A pún háborúk kora.

Róma versenytársa : Karthágó.

A hatalmasan fejlődő Rómának ugyancsak hatalmas vetélytársa akadt Afrika északi partján fekvő Karthágóban. Afrika északi partjai mintegy arra voltak hivatva, hogy ott valami hatalmas birodalom fejlődjék ki. Az egész partvidék csodálatosan váltakozott hegyes, völgyes vidékekkel s bőséges folyók szelték itt át a termékeny, búja növényzetű földeket. Afrikának ez a partvidéke igen érthetően nem zárkózott el a kultúrvilággal való érintkezéstől, mert egyrészt a szabad tengeren, másrészt a partok mentén meg volt adva a mód és az út a közlekedésre. Az ős lakosság a numidákból, mauretaniakból, libiaiakból, getulokból állott. Ez a lakosság, bár sok föníciai, római vándorolt be, fajiságát mai napig is fenntartotta az úgynevezett berberekben. Az őslakók jobbára földmíveléssel, pásztorkodással vagy hegyi vadászattal foglalkoztak. Nem igen érezték a szükségét annak, hogy egyszerűségükből kivetkőzzenek és ekkép boldogan éltek ősi foglalkozásaik között. Uj országalapítás és új hatalom kibontakozása nem is a bennszülött népek belső, szárazföldi vidékein történt, hanem a Tuniszi-öböl körül, ahol kitűnő kikötőhely kínálkozott a világjáró hajók számára, ahol tehát megvolt a kereskedelmi forgalomnak, később pedig a politikai hatalomnak az alapja. Ezen öböl mellett keletkezett a hatalmas Karthágó. Alapításának ideje a messze időkbe nyúlik vissza és természetes, hogy szintén mondai részletekkel van kiszínezve.

Afrika alkalmas partvidékein már a görögök előtt kereskedtek a föníciaiak, sőt hadakozásokba is bocsátkoztak.  Mindenesetre kétségtelen, hogy föníciai hajósok alapították Sziciliában Lilibeumot, ahonnan hajóikkal átjöttek a Tuniszi-öbölbe is. A tuniszi-öbölben számos egyéb helységen kívül még egy igen nevezetes várost alapítottak, amelynek fekvése rendkívül kedvezett a kereskedelmi és hajózási érdekeknek, mögötte pedig termékeny dombos vidék terült el. Ezt a várost a Tiruszból való föníciai gyarmatosok Kartsadást-nak (új városnak, latinul : Karthágó) nevezték el. Karthágó alapításának közelebbi adatait nem ismerjük. Monda homályosítja el még jobban a városalapítás történetét. A monda azt tartja, hogy Elissza (vagy Dido) királyleány (aki egyúttal föníciai istennő volt) alapította a várost. A városalapítás mondája szerint Elissza királyleány, Pigmalion tiruszi király nővére, Szikharbesz felesége volt a város alapítója. Pigmalion nagyon vágyódott Szikharbesz kincsei után és ez okból megölette őt. Csakhogy Elissza a kincseket magához véve, számos előkelő tiruszi férfiú társaságában elmenekült és hosszas bolyongás, hányattatás után Líbiába vetődött, ahol a lakosságtól annyi földet vásárolt, amennyit egy marhabőrrel be lehet keríteni. A líbiaiak beleegyeztek, de csak akkor vették észre megcsalatásukat, amikor késő volt. Elissza ugyanis egy nagy marhabőrből vékony szíjakat vágatott és azokat egymáshoz kötözte. Igy kerítette be a megvett területet, ahol Birza várát építtette. A vár körül építették fel a tirusziak Karthágót.

Egy líbiai fejedelem beleszeretett Elisszába és megkérte a kezét, de Elissza kikosarazta. Ez persze háborúhoz vezetett. De Elissza ennek akkép vetett véget, hogy máglyát építtetett, amelyen elhamvasztotta magát és mint istennő szállott az égbe. Ami már most a városalapító föníciaiakat illeti, hangsúlyoznunk kell, hogy ők elsősorban kereskedők és tengerészek voltak, csak másodsorban foglalkoztak hadi és államfenntartó kérdésekkel. Főérdekük elsősorban az volt, hogy kereskedelmet folytathassanak, anyagi érdekeiket biztosítva lássák. Eme sajátosságuknál fogva nem is igen tudtak, de nem is mertek hosszú ideig gátat vetni az idegen, főleg görög terjeszkedésnek. A görögök erősen megvetették a lábukat az Égei-tengeren, Cipruson, Egyiptomban és mindenfelé gyarmatosítottak, mire a föníciaiak a görög terjeszkedés elől egyszerűen hátrébb húzódtak nyugat felé. A föníciaiaknak ez a türelmessége, vagy akár gyámoltalansága azonban nem tartott szüntelen. Amikor ugyanis Sziciliában a görögök egyik kedvező pontot a másik után kerítették hatalmukba, virágzó és hatalmas városokat alapítottak, sőt amikor a görög kereskedők a föníciaiak kincses földjére, Hispánia vidékére (a mai spanyol földre) is ellátogattak, nemcsak aggodalom fogta el a föníciaiakat, hanem kétségbeesett bosszúság is. Talpra állottak. Ebben az időben Karthágó körülbelül a leghatalmasabb lehetett a föníciai városok között, mert a sziciliai városok is Karthágó oltalma alá helyezték magukat. Körülbelül ekkor kezdett Karthágó kilépni az ismeretlenség homályából.

A sziciliai, afrikai, szardiniai, spanyol parti városok egymásután Karthágóhoz folyamodtak védelemért, amely ekképpen nemcsak kimagaslott közülök, hanem önálló hatalommá, valóságos országgá kezdte magát kinőni. Karthágó egyébként rendkívül körültekintően növelte a maga hatalmát. Különösen Sziciliában választotta meg jól az általa alapított városok fekvését, nem szólván azokról a városokról, amelyek idővel hadakozás útján jutottak a birtokába. Kereskedelmi összeköttetésben álltak az akkori világ minden népével. Gyarmatokat alapítottak s ahol szükségesnek látták, várakat építettek kereskedelmi érdekeik védelmére. Hispánia, Szardinia, Korzika, a Baleari-szigetek mind Karthágó hatalma alá kerültek. Hajóik Britanniába is ellátogattak ónért, borostyánt pedig a frízek és imberek vidékéről hoztak. Adatunk van arról is, hogy Hannó karthágói tengernagy lehajózott és egészen a mai Szenegál-folyóig jutott el Afrika nyugati partja mentén. Hannó mintegy 30 ezer gyarmatos családot vitt magával a hajókon és mindenütt, ahol pihenőt tartott, néhány száz, néhol néhány ezer embert telepített le a helyi viszonyoknak megfelelően. Herodotosz tud arról, hogy a karthágóiak kiterjedt cserekereskedést folytattak Afrikának barbár vidékeivel is. Érdekesen írja le ezt a cserekereskedést Líbia barbár törzseivel.

Mikor a karthágóiak lerakják a parton áruikat, a vad bennszülöttek előjönnek a vidék belsejéből, aranyat tesznek le az áruk mellé és eltávoznak. A karthágóiaknak, akik a bennszülöttek eltávozása után újból partra szállanak, ha a cserébe adott arany nem elegendő, visszamennek a hajóikra. Erre a barbárok megint előjönnek, új aranymennyiséget raknak le és ez az eljárás mindaddig tart, míg az alku létrejön. A karthágóiak elviszik az aranyat, a barbárok az árukat. Karthágó kénytelen volt hatalmi alapon szervezkedni, ha meg akarta tartani a kereskedelmi téren elfoglalt pozicióját. Az adatokból összeállíthatjuk az a képet, amely Karthágó hatalmi berendezkedését mutatja. Eredetileg Karthágó ősalapítói adófizetői voltak a bennszülötteknek. A berberek ingyen nem engedték meg a letelepülést, ámde a ravasz kalmárnép már Kr. e. az V. században olyan jólétre és hatalomra tett szert, hogy nemcsak adót nem fizetett a berbereknek, hanem ezeket jórészt leigázta s arra szorította őket, hogy a karthágóiak számára földet míveljenek és pásztorkodjanak. Karthágó lett az ura az afrikai partmentének északon, sőt nyugat felé is. Nagy földterületek jutottak birtokába és csak a kis földesgazdáknak engedte meg, hogy a hozadék negyedrésze ellenében a föld tulajdonosai maradjanak. Maguk a karthágóiak nem szerették a földmívelést. Igen nehéz, kemény munka volt ez nekik. De annál kitűnőbben értették a kereskedelmi szervezést és a termékek értékesítését.

A karthágóiak tehát az általuk lakott területnek és igen nagy vidéknek kereskedő földesuraivá lettek, akik azonban maguk a föld szorosan vett mívelésével nem foglalkoztak. Államigazgatásuk sajátos arisztokrata jellegű köztársaság volt. A szervezet némileg hasonlítani látszott a római köztársasághoz, mert Karthágó élén két, valószínűleg évenkint választott főhivatalnok állott. A nevük szofetim volt, akikről a görögök azt állították, hogy tulajdonképp királyok. Idővel a két szofetim hatáskörét mind szűkebb korlátok közé szorították, amennyiben a szofetim inkább csak tiszteletbeli elsőbbséget élvezett és a végrahajtó hatalomnak mintegy külső képviselője volt. Az állami hatalomnak főtényezője az úgynevezett “nagy tanács" volt. Ez jórészt arisztokrata testület volt, tagjai a város legvagyonosabb és legbefolyásosabb kereskedő-családjaiból kerültek ki. A nagy tanácson kívül volt még egy tanács, “a 104-ek tanácsa", azután pedig a 28 tagból álló öregek tanácsa. E két utóbbinak egymáshoz való viszonyáról alig tudunk valamit. Sőt azt sem tudjuk, hogy az említett tanácsban miért voltak éppen 104-en. Annyi megállapítható, hogy a nagy tanács hovatovább egyre távolodott a többi tanácsoktól és idővel olyan arisztokratikus irányzatok kerekedtek felül benne a nagyvagyonú vezető emberek javára, mint aminő a középkori Velencében fordult elő. Az igazi hatalom mindinkább néhány ember, néhány család kezébe jutott.

A pénzarisztokraták szelleme lengte át Karthágó szervezetét. A pénz volt minden. Az adott hatalmat, befolyást, az irányított mindent. A szorosan vett népnek az államigazgatásban semmi szerepe sem volt. Igy megállapítható, hogy Karthágó szervezete az arisztokrácián épült fel, de olyképp, hogy született arisztokraták nem voltak, hanem csak plutokraták, pénzfejedelmek. Ami a hadiszervezetet illeti, Karthágó ezen a téren is sajátságos vonásokat mutat. Szigorúan véve a karthágói (vagy amint később nevezni fogjuk : a pún) nép nem volt harcias természetű. Komoly számbavehető hadvezér is ritka volt köztük. Amennyiben pedig akadt olyan egyéniség, aki a hadvezetés terén bevált, akkor az illető nemcsak a háború tartamára, hanem azontúl, esetleg élethossziglan kapott felhatalmazást a vezérkedésre. A hadvezér a saját jogkörét tekintve úgyszólván korlátlan úr volt. Az ő hatalma teljesen különvált a legfőbb állami hatalomtól és csak amennyiben szövetség, vagy szerződéskötésről volt szó, akkor szegődött a hadvezér mellé két polgári, nagytanácsbeli tag. Eszerint a hadvezérnek csaknem diktátori hatalma jóval túlszárnyalta a polgári hatalmat, ennek ellenére azonban nem tudunk példát arra, hogy valamely hadvezér a teljes állami hatalmat magához ragadta, vagy zsarnokká tolta volna fel magát.

A hadvezérnek politikai dolgokban nem volt semmi befolyása, azok ő rá semmikép sem tartoztak, a katonai kérdések ellenben teljesen ki voltak kapcsolva a polgári hatalom keretéből. A hadvezér tehát teljesen független volt. Tehetett, amit jónak látott, úgy vezette a hadat, amint jónak vélte. Érthető tehát, hogyha a szerencse kedvezett neki, akkor állása, függetlensége még erősebb lett, tekintélye tetemesen megnövekedett. Ez a függetlenség, a hadvezéri tehetségnek szabad kifejlődése hozta magával, hogy olyan világhírű hadvezérei lettek Karthágónak, minők Hamilkár Bárkász és Hannibál voltak. Ha ezek után azt a kérdést vetné fel valaki, hogy miképen vergődhetett Karthágó akkora hatalomra, mikép válhatott belőle olyan katonai hatalom, mint aminő egyideig volt, akkor egyszerűen azzal felelünk, hogy Karthágónak sok pénze volt. Már pedig a pénz, a vagyon akkor is ugyanazt a szerepet játszotta, mint ma. A lelkesedés, honszeretet mind igen szép erények, de az arany akkor is csak hatalom volt. Pénzen zsoldosokat lehetett tartani, akik a vérüket ontották. A hazafiak élete pedig meg volt kímélve. És mert volt Karthágónak pénze bőven, tehát volt hadikészlete és készen állott mindig a hadakozásra. Zsoldosok kezeibe fegyvert adott, mialatt a hazafiak kereskedtek és halomra gyűjtötték a földi jókat. Karthágónak tehát könnyű volt a helyzete. Mindenféle hadiszert nagy készletekben tartott. Ostromgépei voltak elraktározva. Erős sziklavárának óriási földalatti raktárai tele voltak hadianyagokkal.

Háromszáz hatalmas elefánt állandóan rendelkezésére állott a hadseregnek. A kikötő tele volt nagy, ötemeletes hadihajókkal és hogy újból a pénzhez térjünk vissza, jól begyakorolt, háború esetén bőségesen jutalmazott, evezős rabszolgák gondoskodtak a hadihajók gyors útjairól. Karthágó mindent beszerzett, amit pénzzel meg lehet venni. Gazdag kalmárország volt, amely biztonságát fizetett emberekre bízta, akik a pazar zsoldért természetesen hűségesen védték is Karthágót. Ami persze a karthágói (vagy pún) hadsereg morális értékét illeti, miután ott minden a pénzen, a vásáron alapult, nem volt összahasonlítható egy szorosan vett nemzeti hadsereggel. Ha a római sereggel hasonlítjuk össze, akkor a pún sereg belső érték, tartalom szempontjából messze elmaradt, mert amíg Rómában a honvédelem, a katonáskodás polgári jog és kötelesség volt, addig Karthágóban a pún polgári jog éppen a honvédelem kötelessége alól mentesített. Keveset változtatott a lényegen az, hogy a pún hadseregben líbiai lovasokat is találunk, mert ezek nem púnok, hanem meghódított, alávetett népfaj szülöttei voltak. A púnok legfeljebb mint tisztek szerepeltek a seregben. Nagy veszedelemnek, csakugyan végső szükségnek kellett bekövetkeznie, ha a púnok is mind fegyvert ragadtak. Persze ebben az esetben oly elkeseredéssel védekeztek, mint azt egy olyan faj teszi, amely dús vagyonát, kincseit védi az utolsó leheletig.

A púnok, miután nagy vagyonuk ehhez módot adott, úgy vélekedtek, hogy sokkal kedvesebb önmaguknak, hozzátartozóiknak és hazájuknak az ő életük, semhogy azt kockára tegyék akkor, amikor helyzetük megengedi azt, hogy idegen emberek jól megfizetett karjaira támaszkodjanak. Ez a hadászati politika azonban, amely jó lehetett a gyarmatok biztonságának megvédelmezésére, szomorú következményekkel járt magára Karthágóra. Maguk a púnok ugyanis teljesen elszoktak a hadiélettől, vagy jobban mondva azt meg sem szokták és a pénzre való untalan támaszkodás, a túlságos biztonsági érzés nagyfokú elernyedést, elpuhulást idézett elő. A vagyonilag oly hatalmas pún nép lassanként a romlásba döntötte magát.

Karthágó és Szicilia.

Karthágó Sziciliának északnyugati vidékén vetette meg először a lábát. Kapzsiságtól indíttatva és Xerxesz perzsa király unszolására Hamilkár pún vezér Kr. e. 480-ban megtámadta a sziciliai görög városokat. De vesztére, mert Gelon szirakuzai zsarnoknak és Theron, Agrigentum urának vezérlete alatt a görögök diadalmasan visszaverték a támadást Himeránál. Állitólag nemcsak a szárazföldi pún sereg, hanem a pún flotta is elpusztult.

A nagy vereség azonban nem változtatott a púnok helyzetén Sziciliában. Ami a birtokukban volt addig, azután is az övék maradt. Ezután hosszabb szünet állott be Szicilia területén. Karthágó nem bántotta a görög városokat, amelyek közül Szirakuza nagy hatalmassággá bontakozott ki, különösen mióta az athéniek hadivállalatát is fényesen visszaverte, mely Szirakuza elfoglalására irányult. Ezóta Szirakuza nagyon megerősödött, tekintélye emelkedett, de természetesen ugyanily mértékben felkeltette Karthágó féltékenységét is. A féltékenységgel kapcsolatban jelentkezett az a vágy is, hogy előbb-utóbb megszerezze magának egész Szicilia birtokát. Mágó vezér Kronion mellett végre is győzelmet aratott a hatalmas Szirakuzán. Az ezt követő békében a Halikusz-folyót jelölték ki a görög és pún hatalom határául. A sziget teljes birtoka azonban sokkal inkább érdekében állott az ellenfeleknek, semhogy tartós, őszinte békéről lehetett volna szó. Emiatt a görög városok és Karthágó között ismételt háborúskodások folytak. A háború váltakozó eredménnyel folyt. Hol a púnok, hol a görögök voltak előnyben. Amikor pedig Pirrhusz epiruszi király is beavatkozott, akkor Karthágó nagyon háttérbe szorult és kénytelen volt Lilibeumig hátrálni. Igaz ugyan, hogy Lilibeum oly nagyon meg volt erősítve, hogy az epiruszi király és a görög városok minden erőlködése kárba veszett, de sokáig úgy tetszett, mintha Karthágó nem tudna többé ura lenni a helyzetnek. A sziciliai görögök nagy kárára Pirrhusz kivonult Sziciliából, ennek pedig az lett a következménye, hogy a görög városok egymás között kaptak hajba, nem szólván arról, hogy hadierényeik már amúgy is fogyóban voltak.

Amikor annyi csalódás érte már a sziciliai görögöket, rövid időre felcsillant a reménykedésnek egy halvány sugara. Hieron, egy fiatal szirakuzai tiszt felhasználván a zavaros helyzetet, a katonák élén összeesküvést szőtt, birtokába kerítette a város uralmát és ekképp a legszigorúbb katonai fegyelem között helyreállította a város tekintélyét. Messzanában azonban egy teljesen idegen, vad zsoldos csapat, a mamertinuszok csapata agyonverte a város lakóit, elfoglalta a várost és magához ragadta a hatalmat. De sem a mamertinuszok, sem a szirakuzaiak nem tudtak sokáig ellenállni a folyton előrenyomuló pún hatalomnak, amely pénzzel, fortéllyal és nagyszámú zsoldossal dolgozott.

A római-pún háború előzményei.

A világtörténelem egyik érdekes fejezetének, a római-pún háborúnak előzményeiről kell egyet-mást elmondanunk. Mielőtt ez az élet-halálharc a két nagyhatalom között kitört volna, az ellenségeskedés magja már régen el volt hintve a két ország között. A közvetlen ok Szicilia birtoka volt, de a kölcsönös bosszankodás okai már a régi kereskedelmi szerződésekben benne voltak. Abban az első szerződésben ugyanis, amelyet Róma és Karthágó kötöttek egymással (Kr. e. 509.), arról volt szó, hogy Karthágó fenntartotta magának azt a jogot, hogy a spanyol és afrikai tengerszoroson túl csak karthágói hajó járhatott, ellenben Líbiában, Szárdiniában, sőt némileg Sziciliában is Róma és Karthágó közösen folytathattak kereskedelmet minden korlátozás nélkül.

A második szerződésben (Kr. e. 348.) Karthágó már nem volt oly liberális és a rómaiak szabad jövés-menésének szigorú korlátokat szabott. Ebben a szerződésben ugyanis az állott, hogy a rómaiak a spanyolországi Karthágéna városon túl semmiesetre sem mehetnek. Líbiában és Szárdiniában pedig kereskedelmet egyáltalán nem űzhetnek. Egy harmadik szerződés még jobban korlátozta a rómaiak hajózási és kereskedelmi szabadságát. Nyilvánvaló volt tehát a karthágóiak célja. Ők ugyanis a világkereskedelemből nyugat felé és Afrika irányában a rómaiakat teljesen ki akarták rekeszteni. Ez a szándék természetesen mélyen sértette Rómát. Választania kellett tehát, hogy vagy leveri Karthágót, vagy pedig leszámol azzal, hogy előbb-utóbb Karthágó urai fognak parancsolni közvetlen környezetében. Karthágó már megtett minden előkészületet, hogy Tarentumot, Szirakuzát és Messzanát birtokába ejtse. Ha ez sikerült volna neki, akkor Rómának alighanem ütöttek volna a végső órái, mert nemcsak tengeri, hanem szárazföldi ostrom alá is vehette volna Karthágó az ősi Rómát. Rómának a helyzete tehát pillanatig sem lehetett kérdéses. Itt nem arról volt szó, hogy a bölcseség mit tanácsol, hanem itt az forgott kockán, hogy Róma álljon-e tovább, vagy elbukjék. Rómának okvetlenül bele kellett avatkoznia Szirakuza és Messzana sorsába.

Kénytelen volt állást foglalni mellettük, mert különben a pún hatalom körülöleli és megfojtja a hét halom birodalmát. Hieron, a szirakuzai zsarnok erősen kezdte szorongatni a messzanai mamertinuszokat, akik csakhamar két pártra szakadtak. Az egyik azt akarta, hogy Karthágó, a másik, hogy Róma segítségét vegyék igénybe. A Rómába érkezett mamertinusz követeknek sokáig kellett várakozniok, amíg a szenátus választ adott a kérelmükre. A szenátus ugyanis sokáig töprengett azon, hogy a messzanai görög lakosság gyilkosai megérdemlik-e Róma támogatását. A töprengés azonban mit sem használt. A kényszerítő körülmények nyomása oly erős volt, hogy a segélynyújtás elől kitérni nem lehetett. A szenátus azonban óvatos volt és nehogy magára vegye a felelősséget, néphatározatot provokált, amely utasította Appiusz Klaudiusz konzult, hogy fegyveres erővel vonuljon Messzana elé és vegye be. Róma tehát elvetette a kockát és megkezdődött a nyilt ellenségeskedés Róma és Karthágó között.

Az első római-pún háború.

Amíg a mamertinuszok küldöttsége Rómában járt, a karthágóiak már megjelentek Messzana alatt és bevonultak a várba. Azonban csak rövid ideig lehettek a vár urai, mert amint a küldöttség visszaérkezett Rómából, a pún őrséget a mamertinuszok részben csellel, részben erőszakkal kiugratták a várból.

Amint ennek az esetnek híre ment Karthágóba, a nagy tanács Hannó vezért büntetésül keresztre feszítette. Appiusz Klaudiusz nemsokára megérkezett Messzanába, ahonnan két légió élén megkezdte az ellenségeskedést. Ezalatt szirakuzai Hieron szövetséget kötött a púnokkal, de 264-ben Messzana mellett súlyos vereséget szenvedett a rómaiaktól. Kétségtelen volt most már, hogy az ellenségeskedést mindaddig folytatni kell, amíg döntő eredményhez jutnak. A következő évben Appiusz Klaudiusz konzul erősítéseket kapott, ami arra bírta a görög városokat, hogy Rómával lépjenek szövetségre. Különösen Szirakuza volt az, amely csakhamar otthagyta pún szövetségeseit és annak fejében, hogy Róma elismerte Hieront királynak, egyúttal pedig a púnok ellen védelmet igért, a rómaiak mellé állott. A szirakuzaiakkal szövetkezett rómaiak 262-ben csakugyan sikerrel operáltak, mert megvívhatták a nagyfontosságú Agrigentumot. A púnok sem maradtak azonban adósok, mert flottáikkal végigpusztították a római tengerpartot. Ez nagy csapás volt Rómára nézve, jóval nagyobb, mint az a haszon, amely Agrigentum elfoglalásából származott. Be is látta Róma, hogy Karthágóval szemben hátrányban marad, hacsak nem tesz szert alkalmas, erős flottára, amellyel a tengeren is szembeszállhat a púnokkal. Róma története és kialakulása szempontjából a következő események megérdemlik a történetolvasó komoly figyelmét. Ezek az események ugyanis azt bizonyítják, hogy mire képes az erős nemzeti akarat, ha veszély fenyegeti egy nemzet létét.

Rómának nem volt tengeri hadereje. Azok a kezdetleges kisméretű hajók, amelyek felett rendelkezett, számba sem jöhettek Karthágó hatalmas flottájával szemben. Ancium, Tarracina, Circeji itáliai városok tartottak ugyan néhány hadihajót, majd, amikor Róma a görög városokkal szövetkezett, ezeknek a városoknak volt a feladatuk, hogy hadihajókról gondoskodjanak a tengerpartok védelmére. A rómaiak nem voltak tengerész nép. Ők jobbára szárazföldön éltek, mozogtak, csak itt voltak a háború mesterei. A szövetségesek hajói azonban a hatalmas karthágói flotta mögött ugyancsak elmaradtak. Egy ötevezősoros karthágói hajó akár nyolc-tíz kisebb ellenséges hajót is egyszerűen fellökhetett a tengeren. Róma felismerte a helyzet komolyságát. Noha a rómaiak nem értettek a hajóépítéshez, egy zátonyra jutott karthágói öt evezősoros hadihajó mintájára mégis 120 sikerült hadihajót építettek. A flotta Kr. e. 260-ban ki is ment a nyilt tengerre. Bármennyire ügyesek voltak is az itáliai hajóácsok, olyan hajókat, amelyek a púnokéval méltán versenyezhettek volna, mégsem építhettek. Itt azután a római találékonyság és a római gyalogos katonák bátorsága jött segítségül. A rómaiak ugyanis hadihajóikra egy minden irányban forgatható tíz méter hosszú, alul vaskapcsokkal ellátott, erős fahidat szereltek.

Már most, amikor az ellenséges hajó közelébe jutott a római hajó, a vaskapcsos fahidat hirtelen leeresztették, mire a híd belekapaszkodott az ellenséges hajóba. Ezen a hídon pedig a római gyalogosok hirtelen átrohantak és a többi már a fegyverek dolga volt. Igy történt, hogy Gájusz Duiliusz konzul Kr. e. 260-ban az első tengeri harcban, amelyet a rómaiak a púnok ellen vívtak, Mile mellett a púnokon fényes győzelmet aratott, sőt a pún flottát részben elfogta és részben elsüllyesztette. A rómaiak öröme nem ismert határt. A konzulnak diadalmenetet szavaztak, a fórumon hajóorrokkal díszített márványoszlopot emeltek tiszteletére és szolgákat bocsátottak rendelkezésére, akik a fáklyákat vitték előtte, ha éjjel a városban járt. Ennek a győzelemnek kétségtelenül mélyreható következményei voltak. Mindenekelőtt a rómaiak önbizalma és önérzete fokozódott. Másrészt szinte indíttatva érezték magukat, hogy most már minél határozottabban lépjenek fel Karthágó ellen és hacsak lehet, magát Karthágót támadják meg. A milei tengeri csata után a rómaiak nagyszabású hadikészülődésekbe fogtak. Flottájukat tetemesen megnagyobbították. Szicilia déli partján gyülekezett a háromszázharminc hajóból álló flotta. Egyidejűleg négy légió szárazföldi sereg és megfelelő számú szövetséges csapat vonult le Sziciliába, összesen mintegy negyvenezer ember. Az egész római haderő az evezősökkel és kormányosokkal együtt mintegy száznegyvenezer emberből állhatott. A karthágóiak flottája körülbelül szintén ekkora volt.

A két flotta csakhamar találkozott a nyilt tengeren. A római flottának Márkusz Attiliusz Regulusz és Luciusz Márciusz Vulzó konzulok voltak a parancsnokai, akik 256 nyarán végre szembe kerültek a folyton cirkáló ellenséges flottával. A római flotta csakhamar három részre oszolva támadásba ment át, ami nagy sikerrel járt és megszerezte a rómaiaknak a győzelmet. A rómaiak 24 hajót veszítettek, ellenben a karthágóiak négyszer annyit. A megmaradt karthágói flotta Karthágó kikötőjében várakozott a római flottára, ez azonban nem oda, hanem Klupea elé ment, ahol akadálytalanul ki is kötött. A váratlan győzelem persze némileg elkapatta a rómaiakat. Nagy hibát is követtek el akkor, amikor Márciusz Vulzó konzul a flotta nagy részével a római partvidék oltalmára haza vitorlázott. Attiliusz Regulusz pedig alig 40 hajóval és 15 ezer katonával maradt hátra. Regulusznak az volt a terve, hogy magát Karthágót fogja az aránylag kis sereggel megtámadni. Arra számított, hogy a győzelem híre a púnok által leigázott népeket elszakadásra és a rómaiakhoz való csatlakozásra bírja. Regulusz terve részben bevált, mert néhány líbiai törzs csakugyan fellázadt a púnok ellen. Regulusz a karthágóiak szárazföldi seregét nyilt csatában megverte és előkészületet tett arra, hogy magát Karthágót foglalja el.

A karthágóiak, akiket a sok vereség elkedvetlenített, már hajlandók voltak a békére, amikor egy Xantipposz nevű görög tiszt érkezett egy zsoldos sereg élén a városba. Xantipposz látván a rengeteg hadikészletet, amely Karthágóban fel volt halmozva, módját ejtette annak, hogy a karthágóiak békehangulatát megváltoztassa. Rögtön hozzáfogott a pún hadsereg újjászervezéséhez. A nagy tanács mindenben elfogadta Xantipposz javaslatait és teljes felhatalmazást adott neki. A görög tiszt pedig a téli időt felhasználta arra, hogy a sereget jól begyakorolja. Amikor 255-ben mint alvezér a sereggel a rómaiak ellen vonult, óvatosan kerülte az alkalmatlan csataterületet. Végre alkalmas helyre akadván, harcba bocsátkozott a rómaiakkal. A csata a rómaiak rettenetes vereségével végződött. A numida lovasok valósággal legázolták a rómaiakat, akik kétségbeesetten védekeztek, de eredménytelenül. Alig kétezren menekültek meg, míg a sereg többi része ott veszett, vagy Regulusz konzullal együtt fogságba esett. Reguluszról azt állítja a római monda, hogy öt év mulva (250-ben) a karthágóiak hazaküldték Rómába, hogy a békéről tárgyaljon, de Regulusz honfitársainak háborút ajánlott, mire a karthágóiak Reguluszt visszavitték és halálra kínozták. A jelek azt mutatják, hogy a rómaiaknak még súlyos próbákat kell kiállaniok.

Az a római flotta, amelyet a karthágóiak győzelme után az afrikai partokra küldtek, A Karthágói-öböl keleti részén győzött ugyan a pún flottán, de amikor a flotta vissza akart térni, egy hatalmas vihar a flotta kétharmadrészét tönkretette. Rómának tehát újból nem volt flottája, mert ami volt, az legfeljebb roncsnak volt mondható és elégtelen komoly hadivállalkozásra. A rómaiak rá voltak tehát kényszerítve, hogy új flottát teremtsenek. Ez sikerült, úgyhogy 254-ben készen állott az új római tengeri haderő. Első dolga volt a rómaiaknak, hogy az új flottával harcba induljanak és nemsokára Panormusz (Szicilia északi partján) és még néhány város Róma birtokába jutott. A flotta dicsősége azonban nem tartott sokáig, mert a következő esztendőben az elkapatott konzulok az afrikai partokat látogatták végig, hogy ott harácsoljanak. Eközben pedig a nagy viharok csaknem az egész flottát tönkretették. A szárazföldi hadakozás már sikeresebb volt. Luciusz Ceciliusz Mettelusz konzul ugyanis módját eszelte ki annak, hogy a hatalmas pún elefántokat, amikor ezek a rómaiak ellen idulnak, megriassza. Igy történt ez Panormusz alatt is, ahol a megriadt elefántok megvadulva rohantak vissza és eltaposták pún gazdáikat. Ezt a zavart a rómaiak ügyesen felhasználták és csakhamar eldöntötték egy gyors támadással a csata sorsát s a várost megszállották. A panormuszi siker után a púnok már óvatosabbak lettek és nem igen mertek nyilt csatába bocsátkozni, hanem jól megerősített várakba vagy erődítményekbe vonultak vissza. Lilibeum és Drepanum volt az a két hatalmas erődítmény, ahol a púnok biztonságban érezték magukat.

Lilibeum rendkívül meg volt erősítve s természeti fekvése is olyan volt, amely alkalmassá tette hadi védekezésre. Drepanumot Hamilkár építtette és látta el erődítményekkel. Lilibeum előtt tűnt aztán ki, hogy a rómaiak nem voltak született tengerészek, mert képtelenek voltak arra, hogy a kikötőbejáratot elzárják. Ezt a tehetetlenséget a púnok ki is használták és ügyet sem vetve a római hajókra, a saját gyorsjáratú hajóikkal állandó összeköttetést tartottak fenn Karthágóval, ahonnan élelmi és hadiszereket szállítottak Lilibeumba. A púnok attól sem riadtak vissza, hogy a római ostromműveket fényes nappal támadják meg. A rómaiak helyzete Lilibeum alatt már veszélyessé kezdett válni. Végre is 294-ben Publiusz Claudiusz Pulkher konzul, aki Itáliából tetemes erősítéseket kapott, felszedte a horgonyokat és teljes hadierejét összpontosítva elindult, hogy a púnokat Drepanumnál semmisítse meg. Adherbál pún tengernagy sietve kievezett flottájával a nyilt tengerre, ahol rendbe szedte hajóit és ezután tervszerűleg kezdte a római flottát a szűk kikötő felé szorítani. Amikor a római flotta annyira össze volt terelődve, hogy szabadon már nem mozoghatott, a pún flotta hirtelen támadott. Kilencvenhárom római hajó jutott a púnok birtokába, a konzul pedig alig néhány hajóval sietve elmenekült.

Ugyanebben az évben tönkrement a római flotta még hátralévő 120 hajója is, mert a púnok Gela és Kamarina között oly ügyesen tudták megtéveszteni a római flottát, hogy azt becsalták a rakpartok közelébe, ahol a legtöbb hajó zátonyra jutott s a többit vagy a púnok pusztították el, vagy pedig a vihar tette tönkre. Ezek a súlyos csapások kimerítették Rómát. Viszont Karthágó is kifáradtnak látszott a hosszú és véres harcban. Róma flottája négy ízben ment tönkre és az eddig kivívott győzelmek értéke nagyon kérdésessé vált azáltal, hogy nem volt tekintélyt kölcsönző tengeri hadereje. A római polgárok száma is erősen megfogyatkozott. Róma szövetségesei is rendkívül sokat veszítettek emberéletben. Ilyen körülmények között aligha volt ajánlatos, hogy a római szenátus újabb anyagi és véráldozatot kívánjon a római néptől. De ugyanakkor békét sem volt hajlandó kötni. A hadiállapot tehát továbbra is fennmaradt. A harc kisebb méretekben Sziciliában folytatódott, ahol római és pún parancsnokok egymás területeit pusztították. Erre az időre esik Hamilkár Bárkász, a neves, bátor pún vezér szereplése. Lángoló hazaszeretet és önzetlenség, nagy akaraterő és vezéri talentum egyesültek benne. Ha megfelelő támogatásban részesül Karthágó részéről, talán más irányt adott volna Dél-Itália történeti fejlődésének. Makacsul ragaszkodott terveihez, nem csüggedt, noha szomorúan tapasztalhatta, hogy önzetlen hazafias vállalkozása nem részesül honfitársai részéről illő méltánylásban.

Ezekkel a körülményekkel a derék pún vezér számot is vetett, amikor átvette a parancsnokságot Lilibeum és Drepanum felett. Panormusz mellett a Heirkte nagy sziklás, zord magaslatain tanyázott és onnan csapott le elszánt katonáival a római, vagy Rómával rokonszenvező városokra és helységekre. Erix városát egy hirtelen támadással elfoglalta, ahonnan Drepanummal tartotta fenn az összeköttetést, míg Heirktéből Panormuszt fenyegette. Hamilkár Bárkász sokáig folytatta a háborút a rómaiak ellen, akiket ugyancsak kifárasztott és próbára tett. Támadásai hovatovább merészebbekké váltak, ami döntő lépésre bírta a római nemességet. A római nemesség magatartása ebben a válságos helyzetben csakugyan példás volt. A nemesség áldozatkészségére apellált Róma és nem csalatkozott. Okvetlenül új flottát kellett teremtenie, mert enélkül nem lehetett a háború befejezését remélni. Ámde Róma nem bírta volna meg a nagy anyagi áldozatot. Erre számos dúsgazdag római pátricius összeállott és arra kötelezték magukat, hogy ketten-hárman egy-egy öt evezősoros hadihajót építtetnek és teljesen felszerelve a konzulok rendelkezésére bocsátják. Ilyenformán kétszázhúsz hajót állítottak ki, melyek jóval tökéletesebbek voltak, mint az előbbiek, mert nagyobb gonddal készítették és többet áldoztak rájuk.

Az új flottát hatvanezer katonával Gájusz Lutáciusz Katulusz konzul vezérlete alatt leküldték Sziciliába, ahol oly váratlanul jelent meg, hogy a púnoknak idejük sem volt a készülődésre. Lilibeum és Drepanum kikötői ekként minden komolyabb küzdelem nélkül a rómaiak kezébe estek. A karthágói flotta nem is volt Sziciliában, mert Karthágó nem számított arra, hogy Róma új flottával fog megjelenni a tengeren. Egyébként maguk a karthágóiak is nagyon el voltak foglalva a líbiaiak és numidák lázadásaival és csak későn, akkor is csak kisebb flottát küldöttek Sziciliába. Nem volt tehát csoda, ha 241-ben ezt a gyönge karthágói flottát a rómaiak tönkreverték. Ezt annál könnyebben tehették, mert ez a karthágói flotta tulajdonképp gabonával volt megrakva, amelyet a karthágóiak Lilibeum és Drepanum lakóinak szállítottak. Természetes, hogy a vereség híre megriasztotta a karthágói nagy tanácsot, amely sietve teljes felhatalmazást adott Hamilkár Bárkásznak, hogy döntsön a béke vagy háborúról. Hamilkár annyira hazafi és előrelátó volt, hogy békét kötött a rómaiakkal, amelynek értelmében a karthágóiak Sziciliát kiürítik, a foglyokat kiadják és tetemes sarcot fizetnek, de Hamilkár a harcosaival bántatlanul elvonulhat. A béke nem volt valami kedvező, de az adott körülmények között mást kötni nem lehetett. Ehhez a szomorú békéhez csatlakozott az az újabb baj, amelyet a zsoldosok zúdítottak Karthágó nyakába. Azokat a zsoldosokat ugyanis, akik Sziciliában voltak, eléggé elővigyázatlanul Afrikába, Szikka városba vitték, hogy ott fizessék ki a zsoldjukat.

Ámde Hannó vezér kijelentette a zsoldosoknak, hogy Karthágó pénzzavarban lévén nem fizetheti ki a teljes zsoldot. Természetes, hogy a jórész líbiai, gall, görög, iber zsoldosok feleletül nyilt lázadásban törtek ki és mintegy húszezren Karthágó közelében táborba szállottak. Hasztalan igyekezett Karthágó a kedvükben járni, mert a zsoldosok annál inkább erőszakoskodtak, minél inkább tapasztalhatták Karthágó gyöngeségét. A lázadó zsoldosokhoz csatlakoztak az elégedetlen líbiai törzsek, úgyhogy nemsokára mintegy százezer lázadó fenyegette Karthágót. A lázadók ostrom alá fogták a nevezetesebb városokat, Hannó pedig tehetetlennek bizonyult a lázadókkal szemben. Ekkor a hálátlan karthágói tanácsnak eszébe jutott Hamilkár Bárkász. Felszólították, hogy mentse meg az országot. A hős, az önzetlen hazafi aztán kis csapatával, amelyet azonban egyénisége bámulatos lelkesedésre tudott ragadni, hosszabb csatározások után két véres, nagy harcban szétverte a lázadókat. Ez a belső veszedelem csaknem negyedfél évig tartott. A veszteségek és csapások sorozata azonban még nem volt teljes. Mialatt ugyanis a zsoldosok elleni hadakozás folyt Afrikában, a szárdiniai pún zsoldosok ugyancsak fellázadtak, mire a rómaiak megszállották a szigetet és azt könnyűszerrel el is foglalták s a zsákmányt egy újabb békekötéssel biztosították. Karthágónak tehát volt megaláztatásban része bőven.

Róma elég okosan és ravaszul kihasználta Karthágó szorult helyzetét. Óriási árat szabott a békéért, ami természetesen csak fokozta a karthágóiak olthatatlan római-gyűlöletét. Most már Karthágóban is felülkerekedett az a párt, amely mindenáron, ha kell, a végpusztulásig követelte az ellenségeskedés folytatását.

Róma története a pún háborúk idejében.

A púnokkal való kemény harcok idején nevezetes változások történtek magában Rómában is. Ezek a változások legnagyobbrészt kapcsolatban állottak az új területgyarapodással. A közigazgatás kiterjesztése és új jogérdekek keletkezése indokolttá tették az újításokat. Nevezetesen már Kr. e. 247-ben szükségessé vált, hogy a meglevő prétor mellé egy másikat, az úgynevezett pretor peregrinuszt állítsák oda, aki a polgárok és nem-polgárok között, valamint a nem-polgároknak egymás között felmerült jogvitáit intézte el. Ennek társa volt a prétor urbanusz, a városi prétor, aki csak római polgárok pervitáját intézte. A két prétor száma 227-ben még kettővel szaporodott, egyik Szicilia, a másik Szárdinia és Korzika tartományok közigazgatásának volt legfőbb őre.

Természetesnek fogja találni mindenki, hogy a tartós hadakozások ideje alatt a római gyarmattelepek száma is tetemesen megszaporodott. Az első pún háború befejeztével a polgárok tribusz szempontjából való beosztása átalakult. Abban az időben állították fel ugyanis a két utolsó vidéki tribuszt. Ekképpen a harmincegy vidéki tribusz a négy városival együtt harmincöt tribuszt képezett, ezt a számot azután továbbra is állandóan megtartották. A római polgárjogok területét már jobban kiterjeszteni nem is volt indokolt, hacsak nem akarta Róma a városi szervezet jelentőségét feláldozni. Már pedig azt nagyon is jól tudjuk, hogy a köztársasági Róma idejében a város és állam fogalmát alig lehetett szétválasztani. A város falai szentek voltak a római nép szemében s ott, a városfalak mögött összpontosult minden hatalom, tekintély, ott volt az igazi és egyedüli állami szervezet. Csak Rómában lehetett állami kérdéseket tárgyalni, az imperium súlyát, jelentőségét maga a város területe, a városban levő ősi istenek képzelt jelenléte adta meg. Idők folyamán átalakult a római polgár felfogása. A régi római csak Rómára támaszkodott, csak ott ismert hatalmat, erőt, tekintélyt, míg az új római a földnek bármely részét Róma területének tekintette, ha még oly távol esett is, ha ismerték ott Róma hatalmát és római légiók védték Róma tekintélyét. Igaz ugyan, hogy két évtizeddel később minden itáliai lakó megkapta a teljes római polgárjogot, ami némileg csökkentette a római polgárok kiváltságos helyzetét, mindazonáltal Róma városnak sajátságos jelentősége akkor sem szűnt meg.

Ki kell emelnünk, hogy a tribuszok számának lezárásával az osztályok és centuriák szerviuszi alkotmánya is meglehetősen reformálódott. A centuriák egyébként sokat veszítettek eredeti jelentőségükből azóta, amióta a konzulok a tribuszi gyüléseket is összehívták, sőt még inkább, amióta a lex Hortenzia alapján a tribunok által vezetett tribuszi gyűlések majdnem korlátlan törvényhozási hatalmat gyakoroltak. A centuriák katonai jelentősége is semmivé törpült, tekintve azt, hogy a hadsereget nem a vagyonos osztályok szerint szervezték és egészítették ki, hanem az egyes polgárokat katonai tapasztalataik és jártasságuk szerint osztották be a légiókba. Az is figyelmet érdemel, hogy a centuriák száma nem felelt meg az osztályok tényleges állapotának. Az első osztálynak a lovagokkal együtt 98 centuriája a szavazatok alkalmával abszolut többséget alkotott, holott a seregben sokkal többen szolgáltak az alsóbb néposztály fiai közül. Sőt tovább menve, a tizennyolc lovagcenturia szavazati előjoga is minden tárgyi alap nélkül való volt. A lovagok előjoga ugyanis onnan származott, hogy régente ők kezdték meg a hadsereg csatáját, ámde a pún háború óta a szövetségesek lovassága volt túlsúlyban, azok voltak a csata megnyitói, nem volt tehát már oka a lovagok szavazati előjogának. Ezentúl a szavazás akként történt, hogy a szavazás megkezdését sorshúzás útján döntötték el. Nagyon fontos feladatok háramoltak Rómára az új tartományok igazgatása által.

Különösen Szicilia, Szárdinia és Korzika igazgatása idézett elő nevezetes változást. A tartományokat a konzulok igazgatták. Az a kísérlet ugyanis, hogy a konzulok alsóbb hivatalnokai, a kvesztorok igazgassák a tartományokat, nem vált be, mert a polgári és katonai igazgatásra ezek a kvesztorok nem voltak alkalmasak. A távoli tartományoknál azt is számba kellett venni, hogy ezek Rómával mégis ellentétesebb érdekűek voltak, mint a rokon itáliai népek. A tartományok saját külön kormányzatát aztán (227 óta) a prétorokra bízták. A prétor majdnem konzuli hatalmat gyakorolt és Messzana kivételével, amely civitász föderátá, szövetséges város lett, a többi sziciliai város, község mind a prétorok hatalma alá került. A prétor volt a tartomány fővezére, főbírája, kormányzója. Igen természetes, hogy kezdetben a tartományokat Róma nagyon óvatosan kezelte. Községi önkormányzatukat meghagyta, sőt peres ügyekben megengedték a prétor határozata ellen a római szenátushoz való fellebbezést. A városok több csoportba oszolva, kerületekké alakultak s minden kerületnek volt egy központja. Róma egyébként a tartomány erőinek szétforgácsolása végett az arisztokráciát mindenütt előnyben részesítette és az alsóbb néposztályt elnyomta, miáltal belső egyenetlenkedést keltett fel. A tartományi kormányzással természetesen új szokások, de egyúttal olyan irányok is keletkeztek, amelyek a régi római erkölcsöket alapjában támadták meg.

A tartományoknak önálló hadviselési joguk nem volt, sőt annyira háttérbe kerültek, hogy saját katonaságot sem tarthattak. Tartománybelieket a prétor csak akkor szólított fegyver alá, ha Róma csaknem végszükségszerű helyzetbe jutott. Ahhoz sem volt joguk a tartománybelieknek, hogy idegen községekben földtulajdont szerezzenek, más községbeliekkel összaházasodjanak. Jellemző volt és ez okozta Rómának későbbi morális züllését is, hogy a tartományokat nem terhelte meg haderőpótlásokkal, hanem ehelyett arra törekedett, hogy adók, vámok, járulékok kivetésével a tartományokból minél több kincset, vagyont zsaroljon ki. Rettenetes mérveket kezdett ölteni a rómaiak haszonlesése, meggazdagodási vágya. A gazdag Szicilia népének romlása, pusztulása árán a prétorok és a főbb római férfiak, konzulok, szenátorok óriási vagyonokat harácsoltak össze. Magában véve az a körülmény, hogy a tartománybeliek adót, vámot fizettek, nem lehetett sérelmes, mert Róma annak fejében, hogy a tartományok biztonságáról és védelméről gondoskodott, valami ellenszolgáltatást elvárhatott. Csakhogy tudnunk kell azt, hogy az adóztatásnak utóbb már sem szabálya, sem formája nem volt, hanem zsarolássá fajult el. Még nagyobb veszedelem fenyegette azonban a tartományokat azóta, amióta a tartományi adó és vámjövedelmeket Róma egyes társaságoknak adta bérbe.

Az ilyen társaságok, amelyek egyébként is gazdag emberekből alakultak bizonyos nagy összegű átalánnyal megváltották a maguk számára az adó és vámszedés jogát. Igen természetes, hogy ezek az adóbérlők lépvén a római államkincstár jogaiba, hallatlan önkénnyel és erőszakkal zsarnokoskodtak, valósággal kifosztották a tartománybeli népeket. Másrészt akadtak rómaiak, akik maguknak földet vásároltak a tartományokban jó olcsó áron és méregdrágán adták tovább. Igy idővel az amugyis rohamosan szegényedő tartománybelieket földönfutókká tették. A tartományokról idővel az a vélemény alakult ki Rómában, hogy csak Róma gazdagítására valók és nem egyebek, mint Róma gabona és kincsesraktárai. Korzika szigetén, ahol távolról sem volt olyan nagy a természet gazdagsága, mint Sziciliában, annyira ment a rómaiak rablógazdálkodása, hogy a bennszülöttek végső elkeseredésükben a hegyek és vadonok közé vonultak és nem is akartak érintkezni a rómaiakkal. Erre Márkusz Pomponiusz Matho vérebekkel hajtóvadászatot rendeztetett a korzikaiak ellen és rabszolgavásárra hurcolta őket. Hogy a régi római erkölcsök, vallásosság, sőt a szigorúan vett hazafias érzés is rendkívül hanyatlott az idők folyamán, ahhoz kétség nem férhet. A tartományi kormányzatnak egyik utóhatása az erkölcsi érzés satnyulása volt. Kezdetben ugyan az erkölcsök lazulása olyan formákban jelentkezett, amelyek egyelőre nem keltettek nagyobb aggodalmat, de azért magukban hordozták a későbbi hírhedt erkölcstelenkedés csíráit.

Túlzások, önző érdekek érvényesülései napirenden voltak már nemcsak a magányosoknál, hanem a közélet vezető embereinél is. Igy pl. Gájusz Duiliusz konzul a milei győzelem után jogot kapott arra, hogy dicsőítő oszlopot építtethessen a fórumon, ha pedig valamely lagziról hazamegy, fáklyát vitessen maga előtt és fuvolások kísérhessék. Mániusz Maximusz fel volt jogosítva, hogy a messzanaiak leverésének emlékére a Messzala melléknevet használhassa, a karthágóiakon vívott egyik győzelme emlékéül pedig győzelmi falképet állítasson a szenátus épületének külső falára. Az erkölcsök hanyatlását azonban még jobban jellemezte Kájusz Papiriusz Mázó konzul esete 231-ben. Ő ugyanis Korzika szigete ellen jelentéktelen rablóhadjáratot intézett. A rablások sikeres befejeztével győzelmi bevonulást követelt magának, de a szenátus a kérelmet nem találta eléggé indokoltnak. Mázó erre a seregével felment az albai hegyre és ott a saját költségére győzelmi ünnepet rendezett, a nép pedig tapsolt neki. Ugyanabban az esztendőben volt az első válás is gyermektelenség címén, ami azt jelenti, hogy immár a házasság erkölcsi súlya is megingott. A terjedő vallástalanság példája volt Appiusz Klaudiusz Pulkher esete, aki a drepanumi szerencsétlen ütközet előtt a szent tyúkokat, mert nem akartak enni és kedvező jóslatot adni, a tengerbe dobta, hogy “igyanak". Persze ez régi római felfogás szerint óriási sérelem volt a valláson.

Appiusz Klaudiusz Pulkhert emiatt el is ítélték, de utóbb elengedték a büntetését. Rettenetes vihar tört ki ugyanis s ezt egyik hozzá szító pap úgy magyarázta, hogy az istenek rosszalják az ítéletet. A régi római erkölcsök tehát már meg voltak mételyezve, noha természetesen nem olyan mértékben, hogy az állam végzetes veszélynek lett volna kitéve. De máris elkezdődőtt az a folyamat, amely idővel megroppantotta a hatalmas római birodalmat.

Róma újabb hódításai.

Rómának, miután Karthágó hatalmi terjeszkedésének útját állta, észak és kelet felé nyitva állott az út a terjeszkedésre. Szinte életkérdés volt a római állam számára, hogy most már az Adriai-tenger uralmát biztosítsa magának olyképp, hogy Itália keleti tengerpartját uralma alá hajtsa. Itália északkeleti vidékén és vele szemben egy merész kalózország keletkezett. A szkodrai (a mai szkutari) illirek urai már régóta kalózkodásból éltek. Alkalmas volt e célra a sziklapartos, mély és rejtett öblű partmente. Agron király szervezte ebben az időben a tengeri rablást, mint az illir parti lakosság főfoglalkozását.

A kalózkodás rendkívül szerencsésen folyt, úgyhogy idővel az illirek hatalomra tettek szert és komolyan számba jöttek. Agron király halála után özvegye, Teuta királyné folytatta a megkezdett kalózkodást, sőt azt tetemesen ki is terjesztette. Nagy, könnyűjáratú flottát építtetett és annak élén végigkalózkodta a görög partvidéket és a görög szigeteket. Epirusz nagy részét ekképp hódította meg Teuta királyné. Előbb a parti vidéket szegényítette el a folytonos kalózkodással, majd pedig a földönfutóvá lett népet a szárazföldön támadta meg. A rengeteg összerablott kincseket a királyné a későbbi Montenegró és Észak-Albánia hegyszakadékaiban levő kicsestáraiban rejtette el. A szép Kerkira (Korfu) szigetet is uralma alá hajtotta, az akháji szövetség flottáját legyőzte, mire fároszi Demetriosz Teutria királyné nevében megszállotta egész Kerkirát. A kalózkodást és a sok zaklatást végre is megunták a partmenti görög lakók. Apollonia, Epidamnosz (a későbbi Dirrakhium, a mai Durazzo) lakói követeket küldtek a római szenátushoz segítségért. Makedónia nem segíthetett a görögökön, mert belső zavarok kötötték le. Már pedig az illirek ellen valakinek erélyesen kellett fellépnie. Különben maguk az itáliai hajósok és halászok is sokat szenvedtek a kalózkodástól. Nem mertek kimenni az Adriára, mert az tele volt gyorsjáratú illir kalózhajókkal. A római szenátus a hozzáérkezett panaszokra követeket küldött Teuta királynéhoz és kérte, hogy kímélje meg a partok lakóit. De a ravasz királyné azt válaszolta, hogy megtenné, ha lehetséges volna, de miután népének más foglalkozása nincsen, ettől a foglalkozástól, mint egyedülitől el nem tilthatja őket.

Erre az egyik fiatalabb római követ elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy a királynénak oktató előadást tartott arról, mi a jogos és mi nem jogos. Teutának sem kellett több. Amikor a követek eltávoztak, orgyilkosokat menesztett utánuk és megölette őket. Erre feleletül a római szenátus Gnéusz Fulviusz konzul vezérlete alatt kétszáz hajóból álló hatalmas flottát küldött Teuta királyné megrendszabályozására. Amikor a flotta Kerkira előtt megjelent, Demetriosz, a királyné helytartója sietve átpártolt a rómaiakhoz, mire a másik konzul, Luciusz Posztiumusz Albinusz partra szállította a szárazföldi sereget, majd a flotta Apollonia ellen vonult, mely azonnal be is hódolt. Az illirek hanyatt-homlok menekültek a rómaiak elől. Uralmuknak csakhamar vége szakadt, mert büszke sziklaváraikat megvívták, flottájukat pedig elsüllyesztették a rómaiak. Teuta királyné 228-ban akarva, nem akarva békét kötött. Dalmácia és az északi illir terület Demetriosznak jutott, mint római hűbéresnek, míg Teuta pusztán régi családi birtokát, Szkodrát tartotta meg. Egyébként az egész parti vidék római terület lett és konzuli helyetteseknek rendelték alá. Róma így megvetette lábát a Balkánon. További fontossága volt ennek az is, hogy Róma olyképp tűnt fel, mint a görögök védelmezője. A görögök örültek Róma sikerének azért is, mert a kalóz makedónokat is lehetetlenné tette.

Görög küldöttség járt Rómában és nemcsak köszönetet mondott az illirek leveréséért, hanem meghívta a római ifjakat, hogy vegyenek részt az iszthmoszi görög játékokon. A makedónok természetesen fel voltak háborodva a rómaiak sikerei miatt. Antigonosz Dozon makedón király bosszúból a Kleomenesz spártai király vezérlete alatt szervezkedő görögöket le akarta igázni és tervének megnyerte fároszi Demetrioszt, a Rómához átpártolt dalmáciai helytartót. Demetriosz és Antigonosz együtt küzdöttek a görögök ellen, de a dicsőség alig tartott egy évig, mert Antigonosz halála után a rómaiak Demetrioszt elűzték Dalmáciából. Meg kell emlékeznünk ezek után Itália északi vidékéről is. A gallok leverésük után közel ötven évig nyugodtan viselkedtek. Ekkor azonban már mozgolódni kezdtek és gyűlöletüket a rómaiak ellen valamikép ki akarták elégíteni. Az első kísérlet, amely abból ált, hogy a pún háború után Felső-Itáliában megtelepedett zsoldosokat Róma ellen uszították, balul ütött ki, mert a zsoldosok vereséget szenvedtek. Az első kísérlet tehát nem sikerült. Néhány év mulva azonban újból alkalom kínálkozott, hogy a gallok fegyvert ragadjanak. Flaminiusz néptribun ugyanis azzal az indítvánnyal állott elő, hogy a szenoni gallok egykori földjét Ankona és Ariminium között osszák ki római parasztoknak gyarmatosítás céljából. Erre a hírre a póvidéki gallok megmozdultak. Ők ugyanis abban a hiedelemben voltak, hogy a rómaiak hódító terjeszkedésre készülnek.

Ez okból minden előkészületet megtettek a rómaiak méltó fogadására. Viszont a rómaiak is balul értelmezték a gallok készülődését, azt hitték, hogy ezek támadni fognak. Ezért Hazdrubál pún vezérrel sietve békét kötöttek, hogy legalább a púnok támadásai felől nyugodtak lehessenek. Az ellenségeskedést a gallok kezdték meg Kr. e. 225-ben, épp akkor, amikor Gájusz Attiliusz konzul Szárdiniában hadakozott. A gall-kelta törzsek közül azonban eleinte csak kevesen vettek részt az ellenségeskedésben, mert egy részük szövetségben volt Rómával, a többiek pedig nem mertek résztvenni a harcban. A Konkolitánusz és Aneroesztusz vezérlete alatt támadó kelta-gallok ellen Luciusz Emiliusz Papusz konzul vette fel a harcot körülbelül 27 ezer emberrel. Ugyanennyi harcosa volt Attiliusz Regulusznak is Szárdiniában, ahonnan a csapatokat azonnal vissza is hívták. Ezenkívül még ötvenezer szabin és etruszk harcos volt Etruriában, húszezer umbriai őrizte az Appeninek átjáróit, végül még igen tetemes tartalékcsapat állott rendelkezésre, úgyhogy Rómának ekkor a hadereje 200 ezeren jóval felül volt. A gallok, akik felkerekedtek, hogy a rómaiak támadását megelőzzék, csakhamar betörtek Etruriába, amelyet végigpusztítottak. Kluzium mellett a római és vele szövetséges sereget megverték. De már nem mertek lejjebb hatolni, mert hallották, hogy még egy konzuli sereg van hátra.

Visszahúzódtak tehát észak felé, mialatt a Szárdiniából megérkezett konzuli sereg partra szállott. A gallok Telamon mellett, az etruszk parton a két római sereg közé kerültek. Attiliusz Regulusz konzul nyitotta meg harcosai élén a csatát s mingyárt el is esett. A támadás a rómaiak részéről azonban oly heves volt, hogy a gallok hatalmas támadását megállította. Nemsokára kifejlődött a rómaiak harcvonala és rettenetes véres tusa után a rómaiak körülvették a gallokat, akik közül negyvenezren estek el, Konkolitánusz király tízezred magával fogságba esett, Aneroesztusz pedig öngyilkos lett (Kr. e. 225-ben.) A telamoni csata nagy örömet keltett Rómában, ahol a gallokkal való harc kezdetén régi babonából egy gall férfit és egy gall nőt elevenen elástak. Róma most már támadólag lépett fel, hogy az egész Pó vidékét meghódítsa. A gall törzsek közül némelyik ellenállás nélkül megadta magát, de voltak olyanok, amelyek kétségbeesetten védekeztek s véres győzelmeket is arattak a rómaiak fölött. De minden ellenállásuk hiábavaló volt. Klasztidium mellett, ahol Viridomarusz gall király is elesett, döntő vereséget szenvedtek. Rá nemsokára Korneliusz Szcipió konzul bevette az inszubriaiak főfészkét : Mediolanumot (a mai Milánót). Ezzel azután a gallok makacs ellenállása meg volt törve és az egész Pó völgye alá volt vetve a római sasoknak.

Róma politikai és társadalmi közállapotai. - Gájusz Flaminiusz.

A római nép belső politikai és társadalmi történetének ismertetése kapcsán rámutattunk azokra a reformokra, amelyekbe a pátriciusok kénytelenek voltak belemenni. Ámde a többrendbeli újítások ellenére a közép és alsó néposztály helyzete az első pún háború végeztével nem volt rózsásnak mondható. Addig ugyanis a nagyobb hadjárat befejeztével tetemes mennyiségű hódított területet osztottak ki bérbe, sőt tulajdonul is a kis emberek között. Ez némi ellenszolgáltatás, kárpótlás volt a véráldozatok fejében. Sok vagyontalan polgár és proletár lett ezáltal megtelepedett római paraszttá és némi csekély vagyonkához is jutott. Az első pún háború után azonban minderről nem hallunk semmit sem. Sőt ennek épp az ellenkezője történt. A szenátus ugyanis egészen a nemesség érdekképviselőivé vedlett át. Legkevésbbé sem törődött a közép és alsó néposztály anyagi érdekeivel. Még azt sem tette meg, hogy a galloktól elfoglalt földeket római parasztok telepítésére fordítsa. A szenátus fogta magát és azokat a gazdag, nagy területeket római nemeseknek adta haszonbérbe. A tartományokból sem háramlott semmi haszon a közép és alsó néposztályra. Itt a főhivatalnokok, az amúgy is vagyonos római nemesek harácsolták el a földeket, váltottak magukhoz az elhagyott gazdaságokat, később pedig a gazdag adó és vámbérlők, a római nagytőkések vágták zsebre a tartományokból eredő minden hasznot.

Ez visszás állapotokat szült ugyan, de az első pún háború alatt és közvetlenül utána a visszahatás még nem vált érezhetővé. A rendkívül véres pún háború alatt sok római polgár pusztult el, sok vagyon, gazdaság, kisbirtok cserélt gazdát és a gazdasági, társadalmi reakció csak később éreztette a hatását. Idővel a római nép helyzete folyton nyomasztóbbá vált. Az óriási gazdagsággal szemben állott az elképzelhetetlen szegénység, a valóságos tömegnyomor. Nem volt semmi arány a vagyon elosztásában, amiért is be kellett következnie annak az állapotnak, amikor a szegény és a gazdag gyűlölködve és féltékenykedve tekint egymásra és kettőjük között folyton nagyobb és mélyebb lesz az űr. Szociális nyomor ütötte fel a fejét. Erre az időre esik Gájusz Flaminiusz néptribun szereplése, amelyet nagy örömmel fogadott a nép és nagy haraggal a pátriciusok. Flaminiusz olyan reformok megvalósítását sürgette, amelyekkel az elhagyott, üldözött, kizsarolt alsóbb néposztály helyzetén akart segíteni. Gájusz Flaminiusz új ember, “homo novusz" volt, aki nem dicsekedhetett hivatali vagy katonai ősökkel. Nem volt nemesi származású, de az a család, amelyből származott, jobbmódú polgári család volt. Flaminiusz olthatatlan gyűlöletet érzett a dús vagyonú, népet zsaroló római nemesek és nagytőkések iránt, amit ezek hasonló érzésekkel viszonoztak s mindent elkövettek, hogy elgáncsolják a nép érdekeinek a védőjét. Flaminiusz Kr. e. 232-ben radikális javaslattal állott elő, amely vérig sértette a római nemeseket.

Azt követelte, hogy a gallok meghódított területét a szegény római polgárok között osszák fel. A nemességet ez a törvényjavaslat mód felett bántotta, mert a római nemesek összejátszván a velük érző szenátussal, a régi Liciniusz-féle törvény ellenére a meghódított területet nagy haszonbérletek alakjában magukhoz ragadták. A törvényjavaslat ellen a nemesek kézzel-lábbal védekeztek. A nép között pedig annál nagyobb lett a javaslat népszerűsége. A szenátus minden lehetőt elkövetett, hogy Flaminiuszt a javaslat elejtésére rávegye. A gazdag pátriciusok meg akarták vesztegetni, majd megfenyegették. Mikor minden hiábavalónak bizonyult, a szenátorok rábeszélték Flaminiusz apját, hogy apai hatalmát vesse latba és sérthetetlen apai jogainál fogva vonszolja le a sérthetetlen tribunt a szónoki emelvénytől. Hiú fáradozás volt minden. Flaminiusz minden szenátusi hozzájárulás nélkül a római népgyűlés elé vitte javaslatát s mint néphatározatot törvény erőre emeltette. A javaslatot ugyanis a nép elfogadta és magát Flaminiuszt is beválasztotta a földosztó hármas bizottságba. A szenátus most legalább a törvény végrehajtását szerette volna megakadályozni s e célból olyan férfit juttatott a konzuli méltóságba, akiről meg volt győződve, hogy a nemességnek fogja a pártját. Ilyen konzul volt Kvintusz Fábiusz Maximusz.

Azonban ő sem volt képes gátat vetni annak, hogy a Flaminiusz-féle törvényt végrahajtsák és 228-ban a földosztás tényleg meg is történt. Flaminiusz nem szűnt meg tovább működni a nemesség által kiszipolyozott alsóbb néposztály üdvéért. Ott volt még többek között a tartományi gazdálkodás kérdése is, amely nemcsak szégyene volt Rómának, hanem egyik alapja a római nemesség aránytalan és becstelen úton való meggazdagodásának. Az alsórendű hivatalnokok által igazgatott tartományokban rettentő sok visszaélést követtek el a bérlők és a római nemesek. Ennek további lehetetlenné tétele végett Flaminiusz keresztülvitte, hogy a tartományok élére prétor neveztessék ki és az eddigi két prétor helyett négy prétor intézze a tartományok ügyeit. Igy aztán Szicilia és Szárdinia felelős főhivatalnokok igazgatása alá került, ami sok tekintetben javított a tartományok helyzetén. Maga Flaminiusz lett Szicilia első prétora. Kormányzói minőségében arra törekedett, hogy a sziciliakat a római nép iránt barátságra hangolja, ami sikerült is neki. Becsületes törekvésének megvolt az eredménye, hogy a sziciliaiak akkor, amikor Flaminiusz már évtizedek óta elkerült Sziciliából, az ő emlékének tiszteletére egymillió mérő búzát küldtek Rómába kiosztás céljából. Flaminiusz pályafutása érdekes volt. Amint ugyanis megvált a sziciliai prétorságtól, összeköttetéseket keresett, hogy konzullá lehessen.

Persze ettől ugyancsak fáztak a szenátorok, akik éveken át agyarkodtak ellene s csak 223-ban nyerhette el a konzuli hatalmat. A szenátus azonban most sem szűnt meg az áskálódásaival. Flaminiusz mingyárt konzulsága elején megbízást kapott arra, hogy induljon harcba az inszubriaiak ellen és mérjen döntő csapást rájuk. Flaminiusz átment seregével a Pó-folyón és kemény tusák után megoldotta feladatát. Ámde épp akkor, amikor a köztiszteletnek és bizalomnak csúcspontján volt, a szenátus és a római nemesség a legaljasabb módon agyarkodott ellene. A szenátorok a döntő győzelem előtt akarták Flaminiuszt lehetetlenné tenni. Flaminiusz ugyanis már rendbe állította a sereget, hogy másnap megvívja a gallokkal a döntő csatát, amikor lóhalálban érkezik a szenátus hírnöke és lepecsételt levelet hoz Flaminiusznak. A levélben az állott, hogy a szenátus visszahívja Flaminiuszt és felszólítja, hogy hivatalát tegye le, mert amikor őt megválasztották, a jósok kedvezőtlen jeleket vettek észre és ebből Rómára bajok háramolhatnak. Nagyfokú erkölcsi romlottságra mutat már, hogy a szenátus a nép vallásos érzéseit, babonáit nem átalta fölhasználni a maga önző céljaira. Flaminiusz sejtette a csalfaságot, mert a levelet olvasatlanul eltette és azt mondta a hírnöknek, hogy előbb megvívja a csatát és majd azután fogja elolvasni a levelet. Flaminiusz eltette a levelet és megkezdte a harcot. A harc a rómaiak győzelmével végződött.

Amikor pedig Flaminiusz elolvasta a levelet, kijelentette, hogy a parancsot most már nem teljesítheti s a győzelem igazolja az ő konzullá választását. Flaminiusz még folytatta a harcot, miután pedig teljesen leverte a gallokat és az egész Pó vidékét Róma uralma alá hajtotta, visszatért Róma falai elé, ahonnan a szenátustól engedélyt kért a győzelmi ünnepre. A szenátus az engedélyt megtagadta, mire Flaminiusz néphatározatot provokált, ennek alapján diadalmenetet tartott és csak ennek megtörténte után tette le konzuli hivatalát. Jellemző, hogy mennyire gyűlölte Flaminiuszt a nemesség és a szenátus. A gallok legyőzetéséről azt állították, hogy az nem Flaminiusz, hanem egyik hadi tribun érdeme. Sőt még tovább mentek. Amikor ugyanis Minuciusz diktátor 221-ben Flaminiuszt lovasparancsnoknak nevezte ki, a szenátus Minuciuszt lemondásra kényszerítette azon az alapon, hogy diktátorsága aggályos, mert a teremben megválasztása alkalmával közbecincogott egy egér, ami rosszat jelentő égi jeladás. Flaminiusz persze sokkal keményebb jellem volt és sokkal következetesebb terveiben, semhogy ilyen akadékoskodások eltérítették volna kitűzött céljától. Nem szűnt meg ostromolni a szenátust a további földosztásokkal. De a szenátus ridegen elutasította a javaslatokat és kijelentette, hogy újabb földosztásokat nem enged meg, mert a jóslatok erre nézve kedvezőtlenek. Flaminiusznak tehát tovább kellett várnia, amíg reá nézve kedvezően alakul a helyzet. Végre Kr. e. 220-ban cenzor lett.

Ezzel körülbelül elérte vágyainak célját, mert most már kezében volt az a hatalom, amelyet a nép üdvére legjobban hasznosíthatott. Hogyha hasonló körülmények között más jut a cenzori hatalomhoz, kétségtelenül kielégítette volna a saját személyes bosszúját és a nemesség, valamint a szenátorok vagyoni osztályozásánál mindent elkövetett volna, hogy kibuktassa hivatalaikból, lehetetlenné tegye őket. De Flaminiusz ritka becsületes ember volt. Érzelmeire nézve volt nemes, nem származására. Semmi jogtalan erőszakosságot nem engedett meg magának, de törhetetlenül küzdött a terjedő erkölcstelenség ellen. A szabadonbocsátottak a cenzura felületes gyakorlása következtében behatoltak a vidéki tribuszokba is, ahonnan Flaminiusz valamennyit a négy városi tribuszba osztotta be, hogy ezáltal a szabad születésű római parasztok társadalmi és politikai súlyát emelje. A nép szórakozása érdekében építtette a nagy cirkuszt Flaminiuszt, ahol jórészt plebejusi mulatságokat és játékokat rendeztetett. Kiépíttette a nevezetes via Flaminiát, azt a fontos országutat, amely egész Umbriát átszelte és Ariminiumig ért. Ez az út összekötötte Rómát az Alpeseken inneni Galliával s így a gall gyarmatokat Rómához fűzte. Végre 218-ban megkezdődött a telepítés a Pó mentén, ahová hatezer gyarmatost küldött Placencia és hatezret Kremona alapítására.

Nagyjelentőségű volt az a törvény, amelyet Flaminiusz javaslatára Kvintusz Klaudiusz tribun szavaztatott meg 219-ben egy népgyűlésen. E törvény szerint azontúl sem szenátor, sem szenátornak fia nem lehet háromszáz amforánál (egy amfora = egy negyed hektoliter) nagyobb hajóűrrel bíró hajónak a tulajdonosa. Ennek a törvénynek célzatát lehetetlen volt félreérteni, mert a hajóűr korlátozása azt jelentette, hogy a szenátoroknak tilos a tengeren kereskedelmi hajókat járatni. Sőt gondoskodott Flaminiusz olyan törvényről is, amely megtiltotta a szenátoroknak és nemeseknek, hogy az adó és vámbérlők, valamint az állami szállítók üzleteiben akár közvetlenül, akár közvetve részt vegyenek. Mindenesetre az uralkodó állapotokat jellemezték ezek a törvények egyrészt, másrészt pedig az állapotokról alkotott törvényhozói véleményt. A Pirrhusszal vívott harcok idejében természetesnek találta mindenki, hogy a nemesek ne foglalkozzanak kereskedelmi, általában közvetítő üzletekkel, hanem éljenek meg tetemes földbirtokuk hozadékából. Ezt a felfogást Szicilia és Szárdinia meghódítása megdöntötte és az üzleti életnek rettenetes erkölcstelenségei burjánzottak föl. A Flaminiusz-féle cenzurának érdekes következménye volt. Azóta ugyanis a római előkelő társadalom keretében két osztály képződött, amennyiben a régi földbirtokos nemesség elkülönült attól, amely pénzének gyümölcsöző befektetéséből s üzleti vállalkozásokból élt.

Ekkép alakult ki a pénzarisztokrácia, amely nem volt olyan zárkózott, mint a születési arisztokrácia s kötelékébe fogadott mindenkit, akinek nagy vagyona volt. Flaminiuszt 217-ben másodszor is megválasztották konzulnak, épp akkor, amikor a második pún háború rettentő csapásokkal sújtotta az akkori római birodalmat. Flaminiusz állandó harcot vívott a meggyanusítások és rágalmak ellen. Ha sikerei voltak, ezeket nem akarták neki betudni, ellenben az állam balszerencséjét az ő terhére írták. Igazi római volt, aki ismerte honfitársait s hibáikat orvosolni igyekezett.

A második pún háború. - Hamilkár Bárkász. - Róma vereségei.

Karthágó a 238-ban kötött, rendkívül megalázó béke óta ugyancsak nyomasztó helyzetben volt. Rómának óriási sarcokat kellett fizetnie, amellett elveszítette Sziciliát és Szárdiniát, aminek további következménye volt az is, hogy tekintélye meglehetősen csökkent és kifogytak az anyagi erői. Minduntalan bántotta és nyugtalanította Karthágót az aggodalom, hogy a rómaiak újból megkísérelhetik azt, ami Regulusznak nem sikerült, vagyis flottával támadják meg Karthágót. A helyzet mindenképp kedvezett tehát a pún demokrata harci pártnak, amely erélyes fegyverkezést követelt. Annyi bizonyos, hogy a közhangulat nemsokára teljesen a háború mellé állott.

A kartháhóiak minden erejükkel nekifeküdtek hogy valamiképp visszaszerezzék elveszített poziciójukat. Akadtak alkalmas vezető-férfiak is, akik vállalkoztak a nehéz feladatra és ez volt Karthágó szerencséje. Hamilkár Bárkász volt egyike azoknak, akik Karthágó dicsőségét, hatalmát szem előtt tartva önzetlenül megtették mindazt, amit a honfiúi kötelesség parancsolt. Hamilkár Bárkász személye előtt most, amikor az ország sorsa oly kérdéses volt, minden párt meghajolt. Fővezérnek tették meg őt és különös, nagy hatalmat ruháztak rá. Az ő első terve az volt, hogy mindazokért a veszteségekért, amelyek Karthágót érték, mindenekelőtt a spanyol földön kárpótolja magát. A spanyol föld meghódításától, a spanyol bányák kincseitől várta, hogy akkora hatalmat adnak Karthágónak, amely rövid idő alatt képessé teszi arra, hogy Rómával szemben némi egyensúlyra vergődjék. Addig a karthágóiak nem igen törődtek a spanyol félszigettel és inkább csak a part mentén folytatott cserekereskedésre szorítkoztak. Egyedül a későbbi Andaluziában, az akkori Tartezuszban voltak nagyobb gyarmattelepeik, míg az igazi gazdag terület befelé, észak irányában parlagon hevert. Hamilkár Bárkásznak megvoltak a saját tervei a pún hatalom újjászervezésére. Ezeket a terveket, amelyek egyelőre a spanyol területre vonatkoztak, közölte a nagy tanáccsal és megnyerte annak hozzájárulását. A púnok nagyszabású tervei hosszú időkön keresztül titokban maradtak. Hamilkár Bárkász és a nagy tanács gondoskodtak arról, hogy e tervekről semmi se szivárogjon ki.

Oly ügyesen meg tudta téveszteni Karthágó a rómaiakat, hogy amikor az újjászervezett sereg is együtt volt már, Rómában még semmit sem sejtettek. Sőt maguk a karthágóiak sem tudták a tervek célját, tartalmát, csak Hamilkár Bárkász és a nagy tanács. Amikor Hamilkár Bárkász tetemes hadsereg élén elindult Afrika partján nyugat felé, az volt mindenki véleménye, hogy a líbiaiak ellen irányul a hadi demonstráció. A fővezér azonban nem a líbiaiak ellen vonult, hanem áthajózott spanyol földre, honnan csakhamar híre jött, hogy a kelta-iber néptörzseket igázza le. Hamilkár Bárkász nagy sikerekkel oldotta meg feladatát. Részint fegyverrel, részint megnyerő modorával hódította meg a kelta-ibereket. Hamilkár Bárkász kitűnően értett ahhoz, hogy míg egyrészt önmagát kedveltette meg az iberekkel, ugyanakkor a karthágói hatalom terjeszkedésének is népszerűséget szerzett, mert minden idegen elnyomó ellen - ezalatt a rómaiakat értette - védelmet ígért. Súlyos csapás volt tehát a karthágóiakra, amikor Hamilkár Bárkász 229-ben egy csatában halálát lelte. De szerencséje volt Karthágónak, hogy akadtak még alkalmas nagy vezérei akkor, amikor ezekre valóban nagy szükség volt. A magára maradt hadsereg főtisztjei ugyanis a hattagú nagytanács kiküldöttjeivel egyetértő, hosszas tanácskozás után Hamilkár Bárkász vejét, Hazdrubált választották meg fővezérnek. A választást a nagy tanács megerősítette.

Hazdrubál méltó utóda volt apósának, akinek tervszerű munkáját nemcsak lelkesedéssel, hanem kiváló hozzáértéssel folytatta. Szerencsés megállapodások révén nagyszámú kelta-iber zsoldossal szaporította a hadsereg számát, gyarmatokat alapított, ezek között a legnevezetesebb volt Kartagéna (Uj-Karthágó), mely nemcsak mint kikötőváros, hanem egyúttal mint hadiraktár is nevezetes szerepet játszott. Hozzájárult ezekhez még az is, hogy Hazdrubál Kartagéna környékén nagyon gazdag ezüstbányákra akadt, ahonnan évente nagyösszegű érceket bányászhatott, miáltal nemcsak a zsoldosokat fizethette, hanem tetemes összeget küldhetett Karthágóba is. Karthágó beavatott főemberei tehát tervszerűen készítették elő a jövendő támadás alapját. Noha igyekeztek lehetőleg titkolózni, végül mégis oly sok feltűnő jelenség, külsőség verődött össze egy képbe, hogy a rómaiak is gyanakvókká váltak. Kezdték észrevenni, hogy valami készül ellenük. Róma, hogy a szokásos módon a felelősséget ellenfelére hárítsa, több ízben követeket küldött Karthágóba a nagy tanácshoz, amelytől felvilágosításokat kért a spanyolországi eseményekre vonatkozólag. A válasz megnyugtató volt, mert a hattagú tanács kereken tagadta, hogy háborús tervei volnának.

A rómaiak azonban éltek a gyanuperrel és miután nemsokára átlátták, hogy Karthágó oly nagy arányokban szervezkedik, hogy egy hirtelen támadás zavarba hozhatná Rómát, Hazdrubállal 226-ban formális megállapodásra jutottak, hogy egyelőre biztosítsák magukat a háború ellen. Ez a megállapodás jellemezte a rómaiak ismert agyafurtságát. Ők ugyanis okvetlenül határok közé akarták szorítani a karthágóiak terjeszkedését. Viszont némi engedékenység volt látszólag a szerződésben, mert épp akkor állott Róma harcban a keltákkal és gallokkal. Hogy a kartháhóiak semlegességét biztosítsák, az Ebró-folyót jelölték ki a két hatalom terjeszkedési vonalául. Hazdrubál az ajánlatot elfogadta és elég botorul semlegességet fogadott, holott épp ekkor lehetett volna nagy sikerrel megtámadnia Rómát.

Hannibál. - A második pún háború előzményei.

Amikor Róma az Alpeseken inneni gallokat leverte, megkezdte a mesterkedést a kartháhóiak ellen. Mindenféle kifogásokkal állott elő, folyton voltak kifogásai a karthágóiak spanyolországi terjeszkedései ellen. Kereste az alkalmat a háborúra. És Rómának újból szerencséje volt. Ebben az időben, 221-ben Hazdrubál orgyilkos keze alatt vérzik el. Nincs kizárva, hogy Róma bérence végezte el a véres munkát.

Ebben a válságos, mondhatni döntő jellegű korszakban akadt mégis a karthágóiaknak egy vezérük, aki a világtörténelem kimagasló alakjává nőtte ki magát és aki ugyancsak megkeserültette a rómaiakkal azt a sok méltánytalanságot amit elkövettek. Ez a nagy férfi Hannibál volt, Hamilkár Bárkász fia. A nagy apának nagy fia volt ő. Alig volt még huszonnyolc éves, amikor a karthágói nagy tanács hozzájárulásával átvette a fővezérséget Spanyolországban. Hannibál Kr. e. 249-ben született. Atyja mellett, úgyszólván a táborban, a harc mezején nőtt fel. Mint kisgyermek, látta a háborút, megismerte a rómaiakat, akik hazájára oly súlyos csapásokat mértek. Amikor Hamilkár Bárkász Sziciliából átment a spanyol földre, magával vitte oda is az akkor tizenegy éves Hannibált. Hannibál, mint gyermek, örök bosszút és gyűlöletet fogadott a rómaiak ellen. Ezt a jelenetet különben maga Hannibál beszélte el a következőképpen : “Mialatt apám Zeusznak áldozatot mutatott be, mellette állottam az oltárnál. Amikor pedig kedvező jeleket vett észre és az isteneknek ételt és bort ajánlott fel, továbbá elvégezte a szokásos imákat, a többi résztvevőket hátraléptette, engem pedig magához szólított és barátságosan megkérdezett, hogy részt akarok-e venni a hadjáratban. Amikor pedig örömmel igent mondtam, sőt kisfiú módjára sürgetve kértem is, hogy vigyen magával, megragadta a jobbkezemet, odavitt az oltárhoz, megérintette a kezemmel az áldozatot és megesketett, hogy sohase leszek barátja a rómaiaknak." Tehát már gyermekkorában ki volt jelölve Hannibál számára az út, amelyen haladni fog. A rómaiak ellen való ádáz gyűlölet jelölte ki ennek az útnak az irányát. Hamilkár Bárkász kiváló gondot fordított fia nevelésére. Hannibál kitűnő katona volt.

Edzette magát, hogy a nélkülözéseket elviselhesse. Eleven eszű, gyors áttekintésű lévén, nem igen jött zavarba és a legnehezebb helyzetek között is feltalálta magát. Bő palástjába burkolózva a puszta földön hált, gyakran étlen-szomjan töltötte a napot, hogy az elpuhulás ellen védekezzék. Atyja már jó korán beavatta minden tervébe, titkaiba. Oktatta, tanítgatta őt a jövőre. Ekképen Hannibál azzá a nagy férfiúvá fejlődött, aki tisztában volt hivatásával. Hallgatag, gondolkozó és folyton tervező férfiú volt. A föníciai ember számítani tudása a numidiai erejével párosult benne. Nem ismerte a félelmet. Egyénileg azért nemeslelkű volt, becstelenséget sohase követett el. Hogy a rómaiak ravasznak modták, ez csak ellenfeleinek félelmére enged következtetni. Hannibál valóban nagy férfiú volt, aki még bukásában is tiszteletet tudott maga iránt gerjeszteni. Hannibál, mihelyt fővezérré történt megválasztását jóváhagyták, hozzáfogott atyja és sógora művének kiépítéséhez. Első teendője az volt, hogy az Ebró és Tájó-folyó között még meg nem hódított népfajokat néhány csatában leigázta. A spanyol földön az Ebróig csakhamar urrá lett Hannibál, csak a gazdag és népes Szaguntum nem akart meghajolni előtte. A második pún háború kitörésének közvetlenül Szaguntum volt az oka. Szaguntum és Róma egymással titkos szövetségben állottak.

Erre a szövetségre támaszkodva tagadta meg a város a meghódolást Hannibál előtt. Érdekes, hogy a rómaiak azzal a mesével állottak elő, hogy Szaguntum egy latin városnak, Ardeának a gyarmatvárosa, tehát római területnek tekintendő, holott valójában iber város volt. Róma azonban ilyen apróságokkal komolyan úgysem törődött, mert kitűzött célja érdekében mindenre kész volt. Csakis így történhetett, hogy Kr. e. 226-ban, a Hazdrubállal kötött egyezség után három évvel Róma Szaguntummal a karthágóiak ellen véd és dacszövetséget kötött. Hannibál előrelátó lévén, nem akart Szaguntummal harcba bocsátkozni, mert jól tudta, hogy ez római-pún háborúhoz fog vezetni. Előbb Hannibál minden irányban ki akarta építeni a spanyolföldi uralmát. Kr. e. 220-ban már csupa karthágói gyarmatok, területek fogták körül Szaguntumot, úgyhogy a város úgyszólván magára maradt. Ekkép érlelődött lassan a helyzet. Végre Hannibál kartagénai téli táborában megjelentek Róma követei és fennhéjázó hangon követelték Hannibáltól, hogy az Ebró-folyón ne merjen átevezni, Szaguntumot pedig meg ne támadja. Ami az Ebró-folyón innen való maradást illeti, ez a szerződés értelmében jogos kívánságnak tetszett, de ami Szaguntumot illeti, a római követek túllőttek a célon, mert a Róma és Hazdrubál között létrejött szerződés idejében Szaguntum még nem volt Róma szövetségese. Hannibál a követek tudakozódására és követelőzésére kitérő választ adott. Ugyanígy cselekedett a karthágói tanács is.

Különben minden jel arra vallott, hogy Róma okvetlenül háborút akar provokálni. A római szenátus titokban már készült a háborúra s a követküldésnek csak az volt a célja, hogy Róma a karthágóiak előkészületeiről és haderejéről némileg tájékozódjék. A követek Rómában azt jelentették, hogy Hannibálnak tetemes hadserege van, ha tehát kitör a háború, akkor az nagyon véres és súlyos lesz. Ez okból Róma mindenekelőtt Illiriával akart rendbe jönni, ahol fároszi Demetriosz elpártolt a rómaiaktól. Illiria megfékezése után remélte Róma, hogy teljes erővel fordulhat Hannibál ellen. Rómában bíztak abban, hogy Hannibál a római követek tilalmait szem előtt fogja tartani és legalább egyelőre tartózkodni fog Szaguntum ostromától. Vagy ha a várost meg is támadná, az jó sokáig fogja magát tartani, legalább is addig, míg a római csapatok megérkeznek. A rómaiak azonban ezúttal csalódtak. Hannibál a maga tervei szerint járt el és miután jó korán észrevette, hogy mi rejlik a római szenátus magatartása mögött, sietve keresztülhúzta a rómaiak számításait. Amikor Luciusz Emiliusz konzul Kr. e. 219 tavaszán Illiriába ment egy sereggel, hogy az elpártolt Demetrioszt megfenyítse, ugyanakkor Hannibál is megjelent serege élén Szaguntum előtt és ostrom alá vette.

Szaguntum ostromáról és védelméről Titusz Liviusz számos részletet közöl, de nagyon valószínű, hogy az elbeszélésben sok a túlzás, különösen, amikor Hannibál kegyetlenkedéseiről szól. A tény az volt, hogy nyolc hónapi erős ostrom után Hannibál bevette a makacs várost. A lakókat rabságba hurcolta, a zsákmánnyal és kincsekkel pedig hadikincstárát szaporította. Szaguntum elestének híre természetesen nagy riadalmat okozott Rómában, mert erre távolról sem voltak elkészülve. Most már kikerülhetetlen volt a háború. Mielőtt azonban Róma megkezdte volna a nyilt ellenségeskedést, hagyományosan elküldte követeit Karthágóba, abból a célból, hogy a felelősséget elhárítsa magáról. Rómában nagyon jól tudták, hogy a követek által előterjesztendő követeléseket a karthágói szenátus nem fogja teljesíteni, de hát Rómában éppen ezt akarták. A tanács a Karthágóban megjelent követeknek kijelentette, hogy Hannibál csak azt teszi, amire őt a régi szerződés feljogosítja és ettől el nem térhet. Amire a követek kijelentették, hogy akkor ők Hannibál kiszolgáltatását követelik. A karthágói szenátus erre gúnyosan nevetett. “Hát inkább háború legyen ?" - kérdezte az egyik követ. “Majd elválik" - felelték a tanácsbeliek. Erre az idősebb római követ megfogta a tógája két csücskét és kicsinylése jeléül odatartotta a tanács elé. “Az egyikben béke, a másikban háború van - szólt - melyiket kívánjátok ?" A karthágói szenátorok elnöke habozás nélkül válaszolt : “Tetszésedre bízzuk !" “Hát akkor legyen háború !" - kiáltotta a követ.

A karthágói tanács padjairól pedig még erősebben visszhangzott a válasz : “Háború ! Háború !" Amint erről Hannibál tudomást szerzett, azonnal érintkezésbe lépett a tanáccsal, megvitatta vele a terveit és mindent elkövetett, hogy úgy Afrika, mint Spanyolország partjai biztosítva legyenek a római támadások ellen. Hannibál már régebben el volt határozva arra, hogy személyesen vezeti a harcot a rómaiak ellen. E célból már előbb kémeket küldött Itáliába, hogy ott a viszonyokat tanulmányozzák, továbbá érintkezésbe lépett a felső-itáliai népekkel is. Azután pedig - és ez jellemzi is előrelátását - a spanyolföldi csapatokat átküldte Líbiába, viszont a líbiai csapatokat átszállítatta Spanyolországba, hogy elkerülje a lázadást, a hadsereg belő zavarait. Hannibál május közepe felé indult el Kartagénából 90 ezer gyalogossal, 21 ezer lovassal és 60 elefánttal. Rómában senki sem mert arra gondolni, hogy Hannibál római területen fog támadni, mert a hadakozás akkori módja mellett az lehetetlenségnek látszott. Amikor a római követek visszatértek Karthágóból, a római szenátus elhatározta, hogy 218 tavaszán két sereget mozgósít. Az egyik sereg Publiusz Kornéliusz Szcipio vezérlete alatt spanyolföldre megy a tengeren át, míg a másik Tibériusz Szempróniusz konzullal az élén Sziciliából áthajózik Afrikába. A rómaiak készülődése azonban főleg a flotta miatt rendkívül sok időt vett igénybe.

Ezt az időt Hannibál okosan felhasználta és átvonult az Ebró-folyón.

Hannibál átkelése az Alpeseken és első győzelmei.

Hannibál átkelése az Ebrón kínos meglepetést okozott Rómában, de a rómaiak még nem voltak teljesen tisztában azzal, hogy minő tervei vannak Hannibálnak. A római szenátus sokáig abban a tévhitben volt, hogy Hannibál a Pireneusi-félsziget északi részét akarja meghódítani. Hannibál csakugyan időzött is azon a vidéken, számos néptörzset leigázott, sőt ennek megtörténtével seregének tetemes részét hazaküldte Afrikába. Hazdrubál vezérlete alatt a Pireneusok lábánál csak tízezer gyalogost és ezer lovast hagyott hátra, maga pedig ötvenezer gyalogossal és kilencezer lovassal átment a Pireneusokon, ahonnan Gallia déli vidékére jutott. Ez Kr. e. 218 augusztus hónapjában történt. Végre a rómaiak is elkészültek. Tibériusz Szempróniusz lement légióival Sziciliába, hogy onnan áthajózzék Afrikába, de már Szcipió nem indulhatott el, mert a kelta és gall törzsek lázadása lekötötték a seregét. A kelták lázongása veszedelmes jelleget öltött, mert azok a gyarmatok, amelyeket Flaminiusz létesített, még nem erősödtek meg eléggé.

A kelták a római parasztokat elkergették és az egyik római sereget be is kerítették, úgyhogy Szcipió kénytelen volt tetemes haderőt küldeni Felső-Itáliába. Szcipió hosszas késedelmezés után szállott hajóra seregével, hogy a spanyolföldre induljon. Ekkor érkezett meg a hír Rómába, hogy Hannibál átkelt a Pireneusokon és Itália felé közeledik. Szcipió hadseregét erre Galliába irányították, hogy onnan vágja el Hannibál útját. Szcipió serege a Rhone-folyó torkolatánál kötött ki s Masszilia város területén szedte össze magát. Masszilia város szövetségben állott Rómával és a massziliai kémek jelentették Szcipiónak, hogy Hannibál már a Rhone-folyóhoz közeledik, hogy azon átmenjen. Szcipiót ez a hír meglepte, de megelégedett azzal, hogy háromszáz lovast küldött felfelé kémszemlére. Ezek hozták meg a hírt, hogy Hannibál már egész seregével átjutott a tulsó partra. A következő napon Hannibál értesült arról, hogy a rómaiak is partra szállottak. Kikémlelésük végett ötszáz numidiai lovast küldött lefelé a Rhone innenső partja mentén, de a lovasok nemsokára alaposan megfogyatkozva tértek vissza, mert összeütköztek Szcipió kémszemlére jött lovasaival, kik megszalasztották őket. A rómaiak eszerint pontos tudomást szereztek Hannibál hollétéről, mire Szcipió elhatározta, hogy csatába bocsátkozik a púnokkal. Amíg Szcipió rendbe hozta seregét s eljutott oda, ahol Hannibál átkelt, Hannibál már az elefántjait is átszállította s az egész pún sereg elindult felfelé, az Alpesek irányában. Szcipió ezek szerint elkésett. Most már kétségtelennek látszott, hogy Hannibál valahol át fog kelni az Alpeseken és levonul Itáliába.

Szcipió tehát gyorsan visszafordult, seregének zömét ismét behajózta és sietve leevezett a partok mentén. Seregének egy részét fivérére, Gnéjuszra bízta, hogy támadja meg vele Hazdrubált spanyol földön. Szcipió lement Eturiába, ahol azt tervezte, hogy segélycsapatokat von magához s elkészül minden eshetőségre. Mikor nem kapott hírt Hannibál seregének hollétéről, biztosra vette, hogy az elpusztult valahol az Alpesek félelmetes szakadékaiban. Hannibál azonban rettentő nehézségek között, serege felének elvesztése árán megmászatta az Alpeseket. Rendkívül fárasztó volt ez a menetelés, több mint ezer kilométer utat kellett megtennie s útközben minduntalan ellenséges néptörzsekkel kellett megküzdenie. A járatlan, sziklás, sikamlós szakadékos hegyi utakon ezrével pusztultak el a pún harcosok. Százával hulltak el az állatok, száz és száz harcost vertek agyon a félvad hegyi lakók. Amikor Hannibál az alpesi átjáróhoz, valószínűleg a Kis Szent Bernát-hágóhoz eljutott, már ott csupa hómezőkre ért, míg onnan letekintve, előtte terült el a bájos Itália gyönyörű panorámája. Kétezerötszáz méter magasságban két napig pihent meg a katonáival, akiket a nagy hideg, a borzasztó fáradtság rettenetesen megviselt. Seregének fele elpusztult, amíg Hannibál eddig eljutott. A leszállás, amely egyik legnevezetesebb hadtörténeti eseménye volt az ókornak, ugyancsak óriási nehézségek között ment végbe, de utoljára mégis csak sikerült.

Ez a maradvány sereg, amellyel Hannibál lejutott a felső-itáliai völgyekbe, a régi seregnek, amellyel elindult, csak a romja volt. Lesoványodott, elgémberedett alakok vonszolták magukat a fáradhatatlan, büszke vezér után. A római kémek örömmel jelentették a római szenátusnak, hogy “kiéhezett koldusok csapata vonul lefelé", ezektől ugyan nincs mit félni. Róma azonban Tibériusz Szempróniuszt seregével együtt visszahívta Sziciliából. Amíg azonban a római seregek a veszélyeztetett helyekre érkezhettek, az sok időbe került. Igy legjobb esetben negyven nap kellett, amíg Sziciliából a sereg Ariminiumig eljut. Egyelőre Publiusz Szcipió konzulnak jutott a feladat, hogy Felső-Itáliát megvédje. Publiusz Szcipió minden nélkülözhető római és szövetséges csapatot táborába vont, szeptemberben pedig már átkelt az Apennineken. Mikor pedig értesült, hogy Hannibál az inszuberek földjén van, elébe sietett a Ticinusz-folyó mellé, amelynek környékén állottak már Hannibál csapatai. Hannibálnak ezalatt volt ideje arra, hogy borzalmasan kifáradt seregét megpihentesse. Nagy gondot fordított a pún vezér arra, hogy minden harcosa jól összeszedje magát. Gondoskodott bőséges élelmezésükről és amikor a sereg újból harcképes állapotba jutott, három napi ostrommal bevette Taurini (Turin) városát, ahol gazdag zsákmányra tett szert. Ez a siker csakhamar hozzá térítette az eddig idegenkedő kelta főnököket.

Számos kelta harcos csatlakozott Hannibál seregéhez, mikor hírül vették, hogy a hadjárat régi elnyomójuk, Róma ellen irányul. Ekkor értesült Hannibál arról, hogy Szcipió a Ticinusz mellé érkezett. November folyamán találkozott a két ellenséges sereg. A púnok lefelé jöttek, a rómaiak felfelé húzódtak. A völgy síkságán csakhamar hatalmas lovascsata fejlődött ki. A numidiai lovasok hamarosan hátraszorították a római lovasságot és oly erővel folytatták a támadást, hogy a római lovasságnak csaknem a fele ottveszett és a római könnyű gyalogságot is sikerült legázolniok. A csata zavarában maga Szcipió is sebet kapott egy numid lándzsástól, de összeszedte seregét és átvergődvén a Pó-folyón, Placencia felé húzódott vissza. Hannibál gyorsan utánasietett és kényszerítette Szcipiót, akinek seregében kétezer gall gyalogos és kétszáz lovas fellázadt s átpártolt Hannibálhoz, hogy tovább meneküljön. Szcipió a Pó jobbpartján, az ottan torkolló Trébia mellé vonult és minden eshetőségre készen, erősen elsáncolta magát. Szcipió úgy számított, hogy be fogja várni Tibériusz Szempróniusz konzultársát a sziciliai sereggel. Szempróniusz azonban messze volt, amikor a szenátus visszahívó parancsát megkapta, már november eleje volt, így szó sem lehetett, hogy néhány hét alatt harckészen már Felső-Itáliában lehessen. Szempróniusz seregével december vége felé érkezett meg a Trébiánál táborozó konzultársához.

Szcipió, ki még betegen feküdt a táborban, kötelességszerűen figyelmeztette konzultársát, hogy könnyelműen ne bocsátkozzék harcba. Szempróniusz azonban ügyet sem vetett e figyelmeztetésre, hanem keresve kereste a véres csatát a pún fővezérrel. Hannibál pedig vágyott erre, mert serege, amelyet pompásan újjászervezett, teljesen harcképes állapotban, türelmetlenül várta már az újabb mérkőzést. Hannibál gyorsan átlátta, hogy néhány nap mulva okvetlenül csatája lesz. Ez okból óvatosságból fivérét, a bátor Mágót ezer választott gyalogos és ugyanannyi lovas harcossal egy kiszáradt és bozóttal sűrűn benőtt folyómederben rejtette el, közel a Trébia-folyóhoz. Seregét ezután ügyesen elosztotta és amikor tervével készen volt, egy kora reggelen numid lovasai által a rómaiakat kicsalta fészkükből. A heveskedő Szempróniusz csakhamar harcba indította lovasait és hatezer könnyű gyalogost. A numid lovasok folyton hátráltak nyomukban az üldöző rómaiakkal. Amint a folyón átjutottak, a pún sereg már várta a rómaiakat. Szempróniusz erre kissé meghökkent, de csakhamar magához vonván egész seregét, harcvonalba állott fel. A római harcosok csak kelletlenül bocsátkoztak harcba. A púnok csakhamar vissza is vetették a rómaiak könnyű gyalogságát, éppúgy meghátrált a római lovasság is a numid és gall lovasok heves támadása elől.

Ebben a pillanatban, amint a rómaiak az általános hátrálásban összazavarodtak és siettek visszavonulni, előrontottak Mágó elrejtett harcosai. Rettentő véres tusa fejlődött ki erre. A rómaiak sehogy sem tudták megállani a helyüket. Csak a seregnek mintegy tízezer emberből álló derékhada tartotta magát és fogta fel a púnok folyton megújuló támadásait, mialatt a római sereg többi része óriási veszteségek után futott vissza a Trébia túlsó partjára. Hannibál lovasai rettentő pusztításokat vittek végbe a rómaiak sorában, az elefántok elől pedig lélekszakadva menekültek a megriadt római gyalogosok. Ez a győzelem Hannibál hatalmába juttatta a Pón inneni Galliát, ahol csak Kremona és Placencia, ezek az erődökkel ellátott gyarmattelepek tartották még magukat. A heveskedő és meglehetősen önhitt Szempróniusz restelte bevallani nagy vereségét és a szenátushoz küldött jelentésében mindenképp enyhíteni igyekezett a dolgot. Ámde a szenátus csakhamar rájött az igazságra és most már sietve azon fáradozott, hogy Itália védelmére minden lehetőt elkövessen. Erre az időre esett egyébként a konzuli év lejárta. Szcipió és Szempróniusz helyébe két más férfiú lépett, még pedig Gnéusz Szerviliusz, a nemesség és Gájusz Flaminiusz a nép kedvence. Az utóbbitól sokat várt a római nép, bár helyzete legkevésbbé sem volt biztató. A nemesség és a szenátus, amikor a konzulválasztás folyt, mindent elkövettek, hogy Flaminiusz konzulságát lehetetlenné tegyék.

A nemességgel szövetkezett főpapok például azt állították, hogy nagyon furcsa jelenségek teszik kívánatossá, hogy Flaminiusz ne legyen konzul, nevezetesen a főpapok láttak egy ökröt, amelyik bemászott egy házba, az ablakon sétált be, majd pedig kiugrott az uccára, egy holló beröppent Júnó istennő templomába és rátelepedett az istennő vánkosára. Lanuviumban megmozdult a szent lándzsa. Ariminiumban kísértetjárás volt, Picenumban kőeső esett, Galliában pedig egy farkas kirántotta hüvelyéből egy őrtálló katona kardját és elszaladt vele. Ilyeneket mertek állítani komoly ábrázattal a főpapok, csakhogy valamiképp megingassák a nép bizalmát Flaminiuszban. Azért Flaminiusz, egyéb szerepléseiről már szóltunk, mégis konzul lett. Hannibál új terven törte a fejét. Tette pedig ezt már csak azért is, mert ellenségeit nem hagyhatta békében, miután akkor könnyen összeszedhetik magukat. Hannibálnak azt is számba kellett vennie, hogy Rómának főerőssége az itáliai népek szövetségében rejlik, amíg tehát ez a szövetség fennáll, addig Hannibál nem érezhette magát egy pillanatig sem nyugodtan. Neki mindig cselekednie, hadakoznia és folyton győznie kellett, hogy a Rómával szövetséges népeket megnyerje. Minden elfogott rómait láncra veretett, ellenben a rómaiak segítőit váltságdíj nélkül szabadon bocsátotta, hogy az itáliai törzsek jóindulatát megnyerje.

Alig tavaszodott ki, Hannibál megtett minden készületet arra, hogy folytassa a harcot Róma ellen és ha lehetséges, magát Rómát támadja meg. A Róma felé vezető katonai utak azonban el voltak zárva Hannibál előtt.

Hannibál Róma ellen indul. - A trazimenuszi ütközet.

Ha Hannibál a hatalmas védelmi vonalat szét akarta robbantani, akkor csak az Arnusz völgyében lehetett a rómaiak ellen támadnia, miután erre a legkevésbé sem lehettek a rómaiak elkészülve. A támadásnak is oly időben kellett bekövetkeznie, amikor a római hadtestek között nem állandósították még az összeköttetéseket. Hannibál valóban úgyis cselekedett. Seregével 217 április elején meglehetős nagy kerülővel, óriási fáradalmak között bevonult a folytonos olvadás által mocsarassá vált Arnusz-völgybe. Elől meneteltek a líbiai csapatok, utánuk az iberek, ezeket követte a poggyászhordók serege, majd a gallok, legvégül jöttek a numid lovasok Mágó vezérlete alatt. Négy nap és négy éjjel térdig érő vízben és mocsárban gázolt a pún sereg, az állatok a fáradtságtól tömegesen pusztultak el, sok gall veszett oda a mocsarakban, a nedvesség, mérges kigőzölgés, majd a hideg borzasztóan megviselte a púnokat, maga Hannibál megvakult a félszemére.

A nagy fáradságnak azonban megvolt a jutalma, mert Hannibál teljesen észrevétlenül megkerülte Flaminiusz hadállását Arreciumnál. A rómaiak csak akkor vettek tudomást Hannibál ottlétéről, amikor a felgyújtott római falvak füstfelhője borította be a tájékot és ezerszámra menekültek a római parasztok. Flaminiusz rendkívül szorult helyzetben volt. Lehetetlen volt Hannibált könnyűszerrel hátraszorítania. Itt komoly, véres csatát kellett vívnia vele. Segítségül kellett volna hívnia Szerviliuszt, de amíg ez megérkezik, legalább is egy hét telik el és addig Hannibál akár Rómáig is lemehet. Flaminiusznak tehát okvetlenül ütközetbe kellett bocsátkoznia, hogy a gyorsan siető púnokat megállásra kényszerítse. Maga Hannibál is okvetlenül csatát akart, mert ettől sokat remélt. Hannibál ugyanis alaposan tanulmányozta az egész vidéket és haditerve, amelyet kieszelt, kelepce volt a rómaiak számára. A színhely a Trazimenusz-tó és környéke volt. Hannibál a tó partján elvonuló elég széles úton menetelt seregével, de úgy, hogy a római sereg is mielőbb észrevehette a pún hadat, amint a tónál elvonul. Hannibál nemsokára megállt s a tó környékén levő magaslatok között rejtette el sietve seregeit. Ugy a magaslatokat, valamint a kivezető utat erősen megrakta líbiai és iber harcosokkal. A közeli dombok mögött a lándzsások és a baltások álltak, míg a lovasságot és a gallokat a hegyvidék erdőiben állította fel. Flaminiusz a következő napon, amikor Hannibál serege már csatarendben és tervszerűen el volt osztva, sietve üldözni akarta a púnokat. Azonban elég könnyelmű volt ahhoz, hogy nem kémleltette ki a vidéket, mert abban a hiszemben volt, hogy Hannibál pihenés nélkül Róma felé siet.

Igy történt, hogy amikor a római sereg első csapata a tó környékén levő első kijárathoz eljutott, líbiai és iber csapatokkal találta magát szemközt. A rómaiak azt hitték, hogy ezek a csapatok már csak hátvédet képeznek és azonnal meg is támadták. De akkor adott jelre a magaslatokon végighangzott a púnok vad harci kiáltása és minden oldalról, sőt a völgyekből is, az erdőkből is rettenetes elszántsággal tört elő az ellenség. A római sereg sietve csatarendbe akart fejlődni, de már akkor a púnok megkezdték minden oldalról a véres munkát és a rómaiak rakásszámra hullottak a dühös ellenség csapásai alatt. Csak mintegy hatezer római harcos menekült egy erdős magaslatra, de mitsem tudtak elérni, mert ezeket Hannibál kerítette be és véres tusakodás után foglyul ejtette őket. Tizenötezer római esett el a véres harcban, ugyanannyi foglya lett Hannibálnak. A halottak óriási tömegében ott feküdt maga Flaminiusz konzul is, aki elhamarkodottságát és hevességét életével fizette meg. Eléggé jellemezte egyébként a római szenátus gondolkodását, hogy Flaminiuszt okolta a nagy vereségért, nem vette számba, hogy Hannibál volt az ellenfél, aki olyan hadvezéri talentum volt, aminő a rómaiak nemesei között nem akadt. A trazimenuszi csata befejeztével Gájusz Centeniusz parancsnoksága alatt megérkezett Szerviliusz konzul seregének 4000 emberből álló előcsapata, de ezeket Hannibál lesből körülkerítette.

Fele ottveszett az aránytalan és rövid összecsapásban, a másik fele pedig fogságba esett. Elképzelhetjük, hogy minő ijedelem fogta el a rómaiakat a nagy veszteségek hírére.

Hannibál taktikázása. - Róma készülődése.

A borzasztó csapás után a szenátus azonnal összeült és Kvintusz Fábiusz Maximuszt, a nemesség pártjának a fejét diktátorrá választotta, mert attól félt, hogy Hannibál okvetlenül Róma ellen fog vonulni. Ámde ez alkalommal a rómaiak ismét csalódtak. Hannibál tisztában volt azzal, hogy egyelőre még nem vonulhat Róma kapui elé. Amíg ugyanis Rómának Itáliában annyi szövetségese volt, addig Hannibál egyetlenegy lépést sem tehetett előre nyugalommal. Városok ostromára úgy sem volt elkészülve, mert az ő eleme a nyilt csata volt, ahol zsenialitása érvényesülhetett. Hannibál most már Umbriába vonult, majd Picenumba és mindenütt elpusztította a vidéket, felégette a római falvakat. A picenumiak földjén eljutott a tengerparthoz s első dolga az volt, hogy hírnököket küldött Karthágóba, ahol újabb csapatok voltak már összegyűjtve, hogy Hannibálnak bármikor rendelkezésére álljanak.

A picenumiak gazdag földje alkalmat nyújtott Hannibálnak arra, hogy a sereg élelmezéséről gondoskodjék. Harcosait megpihentette, ellátta minden szükségessel, a trazimenuszi csata után zsákmányolt rengeteg fegyvereket, hadiszereket kiosztotta köztük és egy részüket római mintára vértezettel látta el. Azután gondoskodott arról, hogy lovakat szerezzen és általában mindazt, aminek a harc folyamán hiányát érezte. Amint a szervezkedéssel készen voltak, Róma is újból kiállott a harc mezejére. Fábiusz diktátornak egyelőre négy újonan szervezett légiója volt. Apuliában egyesült Szerviliusz seregével, aminek következtében tetemes haderő állott rendelkezésére. Fábiusz diktátor Szerviliuszt egy kisebb sereggel haza küldte Róma védelmére s hogy a karthágóiak esetleges partraszállási kísérleteit is akadályozza meg. A sereg zöménél ő maga maradt. Hannibál szeretett volna megütközni Fábiusszal. Ez azonban óvatosan kerülte az alkalmat s okulván elődeinek során, inkább arra szorítkozott, hogy kisebb csapatokkal fárasztotta a púnokat és élelmiszerszállító kocsijait igyekezett elfogni. Hannibál maga is csakhamar észrevette, hogy Fábiusz nem az az ellenfél, aki hamarosan csatába ereszkedik. Ennélfogva Hannibál lefelé vonult a szép Kampániába, hogy ott Kápua lakóit csatlakozásra vegye rá. Hannibál seregével Kápua mellett ütött tábort, ahonnan lovasai az egész síkságon végigrobogtak. Fábiusz követte Hannibált és magállapodott a Kampániát északról körülvevő hegyeken, noha a tisztjei minduntalan nógatták, hogy menjen le a síkságra és ne tűrje a gazdag vidék pusztítását.

Fábiusz azonban a leghatározottabban vonakodott ettől, mert jól tudta, hogy a síkságon nem tud szembeszállani a pún lovasokkal. Hannibál tehát hiába várta Fábiuszt, másrészt Kápua sem volt hajlandó elszakadni a rómaiaktól, miért is Hannibál Kampániából visszament Apuliába, hogy tömérdek zsákmányait ott helyezze biztonságba. Hannibál kezdetben ugyanazon az úton akart visszamenni, amelyen jött, de ekkorra a rómaiak már megszállották ezt az utat. Fábiusz azt tervezte, hogy Hannibál elvonulása elé komoly akadályokat gördít. Négyezer katonát helyezett el ugyanis az utat környező magaslatokon, ő maga pedig a közelben ütött tábort. Csakhogy Hannibál óvatos volt. Kémei csakhamar jelentették, hogy Fábiusz miben töri a fejét. Hannibál erre elhatározta, hogy mégis ezen az úton fog visszavonulni és az utat csel útján ejti birtokába. Hannibálnak ugyanis nagyon sok zsákmányolt ökre volt. Ezerszámra kísérték ezek a seregét. Ő tehát kétezer ökröt egy csordába hajtatott össze és a szarvaikra rőzsét, meg fáklyákat erősíttetett. Éjfélkor meggyújtotta az ökrök szarvain a fáklyákat és a rőzsét, a megvadult állatokat pedig nekihajtatta a magaslatoknak, ahol a rómaiak állásai voltak. A rómaiak abban a hiszemben, hogy a púnok a magaslat irányában akarják a római hadállást áttörni, sietve levonultak a főtáborba. A púnok csak ezt várták, mert az őrizetlenül hagyott úton elvonultak minden zsákmányukkal. Hannibál tehát alaposan kijátszotta Fábiusz óvatosságát.

Amikor híre ment, hogy milyen ügyes csellel sikerült a púnoknak megtéveszteni a római vezért, Rómában általánossá vált az elégedetlenség és hangok hallatszottak, hogy azonnal fosszák meg Fábiuszt a fővezérségtől. Ezalatt Hannibál minden akadály nélkül eljutott Apuliába, ahol több várost elfoglalt, Geroniumban pedig téli tábort ütött. Innen azután apró csapatokat küldött szerteszét, hogy élelmiszert hozzanak a távolabbi környékből. Minuciusz római lovasparancsnok több ízben megtámadta az apró pún csapatokat és utóbb már annyira szorongatta őket, hogy ezek a portyázást már csak igen kis téren merték folytatni. Rómában ezalatt még jobban fokozódott az ellenszenv Fábiusz iránt, akinek késedelmeskedését általában elítélték. Megtörtént ilyen körülmények között az a furcsa eset, hogy a római népgyűlésen Minuciuszt szintén diktátornak választották. Eszerint tehát Rómának két diktátora volt és a sereg is kétfelé oszlott. Fábiusz azonban továbbra is csak tartózkodó, óvatos maradt, ellenben Minuciusz hirtelen akarta Hannibált leverni, meggondolatlanul támadt és természetesen alapos vereséget szenvedett. Könnyen megtörténhetett volna, hogy Minuciusz vereségéből valami súlyosabb katasztrófa származik, ha Fábiusz közbe nem lép és az üldöző púnokat fel nem tartóztatja. Igy állott a helyzet, amikor 217 őszén Fábiusz letette a diktaturát. Fábiusz utódai Gnéusz Szerviliusz és Attiliusz Regulusz konzulok lettek.

A két új konzul sem tudott valamire menni, mert Hannibál Geroniumban zavartalanul áttelelt. A következő évben Emiliusz Paulusz és Terenciusz Várró kerültek a római köztársaság élére. Emiliusz Paulusz konzul a nemeseknek volt a kedvence, egyrészt származásánál fogva, másrészt azért is, mert három év előtt az illirek ellen sikeresen harcolt. Terenciusz Várró viszont a népnek, az alsóbb néposztálynak szeretetére támaszkodott. Várró prétor volt és oroszlánrésze volt Minuciusz diktátorrá választásában. Ebben az évben a rómaiak óriási erőfeszítéseket tettek, hogy olyan haderőt hozzanak össze, amely biztosítja a sikert. A már meglévő négy légióhoz még négyet állítottak fel. Eszerint összesen nyolc légió állott Hannibállal szemben. Ezeken kívül még egy kilencedik légiót is szerveztek abból a célból, hogy megakadályozza újabb gall harcosoknak a púnokhoz való csatlakozását. A római légiók létszámát ötezer gyalogosra és háromszáz lovasra emelték fel és minden légió mellé ötezer szövetséges gyalogost és hatszáz lovast adtak. Hannibál negyvenezer gyalogosával és tízezer lovasával tehát nyolcvanezer gyalogos és hétezer lovas római került szembe. Rendkívül nagy volt most a rómaiak túlereje. A púnoknak azonban volt egy nagy előnyük. Egy fővezérük volt, tehát csak egy elhatározás, terv után indult az egész pún sereg.

Ellenben a római légiók ketté voltak osztva, egyik konzul rendszerint ellenezte a másiknak a szándékát, esetleg önállóan, külön csatároztak. Hannibál ötvenezer harcosból álló seregével 216 tavaszán Geroniumból elindult és dél felé vette útját és Kanné városától néhány mérföldnyire ütött tábort. Az újonnan választott konzulok Rómában tanakodtak a szenátussal afelett, hogy mitevők legyenek Hannibállal szemben. A római sereg ideiglenes vezérei nagyon szomorú híreket jelentettek Rómába. Hírül adták, hogy a szövetségesek már kezdik unni a folytonos háborút, az óriási haditerheket és nagyon zúgolódnak amiatt, hogy a szenátus semmiféle döntő lépésre nem határozta el magát. Ezekre a hírekre a két konzul, Emiliusz Paulusz és Terenciusz Várró átvették a sereg vezérletét. Egyúttal utasítást kaptak a szenátustól, hogyha kedvező terepviszonyok közé jutnak, Hannibált okvetlenül kényszerítsék döntő csatára. A két konzul azt hitte, hogy jóval nagyobb seregükkel a púnokat hamarosan bekerítik és tönkreverik. Csakhogy nagy gyengesége volt a két római seregnek, hogy a konzulok nem értettek egyet. Amíg ugyanis Emiliusz Paulusz Apulia síkságain sehogy sem akart Hannibállal megütközni, mert félt a pún lovasoktól, addig Várró véget akart vetni a huzavonának, az emésztő bizonytalanságnak. Emiliusz Paulusz úgy vélte, hogy a púnokat valamely alkalmasabb területre kell átcsalogatni, de Várró a maga részéről a legnagyobb türelmetlenséggel sürgette a csatát. A két konzul naponként felcserélte a fővezérletet.

Egyik napon az egyik, a másikon a másik volt a hadak parancsnoka. Várró egyik napon, amikor ő volt a főparancsnok, kisebb és szerencsés kimenetelű előörsi csatározások után elhatározta, hogy okvetlenül megütközik a púnokkal.

 A Kanne melletti csata.

Rómában is tudták már, hogy közeledik a döntés perce és az egész város népe kimondhatatlan izgalommal leste, várta a harctérről érkező híreket. Az ősi istenek szentélyeiben térden csúsztak az öreg rómaiak, hogy az égiek jóakaratát kieszközöljék és szerencsét esdekeljenek a római fegyverek számára. Várró 216 augusztus 2-án napfelkeltekor az összes római harcosokat csatarendbe állította és az Aufidusz-folyó balpartjára vezényelte, míg tízezer katonát a jobbparton hagyott azzal a rendeltetéssel, hogy mialatt a csata dúlni fog, rohanják meg a karthágóiak táborát. A római sereg jobbszárnyát a lovasság képezte Emiliusz Paulusz konzul vezérlete alatt, a középen hetvenezer gyalogos állt azzal a feladattal, hogy a pún sereget szétmorzsolja, vezére Gnéusz Szerviliusz volt, míg a balszárnyon a szövetséges lovasok élén maga Várró konzul állott. Amikor Hannibál észrevette a rómaiak kifejlődését az Aufidusz mellett, széles arcvonalban állította fel katonáit. Nemsokára megkezdődött a csata.

Amint az előcsatározások után a két derékhad egymásra csapott, a római gyalogság csakhamar hátraszorította a púnok gyalogosait, de már a római jobbszárnyat Hazdrubál lovasai csakhamar szétugrasztották. Emiliusz Paulusz konzul maga is megsebesült. A nagyszámú római gyalogság a rossz, nehézkes elhelyezés következtében nem tudott kifejlődni és noha az első összecsapásnál rettenetes erővel vetette magát az ellenséges gyalogságra, csakhamar képtelen volt harci mozdulatokat végezni, annyira össze volt torlódva. A római sereggel megtörtént az a baleset, hogy a súlypontja nem volt könnyen eltolható, hanem minden erő, amely egyúttal tehetetlenné vált, a középre csomósodott. Hannibál kihasználta ezt a helyzetet, lovasaival és könnyű fegyverzetű gyalogosaival csakhamar bekerítette az összeszorult rómaiakat. A római sereg először összegabalyodott, aztán megrettenve futásnak eredt. Erre megkezdődött a rettenetes mészárlás. A római sereg egy óriási mozdulatlan csomóba torlódva, mint a vágóhídra összeterelt állatnyáj hullott el a púnok dühös csapásai alatt. Borzalmas volt ez a csata. A rómaiak és szövetségeseik még fegyvereiket sem tudták kellően kinyújtani, annyira összeverődtek, míg a púnok lándzsával, karddal, késsel gyilkolták ezerszámra őket. Semmi túlzás sem volt abban, hogy az Aufidusz-folyó piros lett a beléje áradó vérpatakoktól. Rettentő volt a vereség, amelyet a rómaiak és szövetségeseik szenvedtek. A hatezer római lovasságból alig menekült négyszáz, a többi odaveszett.

A folyó jobbpartján elhelyezett tízezer római, akiknek az volt a rendeltetésük, hogy a pún tábort rohanják meg, csekély kivétellel fogságba esett. Hatvanezer római és itáli harcos holtteste borította a csatateret, míg a púnok részéről összesen négyezer pún és ezerötszáz gall és iber pusztult el. A római sereg elvesztette többek között Emiliusz Paulusz konzult, Szerviliuszt, a volt konzult, nyolcvan szenátort és főtisztjeinek nagy zömét. Csak Várró konzul menekült meg néhány lovassal. A kannei vereség híre leírhatatlan ijedelmet és kétségbeesést keltett Rómában. Várták a győzelmi híreket és ehelyett baljóslatú szórványos hírek érkeztek, mígnem néhány száz menekült harcos azután személyesen mondta el, hogy mi történt Kannénál. Alig volt család Rómában, amely apát, fivért, fiút, rokont ne gyászolt volna. Szívszaggató volt az özvegyek, árvák és anyák jajgatása a fórumon. A rómaiak meg voltak győződve, hogy az istenek haragjának a műve volt ez, amiért Róma megfeledkezett az istenekről. Az óriási veszteséghez hozzájárult az a borzasztó félelem is, hogy Hannibál nemsokára megjelenik Róma kapui előtt és kardélre hány mindenkit. De Hannibálnak számot kellett vetnie azzal, hogy az út Rómáig több volt 300 kilométernél s addig a rómaiak is összeszedik magukat, negyvenezer pún harcos pedig nem lett volna elegendő a város megostromolására.

A nemzeti védelem szervezése Rómában.

Elég volt azonban néhány nap, hogy az annyira lesújtott római nép magához térjen s tanuságot tegyen ritka lelki erejéről. Amint a kémlelésre kiküldött lovasok jelentették, hogy Hannibálnak Róma vidékén híre-hamva sincs, a szenátusnak első teendője az volt, hogy minden eszközzel megmutassa, miképen kell nagy veszedelmek idején viselkedni. El kell ismernünk, hogy a szenátus ekkor igazolta, hogy sok hibája, vétke ellenére közel tud férkőzni a nép lelkületéhez és igazi, törhetetlen erő van benne. Az újjászervező mozgalomnak lelke, vezére Klaudiusz Marcellusz lett, aki éppen Sziciliába akart áthajózni, hogy a karthágóiak ottani hadállásait támadja meg. Klaudiusz Marcellusz Fábiusszal együtt intézte a nemzeti védelmet. Természetes, hogy mindenekelőtt szigorú rendet és fegyelmet kellett teremteni, ezt pedig csak az ostromállapot kihirdetésével lehetett elérni. A két előkelő férfiú minden gyülekezési jogot felfüggesztett, megtiltotta a nyilt panaszkodásokat, sőt a gyászruhák viselését is eltiltotta halálbüntetés terhe alatt. A rend csakugyan helyreállott. Kegyetlenségre is vetemedett a szenátus a két főintézővel együtt. Ez a kegyetlenség kapcsolatban állott a vallásos babonával. Arról volt ugyanis szó, hogy a nyilvánvalóan neheztelő istenek haragját is ki kell valamiképp engesztelni. A szibillai jóslat szerint újból emberáldozatokat kell bemutatni az isteneknek.

Az alsóbb, műveletlen néposztály ezt a jóslatot szívesen fogadta, sőt sürgette is az emberáldozatot, mire a római főpapok egy görög férfit és egy görög nőt, továbbá egy gall férfit és egy gall nőt elevenen elástak. Amikor ezzel a véres babonával készen voltak és jóllakatták a nép jámborhitűségét, következett a sereg újjászervezése. A sereget a szó legszorosabb értelmében újjá kellett szervezni, mert sereg voltaképpen nem volt. A szervezési munkálatok közben eljutottak a rómaiak és szövetségeseik a hadszolgáltatási képesség legszélső határaihoz. Ujabb négy légiót és egy lovasezredet állítottak fel, amihez megfelelő szövetségi hadjutalék járult. A legfiatalabb hadköteleseket, a tizenhét éves ifjakat is fegyver alá szólították. Róma tehát megerőltette magát a szó igazi értelmében. Csak az nem állott fegyver alá, aki beteg, nyomorék vagy aggastyán volt, vagy pedig azok a rabok és jogfosztottak, akik a földeket munkálták meg, vagy ipart űztek. De még nyolcezer rabszolgát is besoroztak, azzal az igérettel, hogy a harc befejeztével szabadon bocsátják őket. Róma annyira megfeszítette és kimerítette az erőit, hogy azontúl már csak a végromlás következhetett. A válságos helyzet ellenére a római szenátus oly büszke magatartást tanusított, amely élénken emlékeztet a régi római szellemre. A tönkrevert római hadsereg maradványakép háromszázhetven lovas és háromezer gyalogos verődött össze.

Most, amikor a fegyverhordozó férfiakra oly égető szükség volt, Róma ezeket a menekült harcosokat megvetette. A szenátus ugyanis úgy döntött, hogy ezek a menekült harcosok, akik Kanne mellől gyáván megfutottak, ahelyett, hogy ott vitézül elpusztultak volna, nem méltók a haza védelmére. Ez okból a menekült harcosokat egy kis flottával leküldték Sziciliába, hogy ott hadakozzanak és igyekezzenek a becsületükön ejtett csorbát kiköszörülni. Egy másik, ugyancsak jellemző eset volt a következő. Hannibál tudvalevőleg sok római és szövetséges harcost ejtett foglyul. Az utóbbiakat bántódás és váltságdíj nélkül elbocsátotta, de a római harcosokat szigorú felügyelet alatt tartotta. Ekkor a római foglyok arra kérték Hannibált, küldjön közülük néhányat Rómába egy megbízott pún férfi vezetése alatt, hogy a szenátusnál kieszközöljék kiváltásukat. Tíz előkelő római fogoly indult el egy pún vezetése alatt Rómába, ahol a szenátust arra kérték, hogy a Hannibál által követelt, fejenkint 350 pengős váltságdíjat fizesse ki a szenátus. De a szenátus kőszívűen elutasította a kérelmet, a pún vezetőnek pedig meghagyta, hogy a foglyaival minél gyorsabban távozzék Róma falai közül, mert Róma nem érez szánalmat azon fiai iránt, akik élve jutottak az ellenség kezébe. Mindenesetre nagy kegyetlenség rejlett az ilyen magatartás mögött, tekintve azt, hogy a szerencsétlen foglyok csakugyan nem voltak okai annak, hogy ők estek fogságba és nem a púnok.

A szenátus azonban ilyen kegyetlenségre valló lelkierő mutatásával igyekezett a római népbe önbizalmat önteni, az ellenséget pedig csodálatra és tiszteletre ragadni. Azt akarta a szenátus dokumentálni magatartásával, hogy a mostani háború nem olyan harcijáték, amelynek hamar végét ejthetik egy békével, hanem élet-halálküzdelem két ország között. Amíg tehát az egyik ellenfél moccanni tud, addig nincs irgalom, nem kell kegyelem. A kannei vereségnek mély hatása volt. A nemesség teljesen más elveket kezdett vallani, mint azelőtt. Az a nemesség, amely ellen Gájusz Flaminiusznak nemrég még irtó hadjáratot kellett folytatnia, a pénzsóvár, önmagáról és az ország iránti kötelességeiről megfeledkező nemesség mintha eltűnt volna. Az a római nemesség, amely a kannei vereség után a szenátus csodálatos római gőgjében és önbizalmában jelentkezett, újból az igazi római nemesek, az önfeláldozásra kész, vasakaratú római hazafiak voltak. Tehát a kannei vereség igen üdvös hatásúnak bizonyult Rómára, mert előnyösen átalakította a nemesség gondolatvilágát. Sajnos azonban, hogy ez a változás csak rövid ideig tartott és a második pún háború végével megszűnt és bekövetkezett a korábbi káros állapot. Közben Terenciusz Várró, a csatavesztés okozója visszatért a városba.

Érdekes, hogy a szenátus, amely a menekült harcosokkal és a foglyokkal oly kíméletlen ridegséggel bánt s bár a nemesség egy töredéke ezt a nép kebeléből való konzult okolta a vereségért, elhatározta, hogy Várrót megérkezése alkalmával nemcsak testületileg fogadja, hanem köszönetet szavaz neki azért, hogy nem esett kétségbe a vereség miatt. Természetes, hogy a szenátusnak ez a határozata nem minden cél nélkül való volt. A cél ugyanis az volt, hogy a nemesség és a nép között az ellentéteket áthidalja s a közeledést lehetővé tegye.

Hannibál meg akarja nyerni magának Róma szövetségeseit.

Hannibál most már azon fáradozott, hogy a kannei győzelem gyümölcseit learassa. Maharbál pún lovasparancsnok felszólította Hannibált, hogy vonuljon Róma ellen, de Hannibál, mint előrelátó vezér, nem vállalkozott erre. Ehelyett azon fáradozott, hogy az itáliai szövetséget, amely Rómának főerőssége volt, valamiképp szétrobbantsa. Hannibál az itál-római szövetség szétrobbantását annyira elsőrangú feladatnak tekintette, hogy egyelőre Róma ellen minden támadást abbahagyott. Kétségtelen volt, hogy a kannei csata hatása az itáliai szövetségre nem maradhatott el, viszont azonban meg kell állapítani, hogy abban a mértékben, amint azt Hannibál remélte, mégsem jelentkezett.

Apuliában több város átpártolt a púnokhoz s más városok is otthagyták Rómát, de az itál szövetség teljes felbomlására nem volt semmi kilátás. Maga Hannibál Kampániába vonult, hogy Kápuát, Itáliának akkor jelentőség szerint második nevezetes városát uralma alá hajtsa. Mert Kápua sokat jelentett. Nagy, szép és gazdag város volt. Egymaga harmincezer gyalogost és négyezer lovast tudott bármikor harcba küldeni. Kápua fegyverszövetségben állott Rómával s a kápuaiak mint római polgárok szolgáltak a római légiókban. Mindazonáltal Kápuának is volt egy nagy baja. Róma a kápuai lakosokat társadalmi osztály szerint kijátszotta egymás ellen, amennyiben a nemeseket teljesjogú római polgároknak nyilvánította, ellenben a köznépnek a választójogot nem adta meg. A kápuai nemesek minden tekintetben előjogokkal bíró római polgárok voltak, míg a köznép hátra volt szorítva. Ez az egyenetlenség Hannibál kannei győzelme után odavezetett, hogy a többséget alkotó kápuai köznép a púnok mellé állott, amit a számbelileg kicsiny nemesség meg nem akadályozhatott. Kétségtelen, hogy Kápua csatlakozása igen nagy jelentőségű volt, de még mindig távol állott Hannibál az itál-római szövetség megdöntésétől. Kápua és Hannibál között létrejött szövetség alapján Kápua polgárai minden irányban megtartották szabadságukat, azonban a púnok részére kötelesek voltak anyagi segélyt és csapatokat adni a Róma elleni harchoz. A kápuai alsóbb néposztály, amely már régóta gyűlölettel viseltetett a rómaiak iránt, ennek a gyűlöletének most szabad folyást engedett. Azokat a római polgárokat, akik Kápuában laktak, egy csomóba terelték, bekergették egy fürdőházba, ahol forró gőzzel fojtották meg valamennyit.

Kápua után néhány szomszédos város is szövetkezett Hannibállal. De ezzel azután körülbelül be is fejeződött az a vállalkozás, melyet Hannibál az itál szövetség ellen indított. Nolát, amely Kampániának második nevezetes városa volt, semmikép se tudta bevenni Hannibál, sőt a segélyül siető Klaudiusz Marcellusz elől meg kellett hátrálnia. Ezentúl már nehezebben ment a púnok további vállalkozása. Igy Kazinumban ezer itáli harcos majdnem egy évig védekezett az ostromló punok ellen és akkor is csak úgy adta meg magát, hogy a római szenátus erre felhatalmazta, a meghódolt harcosokért aztán Róma váltságdíjat fizetett. Hogy Hannibálnak nem sikerült szétrobbantani az itál szövetséget, illetőleg Róma ellen nem tudott elég hatalmas szövetséget létrehozni, annak magyarázata az lehet, hogy az összes itáli népfajok gyűlölték az idegen púnokat, másrészt érdekeik sokkal jobban összeforrottak Rómáéval, semhogy egy bizonytalan tartamú előnyös helyzetért hajlandók lettek volna Rómától elszakadni. Azt is meg lehetett állapítani, hogy az itáliai népek nagy zöme gondolkozásban, nézetekben jórészt már elrómaiasodott. Hannibál, mint igen éleseszű hadvezér, csakhamar áttekintette a helyzetet és önmagától rájött arra, hogy lehetetlen Rómát az itálszövetséggel megsemmisíteni. Az itál népek rokonszenve, támogatása a púnok szempontjából nagyon megbízhatatlan volt.

Hannibál tehát másfelé volt kénytelen fordulni, hogy Róma hatalmát aláássa. A kannei csata híre azóta már messzire eljutott és nagyban növelte Hannibál hírnevét. Fároszi Demetriosz, Illiria helytartója V. Fülöp makedón királynál keresett oltalmat a rómaiak ellen. Demetriosz már akkor rá akarta venni Fülöpöt, hogy vezessen hadat Róma ellen, de abban az időben a makedónok az etolok ellen küzdöttek és így a hadjárat elmaradt. De amikor a Trazimenusz-tó mellett történt csata híre eljutott Makedóniába, Fülöp azonnal békét kötött az etolokkal és nagy garral készülődött Illiria elfoglalására. El is indult Appolonia alá, de amikor arról értesült, hogy egy római flotta közeledik, ész nélkül meghátrált a puszta hírre. Végre a kannei csata híre több bizalmat keltett Fülöpben, aki követeket menesztett Hannibálhoz és vele véd és dacszövetségre lépett. Feltételül azt kötötte ki, hogy makedón katonák az itáliai földön mint szövetségesek szállhassanak partra. Róma helyzete ezalatt még mindig erősen válságos volt. Növelte a válságot a Sziciliából érkezett kedvezőtlen hír. Az öreg Hieron, Szirakuza és Szicilia nagy részének királya 216-ban ötvennégy évi uralkodás után meghalt. Uralma kedvező és üdvös volt a népére, mert Szirakuza hatalmassá lett Hieron uralkodása alatt. Hieron halála után nagy változások állottak be, amelyek sehogy sem kedveztek Szirakuza hatalmi érdekeinek. Hieront ugyanis unokája, Hieronimusz követte a trónon.

Hieronimusz tapasztalatlan 15 éves gyermek volt, aki pénzsóvár rokonai és a királyi udvar hölgyeinek befolyása alatt állott. Hieronimuszt csakhamar megkörnyékezték Hannibál ügynökei, akik annak ellenében, ha velük szövetkezik, egész Sziciliának királyi uralmát helyezték neki kilátásba. A szövetség csakugyan létrejött, de Hieronimusz nem sokáig örülhetett a királyi koronának, mert zsarnoki hajlamai miatt számos polgár összeesküdt ellene s megölték. Ebből az eseményből természetesen polgárháború keletkezett, a királyi családot a felkelők teljesen kiirtották és szövetségre léptek Karthágóval. Itt is, mint mindenütt, az alsóbb néposztály pártolta a púnokat. Szirakuza katonái is, akik jórészt római menekültekből kerültek ki, szintén a púnokhoz csatlakoztak. A rómaiak ellen érzett gyűlölet még jobban fokozódott akkor, amikor 214-ben Klaudiusz Marcellusz ostrommal bevette Leontinit és ennek számos polgárát kardélre hányatta azért, mert ezek egy római határőrséget lemészároltak. Ilyenformán Szirakuza teljesen a karthágóiak befolyása alá került. Mindezek dacára Sziciliában sem volt elég biztos a púnok helyzete. Hannibálnak okvetlenül gondoskodnia kellett arról, hogy haderejét megnagyobbítsa. Erre a célra természetesen meg kellett nyernie a karthágói nagy tanács hozzájárulását. Ez a hozzájárulás azonban áldozatkészséget jelentett, már pedig a karthágói tanács nagyon is kalmár módon gondolkodott.

Örült annak, ha Hannibál kiváló eredményeket ért el, viszont az eszközöket nem szívesen bocsátotta rendelkezésre. Hannibál tehát fivérét, Mágót visszaküldte Karthágóba és utasította, hogy tájékoztassa a tanácsot a púnok eddigi sikereiről. Mágó a megbizatásnak elegett tett és részint adatokkal, részint ékes szavakkal bizonyította, hogy Hannibál minő dicsőséget szerzett hazájának. Óriási lett a lelkesedés, mikor a rómaiak veszteségeinek szemmel láthatóvá tételére Mágó egy nagy vedret hozatott be és abból a tanácsterem padlózatára öntötte azokat az aranygyűrűket, amelyeket az elesett római szenátorok és lovagok viseltek. Ennyi bizonyíték és meggyőzés ellenére a karthágói tanács inkább lelkes szavakkal fizetett, de a kért katonaság megadásában zsugoriskodott. Hannibál legalább is hatvanezer harcost kért még, mert az élet-halálharcot Rómával szemben nem lehet negyvenezer emberrel megvívnia. A tanács azonban csak négyezer numidiai lovast és negyven elefántot szavazott meg. Arra a kérelemre, hogy nagyszámú líbiai gyalogságot is kapjon Hannibál, a tanács azt felelte, hogy ennek szükségét egyelőre nem látja be. Ellenben felhatalmazta a tanács Mágót, hogy spanyol földön húszezer gyalogost és négyezer lovast fogadjon zsoldjába.

A púnok balszerencséje.

Igy állott a helyzet, amelynek fordulataként ki kell emelnünk, hogy a háborús színjáték most már a spanyol vidékre helyeződött át. Említettük annakidején, hogy Kornéliusz Szcipió fivére, Gnéusz Szcipió Galliából átment spanyol földre. Gnéusz Szcipió csatába keveredett Hannó pún vezérrel, akit meg is vert. Ujabb jelentékeny sikere volt az, hogy az Ebró torkolatánál megsemmisítette a karthágói flottát és egyidejűleg egyesült fivére nyolcezer főnyi seregével. A két Szcipió serege együttvéve meglehetősen erős volt, miért is arra irányult a törekvésük, hogy a Pireneusok átjáróit a karthágóiak elől elzárják. Egyideig azonban válságossá vált a Szcipiók helyzete a kannei csata után, mert teljesen magukra maradtak és félniük kellett, hogy Hazdrubál is átmegy Itáliába, ahol Hannibállal együtt vonul majd Róma ellen. Hazdrubál csakugyan le is ment az Ebróhoz nagy serege élén, de a két Szcipió seregei a púnokat rendkívül érzékenyen megverték és ezzel évekre lehetetlenné tették azt, hogy Hazdrubál komolyan támogathassa Hannibált. A karthágóiakat tehát egymásután sok balszerencse érte. Hazdrubál kénytelen volt a huszonnégyezer zsoldost, akinek felfogadására felhatalmazást kapott, a spanyol föld védelmére magánál tartani. A karthágóiak próbálkozása Szárdinia szigetén sem járt kedvező eredménnyel. Titusz Manliusz Torkvátusz útját állotta a púnok beavatkozásának és azt a pún sereget, amelyet a sziget elfoglalása végett Hannibál odaküldött, megsemmisítette.

Hannibál szövetségese, a makedón V. Fülöp ezalatt tétlenül viselkedett. Nem tett egy lépést sem azóta, amióta a véd és dacszövetséget megkötötték. Igy a rómaiaknak újból bőséges idejük volt, hogy a védelemre és támadásra berendezkedjenek. Brundiziumban Róma egy erős flottát helyezett el s ugyanott jól szervezett szárazföldi sereg is őrködött a partok mentén. A két Szcipió is összeszedte magát időközben, előrenyomultak a spanyol földön és jelentékeny győzelmet arattak Hazdrubál seregén. A Szcipiók magaviselete a bennszülöttekkel szemben annyira kíméletes volt, hogy igen sokan pártoltak vissza a rómaiakhoz, akik Szaguntumot újból felépítették. A púnok óriási tekintélye meglehetősen alászállott itt is. Róma ezek után más irányban is rosszabbítani igyekezett a púnoknak amúgy sem rózsás helyzetét. Római ügynökök átmentek Afrikába, ahol bennszülött fejedelmekkel léptek érintkezésbe, hogy ezeket a rómaiakkal való szövetkezésre vegyék rá. Szifáx mauretaniai király csakugyan szövetkezett is és belement abba, hogy római tisztek oktassák ki a seregét. A római befolyás az afrikai partvidékeken rövid idő alatt oly nagyot haladt, hogy Hazdrubál indíttatva érezte magát, hogy az afrikai béke biztosítására a spanyolföldi pún sereg egy részét átszállítsa Afrikába. A szerencse ezúttal kedvezett Hazdrubálnak, mert Masszinissza numid király fiának támogatásával legyőzte Szifáxot.

Ennek megtörténte után Hazdrubál nagy sereg élén visszatért spanyol földre, ahol a két Szcipiót külön-külön legyőzte, seregeiket megsemmisítette. Most tehát az a veszedelem fenyegette Rómát, hogy Hazdrubál átjöhet itál földre és Hannibállal egyesülve megadja a kegyelemdöfést a római imperiumnak. Rómának azonban szerencséje volt, mint oly sokszor.

Kápua ostroma. - Hannibál Róma előtt.

Hannibál a karthágói tanács szűkkeblűsége miatt sok időt veszített, mert elegendő harcos hiányában nagyobb mérvű hadiműveletekbe nem bocsátkozhatott. Miután hadserege jóval csekélyebb volt a rómaiakénál, a bekerítés veszedelme is fenyegette. Azt is számba kellett vennie, hogy Róma a kannei vereséget kiheverte és óriási erőfeszítések árán 211-ben már kétszázezer embert állított fegyver alá. Ez a hatalmas sereg ügyesen el volt osztva. Felső-Itáliában a keltákat három légió tartotta féken. Tiberiusz Grakkhusz néhány légió élén Arpival szemben, Hannibál szomszédságában foglalt állást. Négy légió Kvintusz Fábiusz és Márkusz Marcellusz vezérlete alatt Kápua ellen operált. Két légió védte Rómát s Tarentumban és Brunduziumban is erős helyőrségek feküdtek.

Sziciliában, Szárdiniában és spanyol földön is volt római katonaság. Végül két hatalmas római flotta őrködött a sziciliai és adriai vizeken. Hannibál helyzete legkevésbbé sem volt irígylésreméltó. Hannibálnak ugyanis csak az a negyvenezer katonája volt, akikkel a Kanne mellett vívott csata után elvonult. Ennek dacára bámulatos szívóssággal igyekezett a rómaiak harci mozdulatait keresztezni, sőt egy ideig sikeresen meg tudta akadályozni Kápua bekerítését is. Hannibál 213-ban kénytelen volt a fontos Arpit feladni, de ennek ellenében Tarentumot, Thuriit, Metapontumot és Herakleát foglalta el. Ezek a városok, mint kikötőhelyek nagyfontosságúak voltak a púnok szempontjából. Ezalatt azonban Kvintusz Fábiusz és Appiusz Klaudiusz ostrom alá vették Kápuát. Hannibál azonban ügyes cselvetésekkel kényszerítette a rómaiakat, hogy Kápua ostromát hagyják abba. Ugyanekkor Hannibál egymásután több római sereget semmisített meg. Mindezek ellenére nem sikerült Kápua végleges felmentése. Míg a púnok Tarentumot ostromolták, a két konzuli sereg Kápua alá sietett, amelyet azután végleg be is kerített. A rómaiak számítottak arra, hogy Kápuát nem vehetik be egykönnyen, ezért a város környékén magas földárkokat emeltek és jól megerősített ostromvonalak mögül vívták a várost. Kápuát a rómaiak már annyira körülfogták, hogy sem a városból nem menekülhetett az őrség, sem oda segélycsapatok nem mehettek. Kápua lakói és védelmezői csakhamar érezték, hogy ennek az ostromállapotnak fele sem tréfa, mert a nagy római sereg hosszú időre rendezkedett be és nem volt hajlandó a város alól eltakarodni. A 212. év telén már éhínség tört ki a városban.

Hannibál ugyan tavaszra megérkezett a város közelébe és kísérletet tett arra, hogy a római sáncokat bevegye, de a támadás nem járt eredménnyel. Erre Hannibál hirtelen tervet változtatott. Seregével egyenesen Róma felé indult, mert még mindig azt remélte, hogy Rómát valamiképpen, ha másképp nem, hát csellel beveszi. Másrészt az volt a terve, hogy amint elvonul Kápua alól, maga után csalja az ostromló római sereget. Az utóbbi azonban nem következett be, ellenben Hannibál irtózatos pusztítások közben átment az Arnusz-folyón és Rómától mintegy hét kilométernyire ütött tábort. Égő falvak, menekülő parasztok jelezték Hannibál közellétét. Nagy ijedelem fogta el a város lakóit. “Hannibál a kapuk előtt áll" - rémüldöztek a rómaiak. A környéken szerteszét portyáztak a félelmetes, fehérköpenyű numid lovasok. Erre a római szenátus újból megemberelte magát és kihirdette az ostromállapotot. A fegyverfogható polgárokat mind besorozta, a közeli vidéken levő két légiót berendelte a városba. Ehhez járult még 16 ezer harcos, akiket Kvintusz Fábiusz hozott magával Kápua alól. Róma tehát el volt látva katonákkal, volt annyi harcosa, hogy Hannibál nem kísérelte meg az ostromot, hanem megelégedett azzal, hogy néhány ezer fehérköpenyes numid lovas kíséretében fellovagolt egyik közeli magaslatra s onnan áttekintett a jól megerősített Rómán, végül pedig dühe jeléül egy dárdát hajított az egyik várfalon keresztül.

Hannibál erre elvonult Róma alól és abban a hiszemben, hogy a Kápuát ostromló római sereget sikerült meggyöngítenie, lefelé indult Kápua irányába. De már öt napi menetelés után megtudta, hogy a római sereg nem hagyta magát megtéveszteni, hanem zavartalanul folytatta az ostromot. Hannibál most már belátta, hogy Kápuát nem mentheti meg. Bosszúsan eltávozott seregével a környékről és Bruttiumba sietett, hogy ott Tarentumot és Rhegiumot ostromolja meg. De ez sem sikerült. Ezalatt Kápua végzete beteljesedett. Amikor ugyanis belátták a kápuaiak, hogy Hannibáltól segítséget nem várhatnak, a város kegyelemre megadta magát. A kápuaiak azonban nagyon jól tudták, hogy Rómától kegyelmet nem várhatnak, legfeljebb példás kegyetlenséget. Huszonnyolc városi tanácsos, tudván azt, hogy a város magatartásában nekik oroszlánrészük volt, egyik rómainak a házába vonult és ott méreggel pusztította el magát, semhogy elszenvedjék a rómaiak válogatott kínzásait. Kvintusz Fábiusz a város bevétele alkalmával személyesen végezte a római bosszú aljas munkáját. Elrettentő példát akart adni a szövetségi hűtlenség megtorlásával. Ötvenhárom kápuai tisztet és hivatalnokot a piacon megkorbácsoltatott és azután sorba kötöztetve őket, egyenkint fejeztette le. Háromszáz kápuai nemest Kvintusz Fábiusz Rómába vitetett, ahol sötét, nyirkos börtönbe zárták őket és halálra éheztették.

Azokat a kápuaiakat, akik fegyvert viseltek, mind rabságba hurcolták, vagy rabszolgákként eladták. Róma bosszúja azonban még ekkor sem volt kielégítve. Elkobozta a kápuaiak összes vagyonát, földjeiket római állami földeknek nyilvánította. Eközben Hannibál helyzete a harctéren tovább rosszabbodott, míg a rómaiaké kedvezőbbé alakult.

Szirakuza ostroma.

Sziciliában a háború ugyancsak a rómaiak javára fordult. Említettük, hogy Szirakuza, ez a nagy és fontos város az alsóbb néposztály terrorja következtében átpártolt a púnokhoz. Alighogy erről Rómában értesültek, Markusz Marcelusz konzul hatalmas sereggel jelent meg a szárazföld felől, míg Appiusz Klaudiusz proprétor a tenger felől zárta körül a várost. Szirakuza bevétele nem volt könnyű dolog, mert a város kitünően meg volt erősítve, körülbelül 30 kilométer környezetben erődökkel, falakkal volt körülvéve. A rómaiak minden lehetőt elkövettek, hogy megvívják a hatalmas várost, de hosszú ideig semmi sikerük sem volt. Ami a tenger felőli ostromot illeti, azt Arkhimédesz, a hírneves tudós tette lehetetlenné az általa feltalált gépek segélyével.

Hatalmas vetőgépeket készíttetett, amelyek segélyével a közeledő hajókra óriási erővel nagy szikladarabokat dobott és tönkrezúzta a hajókat. Majd óriási, mozgó emelődarukat csináltatott, amelyek hatalmas vaskampókkal voltak ellátva. Ezekkel a kampókkal a tenger felől közeledő hajókat elfogták a szirakuzaiak, felemelték, mire a féloldalt forduló hajókat belökték a tengerbe. Arkhimédesz találmányai rettentő sok veszteségeket okoztak a rómaiaknak, akik nyolc hónapi ostrom alatt egy lépést sem haladhattak előre. A rómaiak tehát nem tehettek más egyebet, minthogy a várost továbbra is körülzárva tartották. Ezalatt a púnok újból megmozdultak. Himilkó vezérlete alatt huszonötezer gyalogos, háromezer lovas szállott partra Herakleánál és sietve megszállotta Agrigentumot. Erre a hírre a szirakuzaiak újból reménykedni kezdtek, sőt annyira elbizakodtak, hogy egy alkalmas pillanatban Hippokrátesz szirakuzai vezért tízezer harcossal Himilkóhoz küldötték át. Himilkó és Hippokrátesz néhány nap mulva Szirakuza közelében ütöttek tábort, miáltal Marcellusz római vezér helyzete meglehetősen veszedelmessé alakult, miután az ostromlottak és az ostromlókat segítők közé jutott. Marcellusz egyelőre vasfegyelemmel akart a helyzetén segíteni s amikor értesült, hogy ismét több sziciliai város elszakadt Rómától, a szokott kegyetlenséggel igyekezett a lakosságot megfélemlíteni. Az ő parancsára Enna város római parancsnoka a város férfilakosságát, miután ezek a púnokat éltették, népgyűlés ürügye alatt a színházba hivatta, ahol a római katonák valamennyit lemészárolták, a nőket és gyermekeket pedig rabszolgáknak adták el.

A római szenátus az ilyen vadállati kegyetlenkedést jóváhagyólag vette tudomásul és nem akadt szenátor, aki a tömeggyilkolások ellen felszólalt volna. Marcelluszt most már két oldalról fenyegette a veszedelem. De kémei útján arról értesült, hogy a város jobbmódú lakói már unni kezdik a hosszú ostromállapotot és szívesen vennék, ha a város már Róma kezén volna. A város lakóinak római érzelmű töredéke titokban érintkezésbe lépett Marcellusszal és felajánlotta a rómaiaknak a város kapitulációját. Ez természetesen összeesküvés volt a púnok uralma ellen s a felfedezett összeesküvést Epikidesz sztratéga kegyetlenül meg is torolta azzal, hogy nyolcvan előkelő szirakuzait kivégeztetett. A púnok helyzete ezáltal nemcsak Szirakuzában, hanem Szirakuza előtt is jobbra fordult, amikor Marcellusz a púnok minden számítását egy sikerült orvtámadással halomra döntötte. Ugyanis a szirakuzaiak Artémisz tiszteletére nagy ünnepélyt rendeztek és eközben az őrség oly sokat fogyasztott a jó borokból, hogy nagy részét elnyomta az álom. Marcellusz erről kémei útján tudomást szerzett és ezer kiválogatott légionáriussal a város külső falainak egyik kedvező helyén felhatolt, benyomult az elővárosba, mire a többi római harcos is utána sietett s az óváros kivételével csaknem egész Szirakuzát hatalmába ejtette. Himilkó és Hippokrátesz ugyan sietve a város alá érkeztek, hogy segítsenek, Epikidesz is kirontott a városból, a karthágói flotta is beleavatkozott, de már lehetetlen volt Marcelluszt az elfoglalt állásaiból kiverni.

A karthágóiaknak nem maradt más hátra, minthogy ideiglenesen az Anapusz-folyó mocsaras környékén állapodjanak meg, ami azután vesztüket okozta, mert a karthágóiak sorában csakhamar kitört a pestis, amely rettenetesen megtizedelte őket. Szirakuza sorsa tehát meg volt pecsételve. Szirakuzában szünet nélkül folyt a véres uccai harc. Már-már a púnok kerekedtek felül s Marcellusz katonái kénytelenek voltak a szirakuzai nép és az őrség elől meghátrálni, amikor egy szirakuzai tiszt Ortigia szigetét, amely Szirakuzának egyik főerőssége volt, elárulta, feladta a rómaiaknak. Ez az árulás azután végleg eldöntötte a szép város sorsát. Marcellusz háromnapi szabad rablást engedett katonáinak. A vad római légionáriusok azután méltók is maradtak önmagukhoz, mert úgy elpusztították a várost, hogy sohasem nyerte vissza régi szépségét. Romhalmazzá vált ott minden. A gyilkolás, rablás, gyujtogatás óriási arányokat öltött. Maga Arkhimédesz, a híres tudós is egy vad római katonának esett áldozatul. A katona Arkhimédeszt a háza előcsarnokában találta, amint mértani alakokat rajzolt a padlóra és számítgatott. Amikor a katona durván rárivallt, hogy hol vannak a kincsei, Arkhimédesz teljesen belemerülve gondolataiba, csak ennyit felelt : “Ne bántsd a köreimet !" Erre a durva katona olyan dühös lett, hogy kardjával leszúrta a tudóst.

Szirakuza eleste Róma részére azt jelentette, hogy most már egész Sziciliában ő az úr.

Fordulat Róma javára. - Publiusz Kornéliusz Szcipió. - Hannibál utolsó sikerei.

Kápua és Szirakuza eleste után világossá lett, hogy a púnok nem sokáig tarthatják magukat Itáliában. Hannibál maga is belátta, hogy tervei halomra dőltek s most már csak arra szorítkozott, hogy itáliai szövetségeseit megvédje, amíg segítséget nem kap. Most a háború súlypontja áthelyeződött spanyol földre. Róma most már abban a helyzetben volt, hogy miután Itáliában és Sziciliában nagyobb, váratlan meglepetéstől nem kellett tartania, nagyobb tömegű csapatokat vihetett spanyol földre. Magában véve az a körülmény, hogy Rómának ezidőszerint nagy serege volt, nem jelentette azt, hogy egyúttal el is volna már döntve a háború sorsa. Arról kellett még gondoskodni, hogy olyan hadvezére akadjon a seregnek, aki hadvezéri képességekben is megmérkőzhetik Hannibállal. A római szenátus felfedezett egy férfiút, aki még hivatalt ugyan nem viselt, de egyrészt előkelő származásánál, másrészt egyéni kiválóságainál fogva mindenkép alkalmasnak látszott a fontos feladatra.

Ez a férfiú a huszonöt éves Publiusz Kornéliusz Szcipió volt, annak a Szcipiónak a fia, akit a Ticinusz mellett Hannibál legyőzött és aki később spanyol földön egy Hazdrubál ellen vívott csatában esett el. A fiatal Szcipió mindenütt résztvett atyja harcaiban. A Ticinusz melletti csatából sem hiányzott, ahol személyes bátorságával tűnt ki. Atyját, amint megsebesült, a harctérről kivitte, amiért aztán későbben haditribun lett. Publiusz Kornéliusz Szcipiónak azonban a hadierényeken felül egyéb tulajdonságai is voltak, amelyek különösen alkalmassá tették a vezéri állásra. Sajátságos keveréke volt ő a római és nem római férfiúnak. Harcban merész volt, kitartó, szívós, mint az igazi római, kötelességét komolyan fogta fel, de másrészt nemes lélek, nagylelkűség lakozott benne és ez már nem volt római tulajdonság. Némileg hajlott a miszticizmus felé és abban a hiszemben volt, hogy az istenek közvetlen közelében vannak, segítik őt vállalataiban. Meg volt győződve, hogy ő van hivatva a haza megmentésére, az ő szerepe küldetésszerű. Publiusz Kornéliusz Szcipió huszonöt éves korában a spanyolföldi római seregeknek fővezére lett. Szcipió megjelenése csakhamar új életet öntött a spanyolföldi hadseregbe. Uj irány kezdődött egyúttal a hadvezetésben is. A három pún vezér (Hazdrubál, Gizgon fia, Hazdrubál Bárkász és Mágó), akik a spanyol földön különböző helyeken operáltak, nem voltak elkészülve a hirtelen változásra. Szcipió teljesen váratlanul jelent meg huszonötezer gyalogossal és kétezerötszáz lovassal, valamint 35 hadihajóval Kartagéna előtt, ahol a púnok a spanyol föld részére szükséges hadiszereket, készleteket tartották.

Szcipió a várost és az erődítményt csakhamar bevette, mert alig ezer pún harcosból állott az őrség. Kartagéna elfoglalása után Szcipió a lakosságnak megkegyelmezett, azonban az ott talált munkásokat római hadihajókra osztotta be. Kartagéna a púnok szempontjából rendkívül fontos hely volt, így tehát Szcipió vezérkedése legelején mindjárt nevezetes sikerrel dicsekedhetett. A púnok az elvesztett Kartagéna visszahódítására nem tettek semmiféle komoly kísérletet, mert Karthágóban sokkal komolyabb és nagyobb tervvel foglalkoztak. Arról volt ugyanis szó, hogy Hazdrubál Bárkász át fog menni Itáliába. Hannibál helyzete ugyanis egyre súlyosabbá vált Itáliában. A rómaiak elfoglalták a púnokhoz pártolt Tarentumot is, amelyben aztán rettenetes vérfürdőt rendeztek. Hannibál Tarentum elestének hírére Bruttium erdős és hegyes vidékébe vette be magát. Az volt a terve, hogy megvárja a fivérét, Hazdrubált és vele egyesülve, közösen fognak döntő csapást mérni Rómára. Addig is, amíg Hazdrubálról hírt hall, Hannibál állandóan lesben volt, hogy a római seregeknek tőle telhetően ártson. A sors most kedvezni látszott Hannibálnak. Ebben az időben Márkusz Klaudiusz Marcellusz (ötödször) és Titusz Kvinkciusz Kriszpinusz voltak konzulok. Marcellusz a szenvedett vereségeket mindenáron ki akarta egyenlíteni, de természetesen okulva az előzményeken, csak a legnagyobb elővigyázattal indultak harcba.

Mégis megtörtént, hogy amikor a két konzul Lukániában kémszemlére lovagolt ki, összeakadt egy pún sereggel, amely a konzulok kíséretét lemészárolta. Marcellusz is elesett, Kriszpinusz pedig halálos sebet kapott. Hannibál az elesett Marcellusz holttestének méltó temetést rendezett és a hamvakat elküldte Marcellusz fiának. A rómaiakat ezek a hírek nagyon elkedvetlenítették. Hozzájárult a lehangoltsághoz az a hír is, hogy Hazdrubál már átment a Pireneusokon és Itália felé menetel. Ha a két pún fivér, Hannibál és Hazdrubál egyesülhetnek, akkor Róma elveszett. Rómában emiatt nagyon aggódtak és míg egyrészt a szenátus és a vezérek mindent elkövettek a harci esélyek kedvezővé alakulására, a városban egymást érték a nyilvános körmenetek, a nép szorgalmasan unszolta az isteneket, hogy ne hagyják pusztulni Rómát. Róma hihetetlen gyorsasággal huszonhárom légiót állított ki Kájusz Klaudiusz Néró és Márkusz Liviusz Szalinátor konzulok parancsnoksága alatt. A két konzul hosszú időkön keresztül személyes ellensége volt egymásnak, de tekintettel a harc válságos helyzetére, kibékültek és vállvetett erővel fáradoztak azon, hogy megmentsék Rómát. Nérónak az volt a feladata, hogy Hannibált Alsó-Itáliában lekötve tartsa, viszont Liviusz Szalinátor az Alpesekről leszálló Hazdrubál ellen vonult. A rómaiak azonban már elkéstek, mert Hazdrubál levonult a Pó völgyébe, ahol nyolcezer zsoldos liguriait csatlakoztatott a seregéhez és útközben még gall harcosokat is fogadott fel.

Erre Ariminium felé vevén útját, lefelé akart vonulni Umbrián keresztül, hogy mielőbb egyesülhessen fivérével, Hannibállal. A két pún vezér egyesülése és közös munkája nagy fordulatot jelentett volna. Hazdrubál néhány emberből álló küldönc-csapatot menesztett Alsó-Itáliába Hannibálhoz egy levéllel, amelyben jelentette jövetelét és vázolta terveit. A rómaiaknak azonban újból szerencséjük volt, mert a küldöncök eltévesztették az útirányt és római portyázó katonák fogságába jutottak. Klaudiusz Néró ekként megismerte Hannibál és Hazdrubál terveit. Kétségtelennek látszott, hogy az a baleset, amely Hazdrubál küldönceit érte, válságos következményekkel fog járni a púnok számára. Klaudiusz Néró, aki Kanuziumnál Hannibállal szemben táborozott, alaposan ki is használta a helyzetet. Mindenekelőtt Hazdrubál elfogott leveleit sietve Rómába küldte és egyúttal a Róma védelmére hátrahagyott légiókat is a veszélyeztetett felső vidékre rendelte. Ennek megtörténte után hatezer válogatott gyalogossal és ezer lovas katonával elhagyta a sereget, amelynek vezérletét Kvintusz Káciusznak adta át. Klaudiusz Néró a válogatott csapat élén, erőltetett gyors menetben, anélkül, hogy erről Hannibálnak még csak sejtelme is lehetett volna, éjjel szép csendben észak felé sietett, hogy az ott levő másik római sereggel egyesüljön és a gyanutlanul érkező Hazdrubált megverje.

Klaudiusz Néró erőltetett menetelése csakugyan sikerült is, amennyiben hat nap alatt négyszáz kilométernyi utat téve meg, az utolsó éjjelen bevonult Liviusz Szalinátor táborába. Ezalatt Hazdrubál átment a Metauruszon, de tovább nem vonulhatott, míg a szemben álló római sereget hátrálásra nem kényszeríti. Hazdrubál tehát elhatározta, hogy Liviusz Szalinátor seregével harcba bocsátkozik. Amikor erre megtette az előkészületeket, nagy meglepetéssel tapasztalta, hogy már Klaudiusz Néró is ott van válogatott csapata élén. Hazdrubál most már nem akarta a harcot megkockáztatni és parancsot adott a gyors visszavonulásra. A visszavonulás közben azonban a vezetők, akiket a rómaiak megvesztegettek, cserben hagyták Hazdrubált. A pún sereg eltévesztette az utat, rossz helyen gázolt át a Metaurusz-folyón és másnap a kifáradt púnokat az utánuk nyomuló rómaiak megtámadták. Hazdrubál mindenképpen hátrányban volt a rómaiakkal szemben. Serege fáradt, kimerült és számbelileg is kisebb volt. A környék egyáltalán nem kedvezett a púnok harcmodorának, nem volt tehát csoda, hogy a púnok rettentő vereséget szenvedtek. Az óriási vérfürdőben maga Hazdrubál is halálát lelte. Hannibál a Metaurusz mellett történtekről csak egy hét mulva értesült. Az értesítés módja is rávallott a rómaiak durva lelkületére. Klaudiusz Néró, aki időközben ugyancsak erőltetett meneteléssel visszasietett kanuziumi táborába, Hazdrubál levágott, véres fejét oda lökette a pún előörsök elé.

Amikor ezek felismerték a véres főt és azt Hannibálhoz juttatták, a nagy vezér könnyezve nézett fivére fejére és így sóhajtott fel : “Most már ismerem Karthágó jövendő sorsát !" Hannibálnak igaza volt. A Metaurusz mellett vívott csata eldöntötte a Róma és Karthágó között megindult véres versengést. A púnok ezzel a csatával nemcsak Itáliát, hanem a spanyol földet is elvesztették. Hannibál visszavonult Bruttiumba, hogy új terveket kovácsoljon. Egyideig még tartotta itt magát. Négy éven át bizakodott még abban, hogy Hispániából vagy Karthágóból nagyobb segítséget kap. A púnok meghátrálása óriási örömet keltett Rómában. Három napon keresztül tartott a nép hálaadó ünnepélye. Örömmámorban úszott az egész város. Most már feszültebb figyelemmel lesték a rómaiak a spanyol földről érkező híreket, mert a púnok végleges kiszorítása a spanyol földről elsőrendű érdeke volt Rómának. Publiusz Kornéliusz Szcipió helyzete Hazdrubál eltávozása után lényegesen megkönnyebbedett. Noha ott voltak még spanyol földön Mágó és a másik Hazdrubál, de ezeknek a serege 206-ban döntő vereséget szenvedett Szcipiótól. Amikor pedig a rómaiak győzelmének híre a Metaurusz-folyó mellől átérkezett spanyol földre, az ottani néptörzsek egymásután pártoltak át Rómához. A púnok uralma spanyol földön leáldozóban volt.

Harcosaiknak maradványa Gádeszben vonta meg magát, egyidejűleg pedig azok az utolsó községek és kis városok, ahol még a púnok voltak fölényben, vagy önként meghódoltak, vagy pedig a rómaiak túlereje semmisítette meg őket. Nemsokára Mágó is eltávozott a spanyol földről és Róma ura lett az egész spanyol vidéknek.

Szcipió Afrikában.

Publiusz Kornéliusz el volt telve azzal a tudattal, hogy csak ő lehet Róma megmentője. Sikerei, győzelmei fel is jogosították erre a feltevésre, mert spanyol földön csakugyan véget vetett a púnok uralmának. Igényt tartott arra, hogy a hosszú harcot ő fejezze be. A nép lelkesedett érte és csodálta. Mégis amikor 206-ban visszatért Rómába és a szenátustól engedélyt kért a diadalünnepélyre, ezt megtagadták tőle, mert Szcipió önhatalmulag, saját feje után cselekedett, ezt pedig a szenátus nem tudta neki megbocsátani. Szcipió erre kijelentette, hogy ő a háború színhelyét át fogja tenni Afrikába és ha rabigába hajtotta Karthágót, akkor majd szívesen engedik meg neki a diadalünnepet. Szcipiónak kétségtelenül voltak ellenfelei Rómában s ezek élén az ősz Fábiusz Kunkrátor állott. A római nép szeretete és lelkesedése azonban nagyobb és erősebb volt a szenátus féltékenykedésénél.

Igy történt azután, hogy 205-ben Szcipiót konzulnak választották meg. Amikor Szcipió kezeibe kapta a konzuli hatalmat, az volt a terve, hogy a szenátus tilalma ellenére keresztül viszi azt a célját, hogy a háború színterét Afrikába tegye át. E célból népgyűlési határozatot akart provokálni, de váratlanul úgy alakult a helyzet, hogy Szcipiónak nem volt szüksége arra, hogy a szenátussal szembehelyezkedjék. Szcipiót ugyanis kirendelték Szicilia igazgatására és megengedték, hogy innen átmehessen Afrikába, de csak azzal a feltétellel, hogy Itáliát nem hagyja védetlenül. Nem sok idő elteltével Szcipió lelkes felhívása folytán csakhamar kétezer önkéntes jelentkezett nála, akik hajlandók voltak vezérlete alatt átmenni Afrikába. De Szcipió másként is segített magán. Számos etruriai várost, amelyek annak idején a púnokhoz szítottak, súlyos bírságokkal rótt meg és az ekképp kierőszakolt összegek árán flottát építtetett, azután pedig ujoncjutalékot rótt ki az említett városokra. De bármennyire igyekezett is Szcipió a közhangulatot fellelkesíteni, hosszas fáradozásai ellenére sem tudott harmincezer embernél és negyven hajónál többet összehozni, amihez néhány száz szállító hajó is járult. De 204 tavaszán Szcipió seregével mégis átment Afrikába, ahol Utika közelében kötött ki. Hogy ez a sereg távolról sem elegendő Karthágó meghódítására, ahhoz szó sem férhetett, Szcipió azonban arra számított, hogy Róma afrikai szövetségesei fogják majd segíteni. Különösen nagyon számított Masszinissza, a massziliaiak fejedelmének segélyére. Szcipió azonban csalódott Masszinissza segítségébe vetett reményeiben.

Masszinissza fejedelmet ugyanis időközben versenytársa, Szifáx, akinek felesége pún leány, Hazdrubál Gizgon gyönyörű leánya, Szofonizbe volt, kitúrta a hatalomból és elűzte az országból, úgyhogy Masszinissza alig kétszáz lovassal csatlakozhatott Szcipióhoz. Szcipió egyelőre Utikát akarta ostrommal bevenni, de a város keményen állotta az ostromot. Ezalatt Itáliában is mintha új fordulat állott volna be. Mágónak, Hannibál ifjabbik fivérének ugyanis sikerült az, hogy tizennégyezer ember élén Ligurába befészkelje magát, ahonnan állandóan nyugtalanította a rómaiakat. Karthágóból még hatezer harcost küldtek Mágónak, aki eszerint húszezer ember felett rendelkezett. Mágónak voltak imitt-amott némi futólagos sikerei, de azért bizonyosnak látszott, hogy aránylag ily csekély haderővel mégsem tud Hannibálhoz eljutni, tekintve azt, hogy csaknem egész Itália egy táborhoz hasonlított, amennyiben Róma nagy haderőt tartott állandóan hadilábon. Szcipió Utika sikertelen ostroma után arról értesült, hogy Hazdrubál Gizgon és Szifáx seregei közelednek. Szcipió ugyan távolról sem mondott le a további hadjáratról, hanem egyelőre az Utika melletti szigetre vonult vissza, ahol a további fejleményeket várta. Szcipió ravasz módon tárgyalni kezdett ellenfeleivel, akiket képes volt jóhiszemű tévedésbe ejteni. Ezek ugyanis abban a véleményben voltak, hogy Szcipió a saját maga javára akar kíméletet és ezért nem igen törődtek már a rómaiak hadimozdulataival.

Nagyon bíztak abban, hogy Szcipió csakhamar békét köt és elvonul. Szcipió azonban egy éjszaka megtámadta úgy a karthágói, mind a numidai tábort, a gyékénysátrakat felgyújtatta és az így keletkezett zavar közben érzékeny veszteségeket okozott ellenfeleinek. Ezek összeszedvén magukat, harcba bocsátkoztak Szcipióval, de újból vereséget szenvedtek. Szifáx a vereség következtében visszavonult országába, ahol népe nem fogadta valami lelkesedéssel, Masszinissza pedig egy római segélycsapat élén Szifáxot csakhamar elűzte, majd pedig foglyul ejtette és elküldte Rómába. Szifáx sorsával kapcsolatosan meg kell emlékeznünk Szofonizbe, a szép kartháhói nő történetéről is. Ezt a történetet sok ókori és újkori költő feldolgozta. Szofonizbe eredetileg Masszinisszának volt a jegyese. De utóbb, amikor ez a rómaiak szövetségese lett, elhidegült tőle és római gyűlöletének azzal adott kifejezést, hogy Szifáxnak lett a hitvese. Amikor azonban Szifáxot Masszinissza fogolyként Rómába küldte, egyúttal rávette Szofonizbét, hogy legyen a felesége. Szofonizbe beleegyezett ebbe és épp házassági ünnepre készültek, amikor Szcipió attól való félelmében, hogy a szép karthágói nő Masszinisszát a rómaiak ellen fogja hangolni, Szofonizbe kiszolgáltatását követelte. Masszinissza erre nem volt hajlandó s hogy megmentse Szofonizbét a római vezér dühétől, könnyek között beszélte rá, hogy inkább igya ki a méregpoharat. Igy is történt.

A tragédia Pompeji egyik kiásott épületének falfestményén is meg van örökítve.

A súlyos béke. - Karthágó halálharca.

Amily mértékben javult a rómaiak helyzete a Masszinisszával való szövetség folytán, éppoly arányban gyengült a karthágóiaké. Ez az állapot azután uralomra juttatta a karthágói békepártot, amely kieszközölte, hogy a nagytanács követeket küldjön Szcipióhoz és fegyverszünetet kérjen tőle. Szcipió belement a fegyverszünetbe, de azt követelte, hogy Hannibál és Mágó vonuljanak ki Itáliából, Szcipió katonái kettős zsoldot kapjanak a karthágói kincstártól, a spanyol föld, valamint az Itália és Afrika közötti minden pún sziget római uralom alá jusson, a foglyok cseréltessenek ki, a karthágói flotta húsz hajóra redukáltassék és ötezer talentum hadisarcot fizessenek a púnok. Karthágó a feltételeket elfogadta. Hannibál és Mágó parancsot kaptak, hogy csapataikkal térjenek vissza Afrikába. Ezalatt Szcipió és Karthágó követeket küldtek Rómába, hogy a római szenátus is fogadja el a békefeltételeket. Hannibál annak idején Krótonban vonult meg, ahol elsáncolta magát és onnan intézte kisebb támadásait.

Krótonban kapta meg a karthágói tanács parancsát és noha nehezen, fájdalommal, de engedelmeskedett s a 203. év őszén, 14 évi itáliai hadakozás után hajóra szállott és nemsokára visszatért Afrikába. Odaérkeztek Mágó seregének maradványai is, de Mágó nélkül, mert ez, mielőtt útnak indult volna, még harcba keveredett. Serege tönkrement, ő pedig halálos sebet kapott. Óriási volt az öröm Rómában, amikor híre jött, hogy a púnok végleg kivonultak. A békekötés azonban még késett, aminek nagyon természetes okai voltak. Hannibál partraszállása Afrikában újabb reményeket ébresztett a karthágóiak harci pártjában. A közhangulat a békekötés ellen nyilvánult meg. A karthágóiak azt követelték, hogy Hannibál folytassa a harcot és félemlítse meg az elbizakodott rómaiakat. Hogy milyen túlzásokra ragadtatta magát a harci párt, jellemzi Hazdrubál Gizgon esete. Őt okolták ugyanis a legutóbbi vereségekért és annyira üldözték gúnnyal és nyilvános gyalázással, hogy a vezér megmérgezte magát. A nép azonban még ekkor se változtatta meg a véleményét, hanem a holttestet összerugdalta és megkövezte. A púnok harci pártja felszította a nép szenvedélyét. Egy zátonyra jutott római flottát elpusztítottak, azokat a római követeket pedig, akik elégtételt követeltek, elkergették és kevés híján majdnem agyonverték. Békéről ezidőszerint szó sem lehetett. A következő két esztendő kölcsönös hadikészülődések között telt el. Szcipió 202 tavaszán a termékeny Bagradász-völgyön felfelé vonult és útjában minden karthágói telepítvényt, falut, helységet elpusztított és felégetett, hogy ezáltal is szorultabb helyzetbe juttassa ellenfeleit. Hannibál Szcipió ellen vonult.

Noha Hannibálnak sikerült néhány berber törzsfőnököt a maga pártjára hódítani, azért a vezérlete alatt álló sereg a rómaiakéval szemben meglehetősen gyönge volt, mert a harcosok alig voltak a háború mesterségébe begyakorolva. Nagy részében bízni sem lehetett. Seregének igazi magját csak a néhány száz veterán harcos képezte, akik annakidején a Trazimenusz-tónál és Kanne mellett oly fényesen győztek. A két sereg Záma közelében találkozott össze. Hannibál egyelőre kerülni akarta a harcot és Szcipiót rá akarta venni, hogy értekezzenek a békéről. De Szcipió erről tudni sem akart, feltétlen megadást követelt. Igy a csata elkerülhetetlen volt. Hosszú és véres viaskodás után Szcipió szétverte Hannibál seregét. A megmaradottak fogságba jutottak. Maga Hannibál néhány lovas kíséretében Hadrumetumba menekült. Megjegyzendő, hogy ezt a sikert Szcipió nem érhette volna el, ha Masszinissza numid lovasai nem küzdöttek volna a római sereggel. Hannibál veresége a karthágói harci párt kedvét nagyon lelohasztotta és sietve követeket menesztettek Szcipióhoz, hogy kössék meg a békét. Szcipió rendkívül szigorú feltételeket szabott.

Mindenekelőtt a római népgyűlés hozzájárulásától feltételezetten azt követelte, hogy Karthágó a háború által okozott minden kárt fizessen meg, a foglyokat és szökevényeket adja ki, a flottát tíz hajó kivételével adja át, úgyszintén az elefántokat is, mondjon le Líbia kivételével minden hadviselési jogról, Masszinisszát kárpótolja, fizesse a római sereg zsoldját a béke jóváhagyásáig, végül fizessen tízezer talentum hadisarcot. Szó sem férhetett ahhoz, hogy ezek a békefeltételek súlyosak voltak. Csak nehezen ment bele Karthágó ezekbe a feltételekbe és akkor is csak Hannibál rábeszélésére. Hannibál maga belátta, hogy lehetetlen egyelőre bármit is tenni Róma hatalma ellen, a nagyobb bajok kikerülése végett tehát el kellett fogadni a súlyos békét. A béke megkötése természetesen nagyban megváltoztatta az afrikai hatalmi helyzetet. Karthágó most már nem volt vezető, hangadó hatalom Afrikában. Flottáját ki kellett szolgáltatnia, Róma hatalmas flottája pedig ott cirkált az afrikai partok mentén és állandóan sakkban tartotta Karthágót. Masszinissza numid fejedelem a “római nép barátja és szövetségese" lett, aki mintegy őrszeme volt Rómának Afrikában. Nagy területhez jutott, ezáltal hatalma is lényegesen megnövekedett. Szcipió Rómában páratlan diadalmi ünnepélyt ült visszatértekor. Ez a diadalmi menet teljesen méltó is volt annak a férfiúnak nagy érdemeihez, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy Róma a végveszedelemtől, amely fenyegette, nemcsak megszabadult, hanem ellenfelét további támadások szempontjából úgyszólván lehetetlenné tette. Szcipió a római nép ünnepelt nemzeti hőse lett.

Diadalmas bevonulása alkalmával szekere előtt lépdelt Szifáx numid király, azután a római harcosok, akik a kannei vereség csorbáját kiköszörülték.

A pún háborúk nyomai Itáliában a békekötés után.

Róma kiállta a veszedelmet, sőt még győzedelmeskedett is azon. De nem a római szenátus, amely gyakran kicsinyeskedő volt, sem a római vezérek, akik utóvégre Hannibál mellett teljesen eltörpültek, sem a számbeli túlsúly idézték elő a kedvező eredményt, hanem a római és itáliai föld népének szívóssága s bámulatos kitartása. Ez a földmívelő nép olyan volt, mint Anteusz a regében. Minél gyakrabban sújtották földre, annál több erőt merített és mindannyiszor talpra állott. Óriási csapások, rettentő szenvedések, borzasztó nyomorúságok nehezedtek az alsó néposztályra, de mint mindenütt, úgy Itáliában is ez a néposztály bírta legjobban a csapásokat. Ez a néposztály, amely a földhöz volt nőve s földjét állandóan védelmeznie kellett, a háború iszonyataihoz már hozzászokott és minél rettentőbbek voltak a harcok, annál szívósabban tartott ki. Előbb-utóbb győznie kellett. Viszont a pún, ez a kereskedő nép, pénzzel, vagyonnal sokáig bírhatta, lehettek kitünő vezérei, tisztjei, de magának a népnek a háború nem tartozott mindennapi foglalkozásai közé, ahhoz nem értett úgy, mint a római. Ameddig pénzzel és szövetséggel győzte, addig előnyben volt, de mihelyt a nép őserejére lett volna szükség, akkor már Rómával szemben gyöngének bizonyult.

A diadalnak természetesen megvoltak az árnyoldalai is. Nagyon drága ára volt a békének, annak a diadalmi ünnepélynek, amelyet Szcipió rendezett Rómában. Rettentő pusztítások nyomai húzódtak végig egész Itálián és csak itt-ott voltak kisebb területek, ahol a háború borzalmait nagyobb mértékben nem érezték meg. Leégett falvak, tanyák, telepek romjai mutatták a háború rémének útját. Egész vidékek el voltak néptelenedve. Rablóbandák garázdálkodtak szerteszét. Voltak falvak, városok, amelyeket háromszori pusztulás ért. Egyszer elfoglalták a púnok, majd a rómaiak, akik erre bosszúból öltek, raboltak, majd jöttek a kóbor rablócsapatok és azok is elvitték, ami elvihető és kipusztították a szerencsétlen lakosság utolsó maradványait. Szünetelt, vagy legalább is hosszú időközökre megakadt a földmívelés, az ipar, mert a dolgos, erős kezek hiányoztak, elvitte őket a háború. A háború nyomai, ha nem is oly nagy mértékben, mint a vidéken, de azért meglátszottak magán Rómán is. Állandó hadikészülődések között teltek, folytak az évek, a hadiállapot úgyszólván állandósult, a háború folytonos pénz és emberáldozatokat követelt. A háborúnak utóhatásai minden téren mutatkoztak. A háborúban elesett parasztok birtokait potom áron szerezték meg nagy tömegekben a római nemesek és ismétlődött, ami régebben történt, a nemesek mindent elharácsoltak a közép és alsó néposztály elől.

Róma a második pún háború végeztével ébredt annak a tudatára, hogy a Flaminiusz-féle telepítési javaslatnak minő nagy hordereje volt. Akkor, amikor Flaminiusz, mint a nép embere javaslataival előállott, a nemességet pártoló szenátorok minden lehető módon ellene dolgoztak, mert attól tartottak, hogy az alsóbb néposztály jóléte veszélyeztetni fogja a nemesség hagyományos pozícióját. De a második pún háború után nagyon is belátta a szenátus, hogy a púnok mindenütt, ahol gyarmatok és telepek nem voltak, biztos hadi operációs bázist találtak. Ennélfogva ki volt adva a jelszó, hogy telepíteni kell minél nagyobb arányokban. Rómának egyszerre túlbuzgalomba átcsapó telepítési hajlamai persze sok akadályba ütköztek. A gallok és a liguriaiak létüket látván veszélyeztetve a telepítések által s fellázadtak. Kremona gyarmatot ostrom alá vették, Placenciát pedig bevették. Három évig tartott a harc Róma és a gall-liguriai ellenség között, végre is Róma győzedelmeskedett. Róma telepítései ekkor nagy arányokban indultak meg, miáltal a hosszú évek óta oly nyomasztó helyzetbe jutott parasztság sorsa némileg javulni kezdett. A számos gyarmatvidék összeköttetése céljából jó katonai országutakat építettek, vagy pedig a meglevőket terjesztették ki. Amily mértékben erősödtek és fejlődtek a római és latin gyarmatok, oly mértékben terjedt a romanizálás is.

Itália felvidékéről csakhamar tünedezni kezdtek a kelták, még pedig azért, mert vagy beolvadtak a gyarmatosokba, vagy messze elhúzódtak.

Karthágó megalázása. - Bajok Hispániában

A második pún háború után az volt Rómának egyik főtörekvése, hogy Karthágót többé hatalomhoz, erőhöz jutni ne engedje. Tervszerűen igyekezett gyöngíteni Karthágót, a római szenátus a legéberebb figyelemmel kísérte az afrikai eseményeket. Karthágó és Masszinissza numid király, Róma szövetségese között gyakran voltak határvillongások. Természetes, hogy Róma mindig Masszinisszának adott igazat és azon volt, hogy Numidia minél gyakrabban gyarapodjék egy-egy darab karthágói területtel. Karthágó meg volt alázva s nem is mert moccanni. Rómának pedig annál könnyebb volt a helyzete, mert egyetlen komoly karthágói ellenfele, Hannibál nem volt otthon, bujdosott. Hannibál ugyanis a 201-iki béke után kísérletet tett, hogy hazájának alkotmányát újjáalkossa abban az értelemben, hogy a kalmárszellem által áthatott uralkodó osztályt a hatalomból kibuktassa és a hazafias középosztályt juttassa uralomra. Erre a hírre Rómában azonnal elhatározták, hogy Hannibált lehetetlenné teszik, mert Róma, a gyáva győztes pillanatig sem akarta tűrni, hogy Karthágó valaha ismét talpra álljon. De féltek is a rómaiak Hannibáltól és ez okból 196-ban római küldöttség jelent meg Karthágóban, amely Hannibál kiadatását követelte.

Hannibál a kiadatás elől elmenekült, de házát lerombolták és vagyonát elkobozták. Hannibál egyelőre Antiokhusz szíriai királynál talált menedéket. Nagy gondot okozott Rómának a spanyol föld, Hispánia megtartása is. A spanyol földön élő népek ugyanis felette megbízhatatlanok voltak, ezért az ország elfoglalása csak nehezen haladt előre. A parti görög és pún városok csakhamar meghódoltak, mert ennek folytán a bennszülöttek ellen védelemre számíthattak. De már befelé, a bátor, lobbanékony természetű, némileg félvad, de hamar kétségbeeső iberek földjén minduntalan nehézségek gördültek a rómaiak útjába. Az iberek könnyen tudtak lelkesedni valamely kimagasló személyiségért, lett legyen az belföldi vagy külföldi. A Hamilkárokért, Hazdrubalokért éppúgy lelkesedtek, mint Viriátuszért vagy Szertoriuszért. A bennszülött néptörzsek fáradhatatlanok voltak a folytonos csatározásban. A spanyol föld állandó nyugtalankodásnak volt a színhelye. Ezért Róma rá volt utalva arra, hogy állandó haderőt tartson készenlétben az iberek földjén a bennszülöttek fékentartására. Érdekes, hogy Róma a spanyolföldi kis országokat nem kebelezte be, hanem csak adót kívánt tőlük és meghagyta önkormányzatukat. Sőt Róma annyira engedékeny volt a spanyol földi népekkel szemben, hogy meghagyta a saját pénzverési jogukat is. Ennek ellenére nagy lázadás tört ki a spanyol földön, de Márkusz Porciusz Kátó konzul 195-ben nagy győzelmet aratott a lázadókon.

A győzelmet római szokás szerint kegyetlen megtorlás követte, amennyiben Kátó a lázadók városait és falvait mind leromboltatta, a foglyokat pedig elhurcolta és rabszolgáknak adatta el.

Róma és a görög föld.

V. Fülöp makedón király egy darabig szövetségese volt Hannibálnak, de utóbb békét kötött Rómával. A békekötést a rómaiak voltaképp csak fegyverszünetnek tekintették, mert titkos céljuk az volt, hogy Makedóniát, amelynek hatalma kiterjedt egész Görögországra, mindenáron megalázzák. Erre nemsokára el is érkezett az alkalom, mikor a makedón király a legyengült Egyiptomból akart magának minél nagyobb területet megszerezni. Róma talált ürügyet a háború megindítására. A római sereg Flaminiusz vezérlete alatt csakhamar nagy sikert ért el. Kisebb győzelmek után Kinoszkefálénál tönkreverte az egész makedón sereget. Flaminiusz ugyanis bekerítette a makedón sereget, amelynek egyharmada elesett, ötezer ember foglyul vándorolt a római flottára, csak egy töredék menekült el nagy nehezen Fülöp királlyal. A rómaiak győzelme után megkötötték végre az ellenfelek a békét.

Róma eszerint nem követelt a maga számára területátengedést, hanem olyan erőbeli egyensúlyt akart teremteni a Balkánon, amely biztosítja Róma részére a békét. Fülöp kénytelen volt minden hódításáról lemondani, seregét le kellett szállítania ötezer emberre, hadiflottáját öt hajóra, végül hadisarcot is fizetett. Ami a görög községeket illeti, ezekre vonatkozólag azt követelte Róma, hogy Fülöp az ázsiai községeknek adja vissza a szabadságát, az európaiakat pedig engedje át Rómának védnökség címén. Róma azonban eléggé óvatos volt és nem akarta ezeket a községeket és városokat a maga számára fenntartani. A 196-ban megtartott iszthmoszi játékokon ugyanis megjelent maga Flaminiusz és a római szenátus megbízásából egy kiáltványt olvasott fel, amelynek bevezető soraiban ez foglaltatott : “A korinthosziak, fokisziak, lokrisziak, euboiaiak, thesszáliaiak, akhájok szabadoknak nyilváníttatnak !" Elképzelhető az az óriási lelkesedés, amelyet a kiáltvány az egybegyűlt görögök között keltett. A hírnöknek újból és újból el kellett olvasnia a kiáltványt, a nép pedig Flaminiusznak zajos ovációkat rendezett. Annyira fokozódott a görög nép lelkesedése, hogy Flaminiusz képmásával érmeket verettek és sok helyütt oltárokat emeltek, hogy Flaminiusz jó szellemének áldozzanak. Ami Róma terveit illeti, szó sem férhet ahhoz, hogy a görög föld meghódítását és birtokba vételét most még semmiesetre sem óhajtotta. Akkor még Róma nem volt olyan erős, sem a hadászati berendezkedése nem volt elégséges arra, hogy messze Itáliától állandóan fegyveres őrizet alatt tartsa a nyugtalan görögöket.

Azt óhajtotta inkább, hogy a szabaddá tett görögök nagyobb szövetségekbe tömörüljenek és a saját erejükkel és szövetségi hatalmukkal ellensúlyozzák Makedónia és Szíria nagyhatalmi terjeszkedéseit. A görög nép azonban nem volt alkalmas, rátermett erre a fontos feladatra. Nem volt meg a görög népben az egységre való természetes törekvés, hanem inkább széttagolódott, igen apró s épp ezért gyönge államocskákban igyekeztek most is tömörülni. Különben az a lelkesedés, amely a 196-iki iszthmoszi játékokon megnyilvánult, csakhamar lelohadt, hogy helyet adjon az ellenkező végletnek, Róma meggyanusításának s a rómaiak gyűlöletének.

A rómaiak legyőzik Antiokhusz szíriai királyt.

Flaminiusz egyelőre a békefeltételek és a megállapított rend érdekében helyőrségeket hagyott hátra a Fülöp király által átadott városokban. Ez az intézkedés nem tetszett a görögöknek, különösen az etoliak elégedetlenkedtek a római katonák jelenléte miatt, miután ők, akik a rómaiakat a makedónok ellen hathatósan segítették, azt várták, hogy velük szemben Róma különösen előzékeny lesz. Flaminiusz nagyon bízott a görögök hálájában, annyira jóhiszemű volt, hogy valamennyi görög városból és erődből kivonta a helyőrségeket. Ezzel akaratlanul bár, de mindenesetre a pártoskodó görögök malmára hajtotta a vizet.

Az a lelkesedés, amely az iszthmoszi játékokon megnyilatkozott, rövidesen helyt adott a forrongásnak, amely például Boiotiában annyira ment, hogy ötszáz római katonát orvul legyilkoltak. A görögök elégedetlenkedésének hátterét Antiokhusz szíriai királyban való bizakodás képezte. Antiokhusszal egyelőre nem mertek a rómaiak háborúba bocsátkozni, aki a rómaiak tartózkodása következtében annál jobban elbizakodott és abban a hitben ringatta magát, hogy Róma meghátrált nagy híre elől. Előre látható volt azonban, hogy Róma, továbbá Antiokhusz és az etolok között előbb-utóbb harcra kerül a dolog. Antiokhusznak kétségtelenül nagy volt akkor a hatalma, befolyása és minél inkább gyengült a makedónok és az egyiptomiak hatalma, ugyanoly mértékben emelkedett a szíriai királyé. Róma szempontjából egy erős keleti hatalom, amely esetleg Karthágóval szövetkezhetnék, vészthozó lehetett. Különösen állott ez Szíriára, mert Antiokhusz udvaránál élt akkor Karthágó száműzött nagy fia, Hannibál. Róma eszerint nem alaptalanul aggódott amiatt, hogyha Hannibál, aki tudvalevőleg esküdt ellensége volt Rómának, Antiokhuszt valamiképp a Karthágóval való szövetségre hangolja, akkor végzetes veszedelem fenyegetheti a rómaiakat. Ekkép a háború elkerülhetetlennek látszott. Antiokhusz szövetkezett az időközben megbékült Ptolemeosz Epifánesz egyiptomi királlyal, viszont Róma mellé állottak Rhodosz és Pergamon, amelyek a növekedő szíriai hatalomtól nagyon féltek. Görögországban a közhangulat szintén Antiokhusz javára alakult ki.

Az etoliak, akik a görögök között a legharciasabb elemet képviselték, annyira mentek, hogy egy nagy népgyűlésen, amelyen maga Flaminiusz is megjelent, elhatározták, hogy Antiokhusz királytól a rómaiak ellen követek útján segélyt kérnek. Flaminiusz, akit a római szenátus a görögök forrongásának lecsillapításával bízott meg, arra kérte a görögöket, hogy a népgyűlés határozatát írásba foglalva adják át neki, de Damokritosz görög parancsnok gúnyosan azt felelte, hogy erre nem érnek rá, ellenben nemsokára a görög hadsereg élén a Tiberisz partján megadja a választ. Róma ekkor sem lépett a nyilt ellenségeskedés terére, de látván a dolgok alakulatát, mindenekelőtt Itália védelméről gondoskodott, nehogy esetleg Hannibál szíriai csapatok élén valahol itál földön partra szállhasson. Az etoliak kardcsapás nélkül bevették Demetriász várát. Ez a könnyű siker ugyancsak elkapatta az etoliakat, akik most már rávették Antiokhusz királyt, hogy menjen át Görögországba, ahol a szerencse int feléje. Antiokhusz eléggé hiú és meggondolatlan volt ahhoz, hogy könnyelműen megkezdje a nyilt ellenségeskedést Rómával szemben. Tízezer gyalogos és ötszáz lovas élén partra szállott Görögországban és az etoliai szövetség fővezérének kiáltatta ki magát. Természetes, hogyha Hannibálnak megfelelő befolyása lett volna Antiokhuszra, aminthogy tényleg nem volt, akkor Antiokhusz nem követi el azt a ballépést, hogy ily csekély haderővel merjen Róma ellen háborút kezdeni.

De Antiokhusz végtelenül öntelt lévén, azt hitte, hogy Róma az ő puszta megjelenésére reszketni fog. Róma egyelőre nem küldött csapatokat Antiokhusz ellen, hanem előbb Itáliában rendezte el a védelmet. Amikor Antiokhusz Kalkhisz ellen vonult és az ott talált alig ötszáz főnyi őrséget megsemmisítette, nyilván azt hitte, hogy Róma nem is mer az útjába állani. Euboiát is csakhamar meghódította, majd Thesszália felé indult és Fülöp makedón királlyal szemben oly kihívóan viselkedett, hogy ezáltal még jobban megszilárdította a Róma és Fülöp között korábban létrejött véd és dacszövetséget. Végre megmozdult Róma is. Amikor ugyanis a szenátus hírét vette, hogy Antiokhusz görög földre lépett és hogy eszerint a háborúnak nem Itália lesz a színhelye, 192 telén Bébiusz prétor seregével áthajózott Epiruszba és megkezdte ott a hadiműveleteket. Antiokhusz Kalkhiszban ütött tábort, ahol a legvadabb dőzsölések és orgiák között töltötte az idejét, folytonos ivások, mulatságok között készülvén a jövő évi hadjáratra. Előre volt látható, hogy ilyen felületességgel Antiokhusz nem fogja megállani a sarat az óvatos rómaiakkal szemben. Antiokhusz igazi keleti könnyelműséggel belemerült az élvezetekbe, mialatt az edzett római légiók döntő csapást készültek rá mérni. A római szenátus és nép nyilt gyűlésen kimondotta, hogy az elkapatott Antiokhusz ellen hadat indít és sorshúzás útján Mániusz Aciliusz Glábrió konzult bízta meg a hedvezérlettel.

Glábrió konzul alacsony származású, de nagyon tehetséges férfiú és kiváló katona volt. Két légióval, továbbá numidiai lovasokkal és elefántokkal (amelyeket Masszinissza küldött) Apolloniában partra szállott és Bébiusz serege felett is átvette a parancsnokságot. Glábriónak a segélycsapatokkal együtt negyvenezer katonája volt. Antiokhusz a római sereg partraszállása után némileg észretért és most már komolyan készülődött a harcra. Hirtelen parancsokat menesztett az etoliaiakhoz, Szíriába, Ázsiába, hogy csapatokat szállítsanak a táborba. Az eredmény azonban nagyon siralmas volt, mert alig négyezer harcos csatlakozott a szíriai királyhoz. Antiokhusznak nem volt tehát elég hadereje, ezért egyelőre elsáncolta magát a Thermopiléi-szorosban, ahol be akarta várni, amíg elegendő számú segélycsapatokkal egészítheti ki a seregét. A hegyi utak őrizetével az etoliaiakat bízta meg. Ezalatt két volt konzul : Márkusz Porciusz Kátó és Luciusz Valériusz Flakkusz mint hadi tribunok csatlakoztak Glábrió seregéhez, hogy a hadjárat sikerét előmozdítsák. Az etoliaiak megszállották ugyan a Thermopile hegyi utjait, de elegendő őrszem hiányában nem akadályozhatták meg Kátó megkerülő mozdulatait. Kátó ugyanis óvatosan eljutott egy erős csapattal a hegyláncolat legmagasabb gerincére, onnan megkerülte az etoliak hadiállását és váratlanul rajtuk ütvén, szétverte őket.

Erre már Glábrió is elindította a légiót és Antiokhusz seregét szembe támadta meg, mialatt Kátó felülről rohanta meg az ellenséget. A rómaiak támadása oly heves volt és annyira váratlan, hogy néhány óra alatt Antiokhusz serege teljesen szét volt verve, maga a király alig tudott ötszáz lovas fedezete alatt Kalkhiszba menekülni, ahonnan Eferoszba sietett. Ekkora kudarccal végződött Antiokhusz önhitt szereplése görög földön. A thermopilei győzelem után a görögök csakhamar meghódoltak Rómának. A következetesség azt hozta volna magával, hogy Róma Antiokhuszt Ázsiába is kövesse és végleg tönkre tegye. Róma azonban nem szívesen vállalkozott arra, hogy ázsiai földön hadakozzék. Csak 190 tavaszán folytatta Róma a háborút. Érdekes, hogy Hannibálnak is része volt a hadakozásban, de sajátságos, hogy nem neki való szerepet töltött be, mert a féltékeny Antiokhusz nem akart Hannibálnak megfelelő érvényesülési teret biztosítani. Hannibál ugyanis egy flottának került az élére. Minthogy pedig a flottaharc csakugyan nem volt Hannibálnak való, miután ő a sík szárazföldön való küzdelemhez volt szokva, mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a szíriai flotta egyre-másra vereségeket szenvedett. Egy rhodoszi hajóraj Eurimedon mellett tönkreverte a tehetetlen szíriai flottát. Még nagyobb vereség érte a tengeren a szíriai flottát 190 decemberében Mionnezosz mellett, ahol a szíriai flotta egy része elmerült, a többi pedig a rómaiaknak zsákmányul esett.

Ezalatt Rómában a hírneves zámai győzőnek a fivére, Luciusz Kornéliusz Szcipió és Gájusz Léliusz, a Szcipiók legmeghittebb barátja lettek konzulok. Léliusz a fővezérletet átengedte Szcipiónak. Szcipió fővezérlete olyan lelkesítő hatást keltett a rómaiak körében, hogy a legrövidebb idő alatt ötezer veterán harcos jelentkezett katonai szolgálatra. Glábrió epiruszi serege csakhamar megnövekedett annyira, hogy ez a sereg kimehetett Ázsiába, míg egy másik sereg Glábrió személyes vezérlete alatt Görögország védelmére maradt hátra. Egy győzelmes tengeri harc után a római sereg kényelmesen átment Ázsiába, mialatt Antiokhusz óriási erőfeszítéseket tett, hogy seregét szervezze. Falanxa mintegy tizenhatezer emberből állott, amelyhez mindenféle népbeli más csapatok is csatlakoztak. Összesen nyolcvanezer gyalogost és tizenkétezer lovast állított szembe a rómaiakkal. Magnézia mellett a Hermusz völgyében vívták meg a csatát. Szcipió helyett, miután ez betegen feküdt, Gneusz Domiciusz vette át a vezérletet. A szíriai sereg előcsapatait a rómaiak csakhamar szétverték, míg a rómaiak gyöngébb balszárnyát túlnyomó lovassággal maga Antiokhusz támadta meg. Egyideig a csata a szíriaiak javára folyt, de amikor pergamoni lovasok a falanxot oldalba fogták, elülről pedig a római parittyások támadták meg és össze-visszazavarták a rendet, csakhamar eldőlt a csata sorsa.

Az egész szíriai hadsereg egy rendetlen csomóba verődött össze, aminek az lett a természetes következménye, hogy a római sereg borzasztó kaszabolást vitt végbe és az ellenséges hadseregnek majdnem a felét lemészárolta, míg a rómaiak alig vesztettek néhány száz embert. Antiokhusz elbizakodottságáért megkapta a súlyos leckét és kénytelen volt Rómától békét könyörögni. Szcipió békefeltételei szerint Antiokhusznak az európai és kisázsiai területekről a Tarszuszig le kellett mondania és közel ötvennyolcmillió pengő hadiköltséget fizetnie. További feltétel volt Hannibál kiadatása és a flotta leszállítása. Ezekkel a hadjáratokkal elérte Róma azt, hogy Makedónia, Szíria és Egyiptom megszűntek rá nézve veszedelmesekké válni, ami a jövő feladatai szempontjából óriási jelentőségű volt.

A görögökkel való érintkezés hatása Rómára. - A hellénizmusz.

Foglalkoznunk kell most azzal a hatással, amelyet Rómára a görögökkel való érintkezés eredményezett. Róma eddig csak olyan népekkel érintkezett, amelyek kultúra tekintetében jóval alacsonyabban álltak nála és nem hogy Róma sajátította volna el az idegen szokásokat, hanem inkább azok az idegen népek vettek fel sokféle római szokást. A görögökkel való érintkezés azonban mást hozott. Addig, amíg a római légiók nem jelentek meg görög földön, az ősi római életmód fővonásaiban, egyszerűségében, nyerseségében nem változott meg lényegesen.

A görög földön való hosszas hadakozás azután magával hozta, hogy a rómaiak megismerték és megszerették a görögök fejlettebb műveltségét, kifinomultabb szokásait, életmódját. Amennyire előnyős volt, hogy a régi római szögletességeken a hellén műveltség simítson, éppoly káros volt az, hogy a rómaiak nagyon gyorsan átültették a fejlettebb műveltséggel mindig együtt járó bűnöket is. Amily mértékben szélesebb lett a rómaiak szellemi látóköre, éppoly arányban emeltek oltárt az egykor oly becsületes rómaiak a kényelemnek, élvezeteknek és Kelet minden bűnének. A régi római istenek eléggé nagy társaságát idegen istenek is szaporították s a régi római istenek tiszteletét a hellenizmus hatása alatt egészen átformálták. Eszkulápiosz görög istennek kultuszát már régebben átültették római földre. Most a frigiai Kibele istennő tiszteletét tanulták el a görögöktől a rómaiak. Kibele tisztelete fülsiketítő cintányérozás, dobolás és sípolás között ment végbe, ami a hívők idegzetét annyira felcsigázta, hogy utóbb sírás, nevetés fogta el őket, majd őrületes vad táncba fogtak, ami rendszerint szerelmi tobzódásokká fajult el. Ezek a vad orgiák tetszeni kezdettek a rómaiaknak, akik utóbb már ezekkel sem voltak megelégedve, hanem még féktelenebb vallási mulatság után vágyakoztak. Ezt a vágyukat azután kényük-kedvük szerint kielégíthették Bakkhusz isten tiszteletére rendezett titkos összejöveteleken. A Bakkhusz-ünnepélyek Rómában borzalmas erkölcstelenségekké lettek.

Maga a szenátus indíttatva érezte magát, hogy tanácsi határozattal lépjen fel az erkölcstelen istentisztelet ellen. A Bakkhanáliákon kezdetben csak nők vettek részt, még pedig egy évben háromszor, de később már férfiak is ellátogattak a “szent" ünnepélyekre, amelyeket utóbb havonkint ötre szaporítottak. Hogy a szenátust kijátsszák, éjjelre helyezték át őket. A sötét éjjelnek leple alatt leírhatatlan erkölcstelenkedéseket vittek végbe, miközben az érzéki vadság annyira elfajult, hogy azt, aki a mulatságokra elment, de az orgiákon részt venni nem akart, vagy bármiképp gyanusnak tetszett, egyszerüen leölték és holttestét barlangokban ásták el. Posztimiusz kunzul egy véletlen besúgás következtében nyomára jött ezeknek a borzalmasságoknak. A szenátust rendkívüli ülésre hívta egybe, ahol azután a Bakkhanáliák dolgában elrendelték a vizsgálatot. Ezek az adatok, amelyeket a vizsgálat derített ki, azt igazolják, hogy az emberi gonoszság, az állatias szenvedély féktelen orgiái voltak ezek a szent ünnepélyek. A szenátus által elrendelt vizsgálat megállapította, hogy körülbelül hétezer római férfi és nő vett részt a Bakkhanáliákon, ahol hihetetlen fajtalanságokat míveltek az istenkultusz leple alatt, öltek, raboltak, megejtették az erényt és utálatos állatiasságokba merültek. Családok békéje, boldogsága ment tönkre ezeken a titkos ünnepélyeken.

Kegyetlenül torolta meg a szenátus a Bakkhanáliákon elkövetett rettenetes bűnöket. Ezerszámra végeztette ki azokat, akikre rábizonyultak a bűnök. Nem kímélte a szenátus a nőket sem, csak azt engedte meg ezeknek, hogy ne nyilvánosan, hanem otthon végezzék ki őket. Egyúttal a szenátus a Bakkhusz-kultuszt magányosok számára halálbüntetés terhe mellett eltiltotta és a szüreti ünnepélyeket is csak a prétor felügyelete alatt engedte meg ezentúl.

A régi és az új római jellem. - Kátó és a Kornéliuszok.

Az igazi görög műveltséget a legelőkelőbb római családok is buzgón ápolták ettől az időtől kezdve. Házaikban görög rabszolgákat tartottak gyermekeik nevelőiül s a görög szokások az élet minden ágában egyre nagyobb tért hódítottak. A Szcipiók, Flaminiusz, Fulviusz és más előkelők határozottan hellénbarátok voltak. Az ő gondolkodásuk kikívánkozott már a tiszteletreméltó, de nehézkes, régi római keretekből. A régi szabású római férfiaknak, akiknek nem kellett a görög műveltség, sőt szenvedélyesen hadakoztak ellene, Márkusz Porciusz Kátó volt az igazi mintaképe. Kátó plebejus családból származott, de azért módos volt és volt tekintélye a családnak, annál is inkább, mert a család ritka becsületesség hírében állott.

A második pún háború idejében Kátó még ifjú volt s a híres Mániusz Kuriusz Dentátusz, Pirrhusz legyőzője volt szomszédja, aki három ízben vonult be Rómába, mint győztes hadvezér. De azért megmaradt a régi római egyszerűség mellett, mert birtokán úgy gazdálkodott és dolgozott, mintha soha nem lovagolt volna győzelmes légiók élén. Kátó a szomszédját vette példaképül és takarékosság, munkaszeretet, szorgalom és józanság szempontjából igazi versenytársa lett. Kátó alig tizenkét éves korában belépett a római hadseregbe és mint ifjú végigküzdötte a pún háborút. Kvintusz Fábiusz Maximusz seregében pedig tiszt lett. Amikor már abba a korba jutott Kátó, hogy közéleti szereplésre vállalkozzék, kvesztornak választották és Luciusz Kornéliusz Szcipió konzul mellé osztották be. Mikor hivataloskodása lejárt, belépett a szenátusba, ahol átvette az órómai párt vezérletét. A szenátusban Kátó mindig feltünést keltett, valahányszor beszédet mondott. Kiváló szónok volt, aki talpraesetten válaszolt, gúnyolódott, fogas kérdéseket adott fel. A Szcipiók pártja ellen minduntalan hatalmas támadásokat intézett. Ő volt a római ellenzék született vezére, aki szenátor korában is megőrizte az egyszerűségét, takarékosságát. Nem szerette a díszt s pompát, mértékletesen evett, semmiféle felesleges dologra nem költött. Míg annyi ezer és ezer római nemes az élvezetek és jólét karjaiba dőlve korán megvénült, addig Kátó még mint ezüsthajú aggastyán is majd kicsattant az erőtől és egészségtől, izmai megfeszültek a karjain és öntudatos büszkeséggel hordta magasan a fejét.

Kátó jelleme, gondolkodása tetszett a római parasztoknak, akik között nemsokára a legnagyobb népszerűségre tett szert. A katonák hangján is tudott beszélni. Egy alkalommal igen találóan jellemezte egyenes, minden babonától ment gondolkodását. Azt mondotta ugyanis a táborban az egybegyűlt katonáknak, hogy az olyan katonát, aki menetelés közben a kezeit, harcban pedig a lábait mozgatja és éjjel hangosabban horkol, mint amily hangos a parancsszó, azt nem használhatja. Erre egy katona megjegyezte, hogy nem lett volna kár, ha a táborban hangosabban horkoltak volna, mert akkor az egerek nem rágták volna szét egy csapatnak összes lábbelijét, ami pedig rossz előjel. “Tévedsz - szólt Kátó - az lett volna rossz előjel, ha a lábbelik rágták volna szét az egereket !" Mikor a spanyol földön békét és rendet teremtett, a szenátus megengedte neki a diadalmenetet. Amikor a spanyol földről visszatért Rómába, akkor már azok voltak a hatalom birtokában, akik ellen a szenátusban szónokolt, a Kornéliuszok s mind olyan férfiak, akik rokonszenveztek a hellenizmussal. Kátónak a görög kultúra ellen való harcában sok tekintetben igaza volt. De igaz az is, hogy az ő nehézkes szelleme az igazi görög kultúrát sohasem értette meg. Öreg korában tanult meg görögül, amikor már az ember új szellemi áramlatok elfogadására képtelen.

Nemcsak irodalmi férfiak, szónokok, művészek, oktatók csődültek át görög földről Rómába, hanem egyúttal egész sereg kalandor, szédelgő, mulatságrendező, akik a régi római erkölcsöket megrontották. A Szcipiók és a többi újítók természetesen csak azt vették észre, ami a hellenizmusban szép és követésre méltó volt, de kikerülte figyelmüket, hogy a hellén kultúrával egyidejűleg mikép lopózik be Rómába a görög erkölcstelenség és végtelen könnyelműség. “Idegen istenek vonulnak be Rómába" - mondogatta keserűen Kátó. A közélet tisztaságát védelmezve, súlyos vádat emelt Kátó Luciusz Szcipió ellen, azzal vádolta meg, hogy az ázsiai hadjárat alkalmával a hadisarcok körül visszaéléseket követett el. Amikor a szenátusban tárgyalni kezdték Kátó vádjait, Szcipió Afrikánusz olyan dühös lett, hogy mindazokat a jegyzeteket, elszámoltatásokat, amelyek úgy az ő, valamint fivére, Luciusz Szcipió ártatlanságát bizonyították volna, a szenátus szemei előtt széttépte, gőgösen végignézett Kátón és csak ezt a pár szót vetette oda neki : “Én csak tetteimről tartozom elszámolni hazámnak, pénzről nem !" Egy néptribun szóvá tette Szcipió viselkedését és a szenátusban elhangzott meggyanusítás alapján a népgyűlés ítélőszéke elé szólította a gőgös Szcipiót. A véletlen azonban segítségére jött Szcipiónak. Épp arra a napra esett a római győzelem évfordulója, amely napra népgyűlés elé idézték őt Kátó vádjai folytán. Szcipió mint vádlott elment ugyan a népgyűlésre, de mint valami fejedelem magával vitte barátait és nagyszámú klienseit.

Ezeknek a kíséretében haladt végig az összegyűlt néptömeg között és büszke léptekkel ment a néptribunok széke elé, ahol megállott és amikor a nép elcsendesedett, hangos szavakkal felhívta a népet, hogy kövesse őt a Kapitóliumra, ahol hálát akar adni az isteneknek a 15 év előtti nagyszerű győzelemért. A nép újjongva és tapsolva kísérte Szcipiót a Kapitóliumra, a vád tárgyalása pedig szépen elmaradt. Arról, hogy a pernek minő kimenetele volt, már nem tudunk semmi biztosat, csak annyi tény, hogy Szcipió elhagyta Rómát és kampániai birtokára vonult vissza s itt is halt meg. Végül elérte Kátó vágyai célját is. Cenzor lett. Igazán szigorú volt ebben a fontos hivatalban. Hét szenátort vádolt meg becstelenséggel, megvesztegetéssel, mire ezeket a tanács kebeléből kilökték. Kátó ezenkívül rendbe hozta Róma csatornáit, nagy törvénykezési épületet emelt, szabályozta az állami szállítások és vállalatok dolgát. Legkellemetlenebb feladata a fényűzés korlátozása volt. A római nők fényűzése a hellenizmus hatása alatt hihetetlen arányokat öltött. Ezt akarta Kátó korlátozni, miután kiirtani még ő sem tudta. Behozta ugyan a fényűzési adót, de ezzel nem sok eredményt ért el. Amily becsületes és józan gondolkodású volt Kátó, éppannyira kegyetlen és szívtelen is tudott lenni. Rabszolgái között csak a munkabíró, életerős férfiakat tűrte meg.

A többieket, ha öregek voltak, “ócska vasak"-nak nevezte el s potom árért eladta, mert azt tartotta, hogy improduktív rabszolgákat etetni, tartani, amikor az eltartásuk árát sem tudják ledolgozni, kész kár. Később Kátó ráadta a fejét spekulációra is. Tavakat, réteket, erdőket vásárolt, ezeknek hozadékait értékesítette, csereberélt, így aztán idővel tetemes vagyont szerzett. Kátó felfogásában mindenesetre volt valami nyerseség, fanyarság és komor ki nem forrottság. Minden erkölcsösködés mellett megvolt benne is az a gyöngeség, hogy a vagyont nem vetette meg és oly tekintélyes vagyonra tett szert, aminő puritán férfiaknak már csak azért sem szokott lenni, mert ezeknek a szükségesnél több nem kell. Ellenfele, Publiusz Kornéliusz Szcipió 183-ban halt meg, alig ötvenéves korában. Kátó hosszú idővel túlélte. Ugyancsak 183-ban halt el Róma nagy ellensége : Hannibál. Amikor Antiokhusz olyan súlyos vereségeket szenvedett, Hannibál előbb Kréta szigetére, majd pedig Bithiniába menekült és Pruziász király udvaránál húzta meg magát, akit a pergamoni Eumenesz elleni harcban tanáccsal és tettel támogatott. Amikor Eumenesz és Pruziász békét kötöttek, Flaminiusz a római szenátus nevében a béke egyik feltételéül azt kötötte ki, hogy Hannibál adassék ki Rómának. Pruziász sokkal gyávább király volt, semhogy el merte volna utasítani magától a feltételt.

Napokon át habozott, még pedig alattomos célból azért, hogy addig római katonák kutassák ki Hannibál rejtekhelyét. Amikor a római poroszlók ráakadtak arra a házra, ahol Hannibál tartózkodott, adott jelre be akartak rontani, hogy foglyul ejtsék. A 67 éves Hannibál azonban nem várta meg a római fogdmegeket. Ezzel a felkiáltással : “Ismerem a rómaiakat és a királyok adott szavát !" - a magánál rejtegetett méreggel megölte magát.

Makedónia leigázása. - Görögország sorsa.

Róma békéje Makedóniával alig tartott néhány évig. V. Fülöp makedón király ugyanis utóbb arra törekedett, hogy országát belsőleg megszilárdítsa és olyan védelmi állapotba helyezze, amelyből könnyen lehet támadni. Rendkívül takarékoskodott, kincseket, vagyont gyűjtött az ország számára. Csendben, a rómaiak sejtelme nélkül átszervezte és szaporította seregét és titokban érintkezésbe lépett a balkáni barbár népekkel, ahonnan mindig számíthatott harcvágyó zsoldosokra. Ekképen megerősítve országát, már azon volt, hogy Rómának felmondja a fegyverbarátságot, amikor 179-ben váratlanul elhúnyt. Fülöp halála azonban nem jelentette azt, mintha a Rómával való hadakozás eszméje is meghalt volna, mert a makedón főnemesek és főtisztek tájékozva voltak Fülöp szándékáról és annak megvalósítását ők maguk tovább sürgették.

Jellemző volt a közhangulatra, hogy Fülöp halála után ennek fiát, Demetrioszt, aki túszként Rómában nevelődött, a makedón nagyok meggyilkolták, mert attól tartottak, hogyha ez jut trónra, az uralmat Rómának kedvező irányban fogja vetetni. Fülöp megüresedett trónját egyenlőtlen házasságából származó másik fia : Perzeusz foglalta el. Perzeusz szintén át volt hatva ugyanazoktól a gondolatoktól és tervektől, mint Fülöp. De nagy hibája volt Perzeusznak, hogy a jó szándék mellett hiányzott belőle az elhatározottság és a kitartás. A makedón nemesség és a sereg főemberei már nyugtalankodtak és unszolni kezdték Perzeuszt, hogy kezdje meg az ellenségeskedést Rómával. Perzeusz végre engedett az unszolásnak és miután sikerült megnyernie a görögöket is és néhány barbár törzset, megindult a harmadik makedón háború. A római légiók két évig nem bírtak boldogulni. Végül Luciusz Emiliusz Paulusz konzul nagyobb sereg élén véres győzelmet aratott Perzeusz seregein Pidna (Kr. e. 168.). Húszezer makedón harcos holtteste borította a csatateret, tizenegyezer pedig fogságba került. Ez a csata teljesen megsemmisítette Makedónia régi hatalmát. Perzeusz elmenekült, de később a rómaiak kezére került. A legyőzött király a győztes római vezér lábai elé borulva rimánkodott kegyelemért, majd gyáván alkudozni kezdett életéért. De hiába. Makedónia megszűnt önálló ország lenni. A szenátus rájött, hogy Makedónia a római birodalom terjeszkedésének továbbra is akadályozója lesz, ha nem szünteti meg az ország régi szervezetét.

Ez okból Róma Makedóniát négy, egymástól független szövetségi kerületre osztotta fel. A közigazgatási szervezetet egyébként római mintára alakította át és természetesen az arisztokratikus formáknak kedvezett. Másrészt azáltal igyekezett Róma népszerűvé válni a makedónok előtt, hogy az adózási alapot csökkentette s azontúl csaknem felénél kevesebb adót szedett tőlük, mint amennyit a makedón királyok hajtottak be az alattvalóktól. Róma azonban, amint az a győzőknél nem ritka eset, nem tartotta be a helyes mértéket. Lehet, hogy a jövőre való tekintettel, de lehet, hogy az ősrómai kegyetlenség ösztönétől üzetve, erősen ráncbaszedte azokat a görög államokat is, amelyek Rómához hívek maradtak. Általában Róma szövetségeseinek hűségében nem volt hajlandó vakon bízni, miért is elsősorban görög földön és általában Keleten úgy rendezkedett be, hogy az előbbihez hasonló meglepetések ne érhessék. Előrevetette árnyékát az a római világhatalom, amely nem ismer kegyelmet, nagylelkűséget, hanem kíméletlenül végiggázol azon a területen, ahol egyetlenegy szavára meg nem hódolnak. Nagy kegyetlenséggel bánt el Róma azokkal a görög helyőrségekkel és városokkal, amelyek ugyan nem vettek tényleg részt a háborúban, de annakidején Makedónia mellé merészeltek állni. A római szenátus titkos utasítására egyetlenegy napon hetven epiruszi helyőrséget támadtak meg a légionáriusok.

A helyőrségeket földig lerombolták, a szerencsétlen, mit sem sejtő lakosságot - mintegy százötvenezret - rabszolgaságba hurcolták. Hóhéri lelketlenséggel bánt el Róma más görög városokkal is, melyeknek makedónbarát lakosságát vagy kardélre hányatta, vagy pedig Rómába vitte foglyokként. Még a semlegesen viselkedő görög városokból is túszokat követeltek. Ezer túsz került így Rómába, akiket aztán egymástól messze eső helyekre vittek Itáliában s itt tartották őket tizenhét évig. A Rómába hurcolt túszok közt volt Polibiosz, a nagynevű történetíró is. Perzeusz makedón király legyőzését Rómában olyan diadalmi menet fejezte be, aminőre ritkán akadt példa. Egykorú leírás alapján így folyt le a diadalmenet. Emiliusz Paulusz néhány nappal a diadalmenet megtartása előtt Perzeusz díszhajóján, bíborszínű vitorlákkal és zászlókkal a Tiberiszen felfelé evezett, mialatt a folyó partjain ezer és ezer ember éljenezte. A diadalmi ünnep három napra volt elosztva. Az első napon kétszázötven szekéren hozták a zsákmányul ejtett szobrokat, festményeket, diadalmi és emlékoszlopokat. A második napon rengeteg sok szekéren szállították a zsákmányul ejtett makedón fegyverek ezreit. E szekerek mögött jött háromezer római harcos, akik kétszázötven súlyos edényt vittek. Minden edényt négy ember tartott, mert olyan súlyos volt a bele rakott ezüsttől. Az ezüst értéke mintegy tizennégymillió pengő volt. Egy egész sereg ember ezüst tejeskannákat, ivószarvakat, edényeket, vedreket vitt.

Róma népe egészen el volt telve a látottaktól. Tulajdonképpen a harmadik napon volt legszebb a diadalmenet. Harsonások nyitották meg a pompás, rendkívül hosszú menetet, mögöttük százhúsz hízott ökröt hoztak római ifjak, akik bíborszínű köténnyel voltak díszítve s feladatuk az volt, hogy az ökröket a nép számára leöljék. Az ökrök szarvai szalagokkal és koszorúkkal voltak díszítve. Kisfiúk arany és ezüst áldozati tálakat vittek, ezt követték azok az erős férfiak, akik hetvenkét edényben a zsákmányul ejtett aranypénzeket szállították. Ezután óriási szekéren hozták a győztesnek azt a hatalmas arany áldozati edényét, amelyet tíz talentum értékű aranyból készíttetett és drágakövekkel díszíttetett. Majd újabb szekereken szállították Perzeusz aranyedényeit és családi kincseit. Ezután következett egy szekér, amelyen Perzeusz hadivértezete, ezen pedig királyi jelvényei voltak elhelyezve. Most következett a menetnek legjellemzőbb része. Egy sereg felvigyázó, ápoló és mindenféle szolgaszemélyzet között jöttek Perzeusz gyermekei. A kísérő szolgaszemélyzet kezeit tördelve kérte a római népet, hogy kegyelmezzenek a gyermekeknek. Ez a jelenet számos rómainak könnyeket csalt a szemeibe. Gyermekei után lépdelt fekete ruhában maga Perzeusz, a legyőzött. Ugy nézett ki, mintha az őrület környékezné. Minduntalan felkiáltott, kezeit tördelte, a fejét fogta, majd kitárta a karjait.

A menet vége felé következtek Perzeusz elfogott udvari és egyéb főemberei. Ismét szekerek jöttek, amelyek rakva voltak azokkal az aranykoszorúkkal, amelyeket Emiliusz Paulusz győzelme alkalmából a vele rokonszenvező görög városoktól kapott. Végül következett a hadvezéri diadalmi szekér, rajta állott arannyal átszőtt bíbortógában Emiliusz Paulusz, amint jobbjával babérkoszorút tart magasra. A menetet a győztes sereg zárta be. Perzeuszt aztán börtönbe zárták, ahol néhány év mulva a kegyetlen bánásmód miatt meghalt. Azt lehet azonban mondani, hogy Perzeusz legyőzetése után mintha egyszerre kiveszett volna a régi római szellem. Hihetetlen mértékű hatalmi vágyakozás férkőzött a római nép lelkébe. Pátricius, plebejus egyaránt csak pusztítani és hódítani vágyott, mert az ilyen Emiliusz Paulusz-féle diadalmenet rengeteg kincset hozott az ősi Rómába. A nép szeme kinyílt, valamennyien részesei akartak lenni a tömeges zsákmányolásnak. Amikor pedig a Perzeuszi kincsek hazahozatala után a szenátus egyévi adót elengedett a népnek, mindenki meg volt győződve arról hogy ennél többet is tehet az állam a polgáraiért, vagyis mindegyiket külön gazdaggá teheti, csak hadakozni, csak hódítani kell. Ekkor kezdődött Róma igazi gőgje. Ekkor vette kezdetét a hírhedt római zsarnokság. Róma zsarnoki hajlamai abban a mértékben emelkedtek, amily arányban hunyászkodtak meg előtte az egykor oly hatalmas dinasztiák.

Igy Bithinia királya, II.Pruziász a római követ előtt térdre ereszkedett. Mi sem természetesebb, mint az, hogy Róma ezeket a meghunyászkodásokat érdemük szerint honorálta : a gyáva országokat egyszerűen letiporta. Ezek után már nem az alkudozó, fortélyoskodó, hanem a követelő, szívtelen Róma áll előttünk. Róma feltétlen megadást követelt a legyőzöttől és amikor a megadás bekövetkezett, akkor feloldva érezte magát a kegyelemgyakorlás alól. Róma új hatalmi politikájának irányát és súlyát csakhamar megérezték Keleten, nevezetesen Szíria és Egyiptom, amelyek szintén Róma fennhatósága alá kerültek.

Karthágó elpusztítása.

Rómának ezek után az volt a célja, hogy teljesen tönkretegye Karthágót. Ennek a városnak végleges megsemmisítése egyik leggyalázatosabb cselekedet volt, amelyet valaha Róma hitszegő módon elkövetett. Karthágó ugyanis, amelyet Róma az önállóság minden eszközeitől megfosztott, mindeddig pontosan teljesítette azokat a súlyos feladatokat, amelyeket Róma oly szívtelenül rótt rá. A hadiadót pontosan fizették a karthágóiak és karthágói hajók küzdöttek mindenhol a római hajók társaságában.

Tagadhatatlan azonban, hogy Karthágó idővel összeszedte magát, sőt mi több, nagyfokú jóléthez jutott. Tetemes vagyona keletkezett, lakosai felszaporodtak, kereskedelme virágzott és még mindig tetemes földterületnek volt az ura. Masszinissza numid király már régóta szerette volna Karthágó területének egy részét. Várt a kedvező alkalomra s amikor Róma Perzeusszal harcba keveredett, fegyveres erővel foglalta el Karthágótól a kérdéses területet. A karthágóiak panaszt tettek emiatt Rómában, de a hosszadalmas tárgyalásoknak az lett a vége, hogy Róma a területet végérvényesen Masszinisszának ítélte oda, sőt ráadásul Karthágót pénzbüntetéssel sújtotta azért, hogy a területet eddig is birtokolni merte. Masszinissza e becstelen ítéletből hamarosan kiérezte, hogy mi a célja Rómának. Igyekezett is ezt kihasználni. Néhány év mulva Karthágónak másik területét szállotta meg, mire a karthágóiak ismét panaszt emeltek a római szenátus előtt. Róma megint megmutatta, hogy a karthágóiaknak egyáltalában nem hajlandó többé igazságot szolgáltatni. Mindazonáltal a második alkalommal az előbbi magatartásától eltérőleg nem mondott azonnal ítéletet, hanem céltudatosan, pokoli számítással húzta, halasztotta a döntést. A római szenátus megbízottjai helyszíni szemlére átmentek Afrikába. A szenátorok bosszankodva és irígykedve tapasztalták, hogy Karthágó és vidéke mennyire fellendült. Egyelőre tehát a szenátorok titkos tervükhöz ragaszkodva nem határoztak.

Róma szándékosan húzta, halasztotta a döntést, még pedig azért, hogy Karthágó megunja a huzavonát és elkeseredésében Masszinisszát fegyveresen támadja meg. Ezt várta Róma, hogy azután teljes súllyal csaphasson le Karthágóra. Közben az történt, hogy a karthágói hazafias párt a közhangulat nyomása alatt uralomhoz jutott. A párt élén Hazdrubál és Karthaló állottak. Ez a párt beleunt már abba az áldatlan helyzetbe, amelyet a területvitának eldöntetlensége idézett elő. A párt elhatározta a háborút Masszinissza ellen, de a karthágói sereget Masszinissza tönkreverte. Ezek után nem volt más hátra, minthogy Masszinissza magát Karthágót is elfoglalja és azt a numidák országának székvárosává tegye meg. Karthágó és Masszinissza között váltakozó szerencsével folyt a további harc. Róma azonban mit sem tett, hanem egyelőre megelégedett azzal, hogy a két ellenfél maga között intézze el a baját, számítván arra, hogy Karthágó ezalatt alaposan ki fog merülni. Utóbb azután Róma belekezdett gyalázatos tervének keresztülvitelébe. Egyelőre megbízottakat küldött Karthágóba és parancsoló hangon felhívta Karthágót, hogy ne merészeljen továbbra is fegyveresen védekezni, mert ehhez a 201-ik évi békeszerződés értelme szerint nincs joga. Róma tehát tervszerűen kergette bele Karthágót a békeszegésbe. Róma megelégelte Karthágót. Utjába volt neki, meg akarta semmisíteni végleg. Most már elérkezettnek látta az időt Róma, hogy beavatkozzék Karthágó viszályába. Maga Kátó is amellett volt, hogy Karthágó szűnjön meg.

Állítólag a szenátusban minden felszólalását ezekkel a szavakkal fejezte be : “Egyébként azt tartom, hogy Karthágót el kell pusztítani !" Karthágó tragédiája annál meghatóbb volt, mert Róma ez alkalommal a lehető legbecstelenebb módon járt el vele szemben. Amikor a karthágói sereg a Masszinissza elleni harcban megsemmisült, a karthágóiak követeket küldtek ismét a római szenátushoz és bejelentették neki, hogy a háborúspárt vezérét, Hazdrubált és Karthalót börtönbe zárták és a karthágói nagy tanács halálra ítélte őket. Most pedig Karthágó arra kéri Rómát, hogy szabja meg a vezeklés, az elégtételadás feltételeit, mert Karthágó hajlandó a békés egyetértés kedvéért minden feltételt elfogadni. A római szenátus a követeknek nem adott határozott választ. Habozott, köntörfalazott, mert még nem volt hadilábon az a nagy sereg, mellyel Karthágót úgyszólván szét akarta morzsolni. A második karthágói követség is határozott válasz nélkül tért vissza. Ekkor történt, hogy Utika város, mintegy sejtve a történendőket, nehogy kénytelen legyen Karthágó sorsát megosztani, elszakadt Karthágótól és Róma szövetségesének nyilvánította magát. Ilyen körülmények között megérett a helyzet Róma tervei számára és a római szenátus minden külön bevezetés nélkül megüzente a háborút Karthágónak. Egyidejűleg nyolcvanezer gyalogos és négyezer lovas ötven hadihajóval Márciusz Maniliusz és Luciusz Márciusz Cenzorinusz konzulok parancsnoksága alatt Lilibeumban készen állottak arra, hogy áthajózzon Afrikába. Róma hadüzenete meglepetés volt.

Erre már Karthágó csakugyan nem számíthatott, mert hisz Karthágó Róma védnöksége alatt állott. Különben Karthágó minden anyagi jóléte ellenére sem érezte magát elég erősnek arra, hogy Rómával harcba elegyedjék. Követeket küldött tehát a gőgös római szenátushoz, amelynek bejelentette, hogy Karthágó nem akar háborút, erre okot sem lát, egyébként pedig kegyelemre megadja magát. Erre a szenátus azt válaszolta, hogy a Lilibeumban (tehát Sziciliában) levő konzulokhoz Karthágó harminc napon belül háromszáz túszt küldjön át békés szándéka biztosítékául, ennek ellenében Róma a karthágóiak vagyonát és szabadságát nem bántja. De megjegyezte a szenátus, azonban mintegy csak mellékesen s a karthágóiak nem is helyeztek rá súlyt, hogy a további rendelkezés a konzulokat fogja illetni. A konzulok pedig a kapott titkos utasítás értelmében jártak el. A karthágóiak a túszokat pontosan elvitték Lilibeumba, ott át is adták őket. Ekkor lesújtó meglepetés érte Karthágót. A két konzul ugyanis a háromszáz túszt átvette és néhány nap mulva a sereggel együtt hajóra szállott és Utikánál kötött ki. A karthágói követek erre a hírre újból felkeresték a konzulokat, most már afrikai földön, hogy megkérdezzék őket, mi a további kívánságuk. A két konzul lelketlen, durva módon azt követelte, hogy a város szolgáltassa át fegyvereit és minden hadiszerszámát. A karthágóiak ezt a kívánságot is teljesítették.

Hosszú szekérsoron hozták a karthágóiak a kétezer hajítógépet, amelyek a város falainak védelmére szolgáltak, továbbá kétszázezer vasvértezetet, rengeteg dárdát, kardot, pajzsot. A konzulok átvették a fegyvereket és hadieszközöket és amikor azt hihették, hogy Karthágó most már teljesen fegyvertelen, kijelentették, hogyha most már a karthágóiak a várost teljesen le nem rombolják és a lakók legalább tízezer lépéssel beljebb nem telepednek meg, akkor a konzulok ostrom alá fogják Karthágót. Rettentő volt ennek a kijelentésnek a hatása. Utolsó kísérletként a karthágói követek arra kérték a konzulokat, hogy ne kívánják a város lerombolását, mert a város nem bántotta őket és most sem bántja. Másrészt a város falai szentek a karthágóiak előtt, kíméljék meg a konzulok Karthágót. Minden kérlelés, könyörgés hiábavaló volt. Nem csoda, ha ezek után a birkatürelmű karthágóiak rettenetes haragra gyúltak. Amikor a követek visszatértek Karthágóba és kihirdették a konzulok lelketlen parancsait, a lakosság átkozódva kezdte emlegetni a rómaiakat és az eddigi türelmes, békés hangulatot a legszélsőbb harci kedv váltotta fel. Bosszúért kiáltottak a karthágóiak, pedig teljesen fegyvertelenül álltak a csalárd módon felkészült rómaiakkal szemben. A rómaiak abban a hiszemben voltak, hogy a fegyvertelen karthágóiakkal szemben nem kell erőlködniök, egyelőre tehát nem is siettek a fegyveres beavatkozással.

Ezeket a heteket használták fel a karthágóiak arra, hogy az egész várost fegyvergyárrá alakítsák át. Minden házban sietve készítették a fegyvereket, hajókat építettek, hajítógépekkel fegyverezték fel a város falait. A nagy lelkesedésnek, de egyúttal a végső elkeseredésnek jele volt, hogy amikor a hajítógépekhez és a hajók számára már nem tudtak elég kötelet fonni, a karthágói nők a hajfonataikat vágták le és azokból fontak köteleket. Az elítélt Hazdrubál időközben visszanyerte szabadságát. Ő vezette a külső, egy hasonló nevű vezér pedig a belső védelmet. Amikor a rómaiak megrohanták a várost, hogy váratlanul bevegyék, ott találták a karthágóiakat városuk védelmére felfegyverkezve. A rómaiak rohamát a védők hősiesen visszaverték. Nem maradt tehát a rómaiak számára más hátra, minthogy rendszeres várostromra készüljenek, mert abban a feltevésükben, hogy egy-kettőre urai lesznek a városnak, csalódniok kellett. A rómaiakat két éven át a balszerencse egész láncolata érte. A karthágóiaknak most már bőséges idejük jutott arra, hogy városukat még jobban megerősítsék. Eközben meghalt Masszinissza, Karthágó legveszedelmesebb ellenséges szomszédja. Masszinisszának három fia maradt, akik csakhamar harcba keveredtek egymással. Kedvezőtlen volt a rómaiak helyzete egészen 147-ig, amikor Publiusz Kornéliusz Szcipió Emiliánusz konzul tetemes segélycsapatokkal partra szállott Utikánál.

Az új fővezér a pidnai győzőnek, Emiliánusz Paulusznak volt a fia, akit a Szcipió-család örökbe fogadott. Már tizenhét éves korában kitüntette magát a pidnai csatában. Szcipió Emiliánusz sokat volt spanyol földön, ahol számos csatában kitüntette magát. Alig harminchat éves korában visszatért Rómába, hogy az ediliszi hivatalt elnyerhesse, de már akkor őt tekintették a jövendő konzulnak, noha még nem érte el a törvényes negyvenhárom éves kort. A korhiányt néphatározattal elengedték és nagy lelkesedéssel megválasztották konzulnak. Mikor Szcipió Emiliánusz Afrikában partra szállott, első teendője az volt, hogy a fegyelmezetlen római ostromló seregben helyreállította a rendet és új irányban kezdte meg a város ostromát. Mindenekelőtt elfoglalta Karthágó elővárosát, Magaliát. Azután egy hosszú kőgátat építtetett, miáltal Karthágónak a tengerrel való közvetlen érintkezését csaknem lehetetlenné tette. A karthágóiak a flottájukkal akarták ezt a körülkerítést megakadályozni, de sikertelenül, mert a harcban az egész partmente és a kereskedelmi kikötő is a rómaiak birtokába jutott. Ez év telén rettenetes csapás érte az elszántan védekező karthágóiakat. Éhség és járványos betegségek kezdték pusztítani a védők tömör sorait. Hétszázezer emberből állott Karthágó lakossága a védelem elején, bő aratása volt tehát a járványoknak. Azután a lakosság is pártokra szakadt, uccai harcok fogyasztották a púnokat.

A két Hazdrubál egymásnak halálos ellensége lett és ahelyett, hogy a védelmet a folyton hevesebben ostromló rómaiak ellen összpontosították volna, egymás ellen hadakoztak, ami lényegesen megkönnyítette az ostromló sereg sikerét. Hazdrubál parancsnok a hasonnevű másik parancsnokot, aki a város belső területét védte, megölette s átvette a diktaturát. Karthágó sorsát ez a belső egyenetlenkedés döntötte el. A 146. év tavaszán Szcipió Emiliánusz konzul egyik alvezére az általános ostromroham alkalmával áthatolt a hiányosan védett városfalakon és bevette a hadikikötőt is. Minden oldalról özönleni kezdtek a római harcosok Karthágóba. A légionáriusok vad dühvel rohantak a város belső területére, a nagy piactérre, ahol az elkeseredett karthágóiak rettenetes elszántsággal védekeztek. Minden talpalatnyi helyet óriási véráldozattal kellett a rómaiaknak elfoglalniok. Az igaz, hogy nem kíméltek bosszújukban senkit, nőket, aggokat és gyermekeket egyforma kíméletlenséggel mészároltak le. Minden egyes karthágói ház várhoz hasonlított, mert a lakók a hat-hét emeletes házakból forró vizet, kőesőt zúdítottak a betóduló római katonákra, így tehát minden házat úgyszólván ostrommal kellett bevenni. Amint a rómaiak egy uccát elfoglaltak, rögtön felgyújtották a házakat, hogy a karthágóiak ne találjanak többé ott menedéket. Közel ötvenezer kiéhezett karthágói kért kegyelmet a győztes római vezértől.

Ezek megmenthették az életüket, de rabszolgasorba jutottak. Az uccai harc hetedik napján a római katonák eljutottak a várerődítvényig, Birzáig. Ide menekült a védők megmaradt része. A várat most már csak Hazdrubál védte kilencszáz, jórészt római szökevénnyel. Ezek tehát kegyelemre nem számíthattak. Ott volt a várban Hazdrubál felesége is gyermekeivel együtt. A védők maradványa Eszkulápiosz temploma körül csoportosult, amely a sziklavár csúcsán emelkedett. De amikor a rómaiak a templomot felgyújtották, Hazdrubált elfogta az élethez való ragaszkodás vágya, titkon elmenekült a várból és Szcipió Emiliánusz táborába sietett, ahol térdrehullva kegyelemért könyörgött. Mikor Hazdrubál felesége értesült férje gyáva cselekedetéről, férjét és a rómaiakat elátkozva, gyermekeit bedobálta az égő épületbe s azután maga is a lángok közé vetette magát. Elképzelhetetlen képet nyújtott Karthágó. Holttestek ezrei hevertek szanaszét, néhol csaknem házmagasságnyira, egész uccasorok égtek, házak omladoztak össze. Tizenhét napig pusztított a tűz Didó városában, mialatt a harctól elvadult római katonák pusztítottak, raboltak mindenfelé. Mikor a zsarátnokok elaludtak, a római vezér ledöntötte a még megmaradt falakat és jelképiesen egy ekét húzatott keresztül a városon, ami azt jelentette, hogy a földdel egyenlővé tette a várost, ahol többé Rómát fenyegető hatalom nem vetheti meg a lábát. Karthágó tehát megsemmisült a szónak legszorosabb értelmében.

Szcipió Emiliánusz híven teljesítette a római szenátus kegyetlen parancsát. A pusztulás és pusztítás iszonytató részletei azonban Polibiosz állítása szerint végül mégis meghatották a győztes római vezért, aki Karthágó romjai felett állva, mintegy látnoki szellemben idézte Homérosz versét : “Eljövend a nap, mikor romba dől szent Ilion." Szcipió Emiliánusz elmerengve a sors szeszélyein, maga előtt látta romjaiban heverni az egykor oly hatalmas Karthágót és eszébe jutott, hogy hasonló sors fogja majd érni a győztes Rómát is. Karthágó neve, szerepe tehát megszünt. Róma a meghódított területet Afrika tartománynak nevezte el és fővárosává Utikát tette meg. Utikában székelt a prétor, számos római kereskedő telepedett meg csakhamar Utikában és a környéken, mindazonáltal a meghódított terület sohasem érte el azt a forgalmat és jelentőséget, mint amilyenben Karthágó idejében része volt.

Makedónia, Görögország és a pergamoni királyság római tartományokká lesznek.

Perzeusz makedón király legyőzése után Róma négy szövetséges területre osztotta Makedóniát, de az ország csak néhány év mulva lett római provinciává.

Akadt egy kalandor, valami Andriszkosz nevű posztókészítő, aki Kis-Ázsiából jött át Makedóniába s ott Perzeusz fiának adta ki magát. Andriszkosz hazug meséit a nép csakhamar elhitte és mindenütt megszabadítóként üdvözölte a merész és élelmes posztókészítőt, aki a római uralommal elégedetlenkedők élére állott. Róma könnyűszerrel elfojtotta a lázadást s Andriszkosz nemcsak vereséget szenvedett, hanem fogságba is jutott. A szenátus most már az előbbi szövetségi kerületeket megszüntette és egész Makedóniát római tartománnyá alakította át és egy prétor kormányzata alá rendelte. Makedónia után Görögország teljes leigázása következett. Róma a legutóbbi néhány évben rendkívül elnéző volt a görög néppel szemben. Ez jórészt annak a befolyásnak volt tulajdonítható, melyet Polibiosz gyakorolt az előkelő, hangadó rómaiakra. A nagytudású történetíró bejáratos volt a legelőkelőbb rómaiak házába s Emiliusz Paulusz legmeghittebb barátai közé tartozott. A római szenátus Görögországgal szemben azzal is kimutatta jóindulatát, hogy az ezer túsz közül a még életbenlévő 300 akhájit 150-ben hazabocsátotta. A hazabocsátott akháji túszoknak az volt az első cselekedetük, hogy egész Görögországban lázítani kezdtek a rómaiak ellen. A könnyen lobbanékony görög nép hallgatott a szájhősök szavára. Az akháji szövetség elhatalmasodott és harcba keveredett Spártával, amely Rómához fordult. A szenátus szét akarta robbantani az akháji szövetséget, de ez a kísérlet még nagyobb forrongásba hozta a görögöket.

Az akhájok Kritolauszt választották vezérüknek, Metellusz római vezér azonban megverte Kritolauszt, aki a csata végeztével úgy eltűnt, hogy nem is akadtak többé rá. A római sereg könnyűszerrel bevette ezek után a fontosabb görög városokat. Metellusz e sikerek ellenére hajlandó lett volna a békekötésre, de megakadályozta a békét a hetvenkedő Diéosz akháji vezér, aki abban a hitben volt, hogy majd ő fogja a görög népet a rómaiak gyámkodása alól felmenteni. Diéosz azonban 146-ban Luciusz Mummiusz konzultól, aki időközben a római sereg vezérletét átvette, döntő vereséget szenvedett és a csata folyamán elkeseredve saját kardjába dőlt. A meggondolatlan lázadást legdrágábban Korinthosz város fizette meg. Ugyanis a leukopátriai csatanyerés után Mummiusz konzul prédára bocsátotta a katonákat. Ezeknek az volt az első dolguk, hogy a közelben levő gazdag kereskedelmi várost, Korinthoszt rohanják meg. Rettentő volt a pusztítás, csaknem olyan, amelyet Karthágó szenvedett el. A lakosságnak felét lemészárolták, a többit rabszolgákként hurcolták el, a várost teljesen kirabolták. Ami kincs, műalkotás volt Korinthoszban, azt mind hajóra tették és Rómába szállították. A várat és a vár falait Mummiusz leromboltatta, egy szigorú tanácsi határozat pedig halálbüntetés terhe alatt megtiltotta a város újraépítését. Közvetlen oka Rómának arra, hogy a gyönyörű és dúsgazdag várost elpusztítassa, nem volt.

Oknak tekinthette azonban a római szenátus azt, hogy Korinthosz volt a Róma ellen lázadó akháji szövetségnek a székhelye, Korinthosz vára pedig a görög vízerődítmények között a legerősebbek közé tartozott. Szóval : a szenátus meg akarta előzni a forradalmak újabb megismétlődését azáltal, hogy a leghatalmasabb várost elpusztította. A szenátus egyidejűleg Kalkhisz és Théba védőfalait is lebontatta, az akháji szövetséget feloszlatta és minden görög városban római arisztokratikus közigazgatást honosított meg. A görög városok névleg megtartották ugyan függetlenségüket, mindazonáltal a makedóniai prétor alá rendelve katonai felügyelet és ellenőrzés alá kerültek.

A spanyol föld története. - Viriáthusz. - Numancia.

A római fegyvereknek nemsokára a spanyol földön akadt dolguk. A harcra kész luzitaniak (a mai Portugália lakói) éveken keresztül állandóan harcban voltak a római légiókkal és nem ritkán nagy eredményeket értek el. Tiberiusz Szemproniusz Grakkhusz igazgatása idejében a spanyolföldi bennszülöttek nyugalmas életet éltek Róma védnöksége alatt. De csak 154-ig tartott ez a kedvező állapot. Ebben az évben a luzitaniak újból fellázadtak és csapataik már Kartagéna falai alatt kószáltak és pusztították a rendezett római provinciát.

A szenátus Fulviusz Nobilior konzult bízta meg a rend helyreállításával, de még mielőtt Fulviusz megérkezett volna, a Tájó mellett a római sereg a luzitaniaktól és más néptörzsektől akkora vereséget szenvedett, hogy ennek hírére a többi békés néptörzsek is fegyvert ragadtak. Hogy a békés hajlamúaknak mutatkozó egyéb néptörzsek is harcba bocsátkoztak Róma ellen, annak közvetlen oka a prétorok, főhivatalnokok és főtisztek végtelen lelkiismeretlensége volt. Ezek ugyanis a római hadvezérrel egyetemben arra törekedtek, hogy minél többet harácsoljanak össze. Zsaroltak, loptak, raboltak és az adott szó szentségével és a férfiúi becsület hűségével kötött szerződéseket, megállapodásokat egymás után szegték meg. A néptörzsek előtt a római férfiú szava már hiteltvesztetté lett és ezután szerződéseket csakis különös ünnepélyességek mellett voltak hajlandók kötni. Ezek az állapotok nagyban kedveztek Viriáthusz fellépésének. Viriáthusz Luzitániában mint egyszerű pásztor ragadta magához népe vezérletét. Rettenthetetlen bátorság és okossággal párosult ravaszság lakozott ebben az érdekes vezérben, aki pásztori sorból küzdötte fel magát Luzitánia királyává. Viriáthusz csakhamar olyan hatalomhoz jutott, hogy Rómában általánossá vált a félelem Luzitánia királyától. Már attól kezdtek tartani, hogy a gazdag spanyol tartományt ki fogja ragadni a rómaiak kezéből. Nyolc éven keresztül tartott Viriáthusz tüneményes uralma. Az ellene küldött római seregeket egyre-másra semmisítette meg, úgyhogy a babonás római harcosok már nem is mertek Viriáthusz ellen harcba indulni, mert biztosra vették vereségüket.

Viriáthusz mingyárt a szereplése legelején tőrbe csalt egy római sereget. Négyezer római harcos lelte ekkor borzasztó halálát, nagyon sokan estek fogságba, akik pedig elmenekültek, hajmeresztő dolgokat meséltek a luzitánokról, akikkel nem tudtak megküzdeni. Teljesen szétvert Viriáthusz egy második hadtestet is és egymásután futamította meg az ellene küldött római vezéreket. Hasztalan volt a római szenátus erőlködése Viriáthusszal szemben. Mikor Fábiusz Maximusz Emiliánusz konzul személyesen vezetett két légiót Viriáthusz ellen, örülhetett, hogy ép bőrrel menekült a sokféle kelepcéből. Viriáthusz győzelmei természetesen fokozták népszerűségét, úgyhogy rövid idő alatt nemcsak a luzitánok és az ezekkel szomszédos törzsek, hanem a spanyol föld számos néptörzse csatlakozott hozzá. Sok érdekes vonása volt Viriáthusznak. Egykorú leírások szerint semmiféle jelvényt vagy külsőséget nem használt arra, hogy harcosaitól különbözzék. Amikor Asztolpa fejedelem dúsan terített asztalához meghívást kapott, azonnal megkérte a fejedelem leányának kezét. Mikor pedig ezt megkapta, menyasszonyát kezénél fogva felkantározott lovához vezette, nyeregbe emelte s anélkül, hogy a pazar ételekből evett volna, elvágtatott a hegyek közé. Viriáthusz a gazdag hadizsákmányból sohasem tartott meg többet magának, mint amennyi a legegyszerűbb harcosnak jutott. Csakis magas, erőteljes alakjáról lehetett felismerni mert egyébkért a legegyszerűbb ruhát öltötte magára és kerülte a pompát, fényűzést.

Rendkívül józan, mérsékletes életet élt, mindig készen állott a harcra. Róma nem tudott többé babérokat aratni spanyol földön. Az egyik konzul seregével csak úgy kerülhette ki a végpusztulást, hogy Luzitánia szabadságát és Viriáthusz királyi méltóságát ünnepélyesen elismerte. A római szenátus a konzul nyilatkozatát érvénytelennek jelentette ki és Szerviliusz Cépiót újabb sereggel küldte Viriáthusz ellen. Viriáthusz hajlandó volt a nyilt, becsületes béke megkötésére, sőt még engedményekbe is belement volna, de amikor a római követek a fegyverek kiszolgáltatását is követelték, Viriáthusz átlátott a szitán és megszakította a tárgyalásokat. A római vezér erre három luzitán főembert gazdag ajándékokkal megvásárolt és rávette őket, hogy Viriáthuszt öljék meg. A három áruló el is követte a gyalázatos gyilkosságot. Viriáthuszt álmában ölték meg. Viriáthusz halálával természetesen vége lett a további ellenállásnak. Csak Numancia nem hódolt meg s Róma éveken keresztül a legnagyobb szégyent volt kénytelen elszenvedni a város elfoglalásáért vívott harcokban. Numancia egy nehezen hozzáférhető sziklás fennsíkon terült el. Hatalmas falak, bástyák vették körül és nyolcezer halálra szánt bátor harcos védte a várost. A szenátus Numancia megvívására erős hadsereget küldött. De hiába. A rómaiak szégyenét tetőzte 137-ben Gájusz Hosztiliusz Mancinusz konzul esete.

Mancinusz ugyanis nagyhangú fogadkozások között vette át a parancsnokságot, de a numanciak váratlanul bekerítették. A római sereg a konzullal együtt ki volt szolgáltatva az ellenségnek, amely végre is szabadjára bocsátotta ugyan a konzult és seregét, de csakis esküvel fogadott szerződéses béke után, amely szerint nem fognak többé ezen a környéken hadakozni és Numancia függetlenségét elismerik. Mancinusz a feltételekbe belement és ekképp visszanyerte szabadságát seregével együtt. A római szenátus azonban nem fogadta el ezt a békét és Mancinusz konzult ki akarta szolgáltatni a numanciaiaknak. Mancinuszt egy szál ingben, hátrakötött kezekkel vitték római papok Numancia kapui elé, hogy átadják a várbelieknek. A numanciaiak azonban a konzult nem bántották, illetőleg nem fogadták be, mert ragaszkodtak a békeszerződéshez, mire természetesen tovább folyt a harc Rómával, amelynek még számos vereséget kellett elszenvednie. Végre is (134.) a szenátus olyan férfiúra bízta Numancia ostromát, akinek gazdag hadvezéri tapasztalatai és egyénisége biztosították a sikert. Ez nem lehetett más, mint Szcipió Emiliánusz, Karthágó legyőzője, aki ekkor épp második ízben volt konzul. Szcipió Emiliánusz átment spanyol földre, ahol első dolga volt, hogy a teljesen demoralizálódott sereget újjászervezze.

Numancia ostromát nem merte a meglevő sereggel megkockáztatni, hanem előbb segélycsapatokat vont össze mindenünnen, s amikor Jugurtha numid király is csapatokat küldött át, hatvanezer ember élén körülzárta Numanciát. Numancia tizenöt hónapig tartotta magát. A római katonák nem tudtak semmire sem menni, ellenben legyőzte a numanciaiakat az éhség és a járvány. De a védők csak akkor adták meg magukat, amikor kénytelenek voltak már emberhúst enni. Szcipió Emiliánusz gondoskodott arról, hogy Numancia részéről Rómát ne fenyegesse többé veszély. A numanciaiak közül ötvenet magával vitt, hogy diadalszekere előtt járjanak, a többieket pedig mind eladatta rabszolgáknak. A várost leromboltatta s ez nem is épült fel többé. Egyébként Szcipió a győzelem után a meghódított területeket bekebelezte a római provinciák közé s azután arra törekedett, hogy a római uralmat a méltányosság gyakorlása által a legyőzöttek részéről megkedveltesse. Ezalatt Kis-Ázsiában úgy alakultak a viszonyok, hogy a pergamoni birodalom is Róma birtokába került. Eumenesz, Pergamon királya Rómának állandó szövetségese, sőt azt mondhatjuk, kéme volt keleten. Mikor egyszer árulkodni jött Rómába, Kátó nagyon ellenszenvesen nyilatkozott róla. Azt mondta, nem szereti a királyt, “mert minden király természeténél fogva húsevő állat". De a pidnai csata után, amely a makedón hatalmat egyszer és mindenkorra letörte, a római szenátus hajlandósága és előzékeny barátsága Eumenesszel szemben tünedezni kezdett.

Róma ugyanis bizalmatlan lett minden nép iránt és pedig elsősorban a saját szövetségesei iránt. Arra a meggyőződésre jutott ugyanis, hogy jobb, ha maga körül legyőzött ellenségeket, mintha bizonytalan jóbarátokat lát. Amíg Eumenesz élt, sikerült neki valamiképpen megóvni a szövetség védelme alatt országa függetlenségét. Fia, II. Attalusz ugyancsak elkövetett mindent, hogy valamikép Róma haragját magára ne vonja, inkább a tudományok és művészetek ápolására fordította idejét. De már II. Attalusz utóda, III. Attalusz trónralépése megváltoztatta Pergamon békés helyzetét. III. Attalusz még mint kiskorú lépett a trónra s így gyámja, rokonai és sok főember intézte az uralmat, ami teljes zsarnoksággá fajult el. Belső zavarok dúltak az országban, mígnem a király halála más fordulatot adott a dolgoknak. III. Attalusz után ugyanis végrendelet maradt hátra. A végrendelet szerint III. Attalusz országát a rómaiakra hagyta. A pergamoniak hamisítványnak tekintették a végrendeletet, a rómaiak pedig valódinak jelentették ki. Ebből aztán harc keletkezett a trónkövetelő Arisztonikusz és a rómaiak között, de Róma két év alatt leverte a pergamoniakat, Arisztonikuszt kivégeztette és Pergamont és annak tartozékait “Ázsia tartomány" név alatt bekebelezte a római birodalomba.

Róma állami és társadalmi szervezete. - A demokrácia hanyatlása.

Most, amikor Róma világhatalommá kezdte magát kinőni, egész állami szervezete mélyreható változásokon ment keresztül. Ez a változás a demokrácia hátrányára történt. Tudvalevő, hogy még az első pún háború idejében is az egész állami életet bizonyos értelemben vett demokratikus szellem lengte át. Háború és béke felett rendszerint a népgyűlés határozott, tehát a nagy néptömegnek befolyása is érvényesült az állami életre. A nemesség és a parasztság érdekei az ellenség legyőzésében azonosak voltak. Ámde az első és a második pún háború közötti időben a két néposztály, a nemesek és a plebejusok között széles űr keletkezett. A szenátusban ismét csak a nemesek érdekei voltak fontosak s csakugyan szükség volt a második pún háborúban elszenvedett vereségekre, hogy a közös veszedelem a nemességet a nép közelébe kergesse. A kibékülés azonban inkább csak látszólagos volt. Terenciusz Várró és az idősebb Szcipió tulajdonkép a szenátus akarata és hozzájárulása ellenére jutottak oly előkelő szerephez, a néphatalom vitte őket magával, de már a második, illetőleg harmadik pún háború befejeztével a nép befolyása véget ért. A nemesség és a nemességre támaszkodó szenátus ugyanis a nép szerepét a választásokban való részvételre, a törvénykezésre szorította, ellenben a külső politika, valamint a belpolitika tetemes részének irányítását magának tartotta fenn. A szenátus nagy hatalmának kialakulását a megváltozott viszonyok segítették elő.

Rómának és a vidéknek egymáshoz való viszonya nagy átalakuláson ment át. Minden törvényjavaslatot csak akkor tárgyalhatott a népgyűlés és csak akkor emelhetett törvény erejére, ha legalább három vásári napon, tehát legkevesebb tizenhét napig közszemlére volt téve. A messze lakó római polgárok most nem jöhettek egyre-másra Rómába, aminek az lett a természetes következménye, hogy a legfontosabb törvényjavaslatok felett jórészt a római lakosság szavazott le, ez pedig teljesen a szenátustól függött, annak befolyása alatt állott. Még egy fontos körülmény csökkentette a nép befolyását az államügyekre. Amíg római, esetleg csak itáliai ügyekről volt szó, az egyszerű, természetes eszű római paraszt is el tudta bírálni a szóbanforgó ügyet. A hódtó háborúkkal kapcsolatban azonban előtérbe lépett a tengerentúli politika. Ez természetesen nem volt oly egyszerű, mint az, amely a szorosan vett itál földre vonatkozott. A Kelettel való érintkezés folytán bizonyos szövevényes diplomácia fejlődött ki. Mindenféle nép követei jöttek-mentek Rómában s tárgyaltak békéről, háborúról. Az idegen népekkel való sűrű érintkezés magával hozta, hogy római részen is megszületett a diplomácia, amely nem támaszkodott a régi római politika egyszerű szabályaira, hanem tág teret nyitott az agyafurtságnak, mindenféle ravaszságnak, az elérendő cél érdekében most már mindenfajta, a régi politika szerint meg nem engedett eszközök is szerepeltek.

Természetes, ha a római plebejusok, a római parasztok visszavonultak ettől az immár szédületesnek igérkező politikától, amelyhez valóban nem is értettek már. Az egyre szövevényesebb állami élet vezetése lassan a szenátusra háramlott teljesen. Azonban a római szenátus is abba a hibába esett, mint amiben a jórészt nemesekből alakult állami intéző testületek leledzeni szoktak : önző, kapzsi, lelketlen testületté fajult el, amely utóbb zsarnokoskodni kezdett és hatalmát nem a nép, a köz üdvére, hanem aljas magánérdekek kielégítésére használta fel. A szenátus önzése és csúnya visszaélése mindenekelőtt a belső politika terén, még pedig a gyarmatosításoknál mutatkozott. Tudvalevő, hogy a gyarmatosítás elsősorban a római parasztok, a kisgazdák jogos igényeinek kielégítésére való volt. Az volt a cél, hogy a kisgazdákat, valamint a teljesen föld nélkül álló római parasztokat földtulajdonhoz juttassák oly mértékben, hogy exisztenciájuk biztosítva legyen és némi társadalmi egyensúly álljon be a nagybirtokos nemesség és a plebejusok között. A gyarmatosítás történetéből tudjuk, hogy a hannibáli hadjáratok befejezése után mintegy húsz évig folyt még a gyarmatosítás. Ekkor azonban megakadt, bár hatalmas földbirtokok kerültek az állam birtokába.

Még érvényben volt ugyan a liciniuszi törvény, amely parancsolólag megállapítja, hogy az állami földekből ötszáz holdnál többet senki nem birtokolhat, de már néhány évtized mulva ezt a törvényt a szenátus a nemesekkel egyetemben elfeledni látszott, kezdtek a rómaiak ezzel a törvénnyel nem törődni. Szokássá vált, hogy kiki úgy szerzett magának állami földeket, amint azt tehette. Szenátorok, befolyásosabb nemesi családok óriási földterületekhez jutottak, ahol rabszolgákkal dolgoztattak és valóságos ültetvényes gazdaságot folytattak. A nagy háborúk folytán rengeteg mennyiségű hadifogoly került a rabszolgavásárokra, ennek folytán a rabszolgamunka olcsó lett, ami a nagybirtokot erősítette. Természetes, hogy az olcsó rabszolgamunka, majd Szicilia meghódítása után a nagymennyiségű búza, gabonabehozatal előbb-utóbb a tönk szélére juttatta a római parasztokat, akik a nagygazdaságokkal versenyezni nem tudtak, sőt bizonyos értelemben - eltekintve a hadiszolgálattól - szinte feleslegessé váltak az államban. Igen természetes, hogy a római paraszt ilyen körülmények között erősen háttérbe szorult, sokat, jól és olcsón termelni nem tudott, emellett hadiszolgálatot kellett teljesítenie, adót fizetnie. Oly állapotok voltak ezek, amelyeket sok ezer római kisgazda elviselni nem tudott. Földjétől kénytelen volt megválni, föld nélkül pedig csakis Rómában kereshetett menedéket, ahol szaporította a proletárok számát. Az ellentét a nemesek és plebejusok között hovatovább nagyobbodott s a nemesek a néppel való közvetlen érintkezéstől is elzárkóztak idővel.

Régebben gyakori volt az eset, hogy olyan egyszerű származású római, ha nemes, vagy hivatalt viselt elődei nem voltak is, saját kiválósága által felküzdhette magát a legelőkelőbb állásokba s ekképen bejuthatott a szenátusba. Ezentúl azonban azok a vagyoni igények, amelyek az ilyen előkelő álláshoz fűződtek, oly nagyok és fokozottak lettek, hogy azokat szegény származású római kielégíteni már nem tudta volna. Ezért azután a szegényebb, hivatali ősök nélkül való rómaiak nem is igen törték magukat a hivatal után, viszont a szenátus és a nemesek társasága lehetőleg úgy elzárkózott a nép elől, hogy közéjük új, a népből való ember be nem juthatott. Szcipió Afrikánusz 194-ben mint konzul elrendelte már, hogy a szenátorok családjai a színházakban külön üljenek, ne pedig a “nép"-pel együtt, vagy ne egy sorban. Liciusz Villiusz tribun 180-ban törvény erejére emeltette azt a javaslatot, hogy kvesztorságra senki se pályázhassék, aki nem volt még haditribun és nem töltötte be a harmincadik életévét. Kuruliszi és plebejusi edilisz valaki ezentúl csak harminckét éves, prétor csak negyven, konzul pedig csak negyvenhárom éves korában lehetett. Ez a törvény látszólag az alsóbb néposztálybeliek javára szólott s mindazonáltal a nemeseknek segített, mert ezeknek módot és időt adott a vesztegetésre. A megvesztegetés ugyanis ebben az időben már szomorú és nagy szerepet kezdett játszani a közéletben.

Azok, akik hivatalra pályáztak, rendszerint gabonát osztottak ki a választópolgárok között, hogy hangulatot keltsenek maguk mellett. Nyiltan és szemérmetlenül folyt a vesztegetés, idővel pedig az elszegényedett polgárok úgyszólván hozzászoktak a megvesztegettetéshez, mert ennek a révén könnyűszerrel jutottak egy kis vagyonhoz, adományhoz, amelyből napjaikat továbbtengették. A rettenetesen elharapózó vesztegetés végre törvényes tilalmat vont maga után. A törvényt azonban szépen elfelejtették, félretették, mert a közfelfogás általában úgyis romlani kezdett és senki sem firtatta, hogy van törvény a vesztegetés ellen, amikor a hivatalos pályázók olyan jól megfizették a polgárok szavazatait. A nép hozzászokott a megvesztegettetéshez, amely szinte kereset-forrásává lett. Ilyen közállapotok mellett nem lehetett csodálni, ha a nép a huszonnégy haditribunt sem választotta már a plebszből, hanem inkább a nemesek soraiból. Ezzel azután akaratlanul egyengette a nemesek előtt a magasabb álláshoz vezető utat, mert ezekből a haditribunokból kerültek ki a kvesztorok, majd az ediliszek. Aki pedig edilisz volt, annak már szavazata volt a szenátusban. Az ediliszből lett a prétor, ebből a cenzor, illetőleg a konzul. Szemmellátható volt tehát, miként alakult át a helyzet a nemesség javára.

Nem volt csoda, ha ilyen közállapotok mellett a szenátorok és nemesek még a ruházatban is megkülönböztették magukat a néptől és bizonyos előjogokat erőszakoltak ki a maguk számára. Igy például ahhoz, hogy az ősök viaszarcképeit a lakás előcsarnokának fülkéiben elhelyezhessék és ezekkel az arcképekkel mintegy fitogtassák a belépő előtt a család régiségét, ezentúl csak a nemeseknek volt joga. Még a ruházatban is megvolt az eltérés. A szenátorok például elefántcsont csattal ellátott fűzős cipőt viseltek, jobbkezük valamelyik újjára széles “szenátori aranygyűrűt"-t húztak, a tunikának nevezett alsó fehérruhájukat pedig biborcsík szegélyezte. Romlottak az erkölcsök a nemesek soraiban, de az erkölcsi romlottság elterjedt azután mindenfelé, mert a rossz példa vonzott. Szó sem férhet ahhoz, hogy akadtak ritka becsületességű férfiak Rómában, de ezek száma kevés volt. Becsület, kötelesség, erkölcsi érzés hiányáról tanuskodtak az olyan cselekedetek, amikor a legelőkelőbb állású férfiak igyekeztek az államot és a népet megcsalni. Az előkelő férfiak az állami vízvezetéket meglopták, a fogyasztott víz árát nem térítették meg, a béreket nem fizették, letagadták a jövedelmeket, hamis kimutatásokat készítettek. A cenzorok maguk vajmi keveset törődtek ezekkel a visszásságokkal, miután az ő lelkiismeretük sem volt patyolattiszta.

Helyesen és találóan jegyezte meg Kátó ezekre a nagy tolvajkodásokra : “Aki egy polgárt lop meg, az békóba verve hal meg, de aki az államtól lop, az bíborban és aranyak között leheli ki a lelkét !" Az erkölcstelenség, a fegyelem lazulása természetesen átragadt a hadseregre is. Bízvást azt lehetett állítani, hogy a romlott nemesség mintegy céltudatosan igyekezett az alsóbb néposztályt is megrontani, hogy ekképen olyan tömeg álljon rendelkezésére, amellyel bármit keresztülvihetett. Az erkölcsök romlásával együtt járt a népmulatságok szaporítása. Eredetileg csak az úgynevezett “római játékok" képezték a nép egyetlen mulatságát, amely négy napon keresztül tartott. Ezekhez a játékokhoz egyre újabbakat eszeltek ki. Ezek a népmulatságok alkalmat adtak a főbb hivatalnokoknak arra, hogy a nép előtt fényes kísérettel jelenjenek meg, bort, élelmet osszanak ki és ezáltal korteskedjenek maguk mellett a jövőre. A római nép megrontását mozdította elő az a római szokás is, hogy prétorok, ediliszek igen gyakran óriási mennyiségű gabonát, amelyet Sziciliából, “Itália eleségtárából" hozattak, ingyen, vagy potom árért osztottak ki a nép között. Igy Róma nemsokára az ingyenélők, mindenre kész emberek otthona lett, ahol az erkölcstelen szenátus és a romlottabb nemesség volt az úr.