A peloponnézoszi háborútól a makedón korig.

A peloponnézoszi háború utolsó felvonása.

Említettük már, hogy 413 márciusában Agisz spártai király, Alkibiádesz tanácsára, elfoglalta a kis Dekeleia erődöt, nem messze Athéntól.  A peloponnézoszi háború utolsó részét erről az epizódról szokás nevezni dekeleiai háborúnak és nem ok nélkül, mert az a spártai helyőrség, amely ezidőtől fogva Dekeleiában tartózkodott, rendkívül sok bajt okozott az athénieknek.  A spártai helyőrség nemcsak a földmívelést háborgatta, hanem alkalmat adott arra is, hogy az athéni rabszolgák tömegesen megszökjenek és a spártaiakhoz csatlakozzanak.  Végül már mintegy húszezer rabszolga szökött át.  Természetes, hogy a sziciliai óriási vereség hírére megroppant az egész athéni tengeri szövetség.  Athén észrevette ezt s amit lehetett, menteni próbált.  Eltörölte az eddigi járulékot s behozta helyette a huszadot, vagyis a behozatal és kivitel 5 %-át.  Ezt Athénnek is fizetnie kellett, természetesen saját magának, de polgárai mégis megérezték, úgyhogy Athén ilyen módon egy színvonalra süllyedt szövetségeseivel, akik azelőtt adófizető alattvalói voltak Athénnek.  De ez nem sokat segített a bajon.

Az elszakadási hajlam megvolt mindenkiben és mindenki a szofisták elmélete alapján csak a saját hasznát tartotta szem előtt.  Ez volt a vezérgondolata Alkibiádesznek is, aki mindenekelőtt arra biztatta a spártaiakat, hogy flottát teremtsenek maguknak.  Száz hajót állítottak tengerre a spártaiak, a boiotok, korinthosziak, fokisziak és a lokrisziak.  Spárta a flottája révén tengeri hatalommá vált s az athéni szövetség elszakadni vágyó tagjainak volt kihez csatlakozniok.  Legelőször a keleti csoportok szakadtak el Athéntól, csak Számosz maradt hűséges.  Csatlakozott az elszakadt csoporthoz Tisszafernesz, a szárdeszi szatrapa is, aki bőven osztogatta a perzsa király pénzét.  Ezt a szövetkezést hazája nagy kárára szintén Alkibiádesz közvetítette.  Kis-Ázsia egy másik perzsa tartományának szatrapája, Farnabázosz szintén felajánlotta szolgálatait Spártának.  Persze, mind a két perzsa szatrapának az volt a célja, hogy Kis-Ázsia görög városait újra visszaszerezzék.  Csatlakozott Spártához Hermokratesz is, aki Szirakuza fölmentése és a görög sereg pusztulása után több hadihajóval a peloponnézoszi flottához sietett.  Egy szóval egyesült az egész dór görögség Athén megsemmisítésére.  Döntő mérkőzésre azonban egyelőre még nem került a sor.  A harc változó szerencsével folyt, többnyire az elpártolt Milétosz, mint középpont körül, amelyet az athéniek vissza akartak szerezni.  Általában a lakedemonok részén volt a szerencse.  Athén lassan sorvadozott, különösen pénzügyi kimerülése volt óriási baj.  Ekkor újra fölragyogott Athén reménysége.

Alkibiádesz nem maradhatott tovább Spártában, félt az orgyiloktól s éjjel megszökött a városból.  Szokása szerint Spártában is szerelmi kalandokat keresett.  Elcsábította Agisz király feleségét, Timaiát s azután eldicsekedett diadalával.  Mihelyt Agisz tudomást szerzett erről a viszonyról, Alkibiádesz helyzete tarthatatlanná vált.  Agisz különben is gyűlölte az idegen betolakodót, aki háttérbe szorította őt.  De eddigelé nem mert ellene nyiltan fellépni, mert Alkibiádesz tanácsai mind nagyszerűen beváltak.  Most azonban, amikor Alkibiádesz megsértette a király házának a becsületét, a közvélemény Agisz pártjára szegődött.  Alkibiádesz először is Tisszaferneszhez ment, akivel elhitette, hogy előnyösebb lesz rá nézve, ha a peloponnézosziakat kissé kurtább pórázra fogja.  Tisszafernesznek tetszett a tanács és azonnal csökkentette pénzbeli támogatását.  Alkibiádesz ezzel kettős célt ért el: megnehezítette a spártaiak dolgát és közeledett megint az athéniekhez.  Alkibiádesz hajlékonysága és alkalmazkodóképessége fölülmult minden képzeletet.  Spártában oly szívós és edzett volt, mint a legjobb spártai, Tisszafernesznél pedig virtuóza lett a keleti kényelemszeretetnek és bujálkodásnak.  Lelke mélyén azonban mindig athéni maradt.  Miután honfitársainak alaposan bebizonyította, micsoda oroszlánt ingereltek fel benne, most már szívesen visszatért volna hazájába.  Az első lépést Tisszafernesznél tette meg erre.

További reménye az volt, hogy sikerül majd megbuktatnia a demokratikus alkotmányt, amely Athénben Kleiszthenesz kora óta most már körülbelül száz esztendeje állott fenn.  Alkibiádesz értette a módját, hogy a sziciliai kudarc nyomában támadt hangulatot okosan és lelkiismeretlenül élessze és a maga céljaira használja ki.  A gazdag és előkelő athéni polgárok arra a meggyőződésre jutottak, hogy az állam sokat kíván tőlük a vagyontalan nép javára.  Valóban az állam sok mindenre rákényszerítette a gazdagokat.  Ezeknek kellett a hajókat felszerelni, a tragédia kórusait ellátni.  S mindezt a szegény polgárok élvezték, akik a gazdagok véleménye szerint semmivel sem viszonozták ezt a bőkezűséget, mert azt semmibe sem vették, hogy a bőrüket a háborúkban állandóan a szegények kockáztatják.  Aztán meg különösen a legutóbbi események azt bizonyították, hogy ártalmas dolog, ha a politikába nagyon sokan beleszólnak.  A sziciliai kudarc után tehát nemsokára felállítottak Athénben egy új hatóságot, tagjainak, a probuloszoknak az volt a dolguk, hogy előkészítsék a nép elé terjesztendő javaslatok tárgyalását.  Ezen az úton kell tovább haladni, ez volt a véleménye a demokrácia minden ellenségének.  A Számosz szigetén táborozó athéni seregben is sok tiszt volt, aki így gondolkozott.  Ezekkel kezdett titkos tárgyalást Alkibiádesz.

Értésükre adatta, hogy módjában lenne Tisszaferneszt rábírni arra, hogy Spárta helyett Athénnel kössön szövetséget, de a monarkhikus érzelmű perzsa visszariad az athéni demokráciától és kevesebb úrral könnyebben meg tudna állapodni.  A táborban levő oligarkháknak tetszett ez a dolog, mert megfelelt szívük vágyának, csak Frinikhosznak nem tetszett, aki éppoly ravasz és lelkiismeretlen volt, mint Alkibiádesz.  De a többiek nem törődtek vele, hanem Peizandrosz vezetése alatt követeket küldtek haza Athénbe azzal az utasítással, hogy eszközöljék ki otthon az alkotmány megváltoztatását és Alkibiádesz visszahívását.  Persze, csak úgy kutyafuttában szó sem lehetett Athénben az alkotmány megváltoztatásáról.  Titokban kellett hozzálátni az előkészítéséhez.  A politikai klubok lázas tevékenységet fejtettek ki s nem riadtak vissza a politikai orgyilkosságoktól sem.  De egyelőre csak annyit értek el, hogy Peizandroszt és társait megbízták azzal, hogy kezdjenek tárgyalást Tisszafernesszel és Alkibiádesszel.  Mikor megérkeztek Ázsiába és Tisszafernesz feltételeit kérdezték, ez Alkibiádesz útján azt kívánta, hogy engedje át neki Athén Jóniát és a szigeteket s engedje meg, hogy a perzsa hadihajók zavartalanul cirkálhassanak az egész Égei-tengeren.  Csupa teljesíthetetlen kívánság volt s az athéni követek nem is mertek visszatérni Athénbe ez után a kudarc után, hanem Számoszba mentek.  Tisszafernesz pedig újra Spártával kötött szövetséget.  Athén helyzete egyre rosszabbodott ezután.

Annál nagyobb hévvel kívánták a helyzet javulását.  Alkibiádesz első terve sikerült: napirendre tűzette az alkotmány megváltoztatásának kérdését oligarkhikus szellemben anélkül, hogy a saját személyét túlságosan exponálta volna.  Peizandrosz visszatért Athénbe s ott tovább folytatta a titkos politikai agitációt.  Egyre-másra történtek az orgyilkosságok, mert azt hitték, hogy ezzel Alkibiádesznek tesznek szolgálatokat.  Ugyanez okból eltávolították hadvezéri állásából Frinikhoszt is, aki ellensége volt Alkibiádesznek.  De Frinikhosz most párthíveivel együtt a saját számlájára dolgozott.  Közéjük tartozott a ravasz Theramenesz és Antifon, a szónok, aki szintén ellensége volt Alkibiádesznek.  A nép megrémült s az oligarkhák rávették a népet arra, hogy 400 tagú új tanácsot fogadjon el, amely a tíz hadvezérrel és egy 5000 tagú polgári bizottsággal együtt uralkodjék.  Természetes, hogy az 5000 tagú bizottságot sohasem hívták össze s voltaképpen a 400 tagú oligarkhia tanács és a tíz hadvezér uralkodott.  A gyanus alakokat kivégezték, elfogták vagy száműzték.  Azután tárgyalni kezdtek Agisszal, aki Dekeleiában volt, de eredménytelenül.  Sőt Agisz, aki értesült az athéni egyenetlenségekről, meg is támadta a fővárost, de siker nélkül.  Jellemző, hogy a négyszázas tanács ennek dacára újabb béketárgyalásokat kezdett Agisszal, sőt külön követeket küldött Spártába is.

Tíz férfit pedig elküldtek Számoszba a sereghez, hogy ott kifejtsék az új alkotmány előnyeit és szükségességét.  Ez a tíz ember azonban csak Déloszig jutott el, mert ott értesültek róla, hogy időközben olyasmi történt Számosz szigetén, hogy nem volna célszerű útjukat folytatni.  Mi történt Számoszban?  Az ottani oligarkhák szintén államcsínyt próbáltak meg a hadseregben, de a demokratapárt a sztratégák közül segítségül hívta Leont és Diomedont, akik ismeretesek voltak demokrata érzelmeikről s ezek segítségével úrrá lett az oligarkhákon.  Ez körülbelül az athéni államcsíny idején történt, amelyről azonban a flottához még nem érkezett hír.  A flotta ennélfogva sikernek tekintette a számoszi eseményeket s Khaireász vezetése alatt a Paralosz nevű állami hajót Athénbe küldte, hogy vigye hírül az oligarkha-csíny szerencsés meghiúsítását.  Athénben azonban Khaireászt elfogták s a Paralosz legénységét több hajóra osztották szét.  Khaireásznak azonban sikerült megszöknie.  Visszasietett Számoszba, ahol túlozva mindent elmesélt.  Óriási izgatottság támadt a táborban.  Thrazibulosz és Thrarillosz megeskettették a katonákat, hogy egyetértően fognak eljárni úgy a peloponnézosziak, mint az athéni négyszázas tanács ellen.  Csatlakozott hozzájuk Számosz lakossága is.  Az volt a jelszó, hogy Athén városa elszakadt a hadseregtől s meg kell fenyíteni.

S minthogy a sereg saját magát érezte az athéni népnek, új vezéreket választott magának, akik között első helyen állott Thrazibulosz és Thrazillosz.  Az új sztratégák kijelentették hogy Alkibiádeszt vissza kell hívni a hadsereghez, hogy legalább a peloponnézosziakkal szemben biztosítva legyenek.  Alkibiádesz ugyanis titokban értésükre adatta, hogy oligarkhikus hajlandóságai nem voltak komolyak s testestül-lelkestül a népnek és a régi alkotmánynak a híve.  Csatlakozott a számoszi sereg véleményéhez Sztrombikhidesz is, aki egy kisebb athéni hajórajjal a közelben volt.  Alkibiádesz nem sokáig váratott magára.  A sereg őt választotta meg fővezérnek.  Alkibiádesz lebeszélte a sereget arról, hogy nyomban Athén ellen induljanak, mert - mint mondotta - ott úgy is magától meg fog megint változni minden.  S mikor nemsokára visszatért Tisszafernesztől, akit azért keresett fel megint, hogy Athén pártjára térítse, a négyszázas tanács követei ott várták már Alkibiádeszt.  De ez a sereggel egyetértően kijelentette nekik, hogy amíg a régi alkotmány vissza nincs állítva, addig egyáltalán tárgyalni sem lehet semmiről.  Mikor a követek ezzel a hírrel visszaérkeztek Athénbe, az oligarkha táborban szakadás következett be.  Theramenesz az ötezres bizottság összehívását követelte, a leggőgösebb oligarkhák pedig megerősítették a Peiraieusz kikötő bejáratát, hogy bármikor bebocsáthassanak egy peloponnézoszi flottát.  Antifon és Frinikhosz pedig egyenesen Spártába mentek, hogy teljesen elárulják hazájukat.

Mikor visszatértek, Frinikhoszt ismeretlen orgyilkos meggyilkolta.  Híre jött, hogy egy lakedemoni flotta közeledik, éppen mikor a négyszázas tanács meg akart alkudni Theramenesszel, akinek hívei lerombolták a kikötő erődítéseit.  De a lakedemoni hajóraj nem Athénbe igyekezett, hanem Euboiába.  Itt az athéni hajórajt megverték s Euboia elszakadt Athéntól.  A lakedemonok most megsemmisíthették volna Athént, de nem volt meg hozzá a kellő energiájuk.  Az athéniek most elmozdították a négyszázas tanácsot s a hatalmat ráruházták a soha össze nem hívott ötezres bizottságra, amelynek tagja volt mindenki, aki saját költségén hoplitáskodhatott.  Az államcsíny ellen irányuló reakció tehát simán és vértelenül diadalmaskodott.  Csak Antifont és egy társát ítélték halálra spártai útjuk miatt.  A négyszázas bizottság uralma mindössze négy hónapig tartott.  Alkibiádesz még mindig nem tért vissza Athénbe.  Előbb sikereket akart elérni, hogy teljesen biztos legyen a dolgában.  Az ő érdemének volt tulajdonítható, hogy a spártaiak a zsold visszatartása miatt összevesztek Tisszafernesszel.  Thrazibulosz és Thrazillosz két tengeri ütközetben megverték Abidosz mellett a perzsa hajóhadat.  Ezután Alkibiádesz maga is csatába ereszkedett és 410 februárjában Kizikosz mellett, a Propontisz partmellékén megsemmisítette a peloponnézoszi flottát.

Alkibiádesz nem sokkal előbb meggyőződhetett Tisszafernesz hűtlenségéről, aki az abidoszi csata után elfogatta őt.  De Alkibiádesz megszökött.  A kizikoszi diadallal Alkibiádesz biztosította Athén uralmát a thrák Kherzonnézoszon, ahol akkor ő maga is tekintélyes birtokot szerzett magának, megostromolta Khalkedont, aztán hosszabb ostrom után megszállta Bizantiont.  Mindez nagy hatást tett Spártában.  A spártai kormány békét ajánlott Athénnek az akkori birtokállomány alapján, de Athén Kleofonnak, a legújabb demagógnak a hatása alatt elutasította a békeajánlatot.  Ez a sok siker simává tette Alkibiádesz számára a hazatérés útját.  Amikor végre 408 júniusában visszatért Athénbe, a nép valóban megható örömujjongással fogadta megtért fiát.  Alkibiádesz szeme is könnybe lábadt a meleg fogadtatás láttára.  Sajnos, késő volt már.  A mult fel idézett szellemeit nem lehetett újra megfékezni.  Sem gyökeret nem verhetett újra a földön, amelyből erőszakosan kitépte volt magát évek sorára, sem azt a sok rosszat nem háríthatta el, amelyet ő maga készített volt elő.  Athénben erős ellenpártja volt, amely csak a nép lelkesedésének láttára tartózkodott egyelőre.  A papi párt már rögtön azt a hírt terjesztette, hogy Alkibiádesz szerencsétlen napon tért vissza hazájába, aznap ugyanis, amikor Athéne ruháját szokták a tengerben kimosni.  Ilyenkor az istennő szobra le volt takarva és semmiféle fontos üggyel nem volt szabad foglalkozni.

Az oligarkhák pedig elkeseredetten gyűlölték Alkibiádeszt, aki az ő megbuktatásuk árán eszközölte ki hazatérését.  Ázsiában sem ért célt Alkibiádesz.  Tisszaferneszt nem bírta rá arra, hogy véglegesen Athénhez csatlakozzék.  A ravasz perzsa ugyanis csak arra törekedett, hogy Athén és Spárta addig marakodjék egymással, amíg mind a ketten tönkremennek.  A diadalát egyiknek sem óhajtotta elősegíteni.  Farnabázosznak ugyanez volt a politikája.  Az athéniek abidoszi és kizikoszi győzelme után Farnabázosz vállalkozott rá, hogy egy athéni követséget eljut Szúzába a perzsa királyhoz.  Farnabázosz azonban minden módon lassította a követség utazását.  Mikor a kis-ázsiai Gordionban tartott téli pihenő után folytatni akarták útjukat, pompás menettel találkoztak.  A fiatal Kírosz volt, Dáriusz királynak a fia, aki teljhatalommal felruházva sietett a partvidékre, hogy mint a király helytartója átvegye ott az összes csapatok parancsnokságát.  Spártai követek kísérték őt, akik diadalmasan ujságolták athéni kollégáiknak, hogy a perzsa udvar most már véglegesen Spárta mellett foglalt állást.  Kírosz maga gyűlölte az athénieket, akik annyi kárt okoztak a perzsáknak.  Jobban kedvelte a spártaiakat, mert egész lényében volt valami spártaias.  Barátja volt a testgyakorlásnak és a test edzésének.  Rábírta Farnabázoszt arra is, hogy tartsa vissza az athéni követeket, nehogy korán elérkezzék a nagy fordulat híre Athénbe.

Kírosszal csakhamar érintkezésbe lépett a spártai flotta új vezére, Lizandrosz.  Ez nem volt telivér spártai, az anyja helota nő volt s bár úgy nevelték őt, mint a többi spártai fiút, sokszor háttérbe szorult születése miatt.  Ravasz, elkeseredett ambíció töltötte el a lelkét s míg eszességben, agyafúrtságban és lelkiismeretlenségben méltó párja volt Alkibiádesznek, számító hidegségben felülmúlta őt.  Jellemző ránézve ez a mondása: “A lappangó róka gyakran tovább jut az oroszlánnál; a férfiakat úgy kell megcsalni eskükkel, mint a gyermekeket áltatással.” Lizandrosz lett a spártai flotta vezére.  Csak nagynehezen tudott megint új flottát összeszedni.  Mikor mégis elkészült a flotta, Efezoszban telepedett meg s ő volt az első, aki onnan rendszeresen iparkodott szövetkezni minden ponton az oligarkha-pártokkal.  Kíroszra nagy befolyással volt s végképp Spárta pártjára hódította őt, úgyhogy Kírosz a spártai matrózoknak négy oboloszt adott naponként saját zsebéből, míg az athéni matrózok csak hármat kaptak.  Alkibiádesz körülbelül négy-öt hónapig maradt Athénben.  Igen jó benyomást keltett azzal, hogy évek óta az ő vezetése alatt mentek először szárazföldön Eleuziszba az ünnepi istentiszteletre.  Dekeleia megszállása óta ugyanis hajón jártak Eleuziszba az athéniek.  Azért tetszett ez a tette különösen, mert Alkibiádesz ellen annak idején éppen az eleuziszi istentisztele kicsúfolása miatt emeltek vádat.

Alkibiádesz nemsokára távozott Athénból és száz hajóval Számosz szigetére hajózott.  Mikor a következő esztendőben Alkibiádesz a szárazföldre ment, hogy diplomáciai úton próbáljon valamit elérni, nagy katasztrófa történt.  Alparancsnoka, Antiokhosz, Alkibiádesz határozott parancsa ellenére Efezosztól északra, a Notion hegyfok mellett tengeri csatába bocsátkozott a spártaiakkal és tizenöt hajót elveszített.  A veszteség nem volt ugyan túlságosan nagy, de ahhoz elegendő volt, hogy ellenségei Athénben hevesen támadják, noha ő egyáltalában nem volt ludas a dologban.  A nép elmozdította a hadvezérségtől, mire Alkibiádesz vissza vonult thrákiai birtokaira és többé nem is tért vissza soha Athénbe.  Utóda Konon lett.  Spártai részen is változott a fővezér.  Lizandrosz helyébe Kallikratidászt állították, aki becsületes, igazi hellén érzelmű ember és derék hadvezér volt.  Elfoglalta hamarosan Methimnát, azután megverte az új athéni hadvezért a mitilénei kikötőben.  A város falai alatt ugyan Konon megmaradt negyven hajója egyelőre biztonságban volt, de éhség fenyegette őket, mert Kallikratidász ostromzár alatt tartotta a kikötőt.  Egy athéni hajónak mégis sikerült keresztüljutnia az ostromzáron s ez hírül vitte Konon szorongattatását Athénbe.  Az athéniek érezték, hogy mindenük kockán forog, összeszedték minden erejüket s 30 nap alatt 110 hajót szereltek fel az összes fegyverfogható férfiakkal, szabadokkal és rabszolgákkal.

Utközben csatlakozott még hozzájuk 40 szövetséges hajó is.  E 150 hajó elé indult Kallikratidász 120 hajóval, mert ötven hajót ott hagyott Konon őrizetére.  Az Arginuzi szigetcsoport mellett találkozott a két hajóhad.  Az athéni flotta győzött, maga Kallikratidász is elesett az ütközetben.  A spártaiak 70 hajót vesztettek, az athéniek csak huszonötöt.  Az ütközet után nagy vihar támadt, úgyhogy lehetetlenség volt a holttesteket, sebesülteket és a hajótörötteket kifogdosni a habokból.  Theramenesz és Thrazibulosz, akik ezzel meg voltak bízva, kénytelenek voltak eredménytelenül térni vissza az immár szabaddá lett mitilénei kikötőbe.  Athénben erre olyasmi történt, amit el se hinnénk, ha hiteles följegyzéseink nem maradtak volna róla.  Először is az athéni népnek annyira fejébe szállt a győzelem, hogy nem fogadta el Spárta békeajánlatát, bár ez nagyon tisztességes volt.  Kleofon, a demagóg páncélosan és részegen jelent meg a népgyűlésen és azt hirdette, hogy sohasem fog beleegyezni a békébe, hacsak Spárta minden elfoglalt várost vissza nem ad.  Mások pedig az arginuziai diadal győzelmes hadvezérei ellen lázították az athéni népet s alig egy hónapra a diadal után megindították ellenük a pört, mert kötelességükről és a szent szokásról megfeledkezve tűrték, hogy athéni polgárok nyomorultul elvesszenek a habokban és a halottakat nem szedték össze a vízből.

A főuszító Theramenesz volt, akit eleinte szintén vád alá akartak helyezni.  S megtörtént a hihetetlen dolog.  A nép elítélte a hadvezéreket.  Hatan közülük, köztük Periklesz, Aszpáziának, a fia is Athénben voltak.  Ezeket átadták a bakóknak és méregpoharat itattak velük.  Szerencsére Konont, aki nem is vett részt a győzelmes ütközetben, az athéni nép felmentette.  Ennek a hihetetlen esetnek az a magyarázata, hogy Theramenesz és az oligarkhák meg akarták fosztani Athént utolsó vezéreitől is, akik még megmenthették volna.  Az eszközök hitványságával senki sem törődött.  Az athéni nép is megérett a katasztrófára, mikor ilyen könnyelműen kiszolgáltatta magát ellenségeinek.  A peloponnézosziak eközben, hogy a nagy vereség következéseit elsimítsák, Eteonikosz mellé, aki e percben hadvezérük volt, elküldték Lizandroszt tanácsadóul.  Lizandrosz mindenekelőtt pénzt szerzett Kírosztól, azután elfoglalta Lampszakosz városát a Propontisz partján, amely a kizikoszi csata óta megint Athénhez tartozott.  Lampszakosszal szemben táborozott az athéni flotta 180 hajója.  Öt napon keresztül csalogatta az athéni flotta ütközetre a peloponnézoszit.  De Lizandrosz úgy tett, mintha félt volna és nem mozdult ki Lampszakoszból.  Azt akarta, hogy az athéniek elbízzák magukat.  Amellett az egyik athéni vezér, Adeimantosz áruló is volt és mindenről értesítette Lizandroszt.

Alkibiádesz, akinek ott a közelben volt a birtoka, felkereste az athéni tábort és figyelmeztette az athénieket, de hiába.  Mikor Lizandrosz az ötödik napon is nagy félelmet színlelt, az athéniek nem törődtek többé vele, hanem szétszóródtak a parton, hogy zsákmányoljanak és eleséget szerezzenek.  Lizandroszt rögtön értesítette minderről Adeimantosz.  Gyorsan kivonult hát a peloponnézoszi flottával Lampszakoszból és megsemmisítette az egész athéni flottát.  Csak nyolc hajója maradt meg Kononnak, aki a ciprusi fejedelemhez menekült.  A Paralosz állami hajó vitte meg a gyászhírt Athénbe.  Lizandrosz az összes foglyokat kivégeztette Adeimantoszon kívül.  Azután az összes gyarmatokból és Athén szövetséges városaiból visszakergette az athéni polgárokat Athénbe, hogy könnyebben kiéheztethesse a várost, mert ez volt a terve.  Ő maga a tenger felől, Agisz pedig a szárazon kezdte ostromolni Athént.  Benn a városban megkezdték az oligarkhák tevékenységüket.  Kleofont kivégeztették.  Azután tárgyalni kezdtek az ellenséggel.  Agisz a spártai eforoszokhoz utasította őket.  De a Spártába küldött követségnek már útközben vissza kellett fordulnia.  Most Theramenesz ajánlkozott rá, hogy kifürkészi a spártaiak kívánságait.  Távozott a városból, de csak azért, hogy három hónapig nyugodtan ott időzzék Lizandrosznál anélkül, hogy megbízatásával törődött volna.  Azután azt jelentette, hogy okvetlenül követeket kell Spártába küldeni, mert csak ott lehet megtudni, mi a kívánságuk.

Az athéni nép megint őt küldte el Spártába teljes hatalmú megbízott gyanánt.  Spártában ott voltak már Théba és Korinthosz követei is, akik azt akarták, hogy Athént pusztítsák el a föld színéről.  Spárta azonban nem volt hajlandó erre és hivatkozott azokra az érdemekre, amelyeket Athén szerzett magának egész Görögországra vonatkozólag.  Kijelentette, hogy beéri azzal, ha lebontják a hosszú falakat és Peiraieusz kikötő erődítményeit, kiszolgáltatják összes hajóikat tizenkettőn kívül, visszahívják az összes száműzötteket és elismerik Spárta főhatóságát.  Az athéniek elfogadták ezeket a feltételeket s 404 április végén Lizandrosz bevonult Peiraieuszba.  Az athéniek és az ellenség közös erővel lebontották próbaképpen a hosszú fal egy darabját a flóták hangjai mellett.  Azt mondták, hogy ezzel a nappal kezdődik meg Görögország szabadsága.  Igy végződött 17 évvel a Nikiász békéje után a szerencsétlen peloponnézoszi háború.

A harminc zsarnok Athénben.

Spárta a háború befejezése után minden görög városba, amely eddigelé nem hódolt meg előtte, harmosztoszokat, rendcsinálókat küldött, akik mindenütt oligarkhikus kormányformát hoztak be, ahol addig demokratikus uralom volt és rövidesen meggyűlöltették magukat.  Minthogy erre a feladatra sok ember kellett, a spártaiak még helotákat is felhasználtak ilyen kiküldetésre.  Csak Athénbe nem küldtek egyelőre harmosztoszokat, sőt spártai helyőrséget sem kellett Athénben hagyni.  Ennek az volt a magyarázata, hogy az athéni oligarkhák kikötötték jutalmul árulásukért föltétlen uralmukat Athénben.  A többi városokba Lizandrosz, aki Spártában diadalai révén az első ember volt, tíz-tíz embert küldött ki.  Athénben harminc ember kezében volt a végrehajtó hatalom, akiknek állítólag az volt a feladatuk, hogy följegyezzék a hazai törvényeket, amelyek értelmében az államot kormányozni kellett.  Persze, ezzel a feladattal nem sokat törődtek.  A harmincak feje Theramenesz volt.  Mellette nagy tekintélye volt még Kritiásznak.  Ez a Kritiász kezdetben demokrata volt és maga is sürgette Alkibiádesz hazahívását.  De később Alkibiádesz bukása után ő maga is száműzetésben élt Thesszáliában.  A béke után visszatért Athénbe s az oligarkhákhoz csatlakozott, akik vezéreik közé fogadták be őt is.  A harmincak első intézkedéseit örömmel fogadta az athéni nép.  Elfogatták és kivégeztették ugyanis az úgynevezett szikofantoszokat.  Ezek iparszerűen zsarolták a jobbmódú polgárokat azzal a fenyegetéssel, hogy mindenféle címen vádat emelnek ellenük a népbíróság előtt.

Csakhamar azonban kitetszett, hogy a harmincaknak eszük ágában sincsen törvényesen uralkodni Athénben.  Lizandroszhoz küldtek Spártába és helyőrséget kértek tőle, amelynek ellátását magukra vállalták.  Kaptak is Lizandrosztól 700 hoplitát, akiket az Akropoliszban helyeztek el.  Ettőlfogva nyiltan színt vallottak.  Elfogattak és kivégeztettek egész csomó gazdag embert, hogy vagyonukat a maguk számára elkobozhassák.  Színleg néha egy-egy szegény embert is kivégeztettek, hogy ne legyen olyan feltűnő, amit tesznek.  Theramenesznek nem tetszett ez az eljárás és figyelmeztette társait, hogy ilyen módon hamar lejáratják magukat.  Kritiász látszólag engedett Theramenesz figyelmeztető szavának és a harminc zsarnokon kívül még 3000 polgárt bevont a közigazgatásba.  Csak ezeknek volt szabad fegyvert hordaniok s ezeket rendes pörös eljárás nélkül nem volt szabad kivégezni.  Theramenesznek ez sem tetszett, különösen a nagy szám ellen volt kifogása, de végül belenyugodott, mert ez is jobb volt a semminél.  Csakhogy Kritiász és párthívei ezentúl még jobban garázdálkodtak.  A törvénytelen kivégzések napirenden voltak.  Aki csak megtehette, elmenekült Athénból.  A menekülők között volt Thrazibulosz is, aki sokadmagával együtt Thébába vándorolt ki.  Ekkor azonban teljes lett a szakadás Kritiász és Theramenesz között.  Ez utóbbi erősen támadta a harmincakat és kijelentette, hogy sokkal rosszabbak, mint a szikofantoszok voltak, mert ezek csak a pénzét vették el a polgároknak, a harmincak azonban a pénzzel együtt az életét is elveszik.  Kritiász erre elhatározta, hogy lerázza a nyakáról Therameneszt.

Összehívta a tanácsot és megbízható fiatalembereket fölfegyverezve, nyiltan megvádolta ellenfelét, hogy el akarja árulni az alkotmányt.  Theramenesz mély hatást tett védőbeszédével.  Kritiász érezte, hogy gyorsan kell cselekednie.  Tanácskozott pártjával s azután kijelentette, hogy Therameneszt egyszerűen kitörölték a háromezrek listájából s ezzel elvesztette ahhoz való jogát, hogy rendes pört folytassanak ellene.  Ez önkényes határozat után nyomban halálra is ítélték Therameneszt és ki is végezték.  Theramenesz bátran halt meg.  Mikor a poroszlók közeledtek feléje, házioltárára ugrott, ahol görög szokás szerint nem volt szabad hozzányúlni.  Természetesen tudta, hogy ez esetben nem fogják respektálni a házi oltárt, de azt akarta, hogy ezzel is nagyobb igazságtalanság elkövetésére bírja Kritiászt.  Levonszolták az oltárról, miközben Theramenesz így kiáltott oda a többieknek: “Ne engem védjetek, hanem magatokat!” Kritiász persze Theramenesz kivégzésével nem tartóztathatta fel a katasztrófát.  A csapás onnan érte őt és társait, ahonnan legkevésbé várták.  Thrazibulosz és mintegy hetven elmenekült társa elfoglalta a Boiotia határán lévő Filé erődöt.  Athénból minden jobbérzésű ember Filébe menekült és Thrazibulosz pártja egyre növekedett.  A harmincak nem tűrhették ezt nyugodtan és kivonultak Filé ellen, de visszaverték őket.  A következő éjjel havazott és lehűlt az idő.  A harmincak erre visszavonultak s a spártaiakat és a városi lovasságot küldték Filé ellen.

Thrazibulosz ezeknek nagy részét lemészárolta.  Erre a harmincak nagyon megbánták, hogy Athén falait lerombolták, mert ezzel megszüntették a város erődjellegét.  Kivonultak hát Athénból és Eleuziszban sáncolták el magukat.  Thrazibulosz eközben több mint ezer főre szaporodott seregével elfoglalta a Peiraieuszt s megszállta a kelet felé emelkedő magaslatot.  A harmincak zsoldosaikkal ostromra indultak a magaslat ellen.  De bár többen is voltak, a csatát elvesztették.  Elesett maga Kritiász is.  Az elkeseredett küzdelmek azzal végződtek, hogy az athéniek alávetették magukat egy tizenöt tagú spártai bizottság bírói döntésének.  Ez kimondta, hogy mindenki visszatérhet Athénbe a harminc zsarnokon és ezek vak eszközein kívül.  Igy Thrazibulosz és társai bevonultak Athénbe és áldozatot mutattak be a várban Athénének.  Azután levonultak a népgyűlés helyére, ahol a nép megszabadítójának ünnepelte Thrazibuloszt, akinek indítványára kimondták, hogy a multat elfelejtik és egyik polgár sem fog a másikra haragudni a történtek miatt.  Az általános amnesztia kihirdetésével egyidőben visszaállították a régi alkotmányt is és Eukleidesz lett az első arkhon.  Athénben tehát helyreállt a béke, de a harmincak Eleuziszban zsoldosokat szerződtettek és harcra készülődtek.  Meghívták hát őket tanácskozásra Athénbe s mikor eljöttek orvul megölték őket.  Zsoldosaikat pedig visszafogadták a város polgárai közé, miután ezek is megesküdtek az általános békességre.

Az antalkidászi béke.  - 10.000 görög visszavonulása.

Spárta voltaképpen az ifjabb Kírosz barátságának köszönhette diadalát.  De Kírosz nem önzetlenül támogatta a spártaiakat s most saját tervei előmozdítását várta tőlük viszonzás fejében.  Kírosz második fia volt II. Dáriusznak.  Bátyja, Artaxerxesz 405-ben jutott trónra, atyja halála után, noha anyja, Parizatisz jobb szerette volna ifjabb fiának, Kírosznak juttatni az uralmat, aki testileg és lelkileg egyaránt kiválóbb ember volt bátyjánál.  De a palotaforradalmat Tisszafernesz megakadályozta.  Artaxerxesz visszaküldte Kíroszt, akire nagyon megharagudott, régi szatrapájába, de megbízta Tisszaferneszt, aki a szomszédos Káriának és néhány jón városnak volt a szatrapája, hogy állandóan tartsa szemmel.  Kírosz tartományában folyton bátyja megbuktatásán járatta az eszét.  Evégből csapatokra volt szüksége elsősorban.  A görög katonák kiválóságát ismerte, görög zsoldosokat vitt magával Szúzába is, mikor haldokló atyja magához hivatta.  A nagy peloponnézoszi háború után egész csomó erő felszabadult, amely szívesen állt a vitéz hadvezér szolgálatába.

Kírosz megbízta a lakedemoni Kleárkhoszt, hogy suttyomban toborozzon össze görög zsoldos sereget.  Vele együtt mások is kaptak ilyen megbízást, úgyhogy különböző helyeken nagy görög zsoldos csapatok álltak készen várva az új hadvezér parancsát az indulásra.  Spártától is csapatokat kért Kírosz viszonzásul szolgálataiért s ezzel a kívánsággal meglehetős zavarba hozta a spártai kormányt, amely nem tudta, mitevő legyen, mert a perzsa királlyal sem akart végképp szakítani, de másrészt Kírosszal szemben tényleg hálára volt köteles.  Nagy tétovázás után abból indulva ki, hogy Kírosz vállalkozása esetleg sikerrel járhat, 700 hoplitát küldtek neki azzal az ürüggyel, hogy Kíroszt a kalózok ellen fogják támogatni.  Mikor Kírosz 401 tavaszán Szárdeszból fölkerekedett, 100.000 ázsiai katonája és 13.000 görög zsoldosa volt.  Eleinte titkolta a felvonulás célját.  Végül azonban, mikor egyre erősebben terjedt a hír, hogy a király ellen vonulnak, Kírosz kénytelen volt színt vallani.  A görögök ágaskodtak és hallani sem akartak ilyen hatalmas ellenségről, sőt Kleárkhoszt kővel is megdobálták.  De szép ígéretekkel és felemelt zsolddal rábírhatók voltak az út folytatására.  Igy jutott el Kírosz serege Babilon közelébe anélkül, hogy egyetlenegyszer is találkozott volna a perzsa király csapataival.  Végül Kunaxa mellett, az Eufrátesz és Tigris között levő kis falucska környékén szembe került a király Kírosszal.  Az ütközet megkezdődött és a túlnyomó erő dacára is valószínűleg Kírosz győzött volna, ha Kleárkhosz közös támadásra egyesül Kírosszal az ellenséges centrum ellen.

Csakhogy Kleárkhosz nem engedelmeskedett a parancsnak, hanem egyszerűen megrohanta a perzsa sereg vele szemben álló szárnyát és ezt hátranyomta.  Még nagyobb baj volt, hogy Kírosz, aki mértéktelenül gyűlölte bátyját, mindenáron személyesen akarta leteríteni őt s ezért vakmerően bátyja felé nyomult előre.  De alig pár lépésnyire bátyjától megölték Kíroszt.  Ezzel eldőlt a csata.  A görögök győztek ugyan az egyik szárnyon, de ez nem számított.  Mindazáltal nem veszítették el bátorságukat, hanem azonnal felajánlották a perzsa trónt Ariaiosznak, aki Kírosz barbár csapatainak vezére volt.  Ariaiosz azonban visszautasította a görögök ajánlatát.  A perzsa Tisszafernesz erre azt akarta elérni, hogy a görögök kényre-kegyre megadják magukat s evégből a legkegyetlenebb árulástól sem riadt vissza.  Tárgyalás ürügye alatt magához hivatta a görögök vezéreit és egytől-egyig orozva megölette őket.  De a görögök még mindig állhatatosak maradtak.  Ez egy embernek az érdeme volt, aki mint magánember követte Ázsiába a görög zsoldosokat.  Az athéni Xenofon volt ez az ember, Szokratesznek a tanítványa de jobb tanítványa, mint aminő Alkibiádesz vagy Kritiász volt.  Az összes görög vezérek közül egy maradt csak életben, a spártai Kheirizofosz, őt választották meg tehát fővezérükké.  Az egész sereg lelke azonban Xenofon volt.

E két férfi vezetése alatt megindultak a görögök a Tigris balpartján fölfelé, a vad kurdok hegyein keresztül, Oroatesz csapatainak a szorongatásai közepett, majd Arménia hófödött bércein át a Van-tótól nyugatra, míg végül 400 februárjában vagy márciusában Trapezunt közelében megérkeztek a Fekete-tenger partjára.  Azok, akik egy magaslatra érve, először pillantották meg a szabadító habokat, ujjongva kiáltottak fel: Thalatla!  Thalatta!  (Tenger!  Tenger!) és ez a kiáltás csakhamar végigzúgott az egész táboron.  Meghatódva dőltek egymás karjába az elcsigázott bajtársak és megmenekülésükért forró hálát adtak az isteneknek.  De még sok veszedelem várt rájuk.  Mikor végül átjutottak a tengeren a Boszporusz melletti tartományokba, körülbelül kilencezren voltak még.  A spártaiak, akik barátjai voltak a perzsa királynak, sok nehézséget gördítettek továbbra is az útjukba.  Egyrészt saját szakállukra, másrészt a thrák Szeuthesz szolgálatában ide-odavonultak, végül a spártai politikában bekövetkezett fordulat módot nyújtott nekik rá, hogy megint régi ellenségük, a perzsák ellen harcolhassanak.  De erről később lesz még szó.  A kerekszám 10.000 görögnek ezt a hazavonulását a kunaxai ütközet után az athéni Xenofon érdekesen megírta később Anabazisz című munkájában, amely egyik legszebb alkotása a görög irodalomnak.  Xenofon nem tért vissza Athénbe.  Minthogy spártai ember vezetése alatt vett részt Kírosz hadjáratában, az athéniek száműzték őt.  Ezenkívül még valami visszatartotta őt attól, hogy Athénbe visszatérjen: szeretett tanítójának, Szokratesznek a halála.

Emlékezett még rá nagyon világosan, hogy fiatalember korában találkozott egyszer Athén egyik szűk uccájában egy csúf öregemberrel, aki botját elébe tartva, elzárta az útját és azt kérdezte tőle, hol lehet olcsón vásárolni ilyen meg ilyen élelmiszert.  Mikor felelt a kérdésre, újabb kérdés következett, még pedig az, tudja-e, hol nevelnek becsületes férfiakat.  Ezt nem tudta Xenofon mire az öreg így szólt hozzá: “Akkor gyere velem és tanuld meg.” Ez időtől fogva hű tanítványa lett Xenofon Szokratesznek s amíg el nem távozott Athénból, állandóan körülötte volt, tanult tőle és élt a tanácsaival.  De Xenofonon kívül még más tanítványa is volt Szokratesznek, akinek csúf testében ritka szép és nagy lélek lakozott s egyénisége ellenállhatatlan varázzsal vonzotta magához a tanulnivágyó elméket.  Alkibiádesz egy ízben szép márványszoborhoz hasonlította Szokrateszt, melyet télire csúf burkolattal védett meg a természet.  Szokratesz tanító modorával, amely abban állt, hogy mint a Xenofonnal való megismerkedésekor, ártatlan kérdésekből kiindulva fontos dolgokra vezette rá a tanítványokat, továbbá pompás iróniájával, amely a nagyképű tudákosokat csattanósan nevetségessé tudta tenni, lelkes hívei mellett számos elkeseredett ellenséget is szerzett magának.

Szokratesz abban az időben, amikor a szofisták felületes bölcselkedése végtelen gőggel töltötte el az embereket, azt hirdette, tisztában van vele, hogy ő semmit sem tud.  Másokat is meg akart győzni tudásuk semmiségéről, hogy ilyen módon eljuttassa őket az igazi tudáshoz s azt hirdette, hogy maga az istenség véste szívébe ezt a hitet s tette kötelességévé ezt az eljárást, hogy szolgáljon vele hazájának.  Az ilyen emberek azonban kényelmetlenek voltak s minthogy Szokratesz tanítványai közül való volt Alkibiádesz és Kritiász is, akik voltaképp megszöktek a mester iskolájából, hamar készen volt az a vád, hogy Szokratesz megrontja az ifjúságot.  S minthogy Szokratesz nyiltan beszélt arról, hogy keblében valami belső hang van, amely visszatartja őt ennek vagy annak a megtevésétől, csakhamar készen volt a másik vád is: Szokratesz nem ismeri el azokat az isteneket, akiket az állam tisztel.  Három athéni ember, Anitosz, Melitosz és Likon emelte ellene ezeket a vádakat és halált kért Szokratesz fejére.  Gyönyörű védőbeszédet mondott maga mellett az akkor már 70 esztendős aggastyán.  A beszéd hatása az volt, hogy csak három szótöbbséggel mondták ki bűnösnek.  Ilyen esetben joga volt a vádlottnak ellenindítványt tenni, hogy enyhébben büntessék.  De Szokratesz azt indítványozta, hogy részesítsék őt az olimpiai győztesek jutalmában és tartsák el őt államköltségen a Pritaneionban, mert ezt érdemli hazájától.  A derék esküdtbírák ezt kellemetlen gúnynak fogták fel s 80 szótöbbséggel ítélték Szokrateszt halálra.

Börtönbe vetették az agg bölcset, de az ítéletet nem lehetett rögtön végrehajtani, mert az állam hajója úton volt még Délosz felé az ünnepi menettel s e szent küldöttség tartama alatt halálos ítéletet nem volt szabad végrehajtani.  Szokratesz így még harminc napot töltött a börtönben tanítványai körében.  Tanítványai megvesztegették az őröket és meg akartál szöktetni.  De Szokratesz méltóságteljesen visszautasította ajánlatukat.  “Egész életemben azt hirdettem - mondotta - hogy engedelmeskedni kell az állam törvényeinek s ha megszöknék, saját tanításom ellenére cselekednék és igazat adnék ellenségeimnek.” Ezt a beszélgetést Krilon címmel, valamint egy másik beszélgetést a lélek halhatatlanságáról Faidon címmel Szokratesz legjelesebb tanítványa, Plátó őrizte meg az utókor számára s ezekből ismerjük tisztán Szokratesz nagy alakját.  Végül hazaérkezett Déloszból a Szalaminia nevű állami hajó s elkövetkezett a halálos ítélet végrehajtásának az ideje.  Nyugodtan ürítette ki Szokratesz a méregpoharat, amelyet a poroszlók sírva nyújtottak oda neki.  “Adósok vagyunk Aszklepiosznak egy kakassal, áldozzátok fel neki, el ne mulasszátok!” Ezek voltak utolsó szavai.  Kakast ugyanis a betegségből felgyógyultak szoktak áldozni hálájuk jeléül a gyógyítás istenének, Aszklepiosznak.  Szokratesz a halált úgy tekintette, mint egy betegségből való meggyógyulást.

Kírosz terve azért nem sikerült, mert bármennyire iparkodott is titkolni, Tisszafernesz mégis megtudta és idejében értesítette róla Artaxerxeszt.  Igy tudott ez kellő időre oly nagy haderőt összegyűjteni, amellyel Kunaxa mellett legyőzte Kírosz seregét.  De még valaki értesült Kírosz szándékáról: Alkibiádesz, aki szintén elhatározta, hogy figyelmezteti Artaxerxeszt s viszonzásul a perzsa király barátságát kéri hazája, Athén számára.  Alkibiádesz először is Farnabázoszt értesítette megfigyeléseiről s arra kérte, hogy biztos kísérettel vezettesse őt el Szúzába, a perzsa király udvarába.  Farnabázosz csak részben teljesítette Alkibiádesz kívánságát, amennyiben egy kis frígiai falut jelölt ki neki tartózkodóhelyül, azzal az utasítással, hogy ott várakozzék, amíg kedvező alkalom nyílik terve megvalósítására.  Alig értesültek azonban a lakedemonok róla, hogy Alkibiádesz Frígiában van, ahol középpontjává lett a lakedemon ellenes mozgalomnak, megbízták Lizandroszt s ennek révén Farnabázoszt, hogy tegyék el láb alól Alkibiádeszt.  Lehet, hogy az athéni harminc zsarnok, akik még akkor uralkodtak, szintén közrejátszottak a dologban, mert Alkibiádesztől joggal féltették hatalmukat és valószínű, hogy Kírosz is értesült róla, milyen veszedelemmel fenyegeti terveit a kis frígiai falu.  Farnabázosz engedelmeskedett a felszólításnak.  Öccsét és nagybátyját fegyveres csapattal küldte ki, hogy gyilkolják meg Alkibiádeszt.  Ezek nem merték áldozatukat nappal megtámadni.

Körülrakták rőzsével és felgyujtották a házat, amelyben Alkibiádesz kedvesével, Timandrával együtt tartózkodott.  Alkibiádesznek sikerült kimenekülnie a lángok közül, de a perzsák nyílzápora alatt, minthogy sem páncélja, sem pajzsa nem volt, holtan rogyott össze.  A hűséges Timandra temette el őt távol görög hazájától.  Alkibiádesz ötvenesztendős sem volt még, mikor elhibázott életét ilyen csúfos halállal fejezte be.  Spárta és Perzsia viszonya, amely a 10.000 görög visszavonulása idején nagyon barátságos volt, csakhamar megromlott.  Tisszafernesz ugyanis, aki Kírosz halála után még nagyobb hatalommal tért vissza kis-ázsiai szatrapiájába, kezdte egymásután leigázni a még független jón városokat.  Ezek Spártához fordultak, mint Görögország elismert vezéréhez.  Spárta rá is parancsolt Tisszaferneszre, hogy ne bántsa a görög városokat.  Az a tény ugyanis, hogy a perzsák nem bírtak elbánni a 10.000 görög zsoldossal, nagyon megnövelte Spárta bátorságát.  Tisszafernesz persze ügyet sem vetett a spártaiak felszólítására.  A spártaiak erre Thibront sereggel Kis-Ázsiába küldték.  Csatlakoztak hozzá rögtön a parti városok is, mindazáltal Thibron nem igen ért el eredményt, mire 399 őszén Derkillidászt küldték ki helyébe.  Ez apróbb győzelmeket aratott Tisszaferneszen is, Farnabázoszon is és fegyverszünetet kötött a perzsa szatrapákkal, hogy előkészítse a békét.  De 396 nyarán megint kitört a háború.

A perzsáknak eszébe jutott, hogy Konon athéni vezér egy vesztett ütközet után Ciprus szigetére menekült.  Ismerték Konon hadvezéri képességeit s a perzsa király parancsot adott neki, hogy Káriában és Líkiában gyűjtsön össze flottát a számára.  A spártaiak joggal hitték, hogy ez az előkészület ellenük irányul s azért új királyukat, Agezilaoszt megbízták, hogy kezdje meg a harcot újra a perzsák ellen.  Agezilaosz 396 nyarán körülbelül 8000 főnyi sereg élén Ázsiába indult s elkísérte őt Lizandrosz is.  Kis-Ázsiába érkezve Tisszaferneszt még készületlenül találta.  Ez tehát megígérte, hogy a görög városokat nem fogja háborgatni, de ennek ellenében fegyverszünetet kért és kapott Agezilaosztól.  Persze időközben be akarta fejezni előkészületeit.  Agezilaosz Efezoszban szállt meg téli szállásra, ahol egész télen kínos gonddal edzette és gyakorolta katonáit.  Meg is volt ennek az eredménye, mert 395 tavaszán Paktolosz mellett megverte Tisszaferneszt.  A paktoloszi vereséget arra használta fel Parizatisz, hogy Tisszaferneszt, akit Kírosz halála óta még jobban gyűlölt, bevádolja árulásért Artaxerxesz előtt.  A vád hitelre talált.  Artaxerxesz Tisszaferneszt házi tanácskozásra hívta s mikor megérkezett, elfogatta és kiszolgáltatta Tithrausztesznek, aki utódául volt kiszemelve.  Tithrausztesz azzal kezdte meg hivataloskodását, hogy fejét vétette Tisszafernesznek és a levágott fejet elküldte Szúzába a királynak.

Szárdeszbe érkezvén, tárgyalásokba bocsátkozott Agezilaosszal, akit rávett arra, hogy az ő szatrapiájából vonuljon ki.  Agezilaosz beérte ezzel az eredménnyel és elvonult észak felé, ahol találkozott az időközben összegyűjtött spártai flottával, amelynek élére sógorát, Peizandroszt nevezte ki.  Erre az állásra Lizandrosz számított joggal.  De Agezilaosz terhesnek találta Lizandrosz kíséretét, mire az elkeseredett Lizandrosz arra kérte Spártát, hogy foglalkoztassák őt másfelé.  Agezilaosz környezetében volt azonban állandóan Xenofon és Agezilaosz legtöbb sikerét Xenofon bölcs tanácsainak köszönhette.  Tithrausztesz szorongatott helyzetében arra a gondolatra jutott, hogy odahaza próbálja Spárta hatalmát megrendíteni, minthogy értesült róla, hogy a legtöbb görög állam elégedetlen Spárta uralmával.  Természetesen elsősorban pénzre és megvesztegetésre gondolt Tithrausztesz.  Timokráteszt fölszerelte ötven talentumnyi arany dareikosszal és útnak indította Görögországba.  Az aranyembert szívesen látták Thébában, Korinthoszban és Argoszban s megtörtént csakhamar, hogy az egykori halálos ellenségek: Théba, Korinthosz, Argosz és Athén szövetségben egyesültek Spárta ellen.  A megindult hosszadalmas háborúskodásban sokáig a szövetségeseké volt a fölény.  Az egyik ütközetben maga Lizandrosz is elesett.

A döntést végül az idézte elő, hogy Spárta szövetkezett Szirakuza tirannuszával, Dioniziosszal s közeledett Perzsiához úgy, mint a peloponnézoszi háborúban.  A spártaiak helleszpontoszi admirálisa, Antatkidász követségben Szúzába ment s kieszközölte a perzsák segítségét.  Perzsa hajókkal és 20 sziciliai hajóval 80 hajóból álló flottát hozott össze s ezzel a haderővel bekerítette az athéni hajóhadat a Helleszpontoszban.  Athén most fölötte kívánatosnak látta a békekötést, amelynek különben is nagy pártja volt már odahaza.  Már 391-ben békét akartak kötni Spártával, amely akkor rosszabb helyzetben volt.  De Spárta azt kívánta, hogy fogadják el alapul az akkori birtokállományt s Athén ebbe nem akart beleegyezni.  Most örömmel fogadta ezt a feltételt.  Csakhogy Antalkidász egyéb föltételeket is szabott s ezekből kitűnik, hogy a görögök áldatlan egyenetlenkedése folytán elveszett a perzsa háborúk minden eredménye s a görögök annyira süllyedtek, hogy a perzsa király diktálhatta nekik a békét.  Antalkidász békeföltételei a következők voltak: “Artaxerxesz perzsa király igazságosnak tartja, hogy az ázsiai városok s a szigetek közül Klazomenai és Ciprus az ő birodalmához tartozzanak.  A többi görög város, nagyok és kicsinyek egyaránt, legyenek szabadok, csak Lemnosz, Imbrosz és Szkirosz legyen az athénieké úgy mint hajdanában volt.  Aki ezt a békét nem fogadja el, azokat a király azokkal együtt, akik úgy gondolkoznak, mint ő, fegyverrel fogja a béke elfogadására kényszeríteni.” Erre a gyalázatos békére esküt tettek az összes görögök (Kr. e. 386).  Ez a béke, amelyet Antalkidász békéjének vagy a királybékének szokás nevezni, azt a politikai alakulatot hozta létre Görögországban, amely megmaradt egészen a makedón zavarokig.  Spárta lényegesen megerősödött általa, Athén és Théba pedig nagyon meggyöngült.

Spárta bukása.

Spárta, bárha az antalkidászi béke biztosította a kisebb államok szabadságát, mégis el volt szánva arra, hogy hatalmát a többi állam leigázására fogja felhasználni.  Először is az arkádiai Mantineia ellen fordult.  Meghódította s lakosait a demokraták elűzése után kényszerítette, hogy négy faluban telepedjenek meg.  Ezután a szintén demokratikus berendezésű Fliuszra került a sor, amelybe lakoniai helyőrséget helyeztek el.  Nem sokkal előbb fontos esemény történt.  A független görög államok egyre növekvő aggodalommal látták Spárta hatalmának gyarapodását, különösen Théba, ahol a demokratákpártja igen erős volt.  Amikor Akanthosz és Apollonia városok segítséget kértek Spártától Olinthosz ellen, amely önállóságukat fenyegette, Spárta megígérte a segítséget és nagy sereget küldött Eudamidász vezetésével Olinthosz ellen.  Öccse, Foibidász indult utána Spártából újabb csapatokkal.

De mikor útközben Théba közelében táborozott, kijött hozzá Thébából az ottani oligarkha-párt vezére, Leontiádesz polemarkhosz és azt tanácsolta Foibidásznak, hogy szállja meg Thébának a várát, Kadmeiát.  Elmondta, hogy a városban most ünnepek alkalmából csak nők vannak s így könnyű lesz a tervet megvalósítani.  Foibidásznak tetszett a terv és végre is hajtotta.  Könnyedén elfoglalta a várat.  A spártaiak persze színleg nagyon felháborodtak Foibidász önkényes eljárásán és el is ítélték őt 100.000 drakhma bírságra, de Foibidász ezt a bírságot sohasem fizette meg és a spártaiak minden látszólagos felháborodásuk ellenére Kadmeiát továbbra is megszállva tartották.  Leontiádesz és a spártaiak politikai ellenfele Thébában Izméniász volt, a másik polemarkhosz.  Ezt Kadmeia megszállása napján elfogták és nemsokára halálra ítélték.  Izméniász négyszáz párthíve sietve elmenekült Thébából Athénbe.  Foibidász Thébában maradt.  A spártaiak sikerrel harcoltak Olinthosz ellen is, elfoglalták és szövetségükbe kényszerítették.  Urává lett ezzel Spárta nemcsak az egész Peloponnézosznak, hanem erősen megvetette a lábát Közép-Görögországban, sőt északon is.  De csakhamar olyasmi következett be, ami végzetes következményekkel járt.  Pelopidász és társai ugyanis nemsokára felszabadították Thébát a spártaiak uralma alól.  Izméniásznak sok párthíve ugyanis otthon maradt Thébában, csak azok menekültek el akiknek legtöbb okuk volt életüket félteni.  Az otthon maradottak titokban érintkeztek elmenekült barátaikkal.

Volt az otthoniak között egy Kháron nevű tekintélyes és vagyonos ember, aki a két polemarkhosznak a titkárát megvesztegette s ennek a révén értesítette az emigránsokat mindenről.  Az emigránsok feje Pelopidász volt, dúsgazdag, előkelő család sarja, aki Athénbe menekült többi társával megegyezett abban, hogy Thébát csellel fogják felszabadítani.  Egy téli napon apró csoportokra oszolva, vadászhálókkal és más vadászeszközökkel felszerelve megindultak Athénból Thébába.  Az esti órákban észrevétlenül beosontak a városba s Kháron házában gyülekeztek össze, ahol titokban eltöltötték az éjszakát és a rá következő napot.  Másnap estére tervezték a rajtaütést, mert a két polemarkhosz aznap vált meg hivatalától s nagy búcsúlakomát rendezett.  Elkövetkezett az este.  A házioltár lángja köré gyülekezve áldozattal készültek az összeesküvők vállalkozásukra.  Egyszerre csak kopogtattak a ház kapuján.  A polemarkhoszok hírnöke jött, akik Kháront hivatták sürgősen.  Mi történhetett?  Elárulták őket?  Kháron dobogó szívvel, de látszólag nyugodtan követte a hírnököt.  A polemarkhoszok azt kérdezték tőle, hallott-e arról, hogy előtte való este gyanus alakok osontak be a városba.  Kháron azt felelte, hogy, sejtelme sincs a dologról.  Erre kegyesen elbocsátották őt és sietett haza, hogy megnyugtassa aggódó barátait.  A búcsúlakoma tovább folyt.  Egyszerre csak hírnök érkezett Athénból és fontos iratot hozott magával a polemarkhoszok számára.

Ezeknek semmi kedvük sem volt most fontos dolgokkal foglalkozni.  “Hagyjuk holnapra a komoly ügyeket!” - így kiáltott az egyik s az iratot vánkosa alá dugta.  Hiszen hátra volt még a meglepetés.  A titkár szép táncosnőket ígért s a vendégek türelmetlenül várták a meglepetést.  Beléptek csakhamar a táncosnők mélyen lefátyolozva s lassan a félig ittas tobzódók fekvőhelyeihez közeledtek.  Egyszerre csak megvillantak a tőrök a táncosnők kezeiben, a fátyolok mögül előtűnt az összeesküvők szakállas arca s pár perc mulva végeztek a polemarkhoszokkal és vendégeikkel.  Teljesen sikerült a merész csel.  Az összeesküvők gyorsan kiszabadították a börtönökből elvtársaikat s fölfegyverezték őket.  A thébai nép örömujjongással értesült a történtekről.  Most még csak Kadmeiát kellett visszafoglalni.  Ez is sikerült, mert Foibidász belátta, hogy helyzete tarthatatlan és kapitulált.  Később ezért kivégezték őt Spártában.  A spártaiak egy másik vezére, Kleombrotosz is igen nagy veszedelmet idézett fel Spárta fejére esztelenségével.  Foibidász példáján felbuzdulva, egész éjszaka megpróbálta orozva elfoglalni az athéni kikötő falait, de terve kudarcot vallott.  Az athénieket azonban annyira felbőszítette a dolog, hogy nyiltan Théba pártjára keltek.  Athén új tengeri szövetséget hozott létre úgy, mint száz évvel előbb Ariszteidesz.  Körülbelül 70 állam tartozott a szövetségbe.  Természetesen Théba is.

A szövetség tanácsa, a szinedrion Athénben ülésezett s a tanács határozatai fölött az athéni népgyűlés szavazott, míg a népgyűlés és az athéni tanács határozatai fölött végérvényesen a szövetségtanács döntött.  A szövetség tagjai a flotta és a hadsereg eltartásához adóval járultak hozzá.  Spárta eleinte sikertelenül harcolt Théba ellen.  Azután hajóhadat küldött ki az athéniek ellen, de az athéniek Naxosz mellett legyőzték a spártai flottát.  Idők folyamán azonban az athénieknek nem tetszett az, hogy Théba jelentősége hirtelen emelkedik.  Elhatározták hát, hogy kibékülnek Spártával és meg is kötötték a békét.  A spártaiak főleg azért örültek ennek a békének, mert azt remélték, hogy az elszigetelt Théba ellen szerencsésen folytathatják majd a háborút.  Egy spártai sereg hamarosan betört Boiotiába s miután elfoglalta a Korinthoszi-öböl partján a kis Kreuzisz kikötőt, tovább nyomult északra.  De Leuktra mellett szembe találkozott a thébaiakkal, akiket Epameinondász vezetett, Thébának legnagyobb államférfia és hadvezére.  A thébaiak teljesen legyőzték a spártaiakat, főleg új csatarendjük segítségével.  Míg a spártaiak ugyanis 12 embernyi szélességű hadvonalban harcoltak, a thébaiak 50 embert állítottak ékalakú csatarendbe.  Kleombrotosz, a spártai vezér maga is elesett s vele 400 spártai.

A veszteség tehát nem volt túlságosan nagy, de a csatának erkölcsi jelentősége volt, mert bebizonyította, hogy Spárta hatalma megrokkant nemcsak a tengeren, hanem a szárazon is.  A leuktrai diadal felbátorította a mantineiaiakat arra, hogy helyreállítsák régi városukat, amelyet Spárta megsemmisített volt.  Sőt új várost is alapítottak politikai középpontul: Megalopoliszt.  Ezt már megsokallták a spártaiak és Agezilaosz vezetése alatt Mantineia ellen vonultak.  De harc nélkül visszafordultak, mert értesültek róla, hogy a Thébaiak Epameinondász és Pelopidász vezetése alatt megindultak a Peloponnézosz felé.  A thébaiak valósággal diadalmenetben vonultak egészen Spárta közelébe.  Epameinondász tudta, hogy élet-halálharcra készül Spárta, amelyben borzasztó pánik támadt a thébaiak diadalmas közeledésének hírére.  Nem akarta azonban ezt a harcot most megvívni, mert hazája törvényei szerint hadvezérségének hivatalos esztendeje letelőben volt.  Balra hagyta tehát Spártát s úgy mért érzékeny csapást a lakedemonokra, hogy Messzéniát helyreállította s visszahívta oda az összes száműzötteket.  Bámulatos, hányan fogadták meg hívó szavát.  Arkádiában pedig egy új várost alapított, a már említett Megalopoliszt, a Heliszon folyó mellett.  Epameinondász négy hónappal időzött tovább a Peloponnézoszon, mint hadvezérségének hivatalos esztendeje lejárt.  Elvi okokból tehát odahaza vádat emeltek ellen vádlói és a törvénysértésért halálbüntetést kértek a fejére.

“Rendben van - mondta Epameinondász, - a törvények szerint megérdemlem a halált.  Csak azt kívánom írjátok meg a város történetében: a thébaiak kivégezték Epameinondászt, mert Leuktra mellett kényszerítette őket, hogy megtámadják és legyőzzék a lakedemonokat, akiknek addig a szeme elé sem mertek lépni, továbbá mert a hazát megmentette, mert Lakedemont megostromolta, mert Messzéniát újjáépíttette és erős falakkal látta el.” A nép erre nagy tetszésének adott kifejezést és Epameinondászt felmentette.  Epameinondász még háromszor vonult a Peloponnézoszra.  Kisebb sikereket ért el, de Athén igyekezett elgáncsolni Epameinondász nagyratörő terveit, amelyek azt célozták, hogy Thébának szerezze meg a főhatalmat a görög államok fölött.  Epameinondász 362-ben negyedszer vonult be a Peloponnézoszba az Iszthmoszon keresztül.  Argosz, Szikion és Messzénia csapatai csatlakoztak hozzá.  Tegea mellett ütött tábort, míg a peloponnézoszi csapatok Mantineia mellett állottak fel s ott várták az agg Agezilaosz megérkezését a spártaiakkal.  Epameinondász, mihelyt értesült róla, hogy Agezilaosz elindult Spártából, nyomban elhatározta, hogy Spárta ellen vonul.  De Agezilaoszt egy áruló idejében értesítette Epameinondász tervéről.  Nyomban visszafordult tehát Spártába és elkeseredett uccai harc után kiszorította az ellenséget Spártából, amelynek uccáit eddigelé sohasem tapodta még ellenséges csapatok lába.

Epameinondász ezután visszavonult Arkádiába, hogy megtámadja a Mantineia mellett táborozó peloponnézoszi hadakat.  A thébaiak diadalt arattak ugyan, de a diadalt drágán kellett megfizetniök.  Egy ellenséges dárda halálosan mellen találta Epameinondászt, aki nyugodtan és megvigasztalódva halt meg, mert látta még, hogy a thébaiaké a győzelem.  Epameinondász tudta, hogyha kihúzzák kebléből a dárdahegyet, azonnal meg kell halnia.  Nem engedte tehát addig kihúzni kebléből a dárdát, amíg a harc kimenetele még bizonytalan volt.  Az is nagyon bántotta, hogy a pajzsa nem volt mellette.  Elhozták hát a pajzsát és Epameinondász megcsókolta, mint dicsőségének és veszedelmének osztályosát.  Egyszerre csak jelentették neki, hogy győztek a thébaiak s ugyanakkor jelentették azt is, hogy két legjobb kapitánya elesett.  “Óh, akkor ajánljátok a thébaiaknak azt, hogy kössenek békét!” - kiáltott fel Epameinondász s azután kihúzatta kebléből a gyilkos dárdahegyet.  Minthogy agglegény volt teljes életében, egyik barátja fájdalmasan így szólt hozzá: “Meghalsz, Epameinondász!  Legalább fiaid maradnának ránk!” Epameinondász haldokolva, de azért mosolyogva így felelt barátjának: “Hiszen marad utánam két halhatatlan leányom, a leuktrai és a mantineiai diadalmas csata.” Epameinondász halála után Thébába nem volt sem politikai, sem katonai vezér.  Görögország többi részében pedig nagyon sóvárgott mindenki a béke után.  Békét kötöttek tehát.  Minthogy azonban a béke elismerte Messzénia önállóságát, Athén pedig védelmébe vette Megalopoliszt, Spárta nem járult hozzá a békéhez, bárha pénzügyi zavarai tétlenségre kárhoztatták.  Agezilaosz aggkora ellenére távozott Spártából és Egyiptomba ment, hogy hazájának pénzt szerezzen.  A Perzsia ellen fellázadt Takhosznak szolgálatába lépett először, azután ennek ellenfelét, II. Nektaneboszt szolgálta, még pedig ez utóbbit szép sikerrel.  Jutalmul 230 talentumot kapott tőle ajándékba.  Agezilaosz pénzét haza akarta vinni hazájának, de vihar támadt, amely a líbiai partokra vetette őt, ahol 360-ban meg is halt.