagyobb szenvedélyességgel vetette rá magát azok megvalósítására. Bazilikát tervezett, majd fórumot, aztán utakat, csatornákat építtetett, a Tiberisz medrét kiszélesíttette s más ehhez hasonló vállalkozást indított meg, melyeknek egy részét éppen csak hogy megkezdette, de arra már nem volt ideje, hogy befejezhesse. Tettei azt bizonyítják, hogy rendkívül kiváló ember volt, igazi lángelme, minőt századok folyamán alig egyet-egyet lát az emberiség. A legellentétesebb tulajdonságok és tehetségek bámulatos erővel kifejlődve éltek benne. Kitünően értett a hadtudományokhoz, de emellett hasonló jártasságot mutatott a szónoklat, irodalom, művészet s a tudomány terén is. Ő tényleg elmondhatta magáról, hogy “jöttem, láttam, győztem”, mert olyan tehetséggel volt megáldva, hogy napok alatt képes volt olyan feladatokat elvégezni, ami másoknak évek alatt vagy sohasem sikerült. Igaz, hogy esze is volt annyi, mint száz embernek.

Ismeretes az az epizód róla, hogy mikor sürgős dolga akadt, képes volt három, négy, sőt öt és hat embernek egyszerre a legkülönbözőbb leveleket diktálni, anélkül, hogy bármelyiknél is fennakadt volna. De emellett nem vetette meg az élvezeteket sem s mivel szelleme erejével és bájával mindig képes volt hódítani, a nőket annyira el tudta varázsolni, hogy azok a leghívebb barátai lettek. Erkölcsi élete szerelmi ügyekben meglehetősen szabados volt. Nem sokat törődött azzal, hogy miként ítélik meg tetteit s minő pletykákat hoznak forgalomba róla. Katonái például asszonyos külseje miatt asszonynak és kopasznak csúfolták és olyan dalokat énekeltek róla, melyekben férfiúi voltát gúnyolták. Kopasz volt ugyan, ámde érdekes markáns arca volt s csupa intelligenciát és erélyt tükröztek vissza vonásai. A kritikát könnyen elbírhatta. De ugyanekkor, mikor azt híresztelték róla mindenfelé, hogy érdeklődéssel viseltetik a férfiak iránt, másfelől azzal is támadták, hogy miatta nem lehet nyugta a tisztességes asszonyoknak. Egy római tribun a többek között egyik népgyűlési beszédében így jellemezte őt: “Minden nők férje és minden férjek neje.” A légióbeli katonák pedig, midőn Cézár diadalmenetében vonultak be Rómába, ilyen szövegű dalt énekeltek róla: “Rómaiak rejtsétek el feleségeiteket, Visszahozzuk a bujálkodó kopaszt; Ki a gallusok nejeit Férjeiktől elrabolt aranyon vásárolta meg.”

A nép gúnyja nem kímélte tehát őt sem, de ezek a rágalmak nem voltak képesek ártani neki. Egy ízben egy szenátor azzal akarta ellene a hangulatot feltüzelni, hogy úgy állította őt a közönség elé, mint aki tele van asszonyos tulajdonságokkal s éppen ezért nem méltó arra, hogy férfiak fölött uralkodjék. Beszédét aztán így fejezte be: “Rómaiak, csak nem fogjátok tűrni, hogy egy asszony zsarnokoskodjék felettetek !” Mire Cézár felsőséges mosollyal válaszolt: “ Emlékezzél arra, hogy Szemirámisz is, aki meghódította a Keletet, nő volt s az amazonok Ázsiát is hatalmuk alá vetették.” Persze mindezek csak mende-mondák voltak, éppen a férfiúi jellemvonások voltak csodálatra méltók Cézárban. Fáradalmakat elviselni, elképzelhetetlenül sokat dolgozni, hideget, meleget, éhséget és szomjúságot egyformán eltűrni, senki sem tudott úgy, mint ő. Holott vézna testalkatú ember volt, aki emellett öröklött főfájásban szenvedett s az epilepsziát is sinylette. S ezen terheltségei ellenére soha sem kereste a kényelmet, sőt ő maga mutatott példát arra, hogy miként kell az igazi katonának kötelességeit teljesítenie. Ideges véralkata szüntelen tevékenységre ösztönözte. Hadjáratok alkalmával csak a legritkább esetben szokott ágyban hálni, az alvást rendesen kocsin vagy gyaloghintóban végezte, de nem egyszer alig két-három órát aludt, azt is sokszor a ló hátán bóbiskolva. Akaraterejéről szintén legendás hírek jártak.

Fáradtság vagy betegség nem tudták leverni, de még az izgatott lelkiállapotok sem. Fontosnak ítélt dolgait mindig elvégezte s mikor már azt hitték, hogy belefáradt a parancsok osztogatásába vagy seregének vizsgálásába, akkor kezdett írnokainak leveleket diktálni, melyek néha órák tartamára igénybe vették szellemi éberségét. Hatalmas akaratereje és szellemi kiválósága megnyilatkozott különben már fiatal korában is, jóllehet idejének nagy részét ekkor leginkább dorbézolásban töltötte. Jellemző az a mondása is, melyet a főpapi választások alkalmával anyjával közölt: “Ma vagy mint főpap, vagy mint száműzött jövök elédbe !” A gyanu miatt ugyanis, hogy részes a Katilina-féle összeesküvésben, nagyon bizonytalan volt a megválasztása. Szulla már látta benne a jövő nagy emberét ő pedig azzal az öntudattal lépett a közpályára, mint akire nagy hivatás vár. Nem is állott útjában olyan akadály, melyet ne tudott volna legyőzni, de az is kétségtelen hogy mindazok a tehetségek megvoltak benne, melyek a nagy dolgok eléréséhez szükségesek. El lehet mondani róla, hogy mindenhez értett és minden helyzetbe beletalálta magát. Tudott fényűző, kicsapongó lenni, másfelől pedig olyan egyszerűen élni, hogy katonáin is túltett. Egy alkalommal a vihar váratlan kitörése következtében egy olyan elhagyatott helyre talált, hol csak egy szegény pásztornak a kunyhója volt az egyetlen menedék.

Ő azonban nem foglalta el azt a helyet sem, hanem átengedte egy öreg bajtársának, aki inkább rászorult a pihenésre s így szólt: “A tisztelethelyeket a legelőkelőbbeknek kell átengedni, a szükségbelieket azonban a leggyöngébbeknek.” Nagy önbizalmának bizonyítéka az az eset, midőn a helvétek elleni küzdelemben seregét rohamra kellett vezetnie. Cézár már összevonta a csapatokat és megjelölte az irányt, mely felé a rohamnak történnie kellett. Ekkor hozták elő lovát, melyet azonban nem vett igénybe, hanem ezt mondta: “Ennek majd a győzelem után veszem hasznát az üldözésnél, most pedig menjünk az ellenségre.” És a rohamot gyalog intézte s csak miután megszalasztotta az ellenséget, kapott lóra, hogy az üldözést személyesen vezesse. Katonái fölött szuggesztív hatalommal uralkodott. Ezek rajongtak érte s készek voltak bármerre követni őt, mit a Rubikón való átkelés és az afrikai, majd spanyolországi hadjáratok is bizonyítanak. Cézár rendkívül értette a módját annak, hogy miként kell a tömeget vezetni. Szigorú fegyelmet követelt csapataitól, de méltányos is volt hozzájuk mindenkor. A végsőig fokozta bennük az önbizalmat, lelkesedést és a katona-gőgöt s mikor érezte, hogy a sereg teljesen a hatalmában áll, a legvakmerőbb rohamokat intézte velük, miközben nem feledkezett meg arról sem, hogy az ellenség gyöngéjét kipuhatolja s legsebezhetőbb oldalán támadja.

A sikerek, melyeket személyes bátorsága még csak hatványozott, valóságos nimbusszal vonták be alakját katonái előtt. Hogy mennyire tudta fanatizálni katonáit, érdekesen példázza az az epizód, hogy mikor egyik katonája az ellenség közé került és megadásra szólították fel, büszkén így válaszolt: “Cézár katonái adnak kegyelmet, de kegyelmet elfogadni nem szoktak.” S nem adta meg magát, inkább öngyilkosságot követett el. Cézár másik katonájáról szól a következő eset is. Cézár egyik harcosát, illetőleg testőrét az ellenség elfogta és követelte tőle fegyverei átadását. Ez azonban nem adta meg magát s mindaddig osztogatta kardjával a csapásokat, míg végre leterítették. Még haldokolva sem akart tudni a megadásról s utolsó erejét összeszedve felkiáltott: “ A testőr szembeszáll a halállal, de magát megadni nem fogja.” Ezzel a hadsereggel, melyet igaz ugyan, hogy ő maga teremtett és formált, érte el aztán azokat a világraszóló sikereket, melyekhez foghatót egyetlen római hadvezér sem produkált. A hadsereg mindig hatalmas támasz volt kezében, akár a harctéren működött vele, akár politikai ambicióit akarta megvalósítani általa. Másfelől azonban az is bizonyos, hogy Cézár sohasem élt vissza úgy hatalmával, mint Máriusz vagy Szulla tették. Rémtettek az ő nevéhez nem fűződnek, sőt kereste az alkalmat, hogy ellenfeleivel lehetőleg szép szerével egyenlítse ki az ellentéteket. A politikában annak az elvnek volt a képviselője, melyet először a Grakkhuszok hirdettek.

A népjogok kiterjesztése érdekében számos sarkalatos reformot alkotott s éppen ellenkezőjét követte a Szulla arisztokratikus programjának. A római polgárjogot kiterjesztette a szövetséges, sőt a meghódított népekre is, a szenátusba gallusokat, közönséges katonákat, majd szabadosokat vétetett fel, miáltal leszállította annak tekintélyét, de annál inkább biztosította a maga számára támogatását. Kölünösen a gallusoknak a szenátusba való felvétele keserített el sok rómait, akik röpiratokban és gúnyos tartalmú levelekben támadták Cézár eljárását. Egyik ilyen gúnyirat a következőleg szólott: “Cézár a gallusokat diadalszekere után vonja, hogy őket a szenátusba bevihesse. Ők a kelta nadrágot levetvén, római tunikába öltöznek. A közönség kéretik, ne mutassa meg az új szenátoroknak a szenátusba vezető utat.”

Cézár vágyakozása a korona után. - A köztársaságiak összeesküvése.

Tagadhatatlan, hogy Cézár a római birodalmat a hatalom rendkívül magas fokára emelte s annyi sokféle reformot alkotott, hogy a nép meg lehetett elégedve az ő kormányával, de tisztán látták a közelebb állók, hogy ezek által ő mind csak azt a célját akarja elérni, melyre kezdettől fogva vágyott, hogy egyeduralkodó lehessen.

Pedig, ha névleg nem is, de lényegben már az volt most is s olyan biztosnak érezte magát hatalmában, hogy a gúnyolódásokkal, a mende-mondákkal csöppet sem törődött, személyét semmi támadástól nem féltette, sőt azt sem vette figyelembe, hogy titokban mozgalom készült ellene, mely egyenesen arra tört, hogy őt állásától és életétől megfossza. Pedig abban az arányban, ahogyan Cézár hatalma növekedett, a köztársaság néhány rajongó lelkű tagjában mindinkább megerősödött a meggyőződés, hogy Cézár ellensége az alkotmánynak, mert a maga hatalmi céljai kedvéért képes feláldozni a köztársaságot. Ezek csakhamar összesúgtak és közölték egymással aggodalmaikat, majd mikor látták, hogy aggodalmaiknak alapjuk van, összeesküvést terveztek. Körülbelül ebben az időben történt, hogy Rómában a luperkáliák ünnepét tartották. A luperkáliák afféle népünnepek voltak, melyek még a régi Lácium pásztorjátékainak maradványaiként maradtak fenn. Ezen a napon fiatal pátriciusok, tisztviselők s más előkelők félmeztelenül szaladtak le s fel a városban s a szembejövőket korbáccsal ütlegelték. A nők különösképen szerették az ilyen korbácsütéseket, mért az a hagyomány élt közöttük hogy a korbácsütés következtében könnyebben esnek teherbe és gyermekeiket könnyebben szülik világra. Ilyen luperkáliás nap volt akkor is, mikor Antoniusz konzul az aranyos széken ülő Cézár elébe ment, alattvalói hódolattal mélyen meghajtotta magát előtte és királyi koronát nyújtott feléje ezen szavakkal: “Ime, ezt küldi neked a római nép.” A nép feszült várakozás között figyelte, hogy mi történik, de Cézár nem mozdult.

Erre Antoniusz újból előre lépett és a koronát elébe tartva, ismét megszólalt. “Ime, ezt küldi neked a római nép !” Cézár látva a nép arcán tükröződő kínos szorongást, elutasítóan intett kezével, azt jelezve ezzel, hogy nem reflektál a királyi koronára. Mikor aztán a nép hatalmas örömujjongásban tört ki eljárása elismeréséül, ő is felemelkedett s a koronát a Kapitóliumban levő Jupiter szobrára tétette a következő szavak kíséretében: “Jupiter a római nép egyedüli királya, övé e jelvény is.” Cézár úgy tett, mintha őt legkevésbbé sem érdekelné a királyi méltóság s még az évkönyvekbe is beiratta, hogy nem fogadta el a királyi címet, bár fölajánlották neki. Holott állandóán azon járt az esze, hogy miként szerezhetné meg magának biztosan ezt a méltóságot, mellyel elérte volna vágyainak végcélját. El kell ismerni azonban, hogy Cézárnak joga volt erre az ambicióra. Minden igazán kiváló embernek joga van rá, hogy a maga tehetségeit érvényesítse és olyan hatáskört biztosítson magának, mely képességeinek teljes kifejtésére a legjobb alkalmat nyújtja. A Grakkhuszok óta napirenden levő pártküzdelmek megmutatták, hogy egyik versenyfél sem alkalmas arra, hogy a kormányzás feladatát teljesítse. Csak újabb és újabb válságokba sodorják a köztársaságot, békét teremteni azonban nem tudtak.

Cézárnak látnia kellett, hogy ezekkel a korrupt, cinikus, mindenre kapható csoportokkal nem boldogulhat, ő tehát a fegyveres támaszra alapította uralmát olyanformán, hogy a királyi hatalomra törekedett ugyan, de másfelől demokratikus kormányzási elvekkel iparkodott a népesség érdekeit a birodalom érdekével összhangba hozni. Ezért forgatta fel fenekestől az alkotmányt s ez volt az oka egyúttal annak, hogy a köztársaság hívei, kik ezen reformoktól Róma kiváltságos helyzetét féltették a meghódított államok fölött, ellene támadtak és összeesküvést támasztottak. Pedig Cézár ekkor még csak a legelején volt reformjainak, melyekkel korszakos újításokat hozott volna létre, ha munkájában erőszakosan meg nem akadályozzák. Cézár ugyanis nagyban készült a párthuszok elleni háborúra. A szent könyvek azonban azt jósolták, hogy a párthuszokat csak király fogja legyőzni, minélfogva ezt az intést úgy iparkodott a maga javára alkalmazni, hogy királlyá való megválasztását tervezte. Hogy a köztársaság híveit maga ellen ne ingerelje, abban a módozatban állapodott meg, hogy a római néppel szemben megtartja ezután is diktátori hatalmát, az idegen népek előtt azonban mint király szerepel. E hadjáratával összefüggésben tervezte a római birodalom nagyszerű átalakítását középponti kormányzással és Rómának birodalmi fővárossá való tételével. Rendezte amellett a kereskedelmet, ipart és a pénzügyet s a birodalomban mindenütt igyekezett a belső rendet megszilárdítani.

De éppen, mikor megvalósítani készült nagyszabású terveit, kirobbant az ellene szőtt összeesküvés. Az összeesküvés feje Kájusz Kassziusz Longinusz volt, maga is kiváló és hadban jártas férfiú, aki azzal tette nevét emlékezetessé, hogy ő volt az, aki a párthuszok elleni csatában elesett Krasszusz seregének maradványait összeszedte, Szíriába vezette és Szíriát a párthuszok ellen vitézül megvédte. Kassziuszról kortársai úgy emlékeznek, mint aki kora gyermeksége óta gyűlölte a zsarnokságot s egy alkalommal heves összeütközése volt e miatt Szulla fiával, Fausztusszal, midőn ez apja nagy hatalmával dicsekedett előtte. Kassziusz ugyanis nagy ingerültségében arcul ütötte ekkor Szulla fiát s így szólt: “Az ilyen kérkedés ezt a feleletet érdemli.” Kassziuszt ekkor Pompejusz maga elé idézte s felszólította, hogy kérjen bocsánatot barátjától, mire egészen felingerülve kijelentette: “Nemhogy bocsánatot nem kérek, hanem még egyszer megfenyítem, ha tovább is kérkedni merészel apja zsarnoki hatalmával.” Az összeesküvés megindításában nagy befolyással volt reá szabadságszeretetén kívül az a körülmény is, hogy Cézár rohamos emelkedését irígy szemmel nézte és személyes gyűlölséggel viseltetett iránta. Ezt az ellenszenvét azzal magyarázzák, hogy rendkívül érzékenyen érintette Cézárnak az a rendelkezése, mikor a prétorságban Brutuszt elébe helyezte, továbbá, hogy a Megarában szerzett oroszlánokat, melyekkel állatviadalt akart rendezni, elvette tőle.

Kassziusz régóta figyelte Cézár törekvéseit s valahányszor nagyzoló hajlamait észlelte, mindig közölte bizalmasaival, hogy aggodalmai újabb adatokkal szaporodnak. Említettük, hogy a luperkáliák ünnepén Antoniusz koronával akarta Cézár fejét ékesíteni, melyet azonban ő nem fogadott el, miután a nép aggódó magatartását észrevette. Kapitóliumi szobrát azonban mégis koronával ékesítették fel, mire Fulviusz és Marullusz néptribunok letépették a szoborról a koronát s szigorú vizsgálatot indítottak meg azok ellen, kik Cézárt egy alkalommal király gyanánt üdvözölték. A vizsgálat végeztével a tettesek börtönbe kerültek, a nép pedig helyeselte a tribunok eljárását és brutuszoknak nevezte őket azon Brutusz nevéről, aki egykor a király ágot megdöntötte. Cézárt nem hagyta érintetlenül ez a dolog s olyan intézkedést tett, melyből ellenségei teljes joggal következtethették, hogy tényleg vágyódik a királyi koronára. A két tribunt ugyanis letétette hivataláról s ő maga is brutuszoknak, majd kumaiaknak (gyengeelméjű) nevezte őket, miáltal kihívta maga ellen a nép ingerültségét. Említenek azonban egy más epizódot is, mely befolyással volt arra, hogy az összeesküvés kitörését siettesse. A szenátusban egy alkalommal ünnepelték Cézárt, a szenátus testületileg tisztelgett előtte s tudomására adták a személyét kitüntető határozatokat.

Az egész szenátus, a konzulok, prétorok hódolattal vonultak el előtte, ő azonban még arra sem méltatta tisztelgésüket, hogy felállott volna. A tisztelgés után az egész szenátus és a nép leverten távozott a Kapitóliumból, mert azt érezték, hogy Cézár az egész római népet mélyen megsértette. Cézár később magyarázni és enyhíteni próbálta a dolgot azzal, hogy betegsége miatt nem állt föl a tisztelgő szenátus előtt. Holott valójában úgy volt a dolog, hogy Cézár talán hajlandó lett volna felemelkedni, ellenben egyik udvaronca és bizalmas barátja, aki háta mögött ült, tógájánál fogva megakadályozta s így ,szólt hozzá: “Ne felejtsd, hogy Cézár vagy, felsőbb lényt megillető tiszteletadást követelhetsz.” A római nép sem felejtette azonban el ezt a jelenetet és az összeesküvők csakhamar munkához kezdtek. Kassziusznak segítőtársra volt szüksége s meg is találta az alkalmas embert Juniusz Brutusz személyében. Juniusz Brutusz egyike volt a római köztársaság legkiválóbb jellemű ifjainak. Azonkívül tehetséges ember is volt, mint író, szónok, bölcsész és katona számos ízben kitüntette magát s származására nézve is az előkelő rendhez tartozott. Atyját Pompejusz megölette, de ő ennek ellenére mégis Pompejusz pártjához húzott, nehogy azt mondhassák, hogy atyja halála miatt gyűlöli őt, de főképen azért, mert a köztársaságra nézve Pompejusz elveit tartotta áldásosabbnak.

Nagy hatással volt reá nagybátyja, a szigorú erkölcsű Kátó, ki gyakran hangoztatta: “A haza érdekében a legnagyobb áldozatra és önmegtagadásra mindig készen kell lennünk !” A farzaluszi csata után, melyben Cézár ellen harcolt, kegyelmet nyert s Cézár szívesen maga mellé vette. Elismerte tehetségét, becsülte jellemét, de ezenkívül érzelmi okok is elnézővé tették őt irányában, melyekkel anyja, Szervilia iránt viseltetett, kivel hosszabb ideig szerelmi viszonyt folytatott. Cézár mindjárt kinevezte őt Gallia Cisalpína kormányzójává s Brutusz olyan kiválóan teljesítette hivatását, hogy Mediolánum lakói elismerésük jeléül még életében szobrot emeltek neki. Fiatal, szép, nemes vonású férfi volt Brutusz. Vonásai komolyságot, erős érzelmességet és fanatizmust árulnak el. Ilyen volt Brutusz a valóságban is, ezért jutott éppen neki az a szerep, hogy tőrét Cézár szívébe döfje. Cézár nagy szeretetét és bizalmát Brutusz nem viszonozta. Ő mindig azon eszményi elv szigorán keresztül figyelte Cézár tetteit, hogy azok a köztársaságra nézve ártalmasak-e vagy nem. S mivel nyilván láthatta, hogy Cézár királyságra, vagyis egyeduralomra törekszik, szemeiben mindinkább a zsarnok szerepében tűnt fel s egyre fokozódott ellenszenve iránta. Barátai, különösen Kassziusz gondoskodtak aztán róla, hogy gyűlöletét még inkább fokozzák. Beavatták őt tervükbe, lefestették előtte a köztársaság sorsát, emlékezetébe idézték Kátó hajthatatlan jellemét és egyik ősének, Brutusznak hősies magatartását.

A fiatal Brutuszra erősen hatottak ezek az izgatások, de még inkább azok a feliratok, melyeket házának ajtaján talált s melyek mindennap gyarapodtak. Egy alkalommal például ez volt ajtajára felírva: “Miért nem él, ma is egy Brutusz ?” Nem több, csak ennyi, de Brutusz tudta jól, hogy ez a szemrehányás neki szól, mint aki ivadéka annak a másiknak, aki a római államot a királyoktól megmentette. Más alkalommal ezt a felíratot találta házán: “Te nem vagy Brutusz !” Harmadik esetben pedig ezt: “Brutusz, alszol?” Aztán következtek a még izgatóbb figyelmeztetések: “Elfelejtetted-e a kötelességedet ?” Majd ezek: “Mi van veled, Brutusz ?” “Mikor fogsz cselekedni ?” “Melyik nagyobb előtted: a haza vagy a zsarnok ügye ?” “Hol vagy, Brutusz ?” A különben is izgékony természetű Brutuszra ezek a figyelmeztetések, melyeket nemcsak házára írtak, hanem apró papírszeletek alakjában a szószékre és a bírói emelvényre is eljuttattak, honnan az igazságot osztogatta, nem tévesztették el hatásukat. Brutusz odaállott az összeesküvők közé s ezzel a lépésével számos római polgárt vont magával, kik vagy hazafias okokból vagy Cézár iránti gyűlölségből melléje és Kassziusz mellé állottak. Cézár környezete előtt nem volt titok Brutusz magatartása, de mikor Cézárnak tudomására adták, hogy Brutusz iránta, legnagyobb jótevője iránt minő hálátlansággal viseltetik, nem akart hitelt adni a feljelentőknek s csak ennyit szólt: “Brutusz bizonyára fog várni még a bőrömre !”

Az összeesküvők meghatározott időkben találkoztak egymással és komolyan hozzáfogtak Cézár uralmának megdöntéséhez. Cicerót nem avatták bele a mozgalomba, mert tudták róla, hogy gyáva, aki képes volna ijedségében mindenkit elárulni, másfelől pedig hiúsága folytán a vezetőszerepet követelné, miáltal elrontaná a dolgot. A mozgalmat olyan komoly dolognak tartották az összeesküvéshez közelállók, hogy például Brutusz neje, Porcia is részt akart kérni magának benne. S mivel látta, hogy férje azért titkolózik előtte, mert nem bízik állhatatosságában és szótartásában, hogy bizonyítsa a maga megbizhatóságát, titokban egy tőrrel mély sebet ejtett oldalán és a rettentő fájdalmat szó nélkül eltűrte, amivel tényleg igazolta, hogy méltó az összeesküvésbe való beavatásra. Cézár előtt nem volt egészen gyanutlan Kassziusz viselkedése. Egy alkalommal barátai előtt így nyilatkozott róla: “Mit gondoltok, mit akar velem Kassziusz ? Nekem nem igen tetszik, hogy olyan sápadt.” Később pedig, mikor a besúgók azt hozták hírül, hogy Antoniusz és Dolabella is az összeesküvők között vannak, így szólt: “Nem nagyon tartok ezektől a kövér, kifésülködött emberektől, inkább azoktól a sovány és sápadtaktól.” Állítólag Kassziuszt és Brutuszt értette ezek alatt. Tőlük mindenesetre volt oka komolyan tartani, mert visszavonhatatlanul elhatározták, hogy végezni fognak vele.

Cézár meggyilkolása.

Mintha a végzet is beleavatkozott volna a dolgokba és értésére akarta volna adni Cézárnak, hogy valami készül ellene. Minduntalan valami különös dolog történt. Az égbolton állítólag jelenések voltak láthatók, melyek valami szokatlan esemény bekövetkezését rajzolták a megriadt emberek elé. Egyesek égi tüzeket láttak, mások kísérteties mennydörgéseket hallottak, mások ismét különös madaraknak a fórumra való leszállását figyelték meg, melyekből valami szörnyű katasztrófára következtettek. Szokatlan dolgok történtek Cézárral is. Midőn ezen napok egyikén áldozatot akart bemutatni, azt tapasztalta, hogy az áldozati állatnak nincs szíve. Beszélték aztán azt is, hogy egy jós aggodalmasan óvta Cézárt március idusától, vagyis március hó 15-től, mely napon a jós szerint valami különös dolog fog vele történni. E napot megelőzőleg Márkusz Lepiduszhoz volt Cézár meghíva ebédre. Az asztalnál mindenféléről diskuráltak, miközben valaki a halálra terelte át a beszélgetést, majd ezt kérdezte: “Melyik halál legjobb az emberek számára ?” Cézár, mintha csak egyenesen hozzá lett volna intézve a kérdés, gyorsan így felelt: “A váratlan.”

Ez este, mikor már otthon volt, szokatlan látományok lepték meg. Lefeküdt s egy idő mulva az a vízió riasztotta fel álmából, hogy lakásának összes ajtói és ablakai maguktól megnyíltak. De ez nem volt elég, hanem még azt is kellett hallania, hogy felesége, Kalpurnia rendkívül nyugtalanul hánykolódik s érthetetlen szavakat nyög, majd fájdalmasan sóhajtozik. Felköltötte őt s ekkor Kalpurnia sírva mondta el álmát. Azt álmodta ugyanis, hogy Cézárt meggyilkolták és sírva rejtegette őt karjaiban. Más változat szerint Kalpurnia nyugtalan álmának és kínos sóhajtásainak az volt az oka, hogy álmában annak a toronynak lerombolását látta, melyet a szenátus díszítésül emelt Cézár házára. Ugy látszik, Cézár is nyugtalanul töltötte az egész éjszakát, mert reggel, mikor Kalpurnia elébe állt és kérte őt, hogy halassza el a szenátusba való menetelét, mert álmai kimondhatatlanul aggasztják, hajlott a szavára és elhatározta, hogy elnapolja a szenátus ülését. Ámde a sors itt is beleavatkozott Cézár döntésébe és Decimusz Brutuszt küldte házába, aki egyike volt Cézár legbizalmasabb embereinek, annyira, hogy végrendeletében őt tette meg második örökösévé. Érdekes férfiú volt mindenesetre ez a Decimusz Brutusz is. Cézárral szemben játszta a szerető barátot, a meghitt tanácsadót és a bizalmast, a háta mögött pedig piszkos intrikákat szőtt ellene. Ő is egyik fővezére volt annak az összeesküvésnek, mely Cézárt el akarta veszíteni. Mikor értesült Cézár elhatározásáról, minden áron rajta volt, hogy tervét megmásíttassa vele.

Tartott ugyanis attól, hogyha Cézár ezen a napon nem jelenik meg a szenátusban, az egész összeesküvés le fog lepleződni és ő is a legnagyobb bajba kerül. Hogy tehát ennek elejét vegye, nevetségesnek mondotta Cézár aggodalmát, kigúnyolta a jósokat. Többek között ezt mondta neki: “A legnagyobb gyanusításoknak teszed ki magad a szenátus előtt távolmaradásoddal. Azt fogják hinni, hogy csúfot akarsz elkövetni velük, mikor a rendeletedre megjelennek s aztán te vagy az, aki faképnél hagyod őket.” Mikor látta, hogy Cézár még mindig ingadozik, hiúságát kezdte izgatni. “Tudd meg - mondotta - hogy készek mindannyian megszavazni, hogy az Itálián kívül fekvő tartományokban királynak nevezzenek s minden más országban királyi koronát viselhess. De ha valaki azt mondaná nekik most, midőn egybegyűltek, hogy oszoljanak széjjel és akkor jöjjenek össze, ha majd Kalpuriának kedvezőbb álmai lesznek, minő beszédekre fakadnának irígyeid, minő hitelre találnának mentegetőző barátaid, hogy ez az eljárás nem zsarnokság és nem rabszolgaság ? !” Furfangos érvekkel összekevert beszédét aztán így fejezte be: “Ha pedig ezt a napot mindenképen baljóslatunak tartod, legjobb, ha magad jelensz meg a szenátusban és kijelented, hogy az ülést elnapolod.” Decimusz Brutusz szavai annyira levették Cézárt a lábáról, hogy többé nem ellenkezett.

Engedte magát Brutusz által kezénél fogva vezettetni, sőt még jó hatással is voltak rá barátjának a biztatásai, mert eltűntek lelkéből azok a nyugtalanságok, melyek egész éjszaka kínozták. De alig hogy kitette lábát a lakásából, már egy szolga jött felé, aki, mivel a tolongó sokaság miatt nem tudott vele beszélni, nejéhez ment s izgatottan kérte, hogy adjon biztos helyet számára lakásában, amíg Cézár visszajön, mert igen fontos közlendői vannak. Egy Artemidorosz nevű görög pedig, aki Rómában a görög irodalmat tanította, mikor Cézár a szenátus közelébe ért, egy írást adott át neki, melyben az összeesküvők tervei részletesen le voltak írva. A fátum vagy a véletlen, nevezhetjük különben akárhogy, itt is beleavatkozott azonban a dolgokba. Cézár átvette ugyan az írást, de nem olvasta át, pedig Artemidorosz egészen közelébe férkőzött s ezen szavakkal adta át az írást: “Olvasd el ezt Cézár egyedül és gyorsan, nagyfontosságú dolgokról szól, melyek téged különösen érdekelnek.” Cézár állítólag el akarta volna olvasni az írást, de a körülötte hullámzó tömeg folytonosan akadályozta ebben, míg egy másik verzió szerint ezen szavak kíséretében rejtette zsebébe: “Hagyjuk holnapra a komoly dolgokat.” A szenátus környékén is izgatott hangulat uralkodott ezen a napon. Azok, akik az összeesküvésbe be voltak avatva s ilyenek mintegy hatvanöten voltak, a legnagyobb rettegés között gondoltak arra, hogy tervük az utolsó pillanatban kitudódik.

Cézár a szenátus előtt megpillantotta a jóst, aki figyelmeztette a baljóslatú napra s odaszólt neki: “Március idusa elérkezett.” “Igen - felelt az augur - de még nem mult el.” Pillanatonként fokozódó izgalmak között történt Cézárnak a szenátusba való belépése. Kassziusz, mintha segítséget kérne, szemeit a teremben álló Pompejusz szobrára függesztette, mialatt Albinusz Brutusz a Cézárhoz hű Antoniuszt tartóztatják fel hosszú beszéddel és a termen kívül vonja, hogy figyelmét a benn történendő dolgokról elterelje. Most következik a legrettenetesebb pillanat. Cézár belépett a szenátusba. A szenátorok felemelkedtek és mély tisztelettel fogadták őt. Az összeesküvők egészen közelébe húzódtak. Ezután Cézár helyet foglalt, Tillius Cimber pedig megjelent előtte, hogy száműzött öccsének kegyelmet kérjen. Másodpercek alatt történt mindez. Brutusz és társai úgy helyezkedtek el, hogy gyűrűt vontak körülötte s miközben Tillius Cimber egyre könyörög öccse visszahívásáért, az összeesküvők mindinkább Cézár köré szorultak és maguk is könyörögtek hangos szóval a kérelem teljesítéséért Cézár azonban kereken kijelentette, hogy nem támogathatja a kérést s midőn mindjobban szoronganak körülötte, feláll és erélyesen rendet parancsol. Ebben a pillanatban Tilliusz Cimber hirtelen ráugrik és tógáját két kezébe kapván, lerántja róla. Ez volt a jel a merénylet kezdetére. Cézár körül nagy mozgolódás támadt. A háta mögött álló Kaszka nyomban felemeli kardját és nyakába sújt vele.

Ez a vágás azonban, habár sebet ejtett Cézáron, nem volt halálos, mert Cézárnak még ideje volt visszafordulni, a kardot és Kaszka kezét megragadni és kiáltani: “Nyomorult Kaszka, mit művelsz ?” Ugyanekkor Kaszka görög nyelven testvérét szólította: “Testvér segíts !”. A szenátorok, kik nem voltak az összeesküvésbe beavatva, a rémülettől kétségbeesve szemlélik a véres jelenetet, de sem távozni, sem a dologba avatkozni nem mernek. Cézár hiába néz körül, mindenütt az összeesküvők dühös tekintete fogadja, kik egymás után sújtanak le reá, míg végre Cézár Brutuszra veti szeméit, mintegy tőle várva a segítséget. Csakhogy Brutusz ahelyett, hogy védené, szintén a gyilkosok közé áll s tőrével Cézár ágyékára sújt. A krónika szerint, mikor Cézár Brutuszt is ott látta a merénylők között, abbahagyta a küzdelmet. Addig ő is védte magát, menekülni próbált s kiabálva iparkodott támadóit elűzni, de Brutusz láttára tógáját a fejére húzta s nem állott ellent többé. Borzasztó volt rá nézve az a pillanat, midőn gyilkosai körében látta azt az embert, akit minden jóságával elhalmozott s akit fia gyanánt szeretett: Keserű csalódásában állítólag ezen szavakat intézte hozzá: “Et tu mi fili Brute ?” (Te is fiam Brutusz ?) S többé nem szól egy szót sem, hanem átengedi magát gyilkosainak. Az összeesküvők huszonhárom sebet ejtettek rajta és dulakodás közben odatolták Pompejusz szobrához, melynek talapzata alatt Cézár aztán összerogyott.

De az összeesküvők közül is sokan megsebesültek, mivel a vad dulakodásban nem bírták egymást kikerülni s némelyik életveszélyes sebesüléssel volt kénytelen elhagyni a küzdőteret. A gyilkosság elkövetése után Brutusz feldúlt lélekkel előlép és nyilatkozni akar a szenátus előtt a Cézár elleni merényletről. Csakhogy a szenátorok nem voltak kiváncsiak Brutusz magyarázataira. A riadalom hatása alatt otthagyták a tanácstermet és rémülten menekültek az uccára, hol az esemény elmondásával a legnagyobb rettegésbe ejtették a népet. Egyszerre ijedt kavarodás, lárma, kiabálás tör fel mindenütt Rómában. A kereskedők bezárják üzleteiket, a Cézárhoz közel állók menekülnek s a római nép nagy csoportokban tódul a szenátusba, hogy Cézárt lássa. A holttest ott fekszik most is azon a helyen, Pompejusz szobránál, hol a gyilkosság történt. Cézár megmerevedett tagokkal, tógájával letakarva ott fekszik a nép előtt, mely a rettegés és a megilletődés érzéseivel szemléli őt. Némelyek meglebbentik a takarót és iszonyodva látják a tőrszúrásokat és kardvágásokat, melyekkel az egész test be van borítva. Rettenetes kép, de egyúttal szívet facsaró is. Igy kellett elpusztulnia annak az embernek, kinél tehetségben nagyobbat nem tudott egyetlenegyet sem felmutatni a római történelem !

Cézár temetése.

A merénylet után sokáig még nem tudták az emberek, hogy mi fog történni. Polgárháborúra volt kilátás s az előjelek után azt kellett hinni, hogy a köztársaságiak, Brutusz és társai fogják a hatalmat magukhoz ragadni. De nem így történt s éppen ez a körülmény mutatja, hogy mennyire nem voltak hivatottak Cézár kormányának megszüntetésére. Nem állapították meg előre, hogy mi lesz a tervük a merénylet után, hogy milyen formában és kik által fogják a kormányzást vezetni s miként biztosítják a köztársaság jövőjét minden olyan törekvés ellen, mely annak megbuktatását célozza. A szenátusból a merénylet elkövetése után Brutusz és társai a Kapitóliumba rohantak és egész úton kiáltozták: “ A zsarnok már halott !” Itt tartózkodtak még az este folyamán is, miután a szenátusból jövet a szabadságot hirdették mindenfelé és a tömeget hozzájuk való csatlakozásra hívták fel. Akadtak is többen, kik, noha nem vettek részt a gyilkosságban, egyesültek velük s kérkedni látszottak azzal, hogy ők is az összeesküvők közé tartoznak. Az esti órákban megjelent Ciceró is az összeesküvők között s azt indítványozta, hogy a Cézár elleni és a Cézár melletti pártok viszályai közepette a szenátus vegye át a kormányzást s iparkodjék a legnagyobb eréllyel a pártok hatalmát megszorítani. Ciceró ezen indítványának azonban nem voltak követői.

Az összeesküvők is, ahelyett hogy valamit cselekedtek volna, elveszítették a fejüket s csak szónoklatokkal buzdították a népet, mely meghallgatta ugyan őket, de aztán nem is tett ennél többet. Sokkal jobban fel tudta használni az alkalmat a maga számára Antoniusz, aki csakhamar a helyzet urává lett. Cézár felesége, Kalpurnia révén magához ragadta Cézár vagyonát és irományait s ezek segítségével mindent megtett arra nézve, hogy a maga önző céljait biztosítsa. Antoniusz konzul lévén, mikor a kedélyek kissé lecsöndesedtek, egybehívta a szenátust. Viharosnak és fenyegetőnek igérkezett ez a gyűlés, azért az összeesküvők nem is mertek azon megjelenni. A szenátusnak eleinte az volt a terve, hogy határozatilag kimondja: Cézár zsarnok volt. Antóniusz közbelépésére azonban, aki felvilágosította a szenátorokat arról, hogy ez a határozat egyértelmű volna Cézár összes intézkedéseinek megsemmisítésével, elállott szándékától, sőt, hogy a békét elősegítse, kimondotta, hogy Cézár intézkedései egész érvényükben fenntartandók, ő maga, illetőleg emléke pedig isten gyanánt tiszteltessék. Ciceró indítványára a bűnösöknek kegyelmet hirdettek és felszólították őket, hogy jelenjenek meg a szenátusban, ami meg is történt. Hogy a határozatnak nagyobb nyomatéka legyen, Antóniusz és a lovasság parancsnoka, Emiliusz Lepidusz gyermekeiket küldték az összeesküvőkhöz kezesekül. A békesség ilyenformán megtörtént, de csak a látszat számára, mert Antóniusz titokban azon dolgozott, hogy a maga kezébe ragadja a hatalmat.

Célját részben elérte már akkor, midőn Cézár végrendeletét a nép előtt felolvasta. Gondja volt reá, hogy a végrendelet egyetlen szava se maradjon hatás nélkül. Miután a szenátus kimondotta, hogy Cézárt istenkép tiszteli, hogy intézkedéseit fenntartja, vagyis hogy nem volt zsarnok, végrendeletét is ki lehetett hirdetni és megadni neki azt a végtisztességet, ami előkelő állása révén emlékének kijárt. Antóniusz most a hatásvadászat minden eszközét elővette, hogy a népet megnyerje. Az ünnepélyes temetésen Antóniusz felolvasta Cézár végrendeletét, mely azzal kezdődött, hogy Cézár unokaöccsét, Cézár Oktaviánuszt fiává fogadja és halála esetére vagyona nagy részét reá hagyja. Az esetben, ha fogadott fia előbb halna el, az örökség az összeesküvők egyik benfentes tagját, Decimusz Brútuszt illeti. Antoniusz kemény nyomatékkal hangsúlyozta ezeket a szavakat s a nép körében válasz gyanánt csakhamar feltört az első moraj, amely Decimusz Brútusz eljárására vonatkozott. Rövid szünet után Antóniusz folytatta a végrendelet felolvasását. Ha Kalpurnia netalán fiúgyermeket szülne, ennek gyámjaiul az összeesküvők közül többet kinevez Cézár s ezek számára tekintélyes összegeket hagyományoz. Antóniusz szavai nem tévesztették el hatásukat. Minél élénkebb színekkel ecsetelte azt a jóindulatot, melyet Cézár nemes jóhiszeműséggel legnagyobb ellenségei iránt tanusított, a nép haragja annál inkább ébredezni kezdett a gyilkosok ellen.

Pedig az igazi argumentum még csak ezután következett. Mikor látta Antoniusz, hogy a nép milyen nagy részvéttel van Cézár irányában s mennyire fájlalja halálát, kiadta a legnagyobb kártyát is, mellyel döntő hatást akart elérni. És nem is csalódott, mert megrázó hatást tett a népre Cézár végrendeletének az a része, mely a római polgárságra és népre vonatkozott. Beszédében gyakori pauzákat tartott és minden szót erősen hangsúlyozva adta tudtul a népnek, hogy Cézár a Tiberisz mellett levő kertjeit a rómaiakra hagyta s minden római polgárnak még külön háromszáz szeszterciuszt hagyományozott. Egy pillanat alatt kitört a néptömeg szemeiből a könny és ajakáról a hangos feljajdulás. Antóniusz jól kiszámított fogásokkal elérte célját. A nép meg volt nyerve, Cézár meggyilkolása iránti közönye éppen az ellenkezőjére változott. De Antóniusz nem az az ember volt, aki félmunkával be szokta érni. Ezt a beszédet ő a fórumon mondotta, hol a búcsúztatónak kellett történnie, míg a temetés a Marsz-mezőn ezután következett volna. A fórumon ott volt kitéve elefántcsont ravatalra Cézár holttestének viaszból való mása hű utánzatban. Az a huszonhárom sebhely is, mely a gyilkosok fegyvereitől érte a testét, a legnagyobb pontossággal utánozva volt a viasz szobormáson.

Antóniusz tehát, hogy még jobban fokozza a Cézár iránt való gyász nagyságát, odaállott a ravatal elé és beszédét így folytatta: “Nem méltányos, hogy egy ilyen nagy férfiút egyedül én dicsérjek, haljátok meg tehát, hogy mit határozott róla a szenátus.” Ekkor elolvasta a szenátusnak azt a rendeletét, melyben Cézárt a haza atyjának, továbbá szentnek, sérthetetlennek és isteni emlékezetűnek nyilvánítja s ennek előrebocsátása után ismét a nép felé fordult s így szólt: “És íme, itt a bizonysága az ő kegyelmüknek ! Mellette mindenki biztos oltalmat talált, de egyedül ő nem menekülhetett meg. Meggyilkolták. Pedig arra esküdtek, hogy védelmezni fogják s halállal fenyegették mindazt, aki élete ellen törne, sőt azt is, ki őt saját testével nem védené.” A nép háborogni kezdett. Kiáltások törtek fel mindenünnen: “Gyalázat ! Halál a gyilkosokra !” Antóniusz pedig az érzelmek felkavart hullámait egyre korbácsolta, hogy a háborgás teljes szilajságában törjön ki. Mikor az indulatok kissé lecsöndesedtek, öblös páthosszal a Kapitólium felé fordult és Jupitert aposztrofálta: “Óh Jupiter ! E város védőszelleme ! És ti mindnyájan, az egek istenei! Fogadom nektek, hogy kész vagyok megtartani eskümet, kész vagyok őt megbosszulni.” A tömeg utána kiáltotta: “Meg fogjuk őt bosszulni ! Halál a gyilkosokra !”.

Eközben Antóniusz Cézár érdemeinek elősorolása után egészen a ravatal közelébe lép és Cézár holttestére mutatva, remegő hangon mondja: “Óh, te győzhetetlen hős, csak azért menekültél meg annyiszor a haláltól, hogy közénk jőve, itt elessél.” Az utolsó szónál meglebbentette a Cézár holttestét takaró lepelt, illetőleg a tógát, mely ugyanaz volt, melyet Cézár a gyilkosság alkalmával magán hordott. Még most is láthatók voltak rajta a vérfoltok, valamint a szakadások, melyeket a fegyverek döfései okoztak. A nép nem bírta visszatartani könnyeit s hangos zokogásban adott kifejezést mély megilletődésének és fájdalmának. Ebbe az általános részvétbe belevegyült a borzalomnak az érzése is a látottak felett. Antóniusz még azt is a végsőig akarta fokozni, a holttestet megemeltette, hogy a nép jól láthassa a gyilkosok által ejtett sebeket. A ravatal mögött felállított kórus pedig ugyanekkor egy tragédiának következő sorát kezdi énekelni komor és vontatott hangon: “Csak azért szabadítottam meg őket, hogy általuk haljak meg.” Olyan megtévesztő ügyességgel volt rendezve ez a jelenet, hogy a népre azt a hatást tette, mintha Cézár maga emelkedett volna fel a ravatalról és ő intézné panaszos szavait a római néphez. A legnagyobb mértékben felizgatott tömeggel ettől kezdve nem lehetett többé bírni. A rend egyszerre felbomlott s száz és ezer ember rohant a Kuriához, hol a gyilkosság történt, hogy a merénylőket elfogja. A tömeg másik része pedig hangosan követelte, hogy a holttestet ne vigyék ki a városból, hanem itt, a fórumon adják meg neki a végtisztességet, vagyis itt történjék a holttest elégetése. Nem parancsolhatott itt már többé senki sem.

A felszabadult tömegszenvedély lett urrá. A fórumon egy pillanat alatt felszakították az összes padokat és állványokat s azokból rögtönöztek máglyát Cézár holttestének, miközben a Kúriába rohant néptömeg kutatja a gyilkosokat, majd a Kuriát felgyújtja és az égő üszköket az összeesküvők házaira veti, hogy legalább kárt okozzon nekik. Éppen abban a pillanatban, mikor a zavargás kitört, Cézár egyik leghívebb embere és barátja, Cinna, mikor hallotta, hogy Cézár holttestét a fórumon akarják elégetni, elhagyta otthonát, hogy ő is jelen lehessen a végtisztességen. Cinnát a Cézár temetését megelőző éjjel különös álmok nyugtalanították. Azt álmodta ugyanis, hogy Cézár megjelent nála és meghívta őt vacsorára. Cinna szabadkozott, de Cézár nem engedett s mikor a szép szó nem használt, erővel vonta őt magával. Az álomképek még egyre izgatták Cinnát, midőn hirtelen felébredt a környezetében levő emberek által okozott zajra. Ezek éppen azt tárgyalták, hogy Cézár holttestét a fórumon nemsokára el fogják égetni. Cinna elméjében az álomkép és a valóság még egészen egybefolyt és kábult fejjel öltözködni kezdett, hogy a Cézár végtisztességén maga is részt vegyen. Megindult egyenesen a fórum irányában s midőn a tömeg közelébe ért, az Antóniusz beszédétől felizgatott rómaiak egyike megszólította: “ Ki vagy ?” “ Cinna !” - felelte ő minden gyanu nélkül.

Ámde alighogy megnevezte magát, rögtön tovább adták, hogy itt van az összeesküvők egyike. A nép mozgolódni kezdett s miután körülvette a még mindig gyanutlanul álló Cinnát, egyszerre csak elkezdtek kiabálni: “ Itt a gyilkos ! Öljétek meg !” “ Mi a neve ?” - kérdezte egy másik csoport. Az előbbi visszafelelte: “Cinna !” Cézár gyilkosai között volt ugyanis egy Cinna nevű, de nem ez, aki ellenkezőleg a legbarátibb indulattal viseltetett iránta s most is csak azért jött, hogy az emléke iránt tartozó végtisztességet lerójja. A felingerült nép azonban nem volt képes megkülönböztetni őt a másik Cinnától, aki résztvett a merényletben s mihelyt hallotta a Cinna nevet, rögtön ordítozni kezdte: “Öljük meg a gyilkost !” Cinnának nem sikerült a felbőszült tömeg elől elmenekülnie: ott esett el ártatlanul a dühös rómaiak kardcsapásai alatt. Az igazi gyilkosokat azonban hiába keresték a rómaiak. Azok titokzatosan eltűntek Rómából, mert érezték, hogy Cézár temetése idején nem célszerű rájuk nézve a Rómában való tartózkodás. Miután a nép lakásaikra üszköt vetett és halált kiáltott reájuk, a Kuriától visszatért lassanként a fórumra és követelte, hogy Cézár holttestét Jupiter templomában égessék el.

A papok azonban nem akarták ezt megengedni, mire a nép a pontifex maximusz háza előtt, mely a fórum közelében állott, a közeli házakból hozott székekből, padokból, állványokból máglyát rögtönzött és a holttestet ünnepélyesen elégette.Férfiak, nők, katonák, ifjak, öregek, gyermekek, ami értékes holmijuk volt, odadobták a máglyára, hogy Cézár hamvaival együtt semmisüljenek meg. Ott tolongtak a máglya körül az idegen, legyőzött és szövetséges népek is és hangosan sírtak a birodalom közös vesztesébe fölött. Ezzel a szertartás Cézár nagyságához méltó formák között, az óriási néptömeg elementáris érzésnyilvánulása közepette ment végibe. Halála és temetése után azonban még napok mulva is egyre ott kísértett szelleme a római nép képzeletében. Meggyilkolása után következő hetedik éjszakán ugyanis egy hatalmas üstökös tűnt fel az égbolton, vakító fényességben, de nemsokára aztán elenyészett. Mindent, ami szokatlannak látszott ez évben a rómaiak előtt, úgy magyarázták, mint az istenek haragját és ítéletét Cézár meggyilkolása miatt. Antóniusz tehát elérte, hogy a nép haragja a gyilkosok ellen irányult és mindenáron kivégeztetésüket akarta követelni. De másfelől ő maga ügyesen és vakmerően kezébe ragadta a hatalmat, úgyhogy Ciceró, mikor az új állapotokat tapasztalta, jogosan kiálthatott fel: “A zsarnok meghalt, de a zsarnokság nem szűnt meg !” Antóniusz, hogy önző céljait diadalra vigye, kétszínű játékot folytatott.

A szenátus határozata ellenére a népet felbőszítette az összeesküvők ellen, de mikor látta, hogy ezzel a szenátus haragját idézte fel, úgy segített a dolgon, hogy hirtelenében szenátuspártinak játszotta ki magát és Pompejusz fiának, a még életben levő Szextusz Pompejusznak visszahívását indítványozta, majd a diktatura eltörlését hozta javaslatba. Ugy mutatta, mintha egyéb törekvése sem volna mint a zsarnokság ellen irányuló mozgalmak vezetése és a köztársaság érdekeinek biztosítása. Hogy bizalmat keltsen maga iránt, a két főösszeesküvőnek, Brutusznak és Kassziusznak találkozót adott s biztosította őket, hogy nem lesz semmi bántódásuk s színleg ő maga működött közre leginkább abban, hogy megkapják azon tartományok kormányzását, melyeket Cézár számukra életében kijelölt. Sőt még azt is javasolta, hogy Szextusz Pompejusz birtokai visszaadassanak. Azonban a lázongások elfajulásának megakadályozására is volt gondja Antóniusznak. Felbujtogatta ugyan a népet, de le is verte, úgyhogy a szenátus előtt még érdemekre is hivatkozhatott. Fondorlatos taktikáját betetőzte aztán azzal, hogy magát üldözöttnek tüntette fel, kit a köztársaság érdekében tett szolgálataiért a nép árulónak nevez s személye ellen merényletet készül elkövetni. Felkérte tehát a szenátust, hogy engedélyezzen testőrséget számára, mert nem érzi életét biztosnak. A szenátus megadta az engedelmet s Antóniusz szép símán elérte ezzel azt a célját, hogy a törvényes formák mellett fegyveres erőt tarthatott maga mellett s testőrségét csakhamar hatezer főre szaporította. Antóniusz most már célnál volt.

Magához ragadta a hatalmat és a fegyveres csapatok erejére támaszkodva, nyiltan lépett fel mint zsarnok. És ekkor derült ki másodízben, hogy az összeesküvők micsoda céltalan dolgot követtek el, midőn nem iparkodtak Antóniuszt ártalmatlanná tenni. Cseberből vederbe jutottak. Antóniusz személyében egy sokkal önzőbb, durvább és kíméletlenebb zsarnokot szereztek, aki előtt nem volt semmi szent s aki nem tekintett semmit, egyedül a maga önző és aljas érdekeit. Miután a szenátus Cézár összes intézkedéseit érvényben tartotta, Antoniusz Cézár iratainak megszerzésével és meghamisításával a legönkényesebben járt el minden állami érdekű ügyben. Hivatalokat, állásokat, tisztségeket pénzen árusított s visszaéléseit olyan nagy arányokban űzte, hogy úgyszólván pár hét alatt százharmincöt millió szeszterciuszt szerzett, holott egy-két hónap előtt még nyolcmillió adóssága volt. Törvénytelenségek, visszaélések és a legelvetemültebb korrupció jelezték Antóniusz útját. Nem volt többé semmi szent előtte vagy tiszteletreméltó. Még Cézár rendelkezéseivel sem sokat törődött. Mihelyt úgy találta, hogy egymagában is elég erős arra, hogy ellenségeivel megbirkózzék, Brutusz és Kassziusz ellen támadt, kiktől elvette a dúsan jövedelmező Szíria és Makedónia kormányzását s a két tartományt konzultársának, Dolabellának és magának foglalta le.

Ő Makedóniát választotta, mert itt nagyobb katonai erő felett is rendelkezhetett.

Oktáviánusz föllépése.

Antóniusznak nem volt oka többé fenntartani az álarcot, melyet Cézár halála után magára öltött. Eddig is csupán az ész szavának engedett, midőn a demokrata népvezért játszotta, holott első perctől kezdve az volt a törekvése, hogy a hatalmat megszerezze és azzal kénye-kedve szerint élhessen. Ámde éppen akkor, mikor zsarnoki uralmát egészen megalapítani készült, közbe jött valami, ami az ő számításait is megsemmisítéssel látszott fenyegetni. Rómába érkezett ugyanis Cézár fogadott fia, Kájusz Juliusz Cézár Oktáviánusz, kit Cézár végrendeletében általános örököséül tett. Oktáviánusz Cézárnak unokaöccse volt, aki Kájusz Oktáviusznak és Attikának, Cézár húgának a fia volt. Négyéves korában árván maradván, neveltetését Cézár intézte, kinek vezetése és irányítása alatt az ifjú Oktáviánusz feltűnő előmenetelt tanusított. Tizenkét éves korában már annyira érett volt, hogy ő tartotta a halotti beszédet nagyanyja halála felett, tizenöt éves korában pedig elnyerte a férfiúi tógát s nemsokára pontifexnek is megválasztották. Cézár különös gondot fordított reá, hogy öccse a haditudományokban is a legkitünőbb kiképzést nyerje, mert terve volt őt a hadjáratokba is magával vinni.

Azért egyelőre a katonai ismeretek elsajátítása végett Apolloniába küldte, hol Oktáviánusz három esztendőt töltött és rendkívül nagy előmenetelt szerzett. Apolloniában tartózkodott a légiók között, midőn váratlanul hozzá is eljutott Cézár halálának a híre. Bizalmasai és barátai azt a tanácsot adták neki, hogy a hadseregnél keressen magának támogatást, de ő ezt az ajánlatot nem fogadta el. Tudta, hogy a hadsereghez való menekülés már maga is forradalmi cselekedet, ami okvetlenül kihívta volna a szenátus legerélyesebb fellépését. Ehelyett tehát a másik utat választotta, mely a legnagyobb küzdelmeket ígérte ugyan számára, de legalább nem kényszerítette bele forradalmi cselekedetbe. Ez az út az volt, hogy egyenesen Rómába menjen apja örökségének átvételére. Nagy vakmerőség és önbizalom kellett ehhez az elhatározáshoz, hiszen Antóniusz korlátlanul uralkodott már ekkor Rómában s egyenesen a veszedelembe ment az, aki vele szemben éppen most, amikor legerősebb volt, hatalmi kérdéseket merészelt megbolygatni. Oktáviánusz azonban nem sokat törődött az akadályokkal. Pedig nevelőanyja is figyelmeztette, hogy semmi szín alatt ne menjen most Rómába. Mindez azonban semmit sem használt. Oktáviánuszt nem lehetett tervétől eltéríteni, nagy óvatossággal megindult Róma felé és április havában megérkezett oda. Nevelőanyja folytonosan rettegett az életéért, de Oktáviánusz esetében is bebizonyosodott, hogy a bátrakat segíti a szerencse. Oktáviánusz úgy lépett fel, mint akinek jogai vannak, ennélfogva nyiltan intézte összes ügyeit.

Mindenekelőtt megjelent a szenátus előtt és kijelentette, hogy Cézár végrendeletének reá vonatkozó részét és örökbefogadását elfogadja. Azután a nép előtt mutatkozott be s az összegyültekkel tudatta, hogy mindazt, amit Cézár a népnek igért, magára nézve kötelezőnek ismeri el s rövid idő alatt teljesíteni fogja. Hogy ezt megtehesse, természetesen arra lett volna szüksége, hogy Cézárnak óriási kincseit megszerezze. Csakhogy hol voltak már azok akkor? Antóniusz, mindent magához kaparintott, sőt még a templomok kincseit is kirabolta. Felszólította tehát Antóniuszt, hogy adja elő Cézár hagyatékát, hogy a végrendeletben előírt összegeket a római népnek kifizethesse. A kincsek visszaadása helyett gúnyos megjegyzésekkel és durva szavakkal fizetett Antoniusz, de az ifjú Oktáviánuszt ez csöppet sem kedvetlenítette el. Ami ingóságot talált Cézár hagyatékában, továbbá a földeket, hozzátéve ezekhez a maga vagyonát, mind pénzzé tette és elosztotta a nép között. A nép előtt rövid időn belül rendkívül szimpatikussá lett Oktáviánusz s rajongással vette őt körül. Gyönge testű, látszatra beteges, de hatalmas akaraterejű és szívós erélyű ifjú volt Oktáviánusz, aki korát jóval meghaladó érettséggel tudta a maga ügyeit intézni s amit egyszer megkezdett, azt vas következetességgel és határozottsággal hajtotta végre. Antóniusz kezdetben figyelembe sem vette Oktáviánusz működését.

Nem tartotta magához méltó versenytársnak, lebecsülte képességeit s fiatal koránál fogva el sem hitte róla, hogy valami komoly dologra képes legyen. De nem kellett sokáig várnia. Hamarosan tapasztalta, hogy Oktáviánusz nemcsak versenytársnak veszedelmes, hanem máris akkora népszerűséggel bír, hogy a saját hatalma a legnagyobb mértékben veszélyeztetve van általa. Nem lehetett többé tréfára venni a dolgot Antóniusznak sem s iparkodott Oktáviánusszal megbékülni azért is, hogy ez segítse őt abbeli törekvésében, hogy Makedónia helyett Gallia Ciszalpína kormányzását kapja meg. Oktáviánusz abban a reményben, hogy Antóniusz hasonlóképen viszonozni fogja az ő szolgálatait, hajlandó lett volna a békére, de midőn látta, hogy vetélytársa ürügyeket keres az ő kijátszására, véglegesen elpártolt tőle s minden idejét és pénzét arra fordította, hogy jelentékeny sereget szervezzen maga körül. Eközben a Kr. e. 44. esztendő szeptember első napján Antoniusz összehívta a szenátust, melynek első ülésén is heves jelenetek történtek. Antóniusz támadta ugyanis Cicerót mindenféle súlyos váddal, mivel Ciceró volt az, aki az ő törekvéseinek állhatatosan ellenszegült és a szenátusban nagy ellenzéket szervezett zsarnoki uralmának lehetetlenné tételére. Ciceró az első napon nem volt jelen a szenátusban, de másnap ő is megjelent s kíméletlenül bírálat tárgyává tette Antóniusz összes visszaéléseit.

Ezek voltak azok a híres “filippikák”, melyeket Ciceró a Demoszthenesz példájára nevezett el s tíz beszédében kiterjeszkedett az Antóniusz által elkövetett törvénytelenségekre. Valóságos kortörténet ez a római társadalom erkölcseiről. Ciceró filippikái sokat ártottak ugyan Antóniusz népszerűségének, de mégsem tették őt tönkre. Nagyobb baj volt Antóniuszra, hogy katonái körében kitört az elégületlenség, melyet Oktáviánusz ügynökei mesterségesen szítottak. Antóniusz ekkor nyomban Brunduziumban termett s katonái megtizedeltetésével iparkodott a fegyelmet megerősíteni, de azért még így is két légió átpártolt Oktáviánuszhoz, aki Cézár régi katonái közül tízezer fegyverest gyűjtött már magának. Antóniusz Brunduziumból Ciszalpinumba ment, hogy Decimusz Brutusz, aki ott a kormányzói tisztséget gyakorolta, kiűzze. Ezt az alkalmat használta fel Oktáviánusz és Ciceró is, továbbá az elégedetlenek, hogy Antóniusztól megszabadulhassanak. Oktáviánusz ügyesen megnyerte Cicerót, aki az ő pártjára állott s azt ajánlotta a szenátusnak, hogy Oktáviánuszt küldje Antóniusz ellen, kit az ő indítványa alapján a szenátus a haza ellenségének nyilvánított. Ciceró Oktáviánusz érdekében ezeket mondotta: “Oktáviánusznak nincs egyéb célja, minthogy atyjának a végakaratát teljesítse. Ha ennek kivitelében tönkretette magát, vissza fog térni azon homályba, amelyből előjött.

Némi kis megtiszteltetés elegendő lesz e húszéves ember hiúságának kielégítésére s ha a győzelem meglesz, elvethetjük annak eszközeit.” Ciceró indítványa következtében a szenátus teljes hatalommal és sérthetetlenséggel ruházta fel Oktáviánuszt és az újonnan választott konzulokkal, Aulusz Hirciusszal és Vibiusz Panzával Antóniusz ellen küldötte. Mutina mellett ment végbe a két tábor küzdelme, mely véresen és elkeseredetten folyt napokon át. A két konzul életét vesztette a csatában, a diadal azonban mégis Oktáviánuszé lett. A hadjárat diadallal végződött s a köztársaság ellenségei egyelőre le voltak verve.

A második triumvirátus.

Az volt most a kérdés, hogy mi legyen Oktáviánusszal. Mert igaz ugyan, hogy az Antóniusz elleni győzelmek leírhatatlan örömet keltettek Rómában, de sem Ciceró, sem a szenátus egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy Oktáviánusz továbbra is megmaradjon a sereg élén. Ugy vélték, hogy valami óvációt rendeznek a tiszteletére s ezzel aztán elégedjék meg. Ámde Oktáviánusz nem így gondolkozott s ekkor kezdték lassankint felismerni Rómában, hogy ez az ifjú, húszéves kora ellenére, micsoda kiváló erélyű ember s mennyire hivatottnak érzi magát arra, hogy a züllő birodalom ügyeinek rendezését a kezébe vegye.

A katonák, mihelyt észrevették, hogy Oktáviánuszt meg akarják fosztani a vezérlettől, nyomban négyszáztagú küldöttséget menesztettek a szenátushoz s tudatták, hogy vezérük a konzulságra akar pályázni. A szenátus azonban nem vette tudomásul a bejelentést, mire a küldöttség egyik tagja hevesen a kardjára ütött és felkiáltott: “Ha nem engeditek meg neki, hogy a konzulságra pályázzék, legyetek nyugodtak, majd fog ő tenni róla. Megszerzi a maga emberségéből, amit ti vonakodtatok megadni számára.” Oktáviánusz nem is üldözte tovább Antóniusz csapatait, hanem, miként Cézár, seregével ő is átkelt a Rubikó-folyón és egyenesen Rómának tartott. A szenátus kétségbe volt esve jövetelének hírére, a nép azonban szívből örvendezett s Oktáviánuszt közfelkiáltással konzullá választotta. A köztársaság hívei különösen akkor rémültek meg, mikor látták, hogy Oktáviánusz nem törődik a korábbi szenátusi határozatokkal, hanem szigorú vizsgálatot indít Cézár gyilkosai ellen, Szextusz Pompejuszt száműzeti, ellenben Antóniusz és Lepidusz ellen megszünteti azt a rendeletet, melyet nemrégiben a szenátus adott ki megbuktatásukra. Oktáviánusz ugyanis nagy politikai ügyességet tanusított vetélytársai iránt való viselkedésében. Tudta jól, hogy ezek, ha nem is volnának képesek leverni őt, de árthatnának neki, azért legcélszerűbb rá nézve, ha egyezkedésre lép velük. Antóniusz és Lepidusz is szívesen tették meg a közeledő lépéseket s már az első kísérletek után komoly remény mutatkozott arra, hogy a kiegyezés létre fog jönni. Október havában Bononia mellett egy szigeten találkozott Róma három leghatalmasabb férfia: Oktáviánusz, Antóniusz és Lepidusz.

Mind a hárman sereggel jöttek és gondosan kikémlelték a szigetet, valamint egymást, hogy vajjon nem készül-e titokban valamelyikük merényletre. Háromnapi tanácskozás után a vezérek megállapodtak abban, hogy öt évre felosztják maguk között a hatalmat. Az egyezség értelmében Oktáviánusz igazgatja Afrikát, Sziciliát, Szárdiniát. Lepidusz Hispániát és narbói Galliát kapja, Antóniusz pedig a másik két Galliát. S végül mindnyáján Cézár gyilkosai ellen fognak támadni. A katonáknak, hogy őket továbbra is magukhoz csatolják, megígérték, hogy a hadjárat végeztével fejenkint háromezer drakhmát fognak kapni és Itália tizennyolc legszebb városának földjét. Az így létrejött triumvirátus nyilvánvalóan megújítása volt az előbbi zsarnoki rendszernek. A zsarnoki szövetséget kölcsönösen megpecsételték és szabadságot adtak egymásnak, hogy ellenségeiket tetszés szerint kivégezhessék. Még nem is, érkeztek a triumvirek Rómába, már rendeletet küldöttek Pediusz konzulhoz s meghagyták neki, hogy tizenhét római polgárt, kik között Ciceró s ott szerepelt, végeztessen ki.

Rómába való érkezésük alkalmával pedig a következő kiáltványt tették közzé: “A római néphez ! Lepidusz, Antóniusz és Oktáviánusz a köztársaság helyreállítására megválasztott triumvirek így szólanak hozzátok: Ha azok, kiket Cézár kegyelmével elpártolásuk után is elárasztott, gazdagokká tett és kitüntetésekkel halmozott el, nem váltak volna az ő gyilkosaivá: mi is megfeledkeznénk azokról, kik minket az állam ellenségeinek nyilatkoztattak ki, Cézár példája által megtanítva, megelőzzük elleneinket, mielőtt ők minket meglepnének... Miután elhatároztuk, hogy a tengeren túl lévő gyilkosok ellen háborút viselünk, szükségesnek látjuk magunk mögött sem hagyni ellenségeket. Ezért az illetők névsorát összeállítottuk. Senki ne merészeljen azok közül, kiknek nevei e jegyzékben foglaltatnak, bárkit elrejteni. Aki a proskribáltak közül bárkit menekülésre segít, maga is azok sorába jut. Az elítéltek fejeit, előttünk kell bemutatni. Jutalom fejében a szabad ember huszonötezer attikai drakhmát, a rabszolga tízezret s szabadságot és polgári címet nyer. A gyilkosok és feljelentők nevei titokban fognak tartatni.” A kiáltvány után következett százharminc név, a proskribáltak első sorozata, melyet másnap egy százötven névből álló második sorozat követett. Rómában megújultak tehát újra azok a véres napok, melyek Máriusz és Szulla rémuralma idején játszódtak le. A triumvirek pártatlanoknak akarván látszani, saját rokonságukból is felvétettek neveket a listába, így Lepidusz egyik fivérét, Antóniusz a nagybátyját és másokat.

Ezzel annak a látszatnak akartak szolgálni, hogy őket nem a bosszú, hanem a közérdek vezérli ezen szigorú büntetések rendezésében Holott Oktáviánuszon kívül talán egyébre sem gondolt sem Lepidusz, sem Antóniusz, minthogy gyűlölt ellenségeikkel végre irgalmatlanul leszámoljanak. A proskripciók alkalmából minden piszkos szenvedély felszakadt az emberekből. A hóhérok már akkor megkezdték működésüket, mielőtt a triumvirek Rómába értek. Pediusz konzul igen szerencsétlennek érezte magát. Neki kellett az első kivégzéseket elrendelni, holott azt sem tudta, hogy kit miért büntetnek. Éjjel támadtak rá az elítéltekre, de nemcsak ezeket, hanem másokat is megöltek a nagy riadalomban s a vad mészárlások annyi annyira megrendítették Pediuszt, hogy a kiállott izgalmak következtében az éj folyamán ő is meghalt. Azok a piszkosságok és visszaélések, melyek a Szulla-féle rémuralom idejében történtek, most is százával fordultak elő. Akinek volt ellensége, könnyen hóhérkézre juttathatta, viszont a proskribáltak közül egyik-másik illő díjért meg is menekülhetett. A bosszú, irígység, gyűlölet, düh, vak elfogultság mind közreműködtek abban, hogy egyik ember a másiknak a legborzalmasabb fájdalmakat és szerencsétlenségeket okozza. Ezek a rémnapok tele voltak az emberi elvetemültség legrémesebb megnyilatkozásaival. Antóniusznak felmutatták például egy megölt ember fejét. “Nem ismerem” - mondta. “Vigyétek el feleségemhez!” S a felesége, Fulvia nevetve állapította meg aztán, hogy a levágott fej azé a gazdag magánzóé, kinek nyári lakát egykor meg akarta venni, de az nem volt hajlandó eladni.

Más esetben egy nő maga árulta el férjét, hogy szeretőjéhez nőül mehessen. Egy prétor a hóhérokat rászabadította atyja rejtekhelyére, hogy ezáltal érdemeket szerezzen. Egy apával, midőn fiát kegyelemért akarta küldeni, tudatták, hogy éppen, fia volt az, aki halálát követelte. De voltak természetesen olyan jelenétek is, melyek a római polgárok és polgárnők lelki kiválóságáról és jellemességéről tanuskodtak. Egyeseket barátaik, másokat rabszolgáik mentettek meg. Számosan menekültek a tartományokba. Cicerónak azonban nem volt kegyelem. Antóniusz nem tudta elfelejteni neki ellene mondott vádbeszédeit s erélyesen követelte, hogy ő is a proskribáltak közé vétessék. Oktáviánusz, bárha az utóbbi időben való magatartása miatt oka lehetett volna ellene támadni, mégis életbenhagyása mellett szólt. De Antóniusz vak gyűlöletében nem ismert irgalmat, úgyhogy végül Oktáviánusz is beleegyezését adta Ciceró kivégzéséhez. Pedig Ciceró ekkor már valóban nem árthatott a triumvireknek. Olyan sikeresen elnyomták ezek a szabadságot, hogy tíz Cicerónak a szónoklata sem segíthetett volna többé a dolgokon. Antóniusz és neje, Fulvia azonban látni akarták a fejét annak a férfiúnak, aki olyan országraszólóan kompromittálta őket filippikáival. Ciceró, mihelyt értesült róla, hogy az ő neve is a proskribáltak között van, elhatározta, hogy Makedóniába fog menekülni.

Öccsével, Kvintusszal már Aszturiába ért és a Tirrheni-tenger partján, Anciumból, akart tovább menekülni. Kvintuszt útközben elfogták üldözői és megölték. Ciceró azonban hajóra ült és eljutott Formieig, hol partra szállt. Nem bírta már az utazás fáradalmait és céltalannak is tartotta a menekülést, mikor megszabadulása esetén úgyis kénytelen lett volna Rómától távol tölteni napjait. Inkább hazájában akart meghalni, hogysem a nagy izgalmakkal és fáradalmakkal járó menekülésnek kitegye magát. Pedig környezete figyelmeztette, hogy szálljon hajóra és ne tartózkodjék Itáliában, ahol minden pillanatban találkozhatik ellenségeivel. A figyelmeztetésekre tiltakozólag mondotta: “Hagyjatok meghalnom hazámban, melyet annyiszor megmentettem.” Emberei azonban nem vették tudomásul tiltakozását, hanem gyaloghintóra tették és siettek vele a tengerpart felé. Jóformán alig hagyták el még a villát, midőn feltűntek a Ciceró elfogására küldött gyilkosok. Popiliusz Lénász hadi tribun vezette őket Ciceró ellen, megfeledkezve arról, hogy éppen Ciceró volt az, aki egy főbenjáró pörben őt a haláltól szabadította meg. Ciceró rögtön felismerte a helyzetet. Látta, hogy itt már semmi remény sincs a menekülésre, parancsot adott tehát szolgáinak, hogy a gyaloghintót tegyék le, mert ki akar szállani. A katonákra igen nagy hatással volt Ciceró bátor magatartása. Nem is mertek közeledni feléje, sőt elfödték arcukat, holott Ciceró minden ellenállásról lemondott.

Önként hajtotta meg nyakát, melyre Herenniusz centurió háromszor egymásután sujtott le teljes erejéből. Megöletése után még a kezeit is levágták s nagy diadallal vitték Rómába a triumvireknek. Antóniusz és neje határtalan örömmel vették át a véres fejet, sőt Fulvia, ki azelőtt a hirhedt Klódiusznak volt a felesége, még azzal is tetézte bosszúját, hogy Ciceró nyelvét kihúzta szájából és aranytűvel számos szúrást ejtett rajta. Antóniusz pedig kiállíttatta a véres főt a fórum szószékére, honnan Ciceró filippikáit intézte ellene a római néphez. “Most mennydörögj, hogyha tudsz !” - szólt ekkor nagy kárörömmel Antóniusz. Oktáviánusz azonban megbánta, hogy hozzájárult Ciceró kivégeztetéséhez. Ő érezte, hogy kormányzásuknak örökös szégyenfoltja marad az olyan kiváló ember meggyilkolása, mint amilyen Ciceró volt. Titokban maga is megkönnyezte a nagy szónok halálát s később azzal iparkodott jóvátenni hibáját, hogy Ciceró fiát konzullá választatta. Szelleme iránt való nagyrabecsülését különben évek mulva is őszintén nyilvánította. Midőn ugyanis évek mulva egy ízben Ciceró egyik unokája nagyapja műveit olvasgatva, séta közben szembe találkozott Oktáviánusszal, ez kivette kezéből a könyvet s pár lap elolvasása után ezen szavakkal adta vissza: “Fiam, tudd meg, hogy Ciceró nagy férfi s hazájának hű fia volt !” A rémuralom ezen eseményei dúlták Rómát, mikor Kr. e. 42-ben elkövetkezett az új konzulok választásának ideje.

Luciusz Munáciusz Plankuszt és Márkusz Emiliusz Lepiduszt választották konzulokká, kik arravaló hivatkozással, hogy a köztársaság érdekében sikeres hadjáratot folytattak, diadalmenetet kértek maguknak. Megkapták, de az egész diadalmenet értéke nem nagy volt, ami a diadalmenetben énekelt gúnyos katonadalokból is kiviláglott. A helyzet nem sokkal lett virágosabbá a fegyverzaj elülése után sem. A gyilkosságok megszűntek ugyan, de jött helyükbe a fosztogatás. A triumvireknek pénzre volt szükségük, még pedig nagyon sok pénzre, kétszázmillió drakhmára, ezt pedig sürgősen elő kellett teremteni. A hatalmas összeget pedig úgy gyüjtötték össze, hogy mindenkire nagy adókat vetettek ki s felszólították a polgárokat, hogy a “haza” érdekében mondjanak le jövedelmeikről. Ezután a triumvirek megválasztatták és kijelölték a tisztviselőket s miután a külső tartományokban levő köztársasági párt még nem volt leverve, sereggel indultak ellenük.

A köztársaságiak leverése Filippi mellett.

Antóniusz és Oktáviánusz előbb Szextusz Pompejusz ellen vezettek hadat, de miután támadásuk nem sikerült, Brutusz és Kassziusz ellen indultak.

A két köztársasági vezér maga is nagy előkészületeket tett Antóniusz és Oktáviánusz ellen s miután Ázsiát megsarcolták, Európába jöttek át. Brutusz, akit a római történetírók rajongó és jóhiszemű férfiúnak állítanak, kezdte ekkor megbánni, hogy szervezte a Cézár elleni merényletet. Több ízben szólott ilyenformán: “Jobb lett volna Cézárt meg nem ölni ; mert ha szemet húnyt is övéi igazságtalanságai fölött, ő maga legalább nem fosztott ki senkit.” Most azonban már a leszámolásról volt szó, miután a triumvirek, kik Afrikában Konficiuszt legyőzték, előrevonultak, hogy a birodalom azon részeit is meghódítsák, melyek a köztársaságiak kezében voltak. Brutusz és Kassziusz Filippinél egyesültek s miután a vezérek itt akarták felvenni a küzdelmet, egyidőre megpihentek. A hagyomány szerint, melyet a római történetírók is feljegyeztek, ekkor történt volna egyik éjjelen, hogy Brutusz, midőn sátorában szokása szerint olvasmányába volt mélyedve, a pislogó mécses világánál egy szokatlan és titokzatos emberi alakot pillantott meg. “Ki vagy ?” - kérdezte az ismeretlent. A megszólított némán és hosszasan nézett reá, de nem felelt mindjárt Brutusz újra megszólította: “Ki vagy ? Szólj ! És mit akarsz ?” A kísértetszerű alak ekkor lassan megszólalt: “A te rossz szellemed vagyok, Brutusz.” Brutuszt egészen felizgatta a különös jelenet s remegő hangon kérdezte: “Mit kívánsz ? Miért jöttél ?” A szellem, anélkül, hogy megmagyarázta volna szavait, csak ennyit mondott: “Filippinél találkozunk !” Brutusz elbeszélte Kassziusznak is, az éjjeli jelenetet, de Kassziusz nem tulajdonított neki semmi fontosságot.

“Káprázat az egész, nincs semmi jelentősége” - mondta. Brutuszz egyideig eltünődött, aztán ő is megnyugodott ebben a magyarázatban. Filippinél várta be Antoniusz és Oktáviánusz seregeit. Az ütközet előestéjén azért mégis szorongó érzések vették elő s aggodni kezdett. Az a szellemszerű alak, mely pár nap előtt meglátogatta, most ismét megjelent sátorában. Brutusz ijedve felkiáltott: “Ki vagy ? Mit akarsz ?” Nem kapott feleletet. Ujra megszólította: “Mondd, miért jöttél ?” A szellem mozdulatlanul állott, ajkai nem akartak megnyílni. Ekkor Brutusz harmadszor is feléje kiáltotta: “ Mit kívánsz tőlem ?” Erre a szellem nyomtalanul eltűnt. Brutusz meg volt győződve, hogy valami nagy veszély fog várni reá. Most már nem kételkedett a szellem megjelenésének titkos értelmében. Pedig hát nyilvánvaló volt, hogy semmiféle szellemek nem jártak az ő sátorában, hanem túlcsigázott képzelete okozta az egész látományt. Az ütközet másnap teljes erővel megkezdődött a két sereg között. Brutusz vitézül harcolt és egészen Oktáviánusz táboráig nyomult előre, az ellenszárnyon azonban Kassziusz nem volt képes magát hasonló szilárdsággal tartani s Antóniusz légióinak rohama következtében visszavonult. Ebben a kritikus pillanatban kapta azt a téves hírt, hogy Brutusz szintén megveretett és a harctéren elesett. Reménytelennek látta a további küzdelmet s kardjába dőlt. Mikor legnagyobb szükség lett volna reá, kioltotta életét.

A Filippi mellett vívott csata után Brutusz egyedül maradt és átvette az egész sereg fölött való vezérletet. Sietve rendezte a csapatokat, pótolta a hiányokat s alig telt el húsz nap, újra megkezdte a támadást. Eleinte ismét az ő részén volt a győzelem. Behatolt Oktáviánusz táborába, seregét hátraveti, midőn Antóniusz a balszárnyat újra megzavarja s miután itt a győzelmet kivívta, diadalittas katonáival Brutusz seregét is megszalasztja. Brutusz ekkor vélte megérteni, hogy mit jelentett az éjszakai szellemnek az a mondása: “Filippinél találkozunk !” A csata és ezzel az ő sorsa el volt döntve. Filippinél megásták véglegesen a sírját a köztársaságnak. Brutusz barátai rábeszélésének engedve menekült a csatatérről, de álig jutott a pár órányira levő magaslatra, midőn szívét ellepték a köztársaság sorsa felett érzett gyötrelmek. Állítólag ekkor ismét megjelent előtte az a kísérteties alak, aki sátrában meglátogatta. Tudta, hogy ez a vég s mondta is: “Ha a hazának többé nem használhatunk, nem érdemes élni.” Utolsó szavai pedig ezek voltak: - “Óh, erény ! Nem te, a végzet uralkodik e földön !” A következő pillanatban kardjába dőlt és kiadta lelkét. Neje, a hőslelkű Porcia nem akart nélküle élni s követte példáját. Oktáviánusz levágatta Brutusz fejét és Rómába küldte s ott Cézár szobrához hányatta. Antóniusz azonban nem tanúsított ilyen szigort a római jellem ezen klasszikus képviselője iránt.

Fej nélkül maradt testét finom szövetekbe takartatta és római szokás szerint máglyán égettette el. A hamvakat pedig elküldötte anyjának. A római nép Kassziusz és Brutusz halálában, valamint a Cézár elleni többi összeesküvő életsorsában az isteni beavatkozás megnyilatkozását látta. Mert tény, hogy az összeesküvők szinte mind nem rendes halállal múltak ki. Brutusz nem közönséges tehetségű és jellemű férfi volt, de politikai vezérségre nem született. Hiányzott belőle az a vaserély és kíméletlenség, mellyel nehéz időkben a vezéreknek bírniok kell. Az összeesküvés, után nem iparkodott kézberagadni a hatalmat, sőt Antóniuszt is szabadon hagyta, miáltal azt segítette elő, hogy a Cézár elviselhető zsarnoksága helyett Antóniusz önző, kapzsi, szemérmetlen diktaturája következzék be. Brutuszt válójában az ő legszebb és legjobb emberi tulajdonságai buktatták meg s bukásában benne foglaltatik az a tanulság is, hogy a politikában a nemes jellem és a fenkölt gondolkodás, ha vasakarattal, szilárd elhatározással és kellő keménységgel nem párosul, magában véve nem alkalmas maradandó sikerek biztosítására.

Antóniusz és Kleopátra.

A győzelmes csata után Antóniusz és Oktáviánusz elváltak. Antóniusz Ázsia felé vette útját, hogy az ott még található köztársaságiakat letiporja s innen Egyiptomba ment, hogy Kleopátrát, aki Kassziuszt sereggel támogatta, megfenyítse. Oktáviánusz egyenesen Rómába indult, melyet távollétük folyamán Lepidusz biztosított. Mindenekelőtt dúsan megajándékozta katonáit s mindazon városokat és falvakat, melyek nem siettek az ő pártjára állani, megfosztotta javaiktól. Ezen javakat is katonái között osztotta szét. Azon városok lakóit ellenben, melyek a triumvirátus ügye mellett kitartottak, római polgárjoggal tüntette ki. Mialatt Oktáviánusz Rómában fogadta az ovációkat és ünnepeltette magát, Antóniusz Kleopátrával akart mindenáron leszámolni. Hogy mi volt eredeti terve vele, nem igen lehet tudni, de az bizonyos, hogy Kleopátrát még Cézár életében ismerte s midőn most megfenyítésére indult, alighanem az a titkos vágy is ösztönözte, hogy a világhírű szépség karjai között pihenje ki a hadjáratok fáradalmait, aki Cézár meggyilkolása után elhagyta Rómát és visszatért Alexandriába. Kleopátra, mihelyt értesült róla, hogy Antóniusz ellene készül, hogy felelősségre vonja, amiért Kassziusz kényszerítésére sereget bocsátott a köztársasági párt részére, nem várva be, amíg Antóniusz megérkezik, ő maga sietett Tarzuszba, hogy az ott tartózkodó vezért kiengesztelje.

Antóniusz nem volt ismeretlen Kleopátra előtt, gyakran találkozott vele, mint olyan baráttal, kit Cézár házánál mindig szívesen láttak. Tudta róla azt is, hogy szenvedélyei rendkívül el szokták ragadni és mindenre képes, ha egy nő megtetszik neki. Ugy akart tehát ő is elébe menni, hogy megjelenésével tüstént lefegyverezze. A legdíszesebb hajón indult útnak, úgyhogy amerre elhaladt, mindenütt bámulására sereglettek össze az emberek. A hajó orra és bordái be voltak aranyozva, a vitorlák bíborszövetből készültek és ezüstből vert evezőlapátok szelték a vizet, melynek hátán a zenekarral felszerelt bíborhajó tovasiklott. Legmegragadóbb részlete volt a hajónak a közepén felállított aranymennyezet mely alatt Kleopátra tűnt fel lenge fátylakból álló öltözetében. Vénusznak öltözve feküdt aranymennyezetes ágyán, körülötte Ámornak öltöztetett gyermekek sürögtek, szolgálatára pedig a szolganők egész csoportja. A gyermeksereg aranyos és ezüstös legyezőkkel frissítette körülötte a levegőt, mialatt a zenekar a legigézőbb dalokat játszotta. Amerre a hajó elhaladt, már messzire megtöltötte a levegőt a legkellemesebb illatok szagával és az andalító zene zsongító hangjával. Az emberek elbűvölve szemlélték a nem mindennapi látványt s amikor megtudták Kleopátra utazásának célját, felkiáltottak: “Ime Vénusz, aki Bakkhuszhoz megyen !” Antóniusznak elég volt meglátni a gyönyörű nő biztató tekintetét és hízelgő mosolyát, hogy rögtön elfeledje a bosszúállást. Vak és süket lett egyszerre, aki nem látott és nem hallott Kleopátrán kívül semmit.

Nem törődött Rómával, nem törődött feleségével, Fulviával, de még a párthusokkal sem, akik ellen pedig hadat akart vezetni. Mindenről megfeledkezett a bűvös szemek kedvéért. Pedig ugyanekkor Rómában meglehetős bajba jutott felesége, Fulvia és sógora, kik fegyveresen készültek szembeszállani Oktáviánusszal. A viszály kitörésére az szolgáltatott okot, hogy Oktáviánusz hazaküldte nejét, Klaudiát, Fulvia leányát, kit politikai érdekből vett el, hogy a triumvirátusi szövetséget megpecsételje. Fulvia azonkívül azt is észrevette, hogy Oktáviánusz egyeduralomra törekszik, tehát kétszeres ok is sarkallta arra, hogy lázadást támasszon és Oktáviánuszt leverni iparkodjék. Sógorával, Luciusz Antóniusszal Perugiába tette át a lázadás színhelyét s az elégedetlen katonákat, továbbá a földjeiktől megfosztott itáliaiakat iparkodott maga köré csoportosítani. Oktáviánusz, habár ellenfelei elég nagy sereg felett rendelkeztek, a maga veterán csapataival mégis diadalt aratott felettük s magát Luciusz Antóniuszt is kivégeztette. Antóniusz ezalatt még mindig a vakok és süketek boldog tudatlanságát élte. Kleopátrán kívül nem érdekelte semmi sem, egészen rabjává lett a bódító asszonynak, aki teljesen hatalmába kerítette. Antóniusz azok közé a nyers, durva és szenvedélyes férfiak közé tartozott, kiken indulataik szoktak uralkodni. Az érzékiség annyira eltöltötte, hogy képtelen volt vele szemben a legkisebb ellenállást is kifejteni.

Kleopátra oldala mellett az örökös dorbézolás, szeretkezés és mámor örömének adta át magát s minél inkább belemerült ezekbe az élvezetekbe, annál kevésbbé volt képes kötelességét komolyan teljesíteni. Kleopátra az a nő volt, aki rendkívül éles ösztönökkel tudta kiismerni a férfiak gyöngéjét s még nagyobb művészetet tudott kifejteni ezen gyöngeségek iránt való alkalmazkodásával. Cézárt, a kiváló szellemű, zseniális lelkű hadvezért éppen úgy le tudta bilincselni, mint a lényének igazi alapvonásaiban durva és bárdolatlan Antóniuszt. Vele szemben azt a módszert alkalmazta, mellyel legrohamosabban bizalmába férkőzhetett. Valóságos tábori asszony vált belőle. Együtt ivott, dorbézolt, énekelt, bujálkodott a római vezérrel, úgyhogy ez a szerencsétlen, aki képes volt a legádázabb tusákban is vakmerően sikert aratni, most elbotlott egy asszonyi hajszálban. Felesége lázadásakor Rómába ment, hogy Oktáviánusszal közölje, hogy Fulviának az eljárását rosszalja. Ezen kijelentése alapján a bizalmas viszony helyreállott Antóniusz és Oktáviánusz között s ekkor kötötték azt az egyezséget, melynek értelmében Antóniusz a birodalom keleti részét, Oktáviánusz a nyugatit, Lepidusz pedig Afrikát kapta. Fulvia látva megaláztatását és kijátszását tulajdon férje által, továbbá ismervén ennek Kleopátrával való szenvedélyes viszonyát, bánatában meghalt, mire Antóniusz Oktáviánusznak húgát, Oktáviát vette nőül, hogy a szövetséget rokoni kötelék által is megerősítse.

A házasság azonban mitsem változtatott Antóniusz és Kleopátra viszonyán, mert a kiegyezés, illetőleg a szövetség után Antóniusz újból Egyiptomba ment és Kleopátra karjai között töltötte idejét. Ámde, hogy veszni induló katonai hírnevét helyreállítsa, elhatározta, hogy a párthusok ellen hadat indít. Ő maga kezdetben nem vett részt a hadjáratban, melynek vezetését Ventidiusz nevű helyettesére bízta. Ventidiusz szerencsével harcolt s a háború kockája csak akkor változott meg, mikor Antóniusz is megjelent a harctéren. Rávette ugyanis Kleopátrát, hogy kísérje őt el a táborba. Átvette a vezérletet, de a párthus lovasság olyan súlyosan megverte, hogy saját életét is alig tudta megmenteni. Rómában nagyon rossz hatást tett Antóniusz veresége, de még inkább fokozta az ellene való gyűlöletet Kleopátrával való viszonya. Oktáviánusz is csak azért nem szakított vele, mert még nem érezte magát elég hatalmasnak vele szemben, de midőn újabb öt évre a szövetséget megkötötte vele, titokban már gondolt arra, hogy alkalmatlan vetélytársát kedvező alkalom esetén lerázza magáról. Ezen időben történt különben a Szextusz Pompejusszal való háború, kit Oktáviánusz egyik vezére, Agrippa a tengeren legyőzött, úgyhogy a kalózéletet élő Pompejusz ekkor Ázsiába menekült, de itt utól is érte végzete, mert Antóniusz parancsára megölték. Közben Lepidusz megkisérelte a lázadást Oktáviánusz ellen.

Követelte a Pompejusztól elfoglalt tartományokból a reá eső részt. Csakhogy katonái cserbenhagyták és Oktáviánusz zászlói alá állottak. Lepidusz megbánta tettét, kegyelemért folyamodott Oktáviánuszhoz, aki nagylelkűen megbocsátott neki. Ekkor olyan erőben volt különben Oktáviánusz, hogy egyik triumvirtársától sem kellett tartania. Válóban méltó utódául bizonyult Cézárnak, kinek kiváló tehetségét és jellemét ő közelítette meg leginkább. Hadjáratokat folytatott s ezek folyamán meghódította Dalmáciát, Möziát, Pannoniát, megverte a dákok királyát, mert amellett, hogy maga is katonai lángész volt, olyan vezérek állottak mellette, kik végre tudták hajtani szándékait és a római birodalom erejének messze földön tekintélyt szereztek. Ámde minél inkább gyarapodott Oktáviánusz hadi és politikai sikerekben, annál inkább hanyatlott Antóniusz, akit Kleopátra iránt való szerelme valósággal züllésbe kergetett. Beteljesedett rajta az a tragédia, ami férfi ember számára a legnagyobb katasztrófa a földön, ha magát a kártékony nők befolyása alól kivonni nem tudja. Oktávia okos és nemeslelkű hitvesnek mutatkozott, mikor Antóniusz kicsapongásairól értesült. Arra törekedett mindenekelőtt, hogy férjét kivonja Kleopátra befolyása alól. Hogy célját elérje, Egyiptomba utazott és a hitves gyöngéd és komoly érveivel iparkodott férje lelkére hatni. Hiábavaló volt minden.

Antóniusz sokkal jobban el volt lelkileg és erkölcsileg züllve, hogysem az ilyen figyelmeztetések használtak volna neki. A bujaság és a vad érzékiség megfosztották minden ítélőképességétől és nemesebb érzéstől, úgyhogy Oktávia hiába kereste őt fel Egyiptomban. Csak durvaságot, tűrhetetlen sértéseket tapasztalt tőle, sőt a végén még el is űzte magától, hogy Kleopátrával annál szabadabban folytathassa bujálkodásait. És itt kezdődik a veszte Antóniusznak. Sem Oktáviánusz, sem a római nép nem voltak hajlandók tűrni elvetemültségét s az Oktávián elkövetett sértést úgy tekintették, mintha Oktáviánuszt és az ő személyében a római népet gyalázta volna meg. A szenátus hamarosan összeült és háborút üzent neki is, Kleopátrának is. Antóniuszt a hadüzenet kissé felriasztotta kéjelgéseiből. De még ekkor sem tudta voltaképen, hogy mit akar. Bele volt teljesen bolondulva Kleopátrába s a beszámíthatatlan ember módjára cselekedett. Egyik lakoma követte a másikat s mindenik lakomán és dorbélozás alatt ott volt mellette Kleopátra, aki mindinkább fokozta Antóniusz gyönyörvágyát, hogy azt tehesse vele, amit akar, nevezetesen, hogy a maga királyságát Antóniusz tartományaival összekapcsolja. Antóniusz hajlott is erre. A kötelékek mindinkább kezdtek elszakadni, melyek őt Rómához fűzték s mindinkább arra törekedett, hogy Kleopátra köré egyesítse a hatalmat és vele vesse meg egy új birodalom alapjait. Eközben a seregszervezések, majd a felvonulások folytak Epirusz és Akarnánia között.

Antóniusz táborából már az ütközet elején sokan átszöktek Oktáviánuszhoz. A két sereg az Ambrákiai-öböl közelében mindinkább közeledett egymáshoz. Antóniusz azzal akarta bevezetni az ütközetet, hogy Oktáviánuszt párviadalra hívta ki, ez azonban megvetéssel utasította vissza az ajánlatot. Ezután az a terv foglalkoztatta Antóniuszt, hogy a nyilt tengerre tör ki hajóhadával és Egyiptomba menekül, mivel akár a tengeren, akár a szárazföldön vizsgálta a helyzetet, egyik helyen sem talált reménységet a győzelemre. Végre is hajtotta volna szándékát, ha ott nincs a közelben Oktáviánusz hajóhada, mely éber figyelemmel kísérte minden mozdulatát, hogy szükség esetén rögtön támadólag léphessen fel. Oktáviánusz pedig egyre az alkalmat várta, hogy leszámoljon vele, illetőleg Kleopátrával, mert a hadjárat főképen Kleopátra ellen folyt. “Nem Antóniusz és a rómaiak ellen indítunk háborút - mondotta több ízben - hanem ezen asszony ellen, aki reményeinek őrjöngésében és szerencséjének ittasultságában a Kapitólium bukását s a birodalom felbomlását óhajtja.” Antóniusz, miután kedvezőtlennek találta magára nézve a helyzetet, legjobban szerette volna, ha Thesszáliába teheti át a háború színhelyét, de Kleopátra rábeszélésére elállott tervétől. Ekkor az a gondolat foglalkoztatta, hogy keresztültöri hajóhadával az ellenséget és Egyiptomba menekül.

Szeptember 2-án, miután a tengeri szél elült, meg is mozdultak hajói a kikötőből, de Oktáviánusz hajóhada mindenütt nyomában volt s hatalmas pusztítást vitt végbe Antóniusz hajói között. Amíg a két hajóhad között ezek történtek, Kleopátra hajója hirtelen felvonta vitorláját és kitört a nyilt tengerre. Követte őt még ötven-hatvan egyiptomi hajó. Antóniusz, látván Kleopátra menekülését, nem törődött többé sem tengeri, sem szárazföldi seregével, hanem gyorsan követte kedvesét, mire katonái dühükben és szégyenükben, hogy a vezér cserben hagyta őket, a hajók egy részével elmenekültek vagy megadták magukat. A szárazföldi sereg egy ideig még remélte, hogy Antóniusz visszatér, de azután Akciumnál ez is megadta magát Oktáviánusznak. Miután a hadjárat sorsa így el volt intézve, Oktáviánusz arra törekedett, hogy Rómát és a provinciákat továbbra is megtartsa magának. Előbb Görögországba, majd innen Kis-Ázsiába ment s mindenütt nagy lelkesedéssel fogadták. Agrippa nevű vezérét ezalatt Itáliába küldte a zavargó vidékek lecsöndesítésére. Az itáliai zavargások azonban arra kényszerítették, hogy utazását megszakítsa és ő is hazatérjen. Brunduziumban az előkelőek és polgárok ezrei várták lelkes ovációval s ugyanitt meghallgatta katonáinak a panaszait is. Hogy kielégítse őket, pénzzé tette összes birtokait, azonkívül kölcsönt vett fel, gyarmatokat alapított s gazdag zsákmányt helyezett számukra kilátásba az egyiptomi hadjáratból, melyet tavaszra tervezett.

Mikor az ütközetből menekültek, Kleopátra egyenesen Alexandriába vitorlázott, Antóniusz ellenben Pretoniumban kötött ki, hogy az ott lévő őrségét megnyerje. A megszökött vezérnek tapasztalnia kellett azonban a katonák gyűlöletét, kik nem látták benne többé a szilárd és komoly vezetőt, csak a züllött embert, elűzték őt s maguk pedig átállottak Oktáviánuszhoz. Antóniusz öngyilkosságra kezdett gondolni, majd arra, hogy egy tornyot építtet magának valamelyik kikötőben s ott elvonulva, jámbor elmélkedések között fogja tölteni hátralévő napjait, de elment a kedve ettől is s visszavágyott Kleopátrához, kivel megalakította az életben elválaszthatatlanok társaságát, ami azt jelentette, hogy amíg élnek, együtt maradnak és együtt vigadják át az életet. A provinciák és hódoltságok mind elhagyták Antóniuszt, egyedül egy gladiátorcsapat maradt hű hozzá, mely csakis akkor hódolt meg Oktáviánusznak, mikor Antóniusz költött halálhírével fordult hozzá. Kleopátra és Antóniusz a hazárd játékosok eszeveszett mohóságával rendezkedtek be Alexandriában. Egyik orgia követte a másikat s így teltek a napok egymásután. De a legnagyobb tivornya közben kénytelenek voltak a halálra is gondolni. Tudták, hogy Oktáviánusz nemsokára Egyiptomban lesz és szigorú számadást fog kérni dolgaikról s tudták azt is, hogy a büntetés elől való menekülésnek egyetlen lehetősége rájuk nézve a halál.

Kleopátra alaposan tanulmányozta a különböző mérgek hatását s rabszolgáin próbálta ki a mérgek erejét. Állítólag, a viperamarást tartotta a legfájdalomtalanabbnak, miután rabnőin kitapasztalta a méreg pusztító hatását s elhatározta, hogy ezzel a halálnemmel fogja életét kioltani. De közben neki is, valamint Antóniusznak is gondja volt reá, hogy titokban kegyelemért forduljanak Oktáviánuszhoz. Antóniusz kérelmét Oktáviánusz válaszra sem méltatta, ellenben Kleopátrának titokban megírta, hogy teljes bocsánatát biztosítja, ha ennek ellenében Antoniuszt megöleti vagy neki kiszolgáltatja. Harminckilenc esztendős asszony volt ekkor Kleopátra, kinek ifjúi szépsége elvirult ugyan, de még mindig rendkívüli varázzsal tudott hatni a férfiakra s bízott benne, hogy Oktáviánusznál is célt fog érni. Bizalmasai azzal hitegették, hogy Oktáviánusz melegen érdeklődik iránta s nemcsak meg akarja hagyni uralmában, hanem gondoskodni fog róla, hogy birtokai sértetlenül maradjanak. Kleopátra nem törödött többé Antóniusszal, egyedül magát akarta megmenteni, ennélfogva, amíg egyfelől biztatta Antóniuszt a harcra, másfelől tőrt készített neki, hogy alkalmas pillanatban ellenségének kiszolgáltassa. Alexandria közelében Antóniusz elég nagy sereggel fogadta Oktáviánuszt s egy ideig elég szerencsével harcolt ellene. De nemsokára keserűen tapasztalta, hogy árulás ütött ki a seregben.

Még pedig ezúttal maga Kleopátra állt az árulók élén, kinek felbujtására Antóniusz hajóhada is átpártolt Oktáviánuszhoz. Katonái, akik a szárazföldön harcoltak vele, szintén megtagadták az engedelmességet. Kétségbeesve látta Antóniusz, hogy minden elveszett és pedig annak a nőnek az árulása által, kiért becsületét és egész életét feláldozta. Kleopátra tartott tőle, hogy Antóniusz véres bosszút fog állani rajta s félelmében egy magas toronyba zárkózott, melyet nemrég építtetett s azt üzente Antóniusznak, hogy öngyilkosságot fog elkövetni. Ez volt az utolsó fájdalmas ütés, mely Antóniusz szívét érte. Mikor látta, hogy nincs menekvés számára, hogy mindenki elhagyta és minden összeesküdött ellene, Erosz nevű szolgáját felhívta, hogy végezze őt ki. A rabszolga azonban Antóniusz helyett magát végezte ki s holtan borult ura lábai elé, mire Antóniusz felkiáltott: “Derék Erosz ! Te megtanítasz arra, amit tennem kell !” Erre levetette páncélját és kardjába dőlt. Kleopátra, mihelyt értesült Antóniusz öngyilkosságáról, rögtön intézkedett, hogy a holttestet hozzá szállítsák. Nem a kegyelet vagy a szerelmi érzés hajtotta erre a lépésre, hanem az a számítás, hogy ő maga szolgáltassa át Oktáviánusznak Antóniusz hulláját. Emberei el is hozták Antóniusz vérrel borított tetemét s kötelek segítségével felvonták a toronyba, ahol Kleopátra tartózkodott. Ámde mihelyt kiterítették az ágyra, Antóniusz magához tért.

Annyi ereje még volt, hogy bort kért, de mire megkaphatta volna, már meghalt. Antóniusz seregének árulása folytán Oktáviánusz akadály nélkül jutott Alexandriába s már csak a Kleopátrával való leszámolás okozott némi gondot neki. Kleopátra előbb öngyilkosságot akart elkövetni, majd fel akarta gyújtani azt a tornyot, hol rejtőzködött. De végül engedett Oktáviánusz óhajának és visszatért palotájába, abban a hiszemben, hogy nem lesz semmi bántódása. Elővette még egyszer csábító művészetének minden eszközét, hogy Oktáviánuszt magához láncolja. Önző ösztönei dolgoztak egyedül benne s nem akart mást, minthogy az erős férfit a maga asszonyi voltával lebilincselje. Fogadótermében kirakatta mindazon emlékeket, melyek Cézártól maradtak reá. Cézár szobrai, hozzá intézett levelei, különféle emléktárgyai mind láthatók voltak, ő maga pedig gyászruhában, szomorú arccal és lecsüggesztett fővel ott állott Cézár fia előtt, hogy őt irgalomra vagy szerelemre bírja. Csakhogy ezúttal nem Cézárral és nem Antóniusszal, hanem a hidegen számító politikussal volt dolga, aki az éjsötét szemekbe való elmerülésnél és a még mindig csábos és igéző asszony karjai között való enyelgésnél sokkal többre tartotta a maga és birodalma érdekeit. , Oktáviánusz megjelent Kleopátránál, beszélgetett vele és hallgatta, engedte beszélni a világszép asszonyt.

Csatajelenet volt ez is, ahol két harcoló, egy férfi és egy nő állott szemben egymással és a nőnek egész jövője, élete és megmaradása függött e csata kimenetelétől. Kleopátra rendkívül igéző jelenség volt abban a szomorúságában, ahogyan Oktáviánusz előtt megjelent. Csakhogy hiábavaló volt minden. Oktáviánusz, mint aki tudja, hogy minő veszélyek fenyegethetik, ha nem vigyáz eléggé magára, egész idő alatt földreszegzett szemekkel hallgatta a királynőt. Az ő célja az volt, hogy Kleopátrát hatalmába kerítse és Rómában a diadalkocsija előtt vezettesse. Végre, mikor elérkezettnek látta az időt a távozásra, felállt, meghajtotta magát Kleopátra előtt és röviden búcsúzott: “Légy bátor, királynő !” Ezek voltak utolsó szavai, majd hozzátette: “ A kincstár jegyzékére szükségem van.” Kleopátra érezte, hogy elveszítette a csatát. Szó nélkül átadta a jegyzéket s csöndesen zokogni kezdett. Aztán fájdalmasan felsóhajtott: “Mindennek vége !” Pár nap mulva megtudta még, hogy Oktáviánusznak az a célja vele, hogy Rómába vigye és diadalszekere előtt mutassa be a római népnek. Ez a hír egészen letörte. “Nem ” - kiáltotta. “Nem fognak a diadalmenetben mutogatni ! ” Ezt a megalázást nem bírta elviselni. Mielőtt Oktáviánusz elfogathatta volna, kivégezte magát. Királynői ágyán, mely aranyból készült mennyezet alatt állott, Kr. e. 30-ban, augusztus 15-én halva találták. Mellette feküdt lábainál két rabnője szintén meghalva.

Öngyilkosságát állítólag úgy követte el, hogy viperákat tett keblére, melyek azonnal kioltották életét. Oktáviánusz, miután Kleopátrát élve nem vihette magával, római diadalmenete alkalmával szobrát hordoztatta maga előtt. A szobor egyik karjára vipera volt helyezve s így terjedt el az a hír, hogy Kleopátra viperákkal végezte ki magát. Egyiptom római tartomány lett. Nemsokára megszűnt a római köztársaság is, melynek élete az utolsó húsz-huszonöt esztendőben már csak szánalmas vergődés volt. Az erkölcsöknek abban a romlottságában, melyben a római társadalom élt, köztársasági kormányformát fenntartani többé nem lehetett. A viszonyok maguktól vettek olyan alakulást, amely az egyeduralom bekövetkezését siettette. Cézár törekvése, majd Antóniuszé, végül Oktáviánuszé mindezeknek a viszonyoknak a következménye gyanánt sarjadt ki s mikor az a csekély ellenzék is elsodródott, mely az egyeduralom ellenében a köztársasági hagyományokat védte, Oktáviánusznak semmi akadály nem állott útjában, hogy a római császárságot megalapítsa.