Itália őstörténete.

Itália népei az őskorban.

Az ókorban a görögök után Róma játszotta a legnagyobb szerepet az emberiség kultúrtörténetében. Szükséges tehát, hogy Róma történetével behatóan foglalkozzunk. Ezt a szükséget indokolja az a nagy befolyás, amelyet Róma nemcsak Európa népeire gyakorolt, hanem azokra a népekre is, amelyek Ázsiában vagy Afrikában voltak kitéve a világhódító légiók támadásának, másrészt a konzulok, prokonzulok és prétorok országszervező munkájának. Hisz Róma - e város neve alatt értvén magát az országot, az egész nagy római birodalmat - valóságos tanítómestere volt minden európai népnek. Államszervezést, országos berendezkedést, jogéletet, szabatos gondolkodást Rómától tanultak a nemzetek. És elpusztulhatott bár maga a régi Róma, amelynek pusztán tiszteletreméltó, csodálatos emlékei maradtak fenn nemcsak az olasz félszigeten, hanem Európában, Ázsiában és Afrikában is, azért hatásaiban tovább él annyira, hogy még ma is csodálattal adózunk annak a két évezred előtti Rómának, amely megtanított államot alapítani, jogéletet élni és céltudatosan gondolkodni. Ne csodálkozzunk azon, ha Róma történetének kezdeteit is mélységes homály fedi. Honnan, merről származtak az őslakók? Nem tudjuk.

A rendelkezésre álló adatok a római történet kezdetéről nem számolnak be. Maguk a rómaiak sem ismerték keletkezésük történetét. A régmultra vonatkozólag csak keveset tudunk. Igy tudjuk azt, hogy az Itália szó (amely eredetileg Vitalia volt) bikaországot jelentett. Egy fennmaradt monda szerint egy bika volt az új földre érkező törzsek vezetője, mint az istenség hírnöke és útmutatója. A bika után nevezték magukat az ősi, bevándorolt törzsek itáloknak. Az itálok néptörzse, amely a déli részen telepedett meg, később kénytelen volt a bevándorolt görögök magasabb kultúrája előtt meghajolni. Azonban az itál elnevezés megmaradt az ország déli részére. Az Itália szó, mint országterület elnevezése, a történelem folyamán gyakran ingadozott a jelentésében, mert hol a mai Kalábriát, hol a Rómától délre eső területet, majd pedig az Alpoktól lefelé terjedő minden területet értettek Itália alatt. Az őslakosság Itáliában körülbelül ugyanazokból a néptörzsekből, népekből állott, amelyek a határos vagy környékbeli országoknak is az őslakosságát alkották. Persze ezeknek az eredetéről sem tudunk semmi határozottat. Csak arról van tudomásunk, hogy a bevándorló indogermánok ezeket az őslakókat vagy teljesen kiszorították a könnyen mívelhető területekről a hegyek közé vagy pedig legyőzték és szolgai sorba kényszerítették őket. Az indogermán itálok bevándorlása nagy változásokat idézett elő Itália népviszonyaiban. Az őslakóknak nagy része vagy az Alpok közé vonult vissza vagy pedig átment más területekre.

Meg kell egyúttal jegyeznünk azt is, hogy az Ázsiából beözönlött indogermánok részint szorosabb, részint lazább érintkezésben maradtak azokkal a néptörzsekkel, amelyek a Balkán-félszigeten vonultak dél felé és a mai Görögországot árasztották el. Csakis ekként lehet megmagyarázni a feltünő rokonságot nyelv, kultúra és szokások dolgában a görögök és az itáliai indogermánok között. Az itáliai indogermánokat, hogy a korábbi lakóktól és különösen az etruszkoktól megkülönböztethessük, egyszerűen itáloknak nevezzük ezentúl. Nagyon valószínű, hogy északkeletről jöttek Itália földjére, talán a keleti Alpok alacsonyabb átjáróin át. A bevándorlóknak, miután az őslakókat kiszorították vagy rabszolgákká tették, legelső dolguk az lehetett, hogy cölöpépítményű falvakban helyezkedtek el. Az ásatások eredményei ugyanis azt bizonyítják, hogy a megtelepült itáloknak volt már némi csekély kultúrájuk, amely persze felette kezdetleges lehetett. Rőzséből és agyagból kerek kunyhókat építettek és azokat szalmával födték be. Ezeket a kunyhókat magas cölöpökön helyezték el, hogy a gyakori áradások s mindenféle más baj, veszedelem ellen biztosítsák lakásaikat. Az ételmaradékokat és mindenféle hulladékot pedig egyszerűen ledobálták a cölöpök aljába. Ezeket a hulladékrétegeket vizsgálva rájöttek a tudósok arra, hogy az itálok részint állattenyésztéssel foglalkoztak, a földmívelést pedig csak mellékesen űzték. Vadászattal s halászattal nem igen bajlódtak.

A borkészítést nem ismerték. A gabonaszemeket két kőlap között morzsolták szét, vízzel és sóval elegyítették és pépalakban ették meg, miután a kenyérkészítést még nem ismerték. Ami az itálok kézművességét illeti, ez is rendkívül kezdetleges volt. A lent használták, miután a lenkikészítés ismerete visszanyúlik az ősidőkbe. A bőrkikészítést is jól ismerték. Eszközeik jórészt inkább kőből voltak, csak később használtak bronz eszközöket. Fegyverüket a nyíl, a kőbalta, lándzsa alkotta. Ami az itálok vallási és erkölcsi felfogását illeti, erről jórészt csak az összehasonlító nyelvészet útján tudhattunk meg egyet-mást. Az itálok ősi hazájukból magukkal hozták valláserkölcsi nézeteiket és mindenféle babonájukat. Képzeletükben szerepelt a világosság istene, természetesen nem hiányoztak az ősmondák, vallási legendák, melyek az érthetetlen természeti tüneményeket igyekeztek megmagyarázni a primitív ember számára. Főistent az itálok is ismertek, mert a hindu Védákban előforduló Djausz pita az itáloknál Diesz piter volt és ebből alakult Joviszpater = Jupiter, a főistenük neve. A valláserkölcsi nézeteik nagyrésze azonban csak akkor kezdett kialakulni, amikor megtelepedtek és némi községi, majd családi és még később holmi állami életet kezdtek élni. Igy pl. Veszta (a görögöknél : Hesztia) istennőről akkor keletkezett képzetük, amikor a házi, családi és falusi élet már határozottabb alakot öltött náluk.

Érdekesen fejlődött ki a család intézménye. Egészen bizonyos, hogy letelepedés nélkül a család intézménye nem fejlődhetett ki. Mihelyt azonban nagy területeken telepedtek meg s a gyermekek a szülőkkel egyetemben egy fedél alatt vonultak meg, azonnal megszületett a család fogalma, amely áthatotta az egyeseket és a közösség, az összetartozandóság érzésével fűzte őket egymáshoz. Ennek a családnak, vagyis a származás szerint egymáshoz tartozóknak rendre, szabályokra volt szüksége. Ez a szükségérzet teremtette meg a családapa, a családfő nagy hatalmát, amely egyúttal papi hatalom is volt és azt, aki ennek a hatalomnak gyakorlására jogosítva volt, bizonyos nimbusz vette körül. A családapa volt a vagyon kezelője, megosztója, a legfőbb ítélőbíró, akinek szava és ítélete megfellebbezhetetlen. Az ősi vérbosszú, amely minden kezdetleges népnél szokásos volt, lassan elvesztette jelentőségét az itáloknál és helyét elfoglalta a büntetés, a levezekeltetés valamely háziállat elvételében. A megtelepedett itálokra vonatkozólag egy igen érdekes sajátosságot emelhetünk ki. Míg a görögök inkább nagy területeken, szétszórva, a germánok meg csaknem tanyarendszerben éltek, ami ugyan kedvezett az egyéni szabadságnak, de ugyanakkor megnehezítette a szilárd állami forma kialakulását, ezekkel ellentétben az itálok sűrűn telepedtek meg egymás mellett.

Azt lehet mondani, feláldozták egyéni szabadságukat abból a célból, hogy több családnak, vagyis a közösségnek az ereje, hatalma szilárdabb legyen. A közösség érzületének ez az erős fejlettsége lett az az alap, amelyen Róma később oly óriási világhatalommá fejlődött. Ezekben a cölöpökön nyugvó kunyhókban volt megágyazva a későbbi római világbirodalom, mert csakis ilyen erősen kifejlett és az egyesek lelkületében is gyökerező állami rend volt képes oly hosszú ideig fennmaradni és dacolni ezernyi bajjal, veszéllyel.

Az etruszkok.

Az itálok megtelepedését azonban megzavarta egy ismeretlen nép betörése. Ezek az etruszkok voltak. Senki sem tudta, hogy honnan, merről jöttek. Csak annyi volt bizonyos, hogy nem kímélték az itálokat. Cölöpös falvaikból elűzték vagy rabszolgáikká tették őket. Feketehajú, szélesvállú, széles koponyájú népfaj volt az etruszk. Hozzávetőleges számítás szerint Kr. e. mintegy ezer évvel jöttek át az Alpokon és hosszú rajvonalakban lepték el a Pó vidékét. Annyi bizonyos, hogy az etruszkokat nem lehetett az itálokkal összetéveszteni.

Halikarnasszoszi Dioníziosz is azt írja róluk, hogy az etruszkok régi néptörzs voltak, de sem nyelvük, sem szokásaik nem volt azonos más népekével. Lehet, hogy az etruszkok talán azon őslakóknak az utódai voltak, kiket az itálok annak idején kiszorítottak és lehet, hogy ezek az őslakók - megedzve a sokféle harcban és küzdelemben - tértek vissza és adták vissza a kölcsönt elűzőiknek. Az etruszkok első teendője az volt, hogy megtelepedtek az üresen maradt cölöpépítményű falvakban, leigázták az itálokat, egy részüket pedig lekergették a délre eső vidékek irányában. Az etruszkok nem tanusítottak semmiféle kíméletet az ott talált népekkel szemben hanem a Pótól lefelé és le a Tiberisz völgyéig minden népet megfosztottak függetlenségétől. Az etruszk lett az úr, a nem etruszkokból kliensek váltak, akik az etruszk uraikat mindenben támogatni tartoztak. Az etruszkok neve sokféleképp változott az idők folyamán. Ők magukat razennáknak nevezték, a görögök tirrhenieknek hívták, míg a későbbi rómaiak tuszkoknak, etruszkoknak mondták őket. Ebből az etruszk vagy tuszk szóból származott a későbbi Tuscia, a középkorbeli Toszkána neve. Merész és bátor nép voltak az etruszkok, akik csakhamar városokban telepedtek meg. Nevezetesebb városaik voltak : Ravenna, Piza, Arrecium, Volaterra, Kortona, Populonia, Kluzium, Tarkvinii, Cére. Óriási falak védték ezeket a városokat, amelyek később hatalmas kultúrának váltak színhelyeivé. Az etruszkoknak - akik később teljesen beolvadtak, felszívódtak a rómaiakba - mindenütt nevezetes szerep jutott osztályrészül.

Azok az etruszkok ugyanis, akik a Tirrheni-tenger partjain telepedtek meg, idővel kiváló hajósok (kezdetben jórészt csak tengeri kalózok) voltak, akik a karthágói, föníciai és görög tengeri kereskedelemnek lettek a közvetítői. Az etruszkok azáltal, hogy a népek kereskedelmi forgalmában résztvettek, a jóval műveltebb népektől sok mindent eltanultak. Nevezetesen eltanulták a görögöktől és egyiptomiaktól a vázák, edények festését, a kőfaragást, falfestést, sőt az írás mesterségét is ők sajátították el legelsőbben a görög települtektől. Idővel az etruszkok, akiknek területein gazdag ércbányák húzódtak végig, az ércek megmunkálásában jóval túlszárnyalták a görögöket, akik tanítómestereik voltak. Bronztükröket, ércszekrényeket, ércsisakokat nagy jártassággal tudtak készíteni. Az építkezést teljesen és kizárólag a görögöktől sajátították el, de ezeknek az eredeti építkezési formáitól sok tekintetben eltértek. Igy az etruszk templomok rendszerint igen magas alapzatra voltak építve hármas beosztással. A középső rész volt a legszélesebb s ennek a homlokzatát festményekkel vagy relífekkel díszítették. Érdekes és érdemes a megjegyzésre, hogy az etruszkok találták fel a boltíves építkezést, aminek csatorna, kapu, híd, sírbolt építésénél volt kiváló jelentősége. Később a rómaiak tulajdonképp az etruszkoktól tanulták el az építkezés művészetét. Ugyancsak az etruszkok voltak azok, akik nagy gondot fordítottak a vallási ceremóniák fejlesztésére (pl. a belekből való jóslás etruszk eredetű). Tőlük származik többféle hatalmi külsőség, jelvény, így a liktorok intézménye is.

A liktorok azok a szolgák voltak, akik a hatalom jelvényeit : a vesszők közé szorított bárdot hordozták a király vagy a bírák előtt. Az etruszkok kultúrája azonban természetesen jóval mögötte maradt annak a kultúrának, amely később a rómaiaknál fejlődött ki. Az etruszk kultúra jórészt anyagi térre szorítkozott, szellemileg és erkölcsileg el voltak maradva. Vallási nézeteikből hiányzott a görögök derűsebb életfilozófiája. Az etruszkok idővel igyekeztek utánozni a görögök jellegzetesebb szokásait (pl. a birokversenyt, kocsiversenyt, tavaszi ünnepeket). Igy az etruszk kultúra és szokások, eltekintve némely faji sajátosságtól, teljesen görög befolyás alatt állottak. Idővel az egész vallási mitológiát is átkölcsönözték, csakhogy az etruszkok világnézete sokkal zárkózottabb volt, amit jellemez a Kháronról alkotott képzetük is. Kháron ugyanis a görögöknél az a hajós volt, aki az alvilágban a lelkeket csónakján átvitte a “tulsó" partra. A görögöknél Kháron egy jólelkű hajós, aki néha jó borravalóért hajlandó volt némi szabálytalanságokra is. Az etruszkoknál azonban Kháron a halál istene lett, akit ijesztő arccal és kalapáccsal ábrázoltak. Hosszú füleket képzeltek Kháron számára s feltételezték róla, hogy a haldoklókat ő szokta agyonverni kalapácsával. Ugyancsak az etruszkok nézete volt az, hogy a szolga az urát elkíséri még a halálba is.

Viszont maradtak fenn falfestmények, amelyek azt ábrázolják, hogy az elhaltak lelkei felett a jó és gonosz szellemek verekednek egymással. A fekete szellemek a gonoszok, míg a fehérek a jók. Az etruszkok arisztokratikus felfogása mutatkozott vallási téren is, mert az előkelő halott lelke a túlvilágon is kocsin ment a boldogabb hazába vagy akár a pokolba, holott a szegény ember lelke gyalogsorral vándorolt. Általában az etruszkoktól származott az az arisztokratikus felfogás, mely a római államszervezetet oly sokáig jellemezte. Lelkileg, érzés és gondolkodás dolgában az etruszkokat jórészt a durvaság jellemezte. Egyes szokásaik is mutatják ezt. Ellenfeleik legyőzése után a foglyokat lemészárolták. A halottak emlékére gladiátori viadalokat rendeztek. Ezt az utóbbi szokást később rómaiak is átvették. Az etruszk nép, miután nem tudott a szellemi kultúrának a magaslatára emelkedni, nem maradhatott fenn. Erkölcseiben nemcsak durva volt, de később már romlottá is lett. Az etruszk nép idővel teljesen beleolvadt a rómaiakba és később csak emlékek és hagyományok maradtak fenn róla. Rendkívül érdekesen jellemzi egy műveltebb görög férfiú azon korból az etruszkokat, amikor ezeket írta róluk: “Régente az etruszkok rendkívül bátrak voltak, sok területet hódítottak meg és nevezetes városokat alapítottak. Igen jó hajósok is váltak belőlük és hosszú ideig urai voltak a tengerpartoknak.

Szárazföldi hadseregük számára feltalálták a trombitát, a hadvezérek számára a külön jelvényeket, a főhivatalnokok részére az elefántcsont széket és a bíborszegélyű tógát. Házaikban az előcsarnok a védencek részére volt fenntartva. Ezeket a szokásokat a rómaiak majd mind utánozták. Az etruszkok kitünően jósoltak a - villámokból. Országuk azonban túlságosan termékeny volt, miért is az etruszkok igen nagy jólétben és gondtalanságban éltek. Ezért aztán el is pusztultak, mert teljesen az élvezetek karjaiba dőltek. Folytonos dőzsölésben éltek és ez megsemmisítette régi vitézi erejüket." A Tiberisz-folyó volt az etruszkok és az itálok között a választóvonal. A lefelé szorított itálok a Tiberiszen túl vetették meg a lábukat, még pedig részben a Tiberisz mentén a tengerig, részben pedig az Apenninek vidékein lefelé. Ez a határvonal eredményezte azt a sajátságos helyzetet, hogy maga az itál nép két főágra szakadt, melyek egymástól eltérően fejlődtek. Meg kell eszerint különböztetnünk az umbriai-szabellita néptörzset és a latint. A latin néptörzs a Tiberisz völgyében lefelé nyomult és a Tiberisz torkolatának a vidékén települt meg. Néhány latin törzs, amelyek a görög kultúrának feltétlenül meghódoltak, elvesztették ősi sajátosságaikat. Ellenben azok a latinok, akik a tulajdonképpeni Láciumban telepedtek meg, szorosan összetartván, megóvták a maguk külön jellegzetességét.

Aránylag igen csekély területen vonultak meg, de ez a terület (a Tiberisz, a tenger, a pontini mocsarak és az Apenninek dombjai) rendkívül termékeny volt, amelynek megtartása a latinok jól felfogott érdekében állott. A latinok tehát mintegy rá voltak utalva arra, hogy a már elfoglalt területen ne csak megmaradjanak, de azt a lehetőség szerint jól megerősítve meg is tartsák. Ez a szükség vezette a latinokat, amikor városaikat és helységeiket magas kőfalakkal vették körül. Igy keletkeztek a híres Alba Longa, Tuszkulum, Aricia, Gábii, Tibur, Preneszte, Lavinium stb. Minden latin városnak megvolt a maga hadvezére, aki egyúttal főpap volt és király. Minthogy az etruszkok és más népek állandóan fenyegették a latinokat, az egyes latin városok kényszerítve érezték magukat, hogy közös védelem céljából tömörüljenek. Ez a tömörülés mindenekelőtt a latin isten (Jupiter Laciárisz vagy Latinusz) közös szentélyében jutott kifejezésre, valamint az évente megtartani szokott latin ünnepeken, amelyeket minden latin község és város anyagilag és erkölcsileg támogatni volt köteles. Ekképp keletkezett a harminc latin város szövetsége, amelynek fővárosa Alba Longa volt. A latinok mellett nevezetességre tettek szert a szabinok, akik az umberek néptörzséből valók voltak. A szabinok által lakott terület nem igen kedvezett a városépítésnek. A szabinok jórészt tanyákban laktak, mert ez felelt meg legjobban céljaiknak.

A szabinok a természettel és a környezet mostohaságával nehéz harcot vívtak a maguk fönnmaradásáért. A zord hegyvidék és a sokféle nehézség, amely megélhetésük körül felmerült, hozta magával azt, hogy idővel kifejlődtek a szabin nép jellemének fővonásai : a bátorság, az egyszerűség szeretete, a jámborság és a hagyományok tisztelete. Mivel szűk, hegyes völgyekben laktak, csakhamar megérezték a túlszaporodás bajait. Ezért egy sajátságos ünnepséget, a “szent tavasz ünnepet" szokták megtartani, amikor azokat a fiatal szabin ifjakat, akik úgyszólván feleslegesekké váltak otthon, nagy ceremóniák és ünnepségek között a hadak istenének, Mársznak ajánlották fel, mire az ifjúság feleslege kénytelen volt otthagyni ősei tűzhelyét és idegenben keresni boldogulást. A monda szerint ezeket a szabin rajokat rendszerint valami állat vagy madár kalauzolta. Ahol a kalauzoló állat, madár megállapodott ott megtelepedtek a szabin ifjak. Ha valamely népet találtak ott, rendszerint fegyverrel vívták ki a letelepedés jogát. Igy a szabin néptörzsnek idővel több fióktörzse keletkezett, ilyenek voltak a picentek, a marzuszok, az ekvuszok, volszkuszok. De megtörtént az is, hogy egyik-másik szabin vándorcsapat nem volt eléggé szerencsés, mert nem akadt sehol megfelelő területre vagy ha akadt is, nem volt szerencsés a harcban és el kellett vonulnia. Ezek után úgy segítettek magukon, hogy idegen népek vagy városok zsoldjába állottak, mint harcosok, de mihelyt vége lett a harcnak, újból tovább vándoroltak. Ezek voltak a mamertinuszok (Mársz fiai).