A római királyság.

Róma alapítása. - Mondák, hagyományok.

A latinok csakhamar belátták, hogy részint az etruszkok, részint a szabinok ellen valamiképp védekezniök kell, amit legcélszerűbben úgy valósíthatnak meg, ha a Tiberisz-folyó balpartján gondoskodnak a határvédelemről. A Tiberisz baloldalán lévő halmok és dombok mindenképp alkalmasaknak látszottak városalapításra, mert egyrészt védekezésre nagyon megfeleltek, másrészt magas fekvésüknél fogva jó volt a légkörük, holott a mély völgyekben folyton pusztított a malária. A város alapításáról csak általánosságban szól a hagyomány. Az évet magát pontosan nem tudjuk, csak következtetünk arra, hogy tavasz idején lehetett, amikor egyik latin község lakói kivonultak a Palatinusz-hegyre, ahol áldozatot mutattak be és elhatározták, ha a madarak repüléséből kedvező jóslat magyarázható ki, a hegyet birtokba veszik és ott építeni fognak. A jóslat kedvező volt, mire egyik latin családapa, aki különös tiszteletnek örvendett, ekével körüljárta a hegy környékét és megvonta az úgynevezett szent árkot. A szántó öreg latin közben felemelte az ekét, háromszor szakította meg az árok folytonosságát, jelezvén, hogy oda három kapu építendő. A szent árokba a többi latinok beállították a határköveket és ebbe az árokba építették be az új város területét körülvevő nagy falakat.

Ezen a területen épült a későbbi Róma. A világhatalommá lett Rómának alapítása ilyen egyszerű módon történt. Igen természetes, hogy amint Róma jelentősége és hatalma növekedett, az alapítás egyszerű története már nem elégítette ki a római nép önérzetét. Ekként keletkezett annak a szüksége, hogy bizonyos meseszerűség vegye körül az alapítás tényét, legendás történetek fonódjanak köréje. Egy olyan világhatalom, aminő Róma volt, megérdemli, hogy a róla szóló legendákat megismerjük, mindenekelőtt a városalapítás színes meséjét. A monda szerint Itáliában Jánusz volt az első király. Sziklavára a Tiberisz-szigettel szemben a Jánikulumon állott. Jánusz királyt felkereste Szaturnusz és megtanította a földmívelésre, mire Jánusz hálából maga mellé vette Szaturnuszt társuralkodónak és egyúttal elhalálozása esetére biztosította számára a trónutódlást. Szaturnusz uralkodása volt a latinok boldog aranykorszaka. Mindenki egyenlő és boldog volt. Senkinek sem volt többje a másikénál és minden közös volt. Szaturnusz halála után következett Pikusz, Laurentum királya, majd Faunusz és felesége Fauna. Ezeknek a fia volt Latinusz, akit a latinok halála után mint Jupiter Laciáriszt istenként imádtak. Ez az öt első király egyúttal a latinok öt főistene is lett idővel. Jánusz jelképezője volt az égnek és a kezdetnek.

Szaturnusz a földet és a növényzetet, Pikusz (a harkály) az erdei madarakat, Faunusz és Fauna a négylábú állatokat, Latinusz az embereket teremtette. Noha eléggé primitív, sőt ingadozó volt az őseredet meséje, azért mégis nagy vonásokban egyezni látszott a többi népek mondáival. Ehhez a teremtésmondához csatlakozott azután a monda nemzeti, részben görög vonatkozású része. Trója elpusztítása után a hetedik évben ugyanis Éneász, a halandó Ankhizesz és Afrodite istennő fia megérkezett a Tiberisz torkolatához. Abban az időben laurentumi Latinusz uralkodott itt, akihez Éneász követeket küldött, kérvén őt, hogy engedje meg neki a letelepedést Láciumban. A király nemcsak erre volt hajlandó, hanem leányát, Laviniát is nőül akarta adni Éneászhoz. De Turnusz, a rutulok királya szintén feleségül óhajtotta Laviniát, mire Éneász, akit az etruszkok is támogattak, harcba keveredett Turnusszal s egy páros viadalban megölte őt. Éneász nőül vette Laviniát, egyúttal pedig a latinok és a trójaiak örökös szövetségre léptek egymással. Éneász nem messze Laurentumtól alapította Lavinium városát, ott uralkodott mint király, míg fia, Aszkániusz a királyi székhelyet egy újonnan alapított hatalmas városba, Alba Longába helyezte át. Itt aztán három évszázadon keresztül uralkodtak Éneász utódai. Ekkor történt, hogy az istenek elhatározása alapján Láciumban egy új város keletkezett. Ez a város Róma volt.

Ezen ősi mondák szerint a rómaiak trójai bevándorlóktól származtak s ezt a mondát az első pún háború befejezése után a római szenátus is elfogadta hiteles őstörténet gyanánt.

Romulusz és Rémusz.

A rómaiak ősmondái szerint Prokásznak, Alba Longa királyának két fia maradt, még pedig : Numitor és Amuliusz. Prokász halála után az elsőszülöttség rendje szerint idősebb fia, Numitor lett a király, de fivére, Amuliusz elűzte a trónról. Fiát megölte, leányát, Rhea Szilviát pedig - nehogy férjhez mehessen - arra kényszerítette, hogy Veszta papnője legyen. A monda szerint Rhea Szilviát, amikor vízért ment a templom számára és Mársz ligetébe tért be, egy farkas annyira megriasztotta, hogy egy barlangba menekült előle. A barlangban felkereste őt Mársz, a hadak istene, akitől aztán két ikergyermeke született. Amikor Amuliusz király erről értesült, parancsot adott, hogy Rhea Szilviát és két gyermekét fullasszák a Tiberiszbe. De a folyó istene megkönyörült rajtuk, Rhea Szilviát feleségül fogadta és ezáltal halhatatlanná tette. A gyermekek is megmenekültek, mert a Tiberisz kiáradt és a bölcsőt egy fügefához úsztatta, ahol a bölcső fennakadt.

Arra vetődött egy nőstény farkas, amely szomját akarta oltani, megszánta a két kis csecsemőt, bevitte a barlangjába és ott táplálta őket, amikor Amuliusznak egyik pásztora, Fausztulusz véletlenül ráakadt a gyermekekre. A farkas Fausztulusz elől elmenekült, mire Fausztulusz a gyermekeket magához vette és hazavitte gyermektelen feleségének, Akka Larenciának, aki a gyermekeknek a Romulusz és Rémusz nevet adta és mint sajátjait nevelte fel őket. Mire a két gyermek ifjúvá serdült, bátorságuknak többször tanujelét adták és ezért nagy tiszteletnek örvendtek a pásztorok között. Történt, hogy Romulusz és Rémusz egy alkalommal összevesztek Numitor pásztoraival a legelő miatt és megkergették őket. A pásztorok bosszúból elfogták Rémuszt és foglyul Albába vitték. Amuliusz a fiatal Rémuszt átküldte Numitorhoz, hogy ez büntesse meg őt. De Numitor azonnal felismerte Rémusz kilétét. Ugyanakkor Romulusz is megtudta származásának titkát Fausztulusz pásztortól. Számos barátjának a támogatásával váratlanul megtámadta és elfoglalta Alba városát. Amuliuszt agyonverte és az ősz Numitort ültette a trónra. Romulusz és Rémusz erre elhatározták, hogy azon a dombon, ahol felnevelkedtek, várost építenek. Előbb azonban a madarak repüléséből akarták megtudni az istenek akaratát, hogy ki uralkodjék az alapítandó új város fölött. Romulusz a Palatinusz, Rémusz pedig az Aventinusz-hegyre vonult és onnan várták a madarak érkezését a szent szokások szerint kora hajnalban, napfölkelte előtt. A monda szerint Rémusznak hat, de a következő pillanatban Romulusznak tizenkét saskeselyű jelent meg erős szárnycsattogás között. Ezek szerint tehát Romulusz győzött, aki azonnal meg is vonta a szent árkot.

Rémusz, akit bátyja szerencséje nagyon felingerelt, mintegy kicsinylésül átugrotta az árkot, jelezvén, hogy az alapítandó új várost és új uralkodót semmire sem becsüli. Romulusz azonban nem ismerte a tréfát, nem tűrte el a gúnyolódást, hanem agyonverte a fivérét. “Igy jár mindenki, aki te utánad áthág az én városom falain!" - mondta a testvérgyilkosság után. Róma városa felépült, de gondoskodni kellett arról is, hogy lakosainak száma megszaporodjék. Ez okból a kapitóliumi hegy két csúcsa között elterülő helyen menedékhelyet létesített Romulusz a hazátlanok és menekültek számára, akik természetesen nagy tömegekben tódultak Rómába. Hátra volt, hogy Romulusz asszonyokról gondoskodjék, mert a szomszédos városok lakói nem akarták lányaikat feleségül adni Róma gyülevész férfiaihoz. Romulusz cselhez folyamodott. Nagy ünnepséget rendezett egy alvilági isten tiszteletére s a játékokra meghívta a szabinokat is. A szabinok feleségeikkel és gyermekeikkel csakugyan el is jöttek, de vesztükre, mert a római ifjak egy váratlan pillanatban elrabolták a szabin hajadonokat, akikkel azonnal egybe is keltek. A nőrablásból háború keletkezett, mert a szabinok fegyverrel támadtak a rómaiakra. A szabinokat királyuk, Titusz Táciusz vezette s a római várőr leányának, Tarpejának árulása következtében feljutottak a Kapitólium hegyére.

Tarpeja, aki a szabinok arany karpereceire gondolt, jutalmul azt kötötte ki magának, amit a szabinok a balkarjukon hordanak, de a szabinok nem az arany karpereceiket, hanem pajzsaikat dobták Tarpejára, aki a pajzsok súlya alatt meghalt. Ezóta hívták a kapitóliumi hegy sziklás részét tarpeji sziklának. Ezután a szabinok és a rómaiak a síkságon döntő mérkőzésre készültek. Kezdetben a rómaiak nagy hátrányban voltak és már menekülni akartak, mire Romulusz fogadalmat tett, hogy győzelem esetében Jupiter istennek templomot épít. A hadiszerencse csakugyan meg is fordult, a rómaiak erősen kezdték szorongatni a szabinokat, amikor az elrablott szabin nők, akik időközben sorsukkal kibékültek, a küzdők közé rohantak és ezzel megszüntették a további harcot. A két nép pedig szövetséget kötött egymással ; a két nép vezérei, Romulusz és Titusz Táciusz pedig együttesen uralkodtak. Romulusz a szabin nők elrablását követő béke emlékére alapította a matronália ünnepet. A szabin nők elrablásának mondája minden valószínűség szerint a régi rómaiak házassági szokását akarta megmagyarázni, miután a régi rómaiak a nőt el szokták rabolni, hogy feleségeikké tegyék. Ennek a nőrablásnak némi emlékeztető jelei később is fennmaradtak abban, hogy a menyasszony egy dárdaalakú tűvel foglalta össze haját s csak bizonyos unszolás után lépte át férje házának küszöbét. Csak rövid ideig tartott Romulusz és Titusz Táciusz együttes királykodása.

Táciusz többízben szembehelyezkedett a latin szokásokkal és törvényekkel, mire a nép egy áldozatbemutatás alkalmával agyonverte. Romulusz tehát egyedül maradt. Harminchét évig uralkodott népe örömére becsületesen és igazságosan. A népet három tribuszba és harminc kuriába osztotta és megteremtette az öregek tanácsát (szenátus). Megszervezte a hadsereget, még pedig a kuriális beosztás szerint és számos lovas centuriát állított fel.

Numa király.

Romulusz halála körül újból monda szövődött. Amikor ugyanis Romulusz a Mársz-mezőn a sereg felett szemlét tartott, nagy vihar keletkezett és elsötétült a nap. A sötétség következtében a nép riadva futott szét, ezalatt pedig Mársz isten Romuluszt lovastul az égbe ragadta. A nép nagyon elszomorodott, amikor Romuluszt nem látta viszont, de nemsokára megnyugodott, amikor Romulusz a monda szerint megjelent egy latin földmívesnek és kinyilatkoztatta, hogy a nép ne aggódjék miatta, mert ő most isten és a neve Kvirinusz. Romulusz halála után egy ideig nem volt királya a népnek, mert nem találtak erre alkalmas férfiút. Minden öt napban más és más családfő gyakorolta az állami főhatalmat.

A nép azonban ráúnt erre a folytonos személycserére, hangosan békétlenkedett, mire a soron lévő családapa a népet gyűlésre hívta egybe, hogy válasszon magának királyt. A római nép a szabin eredetű Numa Pompiliuszt választotta királynak, mert ennek becsületessége és jámborsága messze földön híres volt. Numa Rómába jött, de mindaddig, amíg kedvező jóslatot nem kapott, nem vette át a királyi hatalmat. Amikor a jóslat kedvezett, legelső teendőjének tekintette, hogy a népet törvény, jog és erkölcsszeretetre szoktassa, miután a sokféle háborúskodás nagyon meglazította az erkölcsöket. Békét kötött a szomszédokkal és Jánusz Geminusz istennek templomot emelt. Ez a templom nyitott kapuval háborút, zárt kapuval békét jelentett. Érdekes, hogy Numa Pompiliusz idejében a templom kapuja állandóan zárva volt. Numa arra is törekedett, hogy a népet vallásosságra szoktassa. A monda szerint Numa a vallásos parancsokat és oktatásokat Egeria istennőtől kapta, aki egy barlangban lakott és utóbb Numa felesége lett. Ő általa ismerte meg Numa az istenek haragjának megnyilatkozását a villámokban és ugyancsak Egeria árulta el a kiengesztelés titkát is. Addig ugyanis a régi rómaiak az emberáldozattól sem riadtak vissza, hogy kiengeszteljék az istenek haragját. Egeria azonban azt a tanácsot adta Numának, hogy Pikusz és Faunusztól, ettől a két erdei istentől tudja meg a kiengesztelés módját, amely nem kíván emberáldozatot. Ezt Numa olyképp tudta meg, hogy abba a forrásba, ahonnan ez a két isten szomját szokta oltani, bort öntött. A bortól a két pajkos erdei isten megittasodott, mire Numa megkötözte őket és kényszerítette, hogy árulják el : mit kívánnak az égiek áldozatul.

Ekkor derült ki, hogy hagyma, néhány szál haj és apró halak is megteszik a jó szolgálatot, felesleges tehát az emberáldozat. A római nép azonban nem akart Numa szavainak hitelt adni, mire a király csodákat művelt. Nevezetesen vendégeket hívott meg és agyagedényekbe ételt és kőedényekbe vizet adott nekik. Mikor pedig a vendégek nekiláttak a lakmározásnak, az edényeket arannyá és ezüstté, az ételeket s italokat pedig pompás illatokká változtatta át. Erre a rómaiak hívők lettek, mire Numa eltiltotta az emberáldozatot és csak mezei terményáldozatot és egyéb ajándékot engedett meg. Viszont azonban imákat, mosakodásokat, vezekléseket írt elő, hogy a nép elvadult erkölcseit megszelídítse. Numa ezek szerint keresztülvitte, hogy a rómaiak vallásos cselekedeteik révén állandóan érintkeztek az istenekkel, de szigorúan megtiltotta, hogy az istenekről szobrokat készítsenek, mert az istenek és az emberek természete mindenképp különbözik. Numa rendezte és szabályozta a vallásügyet. Jupiter, Mársz és Kvirinusz - tehát a három legfőbb isten tiszteletének intézésére a “flaminesz" (tűzgyújtó) papokat rendelte ki. Öt főpapi - pontifex - állást szervezett. Ezek a főpapok voltak a vallási élet főfelügyelői, míg az augurokhoz, a madarak röptéből és az áldozati állatok beleiből jósoló papokhoz sorakoztak a szalier-papok - tizenkét ifjú - akik tavaszkor Mársz tiszteletére haditáncot lejtettek.

A fecialesz név alatt ismert papok őrködtek a béke s a szövetségek felett és tanácsot adtak a háború előtt. Legvégül még azt is megtette Numa, hogy a sokféle szabályt, parancsot, ceremóniát összeiratta és egy főpapra bízta, hogy őrizze meg őket és abból oktasson. De nemcsak vallási ügyekkel foglalkozott Numa. Rendezte ugyanis a földmívelést is, mert úgy vélte, hogy az emberek csakis mint földtulajdonosok váltak jókká és becsületesekké. A Romulusz által elfoglalt területet felosztotta a szegény emberek között és szenteknek nyilvánította a határköveket, melyeket Terminusz istennek ajánlott fel. Aki egy határkövet kidöntött, azt bárki büntetlenül megölhette. Az iparosok részére céhtársulatokat alapított. A kereskedelem becsületességének biztosítására Fidesz (a hit, hitel) istennek külön templomot emelt, hadd legyen, hogy a kereskedők hol imádkozzanak nagyobb üzletkötések előtt. Negyvenhárom esztendeig uralkodott Numa Pompiliusz, akinek az volt a törekvése, hogy a római népet boldoggá tegye. Magas életkorban halt el a derék király. Nem csak Egeria, hanem a nép is megsiratta. Egeria annyira bánkódott Numa után, hogy végtére is Diana megszánta és forrássá varázsolta át.

Numa utódai

Numa Pompiliusznak teljesen ellentéte volt az utóda, Tullusz Hosztiliusz király. Latin családból származott és híve volt az erőszaknak, a fegyveres hatalomnak. Valósággal kereste a háborúra vezető alkalmat. Mindenekelőtt Lácium legősibb városa, Alba Longa ellen fordította a rómaiak fegyverét. Amikor azonban a rómaiak és az albalongaiak a harcmezőn csatasorba állottak, a két rokon nép vezetői előléptek és megállapodtak abban, hogy ne a két nép harcoljon egymás ellen, hanem néhány kiválasztott harcos viadala döntse el a harc sorsát. Amelyik népnek kiválasztott bajnokai győznek, az a nép fog uralkodni a másik felett. A véletlen úgy hozta magával, hogy mind a két részen hármas ikrek voltak a táborban : római részen a Horáciuszok, az albaiaknál a Kuriáciuszok. Ez a három-három ifjú állott ki egymás ellen. A harc kezdetben a Kuriáciuszoknak kedvezett, mert két Horáciusz már elesett, míg a három albai csak könnyen volt megsebesülve, ellenben az utolsó Horáciusz (utónéven Koklesz) sértetlen maradt. Erre Horáciusz Koklesz cselhez folyamodott. Ravaszul futást színlelt, mire a Kuriáciuszok utána iramodtak, de Horáciusz Koklesz, amint egyik albai közeledett feléje, hirtelen megfordult és levágta és hasonlóan cselekedett a másik kettővel is. A rómaiak sorában óriási volt az öröm. A római sereg a győztes Horáciusz Kokleszt megkoszorúzva kísérte haza és külön csatlósok vitték a megölt Kuriáciuszok fegyvereit.

Amikor azonban a város kapuján bevonultak, Horáciusz egyik nővére, ki az egyik megölt Kuriáciusznak menyasszonya volt, irtózattal látta meg vőlegényének véres ruházatát Horáciusz Kokleszen. A nővér a fájdalomtól félőrülten szétbontotta a haját és hangosan zokogott halott vőlegénye után. És ekkor a rómaiakat jellemző eset történt. Horáciusz Kokleszt elöntötte a hirtelen harag és kardjával leszúrta a saját nővérét, akinek azt kiáltotta oda : “Halj meg idétlen szerelmeddel, amely elfelejteti veled fivéreidet és hazádat ! Ez legyen a sorsa minden római nőnek, aki az ellenséget megsiratja !" Horáciusz Koklesz hirtelenkedése azonban nem találkozott osztatlan tetszéssel, mert a király “két embere" (duumviri) arra ítélték, hogy halállal lakoljon Horáciusz. Horáciusz apja azonban népítéletet kért és a nép elengedte ugyan a halálbüntetést, de arra kötelezte a merész ifjút, hogy letakart fejjel egy igaszerű gerenda alatt lépjen el. Azóta ezt a gerendát a “nővér gerendájá"-nak nevezték és állítólag még Kr. u. a IV. században is megvolt. Hogy a szerencsés rómaiak nem bántak kesztyűs kézzel az albaiakkal, az egészen bizonyos volt, viszont azonban az albaiak sem tűrték szó nélkül a súlyos igát. Amikor végre is megsokalták az elnyomást, vezérük, Mettiusz Fufeciusz, két szomszédos város, Veji és Fidene lakóit harcra szította a rómaiak ellen. De amikor annak a két városnak lakói csakugyan harcba indultak Róma ellen, az albaiak kelletlenül is kénytelenek voltak a rómaiakkal együtt csatasorba állani.

A döntő csatában azonban Mettiusz a katonáival elvonult egy dombra, miáltal a rómaiak nagy zavarba jutottak kezdetben, de azért nagynehezen mégis győztek. Erre Tullusz Hosztiliusz a következő napon azon a címen, hogy haditanácsot akar tartani, az albaiakat magához csalta és körülvétette a római sereggel. Amikor ez megtörtént, rettentő megtorlás következett az albaiakon. Tullusz Hosztiliusz ugyanis Mettiusz Fufeciuszt szekerekhez köttette és úgy tépette szét, az albaiakat pedig áttelepítette Rómába. Albát azután földig leromboltatta. Tullusz Hosztiliusz egész uralkodása alatt folyton hadakozott. Erőszakos király volt és a hagyományok szerint az istenek sem kedvelték. Büntetésül súlyos betegségekkel árasztották el a királyt, mire Tullusz Hosztiliusz ki akart békülni az égiekkel. Varázslatokkal próbálkozott, de nem értett azokhoz. Az istenek villámmal sujtották agyon és palotáját is leégették. Tullusz Hosztiliusz terhes országlását némileg békésebb idők követték Ankusz Márciusz király uralkodása alatt. Jámbor és vallásos király volt, aki a meglazult vallási fegyelmet újból visszaállította s azt hirdette magáról, hogy nem tud a fegyverrel bánni. De amikor a latin szomszédok erre a hiedelemre támaszkodva betörtek, Ankusz Márciusz leverte őket, több városukat elfoglalta, a latin lakókat pedig mint plebejusokat az Aventinusz-hegyen telepítette le. Ankusz Márciusz egészen a Tiberisz torkolatáig terjesztette ki a római uralmat.

Ő alapította Osztia kikötővárost, megerősítette Rómában a Janikulusz-hegyet és hidat veretett a Tiberiszen, a Kapitólium-hegy alját pedig kivájatta és ott állami börtönt építtetett. Huszonnégy évi eredményes uralom után elhalt Ankusz Márciusz. A királymondák szálai pedig szövődtek tovább. Történt ugyanis, hogy Demaratosz, egy előkelő korinthoszi férfiú a korinthoszi zsarnok üldözései elől Tarkvinii városba menekült, hol egy etruszk nőt vett feleségül. Ebből a házasságból származott Lukomó nevű fia, aki utóbb Tanakvillal, egy előkelő nővel lépett házasságra és vele együtt bevándorolt Rómába. Mielőtt Rómába értek volna, útközben egy szerencsét jelentő csoda történt. Lukomó és felesége ugyanis kissé elbámultak, mikor egy sas lecsapott és Lukomó fejéről lekapta a kalapot, azzal körülrepdeste a szekeret és azután a kalapot újból visszatette Lukomó fejére. Ebből az esetből azt jósolták Lukomónak, hogy király lesz. A jóslat, amint látni fogjuk, be is teljesedett. Lukomó Rómába érkezvén felvette a Luciusz Tarkviniusz nevet s miután a néppel szemben, ahol csak lehetett, tüntető bőkezűséget mutatott, csakhamar nagy népszerűségre tett szert.

Luciusz Tarkiviniusz és Szerviusz Tulliusz uralkodása.

Mikor Ankusz Márciusz elhalt, Lukomó jutott a trónra, nem pedig az elhalt király gyermekei. Mindjárt uralkodása elején sokat hadakozott a latinokkal, szabinokkal és etruszkokkal. Az etruszkok elismerték Luciusz Tarkviniuszt az etruszk városi szövetség fejének és hódolatuk, valamint a királyi hatalom jeléül aranykoronát, elefántcsontból készült széket, egy jogart (rajta a római sassal), bíborpalástot és tizenkét hatalmi bárdot (amelyeket vesszőkbe kötözve tizenkét liktor hozott) ajánlottak fel neki. Azóta a római királyok ezeket a jelvényeket állandóan használták. Luciusz Tarkviniusznak az volt a terve, hogy a nagyszámban megtelepedett plebejusokból (új polgárokból) új tribuszt és új lovasszázadot állít fel, de Atusz Náviusz augur a jóslatok alapján a terv ellen nyilatkozott. Erre a király egyszerűen nevetségesnek mondta a papi jóslást és felszólította a papot : valósítsa meg azt, ha tudja, amit ő, a király gondol. A monda szerint a pap erre késével átmetszett egy darab követ. A király újból hinni kezdett, mert valóban ezt gondolta. A papnak szobrot emeltetett, a régi nemesi családok tribuszát pedig azáltal szaporította, hogy tekintélyes, meggazdagodott plebejusokat vett fel a régi tribuszokba. Luciusz Tarkviniusz elrendelte ezután, hogy a Kapitólium-hegyen kezdjék meg Jupiter templomának építését és e célból a főpapok rendelkezései szerint a hegyen álló szent tárgyakat, szobrokat óvatosan elszállították. Csak a határok istenének, Terminusznak és az ifjúság istenének, Juventusznak a szobrát nem tudták a helyeikből elmozdítani.

Ebből a papok azt a talpraesett jóslatot vezették le, hogy a római nép sohasem fog a határaitól visszavonulni és a nép mindig fiatal és erőteljes marad. Jupiter templomát a király csak részben készíttette el, ellenben a Tiberisz áradásai által keletkezett mocsarakat kiszáríttatta, megépíttette Róma főterét, a fórumot és egy versenyteret a cirkuszi mulatságok számára. Nyolcvanéves korában Ankusz Márciusz fiainak felbujtására orgyilkosok ölték meg Luciusz Tarkviniuszt. Luciusz Tarkviniuszt a trónon Szerviusz Tulliusz követte. Ehhez a királyhoz is színes mondák fűződnek. A megölt Luciusz Tarkviniusz háznépéhez tartozott ugyanis egy Okrizia nevű rabszolganő, aki a királyné rendelkezése alatt állott. Ennek a rabszolganőnek, ki mindenesetre csinos nő lehetett, amikor egy alkalommal a házioltárnál áldozatot mutatott be, megjelent egy római isten és feleségül kívánta. Okriziának fia született, akit Szerviusznak nevezett el, mivel az anyja rabsorban volt (szervusz = szolga). Ez a Szerviusz kisgyermek korában elszenderedett egyszer a királyi palota előcsarnokában s feje körül fényes lángkoszorú jelent meg. A királyné (Tanakvil) ebből a jelből azt következtette, hogy Szerviuszra nagy hivatás várakozik, miért is a királyné javaslatára a király Szerviuszt vejének fogadta. Luciusz Tarkviniusz megöletése után csakugyan Szerviusz Tulliusz lett a király, aki a latinok és a rómaiak között szövetséget hozott létre, közös templomot építtetett, kiépíttette Rómát és mind a hét halom körül hatalmas körfalakat huzatott.

Sokat buzgólkodott azon is, hogy a nemesek és a népbeliek között jó egyetértést teremtsen és arra törekedett, hogy arányosan oszoljanak meg az adóterhek. Szerviusz Tulliusz, noha egyike volt a legderekabb római királyoknak, borzalmas véget ért. Két leányát ugyanis nőül adta Tarkviniusz Priszkusz két fiához. Csakhogy ez a házasság nagyon szerencsétlen volt. Az idősebb leánynak, a jámbor, szelídlelkű Tulliának a gőgös, hirtelenkedő és erőszakos Luciusz Tarkviniusz jutott, míg a fiatalabb Tulliának, aki szenvedélyes, hatalomra vágyó volt, a becsületes, szelíd Ankusz Tarkviniusz lett a férje. Igy történt azután, hogy a szenvedélyes fiatal Tullia és a gőgös Luciusz Tarkviniusz titokban szövetségre léptek, megölték az idősebb Tulliát és Ankuszt, azután egybekeltek. A legközelebbi céljuk most már az volt, hogy az öreg Szerviusz Tulliusztól szabaduljanak meg. A gőgös és hirtelenkedő Luciusz Tarkviniusz nem sokat tépelődött, hanem bíbor királyi palástban megjelent a fórumon, ahol az összegyűlt szenátorok és a nép előtt királynak jelentette ki magát. Erre a hírre odasietett Szerviusz Tulliusz is, de a vő, Luciusz Tarkviniusz egyszerűen lelökte egy lépcsőn és fegyveres bérencekkel agyonverette. Luciusz Tarkviniusz felesége, a fiatal, szenvedélyes Tullia vad örömmel sietett a fórumra, amikor megtudta, hogy atyját megölték és össze-visszacsókolta a férjét, mint római királyt.

Tullia elvetemültségét jellemezte az az eset, hogy amikor kocsijával hazafelé indult, útközben épp az atyja holtteste közelébe jutott. A lovak az úton fekvő holttest láttára megcsökönyösedtek s a kocsis vissza akart térni. De a vad Tullia ráparancsolt, hogy vágtasson keresztül apja holttestén, ami azután megtörtént és az apa vére telefröccsentette Tullia ruháját.

A királyság megszűnik.

A római nép sokáig gyászolta jó királyának, Szerviusz Tulliusznak szomorú halálát, mert a népnek volt a királya, a nép terhein sokat könnyített. Volt is oka bőven a népnek a szomorkodásra, mert a második Tarkviniusz (a nép Szuperbusznak, gőgösnek nevezte) uralkodása csupa erőszakoskodások láncolata volt. Tarkviniusz Szuperbusz, katonáira támaszkodva, a nemeseket az állami ügyek intézéséből teljesen kiszorította, a népet pedig hallatlanul zsarolta. Aki csak mukkanni mert, azt kivégeztette. Véres harcokat viselt a latinok és volszkok ellen, akiket legyőzött és akiktől nagymennyiségű kincset hordott Rómába. Ezekből a kincsekből pazar épületeket emeltetett Rómában és befejezte a város csatornázását.

Vele történt meg, hogy egy napon Kuméból egy öregasszony jött a palotába, ahol jóskönyveket ajánlott megvételre. Az asszony, a kumei Szibilla, kilenc könyvet akart eladni, de a király sokallta az árukat, mire Szibilla három könyvet a tűzbe dobott és a megmaradt hatért is ugyanazt az árat kérte, de hiába. Erre még három könyvet dobott a tűzbe, mire a babonás király a megmaradt három könyvért megfizette azt az árat, amibe a kilenc könyv került volna. A könyvek görög nyelven voltak írva és a kapitóliumi templom sziklapincéjében őrizték, hogy válságos időkben a papok tanácsot merítsenek belőlük. Tarkviniusz Szuperbuszt idővel bántani kezdte a lelkiismeret. Rossz álmok gyötörték és csodás jelenségeket látott, miért is két fiát és nővérének fiát, Juniusz Brútuszt elküldte Delfibe, hogy ott tudják meg a jelek okát a jósdától. Tarkviniusz fiai gazdag ajándékokat nyújtottak át Delfiben a papoknak, míg Juniusz Brútusz, aki gyámoltalan eszűnek látszott, csak egy fabotot adott át. Emiatt persze Tarkviniusz fiai kinevették. Pedig Juniusz Brútusz a botot belülről kiüregesítette és egy aranyrudat helyezett el benne. Különben is csak tetette magát, mert valójában igen éleseszű fiatalembernek bizonyult. Amikor Tarkviniusz fiai és Juniusz Brútusz megkérdezték a jósdát, hogy Tarkviniusz után melyikük jut a trónra, a jósda azt válaszolta : “Az lesz a király, aki először csókolja meg az anyját." A két Tarkviniusz-fiú megegyezett egymás között, hogy ki csókolja meg majd odahaza elsőnek az anyját. De Juniusz Brútusz értette csak meg a jóslat értelmét, amely a földre, mint közös anyára vonatkozott. Hirtelen botlást szinlelve rögtön a földre vetette magát és megcsókolta azt.

Abban az időben, amikor a fiúk hazaértek, a király Ardeát ostromolta egy sereg élén. A Tarkviniusz-fiúk egyik este együtt ültek rokonukkal, Tarkviniusz Kollatinusszal Ardea előtt, lakmároztak és arról vitatkoztak, hogy kinek a felesége becsületesebb és jámborabb. Persze mindenik a maga feleségét dícsérte. Mivel a vitát el akarták dönteni, a Tarkviniusz-fiúk lóra pattantak és hazavágtattak, hogy megnézzék, kinek-kinek mit csinál késő éjfélkor a felesége. Bizony a Tarkviniusz-fiúk feleségei abban a tudatban, hogy férjeik távol vannak, a leghatártalanabb dőzsölésre adták a fejüket, ami ugyancsak elkedvetlenítette a férjeket, akik átmentek Kolláciába, ahol viszont Tarkviniusz Kollatinusz feleségét, Lukréciát cselédei körében, házi munkában találták. Igy az elismerés babérját Lukréciától elvitatni sehogy sem lehetett. Lukrécia kedves, házias lénye bűnös szerelemre gyullasztotta Szextusz Tarkviniusz szívét. Titokban visszatért Kolláciába, ahol igénybe vette valami ürügy alatt Lukrécia vendégszeretetét. De azzal azután rútul visszaélt, mert Lukréciát meggyalázta. Lukrécia a következő napon elhivatta apját Rómából és férjét Ardeából. Velük jöttek Juniusz Brútusz és Valériusz Publikola is, akiket a szerencsétlen Lukrécia mély gyászban fogadott. Elbeszélte nekik a történteket és ezzel a kiáltással : “Kollatinusz kérlek : bosszuld meg szerencsétlen nődet !" - a rejtve tartott tőrrel szíven szúrta magát.

A szomorú eset erősen meghatotta Júniusz Brútuszt, aki most már levetette az együgyűség álarcát. Kirántotta a tőrt Lukrécia szívéből és megesküdött, hogy az elfajult Tarkviniuszok uralmát nem fogja tovább tűrni. A többiek is, akik jelen voltak a szomorú eseménynél, egyenkint megfogták a véres tőrt és hasonló esküt tettek. A halott Lukréciát ezután Kollácia piacára vitték, ahol megjelentek a város lakói és módfelett indulatba jöttek a gyalázat miatt. Hirtelen fegyvert ragadva, Rómába siettek, ahol Juniusz Brútusz szenvedélytől izzó szavakkal ecsetelte a népnek a Tarkviniuszok által elkövetett gyalázatosságokat. A nép erre kimondta, hogy a királyt megfosztja trónjától és családostól száműzi. Ezt a határozatot elfogadta az Ardea előtt álló római sereg is, mire Tarkviniusz Szuperbusz dühvel eltelve kénytelen volt hozzátartozóival együtt átmenekülni az etruszkokhoz. Kétszáznegyvennégy évi fennállás után így szünt meg a királyság Rómában.

Róma őstörténelme a kutatások alapján.

Amiket a fentiekben úgyszólván elmeséltünk, az jórészt mondákon, legendákon alapult. Sok a kieszelt anyag, a költött esemény és költött személy, de azért némi magja mégis volt a mondáknak, csakhogy persze a valóság egészen másként tünteti elénk a dolgokat. Nézzük tehát a kutató történelem szemüvegén keresztül Róma ősi történelmét.

Nem férhet szó ahhoz, hogy a fiatal Róma csakhamar összekülönbözött részint a Rómában, részint a Róma közelében lakó szabinokkal. Szabinok is voltak ugyanis Rómában, nemcsak latinok, ami abból is kitűnik, hogy a Kvirinálisz-hegyen levő szentélyben sok szabin eredetű oltár volt elhelyezve, a rómaiak államvallása sok tekintetben szabin volt, sőt a rómaiak vallásának megalapítója és szervezője, Numa Pompiliusz szintén szabin eredetű. Teljes joggal következtethetünk arra, hogy a szabinoknak nem egy raja a tavaszi kivándorlások alkalmával lefelé ment a Tiberisz mentén és az ősi Rómával szemben, a Kvirinálisz-hegyen telepedett meg. Sőt idővel a Viminálisz és Eszkvinilusz-hegyeket is megszállották. Ez a megtelepedés eleinte nem okozott semmi nagyobb bajt, már csak azért sem, mert a római őslakosság és a szabinok között sokszoros volt a rokonság. Mindazonáltal egészen bizonyosra lehetett venni, hogy a római (latin) és a szabin lakosság között, ha másért nem, de a közöttük elterülő szántóföldek miatt ki fog törni a háborúság. Ez úgy is történt. Ebben a hadakozásban a szabinok voltak a győztesek, de a mondák a rómaiak javára akarják billenteni a mérleget. Bárhogyan állott is a dolog, nem szenvedhetett kétséget, hogy végül elsimultak az ellentétek köztük s tekintettel a körülöttük élő ellenséges népekre, szorosabb szövetségre léptek egymással.

Ezek szerint a régi latin-szabin Rómába tartozott a Palatinusz, Aventinusz Kvirinálisz, Kapitoliusz, Viminálisz és az Eszkvinilusz-hegy. A régi latin és szabin elemhez járultak idővel a különböző etruszk és görög bevándorlók, kézművesek, valamint számos leigázott latin város áttelepített lakossága. Ezeket a bevándoroltakat a Céliusz-hegyen helyezték el. Eredetileg Róma négy községből vagy kerületből állott. Lakossága rövid idő alatt hihetetlen módon felszaporodott és pedig jórészt a betelepülések következtében. Most már meg kellett a várost erősíteni és ezt Szerviusz Tulliusz végezte el. Hatalmas falakat vontak a város körül és oly hosszúságban építették a védőfalakat, hogy még külterületek is belejutottak a védőkörzetbe. Mesteri volt a város megerősítése. Jórészt meredek hegyeken és halmokon vonult végig a hatalmas falazat. Az építkezésnél vigyáztak arra, hogy valamiképp az ellenség támpontot ne találjon az ostromnál. Végül a falakon belül és kívül még széles árkokat is húztak, amelyek vízzel voltak megtölthetők. Csak az eszkvilinuszi fal 1300 méter hosszú, 15 méter magas, 4 méter széles volt s körülötte egy 30 méter széles és 9 méter mély árok vonult végig. Ezeket a hatalmas falakat, az építkezési mód után ítélve, Kr. e. a IV-ik században építették. Még ősidőkből maradtak fenn adatok arról, hogy a római nép részint teljesjogúakból, részint olyanokból állott, akiket minden politikai, sőt társadalmi jogokból is kizártak. A teljesjogú római polgárt pátriciusnak hívták.

Pátricius körülbelül azt jelentette, hogy egy “apa gyermeke", mert csak az ősi római páriciusok tekintették magukat apától törvényesen származottaknak és csak ők képezték a szorosabb értelemben vett római népet. Közelebbről tekintve a római nép szervezetét és tagoltságát, itt is a szokásos különbséggel találkozunk. Volt egy természetes, erősen zárkózott szervezet és egy mesterséges, lazább alakulat. A zártabb szervezet tagjai, az ősi latin családok utódai gondosan ápolták a családi együvétartozás érzését. Ennek a szervezetnek az alapja a család, amelynek férfitagjai újból önálló családokat alapítanak, de fenntartják és tovább származtatják az ősi nemzetséget. Természetes, hogy ennek a nemzetségnek tagjai a vérrokonság, szokás, hagyományok, közös érdekek által egybe vannak fűzve. Közös vallásgyakorlataik, saját családi védőisteneik, közös családi, nemzetségi oltáraik voltak és a legrégibb időben fennálott a nemzetség vagyonközössége is. Később azonban kialakult a saját vagyon intézménye, azonban bizonyos dolgok, jogok (pl. erdő, favágás, halászat, legelő stb.) továbbra is közös javak maradtak. A lazább mesterséges szervezetnek az volt az alapja, hogy tulajdonképp két önálló és külön érdekű nép, a latin és a szabin lépett szövetségre egymással.

Ez a szövetség teljes egybeolvadáshoz vezetett, anélkül azonban, hogy a természetes leszármazásban gyökerező különbségek hosszú ideig fenn ne maradtak volna. A római ősszármazásúak megtartottak bizonyos különállást, de a mesterséges szervezetekben együtt helyezkedtek el a nem ősi származású római polgárokkal. A mesterséges szervezet keretei a kúriák voltak, amelyek a latinok és szabinok lakhelye, esetleg a legvagyonosabb család után kapták a nevüket. A harminc kúria mindenikének volt egy közös szentélye a Palatinusz-hegyen. Ott gyűltek össze a kúria főbb emberei és ott mutatták be áldozataikat az égieknek, főleg azonban Junó Kviritesznek (miután a kúriák Junó istennőnek voltak felajánlva). A polgárok kúriák szerint elosztva gyakorolták szavazati jogukat, egyúttal pedig kúriánkint állítottak fegyvereseket a haza védelmére, még pedig száz nehéz fegyverzetű gyalogost és tíz lovaskatonát. Ezekből alakultak a légiók. A kúriák mellett volt egy általánosabb, a tribuszok szerint való felosztás. Három ősi tribusz volt : Ramnesz, Ticiesz és Luceresz. A három tribusz szorosan összefüggött Róma megerősödésével és terjedésével. Ramnesz alatt minden valószínűség szerint az eredeti római lakókat, Ticiesz alatt a bevándorolt szabinokat és Luceresz alatt az Alba elpusztítása után betelepedetteket kellett érteni. Nevezetes szerepet játszottak Rómában a teljesjogú polgárok mellett a politikailag jogtalanok, akiknek eredetét azonban homály fedi. Nagyon valószínű, hogy a “kliensek" képezték a jogtalanok eredeti típusát.

Hogy a kliensek az őslakosságból kerültek volna ki, nagyon valószínűtlen, mert különben nem élhettek volna bizonyos élet és vallásközösségben parancsoló uruk családjával. Lehet, hogy a kliensek szintén itálok voltak és azoknak a községi lakóknak a leszármazói, akik Róma körül laktak és akiket a rómaiak leigáztak. Körülbelül úgy képzelhetjük a kliensek eredetét, hogy a legyőzöttek hadijog szerint elvesztették minden politikai önállóságukat, ellenben földjüket részben vagy egészben megmunkálás céljából szolgai sorban megtarthatták, de valamelyik pátriciusnak rabszolgái lettek. A kliensek állandóan megmaradtak ugyanazon pátricius család uralma alatt és személyükkel, vagyonukkal és földjükkel együtt a család tulajdonaivá váltak. Saját vagyont a kliensek nem szerezhettek, a földet csak megmunkálás céljából birtokolhatták. A kliens bizonyos hányadot tartozott fizetni a föld hozadékából az urának, helyzete tehát hasonló volt a középkori jobbágyéhoz. Urukat pátrónusnak hívták, akinek azonban kötelességei is voltak a klienssel szemben. Nevezetesen bíróság előtt köteles volt őt képviselni, a közös vallásgyakorlatból ki nem zárhatta, a kliens károsodására nem volt szabad cselekednie.

Az úgynevezett “tizenkéttáblás törvény" kimondja, hogy “ha egy pátrónus megcsalná kliensét, átok legyen rajta." Természetes azonban, hogy több kötelezettség terhelte a klienst, mert nemcsak rendes hányadot kellett juttatni a föld terméséből a pátrónusnak, hanem ha a pátrónus megszorult, más módon is köteles volt a kliens segíteni. Ha a pátrónus háborúba indult, vele mentek a kliensek is vagy helyette állott fegyverbe valamelyik kliense. Ha a pátrónus fogságba esett, a kliensek voltak kötelesek kiváltani, sőt a pátrónus leányának kiházasítása is a kliensek terhe volt. Külön kell megemlékeznünk az úgynevezett plebejusokról. A plebejus osztály keletkezésének valószínű magyarázata az, hogy mikor Róma terjeszkedni kezdett és távolabb fekvő latin községeket is meghódított vagy legalább is csatlakozásra kényszerített, számos helységet szántóföldilletményük egyharmadának átengedése mellett felvett a római állam kötelékébe anélkül, hogy ezáltal a helység lakói személyes szabadságukat elvesztették volna. Ezek az új állami alattvalók, a plebejusok (plebsz = nép, népbeli, a plere = megtölteni igéből, tehát a plebsz olyant jelentett, amely a lakosságbeli hiányt kitölti) éles ellentétben állottak a pátriciusokkal. A plebejusok ugyanis állami védelemben részesültek, de eleinte nem voltak hadkötelesek. Nem gyakoroltak politikai jogokat, tehát szavazatnélküli polgárok voltak. Nem tartoztak a nemzetségek és kúriák kötelékébe. A római néppel szemben idegen tömeget alkottak. A pátriciusok és kliensek közösségéből, vallási gyakorlatából ki voltak zárva.

Másrészt azonban jobb volt a helyzetük a kliensekénél, mert magánjogilag önállók voltak, földtulajdont szerezhettek, szerződéseket köthettek bárkivel és bíróság előtt személyesen jelentek meg. Ezek szerint a plebejusok megfelelhettek a középkori úgynevezett szabad parasztoknak és rendszerint egy meghatározott lakhelyhez voltak kötve, tekintve, hogy a kúriális beosztás is így kívánta. A plebejusok tehát megmaradtak külön osztálynak, amely csak az államnak volt alávetve és velük, felettük más nem rendelkezhetett. Ez pedig igen fontos körülmény, mert míg a kliensek a pátriciusok hatalmát növelték s jogtalanok maradtak, addig a plebejusok önállóak voltak és idővel mind több és több joghoz jutottak.

A római királyság intézménye. - A szenátus. - Kerületi beosztás.

A királyság intézménye ó-latin eredetű volt ugyan, de azért maga a római királyság nem volt az ó-latin pátriárkális, valószínűleg örökletes királyságnak a folytatása, hanem bizonyos sajátosságok szerint alakult, amelyek megfeleltek a római nép felfogásának. Egészen bizonyos, hogy a latin és szabin népek egybeolvadása után a római nép csakis választás útján töltötte be a királyi méltóságot.

A választás életfogytiglanra szólt, egyébként pedig a római nép nagyon vigyázott arra, hogy valamiképp ebbe az intézménybe hamis elveket bele ne lopjanak. Amikor egy király meghalt, mindaddig, amíg a választás meg nem történt és a király az isteneknek áldozatot be nem mutatott, interregnum - ideiglenes népuralom - következett oly értelemben, hogy a királyi hatalom visszaszállott a pátricius családapákra s csak amikor ezek beleegyeztek, szállott át a közhatalom a választott királyra. Az ideiglenes népuralom az interrexek személyében ötnaponkint változott, mígnem a kúriák szerint tagolt nép királyt nem választott. Ha akadt megfelelő férfiú, aki ellen kifogás nem merült fel, akkor a jelölt jósok útján megkérdezte az isteneket : vajjon kedves-e nekik az ő személye. Minthogy itt az augurok játszották a szerepet, ez volt az inauguráció, a beiktatás. De még hátra volt, hogy a nép a tényleges hatalom gyakorlatát a királyra átruházza. Ez a pátriciusoknak egy külön gyűlésén történt meg, amikor a pátricius családapák beleegyeztek abba, hogy saját apai hatalmukból annyit ruházzanak a királyra, hogy ez büntető és jutalmazó hatalmat gyakorolhasson. Csakis akként vált a megválasztott királyból valóban hatalmat gyakorló király. Azonban hatalma korlátozva volt, mert utódot nem jelölhetett ki és az isteni jeladások, törvények, szokások egyébként is szűk térre szorították rendelkező jogát. Igy kell értelmezni a római királyságot. Nagyon fontos alkotmányjogi intézmény volt a királyság mellett az “öregek tanácsa", a szenátus. Eredetileg a szenátusnak csak tanácskozó hatásköre volt, de határozatot nem hozhatott.

A királyság intézménye mellett az volt a szerepe, hogy a király köteles volt fontosabb államügyekben a szenátus véleményét kikérni és gondoskodni arról, hogy a szenátus mindig teljes legyen. Ha egy szenátor meghalt, kinevezés útján a helyét rögtön be kellett tölteni. Igen természetes, hogy az alkotmány, amennyiben ilyenről beszélünk, változásnak volt kitéve. Idővel a királyság intézménye nem állotta meg a helyét és buknia kellett. Addig is, amíg ez bekövetkezett, a pátriciusok és plebejusok közötti ellentét, amely hovatovább fokozódott, meghozta a régi alkotmány revizióját. Mindenekelőtt a nép beosztása történt meg új alapon. Szerviusz Tulliusz volt az a király, aki a reformokat megvalósította olyképp, hogy a római nép által lakott egész területet - ideértve természetesen magát Róma városát is - harminc kerületre osztotta fel. Ugyanakkor a kliensek kizárásával az összes pátriciusokat és plebejusokat földtulajdonuk nagysága szerint osztályozta. Az állami adózás mértéke, sőt a katonáskodás módja is a vagyon szerint igazodott. Miután a nehéz fegyverzetű lovasság szerelvénye nagyon költséges volt, csakis igen jómódú földtulajdonosok lehettek lovaskatonák, míg a szegényebbek csakis a gyalogságnál teljesítettek katonai szolgálatot. A vagyonos osztály katonáskodás szerint századokba (centuria) volt beosztva olyképp, hogy minden csoport száz lovast volt köteles hadba küldeni.

A népgyűlésnek volt egy olyan formája, amikor a fegyveres nép centuriák szerint - komicia centuriátá - szavazott. A centuriák szerint való beosztás azonban nem semmisítette meg az egyéb szervezteti beosztásokat. A Szerviusz Tulliusz-féle alkotmányreform csak látszólag volt demokratikus reform, valójában pedig - amellett, hogy a pátriciusok kizárólagos előjogai kissé megnyirbálódtak - a pátriciusoké volt még mindig a többség a szavazásoknál. A legnagyobb vagyonnal rendelkezők 98 centuriát állítottak ki a szavazásoknál, míg a többi öt osztály összesen csak 90-et. Természetes, hogy a pátriciusoknak ez az újítás nem volt ínyükre s a királyság intézménye ellen a pátriciusok is lázadoztak s az eredmény nem a demokrácia, hanem az arisztokrácia győzelme lett. A királyság vége felé a római alkotmány már annyira túl volt terhelve újításokkal, módosításokkal, hogy maga az egész alkotmány valami mesterséges szerkezethez hasonlított, amelyen különböző ízlésű és különböző korbeli mesterek hagyták hátra művészetük vagy elhamarkodott kontárkodásuk nyomait.

Római kultúra a királyság idejében.

Hogy tiszta képet alkothassunk magunknak a római birodalom fejlődéséről, foglalkoznunk kell a római nép kultúrájával is.

Mint kezdetben mindenütt, úgy a római királyság idejében is a mezőgazdaság volt az állami élet alapja. Állattenyésztés, földmívelés és kertészetből állott ez, amely egyébként teljesen megfelelt a római parasztbirtok hármas elosztási, mívelési rendszerének. A parasztbirtok (heredium) ugyanis a tanyából (hortusz), a szántóföldből (áger) és a gyümölcskertből (pometum) állott. A szántóföldet a kettős forgatási rendszer (az úgynevezett váltógazdaság) szerint kezelték. A parasztok legelőközösségeket alakítottak és némi járulék fizetése ellenében állami területeket is használtak állattenyésztési célokra. Lovat és öszvért csak nagyobb gazdaságokban használtak. A kézművesség fejlődésére nézve biztos adataink nincsenek, azt azonban tudjuk, hogy a kézművesek, iparosok mintegy tízféle céhet alkottak és állítólag Numa Pompiliusz király szervezte az első céheket. Nem érdektelen, hogy a városi trombitások és furulyások szintén nevezetes szerepet játszottak, mert ünnepélyeknél, győzelmi vagy állami áldozatoknál mindig szerepeltek és oly sokan voltak, hogy ők is külön céhbe állottak össze. A kereskedelem eleinte nagyon kezdetleges volt. Jórész inkább csak cserekereskedelem volt, mert a fizetési eszköz kezdetben marhákból, állatbőrökből állott. Csak akkor indult a kereskedelem fejlődésnek, amikor fizetési eszközül ércdarabokat, ércrudakat, majd vert pénzdarabokat kezdtek használni. A királyság idejéből keveset tudunk az építkezés állapotáról. Ebből a korból csak a kapitóliumi Jupiter-templom romjai maradtak fönn. Ami a hadiszervezetet illeti, egy légió háromezer nehéz fegyverzetű gyalogosból és háromszáz lovasból állott.

A harcot rendszerint a lovasság kezdte meg és amikor sikerült az ellenség hadirendjét megbontani, akkor lépett akcióba a gyalogság. Szerviusz Tulliusz hét fiatalokból álló légiót állított fel, egyenkint ezernyolcszáz harcossal, ehhez járult hét tartaléklégió, amely az idősebbekből került ki. A junior légiók harcosai 17-45 év körüliek voltak, míg a szeniorok légiójába a 46-60 éves polgárok tartoztak. A juniorok légiója négy-ötszáz emberenként egy falanxot alkotott. A légiókhoz szükséges harcosok elitje az első, második és harmadik vagyonosztálybeliekből került ki, ehhez jöttek a könnyű fegyverzetűek (velitesz), akik már a negyedik és ötödik vagyonosztályból valók voltak. Száz mesterember (hídverő, árkozó, fegyverkovács), száz trombitás és hangász, valamint fegyvertelen tartalék is kísérte a sereget. Ismernünk kell most már a rómaiak vallását is. A római ember a természet és az élet minden jelenségében az istenek szándékait látta megnyilatkozni. Csakhogy a római már nem volt olyan költői és képzelgő hajlamú, mint a görög. A római ember arra törekedett, hogy az istenekkel békességben éljen, kívánságaikkal megismerkedjék és haragjukat magáról elhárítsa. De egyébként nem ideálizálta őket úgy, mint a görög, ami már abból is kitűnik, hogy a rómaiak mitológiája sokkal egyszerűbb a görögökénél, bár a római mitológiának igen tekintélyes része átültetett görög mitológia.

Igen jellemző a római nép képzeletének egyszerűségére, hogy nem ismerte az isteneknek azt a nagy légióját, mint a görög nép. Kezdetben megelégedett néhány olyan istennel, akiket a mindennapi élet irányadóinak tartott. Ezek is jórészt csak olyan fogalomistenek voltak. Igy Terminusz a határ istene, Flóra a virágé, növényzeté, Opsz a mezei munkáé, Juventusz a fiatalságé, Szálusz a boldogságé, közjólété, Fidesz a hű égé, Konkordia az egyetértésé. A legérdekesebb istenfogalom Jánusz volt. Jánusz alatt a rómaiak a kezdetet értették a régi időkben. A nap korai reggele, az év kezdete (Januáriusz), a ház, lakás kapuja (janua) mind Jánusz istennel függtek össze. A római képzelet Jánuszt kettős ábrázatú istennek gondolta. Az ősidőkben a háborút is összefüggésbe hozták vele a rómaiak. Numa Pompiliusz király építtette a monda szerint a fórumon Jánusz templomát. Ez a templom arról volt nevezetes, hogyha a rómaiak valamely népnek hadat üzentek, akkor a király (később a konzul) a kinyitott Jánusz-templom kapuján vonult át és a kapu mindaddig nyitva maradt, amíg a békét meg nem kötötték. Ceresz, Tellusz és a “teremtő istennő" (dea Dia) voltaképp mind a szaporodás, a termékenység istennői voltak. Dea Diának tiszteletére voltak rendelve a “mezei testvérek"-nek (Frátresz arválesz) nevezett papok, akik minden májusban három napig dalokat zengettek az istennőnek és segítségét kérték.

Tizenketten voltak a mezei testvérek, valószínűleg az év tizenkét hónapjának megfelelően. Ceresz istennőnek voltak szentelve az áprilisi Cereália ünnep (ludi Cereálesz = cereszi játékok). Ez jórészt a plebejusoknak volt a vallási ünnepe és lóversennyel, sertésöléssel és mindenféle népmulatsággal volt egybekötve. Faunusz istenhez folyamodtak a gazdák a gazdasági állatok szaporaságáért. A tiszteletére szóló Faunália-ünnepen (decemberben és februárban) bort, tejet és kecskét áldoztak neki és vigadoztak a gazdák. Az úgynevezett Luperkália (farkasünnep) ünnepen különféle háziállatot vágtak le a papok, magukra öltötték a leölt állatok bőrét és ész nélkül szaladgáltak ide-oda, korbáccsal ütögetve a szembejövőket. Igazi vad mulatság volt ez, de azért a rómaiak kedvelték, sőt az asszonyok a megvadult papok által nyilvánosan megkorbácsoltatták magukat, miután az volt a néphit, hogy e csapkodástól áldott lesz a házaséletük. Mársznak, a háború istenének is jelentős szerep jutott a rómaiak hitében. Amolyan római állami isten volt, aki - névszerint rokon morsszal, a halállal - az ellenségre halált vitt. Mársznak a tisztelete hovatovább mind jobban kifejlődött. Róla nevezték el a március hónapot. A farkas, mint Mársz állatja szent volt. Külön áldozópapjai voltak ennek a hatalmas istennek, a flaminesz Márciálesz. A táncoló papok (szálii) márciusban dicsőítő táncokat lejtettek Mársz isten kedvére.

Mársz isten személyében azonban a szabinokkal való szövetség változást idézett elő, mert ezentúl Mársz külön jelentkezett Kvirinusz isten személyében is, akinek a tisztelete folyton növekedett. Amikor pedig a Szerviusz Tulliusz-féle építkezések, majd az alkotmányreformok, de főleg a plebejusok letelepedése következtében a római állam minden tekintetben megnagyobbodott, Rómának is kialakult az igazi főistene Kvirinusz isten rangemelése útján. Idővel aztán Mársz, Kvirinusz és Jupiter eggyé olvadtak és a két elsőről csak külön mondai emlékek maradtak fenn. Ezentúl már a “legnagyobb és legjobb Jupiter" (Jupiter maximusz et optimusz) számára emeltek templomot. Jupiter lett a legfőbb isten. A mitológia feleségül adta hozzá Junót. Leányuk volt Minerva, a bölcseség istennője. Junó eredetileg a világosság, majd a születés, végül a női nem, általában az asszonyoknak volt az istennője, aki megvédi őket. Junó tiszteletére szentelték a március 1-én tartott matronália-ünnepeket. Minerva, a “gondolkodó istennő" minden művészetnek és iparnak fővédnöke volt. Éppúgy védte a szobrászt mint a cipészt, valamint a tanítót és a városi hangászt. Később a hadba induló katonák is őhozzá fordultak segedelemért. Érdekes római specialitás volt Veszta istennő kultusza. Ez a kultusz ősrégi volt. Külön templomot építettek Veszta istennőnek a rómaiak és hat vesztaszűz állandóan ott őrködött az oltárnál, hogy valamiképp az öröktűz ki ne aludjon.

Az állami élet, családi tűzhely istennőjeként tisztelték a rómaiak Veszta istennőt. A Veszta-kultusz a római népnek úgyszólván a vérébe ment át és jellegzetes római kultusz volt. Nagyon is szoros vonatkozásban állott a Láreszek és Penáteszek (a ház jó szellemei, háziistenek) tiszteletével is. A Láreszek és Penáteszek gondoskodtak arról, hogy a házikenyér ki ne fogyjon és hogy a háziak minden bajtól, nyomorúságtól mentesek legyenek. Veszta-papnő csak az lehetett, aki a legelőkelőbb családokból származott és akit a pontifex maximusz, a főpap erre a célra elrabolt. Az elrablásnak ugyanis az a magyarázata, hogy a veszta-papnők a Veszta-kultusz eljegyzettjei voltak és mint “jegyesek"-nek, bele kellett egyezniük elraboltatásukba, ami egyértelmű volt azzal, hogy papnőkké váltak. A főpap által elrablott előkelő, fiatal és szép leány tíz évig volt növendék, annyi idő volt előírva, amíg a kultusz titkait elsajátíthatta és önálló papnővé válhatott. Összesen harminc évig kellett szolgálatot teljesíteniük. Azután kiléphettek a “rend"-ből, férjhez mehettek, ami persze ritkán következett be, mert körülbelül ötvenéves korukban, harmincévi zárkózott élet után kihalt belőlük minden derültebb életkedv. A vesztapapnők életmódja rendkívül szigorú volt. Ha egy papnő a szűzesség ellen vétett, elevenen befalazták és csábítóját a piacon holtra korbácsolták.

Vigyázniok kellett a papnőknek, hogy az oltárok szent tüze valamiképp ki ne aludjon. Ennyi súlyos kötelességgel szemben azután nagy tisztelet és tekintély jutott a papnőknek osztályrészül. Ha egy vesztapapnő az uccán végigment, még a konzulnak is kötelessége volt tiszteletadóan kitérnie, ha pedig egy halálraítéltet vezettek arra, amerre egy papnő jött, az illető kegyelmet kapott. Akiért egy veszta-papnő valamit kért, annak azt meg kellett kapnia. A papnők az “égiek jegyesei" voltak és jegyesekhez méltóan a fejükre borított fátyolt az álluk alatt összetűzve viselték. Ugyancsak érdekesek voltak a papi szervezetek. Arra, hogy a római nép eleget tegyen az államvallási kötelmeknek, a sokféle papi testület éberen vigyázott. Többek között ott voltak az augurok. Hat augur papnak az volt a kötelessége, hogy minden állami cselekedet előtt megvizsgálja a madarak repülését. Ugyancsak az auguroknak volt a feladata, hogy a szentelt helyeket templomi célokra kijelöljék, mert csak ők értették annak a titkát, hogy hol, miképp lehet az alkalmas területeket erre a célra találni. Ők vigyáztak az állami határokra és határkövekre is. Hogy mennyire fontos volt a pontifex papok hivatása, az kitűnik abból is, hogy ők voltak a papok között a legtanultabbak.

Amolyan főpapok voltak ők, akik “hídépítők" (pons = híd, facere = csinálni) nevezete alatt szerepelvén, mint olyanok jöttek számba, akik a számok, egyensúlyozás, építés titkait ismerték, akiknek az volt a szent hivatásuk, hogy a Tiberisz-folyón épített hidakban sérelem ne essék. A pontifexek tehát mérnökök, képzett, okos emberek voltak. Külön még azt is kötelességükké tette az állam, hogy a naptárra vigyázzanak, azt pontosan szerkesszék, az új és telt holdat a népnek kihirdessék, az ünnepnapokat a nép tudtára adják. Nagyfontosságú szerep jutott a vallási és politikai életben, főleg azonban nemzetközi szempontokból a “beszélő papok" (feciálesz) testületének is. A szövetségeket, tárgyalásokat ők intézték a római nép nevében szomszédos vagy távolabb lakó népekkel is. Hadüzenet előtt és háború után tűnt ki a jelentőségük. Nevezetes, hogy a rómaiak nem támadtak váratlanul, hanem a hadüzenet formáit a legapróbb részletekig megtartották, mert római szempontból az volt az érdek, hogy az ellenség olyanként tűnjék fel, mint aki sértett, igazságtalanságot követett el s az istenek csak méltányosságot cselekszenek, amikor a harcban a rómaiakat segítik. Csak a szokásos és a beszélő papok által elvégzett formaságok után kezdődött az igazi harc. Ha az államot vagy valamelyik polgárt idegenek részéről sérelem ért, a római állam megbízást adott a feciáleszeknek, hogy avatkozzanak be s a papok egyike, mint az állam képviselője - páter patrátusz - szólaljon fel.

És ez utóbbi néhány paptársával elment a határra, ott Jupiter, Terminusz és a jog istenének segélyülhívása közben átment és az első idegen polgárt, akivel találkozott, felszólította, hogy az elrablott jószágot adja vissza. Ugyanezt a követelést megismételte az idegen város kapui előtt, legutoljára pedig az idegen város piacán. Ha ekkor sem történt meg a visszaadás, a pap harminc napot adott az idegen népnek, hogy a kárt pótolja. Ha ez is hatástalan volt, a harmincharmadik napon megjelent a feciálesz a határon és kijelentette az istenek felhívása után, hogy most már az igaztalan cselekedet megtorlása felett a római szenátus és a király fognak dönteni. A kiküldött papok visszatérése után a szenátus azonnal összeült, ezt azonban megelőzte a nép megkérdezése. S ha a nép, valamint a király is a háború mellett nyilatkoztak, akkor a feciáleszek vezetője társai élén újból az ország határához ment és átkiáltotta a határon, hogy bekövetkezett a hadiállapot, egyúttal ennek jeléül egy véres lándzsát dobott át az ellenséges területre. Az elmondottakból látható, hogy a rómaiak élete úgy volt berendezve, hogy minden cselekedetük az istenek ellenőrzése alatt állott. Igazi római csak az volt, aki valláserkölcsileg szabályozott életmódot élt.

A római köztársaság. (Kr. e. 510-31.)

Sokféle megvilágíthatatlan homály fedi azt a kort, amely az utolsó király elűzetését és a köztársaság kezdetét öleli fel. Irott adatok, megbízható hagyományok úgyszólván alig vannak. Ezek szerint arra vagyunk utalva, hogy a mondai rész felhasználásával állítsuk egybe ama néhány évtized történetét, amelyen túl már az adatok bősége lehetővé teszi a történetírás munkájának megbízhatóságát. Tarkviniusz Szuperbusz elűzetése után az volt a rómaiak főgondja, hogy a király valamiképp vissza ne térhessen Rómába. Addig is azonban, amíg az állami életben az átmenet valamiképp kialakult, gondoskodni kellett egy ideiglenes állapotról. Ezért a szenátus az eddigi városi prefektust “interrex"-nek, királyhelyettesítőnek nevezte ki. Az interrexnek első teendője az volt, hogy egybehívta a népgyűlést s azt ajánlotta, hogy két előkelő, megbízható férfiút egyenlő hatalommal, egy-egy évi tartamra állítsanak a közügyek élére. Ezen javaslat értelmében Junusz Brútusz és Tarkviniusz Kollatinusz lettek az első konzulok. A szenátus azonban a népgyűlés hozzájárulása mellett - nehogy a királyokhoz szokott istenek megharagudjanak - választott egy áldozó királyt, aki az isteneknek engesztelő áldozatot mutasson be. Ez volt a rex szakrificius. Brútusznak első teendője az volt, megeskette a népet, hogy soha többé nem fog Rómában királyt megtűrni. Egyúttal a számbelileg nagyon megcsappant szenátust gazdag plebejusok kinevezése által háromszáz tagra egészítette ki.

Az új tagoknak “konszkripti" (össze vagy hozzáírottak) volt a nevük, másként : pátresz konszkripti. Természetes, hogy egy elüzött királytól nem lehetett azt várni, hogy beletörődjék a sorsába. Tarkviniusz Szuperbusz sem nyugodott meg, hanem követeket küldött Rómába azzal az ürüggyel, hogy magántulajdonának kiadásáról tárgyaljanak. Az igazi ok azonban az volt, hogy a királypártiakat zendülésre bírják rá. Az össeesküvésnek azonban nyomára jutottak egy rabszolga útján, aki a titkos tanácskozásokat kihallgatta és Brútusznak elárulta. Brútusz az összeesküvőket elfogatta, a feljelentő rabszolgát pedig polgári sorba emelte. Az összeesküvők között volt Brútusz két fia is. A szigorú konzul azonban nem ismert kíméletet, hanem saját fiait is halálra ítélte az összeesküvőkkel együtt. A két fiút az apa szemei előtt kötözték a pellengérhez, megkorbácsolták és azután lefejezték. A Tarkviniuszok minden vagyonát elosztották a nép között. A Tarkviniuszok szántóföljét, amely a Kapitólium és a Tiberisz-folyó között terült el, Mársz istennek ajánlották fel és azóta Mársz-mezőnek nevezték el. A mező gabonáját mindig lekaszálták és a Tiberiszbe dobták, ahol a nagy tömeg gabona megakadt, idővel homok jutott hozzá s az idők folyamán szigetté alakult ki. Végül az egész Tarkviniusz-nemzetséget törvény útján egyszer és mindenkorra számkivetették és így a törvény szigora a nemes Tarkviniusz Kollatinuszt, Brútusz konzultársát is sújtotta, aki férfias megadással hagyta el Rómát és helyébe második konzulnak Valériuszt választották meg.

Miután Tarkviniusz Szuperbusz terve nem sikerült, most már nyiltan, háború árán akarta visszaszerezni elvesztett trónját. Veji és Tarkvinii városokból etruszk harcosokat vont össze és ezeknek élén Róma ellen indult. A római seregnek Brútusz volt a vezére, míg az etruszkokat Árunsz Tarkviniusz vezette. Mindketten lovon ültek és amint egymást megpillantották, vad gyűlölettel vágtattak egymásnak s kölcsönösen átdöfték egymást. Erre megindult a harc, de eldönthetetlennek látszott, amikor a monda szerint a közeli erdőből rettentő hangon megszólalt az erdők istene, azt kiáltván, hogy a rómaiak győztek, mert eggyel több etruszk esett el. Erre az etruszkok sietve elvonultak a csatatérről, a rómaiak pedig győztesként tértek haza. Brtútusz holttestét nagy gyászpompa között temették el és a római anyák egy évig siratták, gyászolták a női becsület híres védelmezőjét. Valériusz konzul ezek után a népgyűlésen azt javasolta, hogy két törvényt hozzanak. Az egyik szerint azt a rómait, aki a királyság visszaállítását tervezné vagy ilyen mozgalomban résztvesz, nemcsak száműzik, hanem annak minden vagyonát elkobozzák. A másik törvény szerint minden római polgárnak joga van fellebbezni a népgyűléshez a korbácsolás vagy kivégzés ellen. Egyúttal a harcban elesett Brútusz helyébe Horáciusz Pulvilluszt választották meg konzulnak.

Az elűzött király még a történtek után sem akart beletörődni abba, hogy neki Rómában keresni valója már nincsen. Ujból harc útján kísérletezett és megnyerte szövetségesnek Kluzium etruszk város hatalmas királyát, Porzennát. Porzenna nagy sereg élén váratlanul Róma előtt termett és a római sereg, amely nem volt elkészülve a hirtelen támadásra, sietve a Janikulum erődítvényébe menekült. De az etruszkok oly gyorsan nyomultak utánuk, hogy a híd elpusztítására a rómaiaknak nem maradt idejük. Minthogy pedig ez a híd a Tiberiszen át Rómába vezetett, a város ki volt téve a legnagyobb veszedelemnek. A legválságosabb pillanatban Horáciusz Kokles két társával mindaddig feltartóztatta az etruszkokat, míg a rómaiak a hidat lebontották. Ekkor beleugrott a folyóba és az ellenség dárdavetései között átúszott a túlsó partra. Róma ezt a bátor cselekedetet bőven megjutalmazta, ezenkívül annyi földdel ajándékozta meg a hőst, amennyit egy nap alatt körül tudott szántani. Az etruszkok azonban az ostrommal nem hagytak fel és nemsokára éhinség kezdte fenyegetni Rómát. Ebben a válságos helyzetben Kájusz Múciusz, mint szökevény átment az etruszk táborba, hogy Porzenna királyt megölhesse. Ámde Múciusz a sátorban az alvókat összetévesztette s nem Porzennát, hanem íródeákját szúrta le. Múciuszt persze elfogták és Porzenna elé vitték, aki ki akarta végeztetni, de előbb meg akarta kínoztatni, hogy valljon.

Mikor egy tüzes parazsakkal telt serpenyőt hoztak elő, Múciusz így szólt : “Ide nézz, király !" És ezzel jobb karját a tűz fölé tartva, egy arcrándítás nélkül égette azt meg. “Láttad ? - folytatta Múciusz - háromszáz ilyen ifjú, mint én, esküdtünk össze, hogy elpusztítunk. Ami nem sikerült nekem, sikerülni fog a társaimnak." Porzennát egyrészt a rettenthetetlen lelki erő, másrészt a vallomás annyira megrémítette, hogy Múciuszt szó nélkül elbocsátotta és békét kötött Rómával. Dacára a Rómaiak kétségtelen sikereinek, az immár agg Tarkviniusz Szuperbusz még egy utolsó kísérletet tett Róma visszafoglalására. Fellázította a latinok egy részét és erős sereggel Róma ellen indult. De ez a vállalkozása sem sikerült. Ebben az időben még rendkívül nehéz megvonni az időbeli határvonalakat és felette nehéz a mondai részt a valóságtól elkülöníteni. Nincsen kétségtelen adatunk arról, hogy a királyság mikor változott át arisztokratikus köztársasággá. Pedig, hogy ily természetű változás következett be s hogy a köztársasági államfők hatalma és helyzete nagyonis hasonlított a koronázatlan királyokéhoz, az nagyon is ki fog tünni. A római királyság és a konzulok által vezetett római köztársaság között mintegy áthidalásképpen fel kell tételeznünk, hogy Valériusz Puplikola konzulsága egyenlő volt a diktatúrával.

Valériusz Puplikola újból behozta a komicia centuriátát a vagyoni cenzussal, a szenátust kiegészítette, ő javasolta a lex de provokácione-t (azt a törvényt, hogy a pellengérre vagy halálra ítélt a népgyűlés ítéletéhez fellebbezzen), ő ültette hivatalukba a konzulokat. Szóval Valériusz volt a nevezetes, jótékony cselekedetű diktátor, aki a római köztársaság szervezetét megalapította. A római királyság, amely választáson alapult, egyszerre szünt meg és nem fokozatosan. Minthogy pedig a páter familiászok, a szenátus tagjai a rájuk visszaszállott hatalmat arisztokratikus értelemben kezelték, a köztársaság szervezete is arisztokratikus lett. A köztársaság felállítása tehát nem jelentette a demokrácia győzelmét, ellenben jelentette azt, hogy a királyság megszünt és helyét a két konzul, vagyis a kollégiális rendszer foglalta el. Sőt azt kell mondanunk, hogy a Tarkviniuszok elűzetése után csupán az a helyzet állott elő, mintha a király meghalt volna s a hatalom visszaszállt a pátricius családfőkre, miután innen származott a királyokra. Ezek a családfők egy “interrex"-et neveztek ki, aki talán Junius Brútusz volt. Az első interrex az öt nap leteltével Szpuriusz Lukréciuszt nevezte ki interrexnek, a városparancsnokot. Szpuriusz Lukréciusz interrex létére összehívta, mint azelőtt történt, a komicia centuriátát királyválasztó gyűlésre. Az összegyűlt népnek nem egy, hanem két nevet említett. A nép a javasoltakat megválasztotta, csakhogy az interrex nem megválasztott királyoknak, hanem prétoroknak (elöljáróknak) jelentette ki őket.

Ugy látszik, hogy prétor volt előbb a konzulok elnevezése. Történeti adat szerint két prétort választottak s ezek egyike Brútusz volt. Az alkotmányreform akként ment végbe, hogy Brútusz a pátriciusi családapáktól felhatalmazást kapott arra, hogy a komicia kuriátát egybehívja. Ez azt jelentette, hogy a pátriciusokat gyűjtötte össze, a plebejusokat pedig mellőzte s a pátriciusokkal biztosította a hatalmat az államfők számára. Ezt az alkalmat egyúttal felhasználta Brútusz arra is, hogy a Tarkviniuszokat száműzette és megeskettette a pátriciusokat, hogy sohasem fognak a királyság visszaállításába beleegyezni. A legrégibb köztársasági szervezetről tudjuk tehát, hogy két főhivatalnok (prétor, majd konzul) állott az élén, azonban hatalmi és hatáskör tekintetében meglehetősen korlátozva voltak. Ezek a korlátozások megnyilatkoztak abban, hogy a hatalom gyakorlata csak egy évre szólt, ketten gyakorolták, tehát ellenőrizték egymást és végül több törvény megszabta a konzulok kötelességét is. Azonkívül a konzul felelőssége akkor is fennmaradt, ha a magánéletbe vonult vissza. Papokat a konzul nem nevezhetett ki. A pontifexek és augurok a köztársaság óta külön autonóm testületeket alkottak, melyek önmagukat egészítették ki. Élükön állott a főpap : a pontifex maximusz.

A papok helyzete a konzulokkal szemben nagy mértékben önálló volt, mert a jóslatok, állami naptárak ügyének intézése akkora befolyást biztosítottak számára, mely egyértelmű volt az önállósággal. Némi összetartás mellett a közhangulatot irányítani tudták, ha akarták a konzulok ellen is. Katonai téren is korlátozva volt a konzuli hatalom, mert noha háború esetében ők voltak a nép, a sereg vezérei, azért megtehette a szenátus, ha szükségét látta, hogy diktátort neveztessen ki, aki mellett a konzuli hatalom teljesen eltörpült. Ami az igazságszolgáltatást illeti, itt már a konzuli hatalom alig jöhetett szóba, mert két úgynevezett kvesztor (kereső, kutató, nyomozó) gyakorolta az igazságszolgáltatást. A kvesztor intézmény még a királyság idejéből származott, de a köztársaság korában is megmaradt. A konzulok mellett teljesen önállóan működtek, a konzuloktól függetlenek voltak, de ők is csak egy évig gyakorolták a hatalmukat. A kvesztorok tekintélyét emelte az a körülmény, hogy az állami kincsekre és okiratokra is ők vigyáztak. A konzuli hatalmat kiváló mértékben korlátozta végül a Lex Valeria (Valériusz-féle törvény, másként lex de provokácione). A halálra vagy megkorbácsolásra ítéltnek ugyanis joga volt ahhoz, hogy a népgyűléshez fellebbezzen. Igy a konzul hatalma - rendelkezni a polgárok javai és élete felett - korlátozva volt. A Lex Valeria óta a konzulok a liktorok (törvényszolgák) vesszőkötegéből a bárdot a város területén kivétették és nem viseltek a városban bíbortógát, hanem csak bíborszegélyes tógát.

Végül pedig gyalog voltak kötelesek járni, mint bármely római polgár. A konzuli hatalom mellett nemcsak a legfontosabb volt, de adott esetben azt néha túlszárnyalta a szenátus, az öregek tanácsa. Ez a testület, mely kezdetben csakis patrícius családapákból állott és csak később jutottak be a plebejusok is - konszkripti néven - de csak kisebb számban, a királyság idejében pusztán tanácskozó testület volt, amelynek a király döntésére befolyása nem volt. De már a köztársaság megalakulása óta az állam súlypontja a szenátusba helyeződött át, mert ott egyesült a vagyoni és értelmi hatalom, minden tekintély, befolyás. Rendszerint a szenátus tagjai közül valók voltak a konzulok is. Amikor pedig hivataloskodásuk ideje lejárt, ugyancsak a szenátusba kerültek vissza s mint volt legfőbb állami hivatalnokok, nemcsak tapasztalataikat, hanem igen nagy befolyást vittek oda magukkal. Szó sem férhet hozzá, hogy idők folyamán csakugyan a római nép kiválóiból képződött a szenátus és ekként volt valami helyesség abban, hogy az állami élet és hatalom súlypontja ebben a testületben legyen. A szenátus a köztársaság kezdete óta már nemcsak tanácskozó, hanem határozó, döntő testület volt. A konzulok pedig olybá tüntek fel, mint akik a szenátus döntéseinek érvényt szereznek. Hogy mekkora volt a szenátus hatalma és jelentősége a köztársaság idejében, kitűnik abból, hogy a népgyűlések határozatai szenátusi jóváhagyástól függtek.

Igaz ugyan, hogy ezek szerint a szenátus volt a római államnak dereka, mindamellett volt eset, amikor a szenátus állami érdekből önmagát is korlátozta. A szenátus gondoskodott arról, hogy az esetben, ha az állam nagy veszedelemben forog, egyetlen ember kezében legyen minden hatalom, aki kivételes rendelkezési joggal ruháztassék fel. Ez volt a diktatúra. A diktatúra sok tekintetben hasonlított a királyi hatalomhoz, mert felelőtlen volt. Rendszerint egyik konzul lett a diktátor, aki már nem tizenkét, hanem huszonnégy liktorral indult el és azt tehette, amit akart, helyesebben : amit az állam érdekében akarnia kellett. Később a szenátus a diktatúrát, mint veszedelmet hozható intézményt eltörülte, de azért a szükséghez képest a konzulokat kivételes hatalommal és intézkedési jogkörrel ruházta fel.

A plebejusok mozgalma.

A római köztársaság első éveiről igen keveset tudunk, mert az emlékek és maradványok meglehetősen hézagosak. Annyit tudunk, hogy a római köztársaság Karthágóval békeszövetséget, illetőleg kereskedelmi szerződést kötött, amelyből az tűnik ki, hogy Karthágó kereskedelme és tengerészete már akkor messze túlszárnyalta Rómáét.

Szórványos adataink vannak arról, hogy Róma az összes latin községeknek protektora és ura volt. Viszont azt is tudjuk, hogy az etruszkok egy alkalommal győzelmesen harcoltak a rómaiak ellen és a latin községek lázadása sikerrel járt. Ezek azonban csak rövid ideig tartó, múló események voltak. Az etruszkok csakhamar meghunyászkodtak Róma hatalma előtt. A latinokkal való hadakozást pedig békeszövetség fejezte be. Eszerint a rómaiak és latinok örök időkre szövetkeznek és bizonyos tekintetben állami közösségre is lépnek. Mindezeknél tartósabb és következményeiben messze kiható volt a plebejusok merész küzdelme a pátriciusok ellen. A plebejusok küzdelmének előzményei kimagyarázhatók abból a helyzetből, amely a királyság intézményének eltörlése után keletkezett. Azáltal ugyanis, hogy a forradalom megdöntötte a királyságot, a pátriciusok, tehát az ősi előkelő családok helyzete egyszerre tetemesen megjavult. A pátricius a családapák hatalmából származott királyi hatalom a királyság megszüntével visszaszállott a pátriciusokra. A plebejusok ellenben az új rendszernek nem előnyeit, csak terheit, hátrányait érezték. Bizonyos ugyan, hogy a gőgös pátriciusok akkor, amikor a haza veszélyben volt, megkörnyékezték a plebejusokat, a népből valókat igéretek és a jobb jövővel való kecsegtetés által. Néhol engedményeket is tettek, de ezek csak látszólagosak voltak. A plebejusok csakhamar zúgolódni és elégedetlenkedni kezdtek.

Rendkívül súlyos és nyomós okai voltak a plebejusoknak arra, hogy ne legyenek megelégedve a helyzetükkel, mert azokkal a szolgáltatásokkal szemben, amelyeket az állam követelt tőlük, a kapott ellenszolgáltatások sehogy sem állottak arányban. A centuriarendszer óta a plebejusok katonakötelesek voltak, még pedig a legnagyobb mértékben. Tekintve azt, hogy Róma csaknem mindig hadakozott, a plebejusok nagy tömege csaknem mindig fegyverben állott. Ugyancsak a plebejusokat terhelte a közvetlen állami adó, mert a pátriciusok az állami nagybirtokoknak voltak a bérlői s mint ilyenek, nem adóztak, ellenben a plebejusok csekélyebb földtulajdonaik után aránytalanul voltak megadóztatva. Az állami közügyekbe úgyszólván be sem folytak, ellenben a két legsúlyosabb terhet, a katonáskodást és adózást ők viselték. Egészen logikus volt tehát, ha a plebejusok alaposan ráuntak a súlyos visszásságokra, annál is inkább, mert politikai téren nem volt kilátásuk a sérelmek orvoslására. A szenátusban, a népgyűléseken, a közhatalom gyakorlásában, mindenütt a pátriciusok voltak túlsúlyban, ők uralkodtak. Végül még egy rendkívül súlyos körülményt kell felemlítenünk. Az úgynevezett hitelezői jog a plebejus-adóst, sőt családját is teljesen kiszolgáltatta a pátricius hitelezőnek. Rettenetes lelketlenség nyilatkozott meg a hitelezői jogban. Mindenekelőtt figyelembe kell vennünk, hogy Rómában borzasztó nagy volt az uzsora, még pedig minden hónapra egy százalék. Amennyiben az adós a kamatokat nem fizette meg, azoknak összegét év végével hozzászámították a tőkéhez és ekként hat év alatt a tőke körülbelül megkétszereződött.

Ilyen uzsorát a szegény plebejus alig bírt meg, a tartozása nőtt, mint a lavina, már pedig tartozásáért a plebejus nemcsak vagyonilag, hanem saját személyes szabadságával is felelt. Ha ugyanis a plebejus kölcsönt vett fel, a mérlegtartó és öt tanu jelenlétében ünnepélyes esküt kellett tennie, hogyha a határidő lejártával nem fizetne, a hitelező jogosítva van börtönbe vetni vagy rabszolgává tenni őt. A hitelezőnek joga volt ahhoz, hogy a nem fizető adóst személyesen letartóztassa és kényszermunkára erőszakolja. A hitelezőnek ez a borzalmas joga kiterjedt az adós családjára, a gyermekeire is. A hitelezői jog feljogosította a hitelezőt arra is, hogyha az adós a további haladék leteltével sem fizetett, az adóst és családját rabszolgákként eladhatta. Ilyen rettenetes terhek súlya alatt bizony nagyon is jogosan keseredett el a plebejusok nagy tömege. Száz és száz eset ismétlődött meg, amikor a lelketlen pátricius hitelező az adós plebejust nemcsak anyagilag, de fizikailag és jogilag is teljesen tönkretette. Állami börtönök várták az adós plebejusokat, mert a pátriciusok rendesen börtönbe vetették nem fizető adósaikat. Szó sem férhet hozzá, hogy az állami börtönökbe zárt adós plebejusoknak valóságos kínszenvedés volt az élete. Alig kaptak ennivalót, közmunkákra kényszerítették mindaddig, amíg a hitelező nem jelentkezett, hogy adósát rabszolgának adja el.

Ilyen előzmények után a plebejusi nép elkeseredése áttörte azokat a gátakat, amelyeket a pátriciusi hatalom állított elébe. Állítólag Kr. e. 495-ben történt, hogy a volszkok ostrommal fenyegették Rómát. Ugyanekkor történt, hogy az állami adós-börtönből valamiképp kimenekült egy plebejus, aki valamikor centurio (százados) volt a hadseregben és több csatában vitézkedett. Segítséget, megváltást keresett a fórumon és rettenetesen megviselt külseje valóban nemcsak a szánalmat keltette fel, hanem forrongásba hozta a kedélyeket. A plebejusok nagy tömegekben verődtek össze és hangosan szitkozódtak a pátriciusok ellen. A megijedt pátriciusok unszolására Szerviliusz konzul különböző igéretekkel nagynehezen lecsendesítette a plebejusokat, sőt arra a hírre, hogy a volszkok immár útban vannak Róma ellen, a háború tartamára minden elzárt adós plebejust szabadnak nyilvánított. Ezenkívül megigérte, hogy a háború befejeztével a nép bajait véglegesen orvosoltatni fogja. A plebejusok beugrottak az igéreteknek, az ellenséget visszaverték, de a háború végeztével a másikkonzul, Appiusz Klaudiusz mitsem törődvén Szerviliusz igéreteivel, az adós plebejusokat összefogatta és lezáratta. Appiusz Klaudiusz következetes volt önmagához, amikor így cselekedett, mert szertelenül gőgös volt, pátriciusi családból származott és legkevésbé sem törődött a nyomorult nép bajaival.

Appiusz Klaudiusz konzul kérlelhetetlen és gőgös modora még inkább fokozta a plebejusok elkeseredését, annyira, hogy a következő évben már csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudott Valériusz diktátor sereget vezetni a szabinok ellen. A szabin háború befejeztével a plebejusokat ismét csak csalódás várta. Ekkor azonban a plebejusok tekintélyes serege, amelynek az ekvuszok ellen kellett volna harcba vonulnia, Róma közelében egy hegyre vonult és ott tábort ütött azzal a szándékkal, hogy új várost alapít és Rómába nem tér vissza. Erre már a szenátus is meghökkent. A pátriciusok nagy bajban voltak s napokon keresztül tanácskoztak azon, hogy mitévők legyenek. Végre is közvetítőnek felkérték Meneniusz Agrippát, aki állítólag az emberi test szervezetéről tartott meseelőadást, amely szerint, ha a test tagjai fellázadnak a gyomor ellen és a gyomor nem emészthet, akkor elpusztul a többi testrész is, az egész ember, amivel persze a római államra célzott. Mások szerint megnyerő modora által bírta visszatérésre a plebejusokat. Ezt a monda állítja. A valóságban azonban a plebejusok visszatérésüket feltételekhez kötötték, amelyeket a megszorult pátriciusok nagynehezen el is fogadtak. Minden plebejus amnesztiát kapott, a plebejusok adósságai elengedetettek s végül pedig a plebejusok védelmére két néptribuni állás (tribuni plebisz) szerveztetett.

Voltak ugyan azelőtt is tribunok (osztálymegállapítók), de azok jórészt csak pátriciusi érdekeket szolgáltak, holott az új tribunok kizárólag a nép (a plebsz) szolgálatára valók voltak. A néptribunok a plebejusok és pátriciusok békeszövetsége szerint, amelyekre mindkét fél esküt tett, sérthetetlenek voltak. A pátriciusok és plebejusok kibékülése ugyanazon módozatok mellett történt, mint amikor Róma valamely néppel szövetségre lépett. A szövetséget, illetőleg békét a plebejusok a Monsz Száceren, a Szent-hegyen kötötték meg, ahová a nép kivonult. Ez a béke pedig a kölcsönös eskü következtében úgy szerepelt, mint megszentelt törvény, s aki ezt a törvényt megsérti, az átkozottá válik és magára vonja az istenek haragját. A néptribunok személye szent és sérthetetlen, mert ők a népesség egyik, még pedig szám és teherviselés szerint nagyobb tömegének voltak a képviselői a szenátussal és a hatóságokkal szemben. Idővel a néptribunok hatalma, befolyása, jelentősége lényegesen emelkedett. Kezdetben csak általánosságok között mozogtak, így beválasztották őket a komicia centuriátába, a veszélybe jutott plebejusok érdekében személyesen beavatkozhattak, segítségére voltak az adósságai miatt zaklatott plebejusnak (segélyadás joga : jusz konsilii). Idővel ebből fejlődött ki az a szélesebb körű jog, hogy a szenátus vagy a konzul általános jellegű, de mindenesetre sértő rendelkezése ellen tiltakozással léphettek fel (jusz intercedendi).

Ehhez járult később az a jog, hogy a néptribun a nép érdekében bármely római polgárt, sőt hatósági embert is elfoghatott (jusz prenzionisz). Végül akkor volt a néptribunok joga a kifejlődés magaslatán, amikor joguk volt ahhoz, hogy az általuk összehívott plebejusi népgyűléseken tárgyaljanak s javaslataikat szavazás alá bocsáthatták. Ebből idővel majdnem bizonyos törvényhozási hatáskör fejlődött ki, amely a konzuli hatáskörrel egy színvonalra emelkedett. Ekképp lassan a néptribunok bejutottak a szenátusba, ahol szavazati jogot vívtak ki maguknak. A néptribunok intézményéhez járult később az ediliszek (edilesz plebisz) intézménye, amely jórészt gazdasági ügyekkel foglalkozott. A plebejusok térfoglalása érthető módon felingerelte a pátriciusokat, akik távolról sem gondoltak arra, hogy beletörődjenek az új helyzetbe. Hol apróbb kellemetlenkedésekkel, hol hatalmi durvaságokkal, de mindenesetre szünet nélkül zavarták a plebejusokat. A monda szerint Márciusz Koriolánuszt, a büszke pátriciust sértett önérzete vezérelte hazája, Róma ellen. A valóság szerint Koriolánusz a pátriciusok eszköze, végrehajtó közege volt, amikor egyik római éhinséget felhasználva, el akarták vele törültetni a néptribunok intézményét. A plebejusok azonban résen voltak és egy népgyűlésen kimondták Koriolánuszra a számkivetést. Koriolánusz a monda szerint a volszkokhoz menekült, akiket Róma ellen (helyesebben a plebejusok ellen) fegyverbe szólított.

A volszkok hatalmas serege már megszállotta Róma környékét, amikor Koriolánuszt felkereste Rómából felesége, Volumnia gyermekével és anyja, Veturia. Kérésüknek megvolt a foganatja, mert Koriolánusz nem támadta meg a várost. A volszkok seregével elvonult, de utóbb a volszkok felháborodásukban agyonverték. A pátriciusok és plebejusok között tehát - a szent eskü ellenére - komoly és tartós barátság többé nem állhatott fenn. Ellenkezőleg. A pátriciusok és plebejusok minduntalan a legélesebben szembekerültek egymással. Sajátságos helyzet alakult ki nemsokára Rómában. A pátriciusok külön vonultak teljesen, a plebejusok szintén és mindkét osztály a társadalmi, vagyoni, politikai dolgait a másiktól függetlenül intézte. A pátriciusok kúriák szerint tanácskoztak, a plebejusok tribuszokban. A pátriciusok külön áldoztak az isteneknek és a szentélyekbe nem bocsátották be a plebejusokat. Pátricius és plebejus között törvényes házasság (konubium) nem volt, holott római és latin között igen. Ezek az adatok a római állam egységének hiányait tárják fel. Különösen kiáltó és súlyos volt a plebejusok gazdasági helyzete, ha tekintetbe vesszük, hogy a plebejusok hulló vérével szerzett rengeteg területek, szántók, mezők nem osztattak meg jog szerint a nép között, hanem állami közvagyonnak jelentették ki azokat s a pátriciusok vették használatba, majd semmi, vagy nevetségesen csekély bérért.

A pátriciusok óriási állami földeket használtak, hasznosítottak a maguk számára és ezért még adót sem fizettek. Ekkora igazságtalanság rendkívül meghatotta Szpuriusz Kássziusz konzult, aki Kr. e. 486-ban elhatározta, hogy a plebejusok sérelmeit orvosolni fogja. Szpuriusz Kássziusz, amikor a plebejusok segítségére sietett, már harmadik éve volt konzul. Keresztülvitte, hogy az óriási állami szántóföldek törvény útján a lakosság között osztassanak fel, még pedig a szegények között. Ennek a törvénynek részletes tartalmát nem ismerjük, valamint azt sem, mennyiben érvényesítették. Csak azt tudjuk, hogy Szpuriusz Kássziusz konzultársa, Verginiusz a pátriciusok unszolására tiltakozott az agrártörvény végrehajtása ellen és ezzel megakasztotta a további akciót. A pátriciusok még tovább mentek. Amikor Szpuriusz Kássziusz konzulsága lejárt, a kvesztorok útján perbefogatták és mint a haza ellenségét a komicia centuriátá által halálra ítélték. Még azt is kivitték a pátriciusok, hogy maguk a plebejusok is követelték Szpuriusz Kássziusz halálát, csak azért, mert Szpuriusz Kássziusz a szövetséges latinoknak is akart földet juttatni. Tehát Szpuriusz Kássziuszt, a nép barátját a pátriciusok halálba küldték. Állítólag a tarpeji szikláról lökték le, mások szerint saját atyja szúrta le, a nép pedig későn ébredt a tévedésére és arra, hogy a pátriciusok rászedték.

Most már késő volt a követelőzés és mozgolódás, mert a pátriciusok vasszigorral nyomtak el minden megmozdulást. A plebejusok gyűléseinek határozatait, követeléseit, tiltakozását a pátricius uralom semmibe se vette. A Fábiusz-család szereplése eléggé bizonyította, hogy micsoda kíméletlenség lakozott a pátriciusokban. Az arisztokrácia uralmát a Fábiuszok hihetetlenül megszilárdították. Hat éven át a konzulok egyike mindig a Fábiuszok közül való volt, ekképp a Fábiusz-család valósággal uralkodott Róma felett. Persze, idővel maguk a pátriciusok unták meg a Fábiuszokat, noha nem lehet tagadni, hogy épp a Fábiuszok voltak azok, akik a pátriciusokat hallatlan befolyáshoz juttatták. Végül megtörtént, hogy a Fábiuszok kacérkodni kezdtek a néppel, a plebejusokkal. A Fábiuszoknak végtére is ki kellett vándorolniok. Magatartásuk sem a plebejusoknak, sem a féltékeny pátriciusoknak nem tetszett. Kr. e. 479-ben háromszázhat Fábiusz és közel négyezer kliense távozott Rómából. Az volt a tervük, hogy Róma közelében új várost alapítanak, de tervüket nem valósíthatták meg, mert az etruszkok két év mulva rajtuk ütöttek és alig néhánynak kivételével, akik Rómába menekültek, mind lemészárolták. A Fábiuszok halálharca később idealizálva ment át a nép köztudatába. Ugy szerepeltek, mint akik önként vállalták magukra a római nép harcát az etruszkok ellen s hősiesen estek el egy szálig, holott sorsukat a római nép sorsával összekapcsolni nem lehet.

A plebejusok megindult küzdelme a jogok kivívásáért természetesen nem szünetelt, sőt amikor a Fábiuszok kivonultak Róma kapuin, a plebejusok még inkább követelték a félreismert Kássziusz terveinek és javaslatainak megvalósítását. Igen érdekes a plebejusok, a nép folytatólagos küzdelme a jogegyenlőségért. Rendkívül sokáig tartott ez a küzdelem, mert a pátriciusok is szívósan ragaszkodtak a kizárólagos előjogaikhoz és ezek érdekében mozgósították a papságot is. De másrészt még szívósabbak voltak a plebejusok, kik folyton növekvő számuknál fogva már nem veszíthettek, csak nyerhettek. Publiusz Valeró tribun volt az, aki hatalmas lökést adott a népmozgalomnak, a plebejusok követeléseinek. Publiusz Valeró ugyanis azt a követelést állította fel, hogy ezentúl a plebejusok hatóságait, a tribunokat és az ediliszeket a plebejusok saját külön gyűléseiken válasszák. Ennek a követelésnek egyébként megvolt a magyarázata. Addig ugyanis a tribunokat plebejusok közül, de a komicia centuriátán, tehát a pátriciusi gyűlésen választották. Már pedig nem szenvedhetett kétséget, hogy a pátriciusok gondosan megválasztották azt az embert, akit a plebejusok élére helyeztek. Az ilyen tribun mindenesetre alkalmazkodni tudott a pátriciusokhoz és nem volt valami nagyon veszedelmes ember. Publiusz Valeró ezt akarta megszűntetni, amikor javaslatával előállott.

Ő ugyanis határozott biztosítékot követelt arra vonatkozólag, hogy valóban olyan férfiak jutnak a tribunuszi és ediliszi hivatalokba, akik nemcsak a népből valók, hanem valóban a nép érdekeit képviselik. Ezt a javaslatot - azt mondják a történeti adatok - az első alkalommal, amikor szavazni kellett fölötte, a pátriciusok megbuktatták, de már Publiusz második tribunuszi esztendejében keresztülment, noha még ezután is sokat mesterkedtek ellene a pátriciusok. Ugyancsak rendkívül érdekes és nagy horderejű volt 462-ben Terentiliusz Harza tribun javaslata. Azt követelte s ez a követelése teljesen indokolt volt, hogy ha kivételes hadiállapotra nem is, de legalább a rendes, békés időkre a konzul büntető főhatalma írásban körvonalaztassék. A javaslat igazi célja az volt, hogy a római plebejus magánjogi helyzete tisztázva legyen és tudja mindenki, hogy minő jogokra támaszkodhatik, amelyeket a konzul sérelem nélkül meg nem támadhat. A pátriciusok közül való konzulok ugyanis keveset törődtek azzal, hogy a plebejusoknak vannak-e jogaik. A jogszolgáltatás ebben az időben jórészt csak hagyományokon alapult, körvonalai nem voltak pontosan megvonva, a plebejusok tehát ki voltak szolgáltatva az önkénynek. Az ősi jogszokásokat a pátriciusok természetes a saját javukra használták ki. A pátriciusok az ilyen gyökeres reformnak természetesen ellenségei voltak és minden tőlük telhető erővel szembehelyezkedtek a plebejusok követeléseivel.

Másrészt azonban a pátriciusok eléggé agyafúrtak voltak ahhoz, hogy apróbb engedményekkel mintegy port hintsenek a plebsz szemébe és lehetőleg fékentartsák a szenvedélyét. Igy többek között a pátriciusok a komicia centuriátá egyik határozatával a tribunok számát ötről tízre emelték fel. Kr. e. 456-ban pedig Iciliusz tribunnak javaslatát emelte törvényerőre a szenátus hozzájárulása. Eszerint a jórészt pátriciusok által birtokba vett szántóföldeket és legelőket részben átengedték a pátriciusok a szegényebb plebejusbelieknek. Ámde a pátriciusok voltak annyira előrelátók, hogy nagylelkűségük ne maradjon ingyenes, mert kimondották, hogy az állam köteles őket kárpótolni. Látszólagos engedmény volt a plebejusok számára a Kr. e. 454-ben Aterniusz és Tarpejusz konzulok által javasolt azon törvény, hogy ne csak a konzuloknak, hanem a tribunoknak és ediliszeknek is legyen büntető hatáskörük, de csakis 30 darab marha és két juh erejéig.

A decemvirek. A római nép törvénykönyve.

A plebejusok megtanulták, meg is szokták, hogy ne bízzanak a pátriciusok igéreteinek tartósságában. Ismételten követelték a Terentiliusz Harza-féle indítvány keresztülvitelét, a törvények összeírását.

A plebejusok követelése oly határozott volt, hogy most már a szenátus nem térhetett ki előle. A törvénykönyvek megszerkesztése azonban kétségtelenül nem volt csekély feladat, mert azokat csakis olyan férfiak készíthették el, akik teljesen függetlenül dolgozhattak és sem hatósági, sem egyéb befolyásnak alárendelve nincsenek. A törvénykönyv-szerkesztőket ezért a legfőbb állami hatalommal is fel kellett ruházni. A pátriciusok most már nem ellenezték a törvények megírását, csak ahhoz ragaszkodtak, hogy a törvények összeírói a pátriciusok köréből valók legyenek. A plebejusok ebbe is belenyugodtak. Ekképp történt, hogy Kr. e. 451-ben a komicia centuriátán tíz pátriciusi férfiút, decemvireket választottak, akiket konzuli hatalommal ruháztak fel abból a célból, hogy a törvényekről írott gyűjteményt készítsenek. A decemvirek választását a szenátus a maga hatalmával és tekintélyével megerősítette. Igy alkotmányváltozás is következett be, miután a decemvirekre különös állami főhatalmat ruháztak. A megválasztott decemvirek Kr. e. 451-ben, tavasz végén elfoglalták hivatalaikat. Hárman közülük Dél-Itáliába, majd Görögországba mentek tanulmányútra, hogy a törvénykönyvek szerkezetét megismerjék. A decemvirek közül Szpuriusz Posztumusz, Aureliusz Manliusz és Szerviusz Szulpiciusz felkérték az efezoszi Hermodoroszt, hogy a könyvek megírásánál legyen segítségükre. A dolgok ilyen állása mellett a plebejusok joggal remélhették, hogy követeléseik komolyan meg fognak valósulni, holott, amint látni fogjuk, a decemvirek hatalma valóságos átka lett épp a plebejusoknak. A decemvirek még az év folyamán elkészítették a törvénygyűjteményeket.

Tíz érctáblára vésették fel és közszemlére tétették ki. Ezeket a törvénygyűjteményeket némi módosítások után a komicia centuriáta és a komicia kuriátá is helybenhagyta. A tíz törvénytáblát a következő évben még kettővel egészítették ki. Igy ez a tizenkéttáblás törvény (legesz duodecim tabulárum) volt a római törvényhozás alapja. Magáról a tizenkéttáblás törvényről, amelyet a római tanulóknak kívülről kellett tudniok, csak egy és mást említünk fel. Egyik lényeges intézkedése volt az, hogy a családapai, tehát a legfőbb hatalmat annyiban korlátozta, hogy amennyiben a családapa a fiát vagy rabszolgáját háromszor eladta, ezáltal az illető szabaddá vált és nem tartozott többé családfői hatalom alá. Az adósnak a helyzetén látszólag könnyített a tizenkéttáblás törvény. Kimondta ugyanis, hogy az adós elítélése után még harmincnapi haladékot kap adósságai rendezésére. Mielőtt bilincsekbe vernék, még további hatvan napig köteles várni a hitelező, hátha akad rokon, ismerős, jóbarát, aki az adóst kiváltja. Végül, mielőtt az adós börtönbe került volna, előbb a fórumra kellett vinni, ahol letartóztatását kihirdették és csak ha akkor sem jelentkezett senki, akkor került fogságba. Az adós bilincseinek súlya nem lehetett több 71/2 kilónál. Súlyos büntetéseket rótt ki a tizenkéttáblás törvény a lopásra és az uzsorára.

Appiusz Klaudiusz decemvir zsarnokoskodása.

Miután a decemvirekre ruháztatott át a legfőbb állami hatalom, amíg a decemvirek hivataloskodtak, sem konzul, sem tribun nem volt és a néphez való fellebbezési jogot sem gyakorolhatta senki. A decemvirek voltak az állam korlátlan urai. Nem lehetett tehát csodálkozni azon, ha akadt decemvir, aki nem tudott a hatalomtól megválni. Az a férfiú, aki igazi zsarnoka lett a plebejusoknak, Appiusz Klaudiusz decemvir volt. Valamennyi decemvir között ő volt a legvagyonosabb és a leggőgösebb. Nem ismert határt az erőszakoskodásban és mire a decemvirek hivataloskodásának ideje lejárt, ő már készen volt a maga államcsíny-tervezetével, hogy magához ragadja a főhatalmat. Ugyanis azt az álhírt terjesztette, hogy a törvénygyűjtemény még kiegészítésekre szorul, tehát a decemvireket újból meg kell választani, úgy azonban, hogy a régiek jórészt újakkal cseréltessenek ki. Appiusz Klaudiusz ravasz terve győzött. Sikerült neki keresztülvinnie, hogy a következő évre újból decemvireket választottak. Ezek között ott volt természetesen maga Appiusz Klaudiusz, ellenben a többiek jórészt jelentéktelen vagy olyan emberek voltak, akik lekötelezettjei voltak Appiusz Klaudiusznak. Az új decemvirek Appiusz Klaudiusz befolyása alatt nemsokára a leghatározottabb önkénykedéssel léptek fel a plebejusokkal szemben. Ugy viselkedett minden egyes decemvir, mint valami diktátor. Minden decemvir 12 törvényszolga (liktor) kíséretében járt-kelt.

A nekik nem tetsző polgárokat letartóztatták. Több polgárt hamis vádak alapján kivégeztettek. A decemviri intézmény tehát az elfajulás útjára lépett. Hogy a pátriciusi osztályuralom hatotta át az intézményt, az kitűnik abból a rendelkezésből, amelyet a tizenkéttáblás törvénygyűjteménybe akkor vettek bele, melynek értelmében pátricius és plebejusbeli törvényes házasságra nem léphetnek. Torkig volt a nép a decemvirekkel. Kedélye forrongott és csak alkalom és vezető hiányzott a nyilt lázadásra. A decemvireknek pedig eszük ágában sem volt, hogy hivataluktól a hivataloskodási idő lejártával megváljanak. A decemvirek további történetéről érdekes, néhol talán kiszínezett, de jellemző adatok állanak rendelkezésünkre. Abban az időben történt, hogy az ekvuszok és a szabinok betörtek Róma területére. A decemvirek két sereget szerveztek az ellenség ellen. A decemvirek közül csak Appiusz Klaudiusz maradt otthon, Rómában. Mindkét római hadsereg - mely jórészt plebejusokból állott - csak a legnagyobb kedvetlenség között, minden morális lelkesedés nélkül vonult hadba. Nem volt csoda tehát, hogy vereséget szenvedtek. Attól lehetett tartani, hogy az ellenség Rómát veszi most ostrom alá. A közhangulat tehát meglehetősen izgatott volt.

Ekkor történt, hogy egy igen tekintélyes plebejus : Luciusz Szikciusz, aki számos csatában vitézül harcolt a római becsületért, a táborban egész nyiltan felszólalt a zsarnokság ellen és azt ajánlotta, hogy a plebejusok hagyják el Rómát. A táborban levő decemvireknek természetesen az volt az első dolguk, hogy Szikciuszt orvul megölették. A decemvirek gyalázatossága érthető felháborodást keltett a plebejusok között, akik Szikciuszt állami költségen, nagy pompával temettették el. Ámde történt ezenkívül még egy jellemzőbb eset is, amely nagyban hozzájárult az elégedetlenség fokozásához. Említettük ugyanis, hogy Appiusz Klaudiusz Rómában maradt, ahol egymaga gyakorolta a közhatalmat. Appiusz Klaudiusz elbizakodottságában és mint ismert élvhajhászó ember eszébe vette, hogy egy Virginiusz nevű tekintélyes plebejus lányát, a szép Virginiát szeretőjévé fogja tenni. Abban az időben a szép hajadon apja épp a táborban volt, Virginia pedig már jegyese volt Luciusz Iciliusz plebejusnak, aki azelőtt tribuni hivatalt töltött be. Virginia állhatatosan és bátran elutasította Appiusz Klaudiusz udvarlásait, mire ez gyalázatos furfanghoz fordult. Volt ugyanis egy kliense, Márkusz Klaudiusz, akit rávett, tegyen nála panaszt, hogy Virginia az ő rabszolganője, tehát jogigényt tart rá. Amikor Virginia egy alkalommal a fórumra ment, a kliens megragadta s azzal a kijelentéssel, hogy Virginia az ő rabszolganője, azt parancsolta, hogy kövesse őt.

A szerencsétlen hajadon ijedten felkiáltott, a nép összeverődött és már-már zavargás lett volna, ha a nyomorult bérenc ki nem jelenti, hogy ő nem akar erőszakoskodni, hanem csak a jogát keresi. Ekképp az ügy Appiusz Klaudiusz decemvir elé került, akinek épp csak ez volt a célja. Ő előtte s vele egyetértve a kliens azt hazudta, hogy Virginia mint rabnő az ő házában született, onnan lopták el és csenték be Virginiusz házába. Virginia védelmezői óva intették Appiusz Klaudiuszt, hogy ne hozzon addig ítéletet, amíg Virginia apja meg nem érkezik, addig pedig tekintsék szabadnak. Appiusz ugyan beleegyezett abba, hogy az apát hozzák haza a táborból, másrészt azonban a döntésig a hajadont odaítélte az aljas kliensnek, hogy egyelőre ez tartsa magánál. Appiusz rendelkezése nagy felháborodást idézett elő, mert Virginia vőlegénye, Iciliusz és nagybátyja, Numitoriusz odarohantak a fórumra és izgató beszédeket tartottak a zsarnok Appiusz ellen. Appiusz meghökkent, de kijelentette, hogyha másnap a leány apja nem jelentkezik, ítéletet fog mondani. Erre a vőlegény és a lány rokonai sietve elvágtattak a táborba, hogy Virginia apját lánya védelmére bevigyék Rómába. Kevéssel később megérkezett a gaz Appiusz hírnöke is, aki azt a parancsot hozta, hogy Virginiuszt tartóztassák le. De már akkor Virginiusz szabadságot kapva vágtatott vissza Rómába. Másnap számos asszony kíséretében megjelent a fórumon, ahol esdve kérte az embereket, hogy ne hagyják őt magára.

Appiuszt azonban semmi sem hatotta meg, mert aljas tervét keresztül akarta erőszakolni. Törvénykezésbe fogott tehát és betanított kliense újból előadta a hazug vádat. Azt követelte, hogy a hajadont mint rabszolganőt ítélje oda neki. Néma csend következett. De amikor az aljas bérenc előlépett, hogy magával vonszolja a hajadont, izgatott kiáltások hangzottak el. A nép forrongani kezdett. Appiusz azonban nem jött zavarba, kijelentette, hogy igen jól tudja, hogy a nép támadás céljából verődött össze, azért idejekorán fegyvereseket rendelt oda. A fegyvertelen nép meghökkenve hátrált, amikor a fegyveres szolgák előrohantak. Virginia tehát el volt veszve. Ekkor Virginiusz azt kérte Appiusztól, engedje meg, hogy leányával még egyszer beszélhessen. Persze, ez csak kifogás volt a szomorú megoldás keresztülvitelére, mert amikor Virginia apjával félrevonult, az apa kést rántott és szerencsétlen leányát szíven szúrta. “Csak így adhatom vissza a szabadságodat !" - kiáltotta félőrülten. Virginiusz erre elrohant, míg a lány rokonai és a vőlegény az odatóduló népnek megmutogatták a szerencsétlen hajadon holttestét és bosszúért kiáltottak. A nép dühös haragra lobbanva megtámadta Appiusz fegyvereseit, megszalasztja őket, a zsarnok maga is sebesülten menekül palotájába. Ezalatt a szerencsétlen apa a táborba vágtatott, ahol a katonáknak szenvedélyes szavakban elmondta a szomorú esetet.

Szavainak oly hatása volt, hogy a hadsereg szó nélkül hátat fordított az ellenségnek és Róma ellen vonult s megszállta az Aventinusz-hegyet. Csatlakozott nemsokára a másik sereg is, amely a szabinok ellen volt kirendelve, de Szikciusz megöletésének hírére szintén visszatért. Hasztalan volt a pátriciusok minden kérlelése. A plebejusok, még pedig elsősorban a plebejusokból álló hadsereg azt követelte, hogy a decemvirek azonnal pusztuljanak el a hivatalukból, mert addig még csak szóba sem állanak. Készülődni kezdtek, hogy feleségeikkel, gyermekeikkel kivonulnak Rómából. Ez végre is hatott, mert a pátriciusok nagyon megijedtek attól a veszedelemtől, amely a plebejusok újabbi kitelepedéséből származhatott volna. A decemvirek sietve letették hivatalukat és egy ideiglenes, átmeneti állapot következett be, amikor a két népbarát érzelmű, derék pátricius, névszerint Luciusz Valériusz Potitusz és Márkusz Horáciusz Bárbátusz személyesen mentek ki a Szent-hegyre, hogy a néppel tárgyaljanak. Csak nagynehezen, hosszas tárgyalások után tért vissza a nép Rómába, miután biztosították számára a teljes amnesztiát, a tribuni hivatal és konzulság visszaállítását és a fellebbezési jog életbeléptetését. De előbb megszállották az Aventinuszt, ahol a főpap elnöklete alatt tíz tribunt választottak (köztük voltak : Iciliusz, Virginiusz és Numitoriusz). Azután bejelentette a népgyűlés, hogy az adott ígéretek azonnali megvalósítását követeli s erről néphatározatot (plebiszcitum) hozott.

Az interrex összehívta a komicia centuriátát, amely a két derék pátriciust, Luciusz Valériuszt és Márkusz Horáciuszt Kr. e. 449-ben konzuloknak választotta meg s külön utasítást adott nekik a törvényes rend védelmezésére és a szabadság helyreállítására. Appiusz Klaudiusz és a többi decemvir börtönbe került. Appiusz öngyilkos lett, a többieket pedig később néphatározat alapján száműzték.

A plebejusok érvényesülése. - Demokratikus törvények.

Nagyon derék két konzulja volt ekkor Rómának. Első feladatuknak azt tekintették, hogy a köztársaság alkotmányát újjászervezzék és minden zsarnokság ellen megvédelmezzék. Ők voltak szerzői a híres Valeriusz-Horáciusz-féle törvényeknek, amelyek kimondták, hogy átok terhe alatt tilos ezentúl olyan hatóságot felállítani, olyan hivatalnokot választani, aki ellen a néphez ne lehetne fellebbezni. Ez a rendelkezés nem érintette ugyan a diktátori intézményt, de elejét akarta venni minden zsarnokság beférkőzésének. Arról is rendelkezett a nevezetes törvény, hogy a plebejusok hivatalnokai, a tribunok, ediliszek, népbírák sérthetetlenek (szakroszankti).

Aki ezeket megsérti, annak feje hulljon le. Végül azt is kimondta ez a törvény, hogy amit a plebejusok gyűléseiken határoznak, az törvény erejével bír. Természetes, hogy ezen törvények kötelező ereje egyelőre csak a plebejusokra szorítkozott, de már nevezetes lépést, nagy haladást jelentett a demokrácia javára. Ezek után a plebejusok befolyása folyton emelkedett. A népgyűlések jelentősége önkéntelenül is oly fontossá kezdett válni, hogy a pátriciusok kliensei is odaszoktak, ami természetesen meglazította a pátriciusoktól való függés kötelékeit. Óriási lett a tribunok hatalma és törvényhozói jelentősége, mire maguk a konzulok igyekeztek konkurrenciát csinálni a tribunoknak azáltal, hogy a népet nem centuriák, hanem tribuszok szerint hívták össze, ahol természetesen szintén a plebejusok voltak többségben. Ez volt az úgynevezett komicia tributa, amelyet első ízben Kr. e. 447-ben hívtak egybe a konzulok, hogy az addig általuk kinevezett kvesztorokat a nép által választassák. Igy kezdett a demokrácia lassankint tért hódítani. Egyúttal sokkal könnyebb lett a konzulok helyzete azáltal, hogy kétféle módon érintkezhettek a néppel, egyszer a komicia centuriátán, másodszor a komicia tribután. Ilyen nevezetes belső reformok közben Rómának nehéz háborúkat kellett viselni a volszkuszok és uzok ellen. Ancium, a híres volszkusz város Róma hatalmába került, Kvinkciusz Cincinnátuszt pedig a nép a monda szerint az eke szarva mellől szólította el a diktátorságra és mint ilyen verte le Kr. e. 458-ban az ekvuszokat.

A római plebejusok a küzdelmek során jelentékeny vívmányokra tettek ugyan szert, de még mindig messze állottak a jogegyenlőségtől és a hatalomban való egyenlő osztozkodástól. A plebejus még nagyon is távol állott attól, hogy teljesjogú római polgárnak vallhassa magát. Az addig elért vívmányok talán kielégíthették a plebejus földmívest, kisiparost, de semmiesetre sem a némi vagyonhoz és kultúrához jutott értelmesebb plebejusokat, akik között nem is egy, de sok vagyonos család akadt, amelynek tagjai a jogért való küzdelemben nevezetes szerepet játszottak. Az ilyen plebejus-családok nem elégedhettek meg a felsorolt vívmányokkal, mert ők a büszke pátriciusi családokkal teljes egyenjogúságot követeltek. Az volt a céljuk, hogy a plebejus is - természetesen csak a módosabb és műveltebb - résztvegyen a legfőbb államhatalom gyakorlásában és konzul is lehessen. A pátriciusoknak nem volt elég a mult sok tanulsága s a leghatározottabban ellenezték ezeket a plebejusi terveket és elég merészek voltak azzal állani elő, hogy vallási okok tiltják a plebejusok részvételét minden főbb állami hatalom gyakorlásában, mert különben lesujt az - istenek haragja. Ilyen körülmények között az előkelőbb, vagyonos plebejusok elsősorban a pátriciusok vallási felfogása ellen intéztek egy alapos rohamot. Ismeretes ugyan, hogy már a tizenkéttáblás törvényekben benne volt (és ez annakidején természetesen a pátriciusok mesterkedése folytán jutott be), hogy a pátriciusok és plebejusok egymás között érvényes házasságot nem köthetnek - vallási okokból.

Ha valaki kérdezte a pátriciusokat, hogy miféle vallási ok játszik itt szerepet, akkor egy dodonai felelettel vágták ki magukat : az istenek akarták ezt így. A plebejusok előkelőbb családjai azonban ezekkel a semmitmondó magyarázatokkal nem érték be, hanem tribunjuk, Kanulejusz által Kr. e. 445-ben azt követelték, hogy a pátriciusok és plebejusok érvényes házasságot köthessenek. Követelték továbbá azt is, hogy az egyik konzul plebejus legyen. A plebejusi népgyűlésen óriási volt a lelkesedés, amikor Kanulejusz a két javaslatot előterjesztette. Maguk a pátriciusok is belátták, hogy ostoba kifogással vagy erőszakkal most már semmire sem mehetnek. Feladták tehát álláspontjukat és beleegyeztek az ilyen házasságok érvényességébe. Ámde a konzuli hatalmat a pátriciusok sehogy sem akarták a plebejusokkal megosztani. Hiába döntött volna efelett egy népgyűlés, mert a komicia centuriáta és kuriáta hozzájárulása is szükséges lett volna ehhez az alkotmányváltozáshoz. Már pedig erre a hozzájárulásra nem volt semmi kilátás. Végre is a pátriciusok egyezségre léptek a plebejusokkal. A konzulság továbbra is tisztán pátriciusi hivatalnak maradt meg, ellenben egyik esztendőben konzulok helyett hat katonai tribunt választottak hasonló hatalommal felruházva. Ilyen katonai tribunok plebejusok is lehettek. Eszerint, ha nem is konzul név alatt, de másként a plebejusok is résztvehettek a legfőbb állami hatalom gyakorlásában.

A szenátusnak volt fenntartva annak az eldöntése, hogy a következő évre konzulok vagy katonai tribunok választassanak-e. A pátriciusok és a szenátus csalafintaságát igazolta az, hogy Kr. e. 444-től 409-ig húsz esetben konzulok és csak tizenhat esetben állottak katonai tribunok Róma élén, holott Kr. e. 409-től 376-ig már a plebejusi katonai tribunok uralma volt a túlnyomó. Ezek után a pátriciusok már tisztában lehettek afelől, hogy a plebejusok rohamait a régi alkotmány ellen sokáig nem képesek elhárítani és kénytelenek lesznek a plebejusokkal nemcsak megosztani, hanem jórészt nekik átengedni a hatalmat. Valamilyen úton-módon tehát kárpótolni akarták magukat a szorongatott pátriciusok, amikor keresztülvitték most már ők, hogy a legfőbb hatalom egyik fontos gyakorlati ága önállósítassék egy új főhivatalban, amelybe csak pátriciusok juthatnak. Igy keletkezett a cenzori (népbecslői) hivatal, amelynek rendkívül nagy volt a jelentősége. A cenzorok eredeti, fontos feladata az volt, hogy a polgárokat vagyoni erejük szerint megbecsülték és megfelelő vagyoni osztályokba és centuriákba sorozták. Tagadhatatlan, hogy a cenzorok óriási befolyást gyakoroltak hivatali működésük útján a komicia centuriátá alakulására. Ők ügyeltek a tribuszi listákra, mindezekhez hozzájött a szenátus kiegészítése, az állami javadalmak kezelése, az állami bérletek, bányák, erdők igazgatása.

Végül a cenzorok lettek a közerkölcsök őrei s azt a hatalmat felhasználhatták arra, hogy a méltatlanokat a szenátusból, a főbb katonák, lovagok sorából törölték. A cenzorok hivatala tehát idővel annyira fontos lett, hogy ezen méltóság viselői az állami élet csaknem minden részébe beavatkozhattak. Eredetileg két cenzor volt és hivataloskodásuk öt évre terjedt. De a gyanakvó plebejusok csakhamar keresztülvitték (Emiliusz törvénye által Kr. e. 434-ben), hogy a cenzor csak másfél évig hivataloskodhassék. A pátriciusok hatalma és ereje a plebejusokkal szemben mindenesetre csökkent, mindazonáltal a pátriciusoknak volt még annyi erejük, hogy évtizedeken keresztül nemcsak szívósan, de bizonyos eredményekkel védekezhessenek. A pátriciusi családok számos plebejusi beházasodás következtében úgyszólván felfrissültek, mert sok beházasodott plebejus pátriciusabb lett a régi pátriciusoknál. Hosszú időkre csakugyan meg is szüntek az engedmények a nép számára. A pátriciusok Kr. e. 445-től 400-ig ki tudták vinni, hogy katonai tribunt ne válasszanak. Csak 400-ban választottak négy katonai tribunt s a plebejusok azt is kierőszakolták, hogy a kvesztorok száma kettőről négyre emeltessék és plebejusok is lehessenek kvesztorok. Ezzel a római nép közhangulata nemcsak lecsendesedett, hanem kezdett megnyugodni, amennyiben befelé békés állapotok keletkeztek.

Ekképen Róma nagy erőhöz jutott és ezt az erejét képes volt kifelé is éreztetni.

Róma hatalmi fejlődése. - Az itáliai népmozgalmak.

Róma erőbeli súlyát elsősorban a latinok és hernikuszok érezték. Miként említettük, a Szpuriusz Kassziusz által Kr. e. 493-ban megújított római-latin szövetség teljes jogegyenlőséget biztosított Róma és a latin városok szövetsége között. A közös szövetséges hadsereg két egyenlő számú hadosztályból állott. A közös hadsereg fővezére évenként váltakozott. A hadizsákmány, valamint a háborúban elfoglalt terület közös volt, ha pedig valamely meghódított területet be akartak népesíteni, akkor egyenlően telepítettek oda rómaiakat és latinokat. A dolog természetében rejlett azonban, hogy ez a békés, egyenlő jogokon alapuló helyzet nem soká tarthatott. Mert amíg egyik oldalon egy hatalmas nagy város állott, a másik oldalon a szövetséges társ harminc városból alakult ki. Viszont azonban Róma ugyanannyit nyomott a latban, mint a többiek együttvéve. A szövetséges viszonyban már hallgatagon benne volt Róma jövendő hegemóniája. Nem volt nehéz megjósolni, hogy idővel Róma a szövetségeseket egyszerűen bekebelezi. Róma lassan, de biztos eredménnyel fogott bele munkájába.

Kezdetben csak azt kívánta, hogy a hadvezért és főtiszteket ő nevezze ki s ezek rómaiak legyenek. Majd később a hódított területekből kevesebbet juttatott a szövetségeseknek, az oroszlánrészt megtartotta magának. A szövetséges városoktól néhány év múlva azt kívánta, hogy épp olyan legyen a szervezetük, mint Rómáé. Keresztülvitte tehát, hogy a szövetségesek szüntessék meg a királyság intézményét. Mindaddig, amíg Rómát és szövetségeseit a szomszédos latin törzsek fenyegették, tehát amíg komoly szüksége volt Rómának a szövetségi erőre, addig Róma kíméletesen bánt szövetségeseivel és nem provokálta őket. De amint külső ellenségeit legyőzte és az otthoni politikai villongások is szünőfélben voltak, Róma már éreztetni kezdte a túlsúlyát szövetségeseivel szemben is. Már 446-ban, amikor Ardea és Aricia polgárai vitába keveredtek egy terület felett és Rómát kérték fel, hogy békebírókat küldjön ki, a római békebírák akképp döntötték el a vitát, hogy a kérdéses területet Rómának ítélték oda. Emiatt az ardeabeliek plebejusai forrongásba törtek ki, mire a pátriciusaik Rómába menekültek, Róma pedig büntetésül Ardeának jókora közterületét egyszerűen birtokba vette. Ezzel azután kezdetét vette a szövetségesek elfordulása Rómától. Ugyanabban az időben fordult Róma az etruszkok ellen is. Említettük, hogy az etruszkok igen nagy hatalomra tettek szert régebben és már-már az a látszat keletkezett, mintha egész Itália etruszk uralom alá jutna. Porzenna etruszk király meghódította Láciumot és ezzel megvetette alapját az etruszk uralomnak, amely az Alpesek déli lejtőjétől Alsó-Itáliáig terjedt.

Az etruszkok szövetségben voltak a karthágóiakkal, akik Szárdiniát hódították meg. A karthágóiak részéről nagy veszedelem fenyegette az alsó-itáliai és sziciliai görög gyarmatokat, ami - amint látni fogjuk - nevezetes mérkőzésekre vezetett. Lácium idővel kiszabadult az etruszkok fennhatósága alól. Hasonlóképp a görög gyarmatok is összeszedték minden erejüket, hogy önállóságukat megvédhessék a karthágóiakkal és az etruszkokkal szemben is. Szirakuzai Gelon és agragászi Theron 480-ban fényes győzelmet arattak Himera mellett a karthágói Hamilkáron. Hat évvel később pedig szirakuzai Hieron és a kumei lakosság tönkrevert egy hatalmas etruszk hajóhadat. Az etruszkokra tehát kemény napok jártak. Mert nemcsak a görög gyarmatbeliek szorongatták őket, hanem a szamnitok is ( a szabinok egyik raja), elfoglalták tőlük Kampániát, amely pedig bőséges termésénél fogva ugyancsak féltett területe volt az etruszkoknak. Súlyos veszedelem fenyegette az etruszkokat észak felől a kelták népeiben, akik a nagy indogermán népcsaládhoz tartoztak s a görögök és itálok ősei mögött jöttek át Európába, ahol mindenekelőtt az Alpok északi lejtőin állapodtak meg. Onnan tovább vonultak nyugat felé és a mai francia föld északi részén hagytak számos telepest hátra.

Majd átmentek angol és ír területre, sőt a Pireneusokon is átvonultak, de amint a nyugati tengerpartokat elérték és tovább már nem mehettek, egy tekintélyes kelta tömeg visszatért és elözönlötte Közép-Európát. Sőt egy részük áthágta az Alpeseket és az etruszkok nem csekély rémületére megjelentek a Pádusz (Pó) vidékén. A kelták harckedvelő bátor néptörzsek voltak és leghelyesebben őket lehet az ókor verekedő barbárjainak tekinteni. Célt, tervet nem állapítottak meg, csak keresve keresték a harci sikereket. Az etruszkok meglehetősen magas kultúrája kénytelen volt a kelta barbárok elől meghátrálni. A görögök, a kelta gallok és a rómaiak támadásai aztán csakhamar összeroppantották az egykor nagy etruszk birodalmat. A rómaiak, amint észrevették az etruszkok szorult helyzetét, maguk is segítettek tönkretenni őket. Okot kerestek és találtak is a háborús beavatkozásra. Ez pedig az volt, hogy Fidene római város elszakadt Rómától, Veji pedig, a hatalmas etruszk város támogatta Fidenét az elszakadásban. Róma igen nagy sereggel vonult ki Fidene ellen, amelyet 426-ban bevett és elpusztított. Ugyanakkor megtámadta Vejit is, de itt a rómaiak kénytelenek voltak rendes ostromot indítani. Veji ugyanis nagyon meg volt erősítve, hatalmas sziklavára szinte bevehetetlennek látszott. Mindazonáltal a római sereg Márkusz Furiusz Kamillusz vezérlete alatt bevette a hatalmas várost és lakóit rabságba hurcolta. A rómaiak eljárása azonban csakhamar megbosszulta magát és szomorúan tapasztalhatták, hogy kár volt tönkretenni északon az etruszkok birodalmát.

Nemsokára ugyanis nagy tömegekben tódultak lefelé a gallok és pusztítva, rabolva vonultak le Etrurián. Kluzium várost csakhamar ostrom alá fogták, a megszorult etruszkok pedig Rómához fordultak segítségért. A rómaiak azonban csak néhány követet küldtek Brennuszhoz, a gallok királyához és arra kérték, hogy elégedjék meg eddigi sikereivel és ne vonuljon tovább. Ez a kérlelés persze eredménytelen maradt, annál is inkább, mert maguk a római követek is beállottak az etruszk város védői közé. Brennusz gall király nagy haragra gerjedve azt követelte, hogy az álnok római követeket adják ki. Mivel ezt a követelését nem teljesítették, nagy gall tömegek vonultak lefelé. Átmentek a Tiberiszen, Rómától alig huszonkét kilométernyire állapodtak meg az Allia folyónál. A nagy csata az Allia mellett folyt le a gallok és rómaiak között. A rómaiak nemcsak egy eddig még nem látott ellenféllel, hanem teljesen szokatlan harcmodorral állottak szemben. A gallok ugyanis ékalakban kezdték meg a támadást, még pedig a lehető legsúlyosabb rohammal, aminőt kifejteni képesek voltak. Nem nézték a veszedelmet, hanem győzelemre éhesen, elszántan rohantak előre rettenetes csataordítások között. A római légiók nem bírták feltartóztatni a rettenetes támadást. Riadtan menekültek a Tiberisz északi partján, hogy a nemrégen elpusztított Veji sziklavárába meneküljenek.

Akkora volt a légiók ijedelme, hogy senki sem gondolt Róma megmentésére, sőt maguk a Rómában maradottak is jórészt etruszk területre menekültek át. Csak a Kapitóliumot és Jupiter templomát védte egy sereg elszánt római Márkusz Manliusz vezérlete alatt. A gallok már a harmadik napon benn voltak Rómában, ahol - miként a monda említi - számos előkelő pátricius elefántcsont-széken ülve, hideg nyugalommal várta a gallokat. A gallok kezdetben azt hitték, hogy az ülő pátriciusok szobrok, de amikor ezek a dárdaszúrásra elfordultak, a gallok lemészárolták őket. A gallok felgyujtották Rómát és egyik éjjelen meg akarták mászni a Kapitóliumot, de a Junónak szentelt libák gágogása felkeltette az alvó őrséget, amely a támadást visszaverte. Végre híre érkezett annak, hogy a veneták törtek be gall területre, mire Brennusz kijelentette, hogy ötszáz kiló arany ellenében hajlandó most már elvonulni. A nagytömeg aranyat a rómaiak át is adták. A gőgös gall király az arany lemérése alkalmával állítólag a saját kardját is a mérlegbe dobta ezekkel a szavakkal : “vé viktisz !" (jaj a legyőzötteknek). A római népmonda természetesen kiszínezte a gallok távozását, azt állítván, hogy Kamilluszt, Veji meghódítóját, ki Ardeában száműzöttként élt, Róma a végszükségben hazahívta. Kamillusz mint diktátor bizakodva sietett haza egy sereg élén, hogy visszavegye a galloktól a zsákmányt. De hasztalanul tiltakozott a már végleges békekötés ellen.

Annyi a puszta tény, hogy a gallok betörése és pusztítása nem tette tönkre Rómát, sőt erejét sem gyöngítette meg lényegesen. A gallok megjelenésének inkább rövid ideig tartó ijesztő hatása volt. A történeti adatok ugyanis sehol sem említik, hogy Róma hatalma megrendült volna a gallok betörése következtében. A gallok ugyan ezután is többször betörtek, de ekkor már a rómaiak ismerték harcmodorukat és sikeresen ellenállottak a barbár támadásoknak. Mindaddig, amíg a gall veszedelem fenyegette a rómaiakat, az osztályharc szünetelt. Ámde alig vonultak el a gallok, a belső harc újból kitört, aminek okai a plebejusok gazdasági bajaiban gyökereztek. A gallok betörését és az okozott pusztításokat ugyanis elsősorban a kisemberek, földmívesek, mezei munkások érezték meg, mert háziállataik jórésze elpusztult, földjeik, gazdaságaik tönkrementek. A vagyonos pátricius könnyen segíthetett a maga bajain, holott a szegény plebejus, akit úgyis majd agyonnyomtak az állami közterhek, legfeljebb adósságvállalások útján tudta magát fenntartani. A plebejus adósi helyzetéről pedig tudjuk, hogy minő ijesztő és borzalmassá vált, ha a fizetés napján nem tudta teljesíteni vállalt kötelezettségét. A plebejusok nyomora, insége újból általánossá kezdett válni s ez a körülmény feltámasztotta az osztályharcot.

A köznyomor, a fenyegető inség annyira általános és oly veszedelmes volt, hogy akadtak többen a pátriciusok között, akik a maguk osztályérdekeit háttérbe helyezve igyekeztek a nép nyomorán enyhíteni. Ilyen derék pátricius volt Márkusz Manliusz, a Kapitólium megmentője. Éles ellentéte volt neki a gőgös Márkusz Furiusz Kamillusz, Veji meghódítója, aki mint cenzor, alaposan háttérbe szorította a nagy tömegeket és azon volt, hogy még jobban biztosítsa a pátriciusok előnyös helyzetét. Márkusz Manliusz pátriciust úgy tekinthetjük, mint a népjogok egyik becsületes, derék harcosát, aki emiatt vértanuhalált is szenvedett. Márkusz Manliusz ugyanis mindenekelőtt példát akart mutatni pátricius társainak és első teendője az volt, hogy saját pénzén számos elzárt plebejust váltott ki és négyszáz kliensének odaajándékozta tulajdonul az általuk bérelt földeket. Ezzel megszüntette birtokain a kliensek jobbágyi lekötöttségét. De ennél is tovább ment. A tribunokkal arról folytatott tanácskozást, hogy miként lehetne állami földeket a szegény plebejusok között szétosztani és miként kellene a hitelezői jogot megreformálni. Lehetett-e csodálkozni azon, ha ilyen reformer gondolkodású és emberies érzésű pátriciust minden módon üldözni kezdtek a többi pátriciusok ? Azzal vádolták, hogy a főhatalomra törekszik. Ezen vád alapján Márkusz Manliuszt bíróság elé állították és agyonkorbácsolásra ítélték. Márkusz Manliusz büszkén, egy jajszó nélkül szenvedett halált.

Házait a pátriciusok lebontatták és akkora gyűlölettel gondoltak rá, hogy egy ideig a Márkusz nevet nem is viselte pátricius. Márkusz Manliusz halála nem jelenthette azoknak az eszméknek halálát, amelyekért ő oly nyiltan, becsületesen küzdött. A nép nyomora nőttön-nőtt. A népet nemcsak a pátriciusok, hanem a megvagyonosodott plebejusi arisztokraták is zsarolták. Mert azok a plebejusok, akik a szerencse vagy a pátricius családokkal való összeházasodás következtében vagyonhoz jutottak, csak oly szívtelenek tudtak lenni jogtalan plebejus társai iránt, mint a pátriciusok.

Uj törvények. - A prétor.

A gazdagok már azokban a régi időkben is összefogtak. Hogy pedig a nép nyomora hivatalos adatokkal megvilágítva ne lehessen, a vagyonosak és a pátriciusok a tribunok erőlködései ellenére is keresztülvitték, hogy a cenzorválasztás és a vagyonbecslés tíz éven át szünetelt. Igy a vagyonosok a panaszok ellen azzal védekeztek, hogy az eladósodás vagy a közterhek nyomása a cenzus által igazolva nincsen. Manliusz eszméi azonban feltámadtak. Két néptribun : Gájusz Liciniusz Sztóló és Lúciusz Szextiusz Lateránusz közel tíz évig harcoltak a pátriciusok és a vagyonosok ellen, mígnem törvényjavaslataikat előterjeszthették.

Miután a plebejusi arisztokrácia és a plebejusok között ideiglenesen békét és szövetséget is tudtak teremteni, a pátriciusok magukra maradtak. A két tribun javaslatából Kr. e. 376-ban néphatározat (plebiszcitum) lett. Az első törvény kimondta, hogy többé katonai tribunok nem választhatók, ellenben az egyik konzulnak plebejusnak kell lennie. Ez a törvény hatalmas csapást mért a pátriciusok származási előjogaira, másrészt azonban természetesen csak a plebejusi arisztokrácia javára szólott, mert köznépbeli sohasem remélhette, hogy konzullá legyen valaha. Az első törvény tehát inkább csak a plebejusi arisztokratáknak kedvezett és mintegy fizetés jellege volt azért, hogy a köznéppel szövetkeztek. A második és harmadik törvény voltak azok, amelyek a köznépet közvetlenebbül érdekelték. A második törvény az adósságokról rendelkezett. Kimondta, hogy “annak az összegnek a tőkéből való levonása mellett, mely összeg addig kamat címén fizettetett, a hátralék háromévi részletben törlesztendő." Ez azt jelentette, hogy az évek óta fizetett kamatokat tőketörlesztéseknek vették s a megmaradt csekély tőke letörlesztésén is könnyített a törvény. Ezzel Róma megmutatta, hogy legfőbb állami érdekből a magánjogokba is beavatkozik, ha ezáltal a köznyomort enyhítheti. A harmadik törvény a plebejusok legszegényebb tömegének felsegélyezését célozta. Ez a törvény ugyanis elrendelte, hogy “senki sem bérelhet ötszáz holdnál nagyobb állami földet." Ehhez a törvényhez állítólag még egy pótrendelkezést kapcsoltak, amely szerint a közlegelőkre senki sem vihet száz marhánál és ötszáz baromfinál többet.

Végül, hogy minden nagybirtokos köteles rabszolgái mellett bizonyos számú szabad munkást is foglalkoztatni. Ez az utóbbi intézkedés a plebejus mezei munkások javára szólott. A fenti törvénynek az volt a hatása, hogy nagy hódított területek most már apróbb parcellákra voltak oszthatók és most már a plebejusok is könnyen juthattak állami földekhez. Mindenkép jótékonyan hatottak ezek a törvények, mert mély gazdasági jelentőségük volt. A plebejusi nép megerősödése és talpraállása, másrészt a plebejusi arisztokrácia térfoglalása elkeserítette a pátriciusokat. Az egyik konzuli hivatal elvesztéséért akképp kárpótolták magukat, amint azt már egy ízben a cenzori hivatal fennállásával cselekedték. Keresztülvitték ugyanis, hogy a főhatalomnak újból külön, önálló ága létesíttessék. Igy keletkezett Kr. e. 367-ben a prétor-intézmény. A prétor jórészt a konzulhoz hasonló hatalommal volt felruházva, ő gyakorolta a jogszolgáltatást. Prétornak pedig csak pátriciust lehetett megválasztani. Az említett törvényeknek a konzulságra vonatkozó rendelkezését a komicia centuriátán Márkusz Furiusz Kamillusz mint diktátor vitte keresztül, aki azonban ugyanakkor a pátriciusok érdekében a prétori intézményt is mingyárt elfogadtatta. Kr. e. 366-ban konzulok lettek Emiliusz Mamertinusz, aki pátricius és Szextusz Lateránusz, aki plebejus volt.

A római nép egybeolvadása. - A pátriciusok meghátrálnak.

Ezen üdvös törvények életbeléptetése után az osztályok között helyreállott a béke. Ennek emlékezetére Kamillusz diktátor a Kapitólium tövében templomot építtetett Konkordia (az egyetértés istennője) tiszteletére, a szenátus pedig a béke örömére elrendelte, hogy az évenkint rendezett római nagy nemzeti játékok - ludi magni Romani - háromról négyre emeltessenek. A pátriciusok ősi kiváltságaik védelmére nemsokára ismét egy új hivatalt szerveztek, a kuruliszi ediliszek hivatalát. Ezek az ediliszek a prétornak voltak alárendelve, büntető ügyekkel foglalkoztak és csak a pátriciusok közül lehetett őket választani. Hivataluk és hatáskörük a plebejusi ediliszekéhez hasonlatos volt, azzal a különbséggel, hogy elefántcsont-széket s bíborszegélyű tógát használhattak. Az osztályharcok során a pátriciusi kiváltságok vára nem bírta ki a folyton megújuló erős támadásokat. A plebejusok a főbb pontokat már bevették, a többiek önként következtek. Szó sincs róla, a pátriciusok nem riadtak vissza az apró csalafintaságoktól és néhányszor még ki tudták vinni, hogy két pátricius legyen konzul, de azért a Liciniusz-Szextiusz-törvényeket meg nem döntötték és fel kellett adniok a harcot újabb lényeges pontokon is. A plebejusok előtt nemsokára minden hivatal ajtaja megnyílt, még azoké is, amelyek kizárólag pátriciusok számára voltak alapítva, még pedig azáltal, hogy a nép a plebejus pályázókat választotta meg, a komicia kuriáta pedig megerősítette.

A kuruliszi ediliszek állását csakhamar plebejusok töltik be, a tanács pedig egyenesen elrendelte, hogy egyik évben plebejus, a másikban pátricius viselje ezt a méltóságot. Márkusz Rutilusz plebejus Kr. e. 356-ban diktátor lett, 351-ben pedig cenzor. Csak a papi állásokat tudták a pátriciusok még védelmezni a plebejusok ellen, de az Ogulniusz-féle törvény Kr. e. 300-ban itt is ledöntötte a korlátokat, mert kimondta, hogy a négy pátricius augur mellé négy plebejus is kerüljön, a pontifexek mellé pedig öt plebejusi pontifex nevezendő ki. Kr. e. 280-ban egy plebejusi cenzor tartotta meg a nagy állami engesztelő áldozatot, 253-ban pedig egy plebejus már főpap, pontifex maximusz lett. Az osztályharcok nagyon meg tudták bénítani Róma erejét. Amint azonban a belső osztályvillongás szerencsésen véget ért és az osztályok békés megállapodásra jutottak, Róma fokozottabb mértékben irányíthatta figyelmét szövetségeseire és kibonthatta lassan hódító terveit. Természetes, hogy Róma nem keresett feltétlenül jogos okokat a háborúhoz. Amikor hatalmi célokat kezdett követni, igen keveset törődött azzal, hogy minő jogcímen indít harcot szövetségesei, közeli és távoli szomszédai ellen. Egészen bizonyos, hogy még az osztályküzdelmek idejében is harcolt Róma egyes ellenfelek ellen. Igy néhány szövetséges város zendülését sikerrel verte le és a szövetséget Rómára nézve előnyösebb tartalommal revidiáltatta.

Róma erőszakoskodása természetesen bosszúságot és elkeseredést idézett fel a szövetségesek lelkében.

Háború a szamnitokkal és a latinokkal.

Az ellenséges hangulat növekedni kezdett a latinok körében, főleg amikor Róma Kr. e. 358-ban az együttesen elfoglalt területet minden latin igény megkerülésével két római tribuszba osztotta be s ezzel latin szövetségeseit délről mintegy körülölelte. Ugyancsak nagy mértékben sérelmes volt a latinokra a Róma és Karthágó között létrejött kereskedelmi szerződés, amelyben a latinok, mint Rómának alárendelt nép vannak megemlítve. A latinok elégedetlensége tehát nem alaptalanul fokozódott, amikor Róma összeütközésbe jutott a szamnitokkal. A bevezető részben említettük, hogy a szamnitok, a szabinok egyik önállósult törzse, minduntalan újabb és újabb hódító rajokat bocsátottak ki magukból és ezek a nemzedékek főleg dél felé igyekeztek maguknak területet szerezni. A szamnitok az etruszkoktól elhódították Kampániát, más szamnita nemzedékek elfoglalták az úgynevezett Nagy-Görögország (Dél-Itália görögök által benépesített területe) tekintélyes részét. Már Kr. e. 400-350-ben a szamnitok birtokába jutott Dél-Itália nagy része, uralmuk tehát nemcsak a hegyes vidékekre, hanem a lapályos, bőtermésű és remek időjárású területekre is kiterjedt.

A görög eredetű városok közül csak Neápolisz, Tarentum és az apulai vidék egyik része tartotta meg önállóságát. Voltaképp a szamnita népek jóval nagyobb terület felett uralkodtak, mint Róma. Mert Róma szövetségesei csak Itáliának a Tirrheni-tenger felé eső része felett, a Tiberisz középső részétől a Liriszig éreztették hatalmukat. Azután pedig Róma jóval lassabban fejlődött, sokkal mérsékeltebben szakította le a harci események gyümölcseit, mint a szamnita népek, amelyek nagyrész harcokban edzettek voltak és gyorsan határoztak, cselekedtek. Viszont azonban a szamnitok szervezete a lehető legfejletlenebb volt. Ez a szervezetlenség és széthúzás azután meg is bosszulta magát, mert amíg Róma a központosított szervezet erejével tartotta össze a hozzája és alája tartozó városokat, falvakat, addig a szamnitok területe bármelyik percben csupa külön községekre eshetett szét. A szamnitok politikailag szét voltak tagolva, amihez hozzájárult a hegyvidéki és a síkságbeli szamnitok között kifejlődött érdekellentét és ellentétes kedély. Mert amíg a hegyvidéki szamnitok nagy fáradságok, gyakran nélkülözések között zord éghajlat alatt éltek, addig testvéreik lenn Kampániában derült, kellemes éghajlat alatt jólétben voltak. Az előbbiek élete csupa gond, aggodalom, küzdés volt, utóbbiaké pedig kellemesség, derű, jólét és gondtalanság. A hegyvidékiek megőrizték őseik hagyományait, szokásait, vallását. A lapálybeliek ellenben laza erkölcsűekké váltak és beleolvadni igyekeztek a környező népekbe.

A hegyvidéki gyűlölettel és vad irígységgel nézte jólétben élő testvéreit, utóbbiak pedig félve gondoltak a hegyvidékiek nyers erejére. Ilyen előzmények és helyzet mellett történt, hogy a síkvidéki szamnitok egyre újabb és újabb csapásokat szenvedtek a hegyvidéki szamnitoktól, akik a déli városi lakót folyton fenyegették. A síkvidéki szamnitok szorultságukban követeket küldtek Rómába segítségért. Ez a követküldés nagy zavarba hozta a római szenátust, mert Róma szövetséges viszonyban állott a hegyi szamnitokkal. A rómaiak igen jól ismerték a szamnitok kiváló harci erényeit, másrészt feszélyezte őket a szövetséges helyzet. Viszont arra is gondolhattak, hogy Itália birtoka felett előbb-utóbb össze fognak tűzni a szamnitokkal, amikor is a szép Kampánia sorsának is el kell dőlnie. Ekképpen mégis háborús bonyodalmak származtak a rómaiak és a szamnitok között. A háború részleteiről azonban nincsenek adataink, csak azt tudjuk, hogy az ellenfelek végül megállapodásra jutottak egymással, amelynek értelmében Róma végleg megkapta Kápuát, a szamnitok pedig Teanumot és a volszkuszok földjének egy részét. A szamnitokkal kötött béke által megvalósították a rómaiak azt a tervüket, hogy az újonnan szerzett területekkel körülfogják szövetségeseiket. Ez a magatartás új háborúnak lett az előidézője.

Mert nem volt elég, hogy Róma a szövetségesek területe körül új területekhez jutott, de ebből a területből a szövetségi szerződés ellenére semmit sem juttatott a szövetségeseknek. A latinok tehát, mivel szövetséges voltukban sértve érezték magukat, a kápuaiak és a volszkuszok elégedetlenségére is számítva, lázadásban törtek ki. A római-latin háború persze nem tört ki váratlanul, mert a latinok mindenekelőtt két prétorukat küldték követekül Rómába, hogy a teljes jogegyenlőséget követeljék, valamint azt is, hogy ellenkező esetben valamelyik római tribuszba vétessenek fel. Róma a követeléseket, amint az előre látható volt, elutasította. Erre Kr. e. 340-ben a latinok a kápuaiakkal és volszkuszokkal egyesülve megkezdték a harcot. A rómaiak számára elérkezett tehát a mérkőzés órája a volt szövetségesekkel. A szenátus Titusz Manliusz Torkvátusz és Publiusz Déciusz Musz vezérlete alatt négy légiót indított el a szamnitok földjén keresztül. A szamnitok szövetkeztek a rómaiakkal, eszerint tehát a rómaiak teljesen zavartalanul vonulhattak be Kampániába, miáltal a latinokat és volszkuszokat dél felé szorították. A rómaiak és latinok között Trifanum mellett, a Lirisz torkolatához közel folyt le a döntő mérkőzés. Nehéz és sokáig kétes küzdelem után a rómaiak győztek, miközben Publius Déciusz Musz konzul elesett. Igen természetes, hogy a monda kiszínezte a súlyos csata részleteit. Két előkelő rómainak különös haláláról számol be.

Az egyik monda Titusz Manliusz Torkvátusz konzul személyéhez fűződik. A Torkvátusz melléknevet onnan kapta, hogy a gallok betörése alkalmával egy gall óriást párbajban agyonütött és elvette arany nyakláncát (Torkvátusz = nyaklánccal ékes). Manliusz Torkvátusz konzul, hogy a katonai fegyelmet fokozza, halálbüntetés terhe alatt megtiltotta, hogy az ő engedélye és parancsa nélkül valaki párbajozni merjen az ellenséggel. A véletlen nemsokára próbára tette a konzult, mint apát. Ugyanis, amint a fia portyázó szemlére lovagolt ki többedmagával, a tuszkulániak lovasparancsnoka, Geminusz Mettiusz találkozott vele és gúnyos, kicsinylő megjegyzések mellett párbajra hívta ki. Manliusz Torkvátusz fiát a becsmérlő szavakra elfutotta a düh és megfeledkezve apja tilalmáról, rárontott ellenfelére, leszúrta és magára öltvén vértezetét, diadalmasan tért vissza atyja táborába. Ámde az apa szigorú tekintettel fogadta fiát. Azonnal összehívta az egész sereget és a katonák szemeláttára kivégeztette saját fiát. Mindez oly gyorsan történt, hogy a szemlélők a megriadásból még magukhoz sem térhettek. Ez a szomorú eset azóta intő példája volt a római ifjúságnak, hogy a kapott parancsokat meg ne szegje. A másik monda Publiusz Déciusz Musz konzul haláláról szól.

Amikor a két ellenséges sereg szembenállott a Vezuv mellett, egy ködalak jelent meg a két konzulnak, hírül adván, hogy az a sereg fog győzni, amelynek valamelyik vezére önként feláldozza magát a halál isteneinek. A csata a következő napon történt és a rómaiaknak az a szárnya, ahol Déciusz Musz parancsolt, ingadozni kezdett. Erre Déciusz Musz előhivatta a főpapot, akivel együtt hangosan imádkozva arra kérte az isteneket, hogy a látomány szerint engedjék Rómát győzelemhez. Erre Déciusz Musz felugrott a lovára és kardot rántva az ellenség legsűrűbb tömegébe rontott. Ahova Déciusz Musz vágtatott és ahol ő viaskodott, ott az ellenség meghátrált, de a konzul nemsokára kifáradt, a latinok lerántották lováról, megölték. De ugyanakkor a rómaiak oly erővel támadtak, hogy a latinok megfutottak. A rómaiak győzelme magával hozta azt, hogy a latinok önállóságának vége szakadt. A latin szövetség teljesen felbomlott és csak néhány közös vallási ünnep maradt fenn. Ezentúl a latin szövetség helyébe csupa külön egyezségek léptek Róma és az egyes latin községek között. Itt pedig megnyilatkozott Róma politikája, amikor a külön szerződéseket egyenlőtlenül kötötte meg. Az egyik latin községnek több, a másiknak kevesebb előnyt biztosított, hogy ekként lehetetlenné tegye a külön érdekű községek szövetkezését. Ez volt a híres római “divide et impera" (támassz egyenetlenséget és uralkodj) elv gyakorlati alkalmazása. Voltak városok, amelyek megtartották községi önállóságukat és mint ilyenek, teljes szavazati joggal léptek be a római államba.

Ezek a városok a háború befejeztével megkapták mindazt, amit a háború előtt hasztalanul kértek. Rosszul jártak azonban azok a latin községek, amelyek ugyan fel voltak véve Róma kebelébe, de anélkül, hogy megfelelő polgárjogokhoz jutottak volna, ellenben súlyos kötelességek terhelték őket. Róma a latin szövetség lehetetlenné tételére azt az eljárást alkalmazta, hogy érvénytelennek jelentette ki a latin községbeliek összeházasodását és egymás között való kereskedelmi forgalmát, ellenben a latinok és rómaiak házasságát és kereskedelmi forgalmát érvényesnek ismerte el. A római birodalom ezek után tetemesen megszaporodott lakosság és terület szempontjából, Kr. e. 332-ben csak a teljes jogú polgárok száma meghaladta a százhatvanezret.

A plebejusok további sikerei. - Appiusz Klaudiusz cenzor.

A római plebejusok egyáltalában nem tartották befejezettnek a jogaikért való küzdelmet. Az a mozgalom, amely régen megindult, nem szünetelt, csak itt-ott megakasztották a háborús események. Az uzsorát még nem küzdötte le a plebejusok nagy tömege s az eladósodottság rettentő kerékkötője volt a szegény nép boldogságának. Egy másik dolog is izgatta a plebejusokat ebben az időben.

A római sereg nagy tömege jórészt eladósodott plebejusokból állott, akikben Kápua gazdagsága vágyakat keltett. Ugy vélekedtek ugyanis az eladósodott plebejus katonák, hogy összebeszélve birtokukba ejtik Kápuát és ott telepednek le. A tervről a szenátus is értesült, mire a gyanus elemeket hazabocsátotta. De épp ezáltal provokálta a lázadást, mert az elbocsátottak elestek a hadi zsákmánytól. Az elégedetlen plebejus katonák átvonultak az albai hegyre, ahol táborba szálltak. Ez volt az úgynevezett harmadik szecesszió (kivonulás). A lázadásnak Mánusz Valériusz diktátor azzal vetett véget, hogy katonai törvényt alkotott, amely biztosította a katonákat, hogy akaratuk ellenére el nem bocsáthatók és a megérdemelt előléptetés és jutalom tőlük meg nem vonható. A katonák jogos igényeik biztosítása után következett egy újabb néphatározat az uzsora ellen. Megakadályozták továbbá a hivataloskodással való visszaéléseket is. Egy néphatározat ugyanis azt rendelte, hogy aki hivatalt visel, a hivatal elhagyásától számított tíz év alatt ugyanabba a hivatalba vissza nem kerülhet, ugyanabban az évben pedig két hivatalt nem viselhet. Ezek a rendelkezések a pátriciusok túlkapásai ellen irányultak. Rendkívül nagyfontosságú, sőt korszakot jelentő volt Publiliusz Filo plebejusi diktátor törvénye 339-ből. Az első törvény értelmében a néphatározatok ezentúl nemcsak a plebejusokat kötelezik, hanem az egész római népet, beleértve a pátriciusokat is. Végül pedig kimondta egy törvény, hogy az egyik cenzor feltétlenül plebejus legyen, a másik pátricius lehet.

Ez az utóbbi törvény nagyon kedvezett a plebejusi arisztokráciának, mert biztosította egyenrangúságát a pátriciusokkal s ezáltal újabb lehetőséget nyújtott arra, hogy a két arisztokrácia egybeolvadjon. A pátriciusok részéről azonban előbb-utóbb be kellett következnie az ellenhatásnak. A pátriciusok már alig várták, hogy elkeseredésüket valamely erőteljesebb intézkedéssel éreztessék. A plebejusi arisztokrácia térfoglalása rendkívül fájt a pátriciusoknak és Appiusz Klaudiusz pátriciusnak személyében akadt egy nevezetes, számottevő férfiú, aki annyira-amennyire igyekezett a pátriciusok visszaszorítását megtorolni. Appiusz Klaudiuszról azért mondtuk, hogy nevezetes férfiú volt, mert egyúttal korának legképzettebb, legsokoldalúbb férfiai közé tartozott. Tehetséges hadvezér, építész, államférfiú, jogtudós, szónok és költő volt egy személyben. Amikor Appiusz Klaudiusz cenzor lett (312-308.), az volt az első teendője, hogy a pátriciusok nemesi gőgjét újból felkorbácsolja és kemény támadásra izgassa őket a plebejusi arisztokrácia ellen. A pátriciusok azonban akkor, noha gyűlölték a plebejusokat, nem igen mertek szószegőkké válni, mert ismerték a plebejusok folyton terjedő hatalmát s épp a saját érdekükben ragaszkodtak a már szentesített engedményekhez. Erre Appiusz Klaudiusz a saját esze után indult. A szenátusból az előkelő plebejusokat kibuktatta, ellenben a pátriciusokkal szemben nagyon engedékenynek mutatkozott.

A szenátusban megüresedett helyeket a szabadon bocsátott kliensek tömegével töltötte be. Azzal akarta a pátriciusok szenátusi hatalmát növelni, hogy szavazatra kész, feltétlenül engedelmes tömeget hozzon be oda. Ez a kísérlet azonban balul ütött ki, mert a konzulok ezt a szenátust még csak figyelemre sem méltatták és a régi összetételű szenátust hívták egybe. De Appiusz Klaudiusz nem volt az az ember, akit egy-két balsiker elriasztott volna. Fortélyaival, erőszakoskodásaival nem hagyott fel. A polgárok lajstromának összeállításánál és a polgárok osztályozásánál a legalsóbb plebejusbelieknek megengedte, természetesen újból inkább a mindenre kész csőcseléknek, hogy az eddig jelentéktelen négy városi tribuszból átkerüljenek a vidéki tribuszba, miáltal a szavazás mérlege jelentékeny változást szenvedett. Mindenképen kacérkodott a plebejusok legalsóbb osztályával, amelyet titokban a pátriciusok támogatására akart megnyerni. A vagyoni becsléseknél nemcsak a földtulajdont, hanem az ingók értékét is számba vette és a proletárokat haditengerészeti szolgálatra is bocsátotta. Viszont megcselekedte azt, hogy a lovasságnál sok plebejusi nemest egyszerűen törölt állítólagos elszegényedés címén. Az volt Appiusz Klaudiusz terve, hogy mindenfelé egyenetlenséget szít és ezáltal mintegy arra kényszeríti a pátriciusokat, hogy újból magukhoz ragadják a hatalmat.

A terv azonban már azért se sikerülhetett, mert a néposztályok keveredése már annyira előrehaladt, hogy a folyton apadó pátriciusok nem tartották helyénvalónak az újabb zavarok felidézését. Appiusz Klaudiusz azonban nem hagyott fel kísérleteivel. Megcselekedte azt, hogy önkényesen tovább viselte hivatalát azért, hogy az általa elrendelt nagyszerű középítkezéseket folytathassa. Appiusz Klaudiusz erőszakossága idézte elő Rómában az első sztrájkot, amely azonban elég humorosan végződött. Ismeretes ugyanis, hogy a városi furulyások, zenészek Rómában igen nagy szerepet játszottak. Szervezetük állítólag még Numa király idejére vezethető vissza. Nagy előjogok illették meg ezeket a városi zenészeket, többek között az a jog, hogy június 13.-án a kapitóliumi Jupiter templomban díszlakomát rendezhettek. Ezt a díszebédet régi időktől fogva a zenészek körmenete követte. Álarccal, víg zeneszó mellett, énekelve járták be Rómát és természetesen, bortól felhevült állapotban nem viselkedtek soha valami illendő módon. Appiusz Klaudiusz ezen a viselkedésen megütközve, a papok megkérdezése nélkül feloszlatta a zenészek céhét. De csakhamar meg is kapta rá a választ. A városi zenészek - sztrájkba léptek. Abban a tudatban, hogy ők Rómának nélkülözhetetlen emberei, valamennyien elhagyták Rómát és Tiburba mentek. Nagy csend borult Rómára. Sem temetésen, sem lakodalmon, sem vallási ünnepélyeken nem hangzott fel az elengedhetetlen zeneszó.

Végre maga a szenátus alázkodott meg és a legbarátságosabban hívta föl a sztrájkoló zenészeket, hogy térjenek vissza. A válasz azonban elutasító volt. Nem maradt egyéb hátra, mint a csel. A szenátus összebeszélt a triburiakkal. Ezek azután a zenészeket meghívták, leitatták és holtrészeg állapotban szekerekre rakva, visszavitték őket Rómába. Amikor a zenészek kijózanodtak, kiváltságaik visszanyerése ellenében megbékültek. Nem lehet azonban elvitatni Appiusz Klaudiusztól, hogy amikor a jogtudománynak a papok által való monopolizálását megszűntette, a népnek, általában a köznek igen nagy szolgálatot tett. Addig ugyanis a papoktól függött az úgynevezett törvénykezési naptár összeállítása s ugyancsak a papok őrizték a perlekedésnek sokféle, ismert és ismeretlen formuláit. Appiusznak cenzor és konzul volt egy alantas hivatalnoka : Fláviusz. Ez a Fláviusz amolyan szkriba publikus, írnok volt, akinek tehetségeit Appiusz csakhamar felismerte és értékesíteni akarta a köz érdekében. Fláviusz igen sokat foglalkozott törvénykezési dolgokkal és ekkép megtanulta az összes perlekedési formulákat. Appiusz keresztülvitte tehát, hogy Fláviuszt kuruliszi edilisznek válasszák meg. Fláviusz ebben a hivatalában Kr. e. 304-ben Appiusz szakszerű támogatása mellett közzétette az első nyilvános törvénykezési naptárt, amelyben minden szükséges tudnivaló megvolt a törvénykezés szempontjából.

Ismertetve volt ebben, hogy mikor és minő törvénykezési tárgyalásokat lehet és kell megtartani és ami a legfontosabb, össze voltak benne gyüjtve a perlekedéshez szükséges formulák is. Ekképpen az úgynevezett iusz Fláviánum a tizenkéttáblás törvényalkotásnak nevezetes függeléke lett és a plebejussorbeli polgárnak jogvédelmét nagymértékben biztosította, megvédelmezte a furfangos rászedések ellen. Ez az intézkedése tehát határozottan üdvös volt és a papoktól eltekintve, alig akadt, aki helytelenítette volna. De már azzal a tervével, hogy a mindenre kész csőcseléket a hangadó vidéki tribuszokban helyezze el, megbukott. Kvintusz Fláviusz Rulliánusz konzul újból visszaállította az előbbi tribunbeosztást. Appiusz Klaudiusz maga is belenyugodott abba, hogy ez a terve balul ütött ki. Egyébként továbbra is érdeklődött a közügyek iránt, 296-ban konzulnak választották és még agg korában is tevékeny részt vett Róma politikai mozgalmaiban.

Róma újabb háborúi a szamnitok ellen.

A rómaiak és szamnitok között, mint előbb említettük, kitört ugyan a háború, de végleges döntés nem következett be. A mérkőzésnek tulajdonképp az volt az indító oka, hogy ki uralkodjék majd egész Itália felett. El kellett tehát következnie a döntő küzdelemnek, amelyre alkalom bőven kínálkozott, csak válogatni kellett benne. Részint a rómaiak, részint a szamnitok igyekeztek provokálólag fellépni.

A rómaiak a Felső-Lirisz mellett, tehát úgyszólván a szamnitok hatalmi területén, az elpusztított Fregelle helyébe egy római gyarmatot létesítettek, ami megfelelt egy római erődnek. Viszont a szamnitok a rómaiakkal szövetkezett két görög város, Paleopolisz és Neápolisz ellen intéztek támadást. Ekként tehát kölcsönösen megvolt az ok arra, hogy a döntő háború megkezdődjék. Kr. e. 326-304-ig tartott a második római-szamnit háború. Kezdetben a rómaiaknak kedvezett a hadiszerencse. A rómaiak helyzete kedvezőbbé vált mindgyárt a harc elején azáltal, hogy több szamnit város átpártolt Rómához. A rómaiak igen jól kieszelt haditervvel indultak harcba. Azt tervezték ugyanis, hogy az ellenséget mind a két oldalon elvágják a tengertől és ekként el fogják szigetelni. A rómaiak nemcsak Kampániában, hanem Apuliában is egyszerre kezdték a támadást, ahol a lapályok lakói nagy örömmel, szabadítókként fogadták a rómaiakat. A rómaiaknak kezdetben annyira kedvezett a hadiszerencse, hogy alig négy év mulva maguk a szamnitok hagyták abba az ellenségeskedést. A római foglyokat és a zsákmányt visszaküldték Rómába. Sőt még a saját vezérüket, Brutulusz Papiuszt is kiszolgáltatták Rómának. A szerencsétlen vezér később önkezével vetett véget életének. Róma azonban annyira el volt bizakodva, hogy a szamnitok közeledését még csak válaszra sem méltatta. Ez a visszautasítás részint elkeserítette, részint felbőszítette a szamnitokat. Gaviusz Ponciusz bosszúért kiáltott.

Fölsorakoztak körülötte a szamnitok, hogy régi hadi erényeikről tanuságot tegyenek. Az ekkor megindult harc utolsó fellobbanása volt a szamnitok régi vitézségének. Sikerült is a rómaiaknak olyan súlyos vereséget okozniok, amelyet még évszázadok mulva is emlegettek a rómaiak és csak a legnagyobb szégyenérzettel emlékeztek meg róla. A rómaiak veresége oly nagy és oly szégyenteljes volt, hogy nagyságára tulajdonképpen azokból a hazugságokból és szépítgetésekből következtethetünk, amelyekkel a római történetírók a kudarcot enyhíteni próbálták. A rómaiak serege Kr. e. 321-ben Titusz Veturiusz Kalvinusz és Szpuriusz Posztumiusz vezérlete alatt Kampániában időzött. A római sereg a támadás súlypontját Kampániába akarta áthelyezni, Apuliában pedig csak védelemre szorítkozott. Ekkor történt, hogy a két római konzulnak azt a téves hírt hozták, hogy a szamnitok teljes erejükkel kelet felé fordultak, Apuliát és főleg a nagyon fontos Luceria várost veszélyeztetik. A konzulok rövid haditanács után elhatározták, hogy Luceriát a legrövidebb menetelés után megmentik. A római sereg el is indult, még pedig oly irányban, hogy a kaudiumi szorosokon át kellett haladnia. A rómaiak hírszolgálata megbízhatatlan volt. Annál jobbnak bizonyult azonban a szamnitok kémkedése. A szamnitok arról is gondoskodtak, hogy a felbérelt kalauzok a római sereget Kaudium felé vezessék.

Mikor a római sereg első csapata a szoros kijáratához ért, ott már szamnit harcosok állottak. Erre a sereg vissza akart fordulni, de már akkorra a szoros bejárata is el volt torlaszolva. A hegygerincek pedig tömve voltak szamnitokkal. A római sereg kelepcébe jutott. Másnap megkezdődött a rettentő véres harc. A rómaiak csak arra szorítkozhattak, hogy valahol áttörjenek és kimenekülhessenek a csapdából. Hasztalan. A szamnitok a legnagyobb könnyűséggel vertek vissza minden támadást. Amikor a római seregnek háromnegyed része holtan hevert, nem volt más hátra, mint a megadás. Több napi harc után a római sereg kapitulált. A harc a szamnitok fényes győzelmével végződött. A szamnitok azonban nem tudták okosan kihasználni a győzelmet. Az akkori taktika és a sok tapasztalat azt hozta volna magával, hogy elriasztásképpen a szamnitok a római sereget teljesen semmisítsék meg. Ámde a szamnitokban felülkerekedett a jobb érzés és megelégedtek a békekötéssel s azzal, hogy - szövetséget kötöttek a rómaiakkal. A formaságoknak igen nagy jelentőséget tulajdonítottak abban az időben. A szamnitok a legmegszégyenítőbb formáknak vetették alá a legyőzött rómaiakat. Elvették tőlük összes fegyvereiket és arra kényszerítették az életben maradt római katonákat, hogy egy póznára erősített járom alatt meghajtott fejjel vonuljanak át. Ezenkívül hatszáz római lovagot tartottak vissza túszul.

A szövetséget egyrészt Gáviusz Ponciusz és a szamnit főemberek, másrészt a konzulok és kvesztorok kötötték meg, esküt tettek rá, majd személyes jótállással is megerősítették. A szövetség, illetőleg békekötés lényege az volt, hogy a két fél békében fog élni egymással s a szamnitok visszakapják a korábban elveszített területeiket. Nagyon rosszul számítottak azonban a szamnitok, amikor azt vélték, hogy a rómaiak viszonozni fogják nagylelkűségüket a szövetség hű betartásával. Távolról sem. A pátriciusok egyik része állotta ugyan a szövetséget, de maga a nép semmikép sem akart beletörődni. Két római gyarmat megszüntetése után a szamnitok jóhiszeműleg hazaküldték a túszokat és követeket küldtek Rómába, hogy a szenátus és a nép is erősítse meg hozzájárulásával a szövetséget. Ekkor kezdődött a csalódás. Rómában egészen más hangulatot találtak a szamnit követek, mint aminőre számítottak. Maga a szenátus hajlandó lett volna a szamnitok kívánságának teljesítésére, de a nép hevesen ellenezte. A nép ugyanis erősen vágyakozott arra, hogy újabb földterületeket osszon szét a szenátus, már pedig, ha a szamnitoktól korábban elfoglalt földeket a szamnitok visszakapják, a nép elesik a hasznától. A demagógok, akik ilyenkor okosan ki szokták használni az alkalmat, már azt híresztelték, hogy a pátriciusok árulásra készülnek. A közhangulat határozottan ellenezte a szamnitokkal való megállapodást.

A népgyűlés csakis kétévi fegyverszünetre volt hajlandó, hogy ezalatt Róma felkészülhessen és megvívhassa “az egyenlő és igazságos háborút." A pátriciusok most annak jeléül, hogy a szavukkal nem játszanak, a konzulokat, kvesztorokat és a főtiszteket túszokul elküldték a szamnitokhoz. Ezek azonban önérzetesen visszautasították őket. Kr. e. 318-ban újból kitört a római-szamnit háború. Ekkor a rómaiak már nagyobb előrelátással indították meg a háborút. Vigyáztak arra, hogy valamiképen el ne veszítsék a hadsereg csapatainak érintkezését. Hosszadalmas, lassú kifejlődésű, de annál eredményesebb volt ez a háború. Kr. e. 315-ben a rómaiak elfoglalták Luceriát, ahová római katonákat telepítettek. A következő esztendőkben folytatták a telepítéseket és minduntalan várnak beillő gyartmattelepet teremtenek. Appiusz Klaudiusz cenzor kiszáríttatta a pontini mocsarakat és Kápuáig hatalmas országutat (via Appia) építtet, miáltal Róma és Kampánia között közvetlen összekötő utat teremtett. Róma tehát lassan körülöleli a szamnitokat, mielőtt a döntő csapást mérné rájuk. Erődökkel, gyarmattelepekkel, katonai kirendeltségekkel hálózza be a szomszédos területeket és kitűnő utakkal férkőzik hozzájuk. Rómának ez az eljárása azonban ellenállásra sarkalja a többi szomszédos népeket is. Az etruszkok a szamnitokhoz csatlakoztak és két éven keresztül ostromolták Szutrium római határerődöt.

De már erre az időre a rómaiak elkészültek a hosszadalmas előmunkálatokkal s Kvintusz Fábiusz Rulliánusz seregével átnyomult egy irdatlan erdőn és megverte az etruszkokat. Az etruszkok nem igen bírták a harcot, csakhamar békét kötöttek a rómaiakkal. Az etruszkok helyett több más kisebb törzs csatlakozott a szamnitokhoz. Mind hasztalan. Az elaprózott erőkkel Róma hamarosan végzett. A rómaiak az ellenséges népeket egyenkint verték le. Végül két nagy római sereg készen állott arra, hogy egyszerre támadjon a szamnit földre nyugatról és kelet felől. Véres csata folyt le az ellenfelek között. A szamnitok vesztettek. Hatalmas városuk, a szent bika városa, Bovianum is elesett. Kr. e. 304-ben a római-szamnit háború végetért. Róma és a szamnitok úgynevezett “födusz ekvum"-ot, méltányos szövetséget kötöttek, de amint látni fogjuk, Róma ezt úgy értelmezte, hogy a szamnitok alattvalóikká lettek. Róma ugyanis győzelme után újból folytatta, még pedig ezúttal kevesebb akadállyal az erődök és gyarmatok létesítését. A sokféle erőd, katonai út, gyarmat nemcsak Szamniumot, hanem a vele szövetségben álló egyéb népek földjét is vasgyűrűként vette körül. Rómának különben most már az volt a terve, hogy az egész környéket és azt a területet, ahova hatalma elér, elrómaisítsa. Erre valók voltak a gyarmatok, telepek, állandó katonai táborok. A szabadságkedvelő szamnitok mindezek ellenére sem adták meg magukat sorsuknak. Ujból megkezdték a harcot.

Ennek a vége az lett, hogy teljesen elvesztették országukat, függetlenségüket, mindenüket és idők multával kénytelenek voltak beolvadni a római népbe. Az ellenséges felek előre tudták, hogy rendkívül véres, de egyúttal most már döntő harc fog kifejlődni. Ettől a harctól fog függni Itália sorsa, vagyis az, hogy melyik nép lesz úrrá. Umbriában, Szentinum mellett ütközött meg a római sereg 295-ben a szamnitokkal. Nagy hevességgel folyt a véres harc. A hős szamnitokban még egyszer fellobbant a harci hév lángja s a római sereg már-már ingadozni kezdett. Különösen a Déciusz Musz által vezényelt balszárny jött nagy zavarba, ahol a szamnitok szövetségesei, a gallok okoztak nagy pusztítást. A monda azt állítja, hogy Déciusz Musz konzul éppúgy, mint hasonnevű őse, a halál istenének ajánlotta fel magát. Ujból rohamot vezényelt és az ellenség őt agyonverte, de a római sereg győzött. Eltekintve a harcról szóló adatok hiányosságától, a puszta tény az, hogy a rómaiak újból győztek. A szamnitok bátor vezére Gelliusz Egnaciusz szintén elesett. A szentinumi csata után a rómaellenes szövetség teljesen szétzüllött. Csak az a csapat szamnit folytatta még végkimerülésig a harcot, amely a csatából elmenekült. Az életben maradt szamnitok visszahúzódtak a hegyek közé, ahol minden falut, házat elsáncoltak és onnan csaptak le váratlanul a rómaiakra. Mindez azonban már nem változtatott a helyzet lényegén.

A szamnitok függetlenségének mindörökre vége lett, győzött a rómaiak túlereje és Kr. e. 290-ben Marniusz Kuriusz Dentálusz békére kényszerítette a hegyvidéki szamnit népet is. Amint a szamnitok ellenállása meg volt törve, Róma fokozott energiával folytatta a gyarmatosítást. Ujabb telepeket létesített, várakat épített, miáltal az elrómaisítás munkája lassan, de biztosan haladt tovább. Róma hatalma tehát egész Közép-Itáliára kiterjedt. Róma jövendő uralmának alapjai meg voltak vetve. A béke azonban nem tartott sokáig. Kr. e. 285-ben a gallok támadtak a rómaiak ellen. Ugyanis egy hatalmas gall sereg ostrom alá vette Arrecium etruszk várost és a segítségül siető római sereget legyőzte. Róma egy második sereget küldött Arrecium alá, de azt a sereget elfogták. Ezekre a kétségtelenül nagy sikerekre a gallokat elfogta a gőg s amikor a rómaiak követeket küldtek Britomarisz gall főnökhöz a foglyok kiváltása végett, Britomarisz elbizakodottságában a követeket lemészároltatta. Természetes, hogy a galloknak ez az eljárása bosszúra ingerelte a rómaiakat. Publiusz Korneliusz Dolabella konzul vezérlete alatt felkerekedett a harmadik római sereg, amely az ellenséget legyőzte és rettenetes harci dühében mind egy szálig lemészárolta. Ez az újabb római győzelem ismét területgyarapodást jelentett, mert Róma azonnal gyarmatosokkal rakta tele az újonnan elfoglalt területeket.

E hosszú harcokról részletes adatok nem állnak rendelkezésünkre s csak a kész eredményekről tudunk beszámolni. De részletes adatok hiányában is feltételezhetjük, hogy a harc súlyos áldozatokat követelt a rómaiaktól is, amelyeknek súlyát főleg a római köznép érezte. Amint tehát vége lett a harcnak, a római nép joggal állott elő, hogy az államtól és az államhatalom kezelőitől megfelelő ellenértéket követeljen a sok áldozatért. A tribunok, mint a nép szószólói, a nép adósságainak csökkentését, földosztást, a politikai jogok kiterjesztését követelték. Arról, hogy ez az újabb politikai harc hogyan formálódott, vajmi keveset tudunk. De tudjuk azt, hogy a nép újból előállott a kivándorlással való fenyegetőzéssel, át is vonult a Janikulusz-hegyre, de Hortenziusz diktátor 287-ben meghozta a kívánt törvényeket, amelyek engedményeket tartalmaztak. Hogy mik voltak az engedmények, adat hiányában nem állapíthatjuk meg, de következtethetünk arra, hogy Valériusz és Filó törvényeinek a kiterjesztését tartalmazták. És következtethetünk arra, hogy a pátriciusok újból elveszítettek egy nevezetes poziciót, befolyásuk egyik fontos területét kellett feladniok, mert a törvény (lex) és a néphatározat (plebiszcitum) különbsége az ezt követő időkben kezd eltünni. A tribunok hatalma kezdi megközelíteni a konzulokét. A pátriciusok és általában a vagyonos osztályok kúriái kezdték elveszíteni jelentőségüket, holott a népkúriák, a komicia tributa jelentősége feltűnően emelkedett. Kr. e. 241-től már csak konzult, prétort és cenzort választottak a komicia centuriátán, míg az egyéb választások a népkúriák elé tartoztak.

Alsó-Itália története. - A görög városok. - Tarentum.

Alsó-Itália görög gyarmat volt. Nagy számban laktak ott megtelepült görögök, akik városokat építettek, nagyfejlettségű kultúrát hoztak magukkal, a régi görög életet áttelepítették Itália déli vidékeire. Ezek a görögök azelőtt sokat szenvedtek a szamnitoktól, akikkel nem tudtak sikeresen megküzdeni, mert a megtelepedett görögök a kényelmes városi élethez voltak szokva. Igy a szamnitok folyton le-lecsaptak zord hegyeikből a városokra, amelyeket ekkép nagy rettegésben tartottak. Amikor a rómaiak legyőzték a szamnitokat, egyideig a dél-itáliai görögök úgy vélték, hogy most már nincs mitől tartaniok. De már nemsokára érezniök kellett, hogy Róma nem elégszik meg a szamnitok leverésével, hanem a görög városokat is sorra fogja ejteni. Ezért a görög városok is fegyverkeztek, hogy valamiképp váratlan támadás ne érje őket. Tarentum, a legnagyobb görög város állig fegyverben megtartotta ugyan függetlenségét a római-szamnit háborúk alatt, de több városnak ez csak nehezen sikerült. Rómának, amint azt földrajzi fekvése is igazolja, lefelé is terjeszkednie kellett. A gyarmatosításból keletkezett görög városokat elsősorban a lukániaiak szorongatták, akik pedig Rómának voltak a szövetségesei.

Nagyon kérdésessé vált tehát ezeknek a görög városoknak a helyzete, mert semmiképp se voltak elég erősek, sem elég bátrak ahhoz, hogy Rómával újjat húzzanak. Az utolsó szamnit háború után az történt, hogy a lukániaiak a bruttiumiakkal szövetségben elhatározták, hogy a görög városokat a maguk számára kaparintják meg. Erre a thuriibeliek Rómához fordultak védelemért. Róma figyelmeztette szövetségeseit, hogy ne bántsák a görög városokat, de minthogy maga Róma akkor épp Etruriában volt lekötve, a lukániaiak számba sem vették az intelmet, hanem megostromolták Thuriit s megtámadták azt a római őrséget is, amelyet Róma védelmül a városba küldött. Ebből azután harc keletkezett Róma és a lukániaiak között. Fábriciusz Luszciniusz konzul legyőzte a lukániaiakat s ezzel felszabadította Thuriit, de Róma számára. Ennek a római győzelemnek természetes következménye volt, hogy most már nemcsak Thuriit, hanem Krotont, Lokrit, Rhegiumot is, tehát a sziget déli csúcsáig terjedő nagy területet is megszállotta Róma. Ekképp mind szűkebbre szorult a hatalmi vasgyűrű Tarentum városa körül. Római terület fogta már körül Tarentumot, de Róma még mindig tartózkodott attól, hogy Tarentummal harcba bocsátkozzék. Még mindig hatalmas, virágzó és tiszteletet parancsoló volt Tarentum városa, noha belsőleg már mutatkozni kezdtek a bomlás, züllés jelei. Ősrégi város volt Tarentum.

Alapítása a történelmi adatok szerint visszanyúlik Kr. e. 705-re. Keletkezését a hatalmasan terjeszkedő hellenizmusnak köszönhette. Egy sereg spártai gyarmatos telepedett le ezen a mesés szép helyen, amely város céljaira mindenképp alkalmas volt. Az alapító spártaiak Tarentumot Pozeidonnak, a tenger istenének ajánlották fel, akinek delfinen lovagló alakja rajta is volt a régi tarentumi ezüst és aranypénzeken. Tarentum két pompás kikötő között feküdt egy földnyelven. Vára számára ugyancsak a természet egy módfelett alkalmas magaslatot jelölt ki. A tarentumiak annak ellenére, hogy városuk annyira alkalmas volt a kereskedelem és hajózás számára, inkább azzal törődtek, hogy a szárazföldi területüket nagyobbítsák. Mivel főleg földmíveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, igyekeztek újabb és újabb területre szert tenni, mígnem a bennszülött japixok véres csatában leverték a tarentumiakat és ezzel további terjeszkedésüknek útját vágták. A vereség után a tarentumiak iparra és kereskedelemre adták magukat. A nagy juhnyájak sok gyapjút adtak a szövőipar számára, a Tarentumi-öböl messze híres bíborcsigái pedig ugyancsak fontos kiviteli és gyártási cikket szolgáltattak nekik. Olaj, bor, gyümölcs is nagy bőségben állott rendelkezésükre. Tarentum nagyhatalommá nőhette volna ki magát, ha a pártvillongások bomlasztó erejének ellen tudott volna állni.

Régi alkotmányformájuk a királyság volt, de amikor a japixoktól véres vereséget szenvedtek, a királyságot megszüntették és a nemzetséguralmat léptették helyette életbe. Csakhogy a japixokkal vívott csata után a rendkívül megfogyatkozott tarentumi arisztokrácia kénytelen volt a hatalmat megosztani a néppel. Tarentum virágzása arra az időre esett, amikor a mérsékelt demokrácia uralkodott benne, amikor az arisztokraták a népbeliekkel kezet fogtak és érdekeiket bölcs önmérséklettel igyekeztek összeegyeztetni. Ez a boldognak mondható időszak körülbelül egy évszázadig tartott (Kr. e. 450-350.). Abban az időben Tarentum állandó serege harmincezer jól felfegyverzett gyalogosból és háromezer lovasból állott. Tarentum ekkor Alsó-Itália görög városait szövetségre bírva a szamnitok és a nyughatatlan Szirakuza ellen támadt. Nagynevű, mindenkép alkalmas férfiú állott akkor a tarentumi közhatalom élén. Arkhitász, a hírneves Pithagorász tanítványa és Plátó barátja, aki a tarentumi kereskedőket, iparosokat, hajósokat, halászokat, munkásokat össze tudta tartani a közös érdekek kapcsaival. Csakhogy Tarentum is abba az ősi hibába esett bele, mint annyi más hatalmas város és ország. Arkhitász halála után ugyanis felszabadultak az osztályszenvedélyek és különösen az alsóbb néposztálybeliek követtek el mindent, hogy a hatalmat kizárólag magukhoz ragadják, ami természetszerűleg a félreértett demokrácia féktelenkedéseihez vezetett.

Ezzel kezdetét vette a züllés, romlás, ernyedés. Tarentum gyors tempóban kezdett veszíteni hatalmi jelentőségéből. Kifelé már alig volt számbavehető tekintélye. Tarentum nem számíthatott most már a többi alsó-itáliai görög városok hathatós támogatására sem, mert a lukániai és bruttiumi görög városokat a szamnitok nagyrészt meghódították vagy legalább is elvették területeiket. Kezdetét vette Taremtum erkölcsi és politikai züllése. Politikai züllését az erkölcsök lazulása idézte elő. Tobzódás, féktelen játékszenvedély, a határt nem ismerő élvezetek és folytonos népünnepélyek mulhatatlanul a romlás örvényéhez juttatták a spártaiak hajdan erkölcsös utódait. A hatalom korlátokat és önmérsékletet nem ismerő demagógok kezeiben volt, akik eszeveszetten prédálták a közvagyont és hihetetlen fokra emelték a korrupciót. Tarentum tehát elvesztette erkölcsi erejét, ennek következésekép pedig harci erényeit is. A legjobban jellemezte ezt az, hogy Tarentum nem mert már saját haderejével szembeszállani a támadó ellenségekkel, hanem idegen fejedelmek támogatását vásárolták meg és idegen zsoldosokra bízták városuk védelmét. Ez a rendszer a lehető legrosszabb volt. Az idegen fejedelmek és zsoldosok elsősorban a saját érdekeiket tartották szem előtt. Kínálkozó esetben nem riadtak vissza attól sem, hogy nyakára üljenek a városnak, amely saját védelmére drága pénzért fogadta fel őket.

Ezek a zsoldosok csakhamar valóságos rablásra adták magukat, úgyhogy Tarentum kénytelen volt Rómától kérni néhány légiót, hogy zsoldosaiktól ezek szabadítsák meg. A legnevezetesebb fejedelem, akivel barátsági szerződésre léptek a tarentumiak Kr. e. 282-ben, Pirrhusz, Epirusz nagynevű királya volt. Figyelemmel kísérve Róma eddigi történetét és politikai kialakulását, nem nehéz eltalálnunk, hogy Tarentumnak előbb-utóbb meg kellett hódolni a római sasok előtt. Eredetileg Róma és Tarentum békeszerződéses viszonyban állottak egymással. Egyelőre Róma nem támadta meg Tarentumot, mert épp ebben az időben forrongott csaknem egész Középső-Itália. Rómának tehát saját jól felfogott érdeke parancsolta azt, hogy Tarentummal, amelynek a régmultak alapján még tiszteletreméltó hírneve s hatalmának árnyéka még megvolt, szövetségben legyen. Jellemző, hogy Róma ebben az időben még annyira tiszteletben tartotta Tarentum integritását, hogy beleegyezett abba a korlátozásba, hogy római hajó a laciniumi hegyfokon túl nem mutatkozhatik, miáltal Tarentum kereskedelmi és tengeri hatalma a Tarentumi-öbölben, valamint az Adria nagy részén biztosítva volt. Ennek ellenére az a hatalmi vasgyűrű, amelyet Róma kovácsolt Tarentum körül, egyre jobban fojtogatni kezdte azt. A harmadik szamnit háború idejében a tarentumiak Agatoklesz, szirakuzai tirannusztól féltek.

Ő ellene kellett úgyahogy védekezniök. Agatoklesz Kr. e. 289-ben elhalt ugyan, de már akkor Thurii és Kroton, valamint több más városnak római helyőrsége volt s Tarentum helyzete is kezdett válságossá alakulni. Az összetűzésnek közvetlen előzménye az volt, hogy egy tíz hajóból álló római flotta Luciusz Valeriusz parancsnoksága alatt a békeszerződés ellenére befutott a Tarentumi-öbölbe, Thurii közelében. A római flotta innen apróbb kirándulásokat tett, sőt megtörtént az is, hogy a flotta egy szép napon minden előzetes engedély nélkül a tarentumi kikötőben vetett horgonyt. Hogy mi volt a rómaiak célja ezzel, arról megbízható adataink nincsenek. Lehet, hogy provokálni akarták a tarentumiakat. Annyit mindenesetre elértek, hogy maguk ellen bőszítették egész Tarentumot. A tarentumiak épp színházi mulatságon voltak, amikor hírül vették a római flotta kikötését. Éktelen dühvel rohantak a kikötőbe. Itt a római flotta négy hajóját csakhamar elsüllyesztették, egyet elfogtak, a parancsnokot megölték, a foglyul ejtett tengerészeket pedig részint a tengerbe dobálták, részint rabságba hurcolták. Szenvedélyességük most már nem ismert határt és nemsokára újabb túlzásra ragadtatták magukat, amikor Thuriit váratlanul megrohanták és a római polgári pártot a római őrséggel együtt elűzték. A tarentumiak hirtelenkedő viselkedésével szemben éles ellentétet mutatott a rómaiak magatartása. Róma ugyanis nem támadott azonnal, hanem megtartotta a formákat.

Róma mindenekelőtt követeket küldött Tarentumba és kártérítést követelt a hajókért, követelte a felbujtók kiszolgáltatását, a foglyok visszaadását. A tarentumiak ezt a megoldást nem fogadták el. A tarentumi színház előtt az összegyűlt, félig ittas nép (épp akkor ülték meg Dioniszosz ünnepét) a római követeket kigúnyolta, sőt állítólag a követek vezetőjének tógáját valami tarentumi suhanc le is köpte. Erre a követ felkiáltott : “Azt mondom nektek, hogy ezt a tógát vérrel fogjátok tisztára mosni !" A római követek erre eltávoztak Tarentumból és rá nemsokára egy római sereg vonult be tarentumi területre. A nyílt ellenségeskedést azonban Róma még most sem kezdte meg, mert a tarentumi arisztokraták nem óhajtották a háborút, hanem mindenkép meg akarták akadályozni. Ámde a féktelenkedő, meggondolatlan demokraták voltak túlsúlyban. Igy történt, hogy Tarentum Róma ellen szövetségre lépett Pirrhusszal, Epirusz királyával. Tarentum a város hadiszervezetét teljesen Pirrhuszra bízta, kikötötte azonban, hogy csak addig időzzék itáliai földön, amíg ezt a háborús helyzet szükségessé teszi.

Pirrhusz király, Tarentum szövetségese.

Nevezetes és érdekes ember volt Tarentum új szövetségese. Pirrhusz , Epirusz királya Olimpiásznak, Fülöp makedón király feleségének az unokaöccse volt s így rokonságban állt Nagy Sándorral.

Apja a makedóni Nagy Sándor halála után kitört zavarok idejében pusztult el. Az alig hatéves Pirrhusz pedig ide-oda hányódott, vetődött, mígnem tizenhét éves korában résztvett Antigonosz hadjárataiban. Ezekben a csatákban már akkor kitűnt, az epiruszi csata után pedig túszként Alexandriába került (301.). Pirrhusz igazi férfiúi szépség volt, amellett lelkesedni tudó természet. Csakhamar magára vonta Ptolemaiosz király és felesége, Berenike érdeklődését, akik nemsokára egy egyiptomi hercegnővel házasították össze. Pirrhuszt hazatértekor az epirusziak kitörő örömmel fogadták és azonnal királyuknak kiáltották ki. Pirrhusz csakhamar beletalálta magát új méltóságába, amelyre teljesen alkalmasnak bizonyult. Nemsokára tetemesen megnagyobbította országa területét, sőt rövid ideig makedón király is volt. A makedón királyi méltóságról azonban lemondott, mert a makedón nemesség gőgös magaviseletét nem tudta elviselni. Ehelyett más irányban akart érvényesülni és figyelmét Itáliára fordította. Ebben a véletlen is segítette. Ugyanis Pirrhusz második felesége Agatoklesz szirakuzai zsarnoknak volt a lánya. Mikor apósa meghalt, Pirrhusz jogot formált arra, hogy Szirakuzát megszerezze, általában pedig az alsó-itáliai görög városok sorsába, ügyeibe beavatkozzék. Ilyen előzmények mellett épp alkalomszerű volt a tarentumiak segélykérése a rómaiak ellen. Makedóni Nagy Sándor hódító eszméi ott vibráltak Pirrhusz fejében, amikor Itáliába indult. Pirrhusznak kiválóan fegyelmezett és szervezett serege volt.

A dúsgazdag tarentumiak támogatása mellett számított a rómaiakat gyűlölő szamnit törzsek csatlakozására is. Ugy gondolta, hogy így olyan erő felett rendelkezhet, amellyel megtörheti a büszke Rómát, valamint Karthágó hatalmát is Sziciliában és egy hatalmas görög birodalmat teremthet nyugaton. Nem lehetett elvitatni Pirrhusztól, hogy joga volt ilyen tervekkel foglalkozni, kiváló egyéni tulajdonságai képesítették nagy tervek keresztülvitelére. És ha a körülmények szerencsésen alakultak volna, tervét az utolsó betűig megvalósíthatta volna. Elsőrangú hadvezéri talentum volt Pirrhusz király, erkölcsös, becsületes és szeretreméltó. Nagy akaraterőt egyesített magában, bátor volt és hihetetlen önérzet és önbizalom lakozott benne. Nagyon is jól tudta és látta Pirrhusz, hogy a délitáliai görögök mennyire romlottak, mennyire eltávolodtak a régi ideáloktól. De úgy vélte Pirrhusz, hogy vasfegyelemmel, az erkölcsök kíméletlen javításával újból teremthet egy bátor népet Itáliában, amely méltó szövetségestársa lesz majd a bátor epirusziaknak. Pirrhusz azonban nemcsak ebből a szempontból számította el magát, hanem nagyot tévedett akkor, amikor nem vetett helyesen számot az évszázados harcok által edzett és függetlenségre féltékeny római néppel. És tévedett akkor is, amikor a római szenátus politikai gyakorlatát és állambölcsességét figyelmen kívül hagyta.

Ha mindezeket Pirrhusz jó korán mérlegeli, akkor kétségtelenül kevesebb lelkesedéssel fogott volna bele vállalkozásába. Pirrhusz Kr. e. 281-ben húszezer nehézfegyverzetű katonával, kétezer íjásszal, ötszáz vetőgéppel, háromezer lovassal és húsz elefánttal indult el Tarentumba, ahol már a megelőző évben Milon epiruszi tábornok háromezer harcossal megszállotta a tarentumi várat. Pirrhuszt a tarentumiak nagy örömmel fogadták. De csakhamar kedvüket veszítették, amikor észrevették, hogy nem szövetségest fogadtak falaik közé, hanem parancsoló urat. Pirrhusz nagy szigorral fogott Tarentum megszervezéséhez. Vasakarata előtt csakhamar semmivé törpült az előbbi féktelen, zavaros demokrata uralom. Azokat a népgyűléseket, amelyeken a szenvedélyes, esztelen demagógok a legképtelenebb határozatokat fogadtatták el a néppel, egyszerűen betiltotta. Bezáratta a színházakat, leparancsolta az ünnepélyeket, betiltotta a népmulatságokat, nyilvános dőzsöléseket. Ellenben minden fegyverfogható férfiút fegyver alá szólított. Pirrhusz a legnagyobb szigorúsággal értelmezte feladatát és hogy a háború sikerét biztosítsa, valóságos hadiállapotot teremtett. Aki vonakodott katonáskodni vagy kivonta magát ál utakon, azt halállal büntette. Másrészt, miután Pirrhusz mindenáron háborút akart Rómával, azokat a tarentumi arisztokratákat, akik a béke mellett agitáltak, túszokként Epiruszba küldötte.

Ilyen körülmények között Tarentum végleg függő s alárendelt helyzetbe jutott. Számára nem marad egyéb hátra, mint a választás aközött, hogy Pirrhusz király vagy a római uralom hatalma alá kerüljön. Róma és Pirrhusz között nemsokára elkezdődtek a nyilt ellenségeskedések. A rómaiak csakhamar átlátták a helyzet veszedelmes voltát, épp ezért nagyon óvatosak voltak hadikészülődéseikben. Három sereget állítottak talpra. Az egyiknek az volt a rendeltetése, hogy az etruszkokat kösse le, miután az etruszkok a tarentumiakkal egyetértettek, egy másik sereg a szamnitok fékentartására volt szánva, a legnagyobb sereggel pedig, amely ötvenezer emberből állott, Levinusz konzul Kr. e. 280 tavaszán Lukánián keresztül Pirrhusz ellen vonult. Tarentum fiókvárosa, Heraklea mellett Pirrhusz a rómaiak ellen vonult a Szirisz-folyóig. A harcedzett római gyalogos légiók a lovasság fedezete alatt Pirrhusz nagy bámulatára nyugodtan belementek a Szirisz-folyóba s átkeltek azon. Amikor a római lovasság is átjutott a túlsó partra, megtámadták Pirrhusz lovasait és menekülésre késztették őket. A csata eldöntése azonban a gyalogosokra maradt. A világhírű makedón falanx itt találkozott először össze a nem kevésbbé híres római légiókkal. Hétízben rohantak egymás ellen irtózatos erővel és vad elkeseredéssel.

Már ingadozni kezdtek a makedón csapatok a Levinusz konzul már épp azon volt, hogy a római lovasságot rábocsátja a makedón gyalogosokra, amikor Pirrhusz a magával hozott elefántokat vonultatta föl a római lovasok ellen. Az elefántok megpillantására a rómaiak lovai megijedtek, lovasaikat ledobták és eszeveszetten vágtattak szanaszét. A rómaiak egész harci rendje megbomlott. Ekkor közbeugrattak thesszáliai lovasok és óriási vérfürdőt rendeztek a rómaiak soraiban, nem szólva arról, hogy a falanx is összeszedte magát és csakhamar alaposan kiköszörülte az előbbi csorbát. A római sereg kénytelen volt a Szirisz-folyón át menekülni, miután tizenötezer harcost veszített. Ámde Pirrhusznak is drága volt a győzelme, mert négyezer veterán katonát veszített ő is. “Még egy ilyen győzelem - mondta a csata után - rosszabb volna a bukásnál." Nyilvánvalóvá lett Pirrhusz előtt, hogy nehéz feladatra vállalkozott, mikor Róma ellen felvette a harcot. A herakleai győzelem különben nagyon jelentőségteljes volt. Szamnium, Bruttium, Lukánia azonnal meghódoltak Pirrhusznak, sőt Lokri város a római őrséget is kiszolgáltatta a királynak, Rhegium szintén Pirrhuszhoz csatlakozott. De akármilyen súlyos volt is a vereség Róma számára, a római nép mégsem esett kétségbe. Pirrhusz a herakleai győzelem után gyorsan Rómába küldte teljhatalmú megbízottját, Kineászt, aki közölte az epiruszi király követeléseit a római szenátussal. Pirrhusz egyébként, hogy követe szavainak nyomatékot kölcsönözzön, a győzelmes sereggel Szamniumon és Kampánián keresztül Lácium ellen vonult.

Kineász királya nevében azt követelte Rómában a szenátustól, hogy az összes görög városok bocsáttassanak ki a római kötelékből. Lukániából, Bruttiumból és Apuliából minden római őrséget vonjanak ki, Luceria és Venuzia római gyarmattelepek oszlattassanak fel. Kineász ezeket a követeléseket a diplomáciai művészet minden fortélyosságával igyekezett a rómaiak kedélyhangulatához alkalmazkodva előadni. Ékesen beszélt, dícsért ott, ahol ezt ajánlatosnak tartotta. Hízelgett is, majd pedig szemlélhetővé igyekezett tenni azt, hogy minő baj, veszedelem származhatik Rómára nézve abból, ha nem hajlanak a király szavára. A követ oly ügyesen beszélt, hogy márt több szenátor ingadozóvá lett és amellett akart állást foglalni, hogy a követeléseket teljesítsék, amely szerint Itália római és görög hatalmi területre oszlott volna ketté. Ebben a válságos pillanatban, amikor a szenátorok maguk között egymást kapacitálni igyekeztek és Kineász mosolyogva várta a szenátus határozatát, megjelent Appiusz Klaudiusz, az ősz államférfiú, a volt híres cenzor, aki utóbb megvakult és ezért nem foglalkozhatott állami ügyekkel.

“Tiltakozom a követelések teljesítése ellen - dörögte az ősz Appiusz Klaudiusz - és ha ebből baj származnék, akad még római, aki szembeszálljon !" A szenátusra nagy hatást gyakorolt ez a jelenet és határozatilag kimondta, hogy itáliai földön álló ellenséggel egyáltalában nem is folytat tárgyalásokat, nem alkuszik. “Vidd ezt hírül uradnak, Kineász - szólt a szenátus elnöke - és hagyd el azonnal az ősi Róma falait !" Kineász, aki pedig nagyon bízott küldetésének sikerében, leverten távozott Rómából. “Uram - mondta Pirrhusznak visszatértekor - te engem tárgyalni küldtél az ellenséghez, én pedig Rómában nem láttam mást, mint egyetlenegy templomot, hol mind egy hiten vannak az emberek és nem szenátorokkal, hanem hajthatatlan királyokkal állottam szemközt !" Pirrhusz most már erőszakhoz folyamodott. Seregeinek megjelenésével akart nyomást gyakorolni Rómára. Serege már Anagnia előtt, Rómától alig néhány mérföldnyire állott. Pirrhusz nyomába jött azonban Levinusz konzul egy sereg élén. Ugyanakkor észak felől Tiberiusz Korunciánusz parancsnoksága alatt mozgósított sereg húzódott lefelé. Rómát pedig Domiciusz Kalvinusz prétor védte egy külön sereg élén. Pirrhusz ilyen körülmények között belátta, hogy egyelőre mitsem tehet, miért is visszavonult Alsó-Itáliába, hol Tarentumban rendezett be magának téli szállást. Megjelent ugyan Pirrhusz téli táborában Gájusz Fábriciusz római követ, hogy az epiruszi királyt jóindulatra hangolja, de ez sikertelen volt.

Másrészt Pirrhusznak az a kísérlete, hogy nagyösszegű pénzzel megvesztegesse a követet, ennek férfias, szilárd erkölcsén hajótörést szenvedett. Kr. e. 279 tavaszán Pirrhusz megkezdte újból a hadjáratot és a hadjárat színhelyét Észak-Apuliába helyezte át. Pirrhusz a rómaiakat Auszkulum mellett újból legyőzte, de mégsem annyira, hogy tehetetlenné tehette volna őket. Erre már Pirrhusz is türelmetlen lett, mert eredeti terve szerint nem volt szándékában az, hogy évekig Itáliában töltse idejét pusztán a tarentumiak kedvéért.

Szirakuza. - Pirrhusz hatalmának hanyatlása.

Hírül vette Pirrhusz,hogy a szép Sziciliában baj fenyegeti a görög uralmat és hogy azok a tervek, amelyeket szőtt, nagyon könnyen szét fognak foszlani. Sziciliában ugyanis Agatoklesznek, Pirrhusz apósának, Szirakuza urának halála óta a karthágóiak következetesen tért hódítottak. A görög városokat egymás után hódították meg s már Szirakuza sorsa is megpecsételtnek látszott. A szorongatott szirakuzaiak semhogy a gyűlölt karthágóiak uralma alá jussanak, Kr. e. 279-ben segítségül hívták Pirrhusz királyt. Egyúttal felajánlották neki városukat arra a célra is, hogy az álmodott nyugati görög hatalomnak az legyen a központja. Viszont Róma és a karthágóiak a régi kereskedelmi szerződések alapján új véd és dacszövetségre léptek, amelynek éle kétségbevonhatatlanul Pirrhusz ellen irányult.

A rómaiak a tekintélyes karthágói flotta segítségére számítottak, ha a római sereg megostromolná Tarentumot. Viszont a karthágóiak sem bánták volna, ha a rómaiak támadásaikkal elvonják Pirrhuszt Sziciliából. A véd és dacszövetséget Osztiában, Róma kikötővárosában kötötték meg. Osztiából vitorlázott le Mágó karthágói tengernagy százhúsz nagy hajó élén Szirakuza alá, melyet a tenger felől körül is zárt, míg ugyanakkor egy karthágói zsoldoscsapat a szárazföldről fogta a várost ostrom alá. Pirrhusz még ekkor is alkalmat akart nyújtani Rómának, hogy a további véres harcok helyett kössön békét. Erre hangolta különben az epiruszi királyt Fábriciusz római követnek az a nemes cselekedete is, hogy megvesztegetett udvari orvosának mérgezési merénylete ellen megoltalmazta Pirrhuszt. A római szenátus azonban hajthatatlan maradt. Erre Pirrhusz Milont egy tekintélyes sereg élén Tarentum védelmére hátra hagyta, ő maga pedig seregének zömével lehajózott Szirakuza alá. Hasztalan erőlködött a karthágói flotta, Pirrhusz seregének partraszállását nem tudta megakadályozni. Ekkor tűnt ki egyébként, hogy mire képes egy kedvelt, hatni tudó embernek megjelenése a veszedelmek színhelyén. A szétzilált, sokfelé húzó, enervált szirakuzaiak s a környékbeli lakók sokféle pártja mind egyesült abban a szándékban, hogy feltámasszák a hajdani görög hatalmat. Pirrhusz a karthágóiakat csakhamar elűzte Szirakuza falai alól s egészen Lilibeumig nyomult. A karthágóiak felajánlották Pirrhusznak a békét, ha Lilibeumot meghagyja nekik. A szirakuzaiak, általában a Pirrhusz vállalkozásánál érdekelt görög városok esztelen óhajtása azonban megásta Pirrhusz terveinek a sírját.

A görög városok ugyanis azt követelték, hogy Pirrhusz folytassa a harcot a karthágóiak ellen, sőt kilátásba helyezték, hogyha Pirrhusz Lilibeumot beveszi, ez esetben valamennyi görög város feltétlenül meghódol neki. Pirrhusz nagy hibát követett el, hogy nem indult a saját józan számítása után. Ugyszólván nagylelkűségének lett áldozata, amikor a görög városok feltételeit elfogadta. Nagy haderőt állított össze azzal a szándékkal, hogy Lilibeum bevétele után átvitorlázik Karthágó alá és ott fogja megsemmisíteni a karthágóiak immár félelmes hatalmát. Pirrhuszt azonban nagy kudarc érte Lilibeum falai alatt és ezzel el is vesztette jövendő szereplésének minden alapját. Lilibeum sziklavára ugyanis makacsul dacolt minden támadással. Pirrhusz serege kezdett immár szemlátomást fogyatkozni, Lilibeum ellenben keményen állott. És ekkor megtörtént az, ami nagylelkű, áldozatkész embereknek a jutalma szokott lenni. Mihelyt észrevették az itáliai görögök, hogy Pirrhusz nem képes a hatalmas karthágói sziklaerősséget megvívni, egyszerre kicsinyleni kezdték Pirrhuszt és a leghatártalanabb hálátlanságot tanusították vele szemben. Megvontak tőle minden segedelmet, sőt félreérthetetlen gúnnyal kísérték hadakozásait. Pirrhusz az itáliai görögök szemében egyszerre jelentéktelen férfiúvá törpült, aki elvesztette előttük minden tekintélyét.

Pirrhusz megtehette volna azt, hogy kegyetlenül megtorolja a hűtlenséget. De Pirrhusz más férfiú volt. Megundorodott, csömört kapott ettől a példátlan hálátlanságtól. Most már ő sem tudott lelkesedni korábbi terveiért, mert látta, hogy érdemetleneknek kísérelte meg kikaparni a forró gesztenyét. Magukra hagyta tehát a dél-itáliai városokat, amelyeket a rómaiak rendre vettek be. Kr. e. 276 őszén még mindig komolyan számba vehető serege élén végre mégis átvitorlázott Dél-Itáliába s Tarentumban állapodott meg. Innen igyekezett az erősen szorongatott szamnitokat felszabadítani, ahol Mániusz Kuriusz konzul állott a római sereg élén, míg Lentulusz konzul Lukániában fészkelte meg magát. Pirrhusz Maleventum mellett találkozott össze Mániusz Kuriusszal. Ez azonban sietve kitért az egyenetlennek mutatkozó harc elől és addig is, amíg Lentulusz segítségül megérkezik, egy közeli magaslaton jó erősen elsáncolta magát. Az epiruszi király már türelmetlen volt és felbosszankodott azon, hogy nem vívhatott nyilt csatát. Hevesen támadta tehát a rómaiak erős hadállását, de eredménytelenül. Harcosainak minden dühös ostromát visszaverték a harcedzett római katonák, mikor pedig elefántokkal indult a sáncok ellen, a rómaiak égő nyilakkal riasztották el a hatalmas állatokat, amelyek megvadulva Pirrhusz emberei közé rohantak vissza, ahol százszámra gázolták le a katonákat.

Most már azután a rómaiak is támadtak, mire Pirrhusz serege a legnagyobb rendetlenségben vonult vissza, a rómaiak pedig a győzelem örömére Maleventumot elnevezték Beneventumnak. Pirrhusz beleunt, belefáradt a hiú itáliai küzdelmekbe. A tarentumiak védelmére még átengedett seregéből egy csapatot, ő maga pedig csalódottan, leverten tért vissza Epiruszba. A kudarcok, de különösen a kudarcok előzményei módfelett bántották érzékeny lelkét. Otthon, Epiruszban szándékosan háborúba keveredett, hogy katonáival elfeledtesse a sok balszerencsét s hogy kicsiny királyságának területét megnagyobbítsa. Legfőbb vágya most az volt, hogy fejére tehesse a makedón királyi koronát. Kezdetben számba vehető sikereket ért el, de mikor Antigonosz Gonatász makedón királlyal próbálta meg a mérkőzést, csatát veszített. Pirrhusz ezek után is mindenáron kereste a háborút, a veszedelmeket. Lesietett Peloponnézoszba, ahol több várost elfoglalt, Argoszt is bevette, de az uccai harc alkalmával egy asszony nehéz téglát dobott Pirrhusz fejére, amitől Pirrhusz elszédülve, elbukott. Erre két argoszi katona odarohant és az alélt királyt elcipelték egy közeli házba, ahol fejét vették. Antigonosz fia megszerezte Pirrhusz fejét és örvendezve mutatta meg atyjának, aki azonban palástját borzadva tartotta maga elé és Pirrhusz holttestét nagy pompával temettette el.

Pirrhusz eltávozása Itáliából a rómaiaknak nagy megkönnyebbülést okozott, de mégis csak akkor érezték magukat nyugodtabbaknak, amikor Pirrhusz halálhíre is megérkezett. Erre a hírre egy karthágói tengernagy egy flotta élén megjelent Tarentum alatt és felhasználva a tarentumi békepártot, azt követelte Milontól, hogy adja át a várost. Milon azonban okosabb volt és szabad elvonulás ellenében nem a karthágóiaknak, hanem Luciusz Papiriusz konzulnak szolgáltatta ki Tarentumot. Kellemetlenül érintette ez a csalódás a karthágóiakat, de siettek a római szenátusnak hírül adni, hogy ők amúgy is azon voltak, hogy a birtokba veendő várost egyezményük értelmében átadják Rómának. Tarentum hatalmas falait Róma lebontatta s a tarentumiak fegyverei és hajói Rómába kerültek. Ezzel aztán végleg meg is szűnt Tarentum szerepe és jelentősége, mert Brundizium foglalta el kereskedelmi és hajózási téren azt a poziciót, amelyet régente Tarentum küzdött ki magának. Ezek után könnyű volt Rómának elbánni a többi itáliai néppel. Nem volt, aki biztassa, támogassa őket, aki lelket öntsön beléjük. A szamnitok, lukániaiak, bruttiumiak rendre meghódoltak neki. A rómaiaknak pedig gyarmatosított táborhelyeket állított fel mindenütt, amelyek azután hatalmas őrhelyei lettek idővel a római uralomnak. Rhegium szintén alávetette magát a római sasoknak és ezzel körülbelül be is fejeződött Itália egyesítése a római uralom alatt, természetesen egyelőre Szicilia kivételével.

Ha visszapillantást vetünk az epiruszi király beavatkozásával kapcsolatos eseményekre, azt látjuk, hogy itt az erős római nemzeti érzés és hatalmas honszeretet csatázott az idegennel szemben. Ebben az időben a római uralom a maga eredeti, nyers erejében virult még s mint ilyen törte maga alá egész Itáliát. De már néhány évtized mulva bekövetkezett a visszahatás. A sokféle idegen elem beözönlése Rómát állandó belviszályok és külső veszedelmek felé sodorta.

A hivatalnoknemesség. - Középosztály. - Kisgazdák. - Proletárok. - Libertinuszok. -Gyarmatosok.

A Kr. e. 366-ból származó Licinia lex értelmében a pátriciusok és plebejusok jogegyenlőségének az útjai egyengetve voltak ugyan, de tiszta jogegyenlőségről még nem lehetett beszélni. Az alsóbbrendű plebejusbeli előtt a hivatali pálya el volt zárva, mert a valóságban csakis vagyonos és vagyonuk által tekintélyes plebejus családok juthattak hivatalhoz. Ezek a plebejusok azonban idővel jobban húztak a pátriciusi családokhoz, mert hatalmi, vagyoni érdekeik odavonzották őket. Ekképen a pátricius és előkelőbb plebejus családok érdekazonosságából és egybeolvadásából származott idők folyamán a hivatali nemesség.

Ennek az osztálynak voltak a tagjai az úgynevezett “nobileszek", a nemesek. Annak a tartós emlékezetére, hogy valamelyik családtag magasabb állami, kuruliszi hivatalt viselt és hogy a család a nemesek közé tartozik, szokásba jött, hogy azokról az elődökről, akik hivatalt töltöttek be, viaszálarcokat, imaginesz ceré-t (viaszhasonmást, viaszképet) készítettek és megfelelő aláírással ellátva, a ház előcsarnokának alkalmas, feltűnő fülkéjében helyezték el. Ebből a szokásból idővel jog származott, az ősök, illetőleg a kuruliszi elődök képei felállításának a joga - jusz imaginum. Hozzátartozott a nemesi becsülethez ez a jog, amelyet megbecstelenítő cselekedet következtében el is lehetett veszíteni. Az ősök, elődök arcképéhez való jog igen érdekes szokásnak lett az alapja. Ez a szokás abban állott, hogy minden családtag temetése alkalmával rabszolgák és más bérelt emberek az ősök jelképeit öltötték magukra, egyúttal az elődök képmását is az arcuk elé tartották és ekképpen haladtak a holttest előtt. Ennek a szokásnak az volt a magyarázata, hogy az elhalt utódot utolsó útjára elkísérik jelképesen az elődök is. A nép, amely a külsőségekre sokat ad, ezeket a sajátságos gyászmeneteket bizonyos tisztelettel fogadta, úgyhogy az ilyen nemesi családok a nép előtt idővel igen nagy tekintélyre tettek szert és a nép meg volt arról győződve, hogy az ilyen sajátságos szokások gyakorlatára jogosított család tagjai okvetlenül hivatottak és alkalmasak a közhivatalok kizárólagos betöltésére. A római alsó néposztálynak a gondolkodása meglehetősen korlátolt volt, mint bárhol másutt.

A nép úgy gondolkodott, hogy mégis csak inkább egy ilyen imponáló, a “multban gyökerező" család tagja legyen közhivatalnok, semhogy valami ismeretlen, tehát megbízhatatlan ember jusson be a felelősségteljes, egyúttal nagy hatalmat adó hivatalokba. Ezek szerint a lex Licinia után nemsokára kifejlődött a pátricius-plebejus hivatalnoki nemesség, amely ugyan nem volt olyan zárkózott, mint a régi pátriciusi nemesség, ámde azért elvitathatatlanul ez a nemesség is bizonyos rendi szervezkedésre törekedett és amennyiben nagyobb mozgalmak nélkül tehette, a saját kebeléből valókat támogatta a hivatalszerzésben. Noha ez a hivatalnoknemesség - ezt el kell ismerni - nagyobbára művelt férfiakból állott, azért természetesen a nem nemesek között is akadtak tehetséges, polgári erényekben kiváló férfiak, akiknek, mint úgynevezett “új emberek"-nek (hominesz novi) óriási fáradságukba került, amíg valamikép a szervezett hivatalnoknemesség falanxán keresztül hivatalba juthattak. Idővel persze ezek a nehézségek mind ritkábbakká váltak, mert éppen ennek a hivatalnoknemességnek állott saját jól felfogott érdekében, hogy a kiválóbb tehetségeket kebelébe fogadja, miután ezzel erősbödött e rend tekintélye, megbízhatósága s a közpanaszoknak is élét lehetett venni.

Azt is el kell ismerni, hogy az a hivatalnoknemesség, amely pátriciusok és plebejusok keveredéséből származott, sok-sok nemzedéken keresztül az állam érdekében nagy eredményekkel működött, rendkívül kiváló férfiak származtak a kebeléből, úgyhogy a legfontosabb közhivatalokat bátran lehetett ezekre az emberekre, a hivatali nemesekre bízni. Mintegy kétszáz évig tartott ez az állapot, amíg a hivatalnoknemesség hivatását komolyan és valóban nemesen fogta fel. Amint azonban ez a hivatalnoki rend elfajult, erkölcsei meglazultak, azóta az állam kész prédája lett a hivatalnoki önzésnek, amely azontúl már bizonyos értelemben véve születési nemességnek képzelte magát és önző törekvései forradalmakra, valamint az ideális polgári szabadság pusztulására vezettek. A régmult időkben ezt a nemességet még némi szálak fűzték ugyan a néphez, később azonban már a nép érdekei szembehelyezkedtek a hivatali nemesség érdekeivel. A nép sokféle tagoltságból verődött már ekkor össze. Jólét, vagyon, befolyás, foglalkozás szerint sokféleképp volt megosztva. Még ekkor is fennállott a Szerviusz-féle vagyon szerinti beosztás. Csakhogy a Szerviusz-féle alkotmány életbeléptetése óta sok idő telt el. Szaporodott a nép, szaporodtak a foglalkozások, sőt azt lehet mondani, hogy új néposztályok keletkeztek felül is, alul is. A régi keretek kezdtek szűkek lenni. Az első osztályba sorozott polgárok között helyet foglalt már nemcsak a születési nemesség, hanem azok is, akiknek vagyonuknál fogva, a cenzor felhatalmazása alapján joguk volt ahhoz, hogy fiaikat a lovasság kötelékébe vétessék fel.

A fiatal nemesek ugyanis nem voltak elegen ahhoz, hogy a tizennyolc lovascenturia minden helyét betöltsék. Természetes, hogy a lovassági szolgálatnál a nemesi ifjak más első osztályú polgárok fiaival együtt szolgálván, fegyverbarátokká váltak. Az ilyen kedvezményben részesülő polgárok családjai idővel könnyen bejutottak a nemességbe. Idővel ki is alakult az úgynevezett lovagi nemesség, vagy lovagrend. A római népnek magját, a középosztályt a többi négy osztály polgárai alkották. Ez a középosztály jórészt még mindig földmívelőkből állott. Az idetartozók kisebb része lakott Rómában. A nagy tömegek a város környékét, a vidéket lepték el, ahol részint saját kis föld-gazdaságaikat mívelték, részint az állam által mívelés céljából kiosztott földek birtokosai voltak, esetleg haszonbérlők az új római gyarmatvárosokban. Ennek a középosztálynak azonban sok baja volt. Egyrészt ugyanis a hitelező pátriciusok uzsorája fenyegette pusztulással, másrészt az olcsó rabszolgamunka. Tudnunk kell ugyanis, hogy a dúsgazdag pátriciusok, sőt a nagy vagyonú plebejusok is inkább olcsó rabszolgákkal dolgoztattak a gazdaságaikon, semmint a római középosztályhoz tartozó polgárokkal, akik idővel fölmívelő napszámosmunkát is kénytelenek voltak vállalni. Ekképpen a római kisgazda erős versennyel került szembe, amely egyre bomlasztotta erejét. Az olcsó rabszolgamunkát kedvelő és az uzsoráskodástól nem irtózó vagyonos osztály nem is gondolt arra a veszedelemre, amely ebből származhatik.

A római középosztály nem gyarapodott, mert nem is gyarapodhatott abban az arányban, amint ezt a római államérdek megkövetelte volna. Amily arányban bomladozott a római középosztály, oly nagy arányokban növekedett az a néposztály, amelynek tagjai oly csekély vagyon felett sem rendelkeztek, hogy a legalsó és legutolsó vagyoni osztályba lettek volna sorozhatók. Ezek a teljesen vagyontalan római polgárok alkották a proletárságot. Ők csak az utódok nemzése (prolesz = sarjadék) által használtak az államnak, csak ennyiben voltak állami szempontból haszonhajtók. A proletárok a Szerviusz-féle alkotmány értelmében adót, közjárulékot (tributum) nem fizettek, mert nem is fizethettek, sőt még hadiszolgálatot is csak korlátolt számban és akkor is csak a legutolsó tartalékban teljesítettek. Szomorú szerep jutott osztályrészül a proletároknak. A proletárok ugyanis idővel olyan néptömeget, egy olyan néposztályt alkottak, amelyet a különböző vagyonos rendek a saját önző céljaikra használtak fel, sőt igen gyakran meg is vásároltak. A nemesek idővel bizonyos látszólagos engedményekkel lekenyerezték azt a szerencsétlen néposztályt s ekkép önző céljaikat szolgáló, tetszés szerint hangolható néptömeg állott rendelkezésükre. Ezekkel a proletárokkal azután befolyásolni tudták a népgyűléseket. A proletárok különben igen kis számban tartózkodtak mint mezei vagy gazdasági munkások a nagybirtokosok jószágain.

A proletárok nagy tömege, hacsak a háború nem szólította őket az utolsó tartalékba, Rómában hányódtak-vetődtek, mint kézművesek, mozgó árusok, városi munkások. napszámosok. Sőt megtörtént az is, hogy egész csoportok valamelyik előkelő pátronus klienseinek ajánlkoztak fel, a pátrónus tehát tetszése szerint rendelkezhetett velük. A proletárok mellett idővel még egy sajátságos néposztály fejlődött ki Rómában. A sok háború, amint érthető is, rendkívül megszaporította a rabszolgák számát. A rabszolgák nagy csoportja idővel kellemetlenné vált, mert a rabszolgát valakinek el kellett tartania. A mindig találékony római elme kieszelte azt, hogy a rabszolgák felszabadíthatókká lettek. Annak a rabszolgának, aki jól és engedelmesen viselte magát, vagy pedig megbecsülendő képességei voltak, a gazda visszaadhatta a szabadságát, vagy amint ezt hivatalosan mondták : magajándékozhatta a szabadsággal. Ezek a szabadon bocsátott rabszolgák képezték a libertinuszok (libertini) folyton szaporodó rendjét. Némi függési viszony köztük és a szabadon bocsátó gazdával szemben továbbra is fennmaradt, amennyiben kliensekké váltak és keresményük bizonyos, bár csekély hányadát kötelesek voltak átengedni volt gazdájuknak, mint pátrónusuknak. A kézművesek és kiskereskedők ezekből a libertinuszokból kerültek ki nagyrészt, tehát ezen a téren is komoly vetélytársa akadt a római proletárnak.

Gyorsan, hihetelen gyorsan szaporodott a libertinuszok száma, már csak azért is, mert a rabszolgatartók önző indokból egyre-másra bocsátották szabadon rabszolgáikat. Végre is a lex Manlia Kr. e. 357-ben korlátokat szabott a minden megokoltság nélkül való felszabadításoknak. Az óvatos rómaiak tartózkodtak azonban attól, hogy a libertinuszokat valamely vagyoni osztályba sorozzák, mert nagy számuknál fogyva igen könnyen megbillenthették volna a szavazások mérlegét. Hadi szolgálatra sem bocsátották őket, mert felfegyverkezve ugyancsak veszedelmesekké válhattak volna. A libertinuszokat, ha mezei birtokai voltak is, a 29 tribusz egyikébe sem osztották be, hanem bekebelezték a négy városi tribuszba, mert a városi tribuszokban való szavazás a vidékiekkel szemben jelentéktelen volt. Mindezek a fortélyosságok azonban nem zárták ki annak a lehetőségét, hogy a libertinuszok fiai, utódai idővel megszerezzék a teljes római polgári jogot. Ilyen sajátságos körülmények között alakult, fejlődött Róma, helyesebben a római állam, amely idővel világhatalommá nőtte ki magát. Egész Itália furcsa képet mutatott ekkor. Hol kiveszőfélben lévő, hol újonnan fejlődő országalakulatok, országrészek tűntek fel. Kihalófélben voltak például : az etruszk városi szövetségek, a hernikuszok, a latinok országos szervezetei. Idővel ezek már csak vallási társulatokká redukálódtak.

Egyidejűleg sok itáliai néptörzs nyelve is kiveszőben volt, így az etruszkok, görögök nyelve, míg északon a szamnitok nyelve és szokásai még sokáig fenntartották magukat. Érdekes és jellemző, hogy lefelé, délre, tehát úgyszólván Itália legtermékenyebb vidékein a római-latin nyelv és szokások nagyon gyors tempóban hódítottak. A volszk, etruszk, görög, oszk városokba római gyarmatosokat telepítettek, akik természetesen az úri osztályt alkották a gyarmatvárosokban. A római gyarmatosok természetesen nemcsak a római-latin nyelvet hozták magukkal, hanem minden elképzelhető római szokást, intézményt. Magukkal hozták, azt lehet mondani, az egész római közigazgatást. Ahol tehát ezek a gyarmatosok, telepesek állandósították magukat, ott csakhamar szenátus, konzulok, kvesztorok támadtak teljesen római mintára. Ezek a gyarmatosok voltak Róma leghatékonyabb ügynökei. Belevitték ezeken a helyeken a köztudatba, hogy csak a római-latin beszéddel lehet helyesen értekezni, mert ez a nyelv magasabb rendű, kifejezőbb. Római-latin lett a közszolgálat és a mindennapi érintkezés nyelve. Az egyes országok romjain ekként alakult ki az új állam, amely mindenütt olyan berendezésű volt, mint maga az ősi Róma. A községi, az állami élet, a jogszolgáltatás római lett, így azután, ha nem is hirtelen és nem is nagyon erőszakosan, de lassan egységessé formálta Róma egész Itáliát. Valamikép azonban ne ítéljük el a rómaiak államalkotó és szervező tehetségét.

A római uralom ezekben az időkben hatalmas volt ugyan, de egyúttal eléggé önmérsékletes. A legyőzöttől nem követelt lehetetlen teljesítményeket. Rómának helyes államszervező elveit jellemezte az, hogy nem törekedett a meghódított területeknek, népeknek kíméletlen kizsarolására. Nem kívánta őket tönkre tenni, hanem meghagyta őket régi viszonyaik között, csak állami berendezkedésük formáit módosította a győző jogánál fogva saját érdekének megfelelően. Hogy a legyőzöttek elpártolását, ellenségekkel való szövetkezését Róma keményen megbüntette, az természetes, de ez az eljárása nem ütközött soha a hadijog szabályaiba. A római eszélyességet jellemezte, hogy Róma a legyőzött népeket nem kebelezte be, hanem csak egyes területeken telepített meg római polgárokat, építtetett kasztrumokat (katonai állandó táborokat), ahonnan az elrómaisítás munkája kiindult és idővel a közeli, majd a távoli vidék is át meg átitatódott római szokásokkal, intézményekkel. Ebben természetesen nagy segítségükre volt a rómaiaknak hatalmukon kívül nagy gazdagságuk és a római pénz, amely szívesen látott volt mindenfelé.

Róma és a legyőzöttek. - A polgári jogok.

Jellemző, hogy Róma a háborúban legyőzött féllel mindig katonai egyezményt kötött, még pedig abból a célból, hogy a legyőzöttet katonai segélynyújtásra kényszerítse.

Kikötötte azt, hogy a legyőzött ellenfél hadereje felett azontúl csak Róma rendelkezhetik. Szorosan véve és formailag Róma nem semmisítette meg a legyőzött ellenfél államiságát, közvagyonát sem kobozta el, sőt az illető ország alattvalóinak személyes szabadságát sem bántotta. Nagyon érdekes volt Rómának az az eljárása, hogy a legyőzött államnak széles értelemben vett önkormányzatot, autonómiát biztosított. A legyőzött ország lakóit nem tekintette római alattvalóknak. Csak szűkebb értelemben vett szövetséges állapotot teremtett, amennyiben a legyőzött országokat a katonai egyezmény alapján szövetséges államoknak tekintette, amelynek élén Róma áll olyképp, hogy ennek tekintélye, elsősége adja meg a szövetség jellegét. Az egyes országok pedig oly értelemben vett részesei a szövetségnek, amiként azt Róma a külön békeegyezmények alapján körvonalazta. Rómának ez az eljárása a római államférfiak politikai bölcseségével kapcsolódva meg tudta kedveltetni a Rómától való függés eszméjét. Sok ország szíves örömest kereste az alkalmat, hogy a hatalmas Róma szövetségese lehessen és ekkép a saját számára részt juttasson a tekintélyből és védelmet biztosítson más országokkal szemben. Hogy a szövetséges viszonynak a szövetség keretében többféle fokozata volt, az magától érthető. A polgári jogok szempontjából voltak a szövetséges államok között olyanok, amelynek lakói teljesjogú római polgárok voltak (civesz romani).

Ezzel szemben állott az alattvalói-állapotban levők három fokozata : először a latinjogú községek (civitátesz latiné), azután a szavazatnélküli polgárok (civesz szine szufrágió), végül a nem latin szövetséges városok vagy községek, országok, amelyeknek Rómához való viszonyát külön szerződések és egyezmények szabályozták (civitátesz föderáté). Valamikép ne higyjük azt, mintha a római polgári jogok teljessége csak Róma falain belül lett volna érvényes. Viszont azonban kétségtelen volt, hogy a választójogot csakis Rómában lehetett gyakorolni. A római polgárok nagy tömegekben a fővárosban, Rómában, továbbá Lácium vidéki tribuszainak területén, a volszkok földjén és Dél-Etruriában laktak. Mindazonáltal ezen a vidéken is voltak olyan községek, amelyekben teljesjogú római polgárság nem volt. Római polgárok laktak a római kolóniákban is. Az állami bérföldeket is teljesjogú római parasztok lakták, akik tanya, vagy községbeli közösségben éltek. Számbeli adatok állnak rendelkezésünkre Kr. e. 338-ból. Eszerint a római teljesjogú polgárok száma 165 ezer volt, amely 300-ban már 250 ezerre emelkedett, amikor pedig Itália teljesen meg volt hódítva, 300 ezer teljesjogú polgára volt Rómának. Hozzászámítva ehhez a számhoz a nőket és gyermekeket, az uralkodó római nép körülbelül másfélmillió főből állhatott. A teljesjogúak után előnyös helyzet szempontjából a latinjogú községek következtek. Ennek a sajátos jogállapotnak eredete Kr. e. 493-ban kötött födusz ekvumra vezetendő vissza.

Ugyanis Róma és a latinok annakidején szövetséget kötöttek és ennek értelmében az volt a kimondott elv, hogy a latinok a rómaiakkal egyenjogúak. Természetes azonban, hogy ezt a teljes egyenjogúságot Róma sohasem ismerte el, hanem igyekezett azt a latinok terhére megrövidíteni. Egyébként Rómának az úgynevezett latinjogú polgárság megteremtésére azért volt szüksége, mert a sok erődítmény és gyarmat benépesítésére nem volt elegendő teljesjogú római polgára, miért is Róma rá volt utalva arra, hogy a latinok segítségére támaszkodjék és nekik, amennyiben az erődítményekben és gyarmatokban megtelepedni hajlandók, előjogot biztosított. Az ilyen latin községbeli polgárok magánjogilag egyenlők voltak a teljesjogú római polgárokkal. Biztosították az állami jószágokban való részesedésüket és azt a jogot, hogy az állami bérletekben részt vegyenek. Azoknak a latin községbeli polgároknak, akik ott konzulok vagy kvesztorok és a községi tanácsnak tagjai voltak, teljes római polgárjoguk volt, úgyhogy legalább a latin községek nemessége teljesjogú római polgárokból került ki, illetőleg azokká vált. Meg kell azonban jegyezni, hogy a latinjogú polgárok szabad költözködési joga korlátozásoknak volt alávetve. Egyelőre ugyanis a fiatalabb gyarmatoknak nem engedték meg, hogy polgáraik Rómába áttelepedjenek és ott teljes Római polgárjogot gyakoroljanak.

A Pirrhusszal vívott harcok óta ugyanis az a vélemény alakult ki az ősi Rómában, hogy a római polgárjog drága kincs, amelyből nem juttathatnak mindenkinek, legalább könnyelműség nélkül nem. Ezt a korlátozást idővel még azzal is kibővítette Róma, hogy azoktól a községektől, amelyeknek alapításában libertinuszok is résztvettek, a teljesjogú római polgárokkal való házasságkötési jogot (jusz konnubii), valamint a pénzverési jogot is megvonta. Szembeállítva a latinjogú polgárokkal, nagyon nyomasztó helyzetben voltak a szavazati jog nélkül való polgárok (civesz szine szuffragió). A római polgári jogokból csak épp az volt meg nekik, hogy római polgár - civisz románusz - volt a nevük és viselték a közterheket. A cenzor őket is felbecsülte vagyonilag, Rómának adót kellett fizetniök, hadkötelesek voltak, ámde sem szavazati jogot nem gyakoroltak a népgyűléseken, sem pedig közhivatalt nem viselhettek. A szavazatnélküli római polgárság intézménye arra való volt, hogy egy fajilag idegen községet, vagy egész törzset Róma szorosabban magához láncoljon azáltal, hogy a római polgárok elnevezését rájuk ruházta, de ugyanakkor szoros függő helyzetbe is hozta őket. Ezeknek a városoknak nemessége továbbra is megmaradt előjogaikban. Községi önkormányzatukat is meghagyták nekik, az igazságszolgáltatást azonban egy római prefektus végezte, akit a prétor jelölt ki minden évben.

Különös és sajátos helyzetben voltak a szövetséges községek (civitátesz föderáté). Ezek azok a községek voltak, amelyek ugyan tagjaivá lettek a római-latin államnak, de főleg azért, mert lakosságuk görög volt, nem lehettek részesei a latin jognak. A korlátolt római jogot sem kaphatták meg, mivel Itália meghódítása után Róma nagyon szűkmarkú volt a szavazatjog nélküli polgárjog adományozásában is. Ami egyébként ezeknek a szövetséges községeknek helyzetét illeti, ez legkevésbé sem volt lealázó, vagy szomorú. Külön, kedvező szerződések biztosították a községek helyzetét. Megtartották önkormányzatukat, sőt megvolt a saját joghatóságuk, igazságszolgátatásuk, végül az a kiváltságuk sem hiányzott, hogy aki oda menekült, védelemre tarthatott igényt. Annyira óvatos és előzékeny volt Róma ezekkel a községekkel szemben, hogy nem kényszerítette lakosságukat a római szárazföldi hadseregben való szolgálatra, hanem csak azt kívánta, hogy hadihajókkal és tengerészekkel támogassák szükség esetén a római sereget. Nagyon érdekesen fejlődött és alakult ki a hatalmas Róma, amelynek az volt a politikája, hogy lehetőleg diplomáciai ügyességgel alapozza meg hatalmát, megossza és lekösse az erőket ott, ahol annak szükségét látja, viszont koncentrálja, amikor a körülmények indokolják. Annyi bizonyos, hogy Róma nagyon értette a módját annak, hogy miképp kell és lehet egy község, város, vagy országocska lakosságának rétegeit egymás ellen kijátszani.

Az intelligens, vagy úgynevezett nemes osztályt idővel bevette a teljesjogú római polgárság sáncaiba, míg az alsóbb néposztálytól ezt a teljesjogúságot megtagadta. Ekkép megtörténhetett az, hogy míg egy kampániai légió katonái fellázadtak, addig a kampániai nemes lovasok Róma mellett harcoltak. Ebben az időben Róma még távol állott attól, hogy túlkapásokra ragadtassa magát. Megbecsülte, tiszteletben tartotta a meghódított, vagy meghódolt és szövetséges területek autonómiáját, nem igyekezett kiuzsorázni a népet, úgyszólván még pénzbeli adózást sem kívánt. Csak azt szorgalmazta, hogy az illető területek lakossága a megfelelő hadjutalékot állítsa ki. A velük szemben alkalmazott rendszabályok, módszerek mind olyan természetűek voltak, hogy azok alkalmazása távolról sem lehetett súlyos és elviselhetetlen a szövetségesekre, vagy a meghódoltakra. Sőt azt lehet mondanunk, hogy ezek bizonyos büszkeséggel és önérzettel vallhatták magukat Róma fegyvertársainak. Ezek a szövetséges, részben meghódított, részben meghódolt népek nem is voltak útjában Róma törekvéseinek, azt megakadályozni nem igyekeztek. A szabinok, lukániaiak, etruszkok, szamnitok, apuliaiak, sőt részben a dél-itáliai görögök is aránylag elég gyorsan elrómaiasodtak, ami a római-latin nép kialakulásához vezetett.

A Róma vezetése alatt egyesített itálok a messze délvidéki görögökkel és északi keltákkal szemben egységes nép gyanánt jelentkeztek. Meg kell azonban jegyezni, hogy az “itáli" név csak későbbi keletű gyűjtőnév. A latinok hosszú ideig a ruházatuk után nevezték el magukat, még pedig a “latin kabát", a tóga után tógás férfiaknak (togáti), míg a kelták “nadrágos férfiak" (brakkáti) név alatt szerepeltek.

A római haderő szervezete.

Róma hatalmas fejlődésének és terjeszkedésének kétségtelenül nagy segédeszköze volt a politikai és diplomáciai zsenialitáson kívül a kitünően szervezett haderő. Azt, hogy miképpen fejlődött a római haderő, pontosan, adatszerűen nem tudjuk. Csak annyi tény, hogy a királyság megszünte óta gyökeresen átalakult, még pedig azokhoz a tapasztalatokhoz mérten, amelyeket egyes háborúkban szereztek. Egyes fennmaradt adatokra támaszkodva megállapítható, hogy a rómaiak már elég régen zsoldot fizettek a katonáknak, különösen a téli hadjáratok alkalmával, hogy a katonák élelmükről és ruházatról gondoskodhassanak. A lovasok zsoldja háromszorosan haladta túl a gyalogosokét. Elég korán bekövetkezett az a változás is, hogy a régi 18 lovascenturián kívül, ahol a lovasok az államtól kapták katonai szolgálatukhoz a lovat, olyan lovaskatonákat is soroztak be, akik saját maguk állítottak lovat és bizonyos értelemben véve önként teljesítetek hadiszolgálatot.

Idővel a lovasságnak a jelentősége háttérbe szorult, különösen amióta a harcot könnyűfegyverzetű katonák (rorárii) nyitották meg. A lovasság ilyen esetben a szárnyak védelmére, vagy pedig tartalékba került, hogy esetleg fedezze a visszavonulást, vagy pedig közbevágjon az előrenyomuló ellenségnek. Nagyfontosságú változást jelentett hadászati szempontból a szamnita háborúk ideje. A rómaiak ugyanis a tetemes távolság miatt és a nagy menetelések következtében gyakran voltak kénytelenek megállapodni, ami egyértelmű volt a táborozással. Táborba kellett a seregnek gyakran szállania, részint azért, hogy kipihenje magát, részint, hogy élelmét pótolja. Ekkép a rómaiakat mintegy a szamnit háborúk tapasztalatai vitték arra, hogy a táborépítésben kiképezzék magukat. A történelmi adatok azután igazolták is, hogy Róma a táborépítés, elrendezés terén mesteri nívóra emelkedett. Ami a tábort illeti, ennek alapmintája négyszög volt. Ezt a négyszöget úgy osztották be, hogy a tábor kicsinyben hasonlított egy római városhoz és akár hosszabb ideig tartózkodásra is alkalmas volt. A római tábort földhányás és árok vette körül négyszögalakban. Négy oldalról kapuk vezettek a táborba. Benn a tábor területén uccák, terek voltak, volt főhadiszállás, volt főtér. Tehát kicsinyben a tábor tulajdonképp városnak is volt tekinthető, tele katonákkal. Mikor a római sereg hosszabb útra indult, a sereg előtt haladtak az úgynevezett földmérők (metatoresz), akik alkalmas tábori helyet kerestek ki, ahol elegendő volt a víz.

Teljesen derékszögű négyszöget mértek itt fel, még pedig akként, hogy a négyzet minden oldala legalább is 2500 láb hosszú legyen. Ez a terület megfelelt körülbelül egy szár-házhelyes római községnek. Minden római katona ásót, kapát vitt magával s mihelyt a táborozás helye ki volt jelölve, az egész sereg egyszerre fogott bele a sáncárkok hányásába. A földhányásból pedig elkészítették a mellvédet, amelyet jól megerősítettek. Lehet, hogy a tábor csak egy-két napra szólott, aszerint végezték a megerősítési munkálatokat is rajta. Ha állandó jellegű tábort kellett építeni, akkor kis kunyhókat, galyibákat is építettek. Ezt a tábortervet a rómaiak mindvégig megtartották. Az egymás mellett elhelyezett állandó táborokat külön tábori utakkal kötötték össze. Foglalkoznunk kell a római nép harcmodorával és a római sereg beosztásával is. A régi sereg hat, nyolc osztagú falanxból állott. Ez a falanx azonban hegyes, dombos területen nem tudott operálni, hamar összezavarodott. Ezért a római sereget kisebb osztagokban csoportosították. Egy légióból három harcvonalat alkottak, amelyek egymásután voltak fölállítva. Ez a három harcvonal volt : a hasztáti, a principesz és a triárii. Minden csapat ezenkívül tíz manipuluszra (csapat) oszlott, amelyek egymástól némi távolságban állottak.

A 4200 emberből álló légió alosztályozása a következő volt : a hasztátuszok csapata 10 manipuluszból állott, egyenként százhúsz emberrel, hasonlóképp a principeszeké, míg a triáriuszok tíz manipulusza csak hatszáz emberből került ki. A 3000 szorosan vett legionáriushoz jött még 1200 könnyű fegyverzetű katona. A régi legionárius szervezet átalakításával együtt járt a fegyverzet átalakulása is. A nehéz, hosszú lándzsát (haszla) ezentúl nem az első sorban levők, hanem a triáriuszok viselték, míg a hasztátuszok és a principeszek új hajítódárdát (pilum) kaptak. Ez a hajítódárda körülbelül másfélméteres fanyélből állott, amelyen ugyanoly hosszú, hegyben végződő vasrúd volt. Ezt a dárdát mintegy 15 méternyi távolságból dobták az ellenségre. A hajítódárdák vetése után karddal és döfőlándzsákkal támadtak a légiók. A triáriuszok, akik csupa harcedzett katonákból állottak, csak akkor avatkoztak bele, ha a két első sor nem tudta a harc sorsát eldönteni. A légiók beosztása magával hozta azt, hogy a római katonának alaposan meg kellett tanulnia a mesterségét. A sereg fővezére a harcban a konzul volt, amit úgy kell értelmezni, hogy mind a két konzulnak volt külön serege. Ha a két sereg szükségképpen egyesült, akkor a főparancsnokságot a két konzul felváltva gyakorolta. A konzulok mellett voltak törzskari tisztekként a hadi tribunok. Kezdetben három, majd hat tribunja volt minden légiónak. A hadi tribunok (tribuni militum) intézménye meglehetősen régi volt és visszanyúlt a királyság idejére.

Osztály vagy csapatparancsnokok voltak. A konzul nevezte ki őket, még pedig rendszerint pátricius családok tagjai közül. A tribuni hivatalt, illetőleg méltóságot hosszú ideig csak a pátriciusok töltötték be s csak a vejiekkel vívott harcok után jutottak vagyonosabb plebejusok is a lovagi rendbe s innen a hadi tribuni méltóságba. Amikor a konzuli méltóság sáncai a plebejusok előtt megnyíltak (Kr. e. 366.), a hat hadi tribun választását a népnek engedték át. Tribunokot mindazonáltal csakis a gazdag plebejusi családokból választottak. A sereg további szervezetéről még felemlítendő, hogy a tribunok alatt állottak a manipuluszok parancsnokai, a centuriók, akik századparancsnokok voltak. Idővel a centurió állása jelentéktelenebbé vált, úgyhogy inkább már szakaszvezetőnek volt tekinthető. A légió háromszáz lovasa tíz szakaszba (turma) oszlott. Minden szakasznak saját zászlója (vexillum) volt. Az úgynevezett szövetséges segélycsapatok sohasem alkottak külön működő sereget, hanem mindig egyesítve voltak a római konzuláris seregekkel. Ami a csapatok számarányát illeti, az itáliai szövetségesek majdnem ugyanannyi harcost állítottak ki, mint a rómaiak. Azonban már a lovasságnál a szövetségesek háromszor annyi harcost bocsátottak Róma rendelkezésére. A szövetséges csapatoknál nem voltak tribunok, hanem tizenkét prefektus töltötte be ezeknek a helyét s a konzulok nevezték ki őket.

Altiszteket a szövetségesek maguk választottak. A szövetségesek rendszerint a sereg szárnyain küzdöttek, de megtörtént, hogy a szövetséges seregek egy részéből rendkívüli tartalékcsapatot alkottak (extraordinarii).

A római nép vallása. - A családi élet. - A római jellem.

Meg kell ezek után ismerkednünk a rómaiak vallásával, erkölcseivel és általában világnézetével. Elvitathatatlan, hogy legalább addig, amíg a görög istenek inváziója be nem következett, a rómaiakat nagy vallásosság jellemezte. A rómaiak vallásossága és hazafiassága karöltve járt egymással. A bölcsőtől a sírig az istenek s a jó és rossz szellemek rajta kísérték a rómait. Amikor a római csecsemő megszületett, oda képzelték Levanát, azt a jó nemtőt, aki arra indította az apát, hogy a földre tett csecsemőt magához emelje és ezzel a gyermekét elismerje. Vagitánusznak hívták azt a szellemet, aki a gyermeket arra késztette, hogy sírjon, kiabáljon. Képzeletük szerint ott állott a csecsemő bölcsője mellett Kunina, az őrangyal, a csecsszopónak pedig segített Rumina. A születés kilencedik napján Nundina arra ösztönözte a szülőket, hogy a gyermeknek nevet adjanak.

Ott voltak Eduza és Potina, akik a gyermeknek enni és inni segédkeztek. Vagy ott volt Osszipaga, aki a római gyermeknek csontját erősíti meg, majd Fabulinusz, aki beszédre tanítja őket. Amint látjuk, alig született meg a csecsemő, máris egy sereg képzeleti jó szellem, nemtő vette körül, akik hasonlatosak a keresztények őrangyalaihoz. A gyermeknevelés az első gyermekkorban az anya feladata volt. Ha már ifjúvá serdült, akkor következett az élet és a harc számára való nevelés. Ezen a téren a gyakorlati szempontok voltak a döntők. A cél az volt, hogy a római ifjúból ügyes gazda, jó katona és hű polgár váljék. A gyermekeket megtanították írni, olvasni és számolni. Alaposan kellett ismernie a tizenkéttáblás törvényt is. Ez amolyan polgári káté volt, amelyet minden rómainak tudnia kellett. Az oktató rendszerint az apa volt, esetleg valamelyik rabszolgáját vagy szabadonbocsátottját bízhatta meg a tanítással. Később azonban már voltak hivatásos magántanítók (litterátoresz), akik fizetés ellenében oktatták a római gyermekeket. Idegen nyelvre, jelesen görögre a grammatikusz tanította a gyermekeket. Nagy gondot fordított a római apa és anya arra, hogy a gyermekeik erkölcsösen nőjjenek fel. Sok gondot fordítottak a római ifjak testi fejlesztésére is. A futás, ugrás, diszkoszvetés, dárdahajítás, birkózás, lovaglás vagy labdázás mind arra való voltak, hogy az ifjú edzze testét és kedve legyen az élethez. A római gyermek az elemi ismereteken kívül a többi tudományokkal már inkább gyakorlati úton ismerkedett meg.

Azt, hogy mi szükséges a gazdának, a katonának, az államférfiúnak, olyképp tanulta el, hogy az apa vagy a nagyapa oktatása mellett résztvett azoknak minden munkájában, mint csendes szemlélő. A római apa, illetőleg nagyapa a fiát, unokáját mindenüvé elvitte s magyarázgatott neki. Gyakori volt az is, hogy a római ifjak a pontifexekhez, augurokhoz kerültek, akik megmagyarázták nekik a tudományukat, elmesélték a régmultak történetét, kioktatták őket a jogi és állami tudományokban. Amint a római gyermek elérte a 16. életévét, az addigi biborszegélyű tógát (toga pretexta) levetette és felöltötte az egyszerű fehér tógát (toga civilisz) annak jeléül, hogy beléphet a felnőttek közé. A fehér tóga felvétele mindig bizonyos ünnepélyesség között ment végbe. A római hadkötelezettsége a 17. életévvel kezdődött. Annyira nagyra becsülték a katonáskodást és annyira szükségesnek tekintették, hogy csakis katonaviselt férfiúnak nyílott valóban kilátása a hivatalviselésre. Ezekben az időkben a közhivatalokat a rómaiak ingyenesen töltötték be. Tehát a közhivatal után való vágyakozás tulajdonkép azt jelentette, hogy a római férfiú önérzetét, egyéni ambicióját óhajtotta kielégíteni akkor, amikor polgártársai fölé kívánt emelkedni. A római férfiúnak, ha közhivatalt töltött be vagy sereget vezethetett, egyetlenegy célja, törekvése volt : a siker, a diadal. Ha győzött a római vezér, akkor fehér lovak által vont római szekéren, a sereg élén vonult be a város kapuján, előtte és mögötte a foglyok ezrei s a megrakott zsákmányszekerek.

A római nép hatalmas óvációi között haladt a menet végig a szent úton (via szakra), a fórumon keresztül a Kapitóliumhoz, ahol a győztes római vezér Jupiter Optimusz Maximusznak hálaáldozatot mutatott be. A győztes római vezér nevét a Kapitóliumon márványba vésték s az utódoknak követésre méltó példaként emlegették. Volt tehát alapja a római ifjú törekvésének, vágyakozásának, amikor vezérséget óhajtott és győzelemről álmodott. De jellemző ugyanakkor, hogy aki ma győztesként vonult be, holnap már a legszerényebb polgárrá alakulhatott át. A konzul vagy diktátor, ha hivataloskodásának ideje lejárt, újból belefogott a gazdálkodásba. Ebben nyilatkozott meg az igazi republikánus gondolkodásmód. A római férfi úr, parancsoló, bíró, gyámolító, minden volt a maga családjában. A családapa hatalmát övét, cselédei, szolgái felett senki sem korlátozhatta. A családanya, az apró és felnőtt gyermekek, rabszolgák, cselédek valamennyien a családapától függtek, ő tartotta fenn a családi fegyelmet, védte a családot, annak becsületét, hagyományait. A családapa büszkén gondolhatott arra, hogy még halóporaiban is nagy tisztelet veszi körül és kíséri ki utolsó útjára. A temetése szertartásos, díszes volt. A menet megállott a fórumon, ahol valamelyik rokon vagy barát gyászbeszédet mondott, felsorolta a halott tetteit, érdemeit.

A holttest előtt és mögött az ősök viaszarcképeit vitték a szolgák, mígnem a holttesttel eljutottak oda, ahol elégették a máglyán. A hamvakat urnába gyűjtve hazavitték vagy pedig kőkoporsóba zárták be. A rómaiaknak főtörekvésük volt, hogy családjuk számára örökös sírhelyről gondoskodjanak. A szegényebbek szegényes, a gazdagabbak pompás családi sírboltba temetkeztek. Ilyen volt a régi római jellem, szokás, amely persze nem tartott örökké. A külfölddel, különösen a görögökkel folytatott érintkezések során kezdett a római felfogás változni, sőt azt mondhatjuk, hogy amint a külföldi befolyás erősbödött, az ősi római erkölcsök hanyatlásnak indultak. A rómaiak a saját isteneik tisztelete idején megmaradtak egyszerűségükben, amely sok tekintetben fenséges is volt. De mihelyt a görög istenek kultusza beférkőzött a rómaiak közé, vele jött az erkölcsök lazulása is. Az első görög kultusz a dioszkurok : Kasztor és Pollux tiszteletével kezdődött, akiknek Kr. e. 485-ben emeltek templomot. Ezt követte mintegy ötven év mulva Apolló, majd Afrodite kultusza. Jött majd Eszkulápiusz is, az orvosi tudományok, a gyógyulás, egészség istenének bevonulása.