Forradalmak és polgárháborúk.

Tibériusz Grakkhusz.

A rómaiak története azért tanulságos, mert megtaláljuk benne mindazt, ami a mi életünkben, mely szintén történelem lesz pár évtized mulva, a legfőbb jelentőséggel bír. A történelem igazi hőse az ember bűneivel és erényeivel. Bármennyire fejlődött is az ember a lepergett évezredek alatt, alaptermészete lényegében változatlan maradt. Meglepődve fogjuk ezt tapasztalni a római történet következő eseményeiben. Mialatt Róma hatalma a hódítások révén annyira terjedt, hogy mindenütt voltak már birtokai, a nép nyomorult állapotban tengődött. A meghódított földterületek néhány gazdag nagyúri család birtokába kerültek, akik a szabad parasztokat kiszorították telkeikről s a földmívelést rabszolgákra bízták. Itáliában majdnem az összes szántó és kaszálóföldeket a dúsgazdag római urak bírták s volt közöttük nem egy, aki öt, hat, nyolc, némelyik pedig tízezer rabszolga fölött is rendelkezett. A nagybirtokok fölfalták a kisbirtokokat s a kisbirtokosokból proletárt csináltak. A vidék kezdett elnéptelenedni. A lázadások meggátolására a római állam kénytelen gabonát kiosztani a nép között, mert az éhínség egyenesen arra kényszeríti a hatalmas világhatalom szerencsétlen páriáit, hogy az utolsó fegyverhez, a lázadáshoz folyamodjanak, hiszen a sorsuk rosszabb már úgysem lehet. A bajok egyre nyomasztóbbá, kétségbeejtőbbé váltak, míg végre akadt két római férfi, akik a nép nyomorúságát átérezve szembe mertek szállni a nagybirtokosok önző osztályérdekeivel.

Ezek testvérek voltak s a római történelem Grakkhuszok néven ismeri őket. Tibériusz Grakkhusz és Gájusz Grakkhusz fiai voltak a plebejusi eredetű Tibériusz Szemproniusz Grakkhusznak, aki Szcipió Afrikánusz Kornélia nevű leányát bírta nőül. Házasságukból tizenkét gyermek származott, ezekből azonban időközben kilenc meghalt, sőt atyjuk is elhunyt, úgyhogy az özvegyen maradt Kornéliának az a három gyermek volt már minden reménysége, kiket a sors meghagyott számára. Büszke is volt reájuk akkora mértékben, mire csak a legnagyobb szeretettel eltelt anyai lélek képes. A gyermekek - két fiú és egy leány - rendkívüli tehetségekkel voltak megáldva és igen szépen fejlődtek. Nemcsak a tudományok és testi ügyességek terén keltettek elismerést maguk iránt, hanem jó szívükkel, engedelmes természetükkel is. Anyjuknak ők voltak a legdrágább kincsei. Állítólag egy alkalommal egy kápuai úrnő látogatóban volt Kornéliánál, a Grakkhuszok anyjánál és dicsekedve mutogatta drága ékszereit, melyek nyakán, karján és fülein díszelegtek. Kornélia közönyösen hallgatta barátnője hivalkodását s csak akkor szólt közbe, mikor gyermekei az iskolából visszatértek. Ekkor keblére vonta, csókjaival árasztotta el őket és rájuk mutatva így szólt barátnőjének : “Ime, ezek az én ékszereim !" Kornélia olyan lelki kiválósággal bírt, hogy özvegysége idején az egyiptomi király, Ptolemaiosz kérte meg a kezét. De az erős jellemű asszony nem fogadta el az ajánlatot, mert nyiltan vallotta, hogy csak gyermekeiért él s minden törekvése odairányul, hogy gyermekeiből hasznos polgárokat neveljen.

Leányát nőül adta Kornéliusz Szcipió Afrikánusz Juniorhoz, aki Karthágót lerombolta. A nép innen kezdve tiszteletből Szcipió anyósának kezdte őt nevezni, mire Kornélia több ízben kedvetlenül felkiáltott : “Miért nem hívnak engem valahára a Grakkhuszok anyjának ?" Beteljesült nemsokára ez a vágya is, de el kellett viselnie érte a legnagyobb csapást, ami szivét érhette, gyermekeinek elvesztését. A legkiválóbb görög tudósokat fogadta fiai mellé tanítókul, kiktől nemcsak ismereteket, hanem ízlést, fennkölt gondolkodást és szigorú erkölcsi elveket sajátítottak el. A Grakkhusz-fiúk között Tibériusz volt az idősebb, aki ennélfogva politikai szereplését is korábban kezdte öccsénél. Atyját fiatal korában elveszítvén, egészen anyja befolyása alá jutott, aki iparkodott őt minden tekintetben mintaszerű férfiúvá nevelni. Tibériusz Grakkhusz tizenhét esztendős korában már a harctéren is feltűnik. Ekkor vett részt abban a hadjáratban, melyet Szcipió Emiliánusz vezetett Karthágó ellen. Kivette a részét a háború összes borzalmaiból. Elsőnek mászta meg Karthágó falait s egyedül szerencséjének köszönhette, hogy halva nem maradt a csatatéren. Pár év mulva az a kitüntetés érte, hogy mint kvesztor Mancinusz konzult kísérte spanyol földre s részt vett a numanciai hadjáratban. Mikor Manciusz konzult az ellenséges sereg bekerítette, Tibériusz tárgyalt a numanciaiakkal s olyan békét kötött, mely húszezer római harcos életét mentette meg.

A szenátusnak azonban nem tetszett Tibériusz eljárása, érvénytelennek nyilvánította a megegyezést s Manciusz konzult kiszolgáltatta az ellenségnek. Ezt akarta tenni Tibériusszal is, de nem volt hozzá bátorsága, mert tudta jól, hogy Tibériusz legutóbbi tette által is oly nagy népszerűségben áll a tömeg előtt, hogy kiadatása beláthatatlan forrongásokra vezetett volna. Tibériuszt rendkívül lehangolta a szenátus eljárása. Akkor, mikor ő a legnagyobb szolgálatot vélte tenni hazájának, a szenátus kicsinyes és igaztalan tiltakozással megsemmisítette szerződését, mely húszezer ember számára az életet biztosította. Sőt vád alá akarták őt is fogni, úgyhogy Tibériusz jónak látta egy időre elmenekülni Rómából. Ekkor történt, hogy midőn Eturián keresztülutazott, a nyomor és züllöttség legkétségbeejtőbb jelenetei tárultak szeme elé mindenütt. Óriási földterületeken, hol azelőtt népes tanyák, falvak virágoztak, alig lehetett embert találni, legfeljebb rabszolgákat. A rabszolgák helyzete pedig leírhatatlan volt. Ők maguk is átérezték sorsuk elviselhetetlen voltát. Nemrég zajlott le Sziciliában a nagy rabszolga-forradalom. A római nemességet rendkívül megrémítette ez a mozgalom, mely százezrekre menő tömeget tudott kiállítani, de végül is szervezetlensége, fegyvereinek tökéletlensége és a pénz hiánya folytán arra a sorsra volt kárhoztatva, hogy megbukjon.

A sziciliai rabszolgalázadást kegyetlenül elnyomták s a rabszolgáknak ezután még sokkal rosszabra fordult helyzetük. De nem volt sokkal jobb a nép helyzete sem. A birtokaiból kiszorított és földönfutóvá tett polgárság a központba, Rómába tódult és szaporította az amúgy is hatalmasra nőtt proletariátus számát. S nemcsak a római polgárok, hanem a távolabbi tartományok lakosai is siettek Rómába menekülni, mert a tisztviselők zsarolásai ellen ez az egyetlen mód kínálkozott számukra. Továbbá az a remény is odacsődítette őket, hogy a római polgárság elnyerésével megnyílik előttük az érvényesülés lehetősége. Tibériusz Etrurián s más tartományokon való keresztül utaztában felismerte a sívár viszonyokat és azon okokat is egyúttal, melyek a siralmas állapotokat okozták. Miután Róma naggyátétele lebegett szemei előtt, az volt a szándéka, hogy megszünteti azokat a visszaéléseket, melyek Rómát a lejtőre szorították. Belátta, hogy egy hatalmas birodalom, melyben csak gazdagok és szegények vannak s ahol néhány száz kiváltságos család kezében egyesül minden vagyon és minden jog, sokáig fenn nem állhat, mert előbb-utóbb a belső zavarok fogják válság elé állítani a római impériumot. Sarkalta Tibériuszt népjóléti terveinek végrehajtásában az a sok felhívás, melyet a nép köréből intéztek hozzája, hogy vegye kezébe az elnyomottak védelmét.

Hogy terveit megvalósíthassa, szüksége volt a tribunuszi hatalom elnyerésére, hogy a népgyűléseken olyan törvényeket hozhasson, melyek segítségével reformjait keresztülviheti. Tibériuszt meg is választották tribunusszá s nyomban, hogy ez megtörtént, benyújtotta a telektörvényt. A nép helyzetén már korábban is több kiváló római férfiú akart segíteni, de az arisztokrácia mindannyiszor meg tudta akadályozni, hogy ezek a törekvések törvényerőre emelkedjenek. Tibériusz most azzal állott elő, hogy némi változtatásokkal felújította Liciniusz törvényét s azt javasolta, hogy az állami földekből ötszáz holdnál többet senki se bérelhessen, ellenben a fiúgyermekkel bíró családfők még kétszázötven holdat bírhassanak. A többletet az állam vegye el a bérlőktől s a befektetésekért kártalanítsa őket. A felszabadult földeket pedig harminc holdanként megfelelő bér ellenében a polgárok között ossza szét. Ennél kisebb birtokokat pedig ingyen engedjen át az állam örökös tulajdonjoggal a népnek azzal a kikötéssel, hogy az ilyen birtokok másra át nem ruházhatók, sem el nem adhatók. Ez volt Tibériusz indítványa, melyet a nép hatalmas tetszéssel fogadott. Olyan dolog volt ez, mintha ma valaki azt javasolná, hogy a szegénység enyhítésére vegye el az állam s ossza fel a papi birtokokat s a hitbizományi földeket s törvényben mondja ki, hogy négy vagy ötszáz holdnál több földje senkinek sem lehet.

Nyilvánvaló, hogy az ilyen törvényjavaslat a nagybirtokosok szemében egyenlő volna a hazaárulással s kézzel-lábbal tiltakoznának ellene. A római pátriciusok is nemzeti szerencsétlenségnek hirdették Tibériusz javaslatát, hevesen támadták s hogy támadásuknak nagyobb nyomatéka legyen, a tíz tribunusz közül iparkodtak egyet a maguk részére megnyerni, mert a tíz tribunusz közül egynek a vétója, vagyis tiltakozása elég volt arra, hogy a javaslat törvénnyé ne legyen. Erre a dicstelen szerepre Oktáviánusz nevű tribunusz volt kapható. Emiatt meg is bukott Tibériusz javaslata. Csakhogy ő sem hagyta magát s rávette a népet, hogy Oktáviánuszt fossza meg a tribunuszságtól. Ezzel Tibériusz indítványa kedvező körülmények közé jutott, mert a telekjavaslat újra tárgyaltatván, mind a tíz tribunusz annak elfogadása mellett szavazott. A törvény végrehajtására háromtagú bizottságot küldtek ki, amely meg is kezdte munkáját, habár a gazdagok részéről mindenütt nagy ellenkezéssel találkozott. Tibériusz telektörvényéből hatalmas politikai küzdelem lett, mely a legvadabb csatasorba állította mindazokat, kik a törvény által érdekeikben rövidülést szenvedtek. A gazdagok elhatározták, hogy olyan tribunuszokat fognak ezután választani, akik ezt a törvényt megsemmisítik és a régi állapotok fenntartására igéretet tesznek. Tibériusz, hogy ezt megakadályozza, viszont arra törekedett, hogy az alkotmányos szokás ellenére magát újból megválasztassa. Ő valóban javát akarta hazájának.

Célja volt a római polgárjogot az egész félsziget lakóira kiterjeszteni és a vagyoni visszaélések megakadályozásával erős polgári osztályt teremteni, mely minden ellenséggel szemben meg tudja védelmezni a birodalmat. Hogy terveit végrehajthassa, szüksége volt a nép támogatására. Hogy a népet még inkább magához láncolja, azt az indítványt tette, hogy az ekkor elhúnyt pergamoni király, III. Attalusz hagyatékát, illetőleg kincseit, melyet az a római népre hagyományozott, a szegények között osszák ki, hogy haszonbérül kapott földjeiket mívelés alá vehessék. Tibériuszt ez az indítványa még inkább megerősítette népszerűségében a tömeg előtt, de annál jobban magára zúdította a gazdagok gyűlöletét. Ezek csak egy célt láttak maguk előtt : mindenáron megbuktatni őt, akár tisztességtelen fegyverekkel is. Tibériusz megválasztása, ha a törvényes formák érvényesülhettek volna, nagyobb küzdelem nélkül ment volna keresztül. A szenátus tagjai azonban elhatározták, hogy Tibériuszt elteszik láb alól. Elég korán értésére jutott neki az ellene szőtt merénylet, de már nem tehetett ellene semmit. A gyűlés napján nagy izgalom uralkodott az összes pártok között s nagy zavargás tört ki. Az arisztokrácia törvényszegéssel, hazaárulással és pártütéssel vádolta Tibériuszt s erélyesen készült fellépni ellene.

Tibériusz már tudta, hogy életét veszedelem fenyegeti s midőn a nép a nagy zavar oka felől tudakozódott, kezével a fejére mutatott, így akarván jelezni, hogy életére törnek. Az arisztokraták azonban még ezt a mozdulatát is rosszhiszeműen félremagyarázták s vad lármában törtek ki, egyre azt kiáltozták : “Halál reá ! Koronát kér a néptől !" A következő pillanatban aztán általános lett a kavarodás. Szcipió Nazika, Tibériusz unokaöccse, aki a pontifex maximusz tisztséget viselte, felszökött helyéről és elkiáltotta magát : “Utánam, aki a hazát meg akarja mentetni !" Ez volt a jel arra, hogy kezdődik a mészárlás. A gazdagok felfegyverkezve rohantak ki s párthíveik követték őket. Tibériusz hívei között nagy mészárlást visznek végbe, miközben őt magát is megfutamítják. Tibériusz Jupiter templomába akar menekülni, de a papok bezárták előtte a templom kapuját. Menekülés közben tógájában megbotolva földre esik, de már nem képes felemelkedni, mert áruló tribunusztársa, Szaturejusz úgy fejbe vágja egy hatalmas doronggal, hogy nyomban szörnyet hal. Tibériuszon kívül háromszáz társa esett el ebben a küzdelemben, kiket temetetlenül a Tibérisz-folyóba dobáltak. De itt még nem volt vége a kegyetlenkedéseknek. A merénylet befejezése után a szenátus még vizsgálatot is indított és Tibériusz híveit törvényszék elé állíttatta. Elég volt, ha az elfogottakra rábizonyították, hogy Tibériusz hívei közé tartoznak s nyomban készen volt az ítélet, mely halállal sújtotta a szerencsétleneket.

Igy végezték ki Tibériusz egykori tanítóját, Diofáneszt, továbbá Kájusz Villiuszt, kit viperákkal megtöltött hordóba vetettek, Bloziusz bölcsészt a szenátus kiűzte Rómából, másokat pedig börtönbe hurcoltatott. Bloziusz bölcsész kihallgatása alkalmával érdekes jelenet játszódott le. Szcipió Nazika, a kapzsi és gonoszlelkű pontifex maxszimusz kérdést intézett Bloziuszhoz : “Ismerted-e Tibériusz Grakkhuszt és micsoda összeköttetésben voltál vele ?" Bloziusz őszintén felelte : “Tibériuszt szerettem, becsültem. Kiváló embernek tartottam." “És... és... ?" - faggatta tovább a főpap. Bloziusz folytatta : “Annyira szerettem, hogy minden akaratát készséggel teljesítettem volna." Szcipió Nazika dühtől elsápadva kérdezte : “S ha ő azt parancsolta volna neked, hogy gyújtsd fel a Kapitóliumot ?" Szelíd mosollyal, mely beszéde végén lelkesedésbe olvadt át, válaszolta a bölcs : “Ezt ő sosasem tette ; de ha parancsolta volna nekem, fölégettem volna habozás nélkül, abban a meggyőződésben, hogy ő csak a római nép javára szolgáló dolgot akarhat." Tibériusz Grakkhuszt élete legszebb évében, harmincéves korában ölték meg politikai ellenfelei. A gyilkosságban nagy része volt Szcipió Nazikának, aki Muciusz Szcevola konzul csöndesítő beszéde ellenére vezette a pátriciusok rohamát a fegyvertelen nép ellen.

Egy történetíró érdekesen mondja róla : “Azok közé tartozott, kik a köztársaságot nagyon szerették, vagyis nagyon kizsebelték." Rosszlelkű, fennhéjázó, pénzvágyó ember volt, aki szívből megvetette a népet s nem is titkolta népellenes érzéseit. Egy alkalommal választási célból korteskedvén, egy földmívesnek megfogta a kezét, hogy szavazatát kérje tőle. A durva paraszt tenyér láttára, gőgösen felkiáltott : “Mi az barátom ? Te talán a tenyereden jársz ?" A nép azonban nem felejtette el Szcipió Nazika bűnös üzelmeit, s valahányszor a fórumon vagy nyilvános helyen megjelent, mindig lehurrogta. A szenátus belátta végre, hogy Szcipió jelenlétével csak jobban elmérgesíti a szenvedélyeket, azért Ázsiába küldte őt, hol nemsokára befejezte dicstelen életét.

Szcipió Emiliánusz.

A telektörvény végrehajtása nagy akadályokba ütközött. A földosztás megejtésére szükséges volt ugyanis előbb megállapítani, hogy melyek azok a földek, amelyek állami tulajdont alkotnak. De éppen amiatt, hogy ezen birtokokról száz-kétszáz esztendő óta semmiféle nyilvántartást nem vezettek, olyan zűrzavar keletkezett állami jellegük megállapítása körül, hogy több volt a kellemetlenség, mint amennyi előny kínálkozott.

A földek összeírására kiküldött triumvirek önkénye is növelte az elkeseredést, kik nem egyszer, miután okmányok alapján nem tudták eldönteni az igazságot, a maguk kedve és befolyásolhatósága szerint ítéltek, úgyhogy végül az itáliai szövetségeseket is maguk ellen ingerelték, kik Szcipió Emiliánuszhoz, a római arisztokraták vezéréhez fordultak, hogy akadályozza meg a telektörvény végrehajtását. Szcipió akkoriban tért haza győzelmesen Numanciából és igen nagy volt a tekintélye. Nem titkolta, hogy sógorának, Tibériusz Grakkhusznak a telektörvényével nem rokoszenvezik. Amikor Tibériusz halálhíréről értesült, állítólag idézte Homérosznak ezt a sorát : “Igy vesszen el mindenki, aki őt utánozni merné." Szcipió is szívén viselte a haza sorsát, de ő inkább a Rómába került itáliaknak és az itáliai városok lakóinak akarta megadni a polgárjogot, hogy így ellensúlyozza a hadjáratok foglyaiból, tehát nagyon kevert elemekből meggyarapodott római proletárságot. Megvetette ezt a tömeget, amely a legnagyobb nyomorban is undorodott a munkától s gyáva volt, nem tudta megvédeni a saját vezérét sem. Mikor egy népgyűlésen a tömeg zajgása megakadályozta a beszédben, így szólt rájuk : “Csend, ti fattyú rómaiak ! Azt hiszitek talán, hogy figyelembe fogom venni olyan polgárok kiabálását, akiket magam hoztam foglyokul Itáliába." Szcipió a szenátusban tényleg keresztülvitte a földosztó triumvirátus eltörlését, illetőleg a telektörvény végrehajtásának felfüggesztését. Szcipió ellen ezen állásfoglalása miatt a nép körében hatalmas gyűlölet támadt.

Gájusz Grakkhusz kiadta a jelszót : “Zsarnok uralkodik fölöttünk !" Mások azzal vádolták, hogy diktátor akar lenni, ismét mások arról sugdostak, hogy jó volna eltenni őt láb alól, mire Szcipió bátran odavágta : “A haza ellenségei méltán kívánhatják halálomat, mert jól tudják, hogy Róma el nem veszhet, míg Szcipió él." A szenátusban Szcipió Emiliánusz teljes sikert ért el, amennyiben keresztül tudta vinni a telektörvény felfüggesztését. A szenátus tagjai és az itáliaiak nagy óvációk között kísérték el a gyűlés után otthonába s ő megelégedetten azzal töltötte az estét, hogy készült arra a beszédre, amelyet másnap a telektörvény felesleges voltáról a nép előtt elmondani akart. Ez a másnap reggel azonban nem következett el többé számára. Reggelre holtan találták ágyában a külső sérülés legkisebb jele nélkül. Hirtelenében az a hír terjedt el, hogy Kornélia, a Grakkhuszok anyja és Szempronia nevű leánya, Szcipió felesége ölték meg. A másik verzió az volt, hogy Szcipió öngyilkosságot követett el, a harmadik szerint pedig merényletnek esett áldozatul, miután rabszolgái azt vallották, hogy az est folyamán ismeretlen emberek betörtek otthonába és megfojtották. Egyszóval senki sem tudott bizonyosat mondani s később sem tudták meg, hogy mi okozta, illetőleg kik idézték elő halálát. Mindenesetre az valószínű, hogy Szcipió politikai gyilkosságnak esett áldozatul. Szcipió halála után a szenátusnak nyomban megváltozott a magatartása az itáliaiakkal szemben is, kik polgárjogot akartak volna nyerni Rómában.

A nemesség nemcsak hogy megakadályozta törekvéseiket, hanem a szenátus segítségével minden itáliait száműzött Rómából. Ujból elkeseredett mozgalmak kezdődtek tehát. A demokratapárt védelmébe vette az itáliaiakat, tiltakozott kiűzetésük ellen. Fulviusz Flakkusz, aki tribunusztársa volt Tibériusz Grakkhusznak, most konzulságra jutván, felvetette Tibériusz eszméjét újból, hogy az itáliaiaknak polgárjog adassék. A szenátus, hogy Fulviusz ne kellemetlenkedjék ezzel az indítvánnyal, a légiókkal a gallusok ellen küldte, Gájusz Grakkhuszt pedig, aki szintén egyik vezető lelke volt a mozgalomnak, Szárdiniába küldte prétornak. Az itáliai városok azonban nem hagyták annyiban a megkezdett mozgalmat. Jogaik érdekében síkra szállottak s az egyik város, Fregelle fegyvert is fogott, hogy céljait elérje. Luciusz Opimiusz prétor ment ellenük s miután árulással bevette a várost, a legrémítőbb kegyetlenséggel büntette meg az ott talált lázadókat. Fregellét földig leromboltatta, a lakosság nagy részét, nőkkel, gyermekekkel és aggokkal egyetemben irgalmatlanul megölette, a férfilakosság erőteljesebb részét pedig rabszolgákul adatta el. A nemesség csírájában akart elfojtani minden mozgalmat, melyek az ő kiváltságainak korlátozására, vagy a függésben tartott nép felszabadítására irányultak.

Gájusz Grakkhusz.

Kiváló tehetséggel volt megáldva Tibériusz Grakkhusz öccse is, Gájusz. Emellett heves temperamentum, nagy bátorság és elszánt fellépés jellemezték minden dolgában. Bátyja szomorú halála nem maradt rá hatás nélkül, de azok a törekvések, amelyek Tibériusz Grakhusszt áthatották, visszhangra találtak az ő lelkében is, Csakhogy ő egy lépéssel még tovább ment Tibériusznál. Ő szembeállítja a gazdagokat és a szegényeket, hogy ezek által az előbbieket hatalmukból kiszorítsa. Ifjabb éveiben állítólag tartózkodó magatartást tanusított, mire bátyjának véres tragédiája indította volna, de úgy mondják, hogy egy alkalommal, midőn sok tépelődései után elaludt, álmában jelenést látott, bátyja szellemét, aki így szólott hozzá : “Gájusz, miért tétovázol ? A te sorsod olyan lesz, mint az enyém. Küzdj és halj meg a népért !" Gájusz a hivatali pályán elég jól haladt. Rövid idő alatt kvesztor lett és szenátorrá is megválasztották volna, ha a tanács rajta nincs, hogy Rómából eltávolíttassék. Ismerték ugyanis Gájusznak radikális gondolkodását s tudták jól, ha Rómában befolyást biztosítanak számára, nagy kellemetlenségeket fog okozni demokrata elveivel. Éppen jókor jött a szárdiniai lázadás, hol a szigetlakók a római tisztviselők zsarolása miatt fellázadtak. A szenátus kvesztori minőségben a konzul támogatására küldte ki őt, aki mingyárt megjelenése után kieszközli, hogy a katonák ingyen ruhát kapjanak a városok terhére. A szenátusnak nem tetszik ez az újítás, de egyelőre semmit sem tehet ellene.

A légiók eközben többször is változnak Szádiniában, de a konzult és kvesztort a szenátus meghagyja szolgálatukban. Gájuszra nézve abban rejlik ennek a rendeletnek titkos indoka, hogy távoltartásával lehetetlenné teszik számára, hogy Rómában mozgalmakat és zavarokat támasszon. Gájusz azonban nem az az ember, aki az ilyen sérelmeket szó nélkül eltűri. Váratlanul megjelenik Rómában s midőn a törvény elé idézik, hatalmas beszéddel védi magát. A nép szűnni nem akaró éljenzésekkel szakította félbe s a végén felmentette. Mikor pedig Gájusz nemsokára a tribunuszságért folyamodott, egyhangú lelkesedéssel megválasztotta őt. Gájusz ettől kezdve igazi népvezér. Még külsőségekben is a népnek hódolt. Előtte az volt a szokás, hogy mikor valaki a Kapitóliumon szónokolt, a szenátus felé fordította tekintetét. Gájusz ezen is változtatott, ő a nép felé fordult s innen kezdve mindenki ezt az újítást követte. Mindjárt, ahogy tribunusszá lett, egyik indítványát a másik után adta elő. Kívánta, hogy a halálos ítélet végrehajtásához a nép hozzájárulása legyen szükséges, hogy minden hónapban olcsó gabonát osszanak ki a nép között, hogy a pergamoni király hagyatékát a nép között egyenlően osszák ki, hogy tizenhét éves kora előtt katonai szolgálatra senki ne legyen kötelezve, hogy a katonák ruházatot kapjanak díjtalanul s így tovább. Mindazt, amit még Tibériusz Grakkhusz akart, öccse egyenként elfogadtatta a néppel.

S mikor elért sikereit és nagy népszerűségét tapasztalta, újabb indítvánnyal állott elő, melynek értelmében azt követelte, hogy a törvényszéki teendők ezután a lovagokra bízassanak. Ezáltal azt akarta elérni, hogy a szenátorok hatalma kissebbedjen. Felújíttatta a földosztási törvényt is, de nem a bátyja, hanem Licinius törvénye értelmében, vagyis, hogy ötszáz hold földön túl több állami birtokot senki sem bérelhet. Nevezetes cselekedete még, hogy az elpusztult itáliai városokban gyarmatokat alapított s ezt tette Karthágóban is. Gájusz Grakkhusz nagy szerencsével vitte reformjait. A nép olyan lelkesedéssel volt irányában, hogy ő, mint valami király, a legnagyobb hatalom felett rendelkezett. Természetesen, minél inkább rajongott érte a nép, annál inkább gyűlölték a gazdagok. Ezek mindent el akartak követni megbuktatására, de egyelőre semmit sem tehettek. Gájuszt a nép másodszor is megválasztotta tribunusznak s ezzel is bebizonyította iránta való ragaszkodását. Miután indítványait egymás után elfogadtatta, hogy magának újabb szövetségeseket szerezzen, az itáliai nép számára is meg akarta szavaztatni a római polgárjogot. A gazdag nemesek elhatározták, hogy lejáratják Gájuszt. Ennek a végrehajtására Gájusz egyik tribunusztársát, Liviusz Druzuszt használták fel. Druzusz egyike volt Gájusz leglelkesebb barátainak, aki éppen úgy rajongott a nemes eszmékért, mint a Grakkhuszok.

De teljesen jóhiszemű és naiv ember volt, aki nem sejtette a cselt. Gájusz a karthágói gyarmatügyek rendezésére két és fél hónapi időtartamra elhagyta Rómát s ez idő alatt Druzusz helyettesítette őt. A gazdagok azzal akarták Gájuszt kiütni a nép kegyeiből, hogy Druzusz mellé állottak s megígérték neki, hogy hajlandók őt a legmesszebb menő támogatásban részesíteni, még a legdemokratikusabb reformok terén is. A naiv és cselszövéshez nem értő Druzusz pedig lépre ment, sőt, mikor egyik-másik sikerét tapasztalta, annyira elbizakodott, hogy Gájusz iránt is kezdett elhidegülni, ki ellen a gazdagok különben állandóan izgatták. Druzusz azzal rontotta le Gájusz népszerűségét, hogy ő mindenben az ötszörösét kívánta annak, amit tribunusztársa akart. És a gazdagok szívesen támogatták őt, csakhogy gyűlölt ellenségüket ezáltal letörjék. Gájusz értesülve Karthágóban a távolléte alatt történt eseményekről, gyorsan visszasietett Rómába, hogy a hatalmat visszaszerezze és aláhanyatlott tekintélyét megmentse. Csakhogy későn érkezett. A nép kegye ezúttal Druzusz felé fordult, ki egyike volt akkor Róma legnépszerűbb alakjainak. Gájusz azonban még nem mondott le minden reményről. Napirendre tüzette az itáliaiak polgárjogát, bízva abban, hogy az itáliaiak szövetsége által visszanyeri régi befolyását. A szövetségesek seregesen tódultak Rómába, ámde Fánniusz konzul kiutasította őket.

Gájusznak most kellett volna síkra szállania elveiért, de ő látva a szenátus és a gazdagok által felingerelt római nép dühét (a nép ugyanis nem akarta, hogy a polgárjogban vele mások is osztozzanak), letett egyelőre indítványáról, sőt azt az itáliai vendégét sem oltalmazta meg, aki nála a katonák elől menedéket keresett. Ez a dolog megapasztotta híveit, de azért volt még elég nagy pártja. A gazdagok most elérkezettnek látták az időt arra, hogy Gájusz törvényeit végképpen megbuktassák. Hatalmas pártot szerveztek maguknak s Opimiusz konzult szemelték ki arra, aki a törvények hatályon kívül való helyezését indítványozni fogja. Midőn elérkezett a gyűlés napja, a Kapitóliumot az arisztokrácia és Gájusz párthívei már korán reggel nagy számmal lepték el. A gyűlés előtt szokás szerint a konzul áldozatott szokott bemutatni az isteneknek s e célból egy szolga most is állati beleket hozott. Utközben azonban szitkokkal és hangos kiáltozással utasította félre Gájusz híveit. A civakodás azzal végződött, hogy a szolgát Gájusz emberei megölték. A pátriciusok hatalmas tőkét kovácsoltak ebből. A szenátus rendkívüli hatalommal ruházta föl Opimiusz konzult, aki csapatot szervezett és díjat tűzött ki Gájusz fejére. Gájusz hívei az Aventinusz-hegyen gyülekeztek s egyezkedni próbáltak Opimiusszal, de az föltétlen meghódolást követelt.

Gájusz, mielőtt a harc megkezdődött volna, öngyilkosságot akart elkövetni, de barátai megakadályozták ebben és menekülésre kényszerítették. Opimiusz konzul katonái azonban a fejére tűzött vérdíj által csábítva mindenütt nyomában voltak, úgyhogy midőn Gájusz mellől leghívebb barátai is elestek, már csak két választás volt számára : vagy a megadás vagy az önkéntes halál. Menekülés közben eljutott a Furiáknak szentelt berekbe s mikor látta, hogy Opimiusz katonái minden pillanatban utolérhetik, Filokrátesz nevű görög bölcs által, aki egyúttal rabszolgája volt, tőrt döfetett szívébe. A görög rabszolgát annyira megrendítette urának végzetes sorsa, hogy a következő pillanatban ő is szívének irányította a tőrt s Gájusz holtteste mellett halva rogyott össze. A harc különben nagyon véres és kegyetlen volt. Az Opimiusz vezetése alatt lévő krétai íjászok és a gyalogság a Fulviusz tribunus körül harcoló csoportot hamar szétszórták s közülük több mint háromezret levágtak. Egy Szeptimulejusz nevű tiszt feltalálván Gájusz holttestét, fejét a nyakáról lemetszette és az agyvelőt durva röhej között szétloccsantotta. Majd a koponyát lándzsára tűzve hordozta körül Róma uccáin. Mivel Opimiusz azt hirdette ki, hogy Gájusz fejéért annyi aranyat fizet, amennyit az nyomni fog, a koponyát ólommal öntötte tele és úgy adta át a konzulnak, aki a súlynak megfelelő aranyat ki is fizette. Miután a harc befejeződött, a szokásos elfogatások és kivégzések következtek.

A börtönök megteltek foglyokkal, az elesettekért pedig, kiket minden gyászpompa nélkül a Tiberisz-folyóba vetettek, nem volt szabad hozzátartozóiknak gyászruhát ölteniök. Ez a büntetés szólott Kornéliára is, a Grakkhuszok hőslelkű anyjára, aki mindkét fiát elvesztette a demokrácia diadaláért folytatott harcokban. Kornélia megtört szívvel visszavonult Rómából Mizenumba és ott töltötte hátralevő napjait. Megérte, hogy a nép fiai emlékének szobrot emelt és őreá azzal a tisztelettel nézett, mint aki ezen hőslelkű apostolokat szűlte. Élete alkonyán az volt a legnagyobb vigasztalása, hogy ismerőseinek és idegeneknek elbeszélte tetteiket és büszkén tette hozzá : “S ezek a hősök az én fiaim voltak. A templomban és az isteneknek szentelt berekben hullottak el. Oly sírban feküsznek, mely megilleti erényeiket, mert életüket a legnemesebb célra, a nép boldogítására szentelték." Halála után a római nép az ő emlékét is megtisztelte. Szobrot emelt neki Róma egyik főterén s a szobor talpazatára ezeket a sokatmondó szavakat vésette : Kornelia, a Grakkhuszok anyja. A Grakkhuszok szereplésének ismertetését itt be is fejeztük., Mind a két Grakkhusz-fiú nagy és nemes hivatást vállalt magára, mely a római nép hatalma és boldogsága érdekében szükséges volt. A hódítások növekedésével a hatalmas birodalmat nem lehetett azzal a szervezettel igazgatni, melyet Róma akkor nyert, mikor nagyterjedelmű külső birtokai még nem voltak.

Az új viszonyokat összhangba kellett hozni az állam legbensőbb érdekeivel és a nép szükségleteivel. A Grakkhuszok békés forradalom által akarták ezt az átmenetet előkészíteni. Tervük nem sikerült, mert nem volt hozzá megfelelő hatalmi erejük. De a fejlemények megmutatták, hogy hivatásukat nemesen fogták fel s hogy az általuk megjelölt irány volt az, mely felé Rómának törekednie kellett.

A rabszolgák második lázadása.

A rabszolgáknak óriási nagy száma volt Rómában. Nagyrészük, mint hadifogoly, a hódítások által jutott erre a sorsra, mások adósság miatt vagy a tör          vény büntetése folytán lettek rabszolgákká. A rabszolga, habár személyére és tehetségére nézve esetleg a legkiválóbbak közé tartozott is, mégis a legutolsó és legmegvetettebb osztály volt a római impériumban. A törvény még embereknek sem tekintette őket s teljesen úgy bánt velük, mint az állatokkal. A rabszolgáknak nem volt semmiféle joga Rómában. Ura azt tehette vele, amit akart, a törvény nem védte s a visszaélések ellen nem szerezhetett magának soha orvoslást. Az ókorban rendszeresen ki volt fejlődve a rabszolgavásár. Délosz volt a főpiac, hova ezrével hajtották őket lelketlen kúfárok s iparkodtak minél jobb árakon túladni rajtuk.

Áruk különféleképen váltakozott, aszerint, hogy milyen vidékről valók voltak, milyen ügyességgel bírtak s a férfi vagy női nemhez tartoztak-e. Volt ebben a szerencsétlen osztályban a kézi munkástól kezdve a legmagasabb foglalkozásokig mindenféle ember, orvosok, bölcsészek, írók, jogtudósok, iparosok, földmívelők, akik megvásárlásuk után teljesen uruk hatalmába jutottak és ki voltak szolgáltatva szeszélyeiknek. A háznál vagy a gazdaságban ők végeztek minden munkát. Kezdve a főzéstől és takarítástól egészen a házőrzésig, midőn a kapukhoz voltak láncolva s az idegenek jövetelét kutyaugatás utánzásával jelezték éjjel-nappal, minden feladatot ők teljesítettek. Külön szerep volt természetesen kijelölve a nők számára. Ezeket életkor szerint összeválogatták s szebbjét gazdáik kéjelgéseik számára tartogatták. A gazdag római uraknak egész háreme volt női rabszolgákból. Senki sem talált ezen megütköznivalót akkoriban. Azaz, hogy talált és pedig a rabszolga nép maga, de nem tehetett semmit ellene, mert annyira ki volt szolgáltatva urainak, hogy a legcsekélyebb ellenkezés esetén a legkegyetlenebb halállal bűnhődött. A római nemes valóban a leghihetetlenebb vadállatiassággal élt vissza ezen szerencsétlenek helyzetével. Tíz-tizennégy éves leánygyermekek szolgáltak uraiknak gyönyörűségül. A szép rabszolganőknek az volt a kötelességük, hogy csinosítsák magukat és lessék gazdájuk parancsait. aki a legraffináltabb és legelképzelhetetlenebb dolgok elkövetését kívánta tőlük. Nem voltak jobbak az előkelő római hölgyek sem.

Ezek éppen úgy körülvették magukat rabszolganőkkel és rabszolgákkal, mint férjeik s mikor únták magukat, a rabszolgákat használták fel bűnös hajlamaik kielégítésére. A rabszolgát nem védte sem az isteni, sem az emberi törvény s nem elég, hogy rendszeresen és a legnagyobb mértékben kihasználták őket, hanem még a hódító hadjáratokra is elhurcolták, úgyhogy nemcsak az életük, hanem haláluk is uraik kénye-kedvétől függött. Évenként csupán egyszer nyerték vissza szabadságukat néhány napra, az úgynevezett Szaturnáliákon, mikor tetszés szerint élhettek és hajszolhatták az élet örömeit, hogy azután ismét felvegyék az igát, mely egész éven keresztül törte vállaikat. Mivel a római polgár a munkát szégyennek tartotta, mindent velük végeztetett. A nagyszerű állami épületek mind a rabszolga verejtékes munkájából épültek fel. Az úr korlátlan hatalommal rendelkezett velük s voltak sokan, akik puszta időtöltésből megölték őket, mások viszont a nőkkel nyereséget folytattak s rendszeresen árúba bocsátották a szerelmét, amiből természetesen ők gazdagodtak. Legnagyobb számban Sziciliában voltak ekkor rabszolgák, kik tűrhetetlen helyzetük megváltoztatására Kr. e. 139-ben Eunusz vezérlete alatt fellázadtak. Ez volt az első sziciliai rabszolgalázadás. A rómaiak kegyetlen erővel leverték ekkor őket s a hagyomány szerint közel kétszázezer lázadót, férfit és nőt levágtak belőlük.

Egy darabig lecsöndesült tehát a mozgalom, de titokban annál nagyobb mértékben gyűlt az elkeseredés és a bosszú a rabszolgákban uraik ellen, kik az állatoknál is kegyetlenebb bánásmódban részesítették őket. A második sziciliai rabszolgalázadás szórványos mozgalmak alakjában kezdődött. És pedig elég érdekes és romantikus motívumok játszottak közre a felkelés megindításában. Élt ugyanis Kampániában egy Titusz Minuciusz Vettiusz nevű római lovag, aki gazdag családból származott, de nagyon el volt adósodva. Ez a lovag halálosan beleszeretett egy másik római úr rabnőjébe, aki hasonló mértékben viszonozta a lovag érzelmeit. Titusz Vettiusz nem tudott szerelmese nélkül élni, a rabnő pedig szintén csak a lovag szerelméért élt. Miután más megoldás nem volt számukra, Titusz Vettiusz hét attikai talentumért megvette a rabnőt birtokosától és tartozása fejében kötelezvényt adott. Római krónikások valóságos elragadtatással írnak a rabnő szépségéről. Középtermetű, karcsú, kellemes alakját szelíd lénye még vonzóbbá és rokonszenvesebbé tette. Homlokát dús fekete haj körítette, melyet görög divat szerint csigaszerű fürtökben viselt, de ha kibontotta haját, írja a krónikás, egészen a térdéig leértek a hajfonatai. Egyszer a rabnő, éppen akkor, mikor az uzsorás a Vettiusztól való elválasztással fenyegette, elájult ijedségében és mély öntudatlanságba merült. Hiába élesztették, nem akart felébredni. Ekkor két piócát tettek a nyakára s arra lassan felnyitotta a szemeit.

A nyakán azonban ott maradt halvány seb alakjában a piócák marása. Vettiusz azzal a csellel próbálta őt magának megtartani, hogy mikor fizetni nem tudott érte és az uzsorás visszakövetelte, egy hozzá hasonló nőt küldött vissza neki. Csakhogy az uzsorás észrevette a cselt és törvény elé vitte a dolgot, ahol a következő leírást adta rabnőjéről : “Az én rabnőm a legszebb egész Rómában s nem hét, de ezer attikai talentumot is megér. Szemei olyanok, mint az ibériai bagolyé, kerekvágásúak, riadtan tekintenek előre, de feketék, mint a karbunkulus. A jobbszeme alatt kis anyajegy van, erről ismerhető fel legjobban, az orra hegyes és éppen szabályos, a szája pedig egészen rendes s apró fehér fogairól szintén felismerem. Rabnőim között neki vannak a legszebb és legkisebb lábai, de a termete sem csúnya. Izmos és mégsem elhízott s a járása olyan, mint a verébé, kecsesen és kellemesen váltja lábait." Az uzsorás így dícsérte és magasztalta az árúját a törvény előtt, mire a bíró elrendelte a személyazonosság megállapítását, amiből kiderült, hogy Vettiusz tényleg csalni akart. Az uzsorás javára ekkor egy talentum bírság fizetésében elmarasztalták és kötelezték a költségek viselésére. A rabnő miatt a nagyobb bonyodalmak csak ezután következtek.

A lovagnak nagy volt a szerelme, de annál kevesebb pénz felett rendelkezett, úgyhogy szerelmesével a legkétségbeesettebb érzések között várta azt a határnapot, mikor kötelezvénye lejár és a tartozást meg kell fizetni. Elkövetkezett végre ez a nap is, de a lovag nem tudta a szükséges váltságdíjat előteremteni. A hitelező azonban nem tágított. Kegyetlen, zordszívű uzsorás volt, aki nem törődött azzal, hogy halálos szerencsétlenségbe dönt két szerelmest, ha elszakítja őket egymástól. Megjelent a lovag előtt, felmutatta a kötelezvényt és megszólalt : “Mi lesz a fizetéssel ? A terminus lejárt !" A lovag a megszorult fiatalemberek módjára mindent ígért, csakhogy újabb időhaladékot kapjon. “Pontosan fogok fizetni, a kamatokat is megadom, csak adj még harmincnapi halasztást" - mondotta végső kétségbeesésében. A kamatok ígérete hatott az uzsorásra és megadta a haladékot, de megjegyezte : “Harminc nap mulva ismét el fogok jönni. Ha ekkor sem kapom meg a pénzemet, baj lesz." Nagy kő esett le a szerelmesek szívéről. Mint a halál torkából megszabadult emberek, egyedül azt érezték, hogy ismét szabad élniök s harminc napig újra egymáséi lehetnek. De villámszárnyakon röpültek a napok. A lovag s a rabnő a szerelem mámorában úsztak s abban bizakodtak, hogy majd csak fog valami csoda történni. A csoda azonban nem történt, hanem jött helyette az uzsorás és követelte pénzét a kamatokkal együtt. “Nézd - mondotta a lovag - a pénzt nem tudtam előteremteni, mert a szülőim kitagadtak. Hanem mondok valamit.

Várj még két hónapig s akkor nemcsak a kamatokat, hanem ezek kamatai kamatjának a kamatját is mind megfizetem." A megszorult lovag úgy beszélt, akárcsak egy mai ifjú, de az uzsorás is úgy válaszolt, ahogy a mai uzsorások szoktak. Kiabálni kezdett : “Hallatlan ! Még két hónapig várjak ? Hogy fogok addig én megélni ? Koldusbotra akarsz talán juttatni ? Nem, barátom, ebből nem lesz semmi. Vagy fizetsz vagy nem. Kapsz egy órai haladékot s ha nem hozod a pénzt, akkor a leányt viszem magammal." A lovag nyájas szavakkal próbálta megközelíteni az uzsorást : “Csak most légy irgalmas, hálás leszek érte. Hiszen látod, nem tudok az asszony nélkül élni s ő is csak engem akar." A rabnő is közbelépett. Odaborult az uzsorás lábai elé, sírva kérte a várásra s mivel neki sem volt pénze, ő is ígért, mint a lovag, mindent. Az összes kamatokat és ezeknek minden kamatját. Az uzsoráson azonban nem fogott sem a szép szó, sem a síránkozás. Fenyegetésekkel állott elő : “Nem csak a leányt viszem magammal, hanem a pénzért is perelni foglak !" - mondotta a lovagnak. “Értsd meg, te kutyaszívű - üvöltötte most már a lovag - fizetni fogok, mindent megfizetek, csak most ne kívánd !" “Most kívánom ! Vártam eleget érte. Kapsz egy órai haladékot s ha akkor sem fizetsz, a többit majd elintézem." A lovag belátta, hogy itt nincs mentség. Igéretekkel, kérelemmel, síránkozással nem lehet hatni, tehát ő is más hangon kezdte.

“Azt mondottad, hogy elviszed az asszonyt ? Azt mondottad, hogy bezáratsz ? Tudd meg hát, hogy egyiket sem teszed, mert most én mondom neked, hordd el innen magad, különben leváglak !" És előkapta kardját, hogy az uzsorás felé sujtson, de ez, mikor látta, hogy komolyra fordult a dolog, nem várta be, hogy a lovag beváltsa ígéretét, hanem lóra pattant és elmenekült. Menekülés közben azért mégis visszakiáltotta : “Be foglak záratni ! Elveszem az asszonyodat ! Te semmirekellő...te utolsó...te senki..." A kocka ezzel el volt vetve. Titusz Minuciusz Vettiusz lázadást szított, magához vonta az elégedetlen rabszolgákat s megkezdte a büntetést mindjárt a hitelezőkön. Megsarcolta őket kegyetlenül és nagyrészüket kivégezte. A szenátus megijedt a lázadás hírére s Luciusz Lukulluszt küldötte Titusz Vettiusz megfékezésére. Sokáig tartott a küzdelem, de végül is Titusz Vettiusz árulás folytán vereséget szenvedett. Ellenségei azonban nem tudtak ártani neki. Szerelmese a szemeláttára kivégezte magát s azután Titusz is a kardjába dőlt, hogy még a halálban is egymáséi lehessenek. A rabszolgalázadásnak ezzel még nem volt vége. Ez csak a kezdet volt, melyet megelőzött még néhány kisebb forrongás, az igazi azonban ezután jött Sziciliában. Ilyen romantikus motívumok nem mindenütt játszottak közre a lázadás fellobbanásánál.

A többi helyen a rabszolgaság elviselhetetlen helyzete gyujtotta fel a lázadás tüzét és az a határozat, melyet a szenátus hozott Kr. e. 103-ban, a Máriusz által vezetett hadjárat alkalmával. Máriusz ugyanis, mikor hadseregét a barbárok ellen vezette, segítséget kért Nikodemesz bithiniai helytartótól. A helytartó visszaüzente, hogy nem teljesítheti a kérést, mert a római adóbérlők az adó meg nem fizetése miatt alattvalói nagy részét eladták rabszolgákul s ennélfogva országában a szabademberek majdnem egészen kipusztultak. A szenátus ekkor adta ki azt a rendeletet, hogy a szövetségeseket adó miatt nem szabad szabadságuktól megfosztani. E rendelet hatása alatt Liciniusz Nerva sziciliai prétor felhívta a rabszolgákat, hogy azok, akiket igazságtalanul adtak el, adják elő sérelmeiket. Az első jelentkezés után Liciniusz mingyárt nyolcszáz rabszolgát felszabadított. A római birtokosok és gazdag urak erre azonban úgy megijedtek, hogy nyomban felszólították Liciniuszt tetemes pénzek ígérete mellett, hogy szüntesse be a felszabadításokat, mert ezzel jelentékeny károkat okoz nekik. A megvesztegetett Liciniusz ezután durván elutasította a jelentkezőket, csakhogy a rabszolgák akkor már annyira fel voltak ingerülve, hogy szervezkedtek és fegyverrel próbálták kivívni jogaikat. Kezdetben az ő részükön volt a szerencse, habár Liciniusz Lukullusz prétor egy csatában meg is verte őket. A prétort azonban saját katonái árulták el s hogy a nagyobb kínoktól szabaduljon, öngyilkos lett.

Több római sereg harcolt a rabszolgák ellen, de kevés szerencsével s csak Mániusz Akviliusz konzulnak sikerült Kr. e. 100-ik évben teljes diadalt aratni fölöttük. Összesen negyvenezer rabszolga vett részt a lázadásban, eleinte Szálviusz, majd Athenio vezérek parancsnoksága alatt. A fegyelemben tartott és szervezett római seregeknek sikerült diadalt aratni rajtuk s a lázadás leveretése után ismét megkezdődött a bosszú. Ezrével fogták össze a szerencsétlen rabszolgákat s akiket belőlük életben hagytak, csak azért tették, hogy a római cirkuszba küldhessék őket. Itt az a sors volt szánva részükre, hogy a vadállatok martalékai legyenek. A cirkuszba csak úgy dőlt a római nép, hogy utálatos kéjjel és kárörömmel szemlélje azt a halálküzdelmet, mely a rabszolgákat az állatokkal való viaskodás közben megszállja. Számításaik azonban csak részben váltak be. A rabszolgákban feltámadt a vérig üldözött szerencsétlenek önérzete s ahelyett, hogy a vadakkal küzdöttek volna, hogy a durva nép számára látványosságot szerezzenek, egymást ölték meg kölcsönös elhatározással. Bátrabban és szebben haltak meg, mint bármelyik római, kik mindig bátorságukkal hivalkodtak. Mikor az arénába vezették őket, az ott levő oltár mögé rejtőztek és egyetlen jajszó nélkül döfték keresztül egymást. Utolsónak maradt Latirusz rabszolga, aki kardjába dőlt és így fejezte be életét.

A római szenátus és a nép olyan mulatságosnak találta ezt a jelenetet, hogy hahotázott és percekig röhögött s követelte, hogy más rabszolgák is mutassák be előtte ezt a produkciót. Ilyen volt az ókor leghatalmasabb és legműveltebbnek nevezett kultúrnemzete.

Háborúk Jugurtha ellen.

Meglehetős nagy volt már ekkor Róma hatalma. Itálián kívül Szicilia, Gallia, Szárdinia, Liguria, Korzika, Hiszpánia, Karthágó, Pergamon mind az ő uralma alá tartoztak. Erős kézzel kellett ezen tartományokban a hatalmat megszilárdítani, hogy Rómától el ne szakadjanak. Az eddigi külső háborúk mellé járultak azonban újabbak is, melyek a rómaiakat ismét a harctérre szólították. Ilyen volt a Jugurtha-féle háború is, melynek története a következő. Numidia királyának, Micipszának volt egy törvénytelen öccse, akit saját fiaival neveltetett fel. Jugurthának hívták ezt s ügyességben csakhamar felülmúlta Micipsza fiait. Emiatt a legnagyobb irígységet és bizalmatlanságot keltette maga iránt. Micipsza mindenáron rajta volt, hogy elhárítsa fiainak útjából a veszedelmes vetélytársat, de bármilyen nehéz feladattal bízta is meg, Jugurtha mindig a legnagyobb sikerrel tért vissza.

Bátorsága, ügyessége és rátermettsége folytán a nép is rendkívül megszerette, úgyhogy pozíciója mindenképen csak erősödött. Micipsza belátván, hogy Jugurtha ellen nem ér célt s nem képes őt elveszteni, más eszközökhöz folyamodott. Le akarta őt kötelezni maga számára. Országát, Numidiát három részre osztotta s miután belőlük egyet-egyet Hiempszál és Adherbál nevű fiainak adott, a harmadikat Jugurthának adományozta. Jugurtháról fenntartotta az emlékezet, hogy a legvakmerőbb emberek közé tartozott. Egészen a nagyapjára, Masszinisszára ütött, aki legjobb lovasa volt egész Numidiának, azonkívül ügyes, vállalkozó szellemű, ravasz és tevékeny férfiú. Ilyen volt Jugurtha is. Micipsza király halála után Jugurtha arra törekedett, hogy egész Numidiát megszerezze magának. Evégből a Micipsza egyik fiát, Hiempszált megölette, Adherbált pedig fegyverrel támadta meg és kiűzte országából. Adherbál egyenesen Rómába szaladt, hogy Jugurthát a szenátus előtt bevádolja. Volt esze Jugurthának s ő is ezt tette. Csakhogy üres beszédek helyett csengő aranyakat mellékelt üzenetéhez. Rómában pedig olyan világ uralkodott ekkor, hogy pénzért mindent meg lehetett vásárolni, leginkább az igazságot. Adherbál nem ért célt. A szenátus úgy döntött, hogy Micipsza országát közte és Jugurtha között kell felosztani s a határozat végrehajtását egy tíztagú küldöttségre bízta, melynek Opimiusz konzul volt az elnöke. Opimiusz nem volt megközelíthetetlen jellem, sőt nagyon rosszul érezte magát, ha zavaros ügyekben nem akarták megközelíteni. Börtönben fejezte be életét, mert üzelmei később napfényre jöttek.

Most, mikor búsás üzlet kínálkozott számára, nem törődött egyébbel, minthogy a maga hasznát biztosítsa. Numidia felosztásánál részrehajlóan járt el, még pedig Jugurtha javára, aki megvesztegette őt és társait. Numidia legértékesebb része Jugurthának jutott, Adherbálnak meg kellett elégednie azzal, amit kijelöltek részére. De még ez sem volt elég Jugurthának. Ő mindenáron egész Numidiát bírni akarta s mihelyt ürügyet talált, nyomban belekötött Adherbálba és háborúra kényszerítette. Cirta nevű városba szorította öccsét s heves ostromot vezetett a város ellen. Asdherbál fűhöz-fához kapkodott s ismét a római szenátushoz fordult segítségért. A szenátus közbenjárását és támogatását akarta igénybevenni Jugurtha ellen, de ezúttal sem jutott többre, mint az első alkalommal. Rómából kétszer is kiszállt Numidiába a békebizottság, de Jugurtha jobban értette a módját, mint öccse, hogy miként kell az olyan küldöttekkel elbánni, kik között Szkaurusz is jelen van, ez a pénzsóvár, mindenre kapható férfiú. Közbelépésüknek nem is volt nevezetesebb eredménye. Jugurtha, miután megfizette őket, úgy tett, mint aki kizárólag a békét akarja s szerződést ajánlott Cirta lakóinak, hogy a város feladása esetén biztosítani fogja életüket és vagyonukat s Adherbálnak is szabad elvonulást enged. Miután így rútul lépre csalta őket, első dolga volt Adherbált megöletni, katonáit pedig a városbeliekre rászabadítani. Ezek aztán olyan véres gyilkolást vittek végbe, hogy alig pár ember menekült meg a város lakói közül.

Nem maradhatott sokáig titokban Jugurthának ez az aljas tette s Rómában csakhamar a nemesebb lelkű szenátorok szóbahozták a piszkos ügyet. Az érdekelt szenátorok azonban, kiket Jugurtha megvesztegetett, el akarták tussolni a dolgot, ami sikerült volna is nekik, ha elő nem áll Memmiusz tribunus és a nép előtt nyiltan nem vádolja a szenátust azzal, hogy Jugurtha cinkosai közé tartozik. A népgyűlés nyomban el is határozta, hogy háborút indít Jugurtha ellen s Kalpurniusz konzult bízza meg a háború vezetésével. Kalpurniusz, az új konzul magához vette a szenátus legszájasabb és legönzőbb tagjait, közöttük Szkauruszt s megindult Numidiába. De ő sem tudott eredményt elérni. Igen egyszerű ennek az oka. Jugurtha ismerte a római jellemet. Tudta, hogy ezek a szájas hazafiak mindenre képesek, ha rájuk nézve kifizetődik a dolog. Jugurtha pedig nem sajnálta sem a pénzt, sem a szép szót s Kalpurniusztól kezdve Szkauruszig mindenkit megfizetett, úgyhogy ezek hajlandónak mutatkoztak békét kötni vele. Nem rajtuk mult, hogy számításaik meghiúsultak. Memmiusz a béke eladásának hírére újból összehívta a népet és a legkíméletlenebb szavakkal ostorozta a szenátus aljas eljárását, úgyhogy a szenátus kénytelen volt elvetni a békét s beleegyezni abba, hogy Jugurtha, miután bánthatatlanságáról biztosították, jelenjen meg Rómában és nevezze meg mindazokat, kiknek az árulásban részük van.

Memmiusz hatalmas beszédekben vádolta a szenátust és az árulókat s követelte a vizsgálatot. Igy szólt a néphez : “Szégyenletesen hagytátok elveszni védelmezőiteket, de nem baj ; mint ők (a Grakkhuszok), úgy fogom én is megtámadni e gőgös pártot, mely tizenöt év óta elnyom titeket. Méltatlankodtok, látva, mint harácsolják el a közvagyont s mint foglalják le a királyok s leigázott népek által fizetett adót egyes emberek. De még ezzel sem elégednek meg, hanem törvényeiteket, feleségeiteket, a vallást és az államot is kiszolgáltatták ellenségeiteknek. És ti, ahelyett, hogy elpirulnátok, nézitek, miként vonulnak fel előttetek szemtelen felfuvalkodottsággal papjaik, konzulaik és diadalmeneteik, melyek már nem az erénynek, hanem a zsákmánynak díjai. A hit, becsület, vallás, igazság üzérkedésének tárgyai. Bosszuljátok meg végre a köztársaság becsületét azokon, kik azt elárulták." Memmiusz beszéde nagy hatást gyakorolt a kedélyekre. A nép nyomban Kassziusz Longinusz prétort, a legjellemesebb emberek egyikét küldte Numidiába, hogy Jugurthát Rómába való jövetelére rávegye s Rómában az árulókat egyenként leleplezze. Jugurtha annyira bízott a maga cinkostársaiban, hogy erre a vakmerő lépésre is elszánta magát. Bízott abban, hogy a szenátorok amúgy is őt fogják támogatni. Rómában aztán azt tette, amit Numidiában.

Ujabb cinkostársak után nézett s akit csak lehetett, mindenkit megvesztegetett, így Bébiusz tribunuszt is, aki a népgyűléseken Jugurtha minden aljasságának védelmére vállalkozott. Memmiusz felszólította Jugurthát, hogy leplezze le az árulókat s mindazokat, akik tőle pénzt fogadtak el. Jugurtha hallgatott. A nép óriási zajban tört ki : “Halál reá ! Tömlöcbe kell vetni !" - kiáltották mindenfelől. Memmiusz azonban tiltakozott Jugurtha inzultálása ellen, miután teljes bántatlanság volt részére biztosítva, de felhívta újból, hogy nevezze meg bűntársait, mire Jugurtha így felelt : “Nincsenek bűntársaim !" A nép újra zajongott és ezer torok kiáltotta : “Hazudik ! Nem akar beszélni !" Jugurtha megmaradt amellett, hogy semmiről sem tud s mikor hajlandónak mutatkozott végre némi közömbös értékű nyilatkozatra, Bébiusz tribunusz nem engedte egyszer sem beszélni, úgyhogy a gyűlés az esti órákban eredmény nélkül oszlott szét. Rómában tartózkodott ekkor egy másik numidiai királyi sarj is : Massziva. Ez a Massziva Masszinisszának Gulussza nevű fiától származott s éppen Jugurtha erőszakosságai elől keresett menedéket Rómában. Albinusz konzul felbíztatta őt, hogy lépjen fel mint trónkövetelő s kérje a szenátustól a maga számára a numidiai királyságot. Massziva engedett a csábításnak, de megbűnhődött érte.

Jugurtha vesztegetései által olyan nagy pártot tudott szerezni magának, hogy mikor Massziva fellépéséről tudomást szerzett, összebeszélt Bébiusz tribunusszal s elhatározta, hogy elteszi őt láb alól. Orgyilkost fogadott s fényes nappal az uccán ölette meg ellenfelét. A rómaiak nem tudtak Jugurthával semmire sem menni s miután nem volt halandó ezután sem megnevezni az árulókat, kitiltották Rómából. Távozásakor állítólag így kiáltott vissza Róma felé : “Óh, te eladó város, csak vevőre van szükséged !" A szenátus ezután Albinusz konzult küldte Jugurtha ellen, de Albinusz megvesztegettette magát s egész év alatt nem csinált semmit. Mikor Numidiából távozott, a sereg vezérletét öccsére, Auluszra bízta, aki abban a reményben, hogy Jugurtha kincseit elragadhatja, Szuthul nevű vár ellen vezette seregeit, bízva abban, hogy dús zsákmányt fog szerezni. Csakhogy a közmondás szerint nehéz dolog lopni ott, ahol a gazda maga is tolvaj. Aulusz így járt Jugurtha elleni vállalatával. Seregének egy része, mikor látta, hogy a vezérek csak a zsákmányra törekszenek, titokban átszökött az ellenséghez, úgyhogy mikor összeütközésre került a sor, a római sereg csúfos vereséget szenvedett s megszégyenítésképen járom alatt kellett elvonulnia. Albinusz a vereség hírére visszatért Numidiába, de ismét nem végzett semmit. A népgyűlésen a tribunuszok már megúnták a sok szédelgést s egy olyan törvényt fogadtattak el, melynek értelmében mindazok, akiket Jugurtha megvesztegetett, szigorú büntetésben részesítendők.

A főszédelgők egyike, Szkaurusz úgy menekült meg a büntetés alól, hogy beválasztatta magát abba a bizottságba, mely a vizsgálatok megejtésére volt kiküldve. Opimiuszt és társait azonban utolérte az igazság sujtó keze. Bűnösöknek találták őket s szigorú fenyítést kaptak. A Jugurtha ellen folytatott eddigi háborúk nagyon megtépázták a római hadidicsőséget. Rómában gúny tárgyai voltak a Numidiában harcoló katonák, a vezéreket pedig a nép nyiltan árulással vádolta. Végét kellett tehát mindenképpen vetni a tarthatatlan állapotnak s miután Metellusz Ceciliuszban összpontosult a közbizalom, őt választották konzullá. Metellusz a jellemes és kiváló tehetségű emberek közé tartozott. Mihelyt a konzulságot átvette és a seregek élére állott, először is a megromlott fegyelmet iparkodott helyreállítani. Uj csapatokat is szervezett, mert az afrikai csapatok iránt nem volt elég bizalma. Ezek konzuljaik és előljáróik példáján okulva, harácsolással, rablással töltötték idejüket s miután nekik sem volt bizalmuk vezetőikben, adandó alkalommal megfelelő kárpótlásért szívesen átpártoltak az ellenséghez. Numidiába érve, ezt a sereget is szigorú fegyelem alá fogta Metellusz s csak mikor a harci készséget csapatai között helyreállította, akkor kezdett hozzá a támadáshoz. Jugurtha fájdalmasan tapasztalta, hogy Metellusszal nem tárgyalhat többé azon az alapon, mint a szenátorokkal és az előbbi konzulokkal.

A pénznek nincs rá semmi varázsa, pedig adott volna neki bármit, csakhogy ne zavarja őt hatalmi játékaiban. Metellusz azonban figyelembe sem vette Jugurtha ajánlatait, elhatározó csapást készült mérni reá. Mindenekelőtt a Jugurtha által hozzáküldött követeket rá akarta bírni arra, hogy dús jutalom ellenében iparkodjanak uralkodójukat kezeibe szolgáltatni. Jugurtha értesült Metellusz szándékáról s innen kezdve a legaggodalmasabban vigyázott környezetére. Nem volt többé egyetlen nyugodt napja vagy éjszakája. Mindig attól kellett tartania, hogy árulók vannak közelében, kik Metellusz kezére akarják őt szolgáltatni. Az első ütközetet Kr. e. 109-ben a Muthur vize előtt vívta Metellusz Jugurtha ellen. A római vezérnek sokkal kedvezőtlenebb volt a helyzete, de pótolta ezt a hiányt éberséggel és csapatai gyors mozdulataival. Az ütközet Jugurtha vereségével végződött. Rómában leírhatatlan öröm támadt a győzelem hírére. Metelluszt megerősítették hivatalában a következő évre is s mindenki az ő dicsőségét zengte. Még jobban fokozódott a lelkesedés, mikor híre jött, hogy Thala és Jama városok ostroma annyira megtörte Jugurthát, hogy tetemes kincsek árán tudta csak megvásárolni a maga és fiai szabadságát. A hadjárat ezen szakaszában feltűnik Metellusz mellett egy másik érdekes alak, Kájusz Máriusz, ki a római seregben azt a feladatot teljesítette Metellusz oldalán, amit a mai hadászatban a vezérkari főnökök szoktak. Máriusz egyszerű családból származott.

Szegény földmíves emberek gyermeke volt, aki éppen ezért nem részesülhetett a szükséges iskoláztatásban s nem nyerhette el azt a műveltséget, melyre tehetsége és ambíciója folytán illetékes volt. Hatalmas termetű, fegyelemhez, fáradalmakhoz szokott bátor férfiú volt ez a Máriusz, kinek képességeit már Szcipió Emiliánusz is méltányolta, midőn a numanciai hadjáratok idején vitézsége elismeréséül főtiszti rangra emelte. További katonai pályája alatt is kitűnő vezérnek mutatkozott. A numidiai hadjárat idején 48 éves volt és elég változatos és érdemekben gazdag pályára tekinthetett vissza. Volt már tribunusz, prétor, sőt provinciai kormányzó is. Miután ambíciója magasabb tisztségre sarkalta, most a konzulságot szerette volna elnyerni. Metellusz nagy csodálkozással hallgatta, midőn Máriusz így szólt hozzá a numidiai hadjárat alkalmával : “Szeretnék a seregtől egy időre eltávozni, hogy Rómában konzuljelölt gyanánt felléphessek." A gőgös és arisztokrata érzületű Metellusz annyira megütődött ezen a kérésen, hogy sietett lebeszélni tervéről : “Vesd ki elmédből az ilyen képzelődést és mérsékeld vágyaidat állapotod szerint." És nem adott neki szabadságot, hogy Rómába mehessen. Máriuszt nem csupán ez az eljárás sértette, hanem inkább a megkötött helyzet, mely Metellusz mellett osztályrészül jutott.

Holott maga Metellusz is beismerte és a csapatok is jól tudták, hogy a seregben ő a legkiválóbb katona, aki több ütközetet megnyert és Metellusznak valóságos jobbkezévé vált. Kiválóságát Metellusz mindig elismerte és nagy respektussal volt irányában, de a maga fölényét is tudta vele szemben éreztetni. Máriusz ekkor frontot változtatott ellene. A katonák előtt kezdte ócsárolni rendelkezéseit, a fegyelmetlenséget eltűrte s közben Rómába leveleket irogatott, melyekben a háború halogatásáért Metelluszt tette felelőssé. Metellusz nem bízhatott többé Máriuszban s engedte, hogy eltávozzék a seregtől. Máriusz fellépett konzulnak s a nép örömmel választotta meg. A Grakkhuszok által kezdett demokrata politikának markáns képviselőjét látta benne, aki a nemesség ellen a nép érdekeit akarja diadalra vinni s megvan hozzá a képessége, hogy terveit keresztülvigye. Beszéde, melyet megválasztása alkalmával mondott, viharos tetszésre talált. Kifejezést adott benne azoknak az érzelmeknek, melyek a népet szíve mélyében izgatták. “Az én konzulátusom s a rám bízott provincia - kezdte beszédét - oly zsákmány, mely a nemességtől vétetett el. Ezen emberek megvetnek származásom, én őket vétkeik miatt. Ők elfelejtik azt, hogy a legderekabb a legnemesebb is.

Ha megkérdhetnők Albinusz és Kalpurniusz őseit, vajjon hármunk közül kit szeretnének inkább fiuk gyanánt, mit gondoltok, mit felelnének ? Mondják, hogy bárdolatlan ember vagyok, mert nem tudok ünnepélyeket rendezni s mert többre becsülöm a munkást, mint a szakácsot és a színészt. Ezt elismerem, mert azt tanultam apámtól és más derék férfiaktól, hogy a finomság az asszonyokat, a férfiút pedig a munka illeti és hogy a mi legszebb ékességeink a fegyvereink." A konzulság után újabb sikerek is érték Máriuszt. A szenátus a fővezérségben a kitűnő Metelluszt továbbra is megerősítette, de ez a megerősítés csak rövid idei tartott. Máriusz addig izgatott ellene, míg a nép ezt a tisztséget is reá bízta s Metellusztól, aki a Jugurtha elleni harcokban az első igazi sikereket vívta ki, a fővezéri hatalmat elvette. Metelluszt rendkívül elszomorította ez a hálátlan eljárás. Mikor értesült a határozatról, sírvafakadt s hogy elkerülje a szégyent, melyet megaláztatásával szereztek neki, elhagyta a sereget, nehogy személyese kelljen átadnia azt Máriusznak. Máriusz a seregben is több reformot léptetett életbe. Szabad pályává tette a katonai hivatást a nép fiai és az itáliaiak előtt. Eddig ugyanis leginkább csak polgárokat vettek fel a seregbe s ezzel a rendszabállyal a hadsereg megőrizte kiváltságos jellegét. Most a demokratikus elvek ide is behatoltak s megszűnt a hadseregnek az az exkluzív jellege, ami a régebbi rendszer folytán keletkezett. A Jugurtha elleni háború azonban még nem volt befejezve, bár Metellusz egyik győzelmet a másik után aratta a numidákon.

Máriusz tehát sietett tőle elragadni a vezérletet, nehogy sikerei által a könnyen változó népkegy ismét Metellusz felé forduljon. A háború ekkor a legkedvezőbb stádiumban állott a római seregre nézve. Metellusz úgy megszalasztotta Jugurthát, hogy az néhány lovasával és kisszámú kíséretével Thala nevű várába zárkózott. Metellusz ide is követte őt s habár a terep és a klíma a legkedvezőtlenebb volt számára, mégsem tágított s negyven napon át ostromolta a várost. Jugurtha még idejekorán elmenekült a várból. Sok bolyongás után újabb sereget szervezett s apósával, Bokkhusszal, Mauritania királyával szövetkezett s az ő seregét egyesítve a magáéval, Cinta város felé vette útját, ahol Metellusz újabb ütközetet készült felvenni vele. Metellusz vezéri fellépése azonban itt megszűnt, mert éppen ekkor értesült arról, hogy a szenátus Máriuszra ruházta a vezérletet. Nagy elkeseredéssel Rómába indult, hol diadalmenettel fogadták s hadisikerei elismeréséül Numidikusz melléknévvel tisztelték meg. Ez némileg enyhítette azt a mellőztetést, melyben éppen akkor részesült, mikor a Jugurtha elleni háborúkat a végső kifejlés felé juttatta. Mikor Máriusz átvette a vezérletet, Jugurtha és apósa visszavonulóban voltak. Kerülni akarták a nyilt ütközetet s a hegyes és szakadékos vidékek felé húzódtak. De a portyázó csatákban így is több ízben vereséget szenvedtek. Máriusz is Metellusz taktikáját vette át s állandóan követte az ellenséges sereget, melyet több csatában keményen megvert.

Jugurtha élet-halálharcot vívott a római csapatokkal királysága megmentéséért, de apósa, Bokkhusz kezdte már únni a dolgot s hajlandónak mutatkozott a békülésre. Követei megjelentek Máriusz táborában, innen pedig Rómába mentek, hogy a szenátus döntését bevárják. A szenátus ezzel a válasszal bocsátotta el őket : “A római nép nem felejti el sohasem a bántalmat, sem a tett szolgálatokat. Megbocsát Bokkhusznak, ha megbánja tettét. De Róma szövetségét és barátságát csak akkor kapja meg, ha előbb ki fogja érdemelni." Bokkhusz belátta, hogy a Jugurthával való szövetségtől immár semmi kedvezőt nem remélhet. Elküldötte tehát követeit újból Máriuszhoz s kijelentette, hogy hajlandó a római sereg kezére járni és Jugurtha leveretését elősegíteni. Máriusz egyik legátusát, Korneliusz Szullát bízta meg azzal a kényes feladattal, hogy Numidián keresztülhatolva az egyezkedések végrehajtására Bokkhuszt felkeresse. Szulla rendkívül szimpatikus egyéniség volt. Típusa annak az igazi rómainak, aki a tudományt, műveltséget, szépművészeteket kedvelte, azok ismeretében nőtt fel s mindent, ami a szellemi élet körébe vágott, megbecsülésben részesített. Szerette az elmés vitatkozásokat, a szellemes beszédet, a művelt emberek társaságát s a szép asszonyokat, kiknek körében ragyogtathatta szellemét. Alapjában véve kéjenc természet volt, de csak addig a mértékig, amíg az nem esett férfiasságának rovására.

Mert ezen tulajdonságai mellett, mint katona kitűnően megállotta helyét s akár bátorság, akár szakértelem dolgában versenyezett a sereg legkiválóbb tisztjeivel. Bajtársai nagyon szerették, mert ő is nagyon szíves volt mindenki iránt. Szegényekkel és gazdagokkal egyaránt a legszívesebben eldiskurálgatott s legjobban szerette, ha mindenkivel jót tehetett. Szulla felvilágosította a maga rábeszélőtehetségével Bokkhuszt, hogy semmi célja nincs többé annak, hogy Jugurthát támogassa, mert csak idő kérdése, hogy a római sereg mikor fogja őt hatalmába ejteni. Megegyeztek tehát abban, hogy Bokkhusz értekezés ürügye alatt Jugurthát magához fogja csalni és átadja Szullának. A megbeszélés szerint történt minden. Jugurtha gyanutlanul megérkezett a találkozás helyére, a Szullával jött római lovasok pedig rögtön elfogták és Máriusz elé vezették. Ezzel vége is szakadt a Jugurtha elleni háborúnak. Hatalmas diadalmenetben tért vissza Máriusz Rómába. Diadalszekere előtt Jugurtha haladt két fiával. A nép megbámulta őket, különösen Jugurthát, aki annyi időn keresztül küzdött a római hatalommal és százféle csalárdsággal tudta a szenátust a maga céljainak megnyerni. Rómába való érkezése után börtönbe vetették, ahol hat nap mulva éhhalállal halt meg. Bátran állotta ki a reá mért súlyos és gyötrő ítéletet. Még tréfálkozott is.

Midőn a börtönét elfoglalta, nevetve jegyezte meg : “Istenemre, be hidegek a ti fürdőszobáitok !" Dicsőséges kitüntetésben részesült azonban Szulla is, ki részt vehetett a diadalmenetben s a Máriusz emlékére veretett érmek egyik oldalán az ő neve is rajta volt.

A cimberek és teutonok.

Még be sem fejezte a köztársaság háborúit Jugurtha ellen, mikor két félelmetes nép, a cimberek és teutonok jelentek meg Róma határain. Közeledésük nagy rettegést keltett Rómában. Mindenféle túlzott hírek terjedtek el róluk, hogy óriástermetűek, nem ismernek irgalmat az ellenség iránt s jaj annak, aki kezükbe kerül. Mikor Jugurtha öccsével, Adherbállal harcolt, már Illiria szélén, Norikumban ütöttek tábort s szembeszállottak Papiriusz Karbó konzullal, kinek seregét megsemmisítették. A győzelem után a cimberek Germániába, majd Galliába törtek s nyomukban haladtak a teutonok és más germán törzsek, melyek római területen akartak megtelepedni. A népvándorlás első hullámai voltak ezek, melyekkel szemben Rómának erélyesen kellett védekeznie. Az ismeretlen és barátságtalan jövevényeknek sem engedte meg többszöri kérésük után sem a megtelepülést, minek eredménye az lett, hogy ezek megtámadták a római légiókat s több ízben megverték őket.

Éppen most, mikor a Jugurtha elleni háborúk végén Máriusz diadalmas bevonulását tartotta, jött a híre az újabb vereségnek, melyet Szerviliusz Cépió és Manliusz Maximusz szenvedtek a teutonoktól. Rettentő pusztítást vittek végbe ezek a két konzul seregében. Ezrével öldösték le a római harcosokat, az elfoglalt zsákmányt felgyújtották s a nagymennyiségű arany és ezüstkészletet a Rhodanusz-folyóba dobálták. Ha előre megállapított haditerv szerint támadnak Rómára, az egész római birodalmat elsöpörhették volna a föld színéről, de éppen az volt a rómaiak szerencséje, hogy ilyen nagy koncepcióval a cimberek és teutonok vezérei nem rendelkeztek. A szenátus megválasztotta újból konzullá Máriuszt s megbízta őt új sereg szervezésével. Mikor az első seregek hadilábon állottak, Máriusz személyesen vezette azokat Galliába. Nyilt ütközetbe nem bocsátkozott, hanem Metellusz módszerét alkalmazta s zárt rendben követte seregével az ellenség mozdulatait, miközben gondoskodott arról, hogy előretolt csapataival állandóan nyugtalanítsa és fárassza az ellenséget. Célját ezzel annyiban el is érte, hogy az ellenség megunta a folytonos nyugtalanítást s miután Galliát és Hispánia egy részét kirabolta, három részre szakadva Itália felé indult, hogy Rómát megtámadja. Máriusz megmaradt figyelő helyzetében továbbra is. Nem akarta elhamarkodni a küzdelmet, előbb tisztában akart lenni az ellenség szándékával és harcmodorával, hogy a legalkalmasabb pillanatot felhasználva döntő csapást mérjen rájuk.

Seregeit ennélfogva a Rhodanusz mentén vonta össze s habár a teutonok több ízben tettek kísérletet arra, hogy a rómaiakat táborukból kicsalják, Máriusz mindannyiszor kitért a küzdelem elől. A teutonok ebből azt következtették, hogy a rómaiak nem mernek támadni, ők léptek fel tehát támadólag. Megrohanták a tábort, de olyan súlyos vereséget szenvedtek, hogy kénytelenek voltak riadva megszaladni. Máriusz ezután sem hagyott fel eredeti taktikájával s engedte, hogy a teutonok maguk kezdjék az ütközetet, amit ezek meg is tettek. Annyira vakmerőkké váltak, hogy egészen a tábor közelébe jutván bekiabáltak oda : “Mit üzentek katonák, a feleségeiteknek Rómába ?" A katonák nemsokára megmutatták, hogy mi az ő üzenetük. Mikor látta Máriusz, hogy csapatai mindenáron szeretnének megütközni, egész seregét a teutonok nyomába vezette s midőn Akve Szextiehez ért, hirtelen megváltoztatta eddigi taktikáját s védelemből a legerélyesebb támadásba ment át. A teutonok gyorsan csatarendbe állottak. Láncokat vontak a sorok között, nehogy Máriusz áthatolhasson rajtuk vagy megbonthassa őket s ugyanezt tették szekérváraikkal, melyeket a sereg háta mögött vontak össze. A rómaiak csekélyebb számban voltak ellenfeleiknél, de tervszerűleg nyomultak előre és a harc zavaraiban is a legnagyobb rendet tartották. Az ütközet rettenetes volt. Nagyszámmal estek el ugyan rómaiak is, de a teutonok veresége megsemmisítő volt. Mindössze háromezren menekültek meg, de később ezeket is bekerítették és elfogták.

Egyes római írók szerint a teutonok ebben a csatában teljesen megsemmisültek. Kétszázezer embert vágtak le közülük a harctéren, nyolcvanezret pedig fogságba ejtettek. A foglyok között volt Teutobuk király is, kit Máriusz Rómába vitt s diadalmenete alkalmával kocsija előtt kísértette. Máriuszt sikerei elismeréséül a római nép ötödízben is megválasztotta konzullá, olyan nagy volt személye iránt a bizalom és vezéri tehetsége iránt az elismerés. A háborút azonban nem lehetett még befejezni, mert a teutonok megsemmisültek ugyan, de hátra voltak még a cimberek. Ezek az Alpokon keresztül akartak éppen áthatolni s Lutáciusz Katullusz volt megbízva a feladattal, hogy visszatartsa őket, illetőleg az alpesi átjárókat védelmezze. A cimberek nagy túlereje miatt azonban nem mert szembeszállni velük s csapatait egészen az Athezisz-folyóig vonta vissza. A cimberek nyomon követték s mindenekelőtt az Athezisz hídját akarták hatalmukba ejteni. Valóságos gúnyt űztek a rómaiakból. Meztelen testtel szaladgáltak előttük, hogy mutassák, nekik a legnagyobb hideg sem árt. Szertefutkostak a hósíkságon és a jéggel borított hegyeken ugyancsak meztelenül s aztán a hegytetőkről pajzsaikon vakmerően alábocsátkoztak. Mikor az Athezisz folyó hídja ellen vonultak, a római sereg rávette Lutáciusz Katulluszt, hogy vonuljon vissza és a Pó vize mögött foglaljon állást.

A szenátus a cimberek betörésének hírére nyomban intézkedett, hogy Máriusz siessen segítségére konzultársának, Lutáciusz Katullusznak. Szulla, aki eddig Máriusz táborában működött, ugyanekkor átment Lutáciusz seregéhez s itt is rendkívül hasznos szolgálatokat teljesített. A cimberek a Pó-vidék északi részében irtóztató dúlást vittek végbe, de azért döntő ütközetbe vagy nagyobb szabású csatába nem bocsátkoztak a rómaiakkal, mert a teutonokra vártak, kikkel a megállapodás szerint egyesülniük kellett volna. Nagy meglepetéssel hallották aztán, hogy a teutonok megsemmisítő vereséget szenvedtek. Eleinte nem is akarták a hírt elhinni, azt gondolták, hogy a rómaiak terjesztik ezt azért, hogy bennük is ijedelmet keltsenek. Hogy meggyőződjenek a hír valódiságáról, követeiket azzal a kérelemmel küldötték Máriusz elé, hogy adjon az ő és teuton testvéreik számára földeket, mert le szeretnének telepedni. Máriusz megnyugtatta a követeket : “Ne aggódjatok - mondotta - testvéreitekért. Nekik már adtunk földeket, honnan soha el nem fognak távozni." Tömeges leölésükre célzott Máriusz ezzel a kijelentésével. A cimberek követei azonban még mindig nem akarták elhinni a teutonok vereségét. Máriusz ekkor így szólott a követekhez : “Mondjátok meg küldőiteknek, hogy ne várakozzanak hiába a teutonokra, mert ők már megérkeztek és itt is vannak.

Nem volna szép tőletek elmenni anélkül, hogy őket ne is üdvözöljétek." Azzal elővezettetett egy csapat fogoly teutont, kiknek láttára a követek visszatértek a cimberek táborába. Nem volt többé szó várásról, hanem csak a megütközésről és a bosszúról. Bojorix cimber király tudni akarta, hogy a rómaiak melyik napon óhajtják az ütközetet, mire megállapodtak abban, hogy három nap mulva a vercellei mezőn fog a csata végbe menni. A cimberek teljes erejükkel készültek a nagy napra, nemkülönben a rómaiak is. Ezeknek nagy előnyük volt, hogy kedvező terepet foglaltak el, honnan az ellenség minden mozdulatát megfigyelhették, a cimberek ellenben a homokos síkságon olyan kedvezőtlenül állottak, hogy a lovas csapatok megindulásakor a hatalmas porfelhőtől sem hátra, sem előre nem láttak. Tizenötezer cimber lovas vezette be a harcot, kik hirtelen előretörtek, de nemsokára futást színlelve, visszavonultak. A rómaiak követték őket, de nem úgy, ahogy a cimberek gondolták, hanem a legnagyobb rendben, minek eredménye az lett, hogy nem bomlottak föl soraik, sőt a legteljesebb harckészségben maradtak, miáltal a cimberek cselvetése eredménytelen lett. A küzdelemben különben Lutáciusz Katullusz konzul seregei vitték a főszerepet a mondhatni, az ő érdemük volt, hogy a rómaiak ezt a csatát olyan fényesen megnyerték. Az első próba és előcsatározások után Lutáciusz Katulusz tisztában volt vele, hogy a cimber seregnek miben áll a gyöngéje.

Ezek ugyanis nagy tömegben vonultak fel és azt a végzetes hibát követték el, hogy az első hadsorok harcosait láncokkal kapcsolták össze egymáshoz. Ugy jártak el, hogy az egyes harcosok között láncokat vontak, melyek minden katonának a kardtartó szíjazatához voltak erősítve. Ezzel az eljárással azt érték el, hogy zárt hadirendet alakítottak ugyan, de a maguk mozgási tevékenységét nehézzé tették, úgyhogy a rómaiak gyors és fürge támadásait, melyek az oldalakról és a frontból érték őket, alig voltak képesek elhárítani. A rómaiak gyorsan felismerték a ciomberek kedvezőtlen helyzetét s egyenesen ezekre a hadsorokra vetették magukat. Több helyen áttörték a láncokat s jobbra-balra iszonyú erővel pusztítottak. Rövid idő mulva a cimbereknek vissza kellett vonulniuk, de a pusztulás borzalmai ekkor vették csak igazán kezdetüket. A szekérvár körül meghúzódott asszonyok, mikor látták, hogy nincs menekülés, gyermekeiket és magukat is kivégezték. Ezrekre ment az olyan öngyilkosok száma, kik a fogság vagy a rómaiak fegyvere elől önként mentek a halálba. A halottak hozzávető számítás szerint jóval meghaladták a százezret és még így is hatvanezer cimber jutott a rómaiak fogságába. Máriusznak nagy része volt a kivívott diadalban, de a siker kivívásához konzultársa még nagyobb mértékben járult hozzá.

Mégis Máriusz az egész dicsőséget a maga számára foglalta le s Rómába térve, úgy ünnepeltette magát, mint aki megmentette a köztársaságot, a rómaiak pedig lelkes elragadtatásukban “Róma második megalapítója" címmel tüntették ki.

Belső villongások. - Háború a szövetségesekkel.

A Jugurtha és a teuton-cimberek ellen viselt háborúk rendkívül megszilárdították Máriusz tekintélyét Rómában. A nép immár hatodszor választotta meg konzulnak s Máriusz egyenesen arra törekedett, hogy hatalmát minél hosszabb időre állandósítsa. A demokrata párt készséggel segítette minden törekvéseiben őt, mert a Grakkhuszok programjának a végrehajtóját látták benne, aki a kiváltságosok hatalmát akarja megtörni. Az előkelő osztályok maguk is szervezkedtek, nehogy a készülő támadások védtelenül érjék őket. Mindenekelőtt két nagyszájú demagóggal szövetkezett Máriusz. Az egyik Apulejusz Szaturninusz, a másik Gájusz Szerviliusz Glaucia volt, kiket dúsan jövedelmező városi tisztségekbe juttatott, minek fejében ezek a legmesszebbmenő támogatást vállalták irányában. Máriusz programmját azonban nem lehet elítélni, még ha nem is a legkiválóbb emberekkel szövetkezett annak végrehajtására. A Grakkhuszok által megkezdett reformok keresztülvitelére vállalkozott ő s hogy ezen terveknek legalább egyik részét megvalósíthassa, Apulejusz Szaturninusz által a népgyűlésen azt az indítványt tétette, hogy mindazok a római katonák, kik a teuton-cimber hadjáratokban résztvettek, hűséges szolgálataik elismeréséül földeket kapjanak.

Az afrikai, galliai és más gyarmatokon voltak kijelölve ezek a földek, melyeket ki is osztottak. Elfogadta ugyanekkor a népgyűlés azt a javaslatot is, hogy a nép között olcsó gabona osztassék ki. A törvények végrehajtása Máriuszra várakozott, kinek tisztán megállapítható célja volt a köztársaság kormányát a maga kezébe ragadni és olyan uralmat teremteni, mely a hatalmat kiveszi az előkelőek kezéből és egészen a népre ruházza. Az új törvény értelmében a szenátus tagjai öt nap leforgása alatt kötelesek voltak az alkotmányra esküt tenni, különben elveszítik állásukat. Az egy Metellusz kivételével a szenátorok a terror hatásának engedve le is tették az esküt, csakhogy ebben nem volt sok köszönet. Rövid időre Máriusz kezében tartotta ugyan a hatalmat, de felkeltette maga ellen az előkelő osztályok gyűlöletét. A nép alsó rétegei ugyanis rendkívül vakmerően kezdtek fellépni, Szaturninusz és Glaucia pedig táplálták ezt a vakmerőséget, hogy a népkegy folytán tribunuszi hivatalaikat továbbra is megtartsák. Annyira durva és tisztességtelen eszközökkel dolgoztak, hogy Máriusz is megsokallotta a dolgot s kezdett elpártolni tőlük. A szenátussal és az előkelőekkel keresett összeköttetést, amit viszont azok nem tudtak neki megbocsátani. Azt hirdették úton-útfélen, hogy cserben hagyta a népet, de azt mondták, hogy a nép jogait azért ellene is érvényre juttatják s újra hozzáfogtak az arisztokrataellenes mozgalmak szításához. Az új tribunuszi választások Kr. e. 100-ban lángra lobbantották aztán az összes szenvedélyeket.

Szaturninusz mindenáron tribunusz akart maradni s Glaucia pedig a konzulságra pályázott s céljuk elérésére nem riadtak vissza a legelvetemedettebb eszközöktől sem. Csakhogy a szenátus sem nézte tétlenül a dolgok folyását. A választási napon a Kapitóliumon, hol a szavazásoknak történnie kellett, a szenátorok fegyveresen jelentek meg s magukkal hozták szolgáikat is. A nemesi osztályok fiatalsága szintén a szenátus pártjára állott s hozzájuk szegődött Máriusz is. A demokrata pártnak hasonlóképpen megvoltak a maga fegyveres csapatai, ámde az arisztokrácia és Máriusz ellenében tehetetlenek voltak. Nem adták ugyan fel rögtön a küzdelmet s Róma uccáin e napon meglehetős sok vér ömlött, de a legyőzöttek azért mégis ők lettek. Máriusz személyesen vezette ellenük a katonákat s mikor a demokrata pártot a Kapitóliumra beszorította, a vizet is elzárta előlük, hogy biztosabban leszerelje őket. A népmozgalom vezető embereit, közöttük Szaturninuszt és Glauciát a tanácsházba zárták, ahol ezek nyiltan kiáltozták, hogy Máriusz is az ő szövetséges társuk s az ő tudtával tették mindazt, ami történt. De bíróság elé nem kerülhettek. A felingerült ifjak nem várták be a bíróság döntését, hanem ők maguk hoztak ítéletet. Még pedig kegyetlen és durva ítéletet.

Téglákkal verték agyon őket, a nép pedig ezúttal is félreállott, mikor vezéreit kellett volna megmentenie vagy megbosszulnia. A demokrata párttal vívott küzdelem az előkelőket tette a helyzet urává. Ez a változás azonban Máriuszt is megbuktatta, aki sokkal jobban volt kompromittálva a szenátorok előtt, hogysem az ügyek élén maradhatott volna. A szenátus visszahívta Metelluszt, Máriusz pedig egy időre eltávozott Rómából, hogy míg a forrongások tartanak, jelenlétével ne ingerelje az ellenséges pártokat. A forrongás azonban távozása után sem szűnt meg, sőt ekkor vette kezdetét az osztályok nagyobbmérvű tülekedése. A lovagok ugyanis, kik mindegyike legalább tizenhatezer római tallérral bírt, a bíráskodást egészen a maguk hatalmába ragadták s éppen olyan visszaéléseket követtek el vele, mint a szenátorok. Zsarolták, rabolták a népet s mikor bűneik miatt a bíróság elé kerültek, a saját osztályukbeli esküdtek rendesen felmentették őket, holott ezek más esetben a demokratákat vagy a nemeseket irgalmatlanul elítélték. Ezzel az eljárással magukra zúdították a nemesség és a nép gyűlöletét, különösen a szenátusét, mely mindenáron azon volt, hogy a bíráskodást kivegye kezeikből. A szenátorok pártjának vezére egy kiváló jellemű és nagytehetségű férfiú volt : Liviusz Druzusz, kinek már az atyja is magas tisztségeket viselt.

Liviusz Druzusz arisztokrata származású férfiú volt ugyan, de kiváló hazafi is, aki meg akarta menteni a köztársaságot azoktól a veszedelmektől, melyeknek az osztályok korrupciója következtében állandóan ki volt téve. Azt a politikát folytatta, melyet a Grakkhuszok kezdettek s mihelyt tribunusszá választották, mindjárt elő is állott javaslataival. Követelte a telektörvény rendezését, a nép számára való gabonaajándékozást és a bírósági reformot. Ez utóbbi indítványa abban állott, hogy a törvénykezési jog a szenátusra szálljon vissza, de ugyanakkor háromszáz lovagot is vegyenek föl a szenátusba. Liviusz Druzusz mindenik javaslatával nagy ellenzéket támasztott. Megtámadták a telektörvényre és a bírósági reformra vonatkozó indítványait egyaránt és nagy ellenszenvet keltett az arisztokraták körében az a javaslata is, mellyel a szövetséges népeknek a polgárjog megadását tervezte. Ez utóbbi reformját már nemcsak az előkelők, hanem a római nép is kedvetlenül fogadta s mikor látták, hogy a polgárjog megadásának hírére a szövetséges népek tömegesen jelennek meg Rómában, azzal a szándékkal, hogy szükség esetén erőszakkal is keresztülvigyék a reformot, Druzusz ellenségei elhatározták, hogy elteszik láb alól. Nem is jutott odáig Druzusz, hogy ezen fontos reformját megvalósíthassa, mert ellenségei megölték, mielőtt céljához jutott volna. Halála előtt így szólott : “Senki sem fogja tisztább szándékkal szolgálni hazáját." És ebben igaza is volt, mert ő is azon kevesek közé tartozott, akik Róma hatalmát az összes népek fölé akarták emelni.

Hogy mennyire szeplőtelen jellemű ember volt, bizonyítja az a mondása, melyet építészének tett, midőn az azt ajánlotta, hogy házát úgy építtesse, hogy kívülről a kíváncsiak semmit se láthassanak. Büszke önérzettel felelte erre az ajánlatra : “Inkább úgy építsd a házamat, hogy tetteimet mindenki láthassa." Druzusz halála után a szövetségesek folytatták tovább a jogaikért való küzdelmet. Nem akarták tovább eltűrni, hogy mialatt az állam összes terheiben résztvesznek és kötelességeiket kifogástalanul teljesítik, a jogokból ki legyenek ezután is rekesztve. Miután szépszerével nem tudtak célt érni, fegyvert ragadtak, legelőször a marzuszok s utánuk nyolc itáliai nép, melyek három éven át folytatták az elkeseredett harcot Rómával. Maguk között szövetséget alapítottak s megállapodtak a leendő főváros helyére nézve is, melynek Korfinium nevet adtak. Rendkívül nagy emberáldozatba került ez a küzdelem. Három esztendő alatt háromszázezer ember hullott el s mégsem tudott egyik fél sem véglegesen diadalt aratni a másikon. A római vezérek nem voltak képesek túlsúlyra jutni s még a harmadik év után is tartott volna a háború, ha ugyanekkor Pontusz királya, Mithridátesz nem készül nagy haddal Róma ellen. Ez a veszedelem kibékítette Rómát a szövetségesekkel, kik megkapták a polgárjogot, de Róma biztosította velük szemben a maga külön érdekeit.

Máriusz szintén résztvett a harcokban s egyik vezetője volt a szövetségesek elleni római csapatoknak, de ő sem tudott valami kiváló eredményt elérni. Állítólag nem is sarkalta őt a küzdelem, mert a szövetségesek kérését annyira jogosnak tartotta, hogy fellépésekor maga is állandóan sürgette a nekik adandó polgárjogot. Az ellenséges vezér, mikor látta Máriusz magatartását, ezt az üzenetet küldte hozzája : “Ha te oly híres hadvezér vagy, aminőnek az emberek tartanak, bocsátkozz csatába." Erre a csábításra Máriusz hasonlóképpen válaszolt : “Ha te olyan nagy hadvezérnek tartod magadat, kényszeríts engem csatára." A háború azért folyt ádáz gyűlölettel mindaddig, míg Róma óriási vérontás után végre is belátta, hogy nem tehet mást, mint teljesíti a szövetséges itáliaiak óhajtását. Persze nem úgy teljesítette, mint ahogy a szövetségek érdekében állott. Ezeket ugyanis nyolc tribuszba osztották, olyanformán, hogy a szavazásoknál legutoljára került volna rájuk a sor, miáltal alkotmányos befolyásukat alig érvényesíthették. A szövetségesek egy része ekkor Rómába jött, hogy ennek a méltánytalanságnak a kiküszöbölését követelje. Máriusz is az ő pártjukra állott s azt javasoltatta Szulpiciusz tribunusz által, hogy harmincöt tribuszba osszák be őket és a római polgárokkal egyenlő jogokban részesüljenek. Szulla és mások iparkodtak kijátszani a szövetségesek terveit, de ezek ismét fellázadtak és végül a törvényjavaslatot a szenátusnak is el kellett fogadnia.

Máriuszt olyan népszerűvé tette a szövetségesek érdekében való magatartása, hogy elismerésül ő kapta meg a Mithridátesz ellen küldendő ázsiai sereg főparancsnokságát, melyet a szenátus azelőtt Szullára ruházott.

Máriusz és Szulla.

Máriusz és Szulla között a személyes versengés már régebben kitört, de tetőpontjára csak most jutott. Mind a ketten nagyravágyó, sikerhajszoló emberek voltak, akik nem tudtak egymás útjában megférni. Most erősen keresztezték egymást az útjaik. Szulla nem hagyhatta annyiban Máriusz cselszövényeit s mihelyt értesült az eseményekről, tüstént visszafordította seregét és Róma ellen indult. Nagy izgalom és kétségbeesés támadt erre Rómában. A szenátus követeket küldött nyomban Szulla elé és megtiltotta Rómába való jövetelét. De Szullának nem volt szüksége utasításokra, ha már az utat eddig megtette. Máriusz szembe akart szállni vakmerő vetélytársával, a polgárok azonban nem igen akartak gyülekezni táborában. Volt ugyan egy kis töredék, mely kitartott mellette s mikor Szulla légióival Rómába bevonult, a házak tetejéről cserép és kődarabokkal dobálták a katonáit.

De ezek is megszelidültek, mikor Szulla egy égő fáklyát a kezébe ragadva, magosan feltartotta és harsányan így kiáltott : “Felgyujtatom azonnal Rómát, ha katonáimat bárki is bántani merészeli !" Nem mertek többé kikezdeni vele, ami különben is céltalan lett volna, mert sem Máriusz, sem a szenátus nem rendelkezett olyan fegyveres erővel, mellyel Szulla betörésének ellenállhattak volna. Sőt, aki csak tehette, sietett menekülni, legelőbb Máriusz, kinek fejére Szulla átkot mondott s elrendelte elfogatását. Szulla mindenekelőtt hatályon kívül helyezte a korábban hozott törvényeket s ezzel megmutatta, hogy hatalmának biztosítására ő is ugyanazokat az eszközöket használja, mint Máriusz. Csakhogy ő fordítva tette. Mert amíg Máriusz a néppel és a szövetségesekkel paktált, hogy uralmát biztosítsa, ő az arisztokráciát iparkodott megnyerni s arra a fegyveres erőre támaszkodott, mely ebben a pillanatban az ő parancsnoksága alatt állott. Róma megszállása után Szulla rendet és fegyelmet teremtett a városban. Katonáinak nem volt szabad semmiféle szabálytalanságot elkövetniük, nehogy a nép ellenséges érzületét provokálják. Ezután konzul választást rendelt el, mely alkalommal Kornéliusz Cinna és Márkusz Oktáviusz lettek az új konzulok. Cinna rokona volt, de ellenséges viszonyban élt vele, azért megválasztása után megeskette, hogy sem ellene, sem törvényei ellen nem fog soha támadni. Máriusznak és elvtársainak ezen idők alatt nem kedvezett semmiképen a szerencse. Különösen Máriusznak, aki akkor már hatvannyolcadik évét betöltötte, kellett tapasztalnia, hogy minden siker változó és mulandó.

Szulla elől kénytelen volt menekülni és ezután egyre az volt a sorsa, hogy fusson üldözői elől. Mert a fejére vérdíj volt kitűzve az átok által, melyet Szulla kimondott reá s így nem volt nyugta még a legbiztonságosabbnak vélt helyen sem. Lovon, hajón, kocsin menekült és sehol sem volt maradása. Üldözői mindenütt nyomában voltak, sőt Minturne városában el is fogták és börtönbe vetették. Itt már elhatározták kivégzését is. Egy rabszolgát bíztak meg a kivégzés végrehajtásával, de mikor a rabszolga éles kardjával megjelent a börtönben, Máriusz reákiáltott : “Te ! Te mernéd Máriuszt megölni ?" Fenséges bátorsága olyan lenyügöző hatással volt a rabszolgára, hogy leeresztette kardját s nem ölte meg Máriuszt, ellenben az uccán végigszaladva eszelősen kiáltotta : “Nem tudom megölni Kájusz Máriuszt !" Az embereknek alig jutott már eszükbe Máriusz, az a halhatatlan, akit az istenek sorába emeltek, Róma második megalapítójának neveztek s olyan rajongással vettek még nemrégiben körül, amit a nép legfeljebb királyokkal szemben szokott tanusítani. A minturneiekben volt legalább annyi kegyelet, hogy a rabszolga esete után szabadon bocsátották Máriuszt és a következő határozatot hozták : “Hadd menjen, ahová akar és töltse be végzetét.

Kérjük az isteneket, hogy ne büntessenek bennünket, amiért minden segélytől megfosztva kiűzzük városunkból." Ezek még annyi részvétet sem mutattak irányában, mint az az agg pásztor, aki menekülése közben egy mocsaras vidéken megtalálván őt így vigasztalta : “Ha nem kívánsz egyebet, mint hogy nyugalmat adjak, kunyhóm elég lesz számodra ; de ha ellenségeid elől menekülsz, akkor biztosabb helyre vezetlek." Máriusznak tehát Minturne városából is menekülnie kellett s ismét ott állott a gyötrő bizonytalanság előtt. Róma első embere, aki nemrégen még millióknak parancsolt, most odáig volt, hogy alig talált követ, melyen fejét megpihentesse. Nagy küszködések között elért Enária szigetére, hol hajóra szállt, de Sziciliába jutva már kénytelen volt megint menekülni. Élete itt is veszedelemben forgott, újra hajóra szállt tehát és Karthágó felé vitorlázott, mert útközben azt az értesítést vette, hogy fia Numidiába ment Hiempszál királyhoz segítséget kieszközölni. Szextiliusz nevű előkelő római volt ekkor Afrika kormányzója. Máriusz abban a reményben között ki Afrika partjain, hogy tőle, akit sohasem bántott, amíg ő volt a hatalmon, némi segélyben fog részesülni, de itt is csalódott, mert már várta őt Szextiliusz követe, aki partraszállása után így szólott hozzá : “Máriusz ! Szextiliusz azt üzeni neked, ha nem akarod, hogy végrehajtsa a szenátusnak rólad szóló rendeletét s hogy ne tekintsen Róma ellenségének, akkor ne tedd lábadat Afrika földjére." Máriusz a mély levertségtől nem tudott szólani. Szomorúan maga elé bámult, értelmetlen szavakat mormolt maga elé, majd néhány könnyet törült ki szemeiből.

Talán a sorsa nyomorult voltán tünődött. Szextiliusz megbízottja nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle : “Mit üzensz Szextiliusznak ?" Máriusz csüggedten válaszolta : “Mondd meg neki, hogy láttad Máriuszt Karthágó romjain ülni." A sorstól űzött Máriusz helyzete egy darabig nem akart javulni. Fia, az ifjú Máriusz, ki Hiempszálhoz menekült, nem tudott segítséget kieszközölni, sőt úgy látszott, hogy Numidia királya, az ifjú Hiempszál, nem is akarta őt szépszerével elbocsátani. Szerencsére Hiempszál egyik felesége lehetővé tette az ifjú Máriusz számára a menekülést, aki innen egyenesen apjához sietett. Érzékeny jelenetek között ment végbe találkozásuk. De nem sokáig vesztegeltek. Siettek hajót keresni, hogy biztosabb helyre vitorlázzanak. Máriuszban a sors minden megpróbáltatása ellenére élt a remény, hogy szerencsecsillaga még egyszer fel fog derülni. De éppen most, mikor legelhagyatottabbnak látszott, állott legközelebb ahhoz, hogy sorsa kedvező fordulatot vegyen. Rómában ugyanis nagy változások történtek menekülése óta. Mialatt Szulla az országtól távol hadakozott, Oktáviusz konzul pedig nem volt alkalmas arra, hogy erélyesen kézben tartsa a forrongó elemeket, konzultársa, Cinna lett a helyzet urává.

Cinna ugyan igéretet, sőt esküt is tett arra, hogy Szulla érdekei ellen semmit sem tesz, de a helyzet kedvező alakulása folytán kilépett közömbös magatartásából és visszatért Szulpiciusz, vagyis a Máriusz-féle reformokhoz. Voltak emberei, kik támogatták őt, főképp a szövetségesek között. Cinna indítványai azonban megbuktak, mert az ellenpárt, melynek Oktáviusz konzul volt a vezére, fegyveresen állott szembe az újításokkal. Cinna kénytelen volt menekülni, mire a törzsökös rómaiak sietve letették hivataláról s Kornéliusz Merulát választották meg helyette. A polgárháború ezzel ismét kitört Róma falai között. Cinna a szövetségesek között keresett segítséget s magát úgy mutatta be előttük, mint akit az ő ügyükért űztek el. Csapatai elég nagy számmal gyarapodtak sőt az övéi mellett ott voltak még a Máriusz hívei is. Máriusz ugyanis hirtelen előbújt rejtekéből és a mozgalmak hírére egyesült Cinnával. Most egymással szövetkezve indultak Róma ellen. A Szulla példája kitűnő követőkre talált bennük. És amilyen izgalom, rettegés és kétségbeesés szállta meg a pártokat Szulla légióinak közeledésére, éppen olyan volt a felfordulás Rómában most is. Máriusz zászlói alá nagy számmal csatlakoztak a szövetségesek, a rabszolgák és a szenátusi csapatok katonái is. Következett megint a leszámolás órája, csakhogy most mások voltak a számolók és a számadásra vonattak. Cinnát a szenátus elismerte konzulnak, csak ne okozzon vérontást. Cinna igérte is ezt általánosságban, de nem garantálta a részletekben.

Sőt figyelmeztette a szenátuspárti konzult, Oktáviuszt, hogy meneküljön, mert nem lehet tudni, hogy mi történik, mikor olyan elkeseredett, megalázott és bosszútól lihegő ember áll a csapatok élén, mint Máriusz. Máriuszról pedig nem lehetett jótállani. Alázatosnak, békességesnek mutatta magát, de szemei titokban villámokat szórtak, mikor meglátta az alkudozásra küldött szenátusi követeket. Ezek nem is vártak semmi jót Máriusztól és nem is csalódtak. Mihelyt Máriusz csapataival Róma kapui alá ért, ridegen megszólalt : “Törvény űzött el innen engem, csak törvény engedheti meg, hogy visszatérjek." Ezt a törvényt aztán ő maga rendelte meg. Máriusz megnyugtatása kedvéért mindjárt össze is sereglett egy népgyűlés, mely megkezdte a szavazást visszahívása iránt s nem volt kétség senki előtt, hogy Máriusz javára fog eldőlni a szavazások eredménye. A szavazás végére nem is volt kíváncsi senki. A forma éppen csak arra való volt, hogy a törvényes látszatot igazolja, a többit majd elvégzi a kard és a fegyver. Óriási riadalom követte Máriusznak Rómába való bevonulását. És óriási mészárlás. Minél előkelőbb, minél szenátuspártibb volt valaki, annál kívánatosabb volt a feje Máriusz számára. S hogy megmutassa, mennyire tisztelője a nemesi hagyományoknak, az előkelő szenátorok fejeit nem engedte a közönséges földre dobatni, hanem a szószékre, a padokra állíttatta, hadd legyenek még a halálban is megtisztelve.

Öt egész nap és öt éjen át folyt Rómában ez a mészárlás, mely kiterjedt Itáliára is s ott is szedte a maga rászolgált vagy ártatlan áldozatait. Ezren és ezren vesztek el válogatott kegyetlenségek között, mialatt a köztársaság igazi hadserege Szulla vezérlete alatt Ázsiában harcolt a római impérium becsületéért. Cinna és társa, Szextoriusz hamar kifáradtak a vérengzésekben s hogy Máriusz csapatainak harcikedvét kissé mérsékeljék, rájuk támadtak s vagy négyezret levágattak belőlük. Folyt a vér bőven. Máriusz vissza akart adni Szullának és szövetségeseinek mindent s tekintet nélkül arra, hogy Szulla éppen a köztársaság becsülete érdekében harcolt messze hazájától, hazaárulónak nyilvánította őt, összes javait lefoglalta és az általa hozott törvényeket semmiseknek hirdette. Szulla azonban nem mozdult ezekre az inzultusokra sem. Pedig ő is visszatérhetett volna, mert hadsereg felett rendelkezett, de előbb be akarta végezni feladatát Kis-Ázsiában. A riadalom akkor lett volna igazán csak teljes, ha Szulla is bevonul seregével Rómába. Máriusz nem becsülhette kevésre az ő képességeit, mert jól ismerte őt s tudta róla, hogy nagy vállalatok végrehajtására hivatott.

Állítólag Rómába való visszatérése után több ízben Szulla alakja jelent meg előtte viziószerűen s ilyen szavak röppentek el ajakáról : “Az oroszlánnak, még ha távol van is, borzasztó a fekhelye." Életének hátralevő napjai is mutatták, hogy Szulla bosszújától való remegés nagyon megzavarta az újra és nagy küzdelmek árán visszahódított hatalom élvezetében. Rémképei voltak. Egyre attól félt, hogy Szulla megérkezik s hogy lelkének háborgó izgalmait elzavarja, duhaj életmódban keresett menedéket. A hetvenéves Máriusz úgy élt utolsó napjaiban, mint egy szerelem gyönyöreitől megmámorosodott ifjú. Minden izgalmát, aggodalmát és gyötrelmét szerelmi gyönyörökbe fullasztotta. Ezek a kicsapongások azonban annyira feldúlták idegzetét, hogy az érzékek deliriuma tört ki rajta s egy napon nem is kelt fel többé ágyából. Meghalt hetvenéves korában, zajos, nagy mozgalmasságú élet után, miután nagymértékben elősegítette a köztársaság erkölcsi bukását. Halála után fia, az ifjú Máriusz örökölte a hatalmat. Méltónak mutatkozott ő is apjához. A kegyetlenkedésekben nem ismert határt s tetőzte rémuralmát azzal, hogy a szenátus valamennyi tagját meggyilkoltatta. Hívei közül mindenekelőtt Valeriusz Flakkuszt helyezte befolyásos hivatalba, midőn őt megválasztotta konzulnak. A nép mellette szavazott, mert Flakkusznak sikerült egy ügyes fogással megnyernie kegyét. Azt indítványozta ugyanis, hogy az adósok védessenek meg hitelezőik ellen s mondja ki a törvény, hogy aki adósságainak negyedrészét kifizette, eleget tett kötelezettségeinek. A nép nagy rivalgással megszavazta a javaslatot, Flakkusz pedig konzul s mint ilyen, Ázsia helytartója lett. A főveszedelem azonban még nem volt elhárítva.

Szulla félelmes ellenfél volt, az ő hatalmát kellet tehát mindenáron letörni. Szulla ekkor éppen Athént ostromolta, hol a Mithridátesszel szövetségben lévő Arisztion zsarnok volt az ellenséges csapatok vezetője. Elszántan védte a várost Szulla ellen s Athén lakói már az emberhúsevésre vetemedtek. Egyrészük, hogy kegyelmet szerezzen a városnak, Szulla elébe ment s Thézeuszra, Marathonra s más dicső emlékekre való hivatkozással kegyelmet kért, mire Szulla így válaszolt : “Tartsátok meg e szép beszédeket az iskolás gyermekek számára. Én azért jöttem ide, hogy megbüntessem a lázadókat, nem pedig azért, hogy megtanuljam hazátok történetét." Be is vette Athént és katonáit rászabadította a lakosságra. Az egész város a lángok martaléka lett, a lakosok nagy részét pedig lemészárolták. Athén történetének ez volt a leggyászosabb korszaka. Olyan nagy pusztulásokat szenvedett ekkor Szulla kegyetlen katonái által, hogy sohasem volt képes a veszteségeket kiheverni. Az ellenpárt azonban csöppet sem örvendett Szulla sikereinek. El akarta őt veszteni, tehát sereget küldtek a Mithridátesz elleni háború folytatására azzal a céllal, hogy egyúttal Szullát is elfogják és ártalmatlanná tegyék. Flakkusz konzul volt a Mithridátesz elleni hadjárat új vezetője, aki egy pár csatában meg is verte az ellenséget. A seregben azonban viszálykodások törtek ki, melyeknek Fláviusz Fimbria volt az előidézője.

Hogy ki volt ez a Fimbria, érdekesen jellemzi a következő epizód. Kájusz Máriusz Rómába való bevonulása után, majd a temetése alkalmával Fimbria volt a kegyetlenkedések egyik főrendezője. Mikor Máriusz meghalt, tömegével hurcoltatta máglyára a római előkelőket, hogy legyilkoltassa őket. Az áldozatok között volt Múciusz Szcevola augur is, akit megsebesítettek ugyan, de véletlenül kigyógyult sebeiből. Fimbria ekkor törvényszék elé idéztette őt, hol a bíró megkérdezte tőle : “Mivel vádolod ?" Fimbria cinikus megrögzöttséggel felelte : “Azzal, hogy még mindig nem halt meg." Ez a jeles férfiú most mindenképen magához akarta ragadni a fővezéri hatalmat s miután Flakkusznak ő volt a helytartója, ellene vetette ki ármányait. A katonákat fellázította ellene, elfogatta őt és megölette. Ezzel elérte célját. Ő lett az ázsiai sereg hadvezére, persze csak az egyik seregnek, mert a másik Szulla vezérlete alatt ezúttal is a harctéren küzdött. Fimbria kegyetlen, durva, nagyravágyó férfiú volt, de a vezéri képességek sem hiányoztak nála. Mithridátesz hadvezéreit több komoly csatában megverte, magát Mithridáteszt is ostrom alá fogta s Pitana bevétele után Trójába menvén, olyan szörnyű pusztítást és kegyetlenkedést vitt ott végbe, hogy durva büszkeséggel hirdette : “Tíz nap alatt több pusztítást vittem végbe, mint Agamemnon tíz hosszú év alatt."

Mithridátesz ezen kegyetlenkedések után, de meg azért is, hogy Fimbria és Szulla csapatai kétfelől szorongatták, követeket küldött Szullához a béke megkötése céljából. Szulla hajlandónak mutatkozott a tárgyalásokra, mert már ő is be akarta volna fejezni a háborút, mert Fimbria növekvő hatalmának akart gátat vetni. Dardanusz városban találkozott Pontusz királyával, Mithridátesszel s rövid tárgyalás után elébe terjesztette a békepontokat. Követelte, hogy Mithridátesz vonja vissza csapatait mindazon államokból, melyek e háború előtt uralma alá nem tartoztak. Bithiniát adja át fiának, Nikodémesznek, fizessen kétezer talentumot, Szulla számára pedig ötszáz íjászt és nyolcvan hajót bocsásson rendelkezésre. Szulla szigorú feltételeket szabott s annyi mindent követelt, hogy Mithridátesz végül is felkiáltott :“Mi marad ezek után nekem ?" Szulla erre is adott választ : “Meghagyom jobbodat, mellyel százezer római polgár halálát aláírtad." A béketárgyalások ezután Szulla feltételeinek elfogadásával befejeződtek s a hároméves hadjárat eredményeképen a római impérium újra megszerezte Görögországot, Jóniát, Makedóniát, Ázsiát s egy csomó szövetségest. Egyszóval Szulla diadala teljes volt. Még csak egy kis bokréta hiányzott e díszes csokorból, mellyel dicsőségét teljessé tehette. Ez a Fimbriával való viszonyának rendezése volt. Le kellett vele is számolnia s miután ez szépszerével nem volt hajlandó magát megadni, sereget vezetett ellene. Fimbria nem várta meg Szulla bosszúját.

Mielőtt hatalmas ellenfelének kezeibe kerülhetett volna, öngyilkos lett.

Szulla rémuralma.

Rómában ezalatt Cinna volt a konzul, aki zsarnoki módon gyakorolta hatalmát. A zsarnoki rendszert az jellemzi, hogy napirenden vannak az orgyilkosságok, kivégzések, igazságtalanságok. Amíg a zsarnok uralma tart, biztonságban telnek napjai. De a zsarnokság kétélű fejsze, mely arra is visszasujt, aki él vele. Cinna majdnem korlátlanul uralkodott Rómában. Háromszor egymásután megválasztatta magát konzulnak, rendelkezett az állások felett, a neki nem tetsző embereket megölette, míg végre egy szép napon a római nép, melyet Máriusz rendszere már teljesen belegyakorolt a politikai merényletekbe és gyilkosságokba, szép csendesen eltette őt láb alól. Ideje volt különben Cinna megbüntetésének, mert Szulla rohamosan közeledett Róma alá s ha a római nép nem végez vele, ő vonta volna felelősségre azokért a cselszövésekért, melyeket távollétében ellene szőtt. Rómában megint az izgalom napjai uralkodtak. Megint kétségbeesés, izgalom és gyötrelem szállta meg az embereket.

Mindenki tudta, hogy a győztes hadvezér egyúttal mint bíró is jön, hogy számonkérje az ellene elkövetett méltánytalanságokat. Szullának volt negyvenezer főből álló régi, kipróbált harcosa, hatezer lovasa és többezer szövetségese. Mielőtt Rómába bevonult volna, levelet írt a szenátusnak. Ebben a levélben részletesen előadta azokat a szolgálatokat, melyeket a köztársaság érdekében cselekedett. Hivatkozott a numidák, cimberek, az itáliak és a Mithridátesz elleni háborúkra s külön is kiemelte, hogy csak a legutóbbi hadjáratot három évnél tovább vezette anélkül, hogy a sereg eltartása vagy az új csapatok szervezése a köztársaságnak a legkisebb áldozatába került volna. Sőt a béke megkötésével a dicsőségen és hírnéven kívül hatalmas mennyiségű kinccsel is gyarapította az állam vagyonát. Mikor aztán mindezeket elősorolta, keményhangú kérdésekkel állott elő : “S mi volt mindezekért a jutalmam ?" “Semmi !" “Mit adtatok nekem azért, amiért védtem a birodalom érdekeit ?" “Semmit !" “Ki állott az oldalam mellé, mikor a hazáért harcoltam messze, idegen földön ?" “Senki !" Akár a szenátust, akár a népet kérdezte volna, más feleletet ezekre a kérdésekre senki nem adhatott. De Szulla itt nem fejezte be vádlevelét, hanem előállott a tényekkel és elősorolta az őt ért méltatlanságokat, melyekkel hála fejében fizettek neki. Ez a vád így hangzott : “Fejemre díjat tűztek ki. Barátaimat meggyilkolták. Nőm és gyermekeim hazájukon kívül kénytelenek bolyongani. Házamat lerombolták, javaimat elkobozták, a konzulságom alatt hozott törvényeket eltörölték." A szenátus izgatottan hallgatta a levelet, de az érdekesebb rész ezután jött.

Hogy mit fog cselekedni, azt jelentette be Szulla pár sorban : “Nemsokára - írta - a győzedelmes sereggel Róma kapuinál fogok megállapodni. S megbosszulom a megaláztatást és megbüntetem a zsarnokokat cinkosaikkal egyetemben." Mit lehetett tenni az ilyen igéretekre ? A szenátus kapkodott ide-oda kétségbeesésében, fegyveres csapatokat toborzott és erélyes védelemre szánta el magát. Csakhogy mit ér a legszebb szándék is, ha nincs aki végrehajtsa, ha nincsenek megbízható szövetségesek, kiknek hűsége minden próbán felül áll. Hirtelenében összegyűjtött Róma tízezer főnyi sereget s Norbánusz és Szcipió vezérlete alatt a város védelmezésére rendelte. Csakhogy ez a sereg nem volt alkalmas arra, hogy a bosszút Róma feje elől elhárítsa. Norbánusz csapatai vereséget szenvedtek, Szcipió katonái pedig Szullához pártoltak. A példa aztán ragadós lett. Mindenki félt a büntetéstől, tehát mindenki biztosítani akarta magát. Máriusz pártja nagynehezen rávette Ponciusz Telezinusz itáliai hadvezért, hogy negyvenezer szamniumi harcossal mentse meg őket a végveszedelemtől. De ez sem segített. Semmi sem segített már a Máriusz-párt által elzüllesztett Rómán, Gnejusz Pompejusz, a jeles és ifjú vezér, Szulla jövetelének hírére nyomban hozzácsatlakozott. A vezetők belátták, hogy már csak menekülésről lehet szó. A néppárt Rómában megbukott.

Az arisztokrácia hatalmának megújításán volt most a sor s Szulla olyan kegyetlenségek árán és olyan jellemtelenséggel, melyhez foghatót a világtörténelem lapjai keveset ismernek, megkezdte ennek az uralomnak a helyreállítását. Szulla és Gnejusz Pompejusz mindenütt szétszórták az útjukban levő ellenséget s nagy diadalmenettel vonultak be Rómába. A francia forradalom legvéresebb napjaiban nem voltak olyan kegyetlenkedések, mint aminőt a bosszútól eltelt Szulla rendezett most Rómában. Először is a hivatalokból űzte ki az összes Máriusz-párti embereket s a maga bizalmasait ültette helyükbe. Menekült mindenki Rómából, akinek félnivalója volt, de menekültek Itáliából is, mert tudták, hogy Szulla bosszúja itt is ki akarja magát tombolni. Telezinusz hadvezér, kit a szenátus Szulla bejövetele előtt felszólított Róma védelmezésére, a maga csapatait Preneszte védelmére vezette és erélyesen szembeszállott Szullával. Tudtára adta neki hogy ő sem Máriusz hívei, sem a Róma érdekében nem harcol, hanem egyedül az itáliai ügyért, melyet minduntalan kijátszottak. S kijelentette azt is, hogy Rómát tartja a legnagyobb zsarnoknak, melyet el akar söpörni a föld színéről. Telezinusz bátran és sikeresen védte magát Szulla ellen, sőt pár ütközetben meg is verte őt. De huzamos ideig nem volt képes Szulla mindegyre szaporodó seregeivel szemben tartani magát s végül ő is elbukott. Telezinusz halála után nem volt többé komoly ellensége Szullának.

Szabadjára volt immár bocsátva vadállatias kegyetlensége s mindjárt a szamniumi seregen megmutatta, hogy micsoda szörnytettekre képes. Ebből a seregből háromezren ugyanis kegyelemre jelentkeztek Szullánál, aki azonban feltételhez kötötte kegyelmét s így szólt hozzájuk : “Előbb gyilkoljátok le összes társaitokat, akik ellenem vannak". A katonák teljesítették Szulla parancsát s megnövekedve azokkal, kik időközben hozzájuk pártoltak, ismét jelentkeztek előtte. Körülbelül nyolcezer harcos volt együtt, akik bízva ígéretében, letették a fegyvert és meghódoltak. Szulla Rómába vezette őket, valamennyit a cirkuszba záratta és csoportonként vetette oda a kiéheztetett vadállatoknak. Változatosság kedvéért azonban egyes csoportokat a legválogatottabb kínzások között leöletett, úgyhogy a cirkusz áldozatainak kétségbeesett és őrjítő sikoltozásai napokon és éjeken át betöltötték a várost. A szenátust éppen ekkor a Bellona-templomba gyüjtötték össze, mely közel állott a cirkuszhoz. A szerencsétlen katonák halálhörgése, velőkig ható sikolyai és emberi szóval ki nem fejezhető szenvedései, a borzalom érzésével hatottak a szenátus tagjaira. Nem voltak képesek izgalmaikat eltitkolni, mire Szulla ördögi hidegvérrel, mintha a legjelentéktelenebb dologról volna szó, megjegyezte : “Nem nagy dolog az egész. Csak néhány rongyos, hitvány ember kiabál, kiket parancsomra megbüntetnek." Prenesztében hasonló kegyetlenségeket rögtönzött. A szövetséges seregeknek itt volt az utolsó töredéke.

Városukat földig leromboltatta, a foglyokat pedig ezrével ölette meg. Ő maga gyönyörködött kínszenvedéseikben legjobban. Vérengzéseinek egyik neme az volt, hogy nyolc-tíz pár embert egymással szembeállított s megparancsolta nekik, hogy egyék meg egymást. Akik nem akartak parancsának engedelmeskedni, azokat napokon át a leghihetetlenebb fájdalmak között kínoztatta. Rettenetes napok és rettenetes dolgok voltak ezek, de az erőszak ellen semmit sem lehetett tenni. Pedig a legkínosabb napok még hátra voltak. Szulla Rómába ért és miután a komiciákat összehívta első szava ez volt : “Győztem ! Akik engem arra kényszerítettek, hogy a város ellen fegyvert fogjak, egytől-egyig a legszigorúbban fognak lakolni." Meg is mutatta aztán másnap, hogy miképen gondolja ő a bosszú végrehajtását. Proskribálta, vagyis összeiratta mindazoknak a neveit, kiket meg akart öletni s ezen jegyzékeket (proskripcionisz tabula volt a nevük), kifüggesztette a piac szögleteire és az egyes uccák sarkaira. Az első napon a proskripciós táblákon negyven szenátor és ezerhatszáz lovag volt kiírva, ami azt jelentette, hogy ezeket bárki, bárhol, amikor éppen találja és akarja, tetszés szerinti módon megölheti. Hogy a komisz embereknek kedvet adjon a gyilkosságra, jutalmul minden gyilkosságért két talentumot utalványoztatott. A proskribált emberek javai elkoboztattak, gyermekeik és unokáik pedig mindenféle hivatalviselésből kizárattak.

A második napon kétszázhúsz ember neve került a táblára, a harmadik napon szintén és így tovább. Szabad rablás és szabad gyilkosság, ez volt a jelszó Rómában s ráadásul még két talentum. Egyes gazok egész kis vagyonkát szedtek össze hóhéri munkájuk fejében. Az ifjú Krasszusz ekkor gyűjtötte össze vagyonának alapját s nemsokára a leggazdagabb római lett belőle. A proskribáltak kijelölése természetesen a legnagyobb önkényesség szerint történt. A besúgók körülvették Szullát s szállították neki a halálra ítélendőket, azzal a rágalommal, hogy ezek mind Máriusz párthívei voltak és az ő ellenségei. Ilyenformán, akinek birtoka, pénze vagy vagyona volt, biztosra vehette, hogy a fekete táblára kerül, mert irígyei siettek őt feladni. Egy Aureliusz nevű ember, kiről köztudomású volt, hogy politikai mozgalmakban nem szokott résztvenni, mikor nevét az egyik fekete táblán olvasta, elkeseredve kiáltott fel : “Én szerencsétlen ! Falusi szép jószágom oka halálomnak !" De ha nem is volt valaki a proskribáltak között, akkor is megölhették ellenségei, mert az csak érdemszámba ment, ha valaki sok embert ölt. Ebben a piszkos és aljas munkában különösen Luciusz Katilina tüntette ki magát. Ő minden lelkifurdalás nélkül megölte öccsét, hogy vagyonát megkaphassa. Azután Máriusznak egy rokonát juttatta Szulla kezébe.

Ezt a szerencsétlen embert, kit Máriusz Gratidiánusznak hívtak, a városon végig korbácsoltatta, kezeit, füleit levágatta, nyelvét kitépette s végül csontjait összetörette. Márkusz Pletoriusz, aki szemtanuja volt a jelenetnek, annyira megiszonyodott e látványtól, hogy rosszul lett. Siettek Szullának ezt is tudomására hozni, aki az érzékenylelkű embert természetesen halállal büntette. Nem volt kegyelem még a halottak számára sem. Máriusz holttestét Szulla rendeletére kivették sírjából, megköpdösték, csontjait pedig az Anió-folyóba hányták, hogy a rómaiak hite szerint lelke az alvilágban bolyongjon és sohase jusson be az Eliziumba. A római vérengzések kiújultak aztán a vidéken is, hol Máriusz hívei hasonló sorsban részesültek. Javaikat elkobozták, utódaikat átok alá tették, a kompromittáltakat pedig irgalmatlanul felkoncolták.

Hogy a vérengzéseknek végét vessék, Szullát bizalmasai felszólították, hogy szüntesse be a gyilkosságokat, mikor pedig nem értek célt, Kájusz Metellusz, Pompejusz, Katulusz és mások felszólították őt a szenátusban, hogy legalább azok névjegyzékét közölje, akiket meg akar öletni : “Mi nem akarunk könyörögni azokért - szólt Metellusz - kiket a halálra kijelöltél, csak arra kérünk, mentsd meg azokat a bizonytalanságtól, akiket megmenteni szándékozol." Szulla a legnagyobb nyugalommal felelte : “Még nem vetettem számot magammal." A szenátus tagjai erre újra kérték : “Nevezd meg legalább azokat, kiket nincs szándékod bántani." Ünnepélyes megfontolás után ennyit mondott : “Azt megtehetem !" S mikor ismét sürgették, hogy kik volnának azok, végtelen közönnyel válaszolta : “Alkalmilag majd tudatni fogom." Szulla tekintélye és hatalma e vérengzések alatt csodálatosan megnőtt Rómában. Az úgynevezett optimáteszek legkítűnőbb eszközüket látták benne, ki a demokratizmus kiirtásáért mindenre képes. Elnevezték őt Róma atyjának, szabadítójának, megváltójának, ő maga pedig a Félix, vagyis szerencsés melléknevet utalványozta ki magának, mint akinek minden gonoszsága sikerült. Megválasztatta magát diktátornak s ebben a minőségében a demokrata törvényeket mind megsemmisítette. Az elkobzott javak nagy részét katonái és kedvesei között osztatta szét. A szenátusnak visszaállította régi arisztokratikus szervezetét s azonkívül hatszázra emelte fel számukat, miután háromszáz lovagot szenátorrá nevezett ki. Azt a tízezer rabszolgát, aki az ő oldala mellett küzdött, felszabadította s számukra is földeket adatott.

Ezalatt Róma határain túl, Sziciliában és Afrikában folytak a harcok s Pompejusz, akit Szulla imperátori címmel tisztelt meg, sikerrel vezette az ütközeteket. Ámde egykori jótevőjét, Karbót, azért mégis megölette. Himera lakóit pedig, miután ezek Máriusz és Karbó mellett tüntettek, azzal fenyegette meg, hogy városukat egészen elpusztítja a föld színéről. A város kormányzója, Sztenó ekkor megjelent előtte s így szólt : “Igazságtalanság egy ember vétkéért ezreket büntetni." Pompejusz érdeklődve kérdezte : “S ki ez az egy ember ?" Sztenó férfias bátorsággal válaszolt : “Én magam, aki őket Szulla ellen fellázítottam." Pompejuszt annyira megragadta Sztenó bátorsága, hogy megkegyelmezett neki. Szulla eközben folytatta rémuralmát Rómában, mellyel elérte összes céljait. A nép valóban annyira megrémült a látott és hallott példák után, hogy moccanni sem mert. Olykor-olykor történt némi ellenkezés, de ez is csak rövid ideig tartott s nem volt komoly jelentőségű. Szulla egy ilyen alkalommal a következőkép magyarázta az ő olthatatlan gyilkolási dühét : “Egy paraszt - mondotta - megbosszankodott a testén alkalmatlankodó férgekre, minélfogva levetette ruháját s megölte a kezeügyében levő férgeket. De mivel azok tovább is nyugtalanították őt, még többet pusztított el belőlük, mint elsőízben. Végre a férgek mégsem szűnvén meg háborgatni őt, egész öltözetét a tűzbe vetette." Ezen furcsa beszéd után, mely az alkotmány teljes züllését és a szenátus szolgalelkűségét egyformán mutatta, így szólt az ellenzékieskedőkhöz : “Vigyázzatok, nehogy veletek is ez történjék !" Mindenesetre az emberek gyávasága nagy segítségére volt Szullának erőszakos tervei végrehajtásában.

Pedig azt hihetné mindenki, hogy mikor az emberélet olyan értéktelen, mint ezúttal is volt Rómában, nem egy, de száz elszánt ember is találkozik, aki elteszi láb alól az ilyen lelketlen vadállatot. Ez volna a dolgok természetes rendje, holott mindig megfordítva történik. Az emberek engedik levágatni magukat, eltűrik a legkiáltóbb igazságtalanságokat, a bajok okozójával szembeszállani azonban nem mernek. Egykorú római krónikások feljegyzése szerint egy gyermek mégis akadt, aki nem pusztította el ugyan Szullát, de rémtettein felháborodva legalább szerette volna megtenni. Az ifjú Kátót, aki ekkor tizennégy esztendős volt, Szárpedó nevű nevelője elvitte Szulla házához tisztelgésre. Kátó szemei előtt a házba való érkezésekor a legborzalmasabb jelenetek tárultak. Levágott emberfejek, megkötözött foglyok, jajgató halálraítéltek látványa került elébe. Izgatottan kérdezte nevelőjétől : “Az istenért ! Hol vagyunk ?" A nevelő csendre intette : “Hát nem látod ? Szulla házában." Az ifjú Kátó a borzalmas látvány hatása alatt tovább kérdezősködött : “Kik ezek ?" Szárpedó megmagyarázta : “Szerencsétlenek." “Miféle szerencsétlenek ?" “Olyanok, akik nem tetszenek Szullának." “És mi lesz velük ?" “Semmi !" “Akkor miért sírnak s miért ordítoznak ?" Szárpedó még mindig kertelt : “Mert semmi okuk nem lehet a nevetésre."

Kátó türelmét vesztve nevelője kitérő feleletein, felszólította, hogy beszéljen világosabban : “Miért ne tudhatnám én is, hogy mi történik itten ?" Szárpedó most már kissé bosszúsnak mutatta magát : “És magadtól nem tudnád kitalálni ?" “Nem !" “Ne is tudj meg akkor semmit." A párbeszéd folyamán feltűnt azonban a gyermek Kátónak, hogy Szulla házában egyre több ember fordul meg, akik megkötözött rómaiakat hoznak, akiket aztán durva szitkok s rúgások között fákhoz kötöznek vagy a picékbe dobnak s akiknek arcáról kivétel nélkül a legnagyobb kétségbeesés olvasható le. Kezdett derengeni előtte a dolog s hogy sejtelme alaposságáról meggyőződjék, újra nevelőjéhez fordult kérdésével : “Ugy-e, hogy ezeket az embereket megölik ?" Szárpedó szomorúan bólintott a fejével : “Igazad van !" Kátó tovább kérdezte : “És mi a vétkük ?" “Némelyeknek semmi, másoknak még ennyi sem." Azután elmagyarázta növendékének Szulla egész rémuralmát, mire a gyermek minden tagjában remegve felkiáltott : “Miért nem végzi ki senki ezt a dühöngőt ?" Szárpedó a bölcsek isteni nyugalmával válaszolta : “Mert gyűlölik, de még inkább félnek tőle az emberek." Kátót nem nyugtatták meg nevelője szavai, Szárpedó azonban nem beszélt többet. Végezetül még ezt mondta növendékének : “Nyugodj meg benne, mert úgysem lehet tenni róla. Ha Szulla nincs, jön helyébe másik s ehelyett is újra egy másik, mert ember mindig kapható ilyen célokra. Kátó türelmét vesztve nevelője kitérő feleletein, felszólította, hogy beszéljen világosabban : “Miért ne tudhatnám én is, hogy mi történik itten ?" Szárpedó most már kissé bosszúsnak mutatta magát : “És magadtól nem tudnád kitalálni ?" “Nem !" “Ne is tudj meg akkor semmit." A párbeszéd folyamán feltűnt azonban a gyermek Kátónak, hogy Szulla házában egyre több ember fordul meg, akik megkötözött rómaiakat hoznak, akiket aztán durva szitkok s rúgások között fákhoz kötöznek vagy a picékbe dobnak s akiknek arcáról kivétel nélkül a legnagyobb kétségbeesés olvasható le. Kezdett derengeni előtte a dolog s hogy sejtelme alaposságáról meggyőződjék, újra nevelőjéhez fordult kérdésével : “Ugy-e, hogy ezeket az embereket megölik ?" Szárpedó szomorúan bólintott a fejével : “Igazad van !" Kátó tovább kérdezte : “És mi a vétkük ?" “Némelyeknek semmi, másoknak még ennyi sem." Azután elmagyarázta növendékének Szulla egész rémuralmát, mire a gyermek minden tagjában remegve felkiáltott : “Miért nem végzi ki senki ezt a dühöngőt ?" Szárpedó a bölcsek isteni nyugalmával válaszolta : “Mert gyűlölik, de még inkább félnek tőle az emberek." Kátót nem nyugtatták meg nevelője szavai, Szárpedó azonban nem beszélt többet. Végezetül még ezt mondta növendékének : “Nyugodj meg benne, mert úgysem lehet tenni róla. Ha Szulla nincs, jön helyébe másik s ehelyett is újra egy másik, mert ember mindig kapható ilyen célokra.

Most olyan időket élünk, hogy az ilyen embereknek kedvez a szerencse." “De ez nem ember ! Még állatnak sem nevezhető ! - felelte nagy felindulással Kátó - csak az ördögök képesek ekkora aljasságra !" Szárpedó szomorú mosollyal mondta : “Legyen ördög, nem bánom. A tényeken azonban senki sem változtathat." Ekkor tört ki az ifjú Kátó szívéből a keserűség s ekkor monda volna nevelőjének : “ Hát miért nem adtál indulásunkkor kardot a kezembe, hogy leszúrhassam őt s hazámat megszabadítsam ettől az undok szörnyetegtől !" Ha meg is tette volna ezt az ifjú Kátó, kérdés, hogy találkozott volna-e tette azzal a közhelyesléssel, melyet kétségtelenül remélt naiv fölháborodásában. Hiszen Szulla az általa teremtett rémuralmat párthíveinek legnagyobb helyeslése mellett rendezte. Katonái és a nemesi osztályok, kiknek érdekében a demokratikus intézményenek még a csíráját is kipusztította az alkotmányból, nem tiltakoztak intézkedései ellen. Nem bánták, hogy a tribunuszok és tribuszok jogait megsemmisítette, hogy a szövetségeseket halomra ölette s hogy minden hatalmat az arisztokrácia kezében összpontosított. Kétévi diktátorságának minden ténye s halálának eseménye egyformán mutatták, hogy az arisztokrácia és Szulla szolidárisak voltak egymással. Mikor Szulla meghalt, olyan temetést rendeztek neki, minő Rómában talán még sohasem volt. A diktátorságról való lemondása után is, mikor Kuméba vonult vissza, a legnagyobb nyugalmat élvezte és a legkisebb bántódásban sem részesült. Sőt nagy elismeréssel adóztak kormányzásának s azt hirdették érdektársai mindenfelé, hogy megmentette az alkotmányt. Ez részben igaz is volt.

Tényleg megmentette ő az alkotmányt, de azt az alkotmányt, amelyik a gazdagok kiváltságait biztosította. Az ő győzelme azt jelentette, hogy Róma diadalmaskodott Itália, a gazdagok pedig a szegények felett. Nem osztották ki ezután az állam földjeit a katonák között, hanem az elkobzott magánjavakat adták oda nekik. Szulla alkotmánya lényegesen megváltoztatta a régebbi demokratikus rendszert. A tisztviselők számát önkényüleg ő maga állapította meg, midőn a prétorok számát nyolcban, a kvesztorokét húszban írta elő. Prétor csak olyan ember lehetett, aki már kvesztori tisztséget viselt, a konzulokat pedig a prétorok közül kellett választani. A komicia tributákat eltörülte s ezáltal megfosztotta a tribunusokat hatalmuktól, ellenben a szenátusnak visszaadta régi jogait. Reakciós volt Szulla alkotmányrendszere abban is, hogy az itáliaiaktól megvonta a római polgárjogot. Két évig viselte Szulla a diktátorságot s a második esztendő multával lemondott. Szándékát a következő szavak kíséretében tudatta a rómaiakkal : “Rómaiak ! Visszaadom nektek a korlátlan hatalmat, mellyel engem felruháztatok. Igazgassátok magatokat a saját törvényeitek szerint.

S ha valaki tőlem számadást kíván eljárásomról, annak kész vagyok vele szolgálni." Egy ifjú, kinek atyját Szulla kivégeztette, megragadta ezt az alkalmat s felelősségre vonta Szullát : “Mivel tudod megindokolni atyám megöletését és a római nép ellen elkövetett merényleteket ?" Szulla nyugodtan végighallgatta az ifjút s ezt a megjegyzést tette : “Ezen ifjú lesz oka annak, hogy utánam senki sem fogja a főhatalmat letenni." Szulla ezután félrevonult s egészen az élvezeteknek adta át magát. Irt, bűvészkedett, ivott, mulatott, de olykor-olykor mégis megkívánta természete a vérengzéseket. Ilyenkor felébredt benne a régi vadállat. Egy Grániusz nevű kvesztort az ágya mellett öletett meg, hova őt ekkor borzasztó nyavalyája szögezte. Irtóztató és undok volt ez a nyavalya, mely méltó befejezését adta Szulla életének. Testéből - mondja a krónikás - tetvek forrtak ki, melyeket hiába söpörtek le róla. Ellepték összes tagjai s a végén felemésztették. A római előkelők, miként már említettük, díszes temetést rendeztek Szullának. Hatalmas síremléket is állítottak neki, melyre a maga által készített sírverset vésték, mely így szólt : “Senki sem tett annyi jót barátaival s annyi rosszat ellenségeivel." Százötvenezer polgár, ezerkétszáz lovag, kétszáz szenátor, hatvan edilisz, két prétor és negyven konzulságot viselt férfiú esett bosszúja áldozatául s közben a birodalom virágzó tartományai is elpusztultak.

Háború Szertoriusz ellen.

A Szulla halála után következő események bizonyították, hogy az az alkotmány, melyet a vérengző diktátor zsarnoki módon rákényszerített a római népre, a sokaságnak nem kellett. A rémuralom kegyetlen terrorja a forradalmi érzéseket váltotta ki az emberekből s ez ki is tört mindjárt, mihelyt az alkalom kedvezőnek mutatkozott kitörésére. A köztársaság Szulla halála után a forrongások színtere. Az ellenzéki mozgalmak élén Emiliusz Lepidusz állott, akit Pompejusz tanácsára választottak konzullá. Követelte a tribunuszok régi jogainak visszaállítását, a szövetségesek számára a polgárjogot és a száműzöttek javainak visszaadását s ezen célok elérése érdekében fegyveresen támadt Rómára. Azonban nem volt szerencséje. Konzultársa, Lutáciusz Katullusz, a hasonló nevű híres költő apja, legyőzte és menekülésre kényszerítette őt. Lepiusz Szárdiniába vonult seregével, hol nemsokára meghalt. Serege maradványát Perpenna Hispániába vitte, hol ekkor Szertoriuszé volt a hatalom, aki nagy előkészületeket tett Róma megbuktatására. Szertoriusz ellen a köztársaság Pompejuszt küldte. Pompejusz híres ember volt. Az “imperátor, triumfátor és nagy" mellékneveket kiérdemelte már, mikor a szenátus megbízta őt a Szertoriusz elleni háború vezetésével. Rómában egyike volt a legnépszerűbb férfiaknak. Szabad idejét munkában és tanulásban töltötte, mértékletes életet élt s távol állott lelkétől minden aljas szenvedély.

Szulla diktatúrája alatt a legnagyobb befolyásra tehetett volna szert, de ő tartózkodott azoktól az aljasságoktól, melyek Szulla híveit jellemezték. A proskripcióban nem vett részt, a lefoglalt javakból semmit sem tulajdonított el magának, úgyhogy már ezen tettei által hallgatagon kritikát mondott Szulla vérengzéseiről, ami a nép nagy részét bizalommal töltötte el irányában. Pompejusz húszéves volt, mikor első nagy sikerét aratta egy pörös ügyben. Ékesszólása annyira megbűvölte a bírót, hogy leányát nőül adta hozzá. Ifjúkora nagy részét különben a táborokban és a harcmezőn töltötte. A köztársasági villongások idején seregével Szullához csatlakozott s számos győzelmet aratott számára. Szullát annyira megnyerte bátorságával és vezéri képességével, hogy a legnehezebb feladatokkal bízta meg őt, melyeket Pompejusz sikeresen hajtott végre, mert a sereg bizalommal volt hozzá. Szullát Pompejusz kiválósága és nagy sikerei annyira meghatották, hogy nőül adta hozzá unokáját, miáltal rokonsági kötelékébe is bevonta. Egy alkalommal úgy látszott, hogy Pompejusz Szulla előtt kegyvesztetté vált. Midőn ugyanis Afrikában harcolt és Szullától azt a parancsot kapta, hogy seregeit bocsássa szabadon, Pompejusz katonáinak tiltakozása ellenére is teljesítette a rendelkezést s egyedül tért vissza Rómába. Szulla egészen megváltozott most Pompejusz irányában. Visszatért a bizalma iránta és a legnagyobb mértékben kegyeibe fogadta őt. A szenátussal és a néppel eléje ment és a nagy melléknévvel tüntette ki. Pompejusznak azonban ez nem volt elég.

Követelte, hogy adjon neki Szulla diadalmenetet, mert győzelmes háborúi után ez őt megilleti. “De hiszen nem vagy még szenátor sem !" - mondta neki Szulla. Pompejusz önérzetesen felelte : “Nem vagyok, az igaz, de tettem annyit a köztársaságért, mint akármelyik szenátor." Végül egészen felindulva kiáltott Szulla felé : “Vigyázzon a diktátor és lássa meg, hogy a felkelő napnak több bámulója van, mint a lenyugvónak !" Szulla környezete halálsápadt lett a félelemtől. Biztosra vették, hogy Pompejusz életével fog lakolni vakmerő kifakadásáért, holott nem így történt. Szulla egy darabig gondolkozott, összeráncolta homlokát s azután ideges elhatározással, kétszer egymásután kiáltotta : “Hát diadalmaskodjék !" Vagyis Pompejusz megkapta a diadalmenetet. A Szertoriusz által kezdeményezett mozgalmak még Szulla életében megindultak. Ezeknek a leverésére volt kijelölve Pompejusz, aki elfogadta a megbízást és megindította seregét Hispániába. Szertoriusz egyszerű családból származott. A szabinok földjén született és már korán kitűnt katonai tehetségével. Résztvett a cimberek és teutonok elleni háborúkban, Máriusz hadjárataiban, majd Hispániába ment prétornak, hol előzékeny modorával és jóindulatával annyira megnyerte a lakosságot, hogy a legnagyobb bizalommal voltak irányában. Ázsiában tartózkodott még Szulla, midőn Szertoriusz Hispániába ment, hogy Máriusz pártja számára seregeket gyűjtsön.

Csapataival azonban nem tudott idejekorán megjelenni Rómában, Szullának viszont nem akarta magát megadni, miért is Hispániában maradt s ott tovább folytatta az ellenállásra való előkészületeket. Mindenfelől gyűltek táborába a hispániaiak és a Rómából menekült emberek. Szertoriusz nagy feladatra készült. Ellen-Rómát akart alakítani, hogy ezzel az igazi Rómát, mely Szulla alatt a reakció legszélsőbb rendszerét képviselte, megbuktassa. A táborába menekült szenátorokból és lovagokból egy háromszáz főből álló szenátust alakított és ezzel készült Róma hatalmát megtörni. Nagy népszerűsége következtében tábora napról-napra növekedett. A legelőkelőbb hispánok hozzáküldték gyermekeiket, ő pedig oktatta őket hadviselésre, törvényekre és a római nyelvre. Szertoriusz ismerte a maga népét, tudta, mennyire könnyenhívő s mily nagy mértékben hajlik babonára. Hogy még jobban magához csatolja őket és vállalkozása iránt még nagyobb bizalmat keltsen bennük, mindig egy fehér szarvast tartott maga mellett, melyről azt híresztelte, hogy az istenek küldték neki ajándékba s Diána istennő egyenesen azzal a szándékkal adta, hogy vállalataiban segítségére legyen. A csodaszarvas iránt a hispánok nagy tisztelettel voltak eltelve. Isteni hatalmat tulajdonítottak neki s azt terjesztették róla, hogy fegyver nem fogja testét és képes a legtömöttebb katonasorokon is keresztültörni, csakhogy mindig gazdája mellett legyen.

A csodaszarvasban a győzelem biztosítékát látták s a legnagyobb kedvvel és bizalommal ajánlották fel szolgálatukat Szertoriusznak, csakhogy a gőgös Róma hatalmát megdöntsék. Szulla először Metellusz Piusz konzult küldte Szertoriusz ellen, aki Metelluszt több ízben megverte. Erre Metellusz díjat tűzött ki Szertoriusz fejére, de csábításai hatástalanok maradtak. A hispániai táborban nem akadt egyetlen ember sem, aki őt elárulja. Szertoriusz mindig szem előtt tartotta, hogy ő római hazafi, aki Róma ellen harcol ugyan, de nem azért, hogy elpusztítsa, hanem hogy hibáiból kigyógyítsa és tökéletesebbé tegye. Ennélfogva visszautasította Mithridátesz ajánlatát is, aki éppen ekkor újabb háborúra készülvén Róma ellen szövetségeseket keresett és Szertoriuszt is felhívta támogatására. Szertoriusz azonban elutasította az ajánlatot s csupán arra volt hajlandó, hogy közös erővel buktassák meg a köztársaságot, de anélkül, hogy ezért a szolgálatért Mithridátesz egyetlen római tartományt kapna. Szulla halála után a szenátus Pompejuszt bízta meg a hadjárat vezetésével. Szertoriusz kiváló vezéri tehetségével és csapatainak fegyelmezettségével szemben azonban Pompejusz sem tudott eredményt elérni. Seregei kegyetlen csatákban vérzettek, diadalt mégsem arathattak. Nyilt csatában nem is tudott volna Pompejusz boldogulni, de segítségére jött az árulás. Szertoriusz seregében nagy fegyelem uralkodott.

Fenn kellett ezt a fegyelmet tartania a vezérnek, nehogy a hispánok rokonszenvét elveszítse, mert a garázda, rabló és pusztító csapatok, ha szabadjukra bocsátják őket, a legnagyobb rémei lehettek volna a provinciának. Ezt az állapotot használta fel a ravaszlelkületű Perpenna arra, hogy vezérét megbuktassa, illetőleg megsemmisítse. Összeesküvést szőtt ellene. Kapott is társakat azokban a római tisztekben, kik feslett és kéjelgő élethez lévén szokva, nehezen tűrték a szigorú fegyelmet. Perpennát a fővezérség elnyerésének mohó vágya vitte bele az összeesküvésbe s hogy célját minél gyorsabban elérje, hozzáfogott tervei megvalósításához. Egyik ünnepen Szertoriusz lakomát adott tisztjei számára s Perpenna ezt a napot tűzte ki az összeesküvés végrehajtására. A lakomán Szertoriusz hívei, az összeesküvők nagy számmal jelentek meg. Perpenna és társai abban egyeztek meg, hogy a vezért alkalmas pillanatban megölik. Az volt tehát az első törekvésük, hogy a Szertoriusz-párti tiszteket idejekorán eltávolítsák a lakomáról. Ezt a kérdést úgy intézték el, hogy egy részüket leitatták, másik részüket pedig különböző ürügyek alatt elhivatták embereikkel a lakomáról. Mikor ennyire jutottak, az egyik cinkos borral telt poharát, mintha véletlenségből történt volna, feldöntötte. Ez volt a jel a merényletre. A többiek erre hirtelen felugráltak és a mitsem sejtő védtelen vezérre vetették magukat.

Szertoriusz halálos meglepetéssel fogadta az ellene intézett rohamot. “Hé...mi...gazemberek..." Ezt a pár szót tudta kiejteni, de még mielőtt segítségért kiálthatott volna, felkoncolták. Perpenna a gyilkosság után magához ragadta a fővezérletet, cinkostársait pedig előkelő tisztségekbe juttatta. De nem ért célt vele, mert a hispánok, mihelyt értesültek Szertoriusz haláláról, otthagyták a tábort és hazaszéledtek. Őket nem a Perpenna jellemtelensége, hanem a Szertoriusz rokonszenves egyénisége és kiváló vezéri képességei vonzották a római táborba s mihelyt Szertoriusz meghalt, bizalmuk sem volt többé a vállalat komolyságában. Pompejusznak ezután könnyen ment a dolga. A tábor különböző törzsei békességet ajánlottak, az ellenálló csapatok pedig, mihelyt komolyra fordult a küzdelem, megadták magukat. Perpenna élve került Pompejusz kezébe. Szorult helyzetében azzal próbálta magát tisztázni, hogy ő csupán Pompejusz érdekében járt el s vakmerően azt állította, azért ölte meg Szertoriuszt, hogy ezzel Rómának szolgálatot tegyen. S volt szemtelensége hozzá, hogy a Metellusz Piusz által Szertoriusz fejére kitűzött vérdíjat maga számára követelje. Aztán abban a hiszemben, hogy Pompejusz kedvét meg fogja nyerni, Szertoriusz levelezését átadta Pompejusznak.

Ez a levelezés sok előkelő római férfiút kompromittált, kik Szertoriusszal összeköttetésben állottak s leveleik kiadásával Perpenna afféle proskripciót akart rendeztetni, amilyenekben pár év előtt Szulla remekelt. Pompejusz azonban nem az az ember volt, akit hitványságokkal el lehetett volna útjából téríteni. Ismerte ő jól Perpennát. Előkelő érzése és tiszta jelleme utálattal fordult el tőle. Perpenna éppen az ellenkezőjét érte el annak, amit akart. Pompejusz elfogatta és halálra ítélte. Nem akarta semmi áron megérteni az elvetemült lélek, hogy a bűn nem szokott megtorlás nélkül maradni. “Mindent hazámért tettem !" - hajtogatta egyre színlelt felháborodásában. Mikor pedig Pompejusz csendre intette, újból kitört : “Ez a jutalma a hazafias erényeknek ?" Mire Pompejusz megnyugtatta : “Az olyan hazafias erényeknek, melyekben te tündököltél, ez lehet az egyetlen jutalma." És igaza volt, mert évezredek előtt is hajlandók voltak az emberek a hazafiasság szép frázisával elburkolni olyan gazságaikat, melyeknek az elkövetésére egyedül önzésük és jellemtelenségük sarkalta őket. Perpenna azonban hiába szónokolt és hiába verte a mellét. Amilyen halállal végezte ki Szertoriuszt, olyan halállal kellett neki is bűnhődnie. Pompejusz megvetette az árulót s a Szertoriusz-féle levelezést is olvasatlanul égette el. Másik szép tette pedig az volt, hogy Szertoriuszban, akit kiváló ellenfélnek ismert, megbecsülte a vitéz katonát és a jellemes embert. Díszes temetést rendeztetett emlékére s a temetés után egész Hispániában helyreállította a rendet.

Sikerei után másodszor érte meg azt a kitüntetést, hogy diadalmenetet tarthatott, pedig még nem érte el azt az életkort, hogy szenátor lehetett volna és törvény szerint megillethette volna őt a diadalmenet rendezésének joga. Pompejusz azonban már Szulla alatt is részesült ebben a kitüntetésben s most, midőn konzuli öltönyben, liktoraival megjelent a cenzorok előtt, ezek csak a formalitás okából kérdezték : “Kitöltötted-e a törvény által megszabott időt, óh nagy Pompejusz, a csatatéren ?" Mire ő emelt hangon felelte : “Igenis kitöltöttem, még pedig a saját vezérletem alatt."

A gladiátorok lázadása.

A Szertoriusz elleni háború még nem volt befejezve, mikor egy új mozgalom fenyegette a köztársaságot. Ez a gladiátorok lázadása volt. Két rabszolgalázadást már szerencsésen kihevert a köztársaság, midőn a legveszedelmesebbel, a gladiátorokéval is meg kellett küzdenie, mely szintén azon az alapon keletkezett, mint a többiek. Az elnyomott, kizsákmányolt és embertelen sorsban részesülő tömegek belátták, hogy helyzetükön csak erőszakos fellépéssel segíthetnek. Elhatározták tehát, hogy szembeszállnak uraikkal és fegyveresen fognak küzdeni ellenük.

Mielőtt a lázadás eseményeinek ismertetésével foglalkoznánk, meg kell ismerkednünk kissé közelebbről a gladiátori intézménnyel. Kik voltak a gladiátorok és mi volt a szerepük Róma életében ? A római népnek legkedveltebb és legnépszerűbb szórakozó helye volt a cirkusz. Hatalmas, többezer ember számára való épület volt ez, hol mindenféle látványossággal mulattatták a vállalkozók a római népet. Makedónia leigázása után Metellusz volt az első, aki divatba hozta az állatviadalokat. Metellusz százötven elefántot hozatott Rómába s most heteken át abban telt a rómaiak kedve, hogy napról-napra megjelentek a cirkuszban, hol a rabszolgák az elefántokkal küzdöttek s nagy hajsza után, melyben számos rabszolga vesztette életét, az elefántokat végre leterítették. Szulla és Szkaurusz egy lépéssel már tovább mentek. Ők oroszlánokat és párducokat hozattak Rómába s ezzel a cirkuszi mutatványokat sokkal vérengzőbbé és izgalmasabbá tették. Pompejusz szintén oroszlánokat, tigriseket és párducokat hozott magával, Cézár nemkülönben, de ezeken kívül szerepeltek a cirkuszi mutatványokban medvék, bölények, krokodilusok is, mert a római nép barbár és elvetemült erkölcse megkívánta az ilyen látványosságokat. A gladiátori intézmény az etruszkok és a kampániak révén terjed el Rómában. Ezen népeknél volt divatban, hogy temetések alkalmával a sírhantok előtt páros viadalokat rendeztettek rabszolgákkal, kik mindaddig küzdöttek egymás ellen, míg az egyik halva maradt a küzdőtéren. A barbár szokás lassankint elterjedt aztán Rómában is.

Eleinte csak egyesek rendeztek szülőik temetése alkalmával ilyen viadalokat, később aztán ragadós lett a példa, úgyhogy végül ezek a viadalok rendszeres cirkuszi mutatványokká váltak. A gladiátorságra a rabszolgákból és hadifoglyokból válogatták ki a legügyesebb embereket. Hatalmas testalkatú, bátor és erős férfiak voltak ezek, kiket gladiátor iskolákban képeztek ki arra, hogy ügyesen verekedjenek a cirkuszokban egymással és a vadállatokkal életre-halálra. A római népet annyira elfajulttá tették ezek a látványok, hogy a cirkusz a legnélkülözhetetlenebb szórakozásai közé tartozott. Kegyetlen természete, durva érzései szabadon tomboltak s valósággal kéjelegtek a borzalmas látványokban, hiszen nem az ő bőrükről volt szó. Nem nekik kellett a párducokkal, oroszlánokkal és tigrisekkel kiállaniok, nem ők mérték össze egymással kardjaikat, hanem a szerencsétlen rabszolgák, kiknek halálos küzdelmeire összesereglett az egész előkelőség és az egész római söpredék. A durva izgalmak iránt fogékony nép valósággal tódult a cirkuszi látványosságokra, hogy gyönyörködjék embertársai gyötrelmes halálában. Voltak vállalkozók, akik üzletet csináltak ezekből a mutatványokból s egyenesen arra a célra képezték ki rabszolgáikat, hogy a gladiátori küzdelmek számára eladhassák. A szerencsétlen embereknek, mielőtt a küzdőtérre kiállottak, meg kellett esküdniök, hogy bátran fogják viselni magukat. Esküjük így szólt : “Esküszöm, hogy kiállom a halált a tűzben, láncok között, a korbácsütés vagy kardcsapás alatt.

És testestől-lelkestől, mint igazi gladiátor a rendező minden akaratának alávetem magamat." Mikor valaki előkelő tisztségre vágyott, hogy a nép kegyét megnyerje, gladiátori viadalokat rendeztetett. A bérlőnél egyszerűen megrendelte a játékot s minél kegyetlenebb volt az ilyen küzdelem, a nép annál inkább meg volt elégedve vele. Az előadásokat rendesen hirdetmények útján tudatták a néppel. A hirdetményeket, akárcsak a mai plakátokat, az uccasarkokra függesztették ki s tudatták benne, hogy milyen küzdelmek fognak folyni. Egyik hirdetmény a többek között a következő szavakkal tudatta az előadást : “Diadaljátékok fognak tartatni. Az edilisz adja ezt jutalmul a népnek, hogy őt e méltóságra megválasztotta. Ötven pár vesz részt a küzdelemben, kik egymást meg fogják gyilkolni." A hirdetés után ezrével töltötte meg a nép a cirkuszt s ideges türelmetlenséggel várta az előadások kezdetét. Legelőször is megjelenik a rendező, vagyis az az úr, aki a konzulság vagy más hivatal elnyerésére pályázik s a nép kegyét ilyen áron akarja megnyerni. Utána egymás után lépkednek be a gladiátorok. Hatalmas férfiú valamennyi. A nép tapsol nekik. A következő pillanatban pedig nagy részük vérben fog fetrengeni a porondon. kezdetben csak a vívásban és a fegyverforgatásban való ügyességüket mutatják be, Ez a bevezető küzdelem még nem halálos természetű, éppen ezért a fenséges nép már nyugtalankodni kezd.

Neki vér kell, halálhörgéseket akar hallani, követeli tehát, hogy kezdjék meg az igazi küzdelmet, ami éles fegyverekkel szokott történni. Izgalom fogja el az egész cirkuszt. Nemsokára megkezdődik ez is. A küzdelem gyors, heves és halálthozó. De a rabszolgákon nem lehet észrevenni a legkisebb remegést sem. Csak arra ügyel mindegyik, nehogy őt sebesítse meg a társa. Némelyik már négy-öt sebtől vérzik, miközben a viadalt a felizgult nép helyeslő vagy biztató ordítása kíséri. Egyes esetekben, mikor a küzdő a bátorság mellett nagy ügyességet is tanusít, a nép megkegyelmez neki. Csakhogy az ilyen esetek nagyon ritkák. Legtöbbször, mikor az egyik fél kimerült és legyőzve hullt társa elé, a játék rendezője megadja a jelt. “Recipe ferrum !" Ez azt jelenti, hogy a győztes szúrja le ellenfelét, mire ő a földön heverő bajtársa felé közeledik és ismétli a kegyetlen szavakat : “Recipe ferrum !" (Fogadd a vasat !) Az áldozat erre a nép őrjöngő örömrivalgása között holtan marad a küzdőtéren. Ezekután felharsannak a trombiták, melyek tudtul adják az áldozat halálát. Most gyorsan kiviszik egy elkülönített helyre a haldoklót s a győző megfosztja őt ruháitól és fegyvereitől. De ellepik az ilyen szerencsétlen áldozatokat a legsúlyosabb nyavalyákban sínylődő betegek, akik mohón felnyalják ömlő vérét, abban a hiszemben, hogy ezáltal rettenetes betegségeikből ki fognak gyógyulni.

Az előbbiek elmondására azért volt szükség, hogy megérthessük azt a mozgalmat, mely Kr. e. 72-től 71-ig tartott és Szpartakusz vezérlete alatt támadta meg a római köztársaságot. Szpartakusz thrák születésű gladiátor volt, aki Kápuában élt, miután ez a város volt a gladiátorok kiképző helye. Itt tanították őket kardvívásra, kopjavetésre s mindazokra az ügyességekre, melyekre a küzdelemben nélkülözhetetlen szükségük volt. Ezen gladiátorok között Szpartakusz volt ekkor a legkiválóbb. Óriási termetű, gyönyörű szép férfi, aki amellett a legnagyobb ügyességgel kezelte a fegyvert. De ő nemcsak a kardforgatásban volt kiváló, hanem a szerencsétlenek iránt érzett részvétében is. Társainak nem egyszer mondotta, hogy a halál többet ér az olyan életnél, mely reájuk várakozik. Megragadó szavakban tudta festeni azt a nyomorult sorsot, melyben részük lesz s annyira hatott lelkükre, hogy azok készeknek mutatkoztak mindent megtenni érette. Szpartakusz megvilágította előttük, hogy előbb-utóbb dícstelen halállal kell kimulniok. De ha már kikerülhetetlen a haláluk, miért ne haljanak meg legalább tisztességgel, saját szabadságuk érdekében. Egy ízben így szólott : “Miért nem fogunk fegyvert zsarnokaink ellen ?" Azután hatalmas beszédet tartott, melyben a rabszolgák szerencsétlen életét ecsetelte.

Társai, vagyis az a hetvenhét gladiátor, aki vele együtt volt a gladiátoriskolában, elkeseredve hallgatták Szpartakusz igazságait s egy napon kijelentették, hogy melléje állanak. “Légy vezetőnk és mi követni fogunk mindannyian !" - kiáltották. Feltörték börtöneiket s egy mészáros bódéban késeket szerezvén maguknak s egyéb vágó és szúró szerszámokat, a szomszéd faluba futottak. Természetesen katonákat küldöttek üldözésükre, de ezekkel könnyen elbántak. Amerre elhaladtak, mindenütt lázadásra szólították a rabszolgákat. Rövid idő alatt több ezer ember sorakozott köréjük. A rabszolgák mindenfelől siettek Szpartakusz zászlaja alá. Nem telt bele pár hónap és százhúszezer fegyveres rabszolga állott Szpartakusz parancsnoksága alatt. Ennek a nagy csapatnak a gladiátorok és az értelmesebb rabszolgák voltak a vezetői s olyan kitünően végezték feladatukat, hogy a köztársaság tehetetlen volt velük szemben. Különben is a római szenátus, mint más alkalommal, úgy ezúttal is kicsinyelte a mozgalmat. Azt hitte, hogy ez múló jelentőségű dolog s előkelő gőgje sem engedte, hogy komolyan foglalkozzék a lázadással. Harmadrangú vezéreket küldött ellenük, kiket Szpartakusz természetesen könnyű szerrel vert vissza. A vereségek hírére nagy ijedelem fogta el a szenátust. Belátták, hogy a fele sem tréfa Szpartakusz felkelésének s új seregeket küldtek ellene a prétorok vezetése alatt. Mikor prétor vezette a római hadsereget, ez azt jelentette, hogy az ellenség komolyan fenyegeti Rómát. Csakhogy a prétorok sem tudtak boldogulni Szpartakusszal.

Róma végül konzulokat állított a csapatok élére, holott máskor ezt csak akkor szokta tenni, mikor valamely hatalmas nemzet ellen visel háborút. Szpartakusz egykedvűen vette a konzulok megjelenését is. S hogy a rómaiaknak nagyobb legyen a szégyene, a konzulok is több ízben vereséget szenvedtek. Szpartakusz egyik diadalát a másik után aratta. Húsz nagy és számos kisebb ütközetben verte meg a rómaiakat, akik kénytelenek voltak legkiválóbb vezéreiket küldeni ellene. Töméntelen vér és leírhatatlan pusztítások jelezték a rabszolgák útjait. Uraik ellen érzett dühük a legnagyobb kegyetlenkedésre vitte őket. Nem kegyelmeztek egyetlen rómainak sem s mindazt az embertelenséget, melyet gazdáik elkövettek ellenük, ők most hasonlóval viszonozták. Még gladiátori mulatságokat is rendeztek maguknak. Csakhogy most nem rabszolga, hanem római szenátor és lovag volt a gladiátor, kiknek a rabszolgák mulattatására kellett halálos viadalokat vívniok. Mikor Krixusz rabszolgavezér elesett, a temetésére rendezett szertartáson háromszáz szenátor és lovag kényszerült megjelenni a porondon és mulattatni a rabszolgákat azzal, hogy szabályos párviadalban legyilkolják egymást. S kiderült ekkor, hogy ez a mulatság a résztvevőknek csöppet sem kellemes dolog, sőt nagyon is rettenetes. A rabszolgák nagy szakértőknek mutatkoztak a viadalok szemlélésében.

Valóságos művészi szakavatottsággal bírálták meg a verekedők ügyességét s mikor lankadt az egyik fél, éppen úgy kiáltották közbe bátorításul, akárcsak a rómaiak : “Ne hagyd magad !" A küzdő szenátorok, lovagok és egyéb arisztokrata sarjak pedig úgy kiáltozták végső vonaglásukban, mint a cirkuszok rabszolgái : “Kegyelem ! Kegyelem !" Mire a rabszolga nézőpublikum ugyanazzal a vad kegyetlenséggel, melyet gazdáitól tanult el, ordította a legyőzött felé : “Recipe ferrum !" És a letepert gladiátor a sokaság röheje és gúnyos kacaja között adta ki lelkét. Szomorú és utálatos látványosságok voltak ezek is, akárcsak a római cirkusz jelenetei s aki szívén viseli az emberi méltóság ügyét, éppen olyan undorral fordul el ezektől is s egyben megmutatták azt az elvadulást, mely rendes következménye minden olyan társadalmi berendezkedésnek, mely az egyes osztályokat a durva erő alapján kiszolgáltatja a hatalmasabbnak. Most a rabszolgák voltak hatalmasabbak, ők rendezték tehát a farsangi vigalmakat a maguk mulatságára. Eközben a rabszolgák hada rohamosan közeledett Róma kapui felé. A szenátus most már látta, hogy hatalmas ellenséggel van dolga, melyet csak erejének végső megfeszítésével fékezhet meg, ennélfogva Liciniusz Krasszuszt bízta meg a sereg vezetésével s ugyanekkor rendeleteket küldött Hispániába és Ázsiába, hogy Pompejuszt és Lukulluszt a lázadók megtámadására utasítsa.

Szpartakusz felismerte a helyzet veszélyes voltát s azt a tanácsot adta alvezéreinek, hogy legjobb volna megszüntetni a hadakozásokat s Görögországba és Galliába vonulni vissza. Csakhogy a rabszolgasereg, melyet az eddigi sikerek egészen megmámorosítottak, tudni sem akart a visszavonulásról. Mindenáron Róma megtámadását sürgette, mert azt remélte, hogy Róma bevételével hozzájut a gazdag rómaiak kincseihez. A háborút ilyenformán folytatni kellett s Szpartakusz több diadalt aratott még, de döntő ütközetben Szilarusznál súlyos vereséget szenvedett Krasszusztól. Krasszusz szétverte Szilarusznál a rabszolgahadat és ez a vereség olyan hatalmas volt, hogy szó sem lehetett többé a rabszolgák küzdelméről. Szpartakusz érezte különben, hogy itt fog eldőlni a harc s ezért ütközet előtt leszúrta lovát. Mikor vezértársai megkérdezték tőle, miért teszi ezt, ő a következő szavakkal magyarázta meg eljárását : “Ha győzök, úgyis elég lovam lesz. Ha pedig csatát vesztek, nem lesz többé szükségem lóra." - Ezzel előrántván kardját, ahol a legsűrűbb sorai állottak az ellenségnek, odarohant, hogy lehetőleg Krasszusz közelébe férjen. Vele szeretett volna megküzdeni. De Krasszusz óvatosan megmaradt jól védett poziciójában. Szpartakusz azonban nem törődve az ellenség nyilaival, rettenthetetlenül osztogatta csapásait s mikor megsebesült, még féltérdre ereszkedve is folytatta a küzdelmet. Végre több lándzsadöfés oltotta ki az életét.

Negyvenkétezer rabszolga esett el ebben az ütközetben, de a rómaiak vesztesége is rendkívül nagy volt. A rabszolgasereg töredékei, mintegy ötezer ember az Alpokon iparkodtak keresztül jutni, de szembe találták magukat a Hispániából visszaérkező Pompejusz hadaival s ezek fegyverei által pusztultak el. Róma népe Pompejuszt és Krasszuszt is győzelmi kitüntetésekkel fogadta. A következő évre konzulokká választották őket. Pompejuszt nagy lelkesedéssel, Krasszuszt azonban csak nagynehezen. Krasszuszt, a gazdag uzsorást ugyanis nem szerette a nép s bárha a választás előtt a polgárokat tízezer asztalon vendégelte meg, Pompejusz befolyása nélkül nem nyerhette volna el az első méltóságot. Pompejusznak pedig nemsokára alkalma nyilt újabb babérokat szereznie a harctereken, mert Mithridátesz, pontuszi király új betöréssel fenyegette az ázsiai tartományokat, a kalózok pedig a tengerparti városokat fosztogatták s már Itália partjait is veszélyeztették.