A Makedón kor

Görög államszövetség Fülöp király vezetése alatt.

A khaironeiai csata után Görögország a győztes makedón király lábai előtt hevert.  Fülöp elérte célját, előtte állt a lehetőség, hogy a görög nemzet egész erejét egyesítse régi tervének megvalósítására, a nagy perzsa birodalom megdöntésére.  Igaz, hogy a király előtt elsősorban nem a nemzeti, hanem a maga személyes érdekei, családjának hatalmi érdekei lebegtek, de a legkiválóbb görög férfiak is örömmel fogadták a rég sóvárgott állapot bekövetkezését, az állandó belső viszályok megszűnését az apró görög államok között s kifelé a nemzeti erők egyesítését.  Annyi bizonyos, hogy a görög államok köztársasági szervezete makedóniai Fülöp, de még inkább Nagy Sándor idejében nem vált be.  Mert annak ellenére, hogy a nagyszámú apró állam mind hellén volt s legmagasabb céljuk a hellén szabadság és hatalom megvédése, azért a köztársasági szervezet nem hogy az államok erőteljes kifejlődéséhez, hanem ellenkezőleg, lassú, de biztos széteséséhez vezetett.  De hát ezen nem is lehetett csodálkozni, amikor egy-egy város magában véve is köztársaságot képezett.  Örök átokként ott lebegett az erők szétforgácsolódásának gonosz szelleme: a kis államoknak egymásra való féltékenykedése.  Már magában véve ez a rövid jellemzés is igazolja azt a következtetést, hogy az egymásra agyarkodó, egymást vádoló görög államocskákra kedvező alakulat volt a makedón uralom hatalmas kifejlődése, mert a makedón uralom, ha rájuk is nehezedett a maga természetes súlyával, legalább egy közösségbe szorította, kapcsolta össze a görög államokat.  Hogy pedig a makedón uralmat és annak természetét megértsük, ide kell még iktatnunk némely adatot.  Szó sem férhetett ugyanis ahhoz, hogy a makedónok hellén eredetűek voltak, ha azonban mégis eltértek a nagy hellén nemzettől, illetőleg annak kultúrája mögött messze elmaradtak, úgy ezt annak kell betudni, hogy Makedónia kívül esett az akkori világforgalmon és hiányzott nála az, ami akkori időben a közlekedés, a kultúra szempontjából oly sokat jelentett: a tengerpart.

Ekképp azután a makedón hellének a maguk erejéből fejlődtek, mígnem Fülöp királynak szerencsés uralma egyszerre új viszonyokat teremtett számukra.  Fülöp király uralkodása nevezetes fordulatot jelentett a makedónok állami életében, mert ő volt az, aki a makedónok falusi, zárkózott életmódját megszüntette s őket újonnan alapított városokba telepítette.  Fülöp minden tekintetben utánozta a görögök társadalmi berendezkedését azzal a különbséggel, hogy a központosító királyi hatalom alapján szervezte egész Makedóniát.  Ugyancsak Fülöp király volt az, aki Makedóniába nagyszámmal telepített át görögöket, miáltal a hellén kultúrát is bevitte a makedónok közé.  Fülöp király úgy rendezte be az uralmát, hogy a feltétlen királyi hatalmat juttatta érvényre.  A király volt az ura a seregnek, a király rendelkezett az adókról, ő volt a legfőbb törvényhozó és az ország bírája.  Fülöp király alapította Filippi városát Kr. e. 357-ben, amelynek közelében dúsgazdag aranybányákat műveltetett és ezeknek hozadékából évente mintegy 6,380.000 pengő értékű aranyat szállíttatott be a kincstárába.  A makedón király udvarának külsőségei sajátságos keveréket mutattak, mert nemcsak keleti, sok tekintetben perzsa, hanem hellén szokások is uralkodtak ott.  Hét királyi testőr képezte a makedón nemességnek az elejét, ugyanez a hét testőr volt a király személyes tanácsadója és hadvezére is.

(Ilyenek voltak pl: Parmenion, Perdikkász, Antipatrosz).  Általában az volt az elv, hogy csak bizonyos kiválasztottak, előkelő származásúak juthattak mértékadó udvari és állami hivatalokba, másrészt azonban már Fülöp király gondoskodott arról, hogy minél több görög jusson az udvarhoz, ahol gyakran nemcsak víg, hanem duhaj életmódot folytatott a király főembereivel.  A makedón hadsereg alapja az általános védköletezettségen nyugodott és történeti hírnévre tett szert a rettenthetetlen makedón lovasság, valamint a falanx-csapat, amelybe Fülöp csak hatalmas, erős ifjakat soroztatott be, akik hosszú lándzsáikkal és többszörös soraikkal valóságos élő falat alkottak.  Fülöp király céltudatos szervező munkájával kétségtelenül elérte azt, hogy a makedón birodalom nemcsak egységesnek mutatkozott, de határát tekintve és katonai erényeit, minden akkor létező államot messze túlszárnyalt.  Igaz, hogy az apró görög államok csak lassan hódoltak meg és Fülöp király kénytelen volt hatalmi nyomaték gyanánt az egyes jelentékenyebb görög városokban makedón helyőrséget helyezni el.  Mert nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a hellén társadalom a makedón hódítások óta két táborra oszlott.  Az egyik azt kívánta, hogy célszerűségi okokból csatlakozzanak a görög államok Makedóniához.  A másik ellenben azon volt, hogy harc útján erőszakolják ki régi függetlenségüket.

Természetes, hogy az utóbbi párt hívei voltak többségben; persze, lényeges eredményeket nem sikerült elérniök.  Fülöp király nagyon jól ismerte a kétféle áramlatot, de mint hellénbarát, nem folyamodott erőszakos, megtorló eszközökhöz, hanem néhány szájasabb, de gyáva makedónellenes demagógot száműzött, a jelentékenyebb helységekbe pedig makedón katonákat vezényelt.  Fülöp királynak az volt a feltett szándéka, hogy amennyire csak lehet, a maga részére hangolja a görög közvéleményt és épp ez okból nem akart zsarnok győzőnek látszani.  Ugy közeledett a görög államokhoz, mint aki bizalomra számít náluk.  Ennek szembeötlő tanujelét adta akkor, amikor az összes athéni foglyokat szabadon bocsátotta és külön követség útján biztosította Athént, hogy meghagyja a szervezetét, vagyonát, mindenét, csak azt kívánja, hogy a makedón uralmat ismerje el és ne támasszon belső zavarokat.  Megkegyelmezett Demoszthenesznek is, pedig ez izgatott a legszenvedélyesebben Fülöp ellen.  Az összes görög államok azonban nem hódoltak meg önként.  Fülöp király tehát seregei élén bevonult a Peloponnézoszba és mindenekelőtt megfékezte a nyugtalankodó spártaiakat, akik a kisebb görög államok ellen folytattak harcot.  Spárta azonban rendkívül makacsul viselkedett, noha Fülöp királynak nem az volt a célja, hogy Spárta önállóságát tönkretegye.  Fülöp ugyanis több sikeres csata után lement Korinthoszba, ahol a görög államokat tanácskozásra hívta egybe Kr. e. 337-ben Békés úton akart velük megállapodni.  Kijelentette, hogy a széttagolódott görög nemzetet egy hatalmas egészbe szándékozik összeforrasztani.  Ez a gyűlés, amelyről csak Spárta tartotta magát makacsul távol, áldásos határozatokat hozott.  Jellemzésül csak azt emeljük ki, hogy tanácsadóként ott volt Arisztotelesz is, a nagynevű görög bölcs.  Ezen a gyűlésen rendezték az egyes görög államok vitáit, minthogy azonban Spárta nem volt képviselve, a területek megállapításánál a rövidebbet húzta.  Igy Fülöp király a korinthoszi szövetséges gyűlésen egy érdekes görög államszövetséget hozott létre, amelynek ő állott élén mint a szövetséges hadak fővezére.  A szövetségbe tartozott minden görög állam Spárta kivételével, míg Thesszália és néhány más terület (pl.  a thrákok vidéke) Fülöp királynak közvetlen alattvalói lettek.

Fülöp király terve Perzsia ellen.

Kétségtelen, hogy Fülöp királynak nagyszabású terve, hogy a helléneket nagy egészbe forrassza össze, teljesülni látszott, mert nemcsak Fülöp király, hanem számos görög író és hangadó közéleti férfiú (Xenofon, Izokrátesz) azt hirdették, hogy a görögöknek le kell számolniok régi ellenfelükkel, a perzsákkal.  Mintegy bosszuló hadjáratra, végleszámolásra igyekezett hangolni Fülöp is a lobbanékony görögöket.  Nagyon is kiismerte Fülöp a görögök gyöngéjét, ugyanakkor pedig a hasznost az alkalomszerűvel sietett összekapcsolni, amikor kihasználta a perzsa birodalom belső bajait is.  Az Antalkidász-féle béke szégyene ugyanis égette még a görögök lelkiismeretét, önérzetét.  Tudvalevőleg II. Artaxerxesz perzsa király a spártaiakra támaszkodva, kierőszakolta, hogy a görögök az összes ázsiai tengerparti görög városokat engedjék át Perzsiának.  Ez a ritka előnyös béke azonban mitsem változtatott Perzsia belső bajain, mert egyrészt a birodalmi szervezet hiányossága, másrészt a számos lázadás, apróbb helyi forrongások megbénították a birodalom erejét és csökkentették a tekintélyét.  Hogy III. Artaxerxesz királynak mégis sikerült legyőznie a lázadókat, sőt még Egyiptomot is visszahódítania, mindez nem jelentette azt, mintha Perzsia az a régi hatalom lett volna akkor is, ami volt régen.  A szatrapák nagyfokú önállóságát mi sem jellemezte jobban, mint az, hogy a saját kormányzóságuk területén önállóan pénzt verettek, amelyet a saját arcképükkel láttak el.  Perzsiáról tudnunk kell, hogy a nagyon sok szatrapia (helytartóság) csak laza kapcsot képezett a vidék és a tulajdonképpeni királyi hatalom között.  A helytartók beszolgáltatták az adót és katonai segélycsapatokat, egyebekben pedig a leggyakrabban a saját céljaikat követték.  Hogy Perzsiának hadserege a legellentétesebb érdekű népek fiaiból állott, könnyen elképzelhető, ha elgondoljuk, hogy Perzsia akkor huszonkilenc országból alakult ki.

A perzsa seregben csak a lovasság ért valamit, kevésbbé volt értékes a gyalogság, a tengeri haderő pedig annál inkább megbízhatlan volt, mert jórészt görögökből állott.  Ezek szerint megbízható egységről szólani sem lehetett, maga a királyi udvar pedig minduntalan palotaforradalmak, gyilkosságoknak volt a színhelye.  Különösen egy Bagosz nevű egyiptomi eunukh volt az, aki valóságos vérfürdőket rendezett az udvarnál.  III. Artaxerxesz király Bagoszt udvari palotafőnöknek nevezte ki, amit Bagosz azzal hálált meg, hogy urát megmérgezte, Artaxerxesz idősebb fiait szintén méreggel tette el láb alól és Arszeszt, Artaxerxesz legkisebb fiát ültette a trónra, mert azt hitte, hogy ez kész eszköze lesz neki.  Amikor azonban észrevette, hogy Arszesz teljesen önállóan akar uralkodni, egy udvari lakoma után egyszerűen leszúrta.  Bagosz II. Artaxerxesznek egyik távoli rokonát, Kodomannosz Dáriuszt ültette a perzsiai királyok trónjára, aki azzal bosszulta meg elődeinek halálát, hogy Bagosszal itatta meg a méregpoharat, amelyet az neki szánt.  Mire Kodomannosz Dáriusz valamennyire megszilárdította királyi hatalmát, akkorra már a makedón és görög invázió réme fenyegette a perzsa birodalmat.  A perzsák ellen való hadjárat eszméje görög részről indult ki, mert amint említettük, a görögök voltak azok, akik régi ellenfelükön bosszút akartak állani a multakért.

A szégyenletes antalkidászi béke után rövid idő mulva Izokrátesz, a görögök egyik híres közéleti férfia egy iratot intézett Fülöp királyhoz, “Heraklesz ivadéká” -hoz, akit arra buzdított, hogy a görögöket egyesítse egy közös hadi vállalatba és hódítsa meg a perzsa birodalmat.  Fülöp király készörömest hajlott a felszólításra, mert a perzsa királyi udvarral amúgy is feszült viszonyban volt, másrészt pedig joggal remélhette, hogy a nagy háború a helléneket a makedónokkal egybe fogja forrasztani és megteremtheti a hatalmas makedón-görög államszövetséget.  Fülöp király azonban nem érte meg nagyszabású tervének megvalósulását.  Három vezére: Attalosz, Parmeniosz és Amintász egy makedón-görög sereg élén Kr. e. 336-ban átmentek a Helleszpontoszon, hogy a tengerparti görög városokat felkelésre bátorítsák és Fülöp király érkezése alkalmára megteremtsék az alkalmas helyzetet.  Fülöp királyt ugyanazon év nyarán, amikor leánya, Kleopátra lakodalmát ünnepelte, Pauzániász nevű testőrtisztje orozva meggyilkolta.  Ma sem tudjuk megállapítani, hogy mi volt az orgyilkosság indító oka.  Valószínű azonban, hogy Olimpiász, Fülöp neje, aki az epiruszi király leánya volt, bérelte fel Pauzániászt arra, hogy Fülöpöt, aki híres nőbarát volt, eltegye láb alól.

Nagy Sándor trónralépése.

Húszéves volt Fülöp fia, Sándor, amikor trónra lépett.  Az emberiség történelmének kétségtelenül egyik érdekes alakja ő, mert egyrészt már fiatal korában mutatkozó hadvezéri zsenialitása, másrészt műveltsége, tettereje, de szerencsés kézzel véghezvitt vállalkozásainak nagy méretei is kiemelik őt az ókori fejedelmek közül.  Csataterveit, megvívott csatáit ma is tanulmányozzák a hadi iskolákban.  Hadvezéri lángész volt, mint Hannibál, Napoleon és Juliusz Cézár.  Nagy Sándor Kr. e. 356-ban született.  Atyjától harcias természetet és éleseszűséget, míg anyjától, Olimpiásztól határt nem ismerő önérzetet és szenvedélyességet örökölt.  Páratlanul kitűnő nevelésben volt része Sándornak.  A történelem nem hiába ajándékozta meg, tüntette ki “Nagy” melléknévvel, mert egyénisége tényleg úgy fejlődött, hogy Sándor királynak nagynak kellett lennie.  Testi nevelésének, erőinek fejlesztésére Leonidász, anyjának szigorú rokona vigyázott, míg szellemi és erkölcsi kiképzése Arisztotelesznek, a nagynevű görög bölcsnek volt a gondja.  És noha Sándor király makedón volt, nevelése, egyéni kifejlődése teljesen a hellénséghez kötötte, ami abban is megnyilatkozik, hogy a hellén kultúrát, intézményeket, hagyományokat végtelenül szerette.  Nagy Sándor kitűnően bírózott, dárdát vetett, vívott, lovagolt.  Teste bámulatosan szépen fejlődött.  Kortársai azt mondták róla, hogy csak egy mesteri kezek által faragott szobor vagy pedig a férfiszépség és erő földreszállott pogány istene lehet Nagy Sándorhoz hasonló.

Kedélyileg rendkívül fogékony és érzékeny volt.  Homérosz verseit nagy lelkesedéssel olvasta és gyakran felkiáltott: “Akhillesz akarok lenni!” Szellemileg, testileg korán fejlődött s határtalan önérzet és becsvágy lakozott benne.  Uralkodónak és hősnek nevelték kora gyermekségétől kezdve.  Katonai zsenialitásának nyomai már korán mutatkoztak.  Alig volt tizenhat éves, amikor atyja, Fülöp egy csapat önálló parancsnokságával bízta meg.  Tizennyolc éves korában Khaironeiánál ő döntötte el a csata sorsát Fülöp király javára.  Sajátságosnak látszott, de ténybeli valóság volt, hogy Nagy Sándor, akinek neveléséről atyja oly kitűnően gondoskodott, nem szerette az atyját, sőt gyűlölte.  Különösen akkor ért el nagy fokot ez a gyűlölet, amikor Fülöp király, aki tudvalevőleg bolondja volt a szép nőknek, új feleséget vett első felesége, Olimpiász mellé.  Második felesége Attalosz makedón főember unokanővére, Kleopátra lett.  Nagy Sándor jobban vonzódott anyjához, mint apjához.  A második házasság veszélyeztette az anya helyzetét, valamint Sándor trónutódlását és ezért Sándor el is hagyta apja házát.  Nagynehezen helyreállították az udvari emberek a békét az apa és fia között, de ebben a békében kevés volt az őszinteség.  Mikor Pauzániász Fülöpöt meggyilkolta, sokan azzal gyanusították meg Sándort, hogy tudomása volt a bekövetkező merényletről.  Nagy Sándor azonban azzal igazolta magát, hogy nem volt semmi szava, amikor a feldühödött tömeg az orgyilkos Pauzániászt agyonverte.

Egyebekben, amint trónra lépett, anyjával, Olimpiásszal szövetkezve Fülöp feleségét és rokonait kiméletlenül kiirtatta.  Kleopátra gyermekét az anya ölében szúrták agyon a testőrök, Kleopátrát pedig arra kényszerítették, hogy övével saját magát akassza fel.  Attaloszt és minden Kleopátra-rokont lemészároltak, amiről azonban meg kell jegyeznünk, hogy legkevésbbé sem ütközött a kor erkölcseibe.  Nagy Sándor energikus fellépése, sőt szokatlan szigorúsága természetesen nem tetszett a makedón főembereknek és legkevésbé volt ínyére a görögöknek.  Igy például Ambrákiában elkergették a makedón helyőrséget, a thébaiak szintén harcra készülődtek, Demoszthenesz pedig Athénben szónoklatokat tartott Nagy Sándor ellen, akit “éretlen tökfilkó”-nak nevezett el.  Nagy Sándor azonban nem váratott magára, hanem gyorsan, mielőtt a görögök cselekedhettek volna, egy sereg élén Görögországban termett, az ellenállókat leverte és Korinthoszba sietett, ahol a szövetségi gyűlésen a korábbi szerződéseket megújíttatta és a makedón-görög szövetséges hadak fővezérének neveztette ki magát.  Ekként az elégedetlenkedőket csakhamar sarokba szorította, a lázadó thrákokat megfékezte, majd átment a Hémusz-(Balkán)-hegységen, megriasztotta a gétákat, több néptörzset meghódolásra kényszerített, végül leigázta az illireket, akik egy erődből nyugtalanították Makedóniát.  Mialatt Nagy Sándor az illirekkel volt elfoglalva, egyes görög államok már Nagy Sándor holt hírét költötték.

Több helyen ismét a makedónellenesek kerültek uralomra, különösen Thébában.  Athénben pedig a forrongás jelei mutatkoztak.  A nyugtalankodó görögök azonban elszámították magukat, mert Nagy Sándor hihetetlen gyorsasággal lement Théba elé.  Thébában a háború-párt volt túlsúlyban és noha semmi kilátás sem volt arra, hogy a thébaiak Nagy Sándor ellen győzedelmeskedhessenek, mégis felvették a reménytelen harcot.  A makedón sereg csakhamar megvívta a várost és a makedónok Nagy Sándorral és Perdikkásszal az élükön benyomultak a városba, ahol nagy vérengzést vittek végbe: hatezer thébai polgárt mészároltak le, csak néhány ezer lovas menekült el.  A makedónok a megmaradt lakosságot rabságba hurcolták a várost pedig elpusztították.  Csak a templomokat és Pindarosz költő házát hagyták meg.  Théba szomorú sorsa csakhamar észre térítette a többi görög államot.  Athén követeket küldött és kíméletért esedezett, amit meg is kapott, de kénytelen volt Likurgoszt, Demosztheneszt és másokat akik makedóngyűlöletükről voltak ismeretesek, kiszolgáltatni.  Ez megtörténvén Nagy Sándor nagylelkűen athéni bíróság elé állíttatta őket, amely természetesen nem találta őket bűnösöknek.

Nagy Sándor hódító hadjárata.

A görög mozgalom megfékezése után Nagy Sándor visszatért Makedóniába, hogy folytassa az atyja által már megkezdett nagy szervezkedést Perzsia ellen.  Aránylag igen kevés számú, de kitűnően szervezett sereggel indult el fényes hadjáratára.  Antipatroszt tizenötezer harcossal Makedóniában hagyta az ország védelmére, ő maga pedig harmincötezer katonával valamint százhatvan hajóból álló flottájával indult útra.  Parmenion vezérlete alatt a sereg zöme átment Abidoszba, Nagy Sándor pedig felkereste Tróját és kegyelete jeléül áldozatot mutatott be Akhillesz sírjánál.  Ezek után Parmenionnal egyesülve a Granikosz folyó közelébe vonult.  Minderről természetesen tudomást szerzett Kodomannosz Dáriusz perzsa király is, de a birodalom belső egyenetlenkedései miatt csak nehezen tudta haderejét összeszedni.  Maga a perzsa király talán alkalmas is lett volna arra, hogy serege élére álljon, de messze benn lévén az országban, a határok védelme kizárólag a szatrapákra hárult.  Az ország határain lévő csapatvezérek között a legalkalmasabbnak a rhodoszi Memnon látszott, akinek mintegy húszezer görög zsoldos és meglehetős számú perzsa lovasság állott rendelkezésére.  Memnon azonban egymaga nem boldogult, mert a haditervbe több szatrapa beleavatkozott és maga a király sem akarta megengedni, hogy jórészt görög zsoldosok harcoljanak és az esetleges győzelem babéra is az övék legyen.

Memnon tehát a Granikosz folyó mögött foglalt állást, ahol be akarta várni Nagy Sándor támadását.  Kr. e. 334 május havában vívták meg az ellenfelek a csatájukat.  Sándor és Parmenion a falanx-csapatok egy részével és némi lovassággal átment a folyón, hogy a hegyoldalt elfoglalja, de a túlnagy számú perzsa lovasság ellentámadása oly heves volt, hogy maga Sándor is életveszélyben forgott.  Egyik perzsa harcos már felemeli harci bárdját, hogy lesujtson Nagy Sándorra, amikor ennek egyik testőre, Klitosz hirtelen levágta a perzsának a karját.  A makedónok nagy erővel folytatták a támadást, a falanx-csapat pedig valósággal eltolta helyéről a perzsa lovasságot, amely ekként megbomolván, vad futásban keresett menedéket.  Ekkor már a makedón lovasság is beavatkozott és a perzsa haderőből alig maradt kétezer fogoly.  A többi elesett, egy igen csekély töredéke pedig elmenekült.  Azokat a görögöket, akik zsoldosokként a makedón-görög sereg ellen harcoltak és fogságba estek, rabszolgáknak küldte haza Nagy Sándor, aki háromszáz lovasvértet is küldött az Akropoliszba áldozati ajándékul Athéne istennőnek.  A győzelemnek közvetlen eredménye az lett, hogy Lídia fővárosa a híres Szárdesz a makedónok birtokába jutott.  Ugyanez a sors érte Efezoszt is.  A makedón-görög sereg sikerei ezután egyre-másra szaporodtak.  Elfoglalták a makedónok Milétoszt is, noha egy hatalmas perzsa flotta érkezett a város védelmére, de a makedón ostromgépek kiválósága által a támadó makedónoknak sikerült hatalmukba keríteni a nevezetes várost.  Halikarnasszosz is a makedónok hatalmába esett magas fellegvárával együtt.

Nagy Sándor ezek után seregének egyik részét hazabocsátotta azzal, hogy az újoncokkal együtt tavasszal térjenek vissza Ázsiába, ő maga pedig seregének zömével Likiába és Pamfiliába sietett, azután Gordionba nyomult, ahol egyesült egyik vezérével.  Nagy Sándor tehát megkezdte, még pedig sikerrel, annak a tervnek a megvalósítását, amelyet atyja nem végezhetett el.  Kodomannosz Dáriusz perzsa király kétségbeesetten értesült Nagy Sándor bámulatosan gyors előrenyomulásáról, miért is Memnonra ruházta át a hadiflotta és az egész tengerpart feletti parancsnokságot.  Memnonnak az volt a terve, hogy a harc színterét átviszi Európába.  Néhány görög szigetet (Lezbosz, Khiosz) el is foglalt, de Mitilene ostrománál maghalt.  Utódai újból visszavezették a perzsa harcosokat Ázsiába, ahol maga a király állott most már a hadak élére.  Nagy Sándor, szokásához híven, nem váratott magára.  Gordionban, a Zeusz-templomban kardjával kettévágta a legendás gordiuszi csomót, amelyet az első fríg király kötött szekere rúdján.  Erről a csomóról szólott az a legenda, hogy csak azé lehet egész Ázsia, aki a csomót megoldja.  Minthogy pedig Nagy Sándornak ez sikerült, az ő személye egyszerre félelmes és isteni hatalomnak tűnt fel az ázsiai népek előtt.

Perzsia leigázása.

Nagy Sándor gyors menetben haladt most már előre.  Meghódította Kappadókiát, Paflagóniát, de innen már visszatért, mert arról értesült, hogy Kodomannosz Dáriusz király nagy sereget szervezett ellene.  A perzsa király ugyanis Babilonban nagy számú perzsa, örmény, barbár seregeket gyűjtött össze.  Azt hitte, hogy magában véve egy nagy seregnek a látása elégséges lesz, hogy a “szemtelenül betolakodó idegen”-t elriassza.  A nehézkesen fegyverzett sereggel lassan előrenyomult, hogy a kilikiai hegyszoroson túl lévő makedónokat szétmorzsolja.  De rosszul számított, mert Nagy Sándor ismeretes gyorsaságával megelőzte a perzsák királyát.  Kappadókiából jövet a Taurusz-hegy egyik szorosánál állomásozó perzsa csapatot sietve szétverte, átment seregével a szoroson és nemsokára Tarzosz előtt állott.  Itt megpihent, mert súlyos láz lepte meg.  De erős, fiatal szervezete legyőzte a betegséget.  Parmeniont előre küldte, hogy néhány fontosabb hegyszorost szálljon meg.  Ezalatt maga több kilikiai várost foglalt el.  Ekkor kémei hírül adták, hogy a perzsa király félmillió harcos élén két napi járásnyira táborozik.  Erre a hírre Nagy Sándor azonnal összevonta seregeit, hogy a perzsa királyt csatára kényszerítse.  Kodomannosz Dáriusz király Isszoszba érkezett óriási seregével, ahol az onnan eltávozott makedón-görög sereg hátrahagyott betegeit leölette és sietve Nagy Sándor után nyomult, hogy Antiókiától északra húzódó nagy lapályon megütközzék vele.

A perzsa király tényleg be is ékelte magát Nagy Sándor serege és a partvidék közé.  Sándor azonban csakhamar észrevette a perzsa király szándékát és arra a hírre, hogy a perzsák Isszosznál állanak, ahol rengeteg számuknál fogva harcvonalba ki sem fejlődhettek, mert a terep erre a célra rendkívül szűk volt, sietve közeledett a perzsák felé.  Már félnapi erős menetelés után Isszosz közelében volt, ahol seregét gyorsan harcvonalba állította.  Nagy Sándor a makedón lovasság élén a jobbszárnyat foglalta el, középen volt a falanx, míg Parmenion vezérlete alatt a görögök és a többi segélycsapatok a balszárnyat alkották, amelyek a tenger közelében foglaltak állást.  A perzsa sereg hadállása a következő volt: a Pinarosz folyó baloldalán csak lovasok voltak elszórva, mert a folyó jobb partján volt a főhadállás.  Itt ugyanis 30 ezer görög zsoldos képezte a derékhadat, jobbra és balra 30-30 ezer barbár katona állott, a balszárnyon volt a könnyű, a jobbon pedig a nehéz lovasság.  Az első harcvonal mögött hasonló erejű második harcvonal volt felállítva.  Nagy baj volt az, hogy a nagyszámú perzsa haderő szűk térre volt összeszorítva.  Nagy Sándor hirtelen, mint a száguldó vihar megtámadta a perzsák balszárnyát és megszalasztotta de ugyanakkor a makedón-görög falanxot a perzsa király görög zsoldosai érősen szorongatták.  Nagy Sándor hirtelen felismerte a veszedelmet és könnyű lovasságával oldalba támadta Dáriusz görög zsoldosait, akiket csakhamar szét is vert.

Az ekkor támadt zavarban a perzsa haderő közepe teljesen megroppant, váratlanul nagy rettegés fogta el a perzsákat, akik menekülni kezdtek.  A perzsa király maga is a legnaggyobb veszedelemben forgott, mert Nagy Sándor a fürge makedón lovasság élén a perzsa király környezetét támadta meg.  Dáriusz körül az elhulló perzsákból már egész halom emelkedett, a szatrapák és fővezérek közül is sokan elestek.  Ekkor Dáriusz, kihasználva a zavar által kínálkozó alkalmat, leugrott harci kocsijáról, lóra ült és egy csapat lovasság védelme alatt elvágtatott.  Pajzsa, királyi palástja, fegyverei a győző Nagy Sándor birtokába estek (Kr. e. 333).  Nagy Sándor nevezetes győzelmét számos mozaikmű, festmény örökítette meg, amelyek ha nem is egykorúak, mindenesetre oly időből származnak, amikor a hagyomány még élénken foglalkozott a makedón király győzelmének kiváló jelentőségével és az óriási csata mozzanataival.  Pompéjiben akadtak rá egy igen jó karban maradt mozaikra, amely - úgy látszik - a menekülő perzsa királyt ábrázolja.  A mozaikfestmény azt a jelenetet ábrázolja, amint Nagy Sándor egy perzsa vezért átszúr.  Dáriusznak, aki nagy serege élén a “betolakodó” Nagy Sándort össze akarta morzsolni, mint az elfogott legyet, csúfosan menekülnie kellett túl az Eufrátesz folyón.  Az egész perzsa tábor, rengeteg sok fogoly - közöttük volt Dáriusz anyja, Szizigambisz, valamint felesége Sztateira és gyermekei - mind Nagy Sándor hatalmába került.

Az utóbb nevezett foglyokkal Nagy Sándor a legelőzékenyebben bánt.  Dáriusz erre és ekkora vereségre nem volt elkészülve, de látván Nagy Sándor kétségbevonhatlanul nagy sikereit, önként előnyös békét ajánlott fel.  A békeajánlat elkésett.  Nagy Sándor mérhetlen önérzete és dicsőség után való vágyakozása akkor kezdett igazában megnyilatkozni, amikor annak reményében, hogy egész Ázsiát meghódíthatja, Dáriusz ajánlatát elutasította.  Nagy Sándor azonban merészen, talán minden megfontolás nélkül szállotta meg Perzsia óriási területét és nem gondolt arra, hogy veszedelmes helyzetek közé keveredhetik.  Ha ugyanis a tenger felől a perzsa flotta, amely pedig nagy és hatalmas volt, el találja vágni az útját, akkor csak kétségbeesett küzdelemmel vághatta volna ki magát.  Nagy Sándor egy ideig követte ugyan a menekülő perzsa királyt, de amint a helyzetet felismerte, Szíriába sietett, ahol a saját embereit tette meg szatrapáknak, Észak-Szíriából pedig Tírusz elé vonult, amely nem akarta a kapuit megnyitni előtte.  Ezért Nagy Sándor elhatározta, hogy meg fogja vívni a makacs várost.  Az elhatározás könnyebb volt a kivitelnél, mert a nevezetes és nagy város a szárazföldről négy stádiumnyira egy szigeten épült, Nagy Sándornak pedig nem voltak hajói.  Hosszabb ideig eredménytelenül töltötte idejét Nagy Sándor, mert a serege által készített földgátat a tírusziak csakhamar szétrombolták.

A véletlen azonban segítségére jött.  Említettük ugyanis, hogy a perzsa flotta legénysége jórészt görög és föníciai katonákból állott, maguk a tengernagyok görögök voltak.  Amint tehát a perzsa flotta hírét vette az isszoszi csatavesztésnek és Szíria meghódításának, a menekülő perzsa király pedig a céltalanul cirkáló flottához semmiféle rendelkezést sem juttatott el, csakhamar bekövetkezett a flotta bomlása.  Fontos körülmény volt az, hogy jórészt görög és föníciai parti városok lakosaiból kerültek ki a tengerészek, ezek tehát nem vonzódtak valami nagy őszinteséggel és lelkesedéssel a perzsa birodalomhoz.  Nagy Sándor megjelenése a magára hagyott perzsa hajóhadnak szinte kellemes volt, mert nem kellett azon gondolkoznia, hogy mitevő legyen.  Szidon előtt csakhamar összegyülekezett kétszáz perzsa hadihajó, amelyeknek parancsnokai bejelentették Nagy Sándornak, hogy minden tekintetben rendelkezésére állanak.  Ekképp a makedónok váratlanul nagy segítséghez jutottak.  Nagy Sándor csakhamar a legszorosabb ostromzár alá vehette Tíruszt és a néhol negyvenöt méter magas falakat ostromgépeivel sikeresen törethette.  Néhány hét mulva annyira haladt az ostrom, hogy Kr. e. 332 júliusában a makedónok megrohanhatták a falakat és bevették a makacsul védekező várost.  Nyolcezer tíruszi esett el, harmincezren jutottak fogságba.  Ezzel Tírusz jelentősége egyszerre oda lett, azontúl már Karthágó vette át a világkereskedelem közvetítését.  Hét hónapot töltött el Nagy Sándor Tírusz falai alatt, ugyanazon idő alatt pedig a perzsa király másodszor is küldöttséget menesztett Nagy Sándorhoz, hogy békét kössön vele.

Nagy Sándor hatalma tetőpontján.

Oly nagy volt már ekkor Nagy Sándor tekintélye és hatalma, hogy a perzsa király tízezer talentum (mintegy 62 millió pengő) váltságdíjat ajánlott fel a családjáért, azonkívül szövetséget, tartós barátságot ígért és vejének akarta fogadni.  Nagy Sándor azonban hallani sem akart a sima békéről, hanem azt követelte a perzsa királytól, hogy feltétlenül hódoljon meg.  Állítólag Parmenion maga is megsokallta a makedón király vonakodását és azt mondta neki: “Ha én Sándor király volnék, ezért a rettenetes nagy árért mégis békét kötnék.” Mire ugyancsak a monda szerint Sándor így felelt: “Én is békét kötnék, ha Parmenion volnék.  De valamiként nincsen két Nap az égen, akképpen Sándor és Dáriusz egymás mellett meg nem lehetnek!” Nagy Sándor még most sem üldözte Dáriuszt, hanem Egyiptom felé vonult.  Bevette útközben Gáza városát, amely hasonló sorsra jutott, miként Tírusz.

Most már komoly akadály nélkül jutott el Peluziumba, Egyiptom legközelebbi városába.  Egyiptom maga alig volt megvédve.  Az isszoszi csata után mintegy nyolcezer görög zsoldos Amintász vezetése alatt átmenekült Egyiptomba, ahol garázdálkodni kezdtek, de az egyiptomi helytartó, Mazakesz csakhamar ráncbaszedte őket és egyetlen kardcsapás nélkül átadta Egyiptomot a makedónoknak.  Az egyiptomiak Nagy Sándort, mint a nép megmentőjét üdvözölték, mert a perzsák rendkívül erőszakoskodók voltak, holott Nagy Sándor előzékenynek mutatta magát, sőt igyekezett népszerűségre szert tenni.  Ez okból a szent Ápisz előtt áldozatot mutatott be, ami arra indította a népet, hogy Nagy Sándort egyenesen a fáraók utódának tekintse.  Nagy Sándor tehát a legnagyobb könnyűséggel hódította meg Egyiptomot anélkül, hogy egyetlenegy katona életét feláldozta volna.  Népszerűségének tudatában arra törekedett, hogy görög szokásokat honosítson meg.  Versenyeket rendezett, színdarabokat játszatott, amelyekhez a legnevesebb színészeket és művészeket hozatta át Egyiptomba.  További célja az volt, hogy Görögország és Egyiptom között élénkebb hajóközlekedést és forgalmas kereskedelmet teremtsen.  E célból alapította a világtörténelmi nevezetességre szert tett Alexandriát.  A Mareotisz-tó és a tenger között, a Homérosz által is megénekelt Fárosz-sziget közelében vetette meg Alexandria alapját.  Természetes, hogy görög és makedón telepesek építették fel és töltötték be a várost.  Hogy minő tudatos tervszerűséggel járt el Nagy Sándor az egyiptomiakkal szemben, kitűnik további viselkedéséből.

Nagy Sándor ugyanis mindenáron le akarta kötelezni az egyiptomiakat és ez okból a többnapi járásnyira, magas pálmák között levő Ámmon Zeusz templomát is felkereste.  Itten áldozatot mutatott be Ámmon Ra istennek, akit az egyiptomiak az élet istenének neveztek.  Sokat vitatott kérdés volt az, hogy vajjon nem katonai célból ment-e Nagy Sándor oly messzire és nem valami új stratégiai vonalat akart-e fölfedezni s hogy az áldozat bemutatása nem volt-e pusztán ürügy.  Biztosat erről nem tudunk, de következtetünk arra, hogy messze látó politika rejlett mögötte.  Mikor Nagy Sándor Ámmon isten papjait meglátogatta, ezek elnevezték őt “Ámmon isten fiá”-nak.  Ezenkívül több olyan homályos, jóslatszerű megjegyzést tettek, amelyek elegendők voltak arra, hogy Nagy Sándor nimbuszát még jobban emeljék.  Természetes, hogy Nagy Sándor, akinek hadi vállalkozásait ekkora sikerek kísérték, az egyiptomi papok szolgaiságát okosan sietett kamatoztatni, mert csakhamar bronzpénzeket veretett, amelyeknek egyik oldalán Zeusz Ámmon isten volt látható, amint királyi pajzzsal a kezében egy kos hátán ül, előtte pedig áldozati oltár állott.  A bronzpénz másik oldalán pedig a makedón király névkörirata volt.  Nagy Sándor ennyi népszerűség után, amely őt a közönséges halandók sorából rég kiemelte, valóban ott tartott, hogy királyi hatalmát, szerencséjét csakugyan isteni származásúnak kezdte tekinteni.  Elvégezvén ezekután Egyiptom katonai és polgári szervezését, Kr. e. 331 tavaszán átment Tíruszba, majd Ázsiába, ahol a szatrapiákat rendezte és tetemes haderő élén Tapszakusz elé ment, hogy az Eufrátesz folyón átkeljen.

A Gaugamela melletti nagy csata.

Nagy Sándor a perzsa királlyal szemben még ekkor is engesztelhetetlennek mutatkozott, noha tudta azt, hogy Dáriusznak nemcsak mint férjnek, de mint apának is lesujtó a helyzete fogságba jutott családja miatt, nem is szólva arról, hogy királyi tekintélye mennyire alászállott.  Most már Dáriusz is csak a bosszúra gondolt és minden erejét megfeszítette, hogy tönkretegye engesztelhetlen ellenfelét.  Fokozta bosszúját még az a hír, hogy felesége Nagy Sándor fogságában elhalt.  Dáriusz a rengeteg perzsa birodalomban valóságos mozgósítást rendelt el.  Állítólag közel egymillió harcos fogott fegyvert és sietett Babilonba, a seregmozgósítás központjába.  Ezt a sereget felszerelte Dáriusz kaszás szekerekkel, elefántokat hozatott, sőt még külön zsoldosokat is fogadott fel.  Dáriusz seregével a Tigris folyótól keletre, Gaugamela mellett táborozott, mikor Nagy Sándor az Eufrátesz folyóhoz érkezett.  Dáriusznak a nagy síkság igen kedvező harctérül kínálkozott.

Nagy Sándor csakhamar átment az Eufráteszen, majd a Tigrisen is hidat veretett és egy éjjelen nagysietve átvezette seregét a túlsó partra, ahol katonáinak egynapi pihenőt adott (Kr. e. 331).  Néhány nap mulva elfogott perzsa kémektől megtudta a perzsa hadsereg nagyságát, erejét.  Amikor Nagy Sándor egy dombláncolat tetejére érkezett és végigtekintett a síkságon, alig egy jó órányi távolságra megpillantotta a perzsák rengeteg hosszú harcvonalát.  Nagy Sándor összehívta vezéreit.  Parmenion azt ajánlotta, hogy a sereg hadd pihenjen még egy napig és ezalatt kémleljék ki a harc területét.  Nagy Sándor a javaslatot elfogadta.  Dáriusz hasztalan várta a támadást, mert Nagy Sándor nem akarta elhamarkodni a csatát.  A következő nap is nyugodtan telt el, ami a perzsa seregnek nagy ártalmára volt, mert Dáriusz éjjeli támadástól tartott és ez okból az egész sereg talpon volt, minek következtében a harcosok nagyon kimerültek.  Végre október 1-én reggel megkezdődött a nagyjelentőségű csata.  Dáriusz még egyszer végiglovagolt seregének hosszú harcvonala előtt s buzdította katonáit.  Nagy Sándor serege keleti irányban volt felállítva.  A kitűnően felfegyverezett és jól szervezett, de aránylag kis sereg jobbszárnyán a makedón lovasok, a középen a falanx és egyéb gyalogosok, a balszárnyon újból két falanx-hadosztály és a szövetséges lovascsapatok voltak elhelyezve.  Nagy Sándor az első harcvonal mögött egy másodikat is helyezett el.  A sereg balszárnyán állott Parmenion, a jobbszárnyon maga Nagy Sándor, aki seregét ferde lépcsőzetalakban helyezte el, nehogy a túlerővel bíró perzsák erőteljes támadása zavarba hozza azt.

Dáriusz száz sarlós, kaszás szekeret indított útnak, de eredmény nélkül, mert maguk a szekérhajtók sebesültek meg elsősorban, miután a szekereik összeakadtak.  Erre Dáriusz nagy lovastömegekkel kerülte meg a makedón sereg két szárnyát.  A rohamot a makedón lovasok csak borzasztó erőfeszítéssel tudták visszaverni.  Dáriusz folyton új harcosokat küld most a makedónok ellen.  Minthogy azonban az újabb perzsa csapatok kiválása következtében a perzsa sereg dereka és balszárnya között nagyobb hézag támad, Nagy Sándor a lovasság élén hirtelen benyomul a hézagba, megtámadja a derékhadat, a makedón falanxok pedig az “Alala!” kiáltással követvén őt, nagy erővel nyomulnak előre.  A váratlan támadás következtében a perzsa sereg hadállása megbomlik, a perzsa testőrök a makedón lándzsaerdő elől megfutamodnak.  Megriad erre az egész perzsa sereg és a makedón-görög sereg lelkes támadása elől ész nélkül szétrebben és menekül.  Legelől maga Dáriusz.  Ezalatt Parmenion a seregével csaknem vereséget szenvedett, mert a perzsa sereg középpontján nagy tömeg ellenség közé szorult.  Csak nagynehezen, egy elkeseredett rohammal tudta magát kivágni, amellyel a perzsa jobbszárnyat verte széjjel.  Most már a makedónok az ellenség üldözésébe fogtak.  A perzsa tábor teljesen a makedónok birtokába jutott.  Nagy Sándor Arbela felé vágtatott lovasaival, hogy Dáriuszt elfogja.  De elkésett.  Dáriusz elmenekült Ekbatánába.  Ellenben elfogta a perzsa király kincsszállítmányát, amely óriási értéket képviselt.

Igy végződött a híres gaugamelai csata, amely Dáriusznak királyi hatalmát egyszerre szétmorzsolta.  Maga a perzsa birodalom is azonnal elvesztette látszólagos egységét, mert a sokféle nép most már arra törekedett, hogy a levert birodalom kapcsolatából kiváljon.  Nagy feladatra vállalkozott tehát Nagy Sándor, amikor a győzelem után újra akarta szervezni a rengeteg perzsa hatalmat.  Nagy Sándor a győzelem után Babilonba vonult, ahol seregével egy hónapig pihent és közel 2,900.000 pengő értékű kincseket szedett össze.  A pihenés után Perzepolisz és Pazargáde felé indult, ahol régente a perzsa királyok székeltek.  Mesébe illő királyi paloták, óriási kincsek voltak Perzepoliszban, ahol Nagy Sándor azzal akarta megbosszulni azt a sok csapást, amit Dáriusz és Xerxesz királyok hoztak a görög népre, hogy egy nagy győzelmi orgia után sajátkezűleg gyujtotta fel az ősi, cédrusfából készült nagy perzsa királyi nyaralót.  A telet Nagy Sándor Perzsiában töltötte, amint azonban az időjárás jobbra fordult, azonnal útra készült seregével, hogy a perzsa királyt elfogja.  Dáriusz ekkor már nem is gondolt többé komoly ellenállásra, csak menekült, menekült.  Mikor Nagy Sándor Ekbatána felé közeledett, Dáriusz a kíséretével elsietett előre, a város pedig minden ellenállás nélkül megadta magát.  Ekbatánában halmozta össze Parmenion a Nagy Sándor által zsákmányul ejtett rengeteg sok kincset.

Hatezer makedón katona őrködött a kincsek felett, míg Nagy Sándor a sereg többi részével Dáriusz után vetette magát.  Oly fárasztó hajszát indított a legyőzött perzsa király után, hogy a lovaskatonák lovastól együtt kimerülve dőltek az út melletti árkokba.  Nagy Sándor szünet nélkül üldözte Dáriuszt, folyton közeledett hozzá, akit ekkor már az elégedetlen szatrapái tartottak fogva.  Egyik rokona, Besszosz szatrapa, valamint mások egy éjjel megtámadták sátrában a mitsem sejtő perzsa királyt, összekötözték és elhurcolták magukkal.  Nagy Sándor értesülvén erről, még jobban sietett, de már csak kevés katona tudta őt a fárasztó hajszában követni, amikor egyik reggelen váratlanul ráakadt Besszoszra és társaira.  Ezek halálrarémülten leszúrták a perzsa királyt és elvágtattak.  Mire Nagy Sándor odaért, Dáriusz már halott volt.  Nagy Sándor a saját bíborpalástjával takarta le nagy ellenfele holttestét, Perzepoliszba küldte, ahol Szizigambisz, Dáriusz anyja temettette el.

Nagy Sándor törekvése a világuralomra.

Nagy Sándor befejezte a nagy harcot, bosszút állott a perzsákon és ezzel elérte azt a célját, amelyet eredetileg maga elé tűzött.  De ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ez a négy év amelyet Nagy Sándor úgyszólván állandóan harcban töltött el, távol a hazájától, nagy változásokat idézett elő az ő egyéniségében is.  Görög harcosait jórészt hazabocsátotta, de ő maga nem tért vissza.  Ugy vélekedett, hogy otthon, Makedóniában és Görögországban minden rendben van és ha volnának is bajok, azok csekélyek és azonnal rendbehozhatók.  Ellenben az igazi nagy feladatok Ázsia területén várják őt.  Amikor pl.  arról értesült, hogy helytartója, Antipatrosz Kr. e. 331 őszén Megalopolisz mellett a lázadó spártaiakat legyőzte s ez alkalommal Antipatrosz 3100, a spártaiak pedig 5300 embert veszítettek, a csatát egyszerűen “egérharc”-nak nevezte el az ő háborúihoz képest.  Nagy Sándorban felébredt a féktelen, korlátokat nem ismerő uralmi vágy.  Ő nemcsak makedón király, hanem a világ ura akart lenni.  Ez a nagyravágyás azután végzetessé váll reá nézve.  Ebben a nagyravágyásban rejlett az ő tragikumának az indító oka, mert ki tudja, ha megelégszik a győzelmeivel és a makedón-görög hatalommal, vajjon nem adott volna-e más irányt a népek történelmének.  Holott így korai pusztulás lett a vége.  Nagy Sándor Kr. e. 330 nyarán útrakelt seregével, hogy a perzsa birodalom többi országait és igába hajtsa.  Bosszút akart állani Besszosz szatrapán is, aki illetéktelenül tolakodott Nagy Sándor és Dáriusz közé s az utóbbit jogtalanul gyilkolta meg, miáltal megfosztotta Nagy Sándort attól, hogy hatalmas ellenfelét személyesen fogja el.  Nagy Sándor tehát Baktriába indult.  Innen tovább.

Nevének megörökítésére mindenütt egy-egy várost alapított és végre hosszas üldözés után Markandle környékén árulás következtében elfogta Besszosz szatrapát, majd a Jaxartesz folyóig nyomult elő, ahol már a szkithák országa kezdődik.  Kr. e. 329 telén a baktriai Zariaszpában ütötte fel téli szállását, ahol perzsa szokások után indulva, törvényt ült a királygyilkos Besszosz felett.  Levágatta a füleit, orrát, azután pedig Ekbatánában keresztre szegeztette.  Rengeteg sok baja és csaknem folytonos hadakozása akadt Nagy Sándornak a perzsa országnagyokkal, akik nem akarták magukat a királyi hatalomnak közvetlenül alárendelni, hanem önállóságra törekedtek.  Nagy Sándor kénytelen volt ezek ellen rendszeres hadjáratot vezetni és egyenként verni le őket.  A következő év telén Nagy Sándor folytatta a szatrapák megfékezését és nemsokára Oxiartesz szogdiánai főúr sziklavára előtt állott, amely bevehetetlennek látszott.  Azonban 300 elszánt makedón harcos éjjel megmászta a legközelebbi magas sziklahátat és így a vár fölé kerültek.  Ezekután teljesen hiábavalónak bizonyult minden védekezés.  Az ostromlottak megadták magukat, Nagy Sándor pedig bevonult a várba, ahol nemcsak sok előkelő baktriai és szogdiánai nemes nejét és lányait látta együtt, hanem ott találta Oxiartesz leányát, a mesés szépségű Roxanét is.  És megtörtént az, hogy egy nő szépsége legyőzte a világhódítót.  Nagy Sándor szerelemre gyulladt Roxane iránt és csakhamar feleségül is vette.  A házasság azonban nem akadályozta Nagy Sándort a háborúskodás folytatásában.

Mindenáron meg akarta fékezni a bátor és harcias baktriaiakat és szogdiánusokat, hogy azután az ő soraikból szervezze az ázsiai haderőt.  Ami a nagy perzsa birodalom szervezését illeti, a szatrapiák szerint való beosztás megmaradt, csakhogy számos makedón és görög férfiú is jutott a helytartóságok élére.  A szatrapák szigorúbb függési és alárendeltségi helyzetbe kerültek az uralkodóval szemben, egyébként a perzsa szokások és a hagyományos igazgatás megmaradtak, csakhogy természetesen görög ízléssel keverten.  Nagy Sándor tragikuma voltaképp akkor kezdődött, amikor az egyszerű makedón szokásokkal szakított.  Már nem ízlettek neki a régi makedón erkölcsök, megmozdult benne a végtelen nagyravágyással a pompaszeretet démona is.  Különösen az udvari életben nyilatkozott meg a változás.

A hódító tragikuma.

Valóban bámulatos, hogy a szerencse és a siker mennyire el tudja vakítani az embereket.  Olyan kiváló nevelésű férfiú, mint Nagy Sándor, akinek szívét, értelmét egy Arisztotelesz nemesítette, szintén meg tudott tévelyedni.  És mennyire!  Képzeljük el magunk előtt az acélizmú életerőtől duzzadódó, egyszerűséget kedvelő Nagy Sándort lelkesedő emberei, csoportjában ugyanakkor tekintsünk egy másik képre, ahol Nagy Sándort, az önistenítésig elbizakodott keleti kényurat látjuk, aki mesés díszítésű méd királyi bíborpalásttal takarja be testét, fejére ragyogó ékszerekkel teletűzdelt abroncskoronát tesz, körülötte pedig mindenféle hízelgő udvari főméltóság, eunukh, palotaőr és udvaronc és léhűtő hemzseg.  Képzeljük el magunknak Nagy Sándort, amint ceremóniák között kihallgatást tart és minden embere, még barátja is csak térdet hajtva, fejét lesütve közeledhetik feléje.  Keleti kényúrrá alakult át az edzett, egyszerűséget kedvelő Nagy Sándor.  Palotaőrséget szervezett saját számára, ezer fegyveres katona vigyázott rá.  Hízelgők és udvarlók vették körül, akik a legképtelenebbül dicsőítették Nagy Sándort.  Azt mondták neki, hogy ő Ámmon Zeusznak a fia.  A lelketlen hízelgők rettenetesen kedveztek Nagy Sándor hiúságának.  Némelyek azt állítják, hogy Nagy Sándor hirtelen keletkezett pompaszeretete mögött számító politika rejlett, mert ezáltal akart hatni a leigázott keleti népekre.  A valóság, úgy véljük, mégis az volt, hogy Nagy Sándorban felébredt a hiúság, amely a legrosszabb tanácsadója lett.  Igen természetes, hogy azok a makedón főemberek, akik Nagy Sándort oly kitartó szívóssággal támogatták minden hajmeresztő, veszedelmes hadi vállalkozásában, nyiltan elégedetlenkedtek az új rendszer miatt, ahol több szerep jutott a semmirekellő udvari hízelgőknek, mintsem a régi makedón vezéreknek.  Parmenion, a rettenthetlen vezér valóságos ellenzéket alkotott számos főemberrel egyetértőleg.

Hozzája csatlakoztak azok a görögök, akik a makedón-görög világuralom erkölcsi erejét féltették.  Alig mult el nap, hogy valamely úton-módon ne figyelmeztették volna Nagy Sándort arra, hogy mily messzire tévelyedik a régi jó erkölcsöktől.  “Asszonyfecsegések!” - felelte ilyenkor Nagy Sándor.  Pedig nem volt igaza.  Arisztotelesz csodált tanítványának a lelkét teljesen hatalmába kerítette a hiúság, a féktelen nagyravágyás ördöge.  Nagy Sándor erkölcsi egyensúlya meghibbant.  Amint végletes volt az erényeiben, végletes lett a bűneiben is.  Kényúr, keleti despota lett.  Eltávolította a környezetéből azokat, akiknek intelmei, a régi erkölcsökre való figyelmeztetései unalmasak voltak.  El se hinnők, hogy Parmeniont, a fővezért, aki már Fülöp király idejében a csatáknak úgyszólván eldöntője volt, aki Nagy Sándort számos veszedelmes hadi vállalatából mentette ki, eltávolította az udvarból, sőt a hadsereg vezérletétől is megfosztotta.  Sőt nemtetszését nyilvánította Parmenion fiával, Filotásszal szemben is.  Filotász volt a nemesi lovasok főparancsnoka és mint ilyen sokat érintkezett a makedón nemesekkel, akik már ráuntak Nagy Sándor önimádására.  Összeesküdtek, de a cselekvés terére nem léptek mégsem.  Filotász gyakran figyelmeztette Nagy Sándort, hogy a makedón főemberek nyugtalankodnak az új keleti rendszer miatt.  “Ej, ne fecsegjetek nekem oly sokat!” - kiáltotta ilyenkor Nagy Sándor.

Utóbb aztán az elégedetlenek összeesküvést szőttek, de Filotász, noha tudott róla, nem figyelmeztette Nagy Sándort, mert nem akarta őt “fecsegések”-kel untatni.  Természetes, hogy Nagy Sándor következetlenségbe esve, Filotászt felelősségre vonta, hogy elhallgatta előtte az összeesküvést.  Kínpadra huzatta és kivallatta vele a részesek neveit, majd lándzsákkal szúratta keresztül.  Háládatlan, sőt orgyilkoshoz illő becstelen módon szabadította meg magát Parmeniontól is.  Futárt küldött két ekbatánai tiszthez, akik Parmenionnak voltak alárendelve.  Amikor Parmenion a kertjében sétált, a két megbízott tiszt átadta Parmenionnak Nagy Sándor szemrehányó levelét, de alig vette kezébe a levelet, a két tiszt orvul megrohanta és leszúrta.  Parmenion fejét a két nyomorult bérgyilkos levágta és elküldte Nagy Sándornak, míg testét a katonák a legnyilvánvalóbb elégedetlenkedés és zúgolódás között földelték el.  Kr. e. 328-ban Nagy Sándor Szamarkandban időzött.  Itt is körülfogta őt a hízelgők és az udvaroncok tömege.  “Felség - kiáltotta egyik udvaronc, - többet cselekedtél, mint Heraklesz, Fülöp királynak pedig csak egyetlen egy dicsősége van, hogy Nagy Sándornak atyja lehetett.” Ez az undok hízelgés felháborította Klitoszt, Nagy Sándornak régi testőrét, aki a Granikosz mellett saját kezével mentette meg a király életet.  Klitosz már régóta bosszankodott az utálatos keleti divat és az emberistenítés miatt.  Haragtól kigyúlva ugrott fel, hogy megvédelmezze Fülöp király emlékezetét.

“Ne bántsátok undok nyelvvel Fülöp király emlékét -kiáltotta a derék hős testőr.  - Csak azok boldogok, akik nem érték meg azt, hogy a makedón királyi udvar miként fajult el a keleti szokások által.” Majd odafordult Nagy Sándorhoz és rákiáltott: “Ez a kéz mentett meg Granikosznál!  Te azonban beszélhetsz, amit akarsz, cselekedjél, amint jónak látod, de a jövőben ne hívjál meg udvarodhoz szabad embereket, hanem barbárokat és rabszolgákat, akik ruháid szegélyét csókolják és perzsa övedet imádni fogják!” “Hűtelen szolga!  Megfojtalak!” - ordította Nagy Sándor és rá akart rohanni Klitoszra.  De a környezete még idejekorán eltávolított minden fegyvert és Klitoszt a barátai, akik többségben voltak, kituszkolták a teremből.  “Katonák!  Palotaőrök!  - ordította Nagy Sándor - hozzátok elémbe a gaz merénylőt!” Egyetlenegy kéz sem mozdult.  “Fujjál riadót, trombitás!” -kiáltotta újból.  A trombitás némán állott, mire Nagy Sándor öklével arcába vágott.  Ekkor megnyílik a terem ellenkező oldalon lévő ajtó és megjelenik újból Klitosz.  “Igazat mondtam, úgy-e?  - szólalt meg Klitosz.  - De persze, makedón Sándor sem szereti az igazságot!” Erre Nagy Sándor dühtől eltorzultan odarohan egy palotaőrhöz, kiragadja kezéből a lándzsát és Klitosznak, egykori barátjának mellébe döfi.  Klitosz holtan esik össze a király előtt.

A szomorú esemény hirtelen magához téríti Nagy Sándort, aki most az ellenkező végletbe csap át.  Kétségbeesetten veti magát a holttestre.  “Oh, Klitosz, te jó barátom, mennyire igazat mondtál - kiáltja, - hagyjatok mellette meghalni.” A király emberei csak nagynehezen tudják lebeszélni Nagy Sándort, hogy ne tegyen kárt önmagában.  Nagy Sándor Klitosz holttestét egy sátorba vittette, ahol három napig jajgatott a holttest mellett és átkozta önmagát.  Végre is a hízelgők azzal nyugtatták meg, hogy ez volt az istenek rendelése.  Tévedés volna azonban azt hinni, hogy Nagy Sándor lelki megrendülése olyan lett volna, amely komoly és jótékony változást idéz elő benne.  Klitosz szomorú halála nem tartotta vissza Nagy Sándort attól, hogy hasonló szomorú véget juttasson Kalliszthenesz szónoknak.  Kalliszthenesz rokona és tanítványa volt Arisztotelesznek, aki oly célból küldte őt Nagy Sándor udvarához, hogy az eseményeket kísérje figyelemmel és örökítse meg azokat az utókor számára.  Ámde Kalliszthenesz sokkal szabadelvűbb gondolkodású volt, semhogy szó nélkül hagyta volna a látottakat.  Akkor történt, mielőtt Nagy Sándor az indiai hadjáratra elindult, hogy nagy mulatságot rendezett, amelyen felszólította Kallisztheneszt, hogy a makedónok cselekedeteiről tartson egy dicsérő beszédet.  Megtörtént.

A dicsérő szónoklat nagy tetszést aratott az udvari és egyéb főemberek előtt, mire Nagy Sándor azt kívánta Kalliszthenesztől, hogy most meg tartson egy korholó beszédet és emelje ki a makedónok gyengéit.  Ezt Kalliszthenesz még fényesebb sikerrel oldotta meg, de megjegyzéseiben oly éles és oly találó volt, hogy Nagy Sándor dühösen jegyezte meg egyik udvaronca előtt: “Kalliszthenesz nem a művészetét, hanem a velünk szemben érzett gyűlöletét csillogtatta meg.” Kalliszthenesz nem csinált titkot abból, hogy gyűlöli a makedón udvarnál lábrakapott keleti szokásokat.  Nemcsak nyiltan elítélte a király előtti térdhajtást, hanem ő maga sem hajtott térdet Nagy Sándor előtt.  Kalliszthenesz telve volt becsületes purifikáló szándékkal, de nemhogy célt ért volna, hanem épp a saját vesztét idézte fel.  Abderai Anaxagorász és mások Nagy Sándort feltüzelték Kalliszthenesz ellen, még pedig sikerrel.  Amikor néhány makedón nemes ifjú összeesküvést szőtt a király ellen, Nagy Sándor Kallisztheneszt vádolta meg a szerzőséggel, láncraverette, megkínoztatta és felakasztatta.  Hogy a hízelgőket mennyire kedvelte Nagy Sándor, kitűnik abból is, hogy olyan emberek, mint abderai Anaxagorász boldogulhattak nála.  Ez az utóbbi például a következő agyafúrtsággal igyekezett Klitosz halálát igazolni Nagy Sándor előtt: “Vajjon nem tudod-e, óh bölcs király, hogy Diké (az igazság istennője) azért ül Zeusz mellett, hogy minden, amit Zeusz tesz, helyes és méltányos.  Éppen ezért mindaz, amit te, óh bölcs király cselekszel, csakis igaz és helyes lehet!” Ilyen volt az udvari élet és az őszinteség Nagy Sándor udvarában, amikor ő körülbelül már hatalma és szerencséje tetőpontján állott.  Nagy Sándor azonban hamar elfeledte azt a sok méltánytalanságot, amiket elkövetett.  Ujból hadjáratra adta a fejét, noha erre valóban a legkevésbé sem volt szüksége.  Indiát, ezt a távoli nagy birodalmat akarta meghódítani, miután annyi sok titokzatos és csodálatos hírt hallott már felőle.

Az indiai hadjárat.

 Az indiai hadjárat valójában csak egy harci kirándulás volt szórakozás céljából, mert semmiféle politikai vagy hatalmi érdek nem indokolta.  Kr. e. 328-327-ben Baktriában kilencvenezer európai és harmincezer ázsiai harcost vett maga mellé Nagy Sándor és tavasszal indult el.  Hosszas menetelés után ért el India határához, ahol Perdikkász és Hefaiszton vezéreket a hadsereg felével az Indus folyó mentén lefelé küldte, ő maga pedig a sereg másik felével ment át a határon.  Azután egyesült az egész sereg.  Fényes áldozatokat mutatott be Nagy Sándor, amint seregével az Indus folyó mögött elhelyezkedett.  Ez az áldozatbemutatás is már inkább keletieskedés volt Nagy Sándor részéről, semhogy ő maga valami jelentőséget tulajdonított volna annak.  Nagy Sándor kihasználta két indus királynak kölcsönös hatalmi féltékenységét.  Az egyik Taxila volt, akit nagyon bántott szomszédjának, Pórosz (vagy Pauni) királynak nagy hatalma.  Taxila király szövetkezett Nagy Sándorral, akit bámulatba ejtett az indus birodalom gazdagsága és sűrű népessége.  Nagy Sándor a Hidaszpesz folyón akart átkelni, hogy Pórosszal megütközzék, de éppen akkor állottak be az ismeretes indiai esőzések, amelyek a folyót 400 méternyi szélességre dagasztották meg.  Nagy Sándor kénytelen volt hosszú ideig várakozni, végre is a folyó felső részén sikerült átjutnia seregével a túloldalra.  A folyón túl azután elkezdődött a hatalmas csata, amelyet a 200 hadi elefánt még borzalmasabbá tett, amelyeket Pórosz király indított a makedónok ellen.  Az elefántok elől a makedónok lovai ijedten horkantak vissza, de a makedónok csakhamar kifogtak az ellenségen, mert elszórtan kezdtek küzdeni s csatabárdokkal hátulról elvágták az elefántok lábait, mire ezek ártalmatlanokká váltak.  A győzelem a makedónok felé hajolt.  Húsz ezernél több indus esett el, Pórosz király két fia is ott maradt a csatatéren.  A menekülő indus királyt pedig elfogták a makedón katonák.  Amikor Nagy Sándor elé vezették, ez azt kérdezte tőle, hogy minő bánásmódot óhajt.” Királyit!” - volt a felelet.  Nagy Sándor csakugyan királyi kímélettél bánt vele.  Meghagyta birodalmát, mert belátta, hogy akkora és oly messze eső országot kormányozni, legalább sikerrel nem képes.  Megelégedett tehát azzal, hogy ezek az országok elismerték őt hűbéruruknak.  Nagy Sándor azonban ismeretes makacsságától ösztönözve, még egy kísérletet tett, hogy tovább nyomuljon előre, kelet felé.

Csakhogy az óriási esőzések megakadályozták a továbbhaladásban, mire a makedón katonák is megunták a céltalan menetelést, hiábavaló fáradságot és zúgolódni kezdtek.  Nagy Sándor rendkívül dühös és kedvetlen lett és három napig ki sem mozdult a sátrából.  Azután áldozatot mutatott be, de a jelek nem voltak kedvezők, mire elhatározta, hogy seregével visszatér.  Óriási lett erre az agyonfárasztott katonák öröme, akik Nagy Sándort úgy dicsőítették, mint legyőzhetlent, aki azonban a makedónok által mégis legyőzette magát.  Nagy Sándor tehát útrakelt a seregével hazafelé, de azért még szerette volna, ha útközben néhány indus területet átkutat.  Ezt a tervét azonban szintén abbahagyta, mert a perzsa szatrapiákból kedvezőtlen híreket kapott.  Seregét három részre osztotta s most már komolyan útnak indult.  Utközben vívott még néhány véres csatát, de egyik vár ostrománál majdnem életét vesztette.  Súlyosan megsebesült és csak Perdikkász és Leonnátosz nevű vezéreknek hősies bátorsága mentette meg a biztos halál torkából.  A győzelem utóbb a makedónoké lett, de minden komolyabb jelentőség nélkül, mert Nagy Sándor, amint felgyógyult, tovább vonult seregével.  Mindazonáltal mintha valami belső nyugtalanság űzte volna, folyton halasztotta a hazatérést.  A Hidaszpesz és az Indus mentén vonult lefelé, ahol a brahminok által fellázított bennszülötteket kellett megfékeznie.

Pattala városban pedig megpihent, hogy az indus országok közigazgatását szervezze.  Két szatrapiára osztotta az egész indus területet.  Mikor az ország szervezésével készen volt, lefelé ment az Induson flottájával s amint kiért a tengerre, áldozatokat mutatott be képzelt isteni őseinek.  Végre is a hazatérést már nem lehetett sokáig halasztani.  Nagy Sándor tehát seregével nagy merészen nekivágott a gedroziai pusztának.  Ha eddig sokat szenvedett a sereg Nagy Sándor kíméletlen és hirtelenkedő tervei következtében, úgy most annyi szenvedés jutott ki a számára, amely az eddigieket messze túlhaladta.  Amint a sereggel a puszta elejére ért, még itt-ott talált emberekre, egy és más növényzetre, de amint beljebb hatolt, megszűnt minden növényzet.  Borzalmas sors várakozott a különben edzett makedón harcosokra.  Leírhatlan hőség és szomjúság kínozta a katonákat.  Mérföldekre nem volt víz sehol, ellenben a finom futóhomok forró volt és minden lépésre engedett, omlott.  Végtelen szenvedések várakoztak a makedón seregre.  Csakhamar elfogyott minden élelem, levágták a lovakat, tevéket, öszvéreket.  Aki egészséges volt, az, amennyire lehetett, sietett tovább, ellenben a betegeket otthagyták a sorsuknak.  Aki elmaradt, az ottveszett a homoktengerben.  Hatvan napig tartott ez a rettenetes, kínos menetelés, amelynek az lett a vége, hogy Nagy Sándor seregének háromnegyed részét útközben elvesztette, mert ezerszámra pusztultak el a katonák.

Akikkel pedig Pura városába érkezett, azok csak árnyékai voltak önmaguknak.  Ezalatt Nagy Sándor egyik vezére, Kraterosz kerülő úton jött és baj nélkül érkezett meg.  Nearhosz tengernagy is, aki a flottával a tengerpart mellett haladt, eljutott a perzsa öbölbe.  Végre többnapi pihenés után Nagy Sándor is bevonult seregével Szúzába (324 elején).  Lesujtó hírek fogadták itt.  A hírnökök azt jelentették, hogy a szatrapák a legszemtelenebb módon lopnak, csalnak és rabolnak.  Felfordult minden rend, sőt Nagy Sándornak legjobb fiatalkori barátja, Harpalosz, akire a kincsek őrizetét bízta, hatezer ember élén megszökött és magával vitte természetesen a kincseket is.  Nagynehezen sikerült a rendet úgy, ahogy helyreállítani.  De azért nem lehetett tagadni, hogy a birodalom erkölcsi ereje már régen elveszett.  Nagy Sándor azzal akarta némileg kibékíteni és megjutalmazni seregét a sok fáradságért, hogy heteken keresztül ünnepségeket tartott és embereinek szabad mulatozást engedett.  Nemsokára pedig világraszóló, óriási lakodalmi ünnepséget rendezett, amely eléggé megmutatta, hogy a nemes Arisztotelesz tanítványa hova süllyedt le az egyszerű régi erkölcsök magaslatáról.  Szúzában ugyanis tízezer makedón férfit házasított össze perzsa nőkkel és a lakodalmi ünnepet egyszerre tartotta meg.  Az óriási lakodalmi ünnepségen ott voltak a makedón főemberek mind Nagy Sándorral az élükön.

Nagy Sándor, mint valami született keleti kényúr, aranyozott szövetű divánon ült és noha már volt felesége, azért több királyi leányt hozatott maga elé, hogy mellékfeleségekül fogadja őket.  Főbb emberei közül is többet megházasított.  Heteken át tartott az esztelen mulatozás, amelyen ezer és ezer ember vett részt.  Mindenféle komédiás népség, kígyóbűvölők, táncosnők vetődtek oda s a fékeveszett emberi szenvedély orgiákat ült.  Mintha csak a züllés démona szállotta volna meg Nagy Sándort és környezetét, harcosait és alattvalóit, valósággal belemerültek a dőzsölésbe és az orgiákba.  A legcsattanósabb volt azonban a nagy dáridó vége, amikor Nagy Sándor a katonák és tisztek minden adósságát kifizette az állam kincstárából, ami közel 116,000.000 pengőt tett ki.  Nagy Sándor erkölcsi züllése most már kétségtelen volt.  Az a körülmény, hogy teljesen szakított a hazai erkölcsökkel és felfogásokkal, nemkülönben határozott keleties hajlamai nagy zavarokat okoztak a katonái között.  Seregének egy része Opisz városban fellázadt ellene, amikor tízezer veteránt, harcképtelen makedónt haza akart szállíttatni.  Nagy Sándor a testőrei között egy szónoki emelvényen állott és onnan hirdette ki elhatározását.  Óriási lárma, fülsiketítő zaj volt a válasz.

“Hálátlansággal fizetsz ki bennünket!” “Makedónok vérével hódítottad meg a világot és most elűzöd őket magad mellől, hogy ázsiaiakkal vétesd magadat körül!” Nagy Sándor dühtől eltorzultan ordított vissza: “Kutyák!  Ti, akiket dicsőségben fürösztöttelek, még ti meritek ezt nekem szememre hányni!” “Igenis - kiabálták vissza a katonák - bocsásd el az összes makedónokat és menj hadakozni ezentúl Ámmon apád segítségével!” Ez célzás volt arra, hogy a hiú Nagy Sándor azt híresztelte magáról, hogy az ő igazi atyja Ámmon Zeusz.  Erre a gúnyos megjegyzésre Nagy Sándor lerohant az emelvényről a zajongók közé, több lázongót elfogatott és kivégeztetett, majd újból beszédet intézett katonáihoz és a tisztekhez, akik előtt azzal hivalkodott, hogy mennyi jót tett velük.  Minthogy azonban a makedónok nem akartak megpuhulni, bosszúból és megtorlásképpen harmadik napra rá maga elé hivatta az előkelő perzsákat és közülük többet tábornoknak és csapatvezérnek nevezett ki.  Egyúttal ősi perzsa szokás szerint “királyi rokonok”-nak fogadta valamennyit és megengedte nekik, hogy arcon csókolhassák.  Igy kezdte Nagy Sándor és ekként folytatta torzmunkáját, amely annyira elütött a régi kezdettől.  Perzsákból alakított csapatokat, sereget s mindenütt a perzsáknak adott elsőbbséget.  Még a testőrségét is perzsák képezték.  A királyi várba perzsa katonák vonultak be s a makedón katonák szégyenkezve vonultak félre.  A makedón katonák parancsot kaptak, hogy válasszanak maguknak vezért s menjenek, amerre tetszik.

Erre a makedón katonák, akiknek csakugyan nem volt hova menniök, megtörtek, meghódoltak és fegyvertelenül tolongtak a király elé, hogy fogadja vissza őket.  Nagy Sándor, aki már régen eltanulta a keleti képmutatást, megcsókolta a katonákat és “rokonai”-nak fogadta őket is.  Sőt tovább ment.  Hogy a színpadiasság teljes legyen, óriási lakomát rendezett, amelyen kilencezer embernek teríttetett.  Ez volt a békelakoma a perzsák és a makedónok között.  Ezentúl a perzsák teljesen egyenjogúak lettek a seregben a makedónokkal.  Maga Nagy Sándor kezébe ragadott egy aranyserleget és a makedónok és perzsák egyesítésére ürítette azt.  A makedón veteránok pedig gazdagon megajándékozva, Kraterosz és Poliszperkhon vezérlete alatt szépen elmentek hazafelé, Makedóniába.  Nagy Sándor Makedónia helytartójának Krateroszt nevezte és ezzel az európai ügyektől körülbelül meg is szabadította magát.  Tény ugyanis, hogy Nagy Sándor már nem vágyott vissza Európába.  Az otthon felmerült kérdések eltörpültek előtte, nem érdekelték.  Határozottan azt lehet állítani, hogy Nagy Sándor többé nem is rokonszenvezett az európai dolgokkal.  Bámulatos átalakuláson ment keresztül a lelke, szíve, gondolkodása.  Zsarnok lett belőle, ehhez kétség nem férhet és míg régebben nemcsak rokonszenvezett mindennel, ami görög, a hellenizmusnak úgyszólván apostola volt, most mint szúzai kényúr valóságos átka lett a görögöknek.  Tudvalevőleg a korinthoszi egyezmény szabályozta Nagy Sándor viszonyát a görög államokhoz.

Minden görög állam szabad volt, maga intézte belső ügyeit, csak a hadseregeknek volt Nagy Sándor a fővezére.  Nagy Sándor azonban, amióta visszatért Indiából, egyszerűen szerződésszegésre ragadtatta magát.  Felfuvalkodottságában rendeletet menesztett valamennyi görög államhoz és megparancsolta, hogy őt istenként dicsőítsék és imádják.  Ezzel a rendeletével egyszerűen arculütött minden emberi értelmet.  Nagy Sándor még tovább ment a görögországi ügyek bonyolításban.  Hogy a nyilvánvalóan sok elégedetlen görög között őt támogató elemeket helyezzen el, Kr. e. 324-ben meghagyta, hogy az összes száműzöttek - lehetek mintegy húszezren - azonnal térjenek vissza.  Ezzel a megkegyelmezési aktussal akart magának pártot teremteni, ami, ha kifejezetten nem is sikerült, de a száműzöttek visszatérése által azt idézte elő, hogy a birtokviszonyok, közrend, családi viszonyok, közvetve tehát a közállapotok is alaposan felfordultak.  Ezeknek a zsarnoki rendelkezéseknek keresztülvitelével Nagy Sándor Antipátroszt bízta meg, aki azonban a rendeleteket becsületérzésénél fogva nem hajtotta végre, amiért Nagy Sándor Ázsiába szólította és helyébe a mindenre kész Krateroszt rendelte ki.  A görög államok szempontjából Nagy Sándor zsarnokoskodása felette válságos volt.

Egyrészt nem volt meg a sok görög állam között a kellő egyetértés, másrészt több államnak nem állhatott érdekében, hogy harcias ellenállást próbáljon meg, amelynek kimenetele kétséges.  Egyedül Athén látszott némileg ellenzéki hangulattal fogadni a rendelkezéseket.  Athén ugyanis a khaironeiai csata után a bölcs Likurgosz alatt annyira összeszedte magát néhány év alatt, hogy vagyont szerzett és jólétbe jutott.  Állami jövedelmei felfokozódtak, kereskedelme megélénkült, a flottája négyszáz hajóra szaporodott.  Ilyen körülmények között csakugyan állami érdek volt a béke fenntartása, nehogy a béke gyümölcsei elvesszenek.  Maga az athéniek hadvezére, Fokion is a béke fenntartása mellett volt.  Általánosságban a komolyabb elemek állami érdekeket tartván szem előtt, nem akartak Nagy Sándorral ujjat húzni.  Ez a rokonszenv azonban ugyancsak kemény próbára volt kitéve azáltal, hogy Nagy Sándor istentiszteletet követelt a maga számára, nemkülönben az a rendelkezése, hogy a száműzöttek térjenek azonnal vissza.  Óriási volt a felháborodás az athéniek körében, arra pedig, hogy kitörjön a háború, közeli alkalom kínálkozott akkor, midőn Nagy Sándor elmenekült kincstárosa, Harpalosz a kincsek maradványával Athénbe jött és a magával hozott katonák élén azt követelte, hogy az athéniek indítsanak hadat Nagy Sándor ellen.  Demoszthenesz azonban azt ajánlotta az athénieknek, hogy fogják el Harpaloszt és annakidején szolgáltassák ki Nagy Sándornak.

Harpalosz sok athénit megvesztegetett ugyan, de utóbb elmenekült zsoldosai közé Tainaronba, akik azután összevesztek vele s agyonverték.  Demosztheneszt is azzal vádolták az irigyei, hogy Harpalosz őt is megvesztegette, mire börtönbe vetették, ahonnan utóbb elmenekült.  Az athéniek ellenállása azonban csakhamar megtört és Nagy Sándort elismerték istennek.  Igen jellemző, hogy minő viszonyban voltak egymáshoz Nagy Sándor és bölcs mestere, Arisztotelesz.  Amikor Nagy Sándor átment a Helleszpontoszon, Arisztotelesz áttelepedett Athénbe, ahol a bölcseletnek és tanítói munkájának élt.  Nagy Sándor mintegy 4,640.000 pengő körüli összeggel segítette Arisztoteleszt, aki az athéni szellemi életnek úgyszólván az irányítója és nemesítője lett.  Arisztotelesz körül gyülekeztek az akkori tudományos és művészi élet jelesei, akik természetesen a makedón uralomnak voltak a hívei.  Arisztotelesz és hívei a korinthoszi egyezménnyel szemben azon az állásponton voltak, hogy a makedón király jogkörét a görögökkel szemben ki kell terjeszteni, de másrészt irtóztak a szerződésszegéstől, valamint Nagy Sándor istenítésétől.  Noha Arisztotelesz és hívei óhajtották a makedón uralom megszilárdulását, azért a Nagy Sándor által igénybe vett eszközöket nem helyeselték.  Sőt Arisztotelesz a királyi uralomról írott munkájában meg is jelölte azokat az utakat és módokat, amelyeket célszerűeknek tartott.  De ezek Nagy Sándor elveivel nagyon is ellenkeztek.

Arisztotelesz felhívta Nagy Sándort, hogy a helléneknek legyen szövetségi főhadvezére, ellenben királyi hatalmát a barbárokkal éreztesse.  Sem Arisztotelesz bölcs tanácsai, sem másoké nem hatották meg Nagy Sándort, aki hovatovább nem barátságos jóindulattal, hanem kényszerítő, zsarnoki módon bánt el a görögökkel.  Meg akarta törni a görög államokat, hogy szolgai módon, feltétlenül hódoljanak meg.  Arisztotelesz ezeket látva, figyelmeztette Nagy Sándort a komoly és végzetes következményekre, de süket fülekre talált.  Hihetetlen volt, mennyire tudott süllyedni Nagy Sándor erkölcsi érzéke, mert az, hogy egy ember és uralkodó isteníttesse magát, csak a legszélsőbb zsarnoki felfogást és erkölcsi züllést jelentheti.  A további események szomorúan igazolják, hogy az európai nagy hadvezérből, Arisztotelesz tanítványából miként lett romlott életű, keleti deszpota, aki a saját faját, népét is képes volt megtagadni, amikor a perzsa katonákat besorozta a seregébe.  Ekbatánába utazott Nagy Sándor, ahol Dionizosz isten ünnepén nagy orgiákat rendezett.  Mulatozás, ivás, erkölcstelenség között teltek a király napjai.  Hogy minő hangulat uralkodott a görög nép ellen az udvarnál, jellemző volt Nagy Sándor fegyverkezelőjének, Gorgonnak felköszöntője az ekbatánai nagy dőzsölésen.

Gorgon ugyanis kijelentette, hogy “Sándor királynak, Ámmon Zeusz fiának” harmincezer darab aranyból készült koszorút ajánlott fel, ha Athént megostromolja, valamint tízezer fegyverzetet és minden eszközt, ami kell.  Ekbatánában Nagy Sándor szemeláttára és biztatására folyt a legféktelenebb mulatozás, amikor Nagy Sándor barátja, Hefaiszton, aki teljesen nekiadta magát a gyalázatos ivásnak, a mulatság között holtan esett össze.  Nagy Sándort a váratlan haláleset - legalább látszólag - nagyon meghatotta, mert napokon át bőjtölt és a barátja holttestét Babilonba vitette, ahol 58,000.000 pengő költséggel akarta eltemettetni, előbb azonban Egyiptomba küldöttséget menesztett Ámmon főpapjához: vajjon az elhalt Hefaisztoszt lehet-e istent megillető pompával eltemetni?  A válasz persze igenlő volt, mire Nagy Sándor barátja hamvait Fárosz szigetére vitette, Alexandria mellé, ahol egy nagy síremlék alatt helyeztetett el.  Elhatározta Nagy Sándor 323 június elején, hogy Arábiát fogja meghódítani, mert Perzsia és Egyiptom közvetlen összeköttetését akarta biztosítani.  Minden előkészület megtörtént az újabb hadjáratra, amikor Nagy Sándor, akit a folytonos dőzsölés is kimerített, lázbetegségbe esett.  Nagy Sándor szervezete erősen küzdött a lappangó kórság ellen, de hasztalan.  Napról-napra gyengült, alig egyheti betegség útán annyira elgyengült, hogy már beszélni sem tudott.  A makedón katonák a leverő hírre mind odatódultak a haldokló Nagy Sándor ágya elé és némán elvonultak előtte.  Kr. e. 323 június 2-án halt meg Nagy Sándor 32 éves korában.

Nevezetes, világtörténelmi jelentőségű férfiú volt, akinek egyéniségét csak az értheti meg, aki Nagy Sándor életét behatóan tanulmányozza.  Nyugat és Kelet magának követelte őt.  Zsarnokká vált.  Hirtelenharagú lett.  Odadobta magát teljesen a keleti kényurak életmódjának, szokásainak, elpuhító örömeinek.  Lassan, de biztosan távolodott el régi, egyszerű hazájától, Makedóniától, hogy mint az akkori ismert világ ura, keleti kényúrként húnyja le a szemeit férfikora kezdetén.  Konstantinápolyban őriznek egy szárkofágot, amelyről azt állítják, hogy abban valamikor Nagy Sándor holtteste nyugodott.  A szárkofág tele van domborművekkel, amelyek az elhalt makedón király győzelmeit dicsőítik.

Események Nagy Sándor halála után.

Nagy Sándor tehát váratlanul halt el.  Ő maga nem foglalkozott soha komolyan a halál gondolatával, nem is rendelkezett a trónutódlás tekintetében.  A hatalmas, nagykiterjedésű birodalom katonai hódításokon alapult, következésképpen a birodalom jövendő sorsa a hadseren kezében volt.  Jórészt a hadsereg főtisztjei, tábornokai, csapatvezérei voltak, azok, akik a legtöbb jogosultsággal avatkozhattak bele az ország sorsába.  Mert ezek között igen sok volt a kipróbált, komoly gondolkodású, mondhatni uralomra született férfiú.  De nagy baj volt, hogy ezek a főemberek nem tudtak maguk között véres hadakozás nélkül megállapodni.  Nagy Sándor halála után huszonkét esztendeig harcoltak egymás ellen (Kr. e. 323-301).  Ebből a kölcsönös háborúskodásból és országos zavarból csak a fontosabb eseményeket domborítjuk ki, hogy megérthessük a bekövetkezett eseményeket, valamint a beállott változásokat.  Nagy Sándor halála után ketten, utóbb hárman voltak, akik igényt tartotak a makedón-perzsa trónra.  Nevezetesen volt Nagy Sándornak egy féltestvére (mert anyja egy thesszáliai táncosnő volt): Aridaiosz, aki elmebajos volt.  Ezután ott volt Nagy Sándornak egy négyéves fia, Heraklesz (Nagy Sándor és egyik ágyasának, Barzinének a fia), végül a barbár nőtől, a szamarkandi király lányától, Roxanétől született fia, II. Sándor.  Véres harcokba bocsátkoztak egymással a makedón pártok, hadakoztak egymás ellen a vezérek is.  Végre megtörtént a megállapodás a makedón fővezérek között olyképp, hogy II. Sándor és Aridaiosz közösen uralkodjanak, mindazonáltal Perdikkász legyen a birodalom kormányzója.  Perdikkász volt ugyanis annyira előrelátó, hogy megszerezte Nagy Sándor hatalmas pecsétgyűrűjét, ami nagy nimbuszt kölcsönzött neki.  De még egyéb megállapodások is jöttek létre.  Azt lehet ugyanis mondani, hogy a főemberek felosztották egymás között a nagy birodalmat, amelynek egy féleszű és egy csecsemő voltak a királyai.

Igy Egyiptomot Ptolemaiosz kapta, Szíriát Laomedon, Kilikiát Filotász, Médországot Peithon, Kappadókiát és Paflagóniát Eumenesz, aki Nagy Sándor titkára volt, Frígiát, Pamfliát és Likiát Antigonosz, Nyugat-Frígiát Leonnatosz, Thrákiát Lizimakhosz, Makedónia és Hellász igazgatása pedig Antipátrosznak jutott, aki mellé Aridaiosz király gyámja, Kraterosz volt bizalmi férfiúnak beosztva.  Nem volt tehát csodálatos jelenség, hogy ezek a szatrapák, akik valamennyien és külön-külön igen tekintélyes területek felett rendelkeztek, féltékenyek voltak egymásra és az volt a törekvésük, hogy hatalmukat határaikon túl is terjesszék és vigyáztak arra, nehogy kezébe keríthesse valamelyik közülük a főhatalmat.  A Nagy Sándor halálát követő negyven évet volt hadvezéreinek a versengése és az ezekhez kapcsolódó bonyodalmak töltik be.  Nagy Sándor váratlan halála mindenfelé előre látható és veszedelmes bajokat okozott.  Lázadás, forradalom ütötte fel a fejét több helyen.  A görög államok pedig sietve megragadták az alkalmat, hogy lerázzák magukról a makedón igát.  Alighogy híre jött Nagy Sándor halálának Athénben, egyszerre kitört a forradalom.  A Fokion vezérlete alatt álló makedón pártot az elégedetlenek csakhamar leszorították a város éléről.  Leoszthenesz vezérlete alatt pedig -nyolcezer zsoldos katona segítsége mellett - az elégedetlenek szövetségre léptek az etoliakkal és más szomszédokkal.  Kr. e. 323-ban, nyárutója felé a lázadó szövetséges görög haderő (számszerint mintegy 25 ezer fegyveres) a Thermopiléknél foglalt állást.

Az ellene vonuló Antipátroszt megverte és gyors visszavonulásra kényszerítette Lamiába.  Leoszthenesz, aki nagyon körültekintő, ügyes hadvezérnek bizonyult, ostrom alá fogta Antipátroszt Lamiában, aminek hírére mind több és több görög harcos sietett Leoszthenesz táborába.  Az athéniek visszahívták Demosztheneszt.  A híres szónok úgy tért vissza, mint a nemzeti ügy vértanuja és fényes ünnepségek, lelkes ovációk között vonult be a városba.  Az athénieket, általában az elégedetlen görögöket azonban súlyos csapás érte.  Lamia ostrománál egy súlyos kődarab, amelyet a városból dobtak ki homlokon találta Leosztheneszt, aki holtan esett össze.  Az erősen szorongatott Antipátrosznak 322 tavaszán segítségére jöttek Kraterosz és Leonnatosz szatrapák.  Az ostrom színhelyére Leonnatosz érkezett elsőnek.  A görög ostromló seregnek most Antifilosz volt a vezére, aki az ostrommal felhagyott és Leonnatosz serege ellen fordult, amelyet megvert, sőt Leonnatosz maga is ottveszett a harcban.  De mire Kraterosz megérkezett seregével, Antipátrosz serege nemcsak megszaporodott, hanem a görögökével szemben túlerőbe jutott s a görög sereg Krannon mellett súlyos vereséget szenvedett (Kr. e. 322-ben).  A krannoni vereség jelentőség szempontjából nagyon hasonlított a khaironeiai csatához.  Az egyes görög államok külön-külön próbáltak egyezkedni Antipátrosszal és Kraterosszal.  Athénben újból a makedón párt jutott uralomhoz.

Fokion és Demarlesz, mint athéni követek megkötötték a lealázó békét, amelynek értelmében az athéniek Demosztheneszt és Hipereideszt kiszolgáltatják, a demokratikus uralmat megszüntetik, a szavazati jogot korlátozzák s makedón őrséget fogadnak be a városba.  Demoszthenesz erre a hírre elmenekült a kalauriai Pozeidon-templomba, amelynek környékét makedón poroszlók szállották meg.  A híres görög szónok nem tudván innen kiszabadulni, mérget ivott.  A görög mozgalom leverése sikerült, de nyomon követte ezt egy sokkal komolyabb baj.  Összevesztek egymás között a tartományi helytartók és a makedón kormányzó, valamint az ázsiai főhelytartó, Perdikkász.  A kormányzó helytartók között a büszke Perdikkász volt a leghatalmasabb, mert ő volt a két királynak tanácsadója meg gyámja s a királyi hadaknak is ő volt a főparancsnoka.  A belső zavar azzal kezdődött, hogy Perdikkász kérdőre vonta Antigonosz helytartót, hogy miért nem támogatta Eumeneszt, amikor ez a fellázadt Kappadókiát megfékezte.  Antigonosz nem tett eleget Perdikkász felszólításának, nem igazolta magát, hanem Antipátroszhoz és Krateroszhoz menekült, akik akkor még Etoliában tartózkodtak.  Perdikkász és a makedón kormányzó, Antipátrosz között is heves feszültség támadt, amikor Perdikkász, aki Antipátrosz veje volt, feleségét, Nikeát eltaszította magától és helyébe Nagy Sándor nővérét, Kleopátrát, Olimpiász (Fülöp király özvegyének) leányát vette nőül.

Ez a házasság még nagyobb hatalomhoz és tekintélyhez juttatta Perdikkászt, aki viszályba keveredett az egyiptomi Ptolemaiosszal is, aki szembe helyezkedett Perdikkásszal azáltal, hogy rendelkezése ellenére Nagy Sándor holttestét nem Makedóniába, hanem Memfiszbe, majd Alexandriába vitette.  Perdikkászt ez az ellenkezés mód felett bántotta, miért is 321 tavaszán Egyiptomba indult seregével, hogy Ptolemaioszt megrendszabályozza.  Ugyanakkor a kezdettől fogva hozzászító Eumeneszt Ázsiában hagyta hátra, hogy Antipátrosz, Kraterosz és Antigonosz közös támadásait elhárítsa.  Antigonosz a flotta élén csakhamar birtokába ejtette a jón szigetek egy részét, Antipátrosz és Kraterosz pedig tavasszal átmentek a Helleszpontoszon.  Mialatt a Perdikkász által szorongatott Ptolemaiosznak Antipátrosz segítséget akart vinni, azalatt Neoptolemosz, Örményország szatrapája és Kraterosz nagy vereséget szenvedtek Eumenesztől.  A csatában Kraterosz és Neoptolemosz is elestek.  Ha ennek a győzelemnek a híre korábban érkezik Egyiptomba, akkor talán ez Perdikkász hadi vállalatára is befolyással lehetett volna.  A hír azonban későn érkezett.  Ptolemaiosz pedig alaposan elkészült a támadásra.  Sikeresen megakadályozta azt, hogy Perdikkász a Níluson átkelhessen.  A fárasztó semmittevés, az ellenség által való gyakori zaklatás, a többszörös vereség, de leginkább Perdikkász gőgös magatartása fellázították katonáit, akik aztán dühükben agyonverték vezérüket.

Ez a váratlan esemény más fordulatot adott az eseményeknek, mint aminőt várni lehetett volna.  Ptolemaiosz ugyanis kibékült a többi vezérrel és rávette őket, hogy térjenek vissza Szíriába.  Peithon és Aridaion Észak-Szíriában találkoztak Antipátrosszal és Antigonosszal.  Ujból megvitatták a birodalom dolgait, az ősz Antipátrosz lett újból a birodalomnak kormányzója és a két király gyámja.  Antigonosz kapta meg a királyi hadak fővezérletét, Kasszandrosz, Antipátrosz fia pedig a lovasságnak lett a főparancsnoka, míg Szeleukosz Babilonia élére jutott.  Ezen intézkedések után Antipátrosz a fiával, meg a két királlyal visszament Európába és Szúzából hazavitte a rengeteg királyi kincseket.  Antigonoszt megbízta Antipátrosz azzal, hogy mindazokat, akik Perdikkásznak hívei voltak, hódoltassa be vagy semmisítse meg.  Ez részben sikerült is.  Eumenesz kénytelen volt egy várba menekülni, amikor az agg Antipátrosz váratlan halála újból összezavarta a birodalom ügyeit.  Okot erre közvetlenül az szolgáltatott, hogy Antipátrosz, amint halálát közeledni érezte, nem fiát, az erélyes, de egyúttal szenvedélyes Kasszandroszt, hanem Nagy Sándor egyik híres, de már idősebb tábornokát, Poliszperkhont rendelte ki kormányzónak és a királyok gyámjának.  Kasszandrosz nem nyugodott meg apja rendelkezéseiben, hanem a hatalmas Antigonosszal és az egyiptomi Ptolemaiosszal szövetkezve belső háborút szított.  Poliszperkhon ilyen hatalmas ellenfelekkel szemben csak Eumeneszre számíthatott, akit azonnal egész Ázsia kormányzójává nevezett ki.  A görögöket pedig engedmények útján igyekezett megnyerni.  Végül Nagy Sándor anyjával, Olimpiásszal is szövetkezett.

A kormányzók viszálykodása.

Ezek a viszálykodások rettenetesen megbosszulták magukat.  Az egész birodalomban fölütötte fejét a belső háború.  Poliszperkhonnak az a rendelkezése, amely biztosította a görögöknek a demokratarendszer visszaállítását, nagy zavarokat okozott.  A száműzött demokraták nagy tömegekben tértek vissza Athénbe, mire Fokion, az athéni makedónbarát vezér és a város főnöke nem tudott másként segíteni magán, minthogy Kasszandrosz egyik hívét, Nikanor makedón parancsnokot hívta segítségül.  Viszont az athéni demokraták Poliszperkhont hívták meg, aki 318-ban meg is érkezett, hogy igazságot szolgáltasson.  Poliszperkhon azzal kezdte az igazságszolgáltatást, hogy Fokiont és társait láncra verette s a színházban összegyülekezett athéni népnek adta át, hogy tegyen vele, amit akar.  A színházban rengeteg sok demokrata gyűlt össze, akik Fokion látásakor borzasztó dühben törtek ki.

A 85 éves Fokiont a nép méreg általi halálra ítélte.  Ugyanez a sors érte Fokion társait is.  Holttesteik ottmaradtak a város szélén, ahol keselyűk és kutyák lakmározták fel.  A népuralom azonban kevés ideig tartott Athénben.  Kasszandrosz, amint Poliszperkhon elment, bevonult Athénbe, ahol a népuralom minden intézményét hatályon kívül helyezte.  Poliszperkhon nem tudta az athéni demokratákat támogatni, így tehát Kasszandrosz igen könnyű győzelemhez jutott az athéniek felett.  Kasszandrosz újból az arisztokraták, jobban mondva a vagyonos osztály uralmát állította vissza, a város élére Fokionnak egyik bajtársát, Demetriosz Falereoszt nevezte ki, aki ritka műveltségű férfiú volt és az athéniek ügyeit tíz éven keresztül (317-307) a legnagyobb méltányossággal intézte.  Említettük fentebb, hogy Poliszperkhon, aki meglehetősen szorult helyzetben volt, Nagy Sándor anyjával, Olimpiásszal is szövetkezet.  Ez a szövetkezés nagyon végzetes és szomorú eredményeket vont maga után.  Olimpiász ugyanis, engedvén Poliszperkhon fölszólításának Makedóniába érkezett, hogy unokájának, II. Sándornak a nevelését átvegye.  Csakhogy Euridike, Fülöp király egyik unokája és egyúttal a társuralkodó, Aridaiosz felesége nagyon féltette emiatt a befolyását.  Rá is beszélte férjét, hogy Poliszpertkhont mozdítsa el a kormányzóságtól és nevezze ki kormányzónak Kasszandroszt.  Ez megtörtént.  Euridike pedig annyira elbizakodott, hogy egy sereg élén Olimpiász ellen vonult.  Amikor azonban a két sereg találkozott, Euridike katonái kijelentették, hogy Nagy Sándor anyja ellen nem emelnek fegyvert és valamennyien átmentek az ellentáborba.

Ezzel Euridike és pártjának sorsa meg volt pecsételve.  Olimpiász bosszútól lihegve elfogatta Euridikét és férjét, akiket együtt egy szűk cellába falaztatott be.  Amikor azt tapasztalta, hogy a foglyok az éhséget igen sokáig bírják ki, a társkirályt, Euridike férjét thrák íjászokkal agyonlövöldöztette.  Euridikének pedig egy méregpoharat, kötelet és egy kardot küldött, hogy végezze ki magát bármelyikkel.  Euridike azonban a derékövére akasztotta fel magát.  Olimpiász nem elégedett meg a két áldozattal, hanem közel száz előkelő makedónt végeztetett még ki.  A vérengzés híre arra ösztönözte Kasszandroszt, hogy Makedóniába siessen, ahova 317 őszén érkezett meg.  Megjelenésére a makedónok tömegesen pártoltak át hozzá, mert Olimpiász esztelen vérengzései rémületet keltettek bennük.  Kasszandrosz csakhamar oly tekintélyes sereget gyűjtött össze, hogy Olimpiász, továbbá unokája, II. Sándor király és Nagy Sándor özvegye, Roxane több hívükkel együtt kénytelenek voltak Pidna várába menekülni, ahol Kasszandrosz megostromolta őket.  A szigorú ostrom, a sok nélkülözés és éhség arra kényszerítette Olimpiászt, hogy megadja magát.  Olimpiászt a győztes Kasszandrosz egy rögtönzött népbíróság elé állíttatta, amely halálra ítélte Nagy Sándor anyját.  Mégis, amikor arról volt szó, hogy a poroszlók letartóztassák, a királynői palástban közeledő Olimpiászt senki sem merte megérinteni.

Kasszandrosz tehát olyképpen segített magán, hogy Olimpiászt átadta az általa halálra ítélt makedón főemberek rokonainak, hogy azok a vérbosszú szerint bánjanak el vele.  Ezek aztán, akik meglehetős sokan voltak, régi makedón szokás szerint megkövezték Olimpiászt.  Mikor Olimpiász haldokolva összeesett, még akkor is megigazította hajfonatait és ruhája redőit, annyira hiú és gőgös volt.  Igy aztán Görögországnak és Makedóniának Kasszandrosz lett az ura, mert Poliszperkhon elmenekült az etoliakhoz.  Igen érthető, hogy a sikerek elkábították Kasszandroszt, aki távolról sem tekintette magát birodalmi kormányzónak, hanem valóságos királyi utódnak.  II. Sándort és anyját, Roxanét szigorú őrizet alá vette és egy várba záratta el, ellenben néhai Fülöp királynak egyik leányát, Thesszalonikét, aki Kasszandrosz fogságába esett, nőül vette.  Az ő tiszteletére építtette Thesszalonike városát, a mai Szalonikit.  Látnivaló volt tehát, hogy Nagy Sándor vezérei legkevésbé sem törődtek azzal, hogy az uralkodóházzal mi történik, hanem igenis, törődtek a saját hatalmi érdekeikkel és igyekeztek megszerezni a királyi koronát.  Ezzel természetesen kezdetét vette a birodalom szétesése, miután a birodalmi egység utolsó harcosa, Eumenesz is elpusztult.  Eumenesz ugyanis szert tett egy kisebb seregre, amellyel elvonult Kilikia felé.  Alig indult útra, amikor megkapta Poliszperkhon és Olimpiász levelét, amely megtette őt Ázsia kormányzójává.

Eumenesz a megbízást elfogadta s miután nagymennyiségű kincset zsákmányolt, szervezte a seregét, amelynek száma csakhamar húszezerre emelkedett.  Eumenesz úgy tüntette fel magát minden alkalommal, mint aki a legitimitásnak a védelmezője s minduntalan azt hangoztatta, hogy ő csakis Nagy Sándor szellemében cselekszik.  Eumenesznek csakugyan sikerült is egy erős sereg megszervezése és minthogy Nagy Sándor királyi sátra és áldozati oltára is az ő birtokában volt és e körül helyezte el a táborát, a harcosai nagy ragaszkodással viseltettek irányában.  Katonáinak hiúságát is legyezgette, amikor azt állította, hogy ők az igazi utódai Nagy Sándor hős katonáinak.  Eumenesz a seregének szervezése után Szíriából átvonult Szúzába, majd Perzepoliszba, hogy Peukesztásszal, Perzsia szatrapájával Antigonosz ellen szövetkezzék.  Eumenesz 317-ben nagy csatában legyőzte Antigonoszt Gabiene mellett.  A következő évben Antigonosz még egy kísérletre vállalkozott, de akkor is súlyos vereséget szenvedett.  Antigonosz azonban utóbb csel útján mégis csak legyőzte, illetőleg elpusztította Eumoneszt.  Ugyanis Antigonosz katonái az utolsó csatában egy merész támadás után foglyul ejtették Eumenesz katonáinak feleségeit és a sereg kincseit.  Ez az eset Eumenesz katonáinak harci készségét nagyon lelohasztotta, mert feleségeikhez és kincseikhez akartak jutni ismét minden áron.

Eumenesz rárivallt a katonákra: “Mit akartok?  Győzelmet vagy szégyent?” “Mi a feleségeinket és a kincseinket akarjuk!” - zúgták a katonák.  “Én meg azt parancsolom, hogy harcoljatok!” - válaszolta Eumenesz.  A katonák, mielőtt a harc megkezdődött volna, titokban tárgyalásokba bocsátkoztak Antigonosszal, aki kijelentette, hogy mindent visszakapnak, ha Eumeneszt kiadják.  Eumenesz katonái annyira vágyakoztak elrabolt feleségeik és kincseik után, hogy a csábító felszólításnak engedtek és Antigonosznak kiszolgáltatták Eumeneszt, akit Antigonosz kivégeztetett.  Eumenesszel meghalt Nagy Sándor dinasztiájának legutolsó híve.  Ázsia teljesen Antigonosz hatalma alá került.  Nem is mulasztotta el a kínálkozó alkalmat a helyzet kihasználására mert a szúzai kincstárból kiszedett 87,000.000 pengőt, az adókat a saját kincstárába fizettette s az Ázsiában levő összes makedón és görög harcosokat a saját táborában vonta össze.

Nagy Sándor birodalma felbomlik.

Antigonosz tehát óriási hatalomra tett szert, amely elől volt szövetségese, a babiloni Szeleukosz elmenekült Egyiptomba, Ptolemaioszhoz.  A vezérek és helytartók most már a legvadabb harcot indították meg egymás ellen, amit annál könnyebben tehettek, mert Eumenesz, Olimpiász és Aridaiosz király meghaltak.  Roxane és II. Sándor fogságban sínylődtek.  Tizenöt évig tartott a véres polgárháború (315-301).  Amire az emberi vadság vagy ravaszság képes, az ebben a háborúban mind érvényesült.  Mindez pedig azért történt, mert egyetlen egy bitorló sem tudott felmutatni elfogadható jogcímet a hatalomhoz, a jogcímet tehát pótolta, amint az ősidőktől fogva szokás az emberiség történetében: az erőszak, ravaszság és mindenféle pokoli furfang.  Antigonosz hatalma és ereje csakhamar felkeltette a többi szatrapa féltékenységét, sőt félelmét is.  Szövetkeztek tehát ellene, még pedig: Szeleukos, Ptolemaiosz, Kasszandrosz és Lizimakhosz.  Az ebből keletkezett harc folyamán Ptolemaiosz 312-ben Gaia mellett Szíriában megverte Antigonosz fiát, Demetrioszt, mire a bitorlók nemsokára tárgyalásokba bocsátkoztak és újból felosztották maguk között Nagy Sándor örökségét.  311.  év őszén megkötötték a békét, amelynek értelmében Antigonosz megkapta Ázsiát, Ptolemaiosz Egyiptomot, Lizimakhosz Thrákiát, végül Kasszandrosz Makedóniát és a II. Sándor király feletti gyámságot, a görög államok pedig visszakapták autonómiájukat.  A következő események élesen jellemzik az erkölcsök züllését.  II. Sándor király akkor már tizenkét éves volt s ha nagykorúnak nyilvánítják, természetesen háttérbe szorította volna Kasszandroszt.  Kasszandrosz tehát segített magán.  Glaukiásznak, ama várparancsnokának, ahol Nagy Sándor özvegye és a gyermekkirály, II. Sándor fogva voltak meghagyta, hogy az anyát és gyermekét ölje meg és titokban temesse el.

Glaukiász a parancsot híven végre is hajtotta s a többi bitorlónak nem volt szava a gaztett ellen, mert közös bajtól szabadultak meg.  Az öreg Poliszperkhonnak voltak csak új tervei, de utóbb ő is beállott a bűnbandába.  Poliszperkhon ugyanis Herakleszt, Nagy Sándor idősebb fiát hazahozatta Pergamonból.  Heraklesz ekkor 17 éves volt és Poliszperkhon királynak akarta kikiáltatni, amitől Kasszandrosz úgy megijedt, hogy Poliszperkhonnak egy jövedelmező szatrapiát adott és rávette, hogy ölje meg Herakleszt.  Tévedés lett volna azt hinni, hogy a bitorlók állották volna a 311-ben megkötött békét.  Inkább arra szolgált az, hogy titokban tapogatózzanak, ki, hol, mikor vághat sikeresen közbe a fegyverekkel.  Ptolemaiosz és Antigonosz között 310-ben kitört a harc és beleszólt ebbe nemsokára Kasszandrosz is.  Antigonosz fia, Demetriosz 307-ben megjelent Athén előtt, a közeli várakat bevette és ezzel Demetriosz Falereosz, valamint Kasszandrosz athéni uralmának véget vetett.  A rettenetes erkölcsi süllyedésnek jellemző képét mutathatjuk be az ezen korabeli athéniekről.  Demetrioszt, aki rendkívül szép megjelenésű fiatalember volt, az athéniek óriási ovációkkal szabadítójukként fogadták.  Valóságos istenítés számába ment az, amit a züllött athéni nép elkövetett.

Mert nem volt elég, hogy Demetriosz és atyja számára arany négyesfogatokat bocsátottak rendelkezésre, hanem 304-ben átengedték Antigonosz és fia részére Parthenosz Athéne templomát lakásul, ahol Demetriosz a legpéldátlanabb orgiákat űzte.  Végre, hogy a nép degeneráltsága kétségtelen legyen, az athéniek Demetrioszt istennek nyilvánították.  Demetriosz egyébként rövid idő alatt igen nagy sikereket ért el.  Athénból átment Ciprus szigetére, ostrom útján bevette Szalamiszt.  Az egyiptomi Ptolemaiosz egyi flottáját, amely Szalamisz felszabadítására érkezett, megsemmisítette és meghódította az egész szigetet.  Ezalatt Antigonosz Szíriában időzött, ahol városépítéssel volt elfoglalva.  Fia a győzelem hírét “Antigonosz király” címéré küldte el, viszont Antigonosz is királynak ismerte válaszában saját fiát, akiknek különösen Ptolemaiosz hatalma állott nagyon az útjukba.  Az Egyiptom ellen vezetett támadás azonban balul ütött ki és Rhodosz is kiállotta Demetriosz ostromát.  Egyébként Antigonosz és Demetriosz nagyon számbavehető sikereket értek el, ezek felkeltették a többi szatrapa féltékenységét, akik maguk is felvették a király címet.  Az lett a dolog vége, hogy 302-ben a többi király szövetkezett Antigonosz és Demetriosz leverésére.  Szeleukosz és Lizimakhosz 301-ben a Halisz folyó mellett egyesítették a seregeiket.  Ezalatt Demetriosz már bevonult Thesszáliába, ahol szövetségesével, Kasszandrosszal találkozott.  Kettőjük serege meghaladta a hetvenezret, azonkívül volt még tízezer lovasuk is.  Az ellenfelek serege valamivel gyöngébb volt számban, de túlsúlyban voltak azáltal, hogy ötszáz hadi elefántot is hoztak magukkal.

Ipszosz falu mellett 301 augusztusában találkozott a két hatalmas sereg.  Nagy és elkeseredett csatát vívtak itt az ellenfelek, de hasztalan volt Demetriosz seregének hősiessége.  Az elefántok csakhamar eldöntötték a harc sorsát.  Lizimakhosz és Szeleukosz nagy győzelmet arattak.  Lizimakhoszt a győzelem annyira elkábította, hogy azonnal győzelmi arany pénzeket veretett, amelyeknek egyik oldalát Nagy Sándornak, mint Ámmon isten fiának az istenség szarvaival és koronával díszes feje ékesítette, a másik oldalon pedig a győzelmet-osztó Athéne istennő ülő alakja volt látható.  Az öreg, immár 80 éves Antigonosz elesett a csatában, míg Demetriosz elmenekült és csak a tengeren tudta magát valamennyire tartani Természetes, hogy a birodalmon a két, győző újból megosztozkodott.  Ptolemaiosz megtartotta Egyiptomot és megkapta Ciprus szigetét, amelyet azonban még előbb meg kellett hódítania.  Kasszandrosznak jutott Makedónia és a Görögországra való igény, mert Görögországot előbb szintén meg kellett hódítani.  Lizimakhosz kapta Thrákiát és Kis-Ázsiát a Tauruszig.  Az oroszlánrészt pedig Szeleukosz tartotta meg, Ázsiát egészen az Indusig.  Néhány országot (Örményország, Kappadókia) semleges területnek nyilvánítottak, amennyiben bennszülött fejedelmek kormányzására bízták.  A bitorlók azonban ezúttal sem tudtak egymás mellett békében megmaradni.

Egyik-másik el is halt anélkül, hogy érdemleges dolgokat tett volna.  Igy Kasszandrosz 297-ben elhalt, fiai pedig az utódlás felett összevesztek.  Ezt az alkalmat felhasználta Demetriosz, aki magához ragadta Makedónia királyi koronáját.  Demetrioszról megírtuk, hogy teljesen belemerült az erkölcsi züllésbe, ami teljesen tönkretette az energiáját.  Amennyire derék és sokatígérő hősként kezdte meg életpályáját egész fiatalon, olyan ellenkező végletbe esett, amikor a hatalom birtoka az élvezetek megszerzésére megadta az eszközöket és módokat.  Nyughatatlan, zaklatott természete Makedóniára súlyosodott, amelynek anyagi és hatalmi erejét módfelett kizsarolta.  Folytonosan hadakozott jobbra-balra.  Hadat viselt Pirrhusz epiruszi királlyal, Lizimakhosszal, Ptolemaiosszal és Szeleukosszal.  Végre Demetriosznak is le kellett tűnnie a szereplés teréről.  Amikor ugyanis 287-ben Pirrhusz epiruszi király betört Makedóniába, a nép otthagyta Demetrioszt, mert végnélküli dőzsölésére nagyon ráunt.  A makedónok Pirrhuszhoz pártoltak át és őt Makedónia királyának kiáltották ki.  Demetriosznak menekülnie kellett.  Egyik ellensége, Szeleukosz adott neki menedéket.  De Aparnejába internálta, ahol Demetriosz még élete utolsó napjait is esztelen dőzsölések között töltötte el és ekként halt meg 59 éves korában.  Lizimakhosz 281-ben Szeleukosz ellenében Korosz mellett elvesztette a döntő csatát és életét is.

Viszont Szeleukoszt orvul megölette Ptolemaiosz Keraunosz (Ptolemaiosz fia).  Ámde Ptolemaiosz Keraunosz, aki Makedónia királya lett, szintén csak rövid ideig sáfárkodhatott, mert a gallok ellen vívott csatában elesett.  Ő utána Demetriosz fia, a derék Antigonosz Gonatász jutott a trónra.  Magunk előtt láttuk elvonulni a bitorlók nagy harcát egymás között.  A nagy harcból három nagy görög állam fejlődött ki, valamennyi külön uralkodóház alatt.  Az uralkodók mind Nagy Sándor tisztikarából kerültek ki.  Makedónia királyai 278 óta az Antigoniták voltak.  Ezeknek természetes törekvése az volt, hogy Görögországot teljesen a befolyásuk és hatalmi körükbe vonják.  Ez némiképpen sikerült nekik, de mindenesetre nagy akadályai voltak a terv végleges megvalósításának az etoliai és az akhaiai szövetség, valamint Athén és Spárta bizonyos sajátságos önállósága.  Nagy jelentősége volt az etoliai szövetségnek.  Ez a szövetség nagyszámú parasztfalunak szövetkezéséből került ki s Nagy Sándor halála után nagy jelentőségre tett szert, mert igén nagy területre terjedt ki.  Az etoliai szövetség kezében volt a Thermopilei-szoros is.  Kitűnően volt szervezve a szövetség katonailag és pénzügyileg is.  A szövetség kockázatos hadi vállalatba nem ment bele, csak a biztos sikerűt támogatta.  Az akhaiai szövetség sok tekintetben hasonlított az etoliaihoz, azzal a különbséggel, hogy jórészt városok szövetkezéséből állott és Peloponnézosz északi területére terjedt ki.

Nagy akadálya volt a szövetség megerősödésének, hogy Spárta nem csatlakozott hozzá és fekvésénél fogva ellensúlyozta a szövetség kifejlődését.  Nagy hatalomhoz és erőhöz jutottak Egyiptomban a Ptolemaioszok.  Ptolemaiosz Szoter, mint Egyiptom királya alighogy megalapította a királyságot, aranypénzeket veretett, amelyeknek az volt az érdekessége, hogy a pénzverő-mestereknek szigorúan meghagyta, hogy ne idealizált képét, hanem az, ő igazi királyi arcképét domborítsák ki az aranyokon.  Különösen ki kell emelni a Ptolemaiosz Szoter után következő Ptolemaiosz Filadelfoszt (282-247).  Ez a király nagyműveltségű volt és mihelyt elfoglalta a trónt, Alexandriát nemcsak a világkereskedelem, hanem a műveltség középpontjává is varázsolta.  Ptolemaiosz Filadelfosz az atyjától örökölt haderőt tetemesen megnagyobbította, a gazdag országnak anyagi erőit lelkiismeretes adórendszer és becsületes közigazgatás segélyével gondosan ki tudta használni.  Rengeteg pénzmennyiséget tudott ennek folytán kincstárában felhalmozni, ami lehetővé tette, hogy hatszázezer emberből álló gyalogságot, negyvenezer lovast és ezerötszáz hadihajót tarthasson készenlétben.  Ptolemaiosz Filadelfosz tetemesen megnagyobbította és kiterjesztette az ország területét is, nevezetésen le dél felé, majd elűzte Palesztinából és Föníciából a Szeleukidákat.

Nevezetes cselekménye volt végül az, hogy Rómával kereskedelmi szerződést kötött és ezáltal az egyiptomi árúknak Rómában új piacot teremtett.  Ptolemaiosz Euergetesz (247-221) méltó utóda volt elődének, mert az országot meg tudta tartani az előbbi színvonalon, sőt valósággal vezérszerepre emelte.  Ptolemaiosz Euergetesz azon a címen, hogy a szíriai II. Antiokhoszhoz férjhez adott nővérének, Berenikének megöletését megbosszulja, 246-ban egy nagyobbszabású hadjáratot indított a Szeleukidák országai ellen.  Eljutott az Eufrátesz folyón túl és onnan megmérhetlen gazdag kincsekkel tért vissza.  A magával hozott kincseket Ptolemaiosz Euergetesz arra használta fel, hogy Alexandriának tudományos és közművelődési intézményeit gazdagítsa.  Igy tetemesen megnagyobbította a világhírű alexandriai múzeumot és könyvtárat.  A Ptolemaioszok országában sajátságos keveredése történt meg a görög és óegyiptomi szokásoknak.  A Ptolemaioszok értettek ahhoz, hogy az ősi és a betelepedett alattvalóik között az egyenetlenségeket elsimítsák.  És éppen ez az okos eljárásuk képezte Egyiptom megmaradásának titkát.  Láttuk tehát, hagy a Ptolemaioszok uralma nemcsak jelentőségteljes, hanem sok tekintetben áldásos volt Egyiptomra.  De már Ptolemaiosz Filopater (221-204), valamint az ezt követő Ptolemaiosz Epifanesz (204-181) idejében Egyiptom kezdett süllyedni és mindinkább római uralom alá jutott.  A Ptolemaioszok birodalmát terjedelem szempontjából jóval meghaladta a Szeleukidák birodalma, amely 72 szatrapiából állott.

Csakhogy éppen ez az ország volt viszont belsőleg a leggyengébb.  A Szeleukidák birodalma a szír-babiloni birodalmat ölelte fel névszerint, de egyébként odatartozott már Szeleukosz Nikátor után I. Antiokhosz Szoter (280-261) idejében minden terület a Helleszpontosztól a messze Indus folyamig.  Ekkor rengeteg birodalomnál nem is lehetett csodálni, ha egyes nagyobb területek önállóan leváltak a birodalom testéből.  A Szeleukidák különben erkölcsök tekintetében a leghamarabb romlottak meg.  Élvhajhászat és kegyetlenkedések között uralkodtak.  II. Antiokhosz (261-247) felvette az “isten” címet.  Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy minden szép asszonyt és leányt kegyeibe fogadjon, amiáltal veszedelmes asszonyi befolyás alá jutott.  II. Szeleukosz és utóda III. Szeleukosz alatt minduntalan küszöbön állott a birodalom felosztása.  Legutoljára III. Antiokhosznak (222-187) sikerült a Szeleukidák birodalmát a Ptolemaioszokkal szemben némileg megszilárdítani, de ez az eredmény rövidéletű volt, mert Antiokhosz kénytelen volt a rómaiak előtt meghódolni.