Spárta és Athén versengése.

Athén fennhatósága Görögország fölött.

Az athéniek a plateai csata után visszatértek fővárosukba, amelyet teljesen újra fel kellett építeniök, mert a perzsák kétszeres pusztítása után kő kövön nem maradt Athénben.  A fődolog nem a szépség, hanem a gyorsaság volt a város újjáépítésénél.  Gondoskodni kellett Athén megnagyobbításáról is, mert a város dicsősége és polgárainak vitézsége számos új letelepülőt vonzott ide.  Nem használhatták persze a régi falakat sem, amennyiben a perzsák betörései épségben hagyták azokat.  Elhatározták tehát, hogy egészen új fallal veszik körül a várost.  Ámde ennek váratlan akadálya támadt.  A spártaiak azt a különös nézetűket hangoztatták, hogy a Peloponnézoszon kívül egyetlen várost sem szabad szilárd fallal körülvenni, hogy a perzsák, ha esetleg újra betörnének Hellászba, ne találjanak támaszpontra hadműveleteikhez, mint legutóbb Thébában.

Athénben nagyon jól tudták, micsoda titkos gondolat lappang e mögött a katonai bölcseség mögött.  Fal nélküli város ugyanis sohasem gondolhatott arra, hogy függetlenítse magát Spártától, pedig Athénnek ez volt a szándéka.  Az athénieknek ennélfogva eszük ágában sem volt a spártaiak véleményét megfogadni, viszont azonban szakítani sem akartak nyiltan Spártával.  Themisztoklesz eszessége segítette ki Athént megint a csávából.  Az ő tanácsára az athéniek azt felelték a lakedemonoknak, hogy ebben az ügyben külön követséget fognak Spártába küldeni.  A lakedemonok belenyugodtak ebbe.  Már most Themisztoklesz azt kívánta, hogy egyelőre őt küldjék el egyedül Spártába, otthon pedig lássanak hozzá teljes erővel az új falak építéséhez.  Ha a falak annyira elkészültek már, hogy egy esetleges ostromot kiállnak, akkor újabb követek útján értesítsék őt erről.  Igy is történt.  Themisztoklesz egyedül ment Spártába, ahol megkérdezték tőle, igaz-e az a hír, hogy az athéniek építik már a falat.  Themisztoklesz azt felelte, hogy semmi tudomása nincs erről, különben is már régebben eljött Athénból.  Nemsokára azonban utána jön követségbe Ariszteidesz és Abronikhosz is, majd ezektől megkérdezi.  Mikor ezek csakugyan megérkeztek és közölték vele, hogy a fal már-már elkészült, Themisztoklesz az eforoszoknak kijelentette, hogy a híresztelés valótlanság, különben legjobb lesz, ha követeket küldenek Athénbe, hogy maguk győződjenek meg szavai igazságáról.  Az eforoszok így is tettek, nem is sejtvén, hogy ily módon beleesnek Themisztoklesz kelepcéjébe.

Mert az athéniek, mikor az előkelő spártai követek megérkeztek és meglátták nagy ámulatukra a csaknem kész új falakat, nyomban letartóztatták őket túszokul Themisztoklesz és követtársai épségéért.  Igy parancsolta meg ezt a ravasz Themisztoklesz, még mielőtt elindult volt Athénból Spártába.  Themisztoklesz, mikor a spártai követek az ő számítása szerint már Athénben lehettek, fölkereste harmadszor is az eforoszokat és most már nyiltan feltárta előttük az egész igazságot.  Ezek, bármennyire bosszankodtak is becsapatásuk miatt, jó képet vágtak az esethez.  Gondolták, majd nyílik még alkalmuk, hogy Themisztoklesznek háromszorosan is visszafizessék csalárdságát.  Visszabocsátották tehát őt és követtársait Athénbe s biztosították őket róla, hogy Spártának esze ágában sem volt a fal építését megakadályozni, csak a közjó érdekét akarta szolgálni jó tanácsával.  Themisztoklesz, mikor hazaért, azzal nem sokat törődött, hogy Athénben a magánházakat hogyan építik, az uccák egyenesek-e vagy görbék.  Minden igyekvése arra irányult, hogy régi tervét, a Peiraieusz kikötő megerősítését mennél előbb megvalósíthassa.  Még pedig meg akarta erősíteni az egész ilyen nevű félszigetet, a nagy kikötőmedencével és a két kisebb öböllel együtt.

A nagy munkát az athéniek roppant energiával, gyorsan végrehajtották, jeléül annak, hogy megértették azt, amire Themisztoklesz állandóan figyelmeztette őket, hogy ezentúl nagy tengeri államnak lesznek a polgárai.  A fal, amelynek maradványai még ma is megvannak, 11 kilométer hosszú és 3 méter vastag volt.  A veszedelmesebb pontokon 8 méter vastagságra is megdagadt és tömör kőkockákból épült.  A nyilt tenger előtt nagy kőtöltéseket építettek s lánccal elzárható szűk bejárást csináltak a kikötőhöz.  Eközben nem voltak tétlenek a görögök a tengeren sem.  Az Égei-tenger szigetén lakó jónokat, a számosziakat, khiosziakat, lezbosziakat fölvették a szövetségbe, a Kis-Ázsia partjain lakó szárazföldi jónokat pedig rábízták az athéniek védelmére.  Ez volt az első lépés arra, hogy elismerjék Athén elsőségét a tengeren.  Ezután megostromolták és elfoglalták a Kherzonnezoszon fekvő Szesztosz városát, amelyben perzsa helyőrség volt még.  Ebben a vállalkozásban csak az athéniek vettek részt a szövetséges jónokkal és helleszpontosziakkal, mert a peloponnézosziak már az elmult ősszel hazavitorláztak.  De harcra készültek megint a lakedemonok is.  Pauzániász vezetése alatt húsz hajóból álló hajórajt állítottak ki, amelyhez Athén 30 hajót adott Ariszteidesz és Kimon vezetése alatt.  Csatlakozott hozzájuk a szövetséges jónok hajóraja is.  A szövetséges hajóhad mindenekelőtt Ciprus szigetét foglalta el, mert ez a sziget a perzsa király kezében állandó veszedelem lett volna így pedig a görögök fenyegették onnan állandóan a kis-ázsiai tartományokat és a föníciai perzsa hajókat.

Nemsokára Bizantion ellen vonultak, amelyet a perzsák közben megerősítettek.  Hosszas ostrom után elfoglalták a görögök ezt a várost is, amely kulcsa volt az egész Boszporusznak s lehetővé tette, hogy az athéniek nyugodtan űzhessenek kereskedelmet a Fekete-tenger felé s a Pontosz tartományaiból gabonát szállíthassanak Görögországba.  Ez alkalommal is óriási zsákmány jutott a görögök kezébe.  Pauzániász most látta másodszor a perzsák hatalmát és gazdagságát közelről.  A nagy fény és pompa megszédítette őt.  Hiszen a gyámoltja nagykorú lesz, ő maga visszasüllyed a teljes homályba és szegénységbe!  Elhatározta tehát, hogy megpróbál összeköttetésbe lépni a perzsa királlyal, akinek segítségével nagy dolgokat érhet el s emellett még mindig függetlenebb maradhat, mint amilyen most volt az eforoszok állandó ellenőrzése alatt.  Arra törekedett, hogy Hellász uralkodója lehessen.  Az alkalmat a Xerxesszel való érintkezésre az a körülmény adta meg, hogy Bizantion elfoglalásakor számos előkelő perzsa, a király néhány rokona is a görögök foglya lett, Pauzániász ezeket titokban megszöktette.  A perzsák Pauzániász levelét vitték magukkal, amelyben közli Xerxesszel, hogy az ő kedvében akart járni, mikor rokonait szabadon bocsátotta.  Ha Xerxesz feleségül adja hozzá leányát, akkor ő megszerzi a királynak Spártát és egész Hellászt.  Xerxesz örömmel fogadta az ajánlkozást, csak a házassági tervet mellőzte egyelőre hallgatással.

A tárgyalások vezetésével Artabazoszt bízta meg, aki a plateai csata után 40.000 perzsát csatarendben visszavezetett Perzsiába s aki mindig azt állította, hogy a görögöknél vesztegetéssel többet lehet elérni, mint erőszakkal.  Artabazosz Xerxesz kegyes levelét vitte el Pauzániásznak, aki e pillanattól fogva elvesztette teljesen lelkinyugalmát s valószínűleg nagyzási mánia őrültje lett.  Keleti módra kezdett öltözködni, perzsa módra étkezet, bevonult Thrákiába, mintha perzsa szatrapa lett volna és keleti öltözetű testőrökkel kísértette magát.  Vezértársait szándékos önkényeskedéseivel végképp elkeserítette.  Akinek dolga volt vele, audienciát volt kénytelen kérni tőle.  Ez így tartott 476-ig.  Ekkor visszahívták őt a lakedemonok, mert annyi panasz gyűlt már fel ellene Spártában, hogy tudomásul kellett venni otthon is a dolgot.  Spártában az alkotmány értelmében az eforoszok testülete volt egyedül hivatott arra, hogy királyok és kormányzók felett ítéletet mondjon.  Pauzániász ügyével kapcsolatos volt azonban a politikai kérdés is, hogy hová tartozzanak a jón szövetségesek.  Kétségtelen, hogy ez utóbbiak titokban már régen eldöntötték a kérdést és nem Spártához, hanem Athénhez akartak csatlakozni.  Hiszen Athén kezdettől fogva önzetlenül támogatta őket, míg Spártában sohasem bízhattak.  Szesztosz elfoglalásában sem vettek részt a spártaiak.

S míg az athéni Ariszteidesz igazságosságát szépen egészítette ki az athéni Kimon nyájassága és előzékenysége, addig a spártai Pauzániász önkénykedése még jobban elidegenítette a jónokat Spártától, amely továbbra is első polgárai közé számította a gyanus Pauzániászt.  A spártaiak sohasem szerették a mozgékony és bőbeszédű jónokat, akik erősen demokratikus hajlamúak is voltak.  És megvetésüket gyakran éreztették is a jónokkal.  Ezek végül közvetlenül az athéni sztratégákhoz fordultak, őket kérték fel vezérekül és Athéntól kértek védelmet Pauzániász erőszakosságai ellen.  Az athéniek elfogadták a védőuraságot, éppen akkoriban, mikor a spártaiak visszahívták Pauzániászt.  Még jobban kiélezte az ellentéteket az a körülmény, hogy a spártai eforoszok egyes személyek megsértéséért csak pénzbírságra ítélték Pauzániászt, holott köztudomású volt már hazaárulási szándéka.  Pauzániász helyett Dorkisz vezetése alatt küldtek egy kis csapatot a spártaiak Bizantionba, de mikor odaért, csak a peloponnézosziak engedelmeskedtek neki, a többiek már Athént tartották vezérüknek.  Ezzel eldőlt a kérdés, hogy a peloponnézosziak tengeri uralmának vége van s helyüket Athén foglalta el.  Minden háborúskodás nélkül történt ez a változás, mert Spárta sohasem rajongott a tengeri politikáért, amelyről ősapáik sohasem beszéltek.  Legjobb, ha a spártai polgárok odahaza maradnak, mondották, hiszen Pauzániász példája is azt bizonyítja, hogy a külföldön elpuhulnak és elszoknak a spártai ősi fegyelemtől.  Belenyugodtak ennélfogva a spártaiak békésen a változásba és azzal sem törődtek, hogy Pauzániász révén erkölcsi kudarc is háramlott rájuk.

A hellén szövetség Athén vezérlete alatt.

A régi hellén szövetség tehát továbbra is fennmaradt, csak Spárta helyett Athén lett a vezér.  Természetesen újra meg kellett állapítani a szövetség célját.  Ez a cél a barbárok ellen való harc volt.  Hogy mi történjék a cél elérése után, ha a helléneket és a kis-ázsiai görögöket nem fogja többé fenyegetni a perzsa veszedelem, arról egyelőre senki sem beszélt.  Természetes feladata volt azonban Athénnek, hogyha a célt el fogják érni, saját túlsúlyát megóvja otthon is, sőt folytonosan növelje.  Görögország dualizmusa éppen ezért egyre jobban kiéleződött s előrelátható volt, hogy háborúra fog vezetni Athén és Spárta között.  Természetes az is, hogy a két görög állam viszálykodásának a gyümölcsét egy harmadik szedte le, aki mind a két felet leigázta és visszanyúlt az eredeti nemzeti gondolatra, amely a perzsák ellen való irtó háborút tette, minden tisztességes görög ember kötelességévé.

Ez a harmadik, mint látni fogjuk, Nagy Sándor apja, makedóniai Fülöp volt.  De ettől egyelőre még messze vagyunk.  Az új hellén szövetséget szigorúan szervezték.  Délosz-szigetén, az Apolló szentélyében tartotta a szövetség a rendes tanácsüléseket.  Szövetséges hadi pénztárt létesítettek, amelyet egy új hatóság, a hellenotamiai kezelt.  Ezek vették át a szövetséges államok járulékait.  Thukididesz azt írja, hogy évente 400 talentum gyűlt így össze.  Ez azonban valószínűleg túlzott adat lesz.  Az egyes államok járulékának megállapításával igazságossága és megvesztegethetetlensége miatt Ariszteideszt bízták meg.  A szövetséghez tartozott kezdettől fogva Számosz, Khiosz, Lezbosz s a tőlük függő néhány kis-ázsiai parti város, továbbá a jón Kiklád-szigetek és Euboia s végül a Helleszpontosz és a Propontisz városai Bizantionon kívül, amelyben - mint látni fogjuk - egyelőre Pauzániász uralkodott tovább is.  A szövetség ennélfogva három csoportra tagozódott: a jón csoport, a helleszpontoszi csoport és a szigetcsoport.  Eleinte az volt a határozat, hogy a szövetség minden tagja nemcsak pénzt fizet, hanem hajókat és hajólegénységet is állít erejéhez képest.  Minthogy azonban a kisebb államok nem bírták ezt a terhet s az a veszedelem is fenyegetett, hogy ilyen módon nagyon tarka lesz a szövetséges flotta, később minden állam pénzzel váltotta meg szövetségi tagságának terheit, úgyhogy Athén még jobban kezébe kapta a vezető szerepet.  Ariszteidesz volt az, aki az új viszonyokból eredő előnyökben az egész athéni polgárságot részesítette.  A polgárságnak a közeli falvakban lakó részeit rávette arra, hogy telepedjenek át Athénbe.

Itt mindenkinek akadt munkája, egyrészt a tábori szolgálatban, másrészt a helyőrségi szolgálatban, továbbá a szövetség politikai életének igazgatásában.  Arisztotelesz számítása szerint több mint 20.000 athéni polgár élt meg a szövetség révén keletkezett polgári és katonai hivatalokból.  Látjuk már ebből is, hogy Themisztoklesz egyre jobban háttérbe szorult Ariszteidesz mellett, aki, bár konzervatív hajlamú ember volt, a kellő újításoktól sem riadt vissza.  Szükségesnek látta különösen azt, hogy megtörje azt az elvet, amelynél fogva Athénben a vagyonos osztályok uralkodtak.  Szólon adóosztályai hozták létre, mint emlékezhetünk rá, a plutokráciának ezt az uralmát.  A negyedik osztály tagjai, a théteszek, ugyanis kétségtelenül éppoly vitézül viselkedtek a perzsa háborúkban, mint a vagyonos elemek.  Megszaporodtak, jobbmódúak is lettek és előbb-utóbb erőszakosan kikényszerítették volna a maguk számára is azt a jogot, hogy részt vehessenek a közügyek intézésében.  Hogy ezt a fenyegető polgárháborút megelőzze, Ariszteidesz megszüntette a két első osztálynak, a földbirtokos osztályoknak előjogait és egyenjogúvá tette az összes athéni polgárokat.  Ilyen módon rátért Athén arra az útra, amely csakhamar a teljes demokráciához vezetett.  Persze, egyelőre az arkhoni méltóság maradt a főméltóság s minthogy ez tiszteletbeli állás volt fizetés nélkül, erre csak vagyonos polgárok pályázhattak.

A spártaiak, mikor oly könnyedén lemondtak a tengeri hegemóniáról, más réven akarták magukat kárpótolni.  Annak idején, mint már említettük, az iszthmoszi tanácskozáson elhatározták a szövetséges görög államok, hogy mindazokat az államokat, amelyek kényszerítő szükség nélkül támogatták a perzsákat, a delfi jósda alapítványi birtokává fogják tenni.  Ezt a határozatot először is Thesszálián, illetve az ott uralkodó Aleuádok nemzetségén akarták végrehajtani, mert a thesszáliai nemesség nagy része maga is helytelenítette fejedelmeinek a politikáját.  Spárta vállalkozott a határozat végrehajtására és Leotikhidesz spártai király tengeren Thesszáliába vitorlázott, ahol csakhamar el is érte a kívánt eredményt.  De rajta is bebizonyult, hogy a spártai törvények szelleme elavult, mert ő is megvesztegettette magát és nem használta ki az elért előnyöket.  Mikor ez nemsokára kiderült, a spártaiak letették őt a trónról és száműzték.  Leotikhidesz Tegeába menekült.  Utóda - minthogy fia már régebben meghalt - unokája, Arkhidamosz lett.  Ez előzmények után a spártaiaknak nem sikerült a legközelebbi amfiktionia gyűlésen kierőszakolni, hogy folytassák a perzsa érzelmű államok megrendszabályozását.  Themisztoklesz, aki világosan látta, hogy Spárta ilyen módon döntő súlyra tenne szert a szárazföldön, határozottan síkra szállt a spártaiak indítványa ellen, amelyet a gyűlés el is utasított.

Természetes, hogy a spártaiak még jobban meggyűlölték ezért Themisztokleszt, aki most már másodszor hiúsította meg nagyratörő terveiket és gondoskodtak róla, hogy odahaza Athénben hangulatot csináljanak Themisztoklesz ellen s keressenek valakit, aki alkalmas arra, hogy mint pártvezér is fellépjen ellene.  Legalkalmasabbnak Miltiádesz fia, Kimon látszott erre a feladatra, akit hasonló értelemben, de más okokból Ariszteidesz is támogatott.  A fiatal Kimon nagyon szűkös anyagi viszonyok között élt.  Hiszen emlékezünk, hogy az az ötven talentum bírság, amellyel apját sujtották, apja hirtelen halála következtében őt terhelte.  S amíg ezt a bírságot le nem rótta, addig nem illették meg őt a polgári jogok.  Ekkor történt, hogy Kimon hugába, Elpinikébe, aki rajongott bátyjáért, beleszeretett Athén egyik előkelő és leggazdagabb polgára, Kalliász, aki mindent megígért és vállalta az ötven talentum megfizetését is, ha feleségül kapja Elpinikét.  Meg is kapta és ő adta aztán Kimonnak azt a pénzt, amelyre szüksége volt, hogy a bírságot lerójja és polgári jogai élvezetébe léphessen.  Kimon szerepelt már egy ízben, mikor Spártába küldték követségbe, most pedig, 476-ban őt választották meg az egész szövetséges flotta főparancsnokává.  És Kimon be is váltotta a hozzá fűzött reményeket.  A Sztrimon torkolatánál volt ugyanis Eion városa, amelyben perzsa helyőrség volt még a vitéz Bogez vezetése alatt.  Ez folyton nyugtalanította várából a szomszédos görög gyarmatvárosokat.

Különben is fontos volt a város fekvésénél fogva.  Kimon elhatározta, hogy Eiont elfoglalja.  Először megverte a perzsákat nyilt mezőn, a város előtt s azután teljesen körülzárta őket és elvágta tőlük a thrákok élelmiszerszállítmányait.  Mikor megtudta, hogy a városban fogytán van az élelmiszer, a város átadása fejében szabad elvonulást ajánlott fel az ostromlott perzsáknak.  De Bogez nem fogadta el az ajánlatot.  Mikor elfogyott minden ehető dolog a városban, nagy máglyát rakatott, feleségeit, gyermekeit és rabszolgáit megölette és a máglyára rakatta, azután ő maga is máglya halált halt, miután minden kincsét elsüllyesztette a Sztrimon folyóba.  Kimon ezután elfoglalta az összes thrák városokat, amelyekben perzsa helyőrség volt még.  Csak a Hebrosz (a mai Maritza) torkolatától nyugatra fekvő Doriszkosz tartotta magát egészen Artaxerxesz idejéig a vitéz Maszkamesz parancsnoksága alatt.  Miután a thrákiai görög gyarmatok felszabadultak a perzsa uralom alól, azonnal csatlakoztak a görög tengeri szövetséghez, mint a szövetség negyedik, thrák csoportja.  Kimonnak ez a diadala még jobban háttérbe szorította Themisztokleszt.  A két vezér között különben gyökeres politikai ellentét is volt.

Kimon, aki sógora révén igen gazdag és tekintélyes polgár lett, konzervatív hajlamú volt s mindig arra törekedett, hogy Athén és Spárta békességben éljenek és egyesült erővel forduljanak a közös ellenség ellen.  Themisztoklesz ellenben demokrata volt, másrészt pedig gyűlölte Spártát és meg volt győződve róla, hogy Athén csak úgy lehet a görög nemzet vezére, ha előbb megvívja a döntő csatát Spártával.  Az ellentét a két férfi között egyre jobban kiéleződött.  Themisztoklesz különben minden demokratasága mellett is uralkodásra vágyó természet volt, aki nem győzte érdemeit emlegetni és sohasem hagyta a maga igazát.  Kimon ellenben, akit Ariszteidesz is támogatott, mióta gazdag ember lett, folyton vendégeskedett, szerette a bort és a nőket, vitéz ember volt és megnyerő külsejű, magas, vállas, fürtöshajú, szép férfi, akit mindenki hamar megszeretett.  Az évekig lappangó és erősödő ellentét végre 470-ben nyílt szakítással végződött.  Az ütközőpont az areiopág volt, az állam főhatósága és főbírósága, amely nagy akadálya volt a demokrácia érvényesülésének s amelyhez éppen ezért ragaszkodtak a konzervatív elemek.  Szofonidesz fia, Efialtesz, akinek önzetlenségét ellenfelei is elismerték, az areiopág több tagját hanyagsággal vádolta és megbuktatta.  Efialteszt Themisztoklesz lázította az areiopág ellen.  Emiatt Kimon és Ariszteidesz még szorosabban összefogott egymással s elhatározták, hogy dülőre viszik a dolgot.  Cserépszavazásra szólították fel a népet, amely 6000-nél több szóval száműzte Themisztokleszt.  Themisztoklesz Argoszba ment, amely régi halálos ellensége volt Spártának.

Argoszból gyakran utazgatott Peloponnézosz több más államában, hogy szövetséget hozzon létre Spárta ellen, mert száműzetése idejét egyáltalán nem szándékozott tétlenségben eltölteni.  A lakedemonok helyzetét Themisztoklesz akciója nagyon megnehezítette, annál inkább, mert el kellett intézniök Pauzániász kényes ügyét is.  Pauzániásszal megbírságolása óta ugyanis sok furcsa dolog történt.  Egy ideig Spártában maradt, hogy terveihez híveket szerezzen, azután hirtelen eltűnt a városból, noha semmiféle állami megbízatása nem volt.  Azt híreszteltette, hogy beáll önkéntesnek a görög csapatokba.  Az eforoszok nem gátolták Pauzániász cselekvési szabadságát, egyrészt, mert nem hitték el róla, amit a fáma beszélt, hogy hazaárulást tervez, másrészt meg, mert számba vették, hogy tekintélyes pártja van titokban, amelynek tagjai Pauzániásztól várták Spárta elveszett hegemóniájának a visszaszerzését.  Pauzániásznak kapóra jött az eforoszok közönye vagy elnézése.  Egyenesen Bizantionba ment, ahonnan csakhamar kiterjesztette hatalmát Bizantionon kívül Szesztoszra is, anélkül, hogy az athéniek, akik még mindig a spártai kormányzót látták benne, bármit is tehettek volna ellene.  Spárta titokban örült mindennek, mert tudta, hogy Athén kereskedelme a Fekete-tenger felé a bizantioni uralkodó jóakaratától függ.

Hét esztendeig uralkodott így Pauzániász zavartalanul, miközben Athénben Kimon került uralomra, aki Spárta barátja volt.  Kimon végül arra kérte Spártát, hogy hívják vissza Pauzániászt.  Spárta erre hivatalosan nem tarthatta Pauzániászt, de viszonzásul Themisztoklesz száműzetését kívánta Kimon pártjától.  Ilyen előzmények után kapta Kimon azt a megbízást, hogy űzze el Bizantionból a bitorlót.  Kr. e. 470-ben elfoglalta előbb Szesztoszt és kemény ostrom után Bizantiont is.  Az ottani görögök fellélekzettek és hálából még szorosabban csatlakoztak Athénhez.  Pauzániász pedig átment a Fekete-tenger déli partján lévő Herakleába s onnan próbálta a perzsákkal a régi kapcsolatot feleleveníteni.  Pauzániásznak visszás volt a helyzete, mert most már nem tárgyalhatott a perzsákkal, mint egyenrangú fél.  Vagy jelét kellett adnia annak, hogy még mindig fontos ember, vagy kikötés nélkül a perzsák karjaiba kellett vetnie magát kegyelemkenyérre, amihez semmi kedve sem volt.  Ekkor érkezett hozzá a spártai eforoszok üzenete, hogy azonnal térjen vissza hazájába, mert különben hadat indítanak ellene és a haza ellenségének fogják őt tekinteni.  Pauzániász merész játékra határozta el magát.  Egyrészt otthoni híveire, másrészt Artabázosz pénzére támaszkodva, visszatért Spártába, ahol börtönbe vetették, de csakhamar megint szabadlábra helyezték azzal a kikötéssel, hogy mindenkor rendelkezésére fog állani a bíróságnak.  Pauzániász nyomban folytatta régi, fényűző életét és titkon állandóan érintkezett Artabázosszal.

Ugyanekkor lázítani kezdte titokban a helotákat is Spárta ellen és szabadságot s polgárjogokat ígért nekik győzelem esetére.  Néhány helota feljelentette őt az eforoszoknál, de ezek nem törődtek a feljelentéssel, mert antik felfogás szerint képtelenség lett volna rabszolgákat tanukul fogadni el a királyi ház valamely tagja ellen.  Ekkor érkezett meg Themisztoklesz is Argoszba, akivel szintén összeszűrte a levet Pauzániász.  Ekkor egy véletlen, amely Pauzániász önzéséből és kegyetlenségéből eredt, leleplezte áruló terveit.  Mikor ugyanis kellően megérett már minden, Pauzániász egy bizalmas rabszolgáját lepecsételt, titkos levéllel elküldte Artabázoszhoz.  A fiatal rabszolga, aki be volt avatva urának minden titkába, nyugtalankodni kezdett, mert eszébe jutott, hogy előtte már több rabszolga is vitt ilyen levelet Perzsiába, de közülük egy sem tért többé vissza.  Mi történt velük?  Talán saját halálos ítéletüket is magukkal vitték a levelükben?  Bizonyosságot akart szerezni.  Feltörte hát a levelet, amelynek végén az áruló tervek után ott olvasta saját halálos ítéletét is.  Pauzániász szívtelensége annyira felbőszítette őt, hogy az áruló levelet nyomban elvitte az eforoszokhoz.

Az eforoszok még most sem mertek nyiltan fellépni Pauzániász ellen, hanem utasították a rabszolgát, hogy húzódjék a tenaroszi hegyfokon lévő Pozeidon-szentélybe s ugyanekkor értesítették erről Pauzániászt, azt remélvén, hogy Pauzániász, ha bűnös, nyomban sietni fog a szentélybe, hogy felelősségre vonja szolgáját.  Ezt a párbeszédet akarták kihallgatni az eforoszok s evégből elrejtőztek a szentélyben.  Pauzániász belehullt a kelepcébe.  Kisietett a szentélybe és felelősségre vonta rabszolgáját, aki nyiltan azt felelte gazdájának, hogy semmi kedve hűségéért az életét áldozni fel Perzsiában.  Pauzániász rá akarta bírni szolgáját, hogy hajtsa végre a megbízást és aranyhegyeket ígért neki.  Az eforoszok eleget hallottak.  Elsiettek a városba, hogy kellő erővel térjenek vissza és foglyul ejtsék Pauzániászt.  A poroszlók távolból követték őket, hogy ne keltsenek feltűnést.  Pauzániász gondolatokba merülve, egyedül ballagott az országúton Spárta felé.  Egyszerre csak látta, hogy az öt eforosz jön vele szemben és csakhamar észrevette, hogy mögöttük távolabb katonák sisakja csillog.  Pauzániász elsápadt.  Mi történhetett?  Egyszerre csak az egyik eforosz elmaradt a többiek mögött és a kezét figyelmeztetően felemelte Pauzániász felé, aki nyomban tisztában volt erre a helyzettel.  Habozás nélkül lerohant az országútról, keresztültörtetett a Spárta körül kígyózó versenypályán s a várhegyen lévő Athéne-templomba menekült, ahol egyelőre biztonságban volt, mert védte az istennő.

Hogy ki ne menekülhessen a templomból éjszaka, se az őröket meg ne vesztegethesse, az eforoszok nyomban befalaztatták a templom ajtait, a templom födelét pedig levétették, egyrészt, hogy a friss levegő fokozza a fogoly étvágyát, másrészt, hogy megfigyelhessék mit művel.  Azt nem tudjuk, meddig bírta Pauzániász az éhezést és szomjazást.  Csak azt tudjuk, hogy mikor észrevették kívülről, hogy már haldoklik, gyorsan kibontották az egyik kaput, hogy a haldoklót idejében kihozhassák a szabadba, mert különben elszálló lélekzete beszennyezte volna a szentélyt.  Odakünn csakhamar meg is halt Pauzániász, akiben megvolt a nagy emberek becsvágya, de nem volt meg a nagy emberek szerénysége és önzetlensége.  Mesélték, hogy Pauzániász árulásának a hírére, amely futótűz gyanánt terjedt el a városban, ősz anyja is kisietett Athéne templomához és ő maga vitte az első követ a templom kapujához, hogy elfajult fia megbűnhődjék nagy bűnéért.  Mikor Pauzániász így váratlanul megbukott, több levelet és írást találtak a lakásán, amelyek Themisztokleszt is leleplezték, legalább a lakedemonok állítása szerint.  Követeket küldtek hát Athénbe s azt kívánták, hogy Pauzániász bűntársa éppúgy bűnhődjék, mint Pauzániász.  Alkmaion fia, Leobotász emelte a vádat Themisztoklesz ellen a népgyűlés színe előtt hazaárulásért.  A nép elrendelte Themisztoklesz letartóztatását.  Themisztoklesz a vád hallatára Argoszból, amelyre az egyesült Athénnel és Spártával szemben nem számíthatott, Korkira szigetére menekült, amelynek valaha jótevője volt.

Itt azonban nem akarták befogadni, mert féltek Athéntól és Spártától.  A szökés hírére, amelyben bűnössége bizonyságát látták, az athéniek halálra ítélték Themisztokleszt, kimondták, hogy nem szabad őt soha hazai földben eltemetni és vagyonát elkobozták.  Themisztoklesz Korkirából újra a szárazföldre menekült, Admetosz királyhoz, aki a félgörög, erőteljes molosszok népén uralkodott.  Themisztoklesz valamikor kijátszotta Admetoszt, aki Athén szövetséges védelmét kereste.  De a szerencsétlenség ösztönével megérezte az üldözött Themisztoklesz, hogy Admetosznál mégis segítségre fog lelni.  Mikor Themisztoklesz megérkezett a király házába, ez nem volt odahaza.  Felesége befogadta az idegent, aki esdekelve kulcsolta át lábait.  Kezébe adta a saját gyermekét és azt ajánlta neki, hogy üljön le így a tűzhely hamujába.  Admetosz hazaérkezett s az idegen helyzetéből rögtön kitalálta, hogy mit kíván tőle.  Themisztoklesz közölte vele, hogy kicsoda és miért jött hozzá, kérte őt, hogy ne álljon bosszút a multakért, hiszen akkor nem élet-halálról volt szó.  Admetosz nemeslelkűen védelmébe fogadta egykori ellenségét és hosszabb ideig szállást adott neki, sőt később elutasította Athén és Spárta követeit is, mikor Themisztoklesz kiadását kérték tőle.  Eleinte persze nem tudták az athéniek, hogy hová menekült Themisztoklesz, aki azt a hírt terjesztette el, hogy Hieron szirakuzai tirannuszhoz ment.

De egyik bizalmasa, Epikratesz utána küldte feleségét és gyermekeit, amiért később Kimon halálra ítéltette őt.  Igy derült ki, hol van Themisztoklesz, aki ekkor nem akart tovább Admetosz terhére lenni s tovább menekült Makedónián keresztül Pidnába, amely kikötőváros volt a Thermai-öböl mellett.  A perzsa királyhoz akart eljutni.  Pidnában helyet váltott egy kereskedőhajón, amely Jóniába indult.  Sem a kapitány, sem a legénység nem ismert rá.  Naxosz szigete táján vihar támadt, úgyhogy a kapitány a sziget biztos kikötőjébe akart menekülni, ahol egy athéni hajóraj volt éppen akkor.  Themisztoklesz elveszett volna, de ekkor fölfedezte magát a kapitány előtt, aki nagy jutalom fejében, amelyet később meg is kapott Themisztoklesztől, a vihar dacára egy éjjel és egy nappal kinnmaradt a nyilt tengeren s mihelyt enyhült a vihar, nyomban tovább vitorlázott Efezosz felé.  Itt szállt partra Themisztoklesz 466 tavaszán, még Xerxesz uralkodása alatt, aki 465-ben halt meg.  Egyelőre Kime mellett tartózkodott az aigai part közelében, egyrészt, hogy athéni barátaitól pénzt várjon, másrészt, hogy megpróbáljon érintkezést keresni a perzsa udvarral.  Egy előkelő perzsa társaságában 465 nyarán megindult a szuzai udvarba.  De Xerxeszt már nem találta életben, mert egy palotaforradalomban meggyilkolták.  Hosszabb bonyodalmak után, amelyeket a perzsa birodalom történetében elmondottunk, Xerxesz ifjabb fia Artaxerxesz lett a perzsák királya.

Themisztoklesz, mihelyt Szúzába megérkezett, a következő levelet intézte Artaxerxeszhez: Én, Themisztoklesz eljöttem hozzád, én, aki egymagam több kárt okoztam házadnak, mint bármely más görög, amíg kénytelen voltam védekezni atyád támadása ellen.  De még több jót is tettem neki, mikor veszedelem nélkül tehettem, miközben ő maga és visszavonulása veszedelemben forgott.  Régebbi szolgálatomért nem kaptam még meg jutalmamat.  Azután most azért vagyok itt, mert a hellenek elűztek hozzád való baráti érzelmeim miatt, de azért módomban van most is, hogy nagyon jelentős szolgálatokat tegyek neked.  De egyesztendeig óhajtok várni, hogy aztán személyesen közöljem veled jövetelemnek célját.” Artaxerxesz örömmel fogadta Themisztoklesz ajánlkozását, mert sokat várt tőle és teljesítette a kívánságát.  Az egyesztendei határidő alatt Themisztoklesz rendezni akarta bizonytalan helyzetét a perzsa udvarnál s közben úgy megtanult perzsául és úgy megismerkedett a perzsa irodalommal és szokásokkal, hogy első személyes találkozásakor a perzsa királlyal nem volt szüksége tolmácsra és nem vétett az etikett ellen sem.  Soha görög ember annyira meg nem nyerte perzsa király bizalmát és kegyét, mint Themisztoklesz, akinek éles elméje folyton új meg új tervet kovácsolt Görögország leigázására, amelyekkel elragadta Artaxerxeszt, aki három várost adott neki jutalmul.

A Meander melletti Magnéziát, amely évi 50 talentumot adott neki kenyérre és székhelye volt, ugyancsak a Meander mellett Miuszt, amely húst adott neki és a Helleszpontosz és Propontisz találkozásánál Lampszakoszt, amely Themisztoklesz boráról gondoskodott.  Hogy meddig uralkodott Themisztoklesz e városokban, nem tudjuk, csak azt tudjuk, hogy mind a három helyen sokáig kegyelettel őrizték meg emlékét.  Kr. e. 458-ban halt meg, 65 esztendős korában.  Thukididesz azt írja, hogy betegség áldozata lett.  Minthogy azonban éppen akkoriban halt meg, mikor Artaxerxesz a birodalom belső felkelésének leverése után Görögország leigázásához készült, szóval, minthogy éppen a kellő időben halt meg, hogy ne kellessen hazája ellen harcba vonulnia, az a hír terjedt el, amelyet azonban Thukididesz megcáfol, hogy Themisztoklesz megmérgezte magát.  Magnéziában temették el, nagyszámú családja továbbra is ott maradt.  Athénben Themisztoklesz távozása után Kimon lett a nép vezére, mert az öregedő Ariszteidesz nem akart előtérbe nyomulni.  Themisztoklesz száműzése után különben nemsokára meg is halt Ariszteidesz, mikor államügyben éppen úton volt a Fekete-tenger felé.  Annyi pénze sem maradt, hogy temetése költségeit lett volna miből fedezni.  Leányát az állam házasította ki és fiáról is az gondoskodott.  Kimon Themisztoklesz bukása után folytatta a tengeri szövetség fejlesztését és a perzsa érzelmű apróbb szigetek és városok megbüntetését.

Először az Euboiától keletre fekvő Szfirosz szigetét foglalta el, amelynek lakói, a dolopok hirhedt tengeri rablók voltak.  A sziget lakóit eladta rabszolgákul s athéni gyarmatosokkal népesítette be a szigetet.  Valamivel nehezebb volt Naxosz megrendszabályozása 467-ben.  Naxosz volt az athéni szövetség első tagja, amely fellázadt a szövetség feje, Athén ellen.  Kimon ostromzár alá fogta a szigetet, amely sokáig dacolt, végül azonban engedni volt kénytelen.  Büntetése az lett, hogy kizárták az önálló szigetállamok kötelékéből.  A szövetség tagjából a szövetség alattvalójává lett, amelynek szigorúbb ellenőrzésben és nagyobb megadóztatásban volt része.  Pauzániász ajánlkozása annakidején újabb készülődésekre indította Xerxeszt Görögország ellen.  Pauzániász elbukott ugyan, de Xerxesz ragaszkodott tervéhez s nagy seregét leküldte a kis-ázsiai partokra, ahol tekintélyes számú hadihajó is gyülekezett már, különösen föníciai hajók.  Kimon sem volt rest a perzsák készülődésével szemben.  Kis-Ázsia délnyugati partjára evezett, hogy a káriai városokat elfoglalja és biztos bázist szerezzen magának a föníciai flotta ellen.  466-ban folytatta ezt a hadműveletet.  A görög lakosságú városok nagy része könnyen meghódolt Kimonnak.

Akadtak azonban olyanok is, amelyek keményebben ellenállottak, különösen Likiában, ahol a dór lakosságú Fazelisz semmiképpen sem akart elszakadni a perzsa királytól, mert kereskedelmi érdekei Perzsiához fűzték.  Hosszabb időbe telt, míg végül Fazelisz kapitulált és tíz talentum fejében a szövetség tagjává lett.  Kimon merész előnyomulása a perzsa tartományok ellen tevékenységre ingerelte a perzsákat is.  Fel akarták menteni Fazeliszt, de oly lassan mozogtak, mert a part mentén akartak haladni, hogy a körülbelül 200 hajóból álló perzsa flottával meg legyen a kapcsolatuk, hogy így aztán elkéstek.  Mikor az Eurimedon mellé értek, amely Pamfiliában ömlik a tengerbe, értesültek róla, hogy Fazelisz kapitulált és csatlakozott az athéni szövetséghez.  A perzsák erre elhatározták, hogy megvárják a már útnak indított 80 föníciai hajójukat.  Kimon azonban, aki mindenről értesült, gyorsan az Eurimedonhoz vitorlázott, hogy meghiúsítsa a 80 hajó csatlakozását a perzsa flottához.  A perzsák bevonultak a folyó torkolatába, de mikor látták, hogy a görögök mindenáron mérkőzni akarnak, megint az ellenség elé eveztek.  A görögök fényes diadalt arattak.  A perzsák csakhamar cserben hagyták hajóikat és a partra menekültek a szárazföldi sereghez, mire az athéniek csaknem mind a 200 perzsa hajót elfoglalták vagy elpusztították.  A győzelem után Kimon nyomban partra szállt, hogy végezzen a szárazon is a perzsákkal.  Kemény küzdelem után elfoglalta az elsáncolt perzsa tábort s szétverte a perzsa sereget.  Óriási volt mindkét részen a veszteség, de óriási volt a zsákmány is, amelyre a görögök szert tettek.

Athéne számára a zsákmány egy részéből ércszobrot emeltek.  Az istennő lába aranygyümölcsű, kettétört pálmán nyugodott, amely a legyőzött Keletet jelképezte.  A kettős győzelmet 466 őszén aratta Kimon.  Most már könnyű volt végezni a föníciaiak nyolcvan segítő hajójával, amelyek közben Idiroszba érkeztek, egy kis kikötőbe Fazelisz és az Eurimedon torkolata között.  Kimon rájuk rontott s megsemmisítette valamennyit hajót a legénység legnagyobb részével együtt.  A perzsa birodalomnak e perctől fogva nem volt többé sem flottája, sem harcra alkalmas serege.  A hellén parti városok akadálytalanul csatlakoztak az athéni tengeri szövetséghez s Athén védelme alatt gyönyörűen felvirágoztak, bizonyságául annak, hogy Kis-Ázsia görögösített partvidéke a görögvilág, kiegészítő része.  Körülbelül 200 város és sziget volt ezidőben a szövetség tagja.  A kis Athénból világhatalom lett.  Az Eurimedon melletti kettős diadal azonban lezárta a görög világnak, különösen Athénnek a hőskorát.  A közös veszedelem felébresztette a közösség iránti érzéket és elnyomta az egyént, sőt meg is semmisítette, ha az a köz rovására akart érvényesülni.  Most megért az idő arra, hogy a két vezető görög állam saját érvényesüléséért megvívja egymással a döntő mérkőzést és egész Görögországot a makedónok idegen uralmának jármába hajtsa.

Periklesz kora.

A perzsa veszedelem elmúlása után Athén, amely eddig csak egyenrangú vezetője volt a tengeri szövetségnek, kezdett egészen más viszonyba jutni a szövetség tagjaihoz.  Míg Athénnek az volt a kötelessége továbbra is, hogy Keleten résen álljon minden veszedelmes ponton addig a szövetségesek a békét mezőgazdaságuk, iparuk és kereskedelmük fellendítésére kezdték fordítani s hajók és legénység helyett pénzbeli járulékokat fizettek Athénnek, hogy ez gondoskodjék helyettük a szövetség haderejéről.  Természetes, hogy ennélfogva a szövetség tagjai, amelyek eddig függetlenek voltak Athéntól, most amily mértékben nőtt Athén fegyveres hatalma a többiek hatalmával szemben, oly mértékben váltak szövetségesekből egyre inkább alattvalókká.  Persze, eleinte nagyon kellett még kímélni az új alattvalók önállósági érzelmeit.  De azokkal szemben, akik hanyagul fizették a járulékokat, joggal nagyon erélyesen bánt el Athén, mert hiszen a hanyagságtól a nyilt elszakadás már csak egy lépésre volt.  Hiszen a hanyagság oka bizonyára az a meggondolás volt, hogy mért annyi pénzt fizetni még mindig, mikor nyoma sincsen többé az ellenségnek.  Athénnek külön hatósága volt, amely a járulék kényszerbehajtásáról gondoskodott s ez a megrendszabályozott apróbb államokat egyre nagyobb függőségi viszonyba hozta Athénnel.  Teljessé lett a változás akkor, mikor 454-ben a szövetség pénztárát, amelyet eddig a semleges Délosz szigetén őriztek, Athénbe helyezték át.

Ha mindehhez hozzávesszük még azt is, hogy Athénnek élén ez időben egy igen szellemes férfi állott, akkor érthető, hogy Athén túltengő hatalmát egyre jobban észre kellett venniök a többi államoknak.  Persze ez a hatalom nem erkölcsi, hanem anyagi túlsúlyon alapult s ezért nem lehetett állandó.  Igaz, hogy Athén ebben az időben virult legjobban a szellemi élet terén is, de ez nem változtat a helyzeten.  A szövetséges államok megsokallták Athén túltengő hatalmát és végül kezdtek másfelé húzódni a valaha annyira vonzó középponttól.  Pedig az új helyzetből számos előnyük is támadt.  A járulék fizetése, bár terhes volt is, biztosította őket a perzsák és a tengeri rablók ellen s külföldön jogot adott nekik arra, hogy bárhol egy világhatalom tekintélyének védelme alatt foglalkozhassanak üzleti ügyeikkel.  Minthogy a szövetségi járulékot négyévenként újra szabályozták, aránytalanságok nem állhattak fenn sokáig.  Amennyiben a szövetség tagjai pontosan teljesítették kötelezettségüket, függetlenek maradtak és tetszésük szerint módosíthatták alkotmányukat is.  Sok ilyen államban oligarkhikus törekvések támadtak s az uralomra törekvő nemesi családok inkább vonzódtak Spártához, mint az egyre demokratikusabb Athénhez.  A függő viszonyba jutott államokat ellenben Athén tisztán demokratikus elvek alapján szervezte újjá, míg ugyanakkor Spárta a Peloponnézoszon mindenütt előmozdította az oligarkhiák megerősödését.

Az államok függősége megnyilvánult a bíráskodásban is.  Athén, mint a birodalom fővárosa, magának tartotta fenn azt a jogot, hogy súlyosabb szövetségi ügyekben, különösen árulás, hűtlenség esetén ítéletet mondhasson.  Athén ítélt olyankor is, mikor a járulékok miatt támadt pör, vagy pedig a közös jog hiánya a különböző államok polgárai között támadt pörök elintézését megnehezítette.  De lássuk most mi történt ezalatt Spártában?  Pauzániász terveinek fölfedezése után nagyon megijedtek a spártaiak különösen a heloták lázadásától, amelyet Pauzániász előkészített.  Iszonyú kíméletenséggel üldözték és pusztították a helotákat, akiket még a szentélyek oltárai elől is kihurcoltak, csakhogy megfélemlítsék őket.  Féktelen düh és gyűlölet emésztette az elnyomott helotákat, akik csak kedvező alkalomra vártak, hogy bosszút állhassanak elnyomóikon s a megsértett istenekben bizakodtak.  És nem is csalódtak.  Az ókori felfogás szerint ugyanis a 465.  esztendei borzalmas földrengéssel az istenek büntették Spártát.  Arkhidamosz spártai király uralkodásának negyedik esztendejében történt a szerencsétlenség egy forró nyári délután.  A spártaiak házaik árnyékába húzódtak a nap heve elől, csak az ifjak és a gyermekek tornáztak és játszottak a gimnáziumokban.  Egyszerre csak egy nyulacska szaladt be az egyik nyitott csarnokba, de megrémülve rögtön tovább rohant.

Az idősebb ifjak nagy kiáltozás között rögtön üldözésére eredtek.  De mi történt?  Egyszerre csak megrendült a futók lába alatt a föld és mögöttük összeomlott az épület, amelyben néhány perc előtt tornásztak még, romjai alá temetve az ott maradt gyermekeket.  Mély szakadékok támadtak, a Taigetosz több csúcsa legördült a városra, a házak mind összeomlottak, alig maradt öt ház állva.  Egész sereg ember elpusztult s a heloták, az istenek kezét látva a földrengésben, hirtelen fellázadtak.  E veszedelmes pillanatban Arkhidamosz király lélekjelenléte mentette meg Spártát a végromlástól.  Mikor látta, hogy a polgárok nem törődve sem a természet, sem a heloták fenyegető veszedelmével, házaikból értéktárgyaikat iparkodnak menteni, hirtelen riadót fuvatott, amely jelre a polgárok kötelesek voltak azonnal gyülekezni.  A riadónak megvolt a hatása és csakhamar tekintélyes számú fegyveres polgár sereglett össze.  A heloták, mikor meglátták a fegyveres sereget, visszahúzódtak, de azért mégis fellázadtak és csatlakoztak hozzájuk a leigázott messzéniaiak is, akiknek földjére, még pedig Ithome hegyére húzódtak vissza a helota fölkelők is.  Szerencse, hogy a perioikoszok, két város kivételével, nem csatlakoztak a lázadókhoz.  Az Ithome-hegyet ostromolni kezdték a spártaiak, de teljesen sikertelenül és csakhamar belátták, hogy szövetségestársak nélkül nem érhetnek célt.

A többi hellénekhez fordultak tehát, akikkel baráti viszonyban voltak, elsősorban az athéniekhez, akik jártasak voltak az ostromlás mesterségében.  A spártai követség élén Perikleidesz állt.  Az athénieknek nem volt nagy kedvük a spártaiak kérésének teljesítésére.  Csak Kimon és pártja, amely mindig spártabarát volt, támogatta Spárta követeit.  Kimon azt ajánlotta, hogy küldjenek Spártába segítő csapatot.  De ekkor vette észre először Kimon, hogy hatalmának igen tekintélyes már az ellenpártja.  Az ellenpárt vezére Efiáltesz volt, akinek igazságosságát és becsületességét említettük már.  Efiáltesz, aki kíméletlen ellensége volt az arisztokratáknak és Spártának is, hevesen ellenezte Kimon tervét.  Támogatta őt a mikálei győzőnek, Xanthipposznak a fia, Periklesz is, aki nemsokára kimagasló vezére lett Athénnek.  Periklesz Athénben született, körülbelül három évvel a marathoni csata előtt.  Előkelő és jómódú, bár nem túlságosan gazdag családból származott s 27 éves korában kezdett először szerepelni a közéletben, nem sokkal Ariszteidesz halála után.  Származása bizonyos mértékben megszabta politikai elveit, mert anyja, Agariszte, Kleiszthenesz unokahuga volt, azé a Kleisztheneszé, aki a Peizisztratidákat megbuktatta és Szólon alkotmányának demokratikus színezetet adott.  Periklesz gyönyörű férfi volt, ideális görög férfiszépség, akinek fejét az olimpiai Zeuszhoz szokták hasonlítani kortársai.

Periklesz tanítómestere Damonidesz, mások szerint ennek fia, Dámon volt s ennek köszönhette politikai képzettségét és demokratikus hajlamait.  Mikor felnőtt, az V. század két legjelentősebb tanítója, Zenon és Anaxagorász tanította őt.  Különösen fontos hatással volt rá a kis-ázsiai Anaxagorász, ez a nevezetes görög bölcselő, aki a képzelet szüleményeinek jelentette ki a régi isteneket s a csillagokat földünkhöz hasonló égitesteknek mondotta.  Ennek a kiváló embernek a tanítványa, később bámulója és barátja volt Periklesz, aki azonban államférfi létére óvakodott nyiltan szembeszállni a tömeg történeti hagyományaival, ha a mester szellemét beszédeiben népszerűsíteni próbálta is közérthető formában.  Bár egyetlen beszéde sem maradt ránk hű szövegében, tudjuk, hogy Periklesz kiváló szónok volt.  Ebben egyhangú minden egykorú görög följegyzés.  Különösen szónoki tehetségével uralkodott az athéni népen.  Thukididesz, az athéniek gyakran idézett híres történetírója, aki nem tartozott a demokratapárthoz, ezt írja Perikleszről: “Amíg az állam élén állt, mérséklettel vezette az ügyeket, megóvta az állam biztosságát és az államot jelentékeny nagyságra emelte.  Hatalmas volt méltóságánál és belátásánál fogva s elismerték őt a leghozzáférhetetlenebb embernek, aki a nagy tömeget korlátok közé tudta szorítani.

Nem a nép vezette őt, hanem ő vezette a népet, mert nem illetlen módon jutott hozzá a hatalomhoz s azért nem is kellett a nép szájaíze szerint beszélnie, sőt tekintélyénél fogva hevesen szembe is szállhatott a néppel.  Ha észrevette, hogy az athéniek rosszkor hatalmaskodtak, beszédeivel aggodalmakba ringatta őket; de ha azt látta, hogy ok nélkül nyugtalankodnak önbizalmat öntött újra beléjük.  Igy aztán Athén tényleg népállam volt, voltaképpen azonban az első ember uralma alatt állott.” Spárta súlyos helyzetében jobb alkalom nem igen kínálkozhatott Kimon megbuktatására az elégedetlen athénieknek, mint Kimonnak az az indítványa, hogy támogassák Spártát a heloták ellen.  Kimonnak különben is megrendült már egy kissé az állása.  Mikor visszatért Tházosz szigetéről, a demokratapárt kereskedő tagjai vádat emeltek ellene hazaárulás miatt, mert nem támadta meg Alexandrosz makedón királyt is, aki kétszínű viselkedésével rászolgált volna arra, hogy Athén megfenyítse az odatelepített gyarmatosok elűzése miatt.  Azt mondták, hogy Alexandrosz kétségtelenül megvesztegette Kimont.  Komoly vád volt, mert halál volt a büntetése, ha igaznak bizonyul.  A nép által választott védők között volt Periklesz is, aki azonban nem helyeselte az ügyet és csak egyszer szólalt fel nagyon lagymatagon.  A pör Kimon fölmentésével végződött, annak jeléül, hogy Kimon állását még nagyon nehéz megrendíteni.  De ami akkor nem sikerült, most nagyon könnyen sikerülhetett.

A demokrata hetáriában - így nevezték a régi görögök a politikai klubot és ezt a nevet fölelevenítették megint a modern görögök is, mikor hazájuk felszabadítására készültek a török iga alól - szóval a demokrata klubban, amelyhez Periklesz csatlakozott, a már említett Efiáltesz volt a vezetőember.  Utaltunk már rá, hogy közigazgatási képességeit és megvesztegethetetlenségét elismerték ellenfelei is.  Ügyessége és ékesszólása oly nagy volt, hogy azt az ügyet, amelyhez Efiáltesz csatlakozott vagy amelyet ellenzett, az állásfoglalásához képest már eleve nyert vagy vesztett ügynek tartották az athéniek.  Becsületességéről és érzülete nemességéről minden athéni meg volt győződve.  Mikor egyízben egyik legkedvesebb barátjának az apja ellen kellett állást foglalnia, a testi-lelki jóbarátság ellenére is lelkiismeretesen képviselte a vádat egészen az ítélet meghozataláig, mert meg volt győződve az illető bűnösségéről.  Elveinek megfelelően szegényen élt.  Politikai barátai egyszer gyűjtést rendeztek számára, amely tíz talentumot, 209.000 pengőt eredményezett.  Efiáltesz visszautasította az ajándékot ezzel a megokolással: “Az ajándék elfogadása abba a kelepcébe csalhatna bele, hogy vagy hálás legyek irántatok az igazság rovására vagy kíméletlenül igazságos legyek veletek szemben a háládatosság rovására, de én egyiket sem akarom: nem akarok sem igazságtalan lenni, sem háládatlan.” Efiáltesz ragyogó mintaképe volt tehát az önzetlenségnek Periklesz számára, aki kormányzása idejében utánozta is e tekintetben Efiálteszt.

Kimon pöréhez fűződik egy kis anekdota is, amely annyival pikánsabb, mert a gonosz nyelvek azt suttogták, hogy Perikleszt valaha gyöngéd kapcsok fűzték Kimon nővéréhez, Elpinikéhez.  Elpinike ugyanis fölkereste Perikleszt, hogy megnyerje bátyja érdekében.  Periklesz ekkor tréfálkozva, de nem éppen lovagiasan, ezt mondta neki: “Nagyon öreg vagy Elpinike, sokkal vénebb asszony vagy, semhogy efféléket keresztül tudj vinni.” De azért Periklesz, mint már említettük, Elpinike kérésének megfelelően viselkedett, természetesen azért, mert egyébként is ez volt a szilárd meggyőződése.  Kimon, a demokratapárt ellenére, keresztülhajtotta még ez egyszer akaratát s 463 tavaszán 4000 hoplita élén Messzéniába indult, hogy segítse elfoglalni a spártaiaknak Ithome hegyét.  Segítő csapatokat küldött Platea, Egina, Mantineia is.  A spártaiak azonban hiába reménykedtek abban, hogy az athéniek, akik értenek az ostromláshoz, hamarosan végeznek az Ithome-heggyel.  Csakhamar gyanakodni is kezdtek a spártaiak, akiknek nem a legjobb volt a lelkiismeretük, hogy az athéniek összejátszanak a messzéneiekkel s ezért nemsokára kijelentették, hogy az athéni segédcsapatokra nincsen tovább szükségük.  Az athéniek dühös haraggal indultak haza a táborból s haragjuknak azzal adták jelét, hogy szövetséget kötöttek az argosziakkal, akik mindig ellenségei voltak Spártának.  Bevonták a szövetségbe csakhamar a thesszáliaiakat is.

A spártai kudarcnak főkövetkezménye azonban az volt, hogy az athéni nép egy csapásra elfordult Kimontól.  Érthető, hogy a demokratapárt tőle telhetően kihasználta Kimon ellen a spártai kirándulást.  E mellett azt az időt is felhasználták, amelyet Kimon távol töltött Athéntól.  Nagyon jól tudták, hogy Kimon népszerűségének egyik forrása óriási vagyona, amelyből bőkezű volt mindig a néppel szemben.  Minthogy nekik maguknak nem volt elég nagy vagyonuk, arra a gondolatra jutottak, hogy Kimon vagyonának ellensúlyozására az állampénztárt fogják felhasználni.  Periklesz azt indítványozta tehát a népnek, hogy hozza be az ingyen színházjegyet, az úgynevezett theorikont.  A Dionizosz ünnepein rendezett színielőadásokra ugyanis két obolosz, körülbelül 30 fillér volt a belépődíj s így a szegényebb polgárok joggal panaszkodtak, hogy ők jogtalanul ki vannak zárva az athéniek egyik legnemesebb szórakozásából.  Periklesz indítványa már most az volt, hogy minden polgár kapjon ólomjegyet, amellyel szabadon léphessen be a színházba, a bérlő pedig kapjon minden ólomdarabért két oboloszt a szövetséges pénztár terhére.  (Vannak, akik azt állítják, hogy ezt a theorikont vagy diobeliát nem Periklesz indítványozta, hanem sokkal később egy Kleofon nevű hangszerkészítő.) A nép persze örömmel elfogadta az indítványt.  Bizonyos azonban, hogy Periklesz honosította meg a bírói zsoldot.

Azok az esküdtek, akiket a nép választ ki a különböző bíróságokhoz, naponta két oboloszt kaptak ezentúl fáradozásukért és elfoglaltságukért.  Kétségtelen, hogy ezek az intézkedések már nem demokratikusak, hanem demagóg jellegűek.  Míg eddig a bírói hivatal tiszteletbeli tisztség volt, most fizetéses hivatallá vált s okot szolgáltatott arra, hogy a foglalkozás nélküli csürhe törekedjék a fizetéses közhivatal után.  A tanácsosoknak egy drakhma (egy pengő) napidíjat szavaztatott meg Periklesz és zsoldot adatott a katonáknak is, minden hoplitának napi egy drakhmát.  A bírói zsoldot megokolttá tette a bíráskodás reformja, amelyet Periklesz és Efiáltesz valósított meg, amennyiben nagyobb mértékben belevonták a népet a bíráskodásba, mint eddig és jobban elkülönítették a jogszolgáltatást a közigazgatástól.  Az areiopág, a legfőbb törvényszék hatáskörét nagyon megszűkítették s elvették azt a jogot, hogy dönthessen a népgyűlés határozatai ellen beadott fellebbezésekben.  Ezentúl csak a gyilkossági ügyek tartoztak az areiopág elé.  Súlyos csapás volt ez az arisztokratákra akik az areiapág útján eddig csirájában elfojthattak minden mozgalmat, amely a nép jogkörének tágítására törekedett.  Minden más ügy ezentúl az esküdtbíróságok elé tartozott.  Az új esküdtbíróságok úgy alakultak, hogy évente 6000 polgárt sorsoltak ki bíráskodásra.

Ezeket 500 tagú bírói testületekbe osztották - tíz ilyen dikasztérion volt, - míg ezer polgár a kisorsoltak közül pótesküdt maradt.  A kerekszámban tanácskozó bíróságokhoz mindig egy-egy pótesküdt is csatlakozott, hogy a szavazatok egyenlősége kizárassék.  Minden bíró esküt tett, hogy kötelességét a legjobb tudása és lelkiismerete szerint fogja teljesíteni és a fennálló törvények értelmében fog ítélni.  A bíróságok mindennap üléseztek az ünnepnapok, szerencsétlen napok és a népgyűlés napjai kivételével.  Ez a nagy elfoglaltság megokolja némileg a bírói zsoldot.  A bíró, mikor belépett a bíráskodásra szánt helyiségbe, kapott egy ólomjegyet, melynek ellenében felvehette a zsoldot az állampénztárból.  A pörös eseteket az arkhonok osztották ki az egyes bírói testületeknek.  Az első arkhon a családi és örökösödési pörök elintézésénél elnökölt.  A királyarkhon elé tartoztak a vallási ügyek.  A sztratégák elé a katonai vétségek és a hadsereggel, valamint a flottával összefüggő ügyek.  A többi ügyek elintézése a hat thezmothetesz elé tartozott, akiknek ennélfogva igen nagy volt a hatáskörük.  Ez időtől fogva tehát új határozatok törvényszerűségének megbírálását vagy új törvények hozatalát és régiek megváltoztatását a nép maga intézte el.  Minden polgárnak joga volt vádat emelni az ellen, aki véleménye szerint törvényellenes indítványt terjesztett a nép elé vagy azt már el is fogadtatta.  Csak egy év mulva szűnt meg az indítványtevő felelőssége.

A vádemelés felfüggesztette az indítvány tárgyalását vagy a már elfogadott törvény életbelépését.  Ha győzött a perben a vádemelő, az indítványozót súlyosan megbüntették.  Ezentúl csak a déloszi szövetség kincstárnokát és a sztratégákat választották.  A többi tisztséget sorshúzással töltötték be.  Az arkhonokat 457 óta a három első osztályból választották.  A sorsolást a thezmotheteszek végezték.  A választóképesség megbírálása, amelyet a tanács végzett, kizárta a hivatalra képtelenek hivatalbajutását.  Periklesz e sok demokratikus vagy jobban mondva demagóg újítást akkor fogadtatta el, mikor Kimon 4000 hoplitával, tehát 4000 szavazó polgárral távol volt Athénból.  Ha Kimon diadalmasan tért volna vissza Spártából, bizonyosan módot talált volna rá, hogy a reformokat megsemmisítse.  Igy azonban, mikor kudarccal tért vissza és kísérletet tett a reformok érvénytelenítésére, kikiáltották őt Spárta barátjának és a nép ellenségének s 462-ben cserépszavazással száműzték őt Athénból.  Kimon ellenfele Efiáltesz volt, a demokrata mozgalom elismert vezére.  Kimon száműzetése újra felkorbácsolta a pártszenvedélyeket s pár év mulva politikai gyilkossághoz is vezetett, amire Harmodiosz és Arisztogeiton óta Athénben nem volt példa.  Ugyanis Efiálteszt 457-ben orozva meggyilkolták.  A nép az arisztokratákat vádolta a gyilkossággal, az arisztokraták Perikleszt, aki szerintük így akart szabadulni verseny társától.

Periklesz lett most már Athén egyedüli vezére.  Az athéniek érzelmének változása legelőször abban nyilvánult meg, hogy, mint már említettük, szövetségre léptek Spárta két ellenségével, az argosziakkal és a thesszáliaiakkal.  Az új szövetség, amelynek befolyása elért Peloponnézoszba is, nagyon kellemetlen volt a spártaiakra nézve.  Örültek, hogy az Ithome hegyén körülzárt heloták és messzéniek szabad elvonulás föltétele alatt végül 461 elején kapituláltak.  Az elvonulókat az athéniek a Korinthoszi-öböl északi partján lévő Naupaktoszban, a mai Lepantóban telepítették le.  Ennek a helynek a megszállása érzékenyen sértette a korinthosziakat, mert most már nyugat felé az athéniek jóakaratától függött a kereskedelmük.  A korinthosziak elkeseredése nem ismert határt.  Háború előtt álltak, amelybe kétségtelenül bele kellett avatkoznia Spártának és peloponnézoszi szövetségeseinek is.  Az athéniek ekkor, bár odahaza ennyire kiélesedett a helyzet, egy elhibázott, távoli expedícióba bocsátkoztak.  Inarosz líbiai fejedelem ugyanis rábírta az egyiptomiakat, hogy lázadjanak fel a perzsák ellen, mert tudta, hogy Artaxerxesz Baktriában van elfoglalva.  A perzsa hivatalnokokat elűzték és Inaroszt választották meg egyiptomi királlyá.  Inarosz segítségül hívta az athénieket is, akiknek a Pontosz tartományain kívül Egyiptom volt a gabonaraktáruk.  Az athéniek flottájukat Egyiptom segítségére küldték.

Inarosz közben legyőzte már a perzsákat minden ponton, csak Memfisz citadellájában, az úgynevezett fehér várban tartotta még magát egy csapat perzsa.  Az athéni hajóhad éppen jókor érkezett, hogy megsemmisítse a Nílusban horgonyzó perzsa flotta 80 hajóját s így teljessé tegye a győzelmet.  De a fehér várat nem sikerült elfoglalni s a hosszúra nyuló ostrom nagyon nagy kárt okozott később az athénieknek, akiknek odahaza szükségük lett volna minden haderejükre.  A korinthosziakkal határvillongásokba bonyolódott Megara is Athéntól kapott segítséget, mire aztán elkerülhetetlenné vált a háború Korinthosszal.  A korinthosziak egyesültek az epidaurosziakkal, de az athéniek a kis Kekrifaleia-sziget mellett megverték a szövetségeseket.  Minthogy Egina is csatlakozott Korinthoszhoz és kilépett az athéni szövetségből, az athéniek 458-ban egy nagy tengeri ütközetben Egina közelében tönkretették az eginaiak teljes flottáját, mintegy hetven hajót.  Ezt a csapást Egina sohasem heverte ki.  Az athéniek az ütközet után partra szálltak és ostromolni kezdték Egina fővárosát.  A korinthosziak ezalatt Megara fölmentésére készültek, de Athén minden erejét összeszedte s a legidősebb és legifjabb korosztályokból alakított sereggel Mironidesz vezetése alatt kétszer nagyon megverte a korinthosziakat.

E sok csapás hírére a spártaiak is kénytelenek voltak beleavatkozni a háborúba, mert Athén a tenger felől újabb falak építésébe kezdett, úgyhogy teljesen lehetetlenné akarta tenni a város teljes körülkerítését.  A spártaiak 458 őszén megindultak Attika határai felé.  Tanagra mellett ütöttek tábort, amely csak egynapi járóföldre van Athéntól.  Athénban nagy riadalom támadt erre a hírre.  Arról persze szó sem lehetett, hogy az ellenséget nyugodtan áteresszék a határon.  Az athéni sereg tehát Tanagrába vonult, argoszi és thesszáliai segédcsapataival együtt.  Ez utóbbiak lovasságot küldtek, de ez a lovasság csata közben átpártolt a spártaiakhoz, akik meg is nyerték az ütközetet, bár az athéniek kétségbeesett bátorsággal harcoltak.  Periklesz, aki sztratéga volt, többször kockáztatta az életét is.  Az athénieknek nagy volt a vesztesége.  A halottak között volt a száműzött Kimon száz híve is.  Kimon maga is megjelent a táborban a csata előtt s harcolni akart a hazájáért, de a sztratégák nem engedték meg neki, hogy résztvegyen a harcban.  Erre párthíveit ösztökélte hősiességre s ezek elestek valamennyien.  De oly nagy volt a spártaiak vesztesége is, hogy a diadal kihasználására nem is gondolhattak.  Megarát elpusztítva, visszavonultak az Iszthmoszon át a Peloponnézoszba.  Athén sem tudta volna a háborút folytatni azonnal Spárta ellen.  Az is nagyon nyugtalanító volt Athénre nézve, hogy határán ott álltak szövetségben a boiotiai városok a gyűlölt Théba vezetése alatt s ellene készülődtek.

Periklesz a súlyos időben azt indítványozta, hogy vessenek véget a belső viszályoknak s hívják vissza Kimont.  Ez meg is történt s Kimont nyomban elküldték Spártába követségbe, hogy kössön Spártával fegyverszünetet.  Kimon négyhónapi fegyverszünetet ért el.  Ez persze nem sok volt, de az athéniek bámulatosan kihasználták.  A hatvankettedik napon a tanagrai csata után Mironidesz vezetése alatt Boiotiába nyomultak és Oinofita mellett megverték a boiot városok szövetségét, amely így szétzüllött.  A fokisziak is csatlakoztak Athénhez, amely végül bevette Eginát is, amelyet oly régóta ostromolt már.  Az eginaiak kénytelenek voltak fővárosuk falait lerombolni, hadihajóikat kiszolgáltatni és belépni az athéni szövetség adófizető tagjai közé.  Athén hatalma tehát nagyon megnövekedett a négyhavi fegyverszünet alatt.  Spárta nem is támadta meg Athént a fegyverszünet letelte után, úgyhogy a 457.  esztendő nevezetesebb hadiesemény nélkül telt el.  Athén, mihelyt elkészült a város teljes megerősítésével, nyomban támadásba ment át.  Tolmidesz vezérlete alatt egy hajórajnyi csapatot küldött a Peloponnézoszra.  Tolmidesz elfoglalta és felégette a spártai hajóműhelyeket Githeionban, de a spártai sereg közeledtére gyorsan elvitorlázott s hazatért.  Nagyobb vállalkozásba nem kezdett Athén, mert nagyon megbénította az egyiptomi hadjárat, amelyről már említést tettünk.

Artaxerxesz perzsa király Inarosz és a görögök diadalának hírére üzent a fehér várba zárt perzsáknak, hogy vitézül tartsák magukat, mert a királyi felmentő sereg már útban van.  Óriási előkészületeket végzett a perzsa király, 300 hajóból álló flottát szervezett s óriási szárazföldi seregét Megabizoszra bízta, aki egy álló esztendeig gyakorlatozott a sereggel s csak 455-ben indult meg Egyiptom felé.  A nagy perzsa készülődés láttára a görögök tengeri szövetsége óvatosságból a számosziak indítványára a szövetségi pénztárt Déloszból áthelyezte Athénbe, hogy ott nagyobb biztonságban legyen.  A perzsáknak nagy volt a sikere Egyiptomban.  Megabizosz 455-ben megverte az egyesült egyiptomi és athéni csapatokat, elűzte őket Memfisz városából s végül az év vége felé a Nílus egyik szigetén körülkerítette az athénieket, akik tizennyolc hónapon keresztül védekeztek vitézül a perzsák ellen.  Ekkor Megabizosznak sikerült a sziget csatornáját, amely a Nílus két ágát összekötötte, kiszárítani, úgyhogy az athéni hajók szárazra kerültek, amire az athéniek rögtön felgyujtották hajóikat, nehogy a perzsák kezébe kerüljenek.  Megabizosz nemsokára elfoglalta a szigetet is, de 6000 athéni Inarosszal együtt visszavonult a jól megerősített Bibloszba.  Megabizosz, csakhogy ne kelljen az erős vár ostromára sok időt vesztegetnie, egyezségre lépett az ostromlottakkal.  Inarosznak megígérte, hogy életét megkíméli, a görögöknek pedig szabad elvonulást ígért.

A görögök haza is mentek Athénbe, de Inaroszt a perzsa vezér keresztre feszíttette.  Ötven athéni hajó, amely nem tudott a történtekről, ezidőtájt felvitorlázott a Níluson a sziget felmentésére.  A perzsa flotta ezeket is megsemmisítette.  Egyiptom újra perzsa kézre került s az athénieknek kiszámíthatatlan károkat okozott ez a kudarccal végződött egyiptomi expedíció.  Odahaza is több kudarc érte Athént.  Mironidesz hiába próbálta Thesszáliát megrendszabályozni, Periklesz pedig hiába próbálta elfoglalni Szikiont a Korinthoszi-öböl partján.  Az évekig tartó háborúskodás kimerítette a görögöket.  Mikor 450-ben az athéni szövetség újra megállapította a tagjárulékokat, le kellett szállítani a járulékok összegét évi 520 talentumról 470 talentumra, annyira ki voltak merülve a szövetség tagjai különösen az egyiptomi expedíció következtében.  Kimonnak sikerült 450 telén Spártával ötévi fegyverszünetet kötnie, míg az argosziak ugyanekkor 30 évre békét kötöttek régi ellenségükkel.  Athénnek nagy szüksége volt erre a fegyverszünetre, mert a perzsák az egyiptomi siker után most már a görögök ellen készülődtek.  Megabizosz nagy sereggel Kilikiában helyezkedett el, a flottát pedig Artabazoszra bízta, aki Ciprus szigetét akarta visszahódítani, amelynek lakosai között még mindig sok volt a perzsa érzelmű.  Az athéniek Kimont bízták meg a perzsák terveinek meghiúsításával.  Kimon 449 tavaszán 200 hajóval indult el, hogy Ciprust megvédje.

Bár a perzsa flotta tetemesen nagyobb volt a görögnél, Kimon annyira bízott magában, hogy 60 hajóját Egyiptomba küldte, ahol a Nílus deltájának mocsaras vidékén egy Amirtaiosz nevű egyiptomi fölkelő még nem tette le a fegyvert.  Kimon hamarosan partra szállt Ciprus nyugati részén s azonnal ostromolni kezdte a sziget fővárosát, Kitiont, amelynek egy föníciai fejedelem volt a parancsnoka.  Az ostrom sokáig húzódott, mert a város lakói a perzsák segítségében bizakodva makacsul védekeztek.  Az athéni sereg helyzete nagyon megnehezedett, mert az élelmezése hiányos volt.  Végül Kimon maga is megbetegedett és meghalt.  Csakhamar éhség támadt a görög seregben, mire az athéniek abbahagyták az ostromot.  Állítólag halálos ágyán maga Kimon adta ezt a tanácsot, azzal a paranccsal együtt, hogy halálát egyelőre titkolják el, nehogy a sereg elbátortalanodjék.  De Kimonnak ez a félelme alaptalan volt.  Mikor a sziget északkeleti partján megjelent a perzsa flotta, hogy fölmentő csapatokat szállítson partra, az athéniek a perzsák elé vonultak s megverték őket.  A megvert flotta legénysége úgy, mint az Eurimedon mellett, visszavonult a szárazföldi csapatok védelme alá.  De az athéniek utánuk nyomultak és a szárazon is megverték az ellenséget.  Győzelmüket azonban nem használhatták ki, mert fogytán voltak az eleségnek.  Emellett Athénból - valószínűleg Kimon halálának hírére - parancs érkezett, hogy azonnal térjenek vissza hazájukba.

Utközben egyesültek az Egyiptomba küldött hajókkal, amelyek semmi jelentősebb eredményt nem értek el.  Magukkal vitték Kimon holttestét is, amelyet ősei sírboltjában temettek el Athénben a melitoszi kapu előtt.  Artaxerxesz belátta, hogy a tengeren gyöngébb a görögöknél, megbízta hát megvert hadvezéreit, hogy béketárgyalásokat kezdjenek Athénnel.  Athénnek ínyére volt a kezdeményezés és még 449-ben elküldte Perzsiába egy követség élén Kalliászt, Kimon gazdag sógorát, aki létre is hozott bizonyos megállapodásokat.  Kimoni békének nevezték ezt, bár Kimonnak semmi része nem volt már benne.  Athénnek ilyen módon szabad keze támadt a Peloponnézosz ellen.  Kereskedelmét egyre jobban fejlesztette a kis-ázsiai partok felé s igyekezett egyre jobban kialakítani viszonyát szövetséges társaihoz is, akik a pénztár elhelyezése óta voltaképpen Athén adófizetői voltak.  A hosszú háborúskodással járó nagy terhek elégületlenséget szültek s bár a járulékokat beszállították, a szövetség néhány tagja mégis elszakadt Athéntól.  Az athéniek, hogy uralmukat biztosítsák, egyrészt a függő államokban mindenütt demokratizálták az alkotmányt, másrészt a kétes vidékeken gyarmatokat alapítottak.  Periklesz ilyen módon szabadult Athén veszedelmesen növekedő proletáriátusától is.  Ilyen klerukhiákat alapított Periklesz a thrák Kherzonnézoszon, Naxosz szigetén és Pontosz partján.

Ez utóbbi helyre Periklesz személyesen vezette a gyarmatosokat.  Míg Periklesz messze járt hazulról, otthon nagy dolgok történtek.  A fokisziak megszállták a delfi jósdát és beolvasztották a maguk területébe.  A lakedemonok rögtön sereggel vonultak a fokisziak ellen, Delfit visszafoglalták és független államnak jelentették ki.  Periklesz, mihelyt hazatért, azonnal visszaadta Delfit a fokisziaknak.  De Athén tekintélye mégis csorbát szenvedett.  Boiotia városaiban az elűzött arisztokraták kezdtek mozgolódni, mert azt hitték hogy ütött újra uralmuk órája.  Athén Tolmideszt küldte 1000 hoplitával Boiotiába.  Tolmidesz vissza is foglalta Khaironeiát, de Koroneia mellett a boiotiaiak súlyosan megverték őt.  Tolmidesz maga is elesett a csatában s vele együtt Kleiniász, a később szereplő Alkibiádesznak az atyja.  Sok előkelő athéni pedig fogságba került.  Hogy ezeket kiszabadíthassa, Athén teljesen kivonult Boiotiából, ahol Platea kivételével rögtön mindenütt az oligarkhák jutottak megint uralomra.  Boiotia elvesztésével egy csapásra megszűnt Athén túlsúlya Közép-Görögországban.  Nehéz napok következtek Athénre.  Az euboiai arisztokraták a koroneiai csata után nyiltan elszakadtak Athéntól.  Alig indult meg Periklesz a zendülők ellen, az a rémhír érkezett Megarából, hogy ott felkoncolták az egész athéni helyőrséget egy kis csapat kivételével, amely a nizaiai kikötőbe menekült.

Végül Pleisztoanax spártai király vezetése alatt a lakedemonok serege betört Attikába és pusztította Eleuzisz termékeny síkságát.  A fegyverszünet, amelyet Kimon kötött spártával, ugyan csak egy év mulva járt le, de Spárta nem akarta elszalasztani a kedvező alkalmat.  Periklesz sietve visszatért Euboiából.  De csatára nem került a sor.  Mindenki Athén pusztulását várta már, amikor Pleisztoanax általános elképedésre visszatért a Peloponnézoszra.  Mindenki megvesztegetésről suttogott.  Spártában 15 talentum bírságra ítélték Pleisztoanaxot, aki azzal a kifogással élt, hogy nem tud fizetni, mire megfosztották királyi méltóságától.  Pleisztoanax erre Arkádiába menekült a likéi Zeusz szentélyébe.  Kleandridász, aki Pleisztoanax tanácsosa volt, vissza sem tért Spártába, mire száműzték és vagyonát elkobozták.  Athénben is annyira meg voltak győződve a megvesztegetésről, hogy mikor Periklesz 20 talentumról egyszerűen azzal a megjegyzéssel számolt el, hogy szükséges kiadásokra fordította, senki sem tett kifogást a tekintélyes összeg eltűnése ellen.  Periklesz ezután erélyesen hozzálátott az euboiai zendülés elfojtásához s 5000 hoplitával és 50 hajóval el is érte célját.  A hesztiaiakat, akik az athéni hajók legénységét megölték, elkergette a szigetről és területüket 2000 attikai gyarmatos között osztotta fel.  A többi város alattvalója lett Athénnek s esküvel erősítette meg hűségét.

Most újra leszállították a szövetségi tagok járulékait 434 talentumra, mert a távolabbi városok közül több kivált a szövetségből.  Ilyen körülmények között kívánatos volt a spártiakkal a béke.  Tíztagú követség ment Kalliász vezetése alatt 446 telén Spártába, hogy megkezdje a béketárgyalásokat.  Szerződést kötöttek, amely szerint harminc esztendeig béke lesz.  Az athéniek lemondtak minden peloponnézoszi birtokukról s a leigázott Egina szigetének nagyobb szabadságot adtak.  Spárta és Athén kölcsönösen biztosították egymásnak a jelenlegi birtokállományt és a hűtlen szövetségtársak ellen támogatást ígértek egymásnak.  Azoknak a városoknak, amelyek eddig sem az athéni, sem a spártai szövetséghez nem tartoztak, szabad választást engedtek, hogy ahová akarnak csatlakozni.  Kimondták, hogy Spárta és Athén esetleges viszályait nem fegyverrel, hanem pártatlan bíróság döntésével fogják elintézni.  E szerződésből kitetszik, hogy a spártaiak lemondtak egész Görögország hegemóniájáról és formaszerűen elismerték Athént egyenrangú félnek.  A kérdés azonban csak akkor lett volna valóban megoldva, ha mind a két fél becsületesen elismerte volna a másikat egyenrangú félnek.  Ámde mind a két tábor kedvező alkalomra lesett csak, hogy a másik rovására növelje hatalmát és Hellászban egyedül lehessen az uralkodó állam.  A megkötött szerződés végképp meghiusította Periklesz ifjúkori álmát is, hogy egész Görögországot egyesítse athéni hegemónia alatt és közös tengeri jogot készítsen az összes görögök számára.

A görög szellemi élet virágkora.

Érthető, hogy a perzsa háborúk s a nagy nemzeti föllendülés idejében nagyszerű virágzásnak indult az egész görög szellemi élet is.  Periklesz korát mondhatjuk a hellén szellem és hellén művészet virágkorának.  A perzsa háborúk idejéből átnyúlik még Periklesz korába Aiszkilosznak, a görögök legnagyobb tragédiaírójának a működése.  Mellette fejlődött ki ifjabb kortársa, Szofoklesz, a másik nagy görög tragikus, az athéniek kedvence, aki Periklesznek személyes jó barátja is volt.  A tragédia mellett kiváló képviselői támadtak a komédiának is az V. század közepe óta.  Krátesz, Ferekrátesz, Kratinosz, Telekleidesz és Hermipposz mind vígjátékírók voltak.  A görögök vígjátéka teljességgel politikai természetű volt.  Az athéni nép nem haragudott érte, ha kiváló államférfiait a komédiaírók kifigurázták.  Csak a népet magát nem volt szabad bántani.  Az egyes polgár kicsúfolásának mindenki örült, mert hiszen ez rendszerint gazdag és hatalmas ember volt s voltaképpen nem is a néphez tartozott.  Periklesz korának utolsó éveiben kezdett szerepelni már Euripidesz is, a nagy görög tragikusok harmadika.  Euripidesz azonban legtöbb tragédiáját már Periklesz halála után írta.

Fejlődését azonban Periklesz korának köszönhette, amelyben először szerepelnek a szofisták, akik a filozófiát tanították Az első szofista-mesterek Protagorász és a milétoszi Hippodamosz voltak.  Periklesz Protagorászra bízta első házasságából való két fiának a nevelését is.  Jóniából származott az a nő is, aki Perikleszre igen nagy befolyással volt s aki nagyban előmozdította a jón műveltség terjedését Athénben.  Őbenne testesült meg a régi és az új irány ellentéte a nőkérdésben is.  Athénben eddigelé úgy a hajadonok, mint a férjes asszonyok, szigorú visszavonultságban és erkölcsi fegyelemben éltek a szülői vagy a családi ház kapuján belül.  A külső dolgokkal nem is volt szabad törődniük.  A ház küszöbén lezárult az ő világuk.  Egészen másként volt Jóniában, ahol a Kelet hatása alatt, továbbá a rohamosan növekvő gazdagság és a rohamosan finomuló kultúra következtében a házasság szentsége és feszessége sok csorbát szenvedett.  A nők kiléptek a nyilvánosság színterére, testi bájaik mellett eszességükkel és műveltségükkel iparkodtak a férfiakat lebilincselni.  Ennélfogva nagyon megnövekedett a nők befolyása, akik nem voltak túlságosan kényesek az erkölcs szigorú szabályaira, hanem a fejlett nőiesség sokszerű varázsával iparkodtak hatni a férfiakra.  A jón életbölcsekkel együtt sok ilyen nő is átkerült Athénbe, ahol elcsavarták az athéni férfiak fejét az athéni nők nagy szívfájdalmára.  Jóni nő volt, még pedig Milétoszból való, Aszpázia is de az ő erkölcsi tisztaságához nem férhet kétség.  Híres volt szépségéről, szellemességéről és háziasságáról.

Periklesz első házasságának felbontása után feleségül is vette Aszpáziát.  Periklesz első házassága nagyon boldogtalan volt.  Csak 453-ban nősült meg s Hipponikosznak elvált nejét vette feleségül, akitől két fia született, Xanthipposz és Paralosz.  De 449-ben közös megegyezéssel felbontották a házasságot és Periklesz elvált feleségét férjhez adta egy harmadik férfihoz.  Két fiát azonban magánál tartotta.  Aszpázia attól a perctől fogva, amikor Periklesz felesége lett, dísze és középpontja lett Periklesz házának.  Nemcsak szerető, hűséges felesége volt urának, hanem a szó nemes értelmében munkatársa is.  Középpontja volt annak a nagy szellemi életnek is, amely Periklesz hajlékában virágzott.  A filozófusok közül állandó vendége volt Periklesz házának az éleai Zenon, Anaxagorász, Protagorász és Hippodamosz.  Szokratesz is föltétlen tisztelője volt Aszpáziának.  A történészek közül megfordult Periklesznél Herodotosz és valószínűleg Thukididesz is.  A költők közül kebelbarátja volt Periklesznek Szofoklesz s a művészek közül vendégbarátja volt Feidiász, Iktinosz, Kallikartesz és Mneziklesz.  Ha számbavesszük ezt a sok kiváló férfit, nem csodálkozhatunk rajta, hogy Periklesz udvara irányította egész Athénnek a szellemi életét.  Sok kiváló férfi feleségével együtt el szokott látogatni Perikleszhez és Aszpáziához, ami a régi hagyományokhoz ragaszkodó tömegben rossz vért szült.

A főbaj az volt, hogy a milétoszi Aszpáziát nem tekintették athéni polgárnőnek s ezért athéni felfogás szerint Periklesz és Aszpázia házasságát nem tartották törvényes házasságnak.  Rossznéven vették azt is Periklesztől, hogy valahányszor elment hazulról vagy hazatért, mindig megcsókolta a feleségét.  Periklesznek egy fia volt Aszpáziától, akinek szintén Periklesz volt a neve.  Nagytehetségű ember volt, olyan, mint az atyja, de születésének foltja volt s amíg később - nagyon szomorú körülmények között - az athéni nép nem törvényesítette őt, nem is illették meg a polgárjogok.  A koroneiai csata után, amelyben Kleiniász is elesett, Periklesz házába fogadta Kleiniász két fiát, Alkibiádeszt és Kleiniászt is, akiknek anyja, Deinomakhe unokahuga volt Periklesz anyjának, Agarisztének s így a két fiú az alkmeonidák családjába tartozott.  Alkibiádesz és öccse nagyon vidám fiatal legények voltak s felforgatták az egész házat.  Sok gondja volt Periklesznek első házasságából való két fiával is.  Különösen Xanthipposz, az öregebb keserítette meg sokszor apjának az életét.  Ellentétben atyjával, Xanthipposz pazarolta a pénzt, sőt később, amikor egy tékozló nőt vett feleségül, atyja tudta és beleegyezése nélkül pénzt is vett föl kölcsön atyja nevére, szóval mai értelemben váltót hamisított.

Periklesz nem vállalta el az adósságot, hanem könnyelmű hitelezés, uzsora miatt följelentette a hitelezőt s emiatt annyira összeveszett fiával, hogy halálos ágyán sem bocsátott meg neki.  Periklesz udvarának az volt a célja, hogy az athéni népet műveltté tegye.  Ez azonban nem igen sikerült, csak kis mértékben.  A művészet terén, különösen az építészet és szobrászat terén annál nagyobb diadalt aratott Periklesz.  A görögök ugyanis az isteneknek pompás templomokat emeltek, de ők maguk egyszerű alacsony házakban laktak.  Őnáluk a művészet nem magánügy volt, nem az egyes kényelmére szolgált, hanem államügy volt és a vallásnak a szolgája.  Már Kimon is sok művészeti alkotással díszítette Athént.  A Dipilon kapu előtt lévő Akademosz-ligetet megszépítette s az athéni polgárság kedvelt sétahelyévé és az athéni ifjúság kedvelt játszóterévé tette.  Szép platánokkal díszítette a vásárteret is és szaporította az agora körüli oszlopsorokat.  Az egyik oszlopcsarnokot, amelyet Kimonnak egyik rokona építtetett, két festő, Polignotosz és az eginai Mikon ki is festette.  A marathoni csata, elől Miltiádesz szobrával és egy amazonharc ékesítette a csarnokot, amelyet tarka csarnoknak neveztek.  Templomot építtetett Kimon Thezeusz hazahozott csontjai fölé is.  Kimon mindezt a saját vagyonából csináltatta.  Periklesz nem tehette ezt, mert magánvagyona sokkal kisebb volt a Kimonénál.  Miután a szövetségi pénztár Athénbe került, Periklesz elhatározta, hogy azt a pénzt, ami megmarad, Athén szépítésére használja fel.

Hiszen a kincset jól el kellett helyezni s lehetett volna-e jobban elhelyezni, mintha az egész szövetség védő istenének, Pallasz Athénének a védelmére bízzák.  Igy keletkezett Athén várában, az Akropoliszban az a sok szép építmény, amelynek romjait még ma is csodáljuk.  Periklesz építészei Kallikratesz és Iktinosz, szobrászművésze pedig a világhírű Feidiász volt.  Már Kimon akart az istennőnek a várhegyen szentélyt emelni s alapfalaival el is készült.  Megbízásából Feidiász megcsinálta a marathoni csata zsákmányából az istennő messze látható óriási szobrát ércből.  Aranyozott lándzsahegye messze ellátszott a Szunion hegyfokról, irányítójelül a hajósoknak.  Periklesz folytatta Kimon építkezését és új tervezet alapján 14 év alatt befejeztette.  Már 438-ban tető alatt állt a hatalmas szentély, mert ebben az évben helyezték el benne Athéne szobrát, amelyet Feidiasz készített aranyból és elefántcsontból.  A templom hátsó részében őrizték a szövetség pénztárát.  Hétszáz esztendőnél tovább volt ez az épület Athéne temploma, amikor Szűz Mária templomává alakították át.  Egy ostrom alkalmával 1687-ben a velenceik bombái szétrombolták a közepét.  Ennek a templomnak Panthenon volt a neve.  A következő években pompás kapubejárást építtetett Periklesz az Akropoliszhoz, a Propileiákat.  Mneziklesz volt az építőmestere.  Középütt volt benne Athénének, a diadalmasnak egy kis temploma is.

Periklesz halála után építették az Akropoliszban az Erekhtheiont, Erekhtheusz régi attikai hérosz tiszteletére Ez a szentély a peloponnézoszi háború végén készült el és Athéne főpapnőjének a székhelye volt.  A panathenaiák alkalmából később a lóversenyek és egyéb versenyek mellett zenei és költői versenyek is divatba jöttek Athénben.  Ezek számára építtette Periklesz az Odeiont, amely állítólag Xerxesz elfoglalt táborát utánozta.  A födél gerendázatát elfoglalt perzsa hajók árbocaiból készítették.  Periaieusz kikötőt Athénnel Kallikratesz kötötte össze.  Periklesz építtette ki a kikötőt is külön parkkal a kereskedelmi, teher és hadihajók számára.  Minden nagyszerű építkezés tömegesen vonzotta Athénbe a művészeket.  Ezernyi munkáskezet foglalkoztatott Periklesz, úgyhogy a nép nagyon meg volt elégedve Periklesz tevékenységével.  De éppen a pénzkérdés alkalmat nyújtott az oligarkháknak, hogy hevesen támadják Perikleszt és politikáját.  Az ellenpárt élén Kimon halála óta Thukididesz állt, aki nem cserélendő össze a nagy történetíróval.  Ez a Thukididesz alakította zárt párttá az arisztokratákat, akik azelőtt elszórtan ültek a népgyűléseken.  Ezóta van a nép és a kevesek párt elnevezés.  Thukididesz aki kiváló szónok volt, a szövetség elégedetlen tagjainak szószólójává csapott fel és azt hirdette, hogy a szövetséges pénzek felhasználása Athén szépítésére visszaélés, pláne akkor, amikor Athén el sem számol a pénzzel soha a szövetség tagjainak.

Az oligarkhák leghevesebben akkor támadták Perikleszt, mikor Thébában, Euboiában és Megarában egyszerre felzendültek az oligarkhák.  Thukididesz cserépszavazást is meg mert kockáztatni ebben az időben Periklesz ellen.  De nagyon csalódott.  A nép Periklesz mellett döntött és Thukidideszt száműzte tíz évre.  Ezzel az oligarkha-párt elvesztette vezérét és szervezetét.  Apró klubokra szakadt, amelyek közül egyik-másik szélső irányba terelődött és kétségbeesetten agitált Periklesz ellen.  De Periklesz még tizenöt esztendeig maradt a hatalom birtokában.  Minden évben beválasztották a sztratégák közé s így közvetlenül rábízták a hadügyek intézését is.  A külpolitika vezetését pedig soha senki sem vitatta el tőle.  Ebből a korból való az eginai Athéne-templom is, amelynek homlokzata világhírű.  Thukididesz száműzetése után csakhamar még egyszer alkalma nyílt Athénnek arra, hogy résztvegyen a keleti bonyodalmakban.  Megabizosz, a perzsa király sógora kegyvesztetté lett és haragjában lázadást szított Szíriában, amelyet Artaxerxesz fegyverrel volt kénytelen elfojtani.  A Nílus deltájában meghúzódott egyiptomi felkelők Amirtaiosz vezetése alatt nagy érdeklődéssel figyelték ezt a belső perzsa háborúskodást, de mikor Artaxerxesz győzött és megint kibékült Megabizosszal, féltek, hogy a perzsák bosszúja őket fogja megint sujtani.

Athénhez fordultak tehát segítségért és kérésüket támogatta Pszammetikhosz líbiai király is s 30.000 mérő búzát küldtek Athénbe, hogy osszák ki az athéni polgárok között.  Bár a nép az ajándék következtében hajlandó lett volna az egyiptomiak támogatására, Periklesz kívánságára elutasította Amirtaiosz kérését.  A búzakiosztás azonban nagy nehézséggel járt, mert sokan jelentkeztek olyanok is, akiket a polgárjog nem illetett meg.  Periklesz 451-ben ugyanis kimondotta, hogy csak az lehet athéni polgár, akinek már a szülei is azok voltak.  Akkor revidiálták a polgárok jegyzékét és kétes esetekben szavazással döntöttek.  A sok háborúskodás alatt azóta is egész tömeg illetéktelen ember tolakodott be az athéni polgárok közé.  Ujra revidiálták tehát a jegyzéket és megállapították, hogy 14.240 teljesjogú polgára van csak Athénnek, a többiek bitorlók.  Ezeket azután száműzték.  Mikor Periklesz 451-ben meghozatta a most említett törvényt, még első feleségével élt házasságban.  Később Aszpáziával lépett házasságra s ettől való fia - Periklesz saját törvénye folytán - nem volt athéni polgár.  Eleinte nem sokat törődött ezzel Periklesz.  De mikor 430-ban egy nagy dögvész alkalmával első házasságából való mindkét fiát elvesztette, azzal a kéréssel fordult a néphez, hogy a törvényt az ő családjára vonatkozólag helyezzék hatályon kívül.  Az athéni nép teljesítette is Periklesz kívánságát.  Hosszú ideig békében éltek ezután a szövetséges görögök.

Azonban 440-ben háború tört ki Számosz sziget és Milétosz között Priene birtokáért s a milétosziak Athénhez fordultak segítségért.  De ugyanekkor a számoszi demokraták is Athénhez fordultak, hogy szüntesse meg szigetükön az oligarkhikus alkotmányt.  Athén mind a két kérelmet meghallgatta és felszólította a számosziakat, hogy hagyják abba a háborút és a vitás kérdést, mint szövetségi ügyet, terjesszék Athén elé döntés végett.  A számosziak azonban ebbe nem akartak beleegyezni.  Periklesz erre 40 hajóval Számoszba sietett, fővárosát elfoglalta, az oligarkha kormányt elcsapta, athéni helyőrséget hagyott a szigeten s 50 előkelő férfit és 50 fiút vitt el magával túszul, kiket Lemnoszban hagyott őrizet alatt.  A számoszi oligarkhák erre Pisszuthnesz perzsa szatrapával szűrték össze a levet.  Éjszaka partra szálltak Számosz szigetén, elfoglalták a fővárost, legyőzték a demokratákat és az athéni helyőrséget elfogták.  Miután nemsokára a túszaikat is sikerült Lemnosz szigetéről visszaszerezniök, teljesen elszakadtak Athéntól.  Ugyanekkor felmondta az engedelmességet Athénnek a rendkívül fontos Bizantion is.  Számosszal együtt elvesztek a káriai városok is, Bizantion elvesztése pedig veszedelemmel fenyegette Athén egész keleti kereskedelmét.

Athén, szerencséjére a peloponnézosziak ragaszkodtak a 445-ben kötött békeszerződéshez és nem voltak hajlandók beleavatkozni a vitába, mert Korinthosz kijelentette, hogy minden államnak jogában áll hűtlen szövetségeseit megrendszabályozni, sőt a békeszerződés alapján Athénnek joga volna a peloponnézosziak segítségét is igénybe venni Számosz ellen.  A perzsa királyt persze nem kötötte a szerződés.  Álláspontját jellemezte az a körülmény, hogy Pisszuthnesz perzsa szatrapa Szárdeszbe vitette a Számoszban elfogott athénieket s híre járt annak is, hogy föníciai flotta készül Számosz támogatására.  Periklesz lett a Számosz ellen indított hadseregnek a fővezére.  Vezértársai között volt Szofoklesz is, a tragédiaíró, akit az athéniek ezzel akartak kitüntetni legutóbb előadott tragédiájáért, az “Antigone”-ért.  Szofokleszt, aki akkoriban 50 éves lehetett, nagyon mulattatta harcias megbízatása.  De a fővezér külön megbízást is adott neki.  A hatvan hajóból, amely egyelőre megindult Számosz felé, tizenhatot részint Lezboszba, részint Khioszba küldött Periklesz, hogy segítséget kérjenek és a khioszi hajóraj élére Szofokleszt állította.  Trágia-sziget mellett - Számosz és Milétosz között - találkozott a 44 athéni hajó 70 számoszi hajóval, amelyek éppen Milétosz felől tértek hazafelé.  A számoszi hajóraj áttörte az athéni hajórajt és nagy veszteség árán szerencsésen hazaért a számoszi kikötőbe, ahol azonban Periklesz rögtön ostromzár alá fogta őket, de csak akkor vált teljessé az ostromzár, mikor újabb athéni hajók érkeztek.

Lassan 180 hajóra növekedett Periklesz flottája s ez ellen a számosziak nem bírtak védekezni.  Visszavonultak hát teljesen a szárazra, itt azonban Periklesz új szerkezetű ostromgépekkel, faltörő kosokkal lépett fel ellenük.  A számosziak végül nyolchónapi vízi és szárazföldi ostrom után megadták magukat, minthogy a perzsa fölmentő flotta sehogy sem akart megérkezni.  Az athéniek szigorúan büntették Számoszt.  A város falait le kellett bontani, túszokat adni, a hajókat kiszolgáltatni s a hadiköltségeket - 1276 talentumot - részletekben befizetni a szövetség pénztárába.  Elvesztették Amorgosz szigetét is.  Számosz meghódolása után Bizantion sem remélhetett semmit.  Megadta magát, Athén alattvalója lett és ezentúl nagyobb járulékot fizetett a szövetség pénztárába.  Periklesz, mikor a háború befejezése után visszatért Athénbe, az elesettek emlékére ünnepélyes gyászszertartást rendezett, amelyen ő maga mondta a gyászbeszédet.  Nagy tetszést aratott s egyik gondolatát, hogy annyi hős ifjú halála elrabolta az esztendő tavaszát, azóta sokszor szokták idézni.  Mikor lement a szószékről, az asszonyok nagy ünnepléssel fogadták s mintha diadalmas versenyző lett volna, koszorúval és szalagokkal ékesítették.

Csak Elpinike, Kimon huga lépett eléje ezzel a szemrehányással: “Nos, Periklesz, bizony dicséretet és koszorúkat érdemelnek tetteid, mert annyi derék polgártól megfosztottad városunkat, még pedig nem úgy, mint bátyám annakidején, a médek és a föníciaiak ellen viselt háborúban, hanem egy velünk szövetséges és rokon város leigázásában!” Periklesz mosolygott erre a támadásra és Arkhilokhosz egy versével felelt ilyenformán: “Óh, te öreg asszony, még mindig kendőzöd magad?” A khalkiszi városok viselkedése a számoszi zendülés alatt nagy aggodalmat keltett az athéniekben s azt a gondolatot ébresztette bennük, hogy azon a vidéken is jó lesz egy nagyobb gyarmatalapítással őrhelyet létesíteni.  A legutolsó gyarmatalapítása Athénnek Thurioi volt, a régi Szibarisz mellett.  Ez a gyarmat felvirult ugyan, de nem volt tiszta athéni gyarmat, mert kevert volt nagyon a népe s így Athén nem érte el vele azt a célját, hogy a saját politikáját erősítse Alsó-Itáliában.  Nem volt több szerencséje Athénnek thrákiai új gyarmatával sem.  A Sztrimon mellett Ennea-Hodoiban letelepült gyarmatosait az edónok elűzték.  Mindazáltal az athéniek most megint ott akartak megtelepedni, mert azóta kedvezőbbé vált a helyzet.  Amikor ugyanis Alexandrosz makedón király meghalt és birodalmát felosztotta négy fia között, akik egymással állandóan viszálykodtak, egy sereg elszánt athéni polgár 437-ben kivándorolt Ennea-Hodoiba, elűzte az edónokat és megtelepedett ott.  Az új gyarmatot ezidőtől fogva Amfipolisznak nevezték.

Minthogy azonban most is csatlakoztak a gyarmatosokhoz idegen elemek, Amfipolisz nem volt tiszta athéni gyarmat s így az athéniek nem érték el azt a céljukat, hogy megbízható őrhelyet alapítsanak azon a vidéken.  Látjuk, hogy Athénnek, bármily becsületes volt is a törekvése, nem sikerült az összes görögöket fönnhatósága alá vonnia.  Mindenféle nyoma volt az elégületlenségnek és a törekvésnek, hogy hol egyik, hol másik város vagy sziget kiváljon az athéni szövetségből.  Hiszen mikor Számoszt visszafoglalták, a káriai szövetségesek csoportját meg kellett szüntetni s megmaradt részét a jóniai csoportba kellett beleolvasztani.  Nagyon szomorú tapasztalatok voltak ezek, különösen most, mikor küszöbön állt a döntő mérkőzés Athén és Spárta között a hegemóniáért egész Görögország fölött.

A peloponnézoszi háború.

A nagy háború, amelyben Görögország hét legerősebb állama küzdött a főhatalomért, voltaképpen azonban csak az északi idegenek hódítását készítette elő, váratlanul oly ponton kezdődött meg, amelyre senki sem gondolt volna.  A barbár Illíria partvidékén Korkira, a mai Korfu-sziget lakói gyarmatot alapítottak, amelyet Epidamnosznak neveztek el.  Korkirát magát is a korinthosziak gyarmatosították.  De a korraiak megbízhatatlanoknak és hűtleneknek bizonyultak.  Epidamnoszban csakhamar kitört az akkori általános görög nyavalya.  Az arisztokraták kormányozzanak-e vagy az egész nép?  Azt a választ, hogy egyik sem a kettő közül, nyomatékosan megkapták a görögök később makedóniai Fülöptől.  Epidamnoszban a demokraták győztek és elűzték az arisztokratákat, akik erre a város mögött élő barbárokkal szövetkeztek s szárazon és vizen egyaránt annyira szorongatták a várost, hogy ennek lakossága segítségért fordult Korkirához, amely anyavárosuk volt.  Minthogy a korkiraiak elutasították őket, az epidamnoszi demokraták a delfi jósdától engedélyt kértek, hogy Korinthoszhoz fordulhassanak segítségért, amely úgy nekik, mint Korkirának közös anyavárosuk volt.  A jósdának nem volt ez ellen kifogása és Korinthosz biztató választ adott a követeknek, főleg Korkira miatt, amelynek hűtlen népén szívesen ütött egyet.  Szárazföldön hoplitákat és gyarmatosokat küldött Epidamnoszba, mert tengeren tartott a korkiraiak 120 vitorláshajóból álló erős flottájától.  Korkira erre ráparancsolt Epidamnoszra, hogy fogadja vissza sürgősen elűzött arisztokratáit.  Minthogy a parancsnak nem volt foganatja, a korkiraiak ostromolni kezdték Epidamnoszt.  A korinthosziak erre szövetségeseket kerestek.  Minthogy az egész ügy kezdett nagy arányokat ölteni, a korkiraiak szerettek volna visszahúzódni s azt ajánlták a korinthosziaknak, hogy vessék magukat alá választott bíróság döntésének.  A korinthosziak ebbe nem egyeztek bele, mire megindult teljes erővel az ellenségeskedés.

A korkiraiak megverték a korinthosziak 75 hajóból álló hajóhadát, elfoglalták Epidamnoszt, elpusztították a Korinthoszi-öböl bejárásánál fekvő Leukász szigetét, amely szövetségese volt Korinthosznak s felégették a killenei hajóműhelyeket és raktárakat is.  A korkiraiak, bár egyelőre győztek minden vonalon, tisztában voltak azzal, hogy sokáig nem bírnak a korinthosziakkal s ezért Athénhez fordultak segítségért.  Ennek hírére a korinthosziak is nyomban követeket küldtek Athénbe, hogy keresztezzék a korkiraiak tervét.  Athént csak annyiban érdekelte az egész ügy, hogy nem állt érdekében, hogy Korinthosz érvényesüljön a nyugati vizeken, mert Athén kereskedelme szépen fejlődött az itáliai partokkal.  Amellett azonban furcsa dolog lett volna, hogy a demokratikus Athén az arisztokratikus Korkirát támogassa.  Nagyon tétovázott is ennélfogva az athéni nép s végül kétnapi tanácskozás után úgy döntött, hogy Korkirát nem fogadja be az athéni tengeri szövetségbe, hanem külön védő szövetséget köt a szigettel.  Tíz hajót küldött Athén Korkirába, úgyhogy Korkira flottája 120 hajóra emelkedett, míg Korinthosz hajóhada 150 hajóból állt.  Szibota szigete mellett ütközött össze a két hajóhad.  A korinthosziak legyőzték Korkira 110 hajóját, a végső szükség idején a tíz athéni hajó is belekeveredett a harcba, hogy megóvja Korkira hajóit a megsemmisítéstől.  A korinthosziak nem újították meg a harcot, mert újabb 20 athéni hajó is megjelent.  A korinthosziak erre elvitorláztak.

Alig szűnt meg Korkira körül a háborúskodás, a folytatása máshol tört ki, természetesen összefüggésben az eddigi eseményekkel.  A három Khalkidike-félsziget közül a legnyugatibbon volt a már többször említett Potidaia.  Bár korinthoszi gyarmat volt, az athéni tengeri szövetséghez tartozott.  Korinthosz évenkint egy főhivatalnokot szokott küldeni Potidaiába annak jeléül, hogy Korinthosz az anyaváros.  Az athéniek a történtek után azt kívánták Potidaiától, hogy ne fogadják be többé ezeket és a város falainak egy részét rombolják le.  Potidaia azonban nem tett eleget ezeknek a követeléseknek, hanem fegyverkeztek és Spártába is küldtek követeket, hogy szükség esetén Spárta védelméről bizonyosak legyenek.  Sőt érintkezésbe léptek az egyik makedón királlyal, Perdikkásszal is, aki segítséget ígért nekik, ha az összes khalkisziek elszakadnak Athéntól.  Igy aztán Potidaia, szövetségben a többi khalkisziakkal nyiltan elszakadt Athéntól.  Athén sereget küldött Perdikkász ellen és külön sereget küldött Potidaia ellen is, amelynek támogatására Korinthosz 2000 embert küldött.  A két athéni sereg csakhamar egyesült, mert Perdikkász békét kötött az athéniekkel és 600 lovast is adott nekik.  A lovasok azonban csakhamar átpártoltak az ellenséghez, sőt a ravasz Perdikkász maga állt élére a potidaiai lovasságnak.  Az athéniek mindazáltal diadalt arattak a kettős ellenségen és bekerítették Potidaiát.

Az ütközetben résztvett az akkor körülbelül negyvenesztendős Szokratesz mellett az ifjú Alkibiádesz is és súlyos sebet kapott.  A halál torkából Szokratesz mentette őt ki.  A korinthosziak újabb kudarcuk után arra törekedtek, hogy mozgósítsák Athén ellen az egész peloponnézoszi szövetséget.  Támogatták őket elsősorban a megaraiak, akiket az athéniek halálbüntetés terhe mellett 432-ben kitiltottak összes piacaikról, mert a megaraiak a Szibota-szigeti csatában a korinthosziakat támogatták.  A peloponnézoszi szövetség mozgósításában Spártát illette meg a döntő szó.  Spártában 431 tavaszán nagy tanácskozás volt s ekkor kitűnt, hogy a spártaiak maguk is két táborra oszlanak.  Az egyik párt, amelynek Arkhidamosz spártai király volt a vezére, azt akarta, hogy előbb készüljenek el alaposan a háborúra s várják meg a kedvező percet a beavatkozásra.  A másik párt rögtön meg akarta indítani a háborút.  A tanácsgyűlés úgy döntött, hogy Athén megszegte a 15 évvel előbb kötött békeszerződést s a delfi jósda is hasonló értelmű választ adott a hozzáintézett kérdésre.  Miután a szakítás okát Athénre hárították, Korinthosz kedvéért kimondta a peloponnézoszi szövetség a háborút is Athén ellen.  De a határozattól még messze volt a megvalósítás, mert a szövetség sokkal gyöngébb volt egyelőre Athénnál, hiszen elsősorban tengeri csatáról lett volna szó.

Csodálatos, hogy Athén, mikor értesült a határozatról, nem kezdte meg rögtön a támadást a gyöngébb ellenfél ellen, hanem tárgyalásokba bocsátkozott a peloponnézosziakkal, holott nem volt már miről tárgyalnia.  De Spárta időt akart nyerni, hogy kellőképpen fegyverkezhessen.  Spárta mindenekelőtt azt kívánta Athéntól, hogy száműzze Perikleszt, aki utóda Alkmeonnak, aki hajdanában Kilon híveit a szent helyen megölette s így rajta van a bűn súlya.  Az athéniek erre azt kívánták, hogy Spárta is tisztítsa meg magát attól a bűntől, hogy Pauzániászt Athéne templomába befalazták és a helotákat Pozeidon templomában meggyilkolták.  Másodszor azt kívánta Spárta, hogy Athén adja ki Potidaiát és Eginát és vonja vissza a megaraiak ellen hozott tiltó határozatát.  Athén ezt is visszautasította.  Harmadszor azt kívánta Spárta, hogy Athén oszlassa föl egész tengeri szövetségét.  Mindez csupa olyan kívánság volt, amelyet Athén nem teljesíthetett.  Bámulatos, hogy a népgyűléseken mégis akadtak egyesek, akik azt ajánlották, hogy tovább tárgyaljanak Spártával.  Periklesz a háborút indítványozta, amelyet amúgy sem lehetett már elkerülni s fölöslegesnek mondott minden engedékenységet.  Utalt Athén túlsúlyára a tengeren s utalt arra is, hogy maga Attika is csaknem tengertől védett szigetnek tekinthető.  Azt ajánlotta továbbá, hogy Athén környékét tegyék sivataggá.  Nagy sürgetésére végül az athéni nép egyhangúan kimondta a háborút.  A háború kezdetén az ellenfelek így oszlottak meg.

Athén pártján álltak: Khiosz, Lezbosz, Platea, Naupaktia, Akarnánia, Korkira, Zakinthosz és a szövetség járulékköteles tagjai.  Spárta részén álltak: Megara, Boiotia, Fokisz, Lokrisz, Ambrakiota, Anaktoria és a peloponnézosziak.  Spárta legfontosabb szövetségesei egyelőre azok voltak, amelyeknek hajóhaduk volt: Korinthosz, Megara, a szikioniak, az elisziek, az ambrakiotok, a leukásziak és az anaktoriak.  Periklesz, tehát egy kissé alábecsülte mint ebből a felsorolásból látjuk, a peloponnézoszi tengeri haderőt.  A spártaiak a perzsa királyhoz is fordultak, de ez semleges maradt, mert respektálta Athén hatalmát.  Semlegesek maradtak Itália és Szicilia görög gyarmatosai is.  Platea meghiúsult éjjeli megszállása után két hónap mulva a peloponnézosziak csapatai az Iszthmoszon gyülekeztek.  A hadjárat vezére Arkhidamosz spártai király volt, aki óvatosságra intette hadat és kifejtette, milyen erős ellenfél Athén.  Arkhidamosz így szólt a szövetséges hadakhoz: “Arra készülünk, hogy megtámadjunk egy minden tekintetben csodálatosan fölszerelt ellenfelet, úgyhogy bizonyosak lehetünk benne, hogy az ellenség felkeres és szembeszáll velünk, talán már most, amikor átlépünk a határon, vagy legkésőbb, amikor látni fogja, hogy birtokát pusztítjuk és romboljuk.

Minden ember, akit szokatlan megaláztatás ér, haragra lobban és szenvedélye dühében megfeledkezik minden okosságról, mikor szembegyalázzák: mennyivel inkább várhatjuk ezt az athéniektől, akik uralkodáshoz szoktak és inkább gondolnak arra, hogy mások területét elpusztítsák, mintsem hogy saját területükön lássák tanyázni az ellenséget.” Arkhidamosz követe, Melezipposz be sem jutott Athénbe, mert Periklesz már előbb elfogadtatott a néppel egy határozatot, hogy a spártaiaknak sem hírnökét, sem követét nem szabad Athénbe beereszteni.  Értésére adták hát Melezipposznak, anélkül, hogy a városba beeresztették volna, hogy napnyugta előtt el kell, hagynia az athéni területet.  Kíséretet adtak melléje, hogy ne is beszélhessen útközben senkivel.  Mikor Melezipposz a határon elbúcsúzott kísérőitől, nagy ünnepélyességgel, amelyet az események később nagyon is igazoltak, így szólott: “Ez a nap nagy nyomorúság kezdete a görögök számára.” De Arkhidamosz sejtelme nem teljesült.  Miután több napon át hiába ostromolta a kis Oinoe határerődöt, átkelt attikai területre s pusztítani kezdte Athén környékét.  De nagy ámulatára néptelen volt az egész vidék és ellenségnek nyomát sem látta sehol.  Periklesz parancsára ugyanis a falvak lakói mind Athénbe menekültek.  Nagy áldozat volt ez részükről, mert megszokott kényelmes otthonuk helyett most a főváros falai között kellett szoronganiok, de szívesen és készségesen engedelmeskedtek Periklesznek, mert rendületlenül megbíztak benne valamennyien.  Persze, ehhez a várakozó háborúskodáshoz nagyon sok pénzre volt szükség már az élelmezés szempontjából is.  De volt egyelőre pénz elég.

Periklesz a népgyűlésen azt jelentette polgártársainak, hogy a hadi kincstárban 6000 talentum van s a szövetséges államok évente 600 talentum járulékot fizetnek be az athéni pénztárba.  Van továbbá az Akropoliszban töméntelen felhalmozott drága ajándék az istennő számára, ezt is fel szabad használni a haza védelmére, ha szükség lesz rá.  Van a többi között tíz Niké-szobor, a győzelem istenőjének szobrai, amelyeknek aranysúlya 524 kilogramm.  Athéne aranyköpenye a Parthenonban szintén megér 40 talentumot és könnyen levehető a szoborról.  Ha tehát csak meglévő kincseikre számíthattak, akkor is körülbelül 46,400.000 pengő hadikincsük volt.  Az athéni haderő a következő volt: 13.000 athéni hoplita, 16.000 ifjabb és idősebb férfi, akik a város őrzésére használhatók voltak, továbbá 2800 könnyű fegyveres és 300 hadihajó.  Mindez mai fogalmaink szerint nem volt túlságosan nagy haderő, de nem szabad megfeledkeznünk a megfelelő számú rabszolgákról sem.  Mindenesetre Arkhidamosz joggal tekintette veszedelmes ellenségnek az athénieket.  Míg a peloponnézosziak barbár módra pusztították a néptelen Attikát, hogy kicsalják a fővárosból az athénieket, Athén 100 hadihajót küldött ki a peloponnézoszi partmellék pusztítására.  Ugyanakkor megtámadták az athéni hajók Eginát is, kényszerítették a sziget lakóit, hogy távozzanak a szigetről és a Peloponnézosz keleti partjára szállították őket.

Majd miután a peloponnézoszi sereg elvonult az elpusztított területről, Periklesz kivonult hoplitáival Megara ellen, amelynek területét ekkor és a háború folyamán még többízben kegyetlenül végigpusztította.  Minthogy az expedíciók alatt még jobban meggyőződtek róla az athéniek, hogy a háború lényege a pénz, elhatározták, hogy a hadi kincsből 1000 talentumot tartalékba helyeznek és kimondták, hogy ehhez csak akkor szabad hozzányúlni, ha Athént ellenséges flotta támadja meg és minden egyéb segélyforrás kimerült már.  Halálbüntetéssel sujtották azt, aki megszegi ezt a határozatot.  Évekig érvényben is maradt ez a különös határozat, míg végre a kényszerítő szükség hatása alatt hatályon kívül helyezték.  Elhatározták azt is, hogy száz háromfedélzetű hajó állandóan indulásra készen otthon horgonyozzon a kikötőben, hogy szükség esetén rögtön fel lehessen használni.  Attika földjének pusztítása szomorú esemény volt ugyan, de ezekkel szemben volt elég siker is és aránylag nem nagy volt a veszteség emberéletben sem.  Mindennél fogva Periklesz 431 végén, mikor a halottakat temették a Kerameikoszban, bátran oly gyászbeszédet mondhatott, amely nem annyira az elesetteket gyászolta, mint inkább lelkesítette a hallgatóságot Athén nagyságáról és kiválóságáról rajzolt bátorító képekkel.  Az athéniek tovább is bíztak Perikleszben és nem ok nélkül, mert a spártaiak betörése, amely 425-ig évről-évre megismétlődött a 426.  esztendő kivételével, nem járt soha eredménnyel.  Abba is maradtak később ezek a betörések.

Igy aztán a háború második esztendeje is szerencsésen végződött az athéniekre.  Elfoglalták az ostromlott Potidaiát s miután lakóit kivándorlásra kényszerítették, a városba athéni polgárokat telepítettek.  De ekkor oly ellensége támadt Athénnek, amely kíméletlenségével és végzetességével csirájában fojtotta meg Athén összes reményeit.  Pestis támadt Athénben, amely ugyanakkor pusztított a Földközi-tenger más jelentékeny városaiban és tartományaiban is.  Ugyanakkor pusztított a dögvész Athénben, Rómában és Karthágóban és valószínű, hogy ez utóbbi helyről hurcolták be Athénbe, amely élénk kereskedelmi összeköttetésben volt Karthágóvál.  Amellett a dögvész tavasszal tört ki Athénben és a nyári melegben egyre jobban elhatalmasodott.  Orvosszerét nem tudta senki a dögvésznek.  Az orvosok maguk is elpusztultak.  Mesélik, hogy a kor egyik leghíresebb orvosa, Hippokratesz a dögvész idején Athénbe sietett, hogy a betegséget tanulmányozza, de a gyógyszerét ő sem fedezte föl.  Csak azt ajánlotta sürgősen, hogy az uccákat füstöljék ki alaposan.  Ezt az eszközt sokszor használták azután a középkorban is dögvészek idején.  A dögvész erkölcsi hatása Athénben is olyanforma volt, mint később a középkorban.  A betegektől elmenekültek hozzátartozóik is és sorsukra bízták őket, míg ők maguk vad érzéki orgiákban tobzódtak.

Az erkölcsi elvadulás általánossá lett.  Egyébként számos a athéni család teljesen kihalt s az Athénbe zsúfolt környékbeli népességből is bőven szedte a halál az áldozatokat.  A pestisnek csak az az egy jó oldala volt, hogy a lakedémonok elmenekültek előle Attika földjéről, mert féltek a fertőzéstől.  A dögvész nem is követte a lakedémonokat a Peloponnézoszra, ami eggyel több ok volt arra, hogy a papi párt az istenek büntetését lássa benne, amellyel az átok alatt nyögő Alkmeonidát, Perikleszt büntetik.  Ezt a hitet iparkodtak suttyomban, de részint nyilvánosan is átplántálni a közvéleménybe.  A szörnyű vészt magukkal hurcolták a környékre is az athéni csapatok.  Negyven nap alatt 1500 hoplita halt meg a Potidaia ellen kivonult 4000 közül.  Periklesz sem kerülhette ki a keserves tapasztalatokat.  Száz hadihajóval megindult Epidaurosz ellen s már-már eredménnyel járt volna, mikor kitört a flottán a gyilkos betegség s Periklesz kénytelen volt kudarccal visszatérni Athénbe.  Kezdtek most érvényesülni azok az emberek, akik régóta várták már, hogy nyiltan felléphessenek Periklesz ellen.  Már az epidauroszi expedíció előtt felhasználták azt a babonás hitet, hogy a dögvész az istenek büntetése és Diopeithesz, akinek vallásos dolgokban nagy híre volt, a népgyűlésen azt indítványozta, hogy emeljenek vádat azok ellen, akik az isteneket tagadták vagy új tanokat hirdettek az égitestekről.

A vád Anaxagorász ellen irányult, akit el is ítéltek öt talentumra, mire Anaxagorász kivándorolt Athénból Lampszakoszba, ahol nyugodtan élhetett tovább tanulmányainak.  Ugyanez időtájt fedezték fel azt is, hogy Feidiász, az akropoliszi Athéne-szobor híres művésze, valláselleni vétséget követett el, mert saját magát is rávéste az istennő pajzsára, mint kőhajító harcost.  Ebből tudjuk, hogy a híres művész arcképét hol kellett keresnünk.  A vádindítványt Feidiász ellen elfogadták, miután már előbb egy másik vád eredménytelen maradt.  Egy Menon nevű ember ugyanis azzal vádolta Feidiászt, hogy az istennő köpenyének elkészítésénél sikkasztást és csalást követett el a rábízott arannyal.  Szerencsére a köpenyeget könnyen le lehetett emelni az istennő szobráról s így csakhamar kitűnt a vádaskodás alaptalansága.  De még tovább mentek.  Egy jelentéktelen vígjátékíró, Hermipposz vádat emelt Aszpázia ellen, hogy ő is megveti az isteneket úgy, mint Anaxagorász, sőt mikor athéni nők vannak nála látogatóban, még gonoszabb dolgokat is művel.  Periklesz maga jelent meg a tárgyaláson, hogy védelmezze élete társát és hűséges tanácsadóját.  A gyalázatos támadással szemben nem volt más védelme, mint könnyei.  Az athéni nép nagy elégtétellel látta Periklesz megaláztatásában bírói hivatásának felségét és kegyesen felmentette Aszpáziát a vád alól.

Az epidauroszi szerencsétlen expedíció és a pestis romboló hatása alatt arra is vállalkoztak emberek, hogy magát Perikleszt is megvádolják s ugyanakkor követeket is küldtek Spártába hogy békéért könyörögjenek, de eredménytelenül.  A vádlók között volt a jövő embere is, Kleon, a tímár, aki csakhogy karriert csináljon, elkeseredetten támadta mindig Perikleszt.  Erről a Kleonról írja Arisztotelesz a következőket: “Ez rontotta meg nagyravágyásával leginkább az athéni tömeg erkölcsét, ő volt az első, aki nem tisztességes ruhában és nyugodtan lépett a szószékre, mint a többi ember, hanem bőrkötényben s lármával és gyalázkodással izgatta az athéni népet.” Kleonnak és társainak az erőlködése sikerrel járt.  Az athéni nép 50 talentum bírságra ítélte Perikleszt és megfosztották őt a sztratéga tisztétől.  Ugyanaz a sors érte tehát Perikleszt is, mint hazájának annyi más érdemes fiát.  Minthogy azonban csakhamar belátták, hogy Athén Periklesz nélkül nem Athén többé, nemsokára újra megválasztották Perikleszt sztratégává s minden módon elégtételt akartak szolgáltatni a megbántott férfiúnak.  Ekkortájt történhetett az is, hogy Aszpáziától való fiának megadták a teljes polgárjogot, minthogy Periklesz két idősebb fiát elragadta a pestis.  Periklesz maga indítványozta, hogy szüntessék meg a régi törvényt, amely a polgárjogot a tiszta athéni származáshoz kötötte.

Bizonyára azért tette ezt Periklesz, mert érezte, hogy a dögvész és a háború okozta súlyos veszteségek után az athéni polgárságnak felfrissítésre van szüksége.  Még azt megérte Periklesz, hogy Formion athéni hadvezér, aki néhány hadihajóval elvitorlázott a Korinthoszi-öbölbe, nagy sikereket aratott s hogy az athéniek elfoglalták Potidaiát, a háború egyik okát.  Periklesz maga lassan elsorvadt.  A betegség, amely még nem szűnt meg teljesen, csak jelentékenyen enyhült, átragadt Perikleszre is, akinek szívós szervezetét az előbbi évek keserűségei nagyon megrokkantották.  Ő maga érezte legjobban, hogy nem a régi többé.  Fáradt mosollyal mutatott rá többször arra az amuletre, amelyet az athéni nők akasztottak rá védelmül a betegség ellen.  Mikor már haldoklott s eszméletlenül feküdt s barátai ágya körül a nagy ember érdemeiről beszéltek, Periklesz hirtelen föleszmélt és így szólt suttogva: “Egyebet ne dicsérjetek bennem, csak azt, hogy én miattam athéni embernek sohasem kellett gyászruhát öltenie.” Kr. e. 429 októberében halt meg Periklesz, mikor már harmadfél esztendő óta dúlt Görögországban a végzetes testvérháború.  Periklesz halála után három férfi tódult előtérbe.  Az első Nikiász volt, az óvatos, megfontolt hadvezér, a béke barátja és az arisztokraták híve.  Bár nem tartozott a túlzó irányhoz, de idegenkedett Periklesz új gondolataitól is és szinte babonásan vallásos volt.  Sokkal nagyobb volt a befolyása a már említett Kleonnak, aki a néppárt vezére volt.

A népre különösen nyers beszédeivel hatott, mert olyan látszatot tudott kelteni, mintha bátor ember lenne, aki mindig kertelés nélkül megmondja az igazat.  Voltaképpen pedig hízelgett a népnek, valahányszor alkalma volt rá s különösen később, mikor a bírói zsoldot három oboloszra emeltette föl, vitathatatlan volt a népszerűsége.  A harmadik, aki Kleon pártján állva állandóan a háború mellett kardoskodott, Demoszthenesz volt, vitéz, elszánt férfi és kiváló hadvezér.  A hosszúra nyúló háborúnak csak a főbb eseményeit szükséges említenünk.  A háború negyedik esztendejében, miután a peloponnézosziak szokásuk szerint betörtek megint Attikába s azután visszavonultak anélkül, hogy nagyobb károkat okoztak volna, az történt, hogy Mitilene város vezetése alatt csaknem az egész hatalmas Lezbosz-sziget elpártolt az athéniektől.  Az athéniek először követek útján próbáltak hatni az elpártolt szövetségesre, de mikor ennek nem volt eredménye, negyven hadihajót küldtek ki a sziget ellen.  Ez a hajóhad az első esztendőben nem ért el lényeges eredményt.  A mitileneiek Spártához fordultak segítségért és Spárta be is fogadta Lezboszt a peloponnézoszi szövetségbe, de csak annyit tehetett egyelőre az érdekében, hogy elhatározta, hogy a jövő esztendőben negyven hajót küld Lezbosz segítségére.  Ez 427-ben meg is történt.

De a lakedémon flotta későn érkezett, mert közben az athéniek Pakhesz vezetése alatt újabb hajókat küldtek Lezboszba, amelyek egyesülve a tavaszi negyven hajóval, körülzárták és kiéheztették Mitilenét.  Az éhség oly nagy volt már a városban, hogy az alsóbb néposztályok, mikor a végső szükségben fölfegyverezték őket az athéniek ellen, dárdájukkal vezérük, a lakedemoni Szalaithosz ellen fordultak és kenyeret követeltek tőle, mielőtt harcba vonulnak.  Ennek a következménye természetesen az lett, hogy Mitilene kapitulált.  Az előkelők az istenek oltáraihoz menekültek s csak akkor adták meg magukat, mikor Pakhesz megígérte nekik, hogy nem bántja őket.  Otthon az izgatott néptömeg Kleon indítványára nemcsak azt határozta el, hogy az elfogott arisztokratákat kivégezteti, hanem kimondta, hogy le kell mészárolni az összes felnőtt férfiakat is Mitilenében a nőket és gyermekeket pedig el kell adni rabszolgáknak.  Ezt az üzenetet egy hajóval meg is küldték Pakhesznek.  Másnap azonban megbánta a nép a szörnyű határozatot és Didotosz tanácsára sürgősen egy második hajót küldött Pakheszhez, hogy értesítse őt az újabb elhatározásról.  A hajó szerencsére még jókor megérkezett.  De az elfogott arisztokratákat, a lázadás szerzőit, akik ezernél többen voltak, kegyetlenül kivégeztették.  Földjeiket pedig kiosztották 2700 athéni polgárnak, akik azonban nem telepedtek át Lezboszba, hanem új földjüket bérbe adták lezbosziaknak.  Ez az epizód is bizonyítja, milyen kíméletlen kegyetlenséggel folyt ez a testvérháború.

A spártaiak sem maradtak hátra ezen a téren.  Arkhidamosz spártai király a boiotok segítségével 429 nyarán megtámadta Plateát.  Eleinte tárgyalni kezdett a várossal, mert szerette volna békésen elpártolásra bírni Athéntól.  A plateaiak azonban, minthogy Athén segítséget ígért nekik, elutasították Arkhidamosz ajánlatait, aki erre hozzálátott a város ostromához.  A város vitézül védekezett, mire Arkhidamosz árkosfallal vétette körül Plateát.  Megostromolni nem akarta a várost, mert lehetőleg kímélni akarta a saját harcosait.  Pedig ostrommal bizonyára sikert ért volna el, hiszen Plateában mindössze 400 plateai és 80 athéni harcos volt 110 asszonnyal, akik a kenyérsütésről és háztartásról gondoskodtak.  A város lakosságának zöme ugyanis Athénbe menekült.  Az athéni segítség azonban nem érkezett meg s a plateaiak végül nem tarthatták már magukat tovább.  A legbátrabbak elhatározták, hogy keresztültörnek az ellenfél seregén.  Egy viharos téli éjszakán 220 plateai ki is tört a városból és 212 meg is érkezett közülük szerencsésen Athénbe.  A többieket nemsokára rákényszerítette az éhség a megadásra.  De előbb megállapodtak az ellenséggel abban, hogy nem az ellenségesebb érzületű boiotok, hanem a spártaiak fognak dönteni a város sorsáról.  Öt spártai jelentkezett is a város átadása után, de nagyon sommásan végeztek a plateaiakkal.  Azt kérdezték tőlük, hasznára voltak-e a spártaiaknak vagy szövetségeseiknek ebben a háborúban.

Minthogy, a felelet csak az lehetett, hogy nem, egyszerűen kivégeztették mind a 225 plateait.  A várost pedig a Héra-templom kivételével földig lerombolták.  A háború kilenc esztendő óta tartott már pusztító csatározások között és mindkét fél nagyon ki volt merülve.  Egyévi fegyverszünetet kötöttek tehát az ellenfelek 423 elején s azt remélték, hogy a fegyverszünet békéhez fog vezetni.  De csalódtak.  A spártai Brazidász nem sokat törődött a fegyverszünettel s néhány athéni szövetséges várost elfoglalt.  Elhatározták tehát az athéniek, hogy folytatják a háborút s 422-ben Kleont választották meg hadvezérré, aki egy kisebb hadi sikere óta nagyon bizakodott önmagában és 30 hajóval megindult a Sztrimon torkolatához.  Brazidász kelepcébe csalta őt és súlyosan megverte, 600 athéni hoplita vesztette életét a harcban, míg a spártaiaknak csak hét halottjuk volt.  Köztük volt azonban Brazidász is, aki egymaga fölért egy sereggel.  Elesett ebben a harcban Kleon is.  Brazidász és Kleon volt az a két államférfi, akik állandóan harcra tüzeltek, egyik a spártaiakat, másik az athénieket.  Haláluk után Nikiász befolyása alatt béke jött létre azon az alapon, hogy mindkét fél visszaadja a másiknak azt, amit a háború alatt elfoglalt.  A békét, amelyet Nikiász nevéről neveztek el, ötven évre kötötték meg.  De nemsokára becsvágyó férfiak kerültek mindkét állam élére, a háború nemsokára újra kitört.

A peloponnézoszi háborúnak ezt az első részét, minthogy kezdetben Arkhidamosz spártai királyé volt a vezető szerep, arkhidamoszi háborúnak szokta nevezni a történelem.  Kleon halála után az athéni népnek eleinte Nikiász volt a kedvence, akinek a békét köszönhette.  De Nikiász mellett előtérbe nyomult a demokratapártnak egy új vezére is, Hiperbolosz, aki mint Kleon, szintén iparos, még pedig lámpakészítő volt.  Hiperbolosznak azonban csakhamar veszedelmes versenytársa támadt Alkibiádeszben, a nép egy másik kedvencében, akit a természet pazarul megáldott testi és lelki kiválósággal, csak egyet tagadott meg tőle, a bölcs mérséklés adományát, a saját magán való uralmat.  Alkibidiádesz Kleiniásznak a fia volt, aki a perzsa háborúkban kitüntette magát és a koroneiai csatában elesett.  Anyja révén rokona volt Periklesznek, aki Alkibiádeszt és öccsét a saját házába fogadta és ott neveltette.  A régi írók mind kiemelik Alkibiádesz szépségét, amely megmaradt késő öregségéig.  Természetes, hogy már szépségével is nagy hatást tett az athéni népre, amelynek szemét a természet és a művészet egyaránt hozzászoktatta a szép kedveléséhez.  Amint Periklesz házában az asszonyok minden neveletlenséget elnéztek a szép ifjúnak, sőt gyönyörködtek is benne, éppúgy kegyébe fogadta a nép is a szoborszerű, kedves és bolondos ifjút s később a gőgös és pompázó férfit, aki éppoly kitűnő szónok volt, mint nagybátyja, Periklesz.

Sok jellemző történet maradt ránk Alkibiádeszről, amelyek közül néhányat elmondunk, mert jobban megismertetik Alkibiádeszt akármennyi száraz adatnál.  Egy ízben be akart menni Perikleszhez, de nem eresztették be, mert Periklesz éppen azon gondolkozott, hogy elszámoljon valamiről az athéni népnek.  Alkibiádesz e szavakkal távozott: “Sokkal okosabb volna, ha azon törné a fejét, hogyan ne számoljon el az athéni népnek.” Az értelmesebb polgárok nem is voltak megelégedve Alkibiádesszel.  Joggal korholták őt sok mindenért.  Makacssága, önzése városszerte ismeretes volt.  Kicsapongó életet folytatott, amely a tisztes polgárokat megbotránkoztatta.  Feltűnést hajszolt és nagyzolt mindenben, csakhogy reklámot csináljon saját magának.  Már kora ifjúságában kíméletlen nagymestere volt az önreklámnak.  Vásárolt egyszer egy nagyon szép, nagy kutyát 70 mináért, körülbelül 7000 pengőért.  Ennek a kutyának egy szép napon levágatta a farkát.  Mikor az egész világ szidta őt ezért és joggal sajnálta a szegény kutyát, Alkibiádesz nevetve így szólt: “No lám, teljesen elértem célomat: azt akartam csak, hogy az athéniek beszéljenek rólam.” A reggelig tartó dáridókról Alkibiádesz sohasem hiányzott.  Uj meg új szerelmi történeteivel állandóan tele volt a város.  Emellett nagyon derék, tisztességes felesége volt, unokája a Kimon idejéből jól ismert Kalliásznak.

Férjének ledér élete annyira elkeserítette Hipparétét hogy végül, bár gyöngéden szerette urát, otthagyta és bátyjához menekült.  El akart válni az urától s el is készítette már a válást kérő beadványát.  Ezt azonban az athéni jog szerint személyesen kellett átadni az arkhonnak.  Mikor Hipparéte a tárgyalásokra kitűzött napon személyesen megjelent az arkhon előtt, beállított Alkibiádesz is és minden teketória nélkül egyszerűen karjára emelte feleségét s a nézők nevetése közepett hazacipelte őt.  Hipparéte ezután haláláig ott is maradt férje mellett.  Fényűző kedvtelései közé tartozott a feltűnő, drága ruhákon kívül a szép kocsik és paripák szeretete is.  Ő maga hét versenykocsit küldött az olimpiai játékokra, amit még királyok sem tettek soha előtte és háromszor győzött is a versenyeken.  Ez akkor történt, amikor nyilvánosan szerepelt már a közéletben.  Politikai hajlamai Spárta felé vonzották Alkibiádeszt, mert szíve mélyén oligarkha volt.  Mégis bántotta, főképp a hiúságát sértette, hogy a Spártával kötött béke alkalmával az ő véleményét senki sem kérdezte meg.  Ez elégtételt kívánt.  Mindenekelőtt kivitte azt, hogy Athén szövetséget kötött Argosszal.  Ez a szövetség azért volt fontos, mert Argosz és Spárta között az a harminc évre szóló fegyverszünet, amelyet még Kimon idejében kötöttek, éppen akkoriban, 420-ban járt le.  Alkibiádesz személyesen ment el a Peloponnézoszra, hogy ott izgasson a spártaiak ellen.

A spártaiak 418-ban 11.000 főnyi sereggel két ízben kiküldték Agisz királyukat Argosz ellen, aki Mantineia mellett meg is verte az argoszi szövetséges hadakat.  A halottak között volt kétszáz athéni is.  Nikiász békéjének harmadik esztendejében történt ez.  Minthogy azonban az athéniek úgyszólván inkognito harcoltak Spárta ellen, Athén és Spárta szövetsége egyelőre nem bomlott fel, noha az argosziak is szövetkeztek Spártával és egyidőre oligarkhikusan rendezkedtek be.  Alkibiádesz kudarca és Nikiász állandó Spárta-barátsága, arra bírta Hiperboloszt, hogy 417-ben cserépszavazásra hívta fel a népet.  Azt remélte, hogy így egy csapásra szabadul mind a két versenytárstól.  A szavazás eredménye azonban óriási meglepetést keltett.  Nikiász és Alkibiádesz hívei ugyanis titokban szövetkeztek és Hiperbolosz ellen szavaztak, úgyhogy nagy többséggel Hiperboloszt száműzte az athéni nép.  Minthogy ez az eredmény teljesen kompromittálta a cserépszavazást, hallgatagon mellőzték és soha többé nem éltek vele.  A következő évben az jutott az athéniek eszébe, hogy méltóságukat sérti, hogy a kis Melosz szigete, amelyet hajdanában a lakedemonok gyarmatosítottak, nem csatlakozik az athéni szövetséghez.  Igy aztán 38 hajón 2700 hoplita és 320 íjász vonult a sziget ellen, amely régi jogára hivatkozott, hogy azt tehet, amit akar.  De az athéniek durván így feleltek neki: “Nem a jogról van szó, hanem a hatalomról és annak az államnak az előnyéről, amelyiké a hatalom.” Minthogy a melosziak mégis ragaszkodtak a jogukhoz, az athéniek barbár kegyetlenséggel bántak el velük.  Az összes férfiakat megölték, az asszonyokat és gyermekeke pedig eladták rabszolgákul s a szigetet felosztották ötszáz athéni gyarmatos között.  Ez a dicstelen vállalkozás minden szimpátiát elvont az athéniektől.

A sziciliai hadjárat.

Mihelyt az athéniek valamelyest összeszedték magukat a peloponnézoszi csapások után, nyomban érdeklődni kezdtek a sziciliai dolgok iránt, mert a tíz évig tartó háború dacára sem igen fogyatkozott meg Athén nagyhatalmi állása Görögországban.  Sziciliában Szirakuza, ez a dór és korinthoszi gyarmatváros uralkodott, amelyhez csatlakozott a szintén dór Szelinunt is.  Az alsó-itáliai és sziciliai városokban általában nagyobb volt a vonzalom Spárta, mint Athén iránt, mert míg Athén demokrata állam létére kíméletlenül bánt gyarmataival, addig Spárta a Peloponnézoszon kívül ok nélkül nem háborgatott soha senkit.  Ebben az időben Szelinunt viszályba keveredett a valamivel északabbra fekvő Szegesztával, amelynek lakosai részint ősi szigetlakók, részint karthágói szemiták voltak.  A szegesztaiak Athénhez fordultak segítségért.

Nikiász ellenezte a vállalkozást, Alkibiádesz pártolta.  A népgyűlés elhatározta, hogy bizottságot küld ki Szegesztába, hogy megvizsgálja, érdemes-e Szegesztát támogatni.  Az eredmény biztató volt.  A bizottság a magányosok házaiban nagy pompát látott, Afrodite Erix-hegyi szentélye pedig tele volt arannyal és ezüsttel.  Különösen imponált a bizottságnak a sok arany és ezüst asztali felszerelés, amelyet lakomákon minden házban láttak.  Ezenkívül hoztak magukkal Szegesztából mingyárt hatvan talentum készpénzt is, hogy legyen miből kifizetni 60 hadihajó legénységének első havi zsoldját.  A becsületes férfiak nem vették észre, hogy ugyanazt az asztali felszerelést mutatták meg nekik minden házban s hogy a 60 talentum Szegeszta összes készpénze volt.  Az athéni nép erre elhatározta a segítő expedíciót és vezérekül Alkibiádeszt, továbbá a vitéz és tapasztalt Lamakhoszt és végül az ellenkező Nikiászt választotta meg.  Nikiász még ekkor is hevesen ellenezte a vállalkozást, de hiába.  Száz hadihajót és 5000 hoplitát szavazott meg a népgyűlés a megfelelő számú könnyű fegyveresekkel.  Mindez 415 márciusában történt.  Az athéniek elvesztették józanságukat s abban bizakodtak, hogy a dúsgazdag Szicilia meghódításával új aranykor fog kezdődni rájuk nézve.  Két hónapig tartott már a lázas készülődés, amikor különös esemény izgatta fel még jobban a már amúgy is izgatott kedélyeket.  A vásártéren, a szentélyek előtt, az uccákon a polgárok házai előtt négyszögletes pilléreken Hermesz istennek a mellszobrai állottak, aki az uccáknak és a forgalomnak védő istene volt.

Május 11-én hajnalban az összes Hermesz-szobrok össze voltak törve s a szoborfejek romjai ott hevertek a pillérek mellett.  Az athéniek vallásos érzését különösen az háborította fel, hogy a bűnt feltétlenül többen, sokan követték el s mégsem volt a bűnösöknek semmi nyoma.  A népgyűlés kimondta, hogy az első följelentést ebben az ügyben 10.000 drakhmával fogják jutalmazni.  Ez is eredménytelen volt.  Peizandrosz, az oligarkhák pártvezére erre azt indítványozta, hogy fogják pörbe mindazokat az embereket, akik vallástalanságukról ismeretesek, akkor majd nyomra jutnak.  Megint hetek teltek el s a flottának már indulnia kellett volna.  Népgyűlést hívtak össze, hogy a hadvezérek jelentést tegyenek eddigi tevékenységükről s megkapják teljes felhatalmazásukat az indulásra és a háborúra.  A népgyűlésen felállt egy polgár és ünnepélyesen kijelentette, hogy Alkibiádesz vezetése alatt nem érhetnek el eredményt az athéniek, mert Alkibiádesz istentelen ember, aki a kicsapongásairól hirhedt Pulition házában majmolta és megcsúfolta az eleuziszi titkos istentiszteletet.  Egy rabszolga tanuskodott róla, hogy ott látta Alkibiádeszt is.  A vád hírére sok ember megszökött Athénból.  Sokat elfogtak, vagyonukat elkobozták és némelyeket ki is végeztek.  A vádlottak részint Alkibiádesz pártjához tartoztak, részint az ellenpárthoz.  Végül nyiltan vádat emeltek Alkibiádesz ellen is.

Azt hitték, hogy most már a flotta Alkibiádesz nélkül fog elvitorlázni s azután majd könnyen végezhetnek odahaza Alkibiádesszel.  De nem így történt.  A flotta legénysége vonakodott Alkibiádesz nélkül elindulni, ez pedig azt követelte, hogy azonnal vizsgálják meg az ügyét és döntsenek sorsáról.  Ez nem volt ínyére Alkibiádesz ellenségeinek s azt indítványozták, hogy mindenekelőtt intézzék el a sziciliai expedíciót, majd azután tárgyalják Alkibiádesz ügyét.  A nép Alkibiádesz akarata ellenére így is döntött és a flotta 415 júliusában elindult Athénból.  Ez volt a béke után Athén első nagyobb vállalkozása.  Csak most látszott tisztán, milyen nagy haderőt mozgósított Athén Szicilia ellen.  A flotta 134 hadihajóból állt, amelyek közül 34-et a szövetségesek, állítottak ki.  A sereg magva 5100 hoplita volt.  Ezenkívül minden hajónak 190 legénye volt.  A krétai íjasokkal és a rhodoszi parittyásokkal kerekszámban 36.000 főre tehetjük az athéni haderőt.  Nagyszabású vállalkozás volt tehát és Athén nagyszerű eredményben reménykedett.  Persze a hadvezéreknek eszük ágában sem volt beérni azzal, hogy az expedíció okát, Szegeszta és Szelinunt viszályát rendezzék.  Szirakuzát kellett mennél gyorsabban elfoglalni, mert innen aztán könnyen meg lehetett hódítani az egész szigetet.  Ez volt Lamakhosznak, a terve.  Nikiász ennek éppen az ellenkezőjét akarta: védjék meg a várost, amely Athén segítségét kérte s azután térjenek haza.

Alkibiádesz terve az volt, hogy előbb szerezzenek szövetségeseket és szigeteljék el Szirakuzát, amely így mint érett gyümölcs, harc nélkül fog az athéniek ölébe hullani.  A legcélszerűbb terv Lamakhoszé volt, mégis Alkibiádeszét fogadták el akinek alkalma nyílt így arra, hogy tüntessen személyével és diplomáciai ügyességével a sziciliai városokban.  Alkibiádesz tervéhez azonban idő kellett s eközben Szirakuza megerősödött, a görög sereg ellátása pedig egyre nagyobb nehézségekbe ütközött.  Egyébként csakhamar kitűnt, hogy a sziciliai városok nem igen hajlanak a szép szóra.  Legalább az első várost, Katanát erőszakkal kellett elfoglalniok.  Mikor innen Kamarina elé vonultak, megjelent Katanában egy athéni hajó, a Szalaminia, amely azért jött, hogy Alkibiádeszt hazaszállítsa, ahol felelősségre akarták őt vonni.  Odahaza ugyanis a sereg elvonulása után Alkibiádesz ellenségei mindent megpróbáltak, hogy a nép hangulatát megváltoztassák.  Végehossza nem volt a vádaskodásoknak.  Végül újra vádat emeltek Alkibiádesz ellen az eleuziszi istentisztelet kicsúfolása miatt s a nép régebbi határozatával ellentétben vád alá helyezték Alkibiádeszt és visszahivatták Sziciliából.  Alkibiádesz vissza is indult Athénbe saját hajóján a Szalaminia nyomában, de útközben megszökött és Argoszba menekült.  Athénben a Szalaminia visszaérkezése után Alkibiádeszt halálra ítélték.

Alkibiádesz erre úgy, mint régebben Themisztoklesz, átpártolt az ellenséghez, de azzal az eltökélt szándékkal, hogy tőle telhetően ártani fog hazájának.  Legelőször rábírta Spártát, hogy küldje ki legjobb hadvezérét, Glipposzt Szirakuzába és Szirakuza segélykérő követével rábeszélte a spártaiakat arra, hogy bontsák fel a Nikiász-féle békét.  Agisz spártai király 413-ban meg is szállta Dekeleia erődjét, amely Athéntól északkeletre feküdt.  Alkibiádesz ezzel a két cselekedetével előkészítette hazájának a bukását.  Az óvatos Nikiász eközben elfoglalta Hikkarát, Szegesztából még 30 talentumot kisajtolt s azután serege nagyobb részével Katanába vonult téli szállásra.  A szirakuzaiak, akik eleinte megrémültek a hatalmas athéni seregtől, most csúfolódni kezdtek a tehetetlen ellenségen és többízben, bár sikertelenül, meg is támadták a görög tábort.  A tél folyamán szünetelt az ellenségeskedés.  Szirakuzát még jobban megerősítették s követeket küldtek Spártába és több más városba segítségért.  Fővezérül pedig a kiváló Hermokrateszt választották meg.  Végül az athéni sereg Lamakhosz sürgetésére 414 tavaszán erélyesen hozzálátott Szirakuza ostromához.  Az ostromban elesett Lamakhosz s ez pótolhatatlan veszteség volt, mert a lassú és óvatos Nikiász nem termett rá a nehéz feladatra.  Sikerült eközben a spártai Gilipposznak is 2000 emberrel bejutnia az ostromlott városba és csakhamar keresztültörte az athéniek ostromló vonalát.

Nikiász 414 őszén keserves levelet írt Athénbe, amelyben elmondta siralmas helyzetüket és kérte, hogy hívják őt vissza állásából.  Vagy hagyják abba a vállalkozást, vagy küldjenek óriási segédcsapatokat.  Az athéniek az utóbbi tanácsra hallgattak.  Még 73 hadihajót szereltek föl 5000 hoplitával és nagyszámú könnyű fegyveressel s a sereg élére Demoszthenoszt és Eurimedont állították.  Mielőtt az új sereg Szirakuzába érkezett volna, a szirakuzaiak tengeri csatára kényszerítették Nikiászt.  Nikiász győzött ugyan a tengeren, de ezalatt Gilipposz elfoglalta az athéniek szárazföldi táborát és az athéniek hadi készleteit.  Nemsokára ezután egy második tengeri ütközetben súlyos vereségett szenvedtek az athéniek s a vállalkozásnak már vége is lett volna, ha éppen akkor meg nem érkezik Demoszthenesz és Eurimedon a segítő csapatokkal.  Demoszthenesz mindenekelőtt a város, mellett fekvő veszedelmes fennsíkot akarta visszafoglalni, amelyet a szirakuzaiak időközben jól megerősítettek.  Az athéni sereg fel is jutott a fennsíkra, de az éjjeli homályban, mert nem tudtak jól tájékozódni, a szirakuzai felmentő sereg elől a görögök visszaszorultak a fennsík lejtőjére s eközben 2500 embert veszítettek ezen az egy éjszakán.  Demoszthenesz erre lemondott Szirakuza ostromáról s el akart vonulni a szerencsétlenség színhelyéről.  De Nikiász, aki félt a súlyos felelősségtől, két szóval győzött a haditanácsban Demoszthenesz javaslata ellen.

Minthogy azonban Szirakuza csapatai és flottája napról-napra erősödött, Nikiász is beleegyezett Demoszthenesznek abba az indítványába, hogy vonuljon vissza a sereg egyelőre Katanába s ott várja be a kedvező fordulatot.  Azon az éjszakán, amikor el akartak indulni, holdfogyatkozás támadt, amire Nikiász rögtön abbahagyatta a visszavonulást.  A papok és jelmagyarázók kijelentették, hogy háromszor kilenc napra feltétlenül el kell halasztani az indulást.  A szirakuzaiak azonban nem várták be a 27 napot, hanem 76 hajójukkal megtámadták a 86 hajóból álló athéni flottát és le is győzték.  Eurimedon is elesett az ütközetben.  Azután elzárták a kikötő bejárását egymáshoz láncolt hajókkal, úgyhogy az athéni hajóhad beszorult a kikötőbe.  Az athéniek megpróbálták ugyan keresztültörni a blokádot, de sikertelenül s végül már csak hatvan hajójuk maradt.  Minthogy a hajók legénysége lázongani kezdett, a vezérek kénytelenek voltak elhatározni, hogy szárazföldön fognak visszavonulni.  A hajóhadat elégették s azután megkezdték a visszavonulást.  Körülbelül 40.000 ember indulhatott meg a betegekkel és sebesültekkel Nikiász és Demoszthenesz vezetése alatt.  Borzasztó visszavonulás volt ez a nagy melegben az ellenséges területen.  A betegeket és sebesülteket csakhamar el kellett hagyniok útközben zsákmányul a diadalittas, irgalmatlan ellenségnek.

Az első nap mindössze egy mérföld utat tett meg a kimerült, elbátortalanodott, éhező sereg.  Az ellenség nagy veszteség nélkül akart döntő diadalt aratni az athénieken.  Nem zavarták hát a pihenőket, hanem megszállták az Akre felé vezető utat, amely mély hegyszakadék között kígyózott fölfelé egy magas fennsíkra.  Mikor másnap az athéniek ezt észrevették, délnek fordultak s így egyelőre megszabadultak az ellenségtől.  De nemsokára megint nyomukban volt az ellenség.  Az athéniek ekkor már két seregre szakadtak.  Először Demosztheneszre bukkant az ellenség, akit megadásra kényszerített, azután utólérték Nikiászt és ő is kénytelen volt seregestül megadni magát.  Mind a két hadvezért kivégezték.  A sereget pedig kőbányákba sorozták be dolgozó és agyonkínzott rabszolgáknak.  Néhányan megmenekültek és a vidéki szikulok között találtak menedékhelyre, akik gyűlölték Szirakuzát.  Voltak, akiket az mentett meg, hogy tudtak idézni Euripidesz műveiből, akit Sziciliában nagyrabecsültek.  Ezeket a műveltebb családok nevelőkül alkalmazták.  A sok eltűnt és elveszett polgárról Athénben később ezt szokták mondani: “Vagy meghalt, vagy tanító Sziciliában.” Borzalmas volt a sziciliai hadjárat kudarca.  De Athén megérdemelte, mert ez volt a büntetése a sok ártatlanul kiontott vérért.  Nem ok nélkül emlékezik meg Thukididesz, a peloponnézoszi háború történetírója is a sziciliai vállalkozás előtt Athénnek Melosz szigetén elkövetett erőszakosságairól.  Azt bizonyítja ez, hogy a kiváló történetíró is hitt a büntető és bosszuló istenségben.