A perzsa-görög háborúk.

A perzsa-görög háborúk.

A jón városok lázadása világossá tette, hogy a kisázsiai gyarmatok és a görög anyaország között erős politikai kapcsolat van, amely a görög gyarmatok Perzsiától való függetlenségé veszedelemmel fenyegeti.  Ezenkívül nyilvánvaló volt az is, hogy a hellén országok kereskedelmi szempontból nagyon fontosak Perzsia nyugati tartományaira.  Mindez Görögország irányította szakadatlanul a perzsa király figyelmét.  be kellett látnia, hogy nyugati tartományai birtokának csak úgy örvendhet biztonságban, ha elfoglalja az Égei-tenger egész partmellékét.  Ami e határokon túl van, az már kevésbé érdekelhette a perzsákat.  Ott új világ kezdődött, míg Kis-Ázsia és Görögország között egyre élénkebb lett a kereskedelmi forgalom évszázadok óta.

Igy érlelődött, egy pár év alatt Görögország meghódításának a gondolata a perzsa királyban.  A nagy vállalkozást ott kezdte meg, ahol a jón lázadás előtt félbehagyta.  S perzsazsoldban álló föníciai flotta Kr. e. 493-ban leigázta a Propontisz mellett és a thrák Kherzonnésoszon lévő görög városokat s eközben gyülekeztek a szárazföldi csapatok, hogy a következő esztendőben megkezdjék az erőteljes előnyomulást.  A csapatok élére Dáriusz saját vejét, Gobriász fiát, a még elég fiatal Mardonioszt állította.  Fiatalsága volt az oka, hogy sok olyan újításba belement, amely nem egyezett meg a Szárdeszi szatrapával, Artafernesznek eddig követett politikájával.  Jóniában elcsapta több helyütt a görög városok tirannuszait és demokratikus kormányformát létesített, hogy ilyenképpen elviselhetőbbé tegye a parti városok nyughatatlan lakosságára a perzsa főuralmat.  Mardoniosz, miután csapataival együtt hajókon átkelt a Helleszpontoszon, ugyanazon az úton, amelyet öregebb tisztjei még jól ismertek, Thrákián keresztül nyomult előre.  A jón lázadás alatt sok minden elveszett, amit most újra meg kellett hódítani.  Oly gyorsan, amint Mardoniosz szerette volna, nem ment az előnyomulás.  De nagy eredmény volt már az is, hogy Makedónia ellenállás nélkül meghódolt a perzsa királynak, noha 498 óta ugyanaz az Alexandrosz uralkodott Makedóniában, aki annak idején, mikor a perzsák először jártak ott, a perzsa követséget egyszerűen eltétette láb alól.  A ravasz Alexandrosz most annyira ment, hogy húgát feleségül adta Megabizosz egyik fiához, s így erős összeköttetései támadtak a perzsa udvarnál.  A követek rejtelmes sorsát régen elfelejtették.

Emellett azonban volt gondja Alexandrosznak arra is, hogy titokban paktáljon a hellénekkel is.  Mardoniosz ennélfogva meg lehetett volna elégedve elért sikerével, ha a 492-ik esztendő annyira előre nem haladt volna, hogy a sikerek kiaknázása már-már lehetetlenné vált.  Aztán meg szerencsétlenségek is meghiúsították a perzsa sereg továbbnyomulását.  Ugyanis a perzsa flottát, amely a part mentén nyomról-nyomra kísérte a szárazföldi sereget az Áthosz-félszigetet vitorlázta körül, erős északi szél kapta hátba, amely szörnyű pusztítást okozott a flottában.  Herodotosz szerint 300 perzsa hajó tönkrement és 20.000 főnyi legénység életét veszítette.  S ugyanakkor sikerült egy thrákiai vad, hegylakó törzsnek egy éjszakai megrohanás alkalmával érzékenyen megzavarni a szárazföldi perzsa hadsereget is.  Mardoniosz bosszút állt ugyan a barbárokon, mindazonáltal a szenvedett kárt nem pótolhatta és kénytelen volt visszafordulni, mert arra nem készült, hogy az egész telet idegen országban töltse.

A perzsák második felvonulása a görögök ellen.  A marathoni csata.

Mardoniosz hivatkozhatott arra, hogy Makedóniáig előnyomult, bárha Athént nem érte is el teljesen.  Dicsekedett is ezzel később egy ízben Xerxesz tanácsában.  Perzsa térviszonyok szerint ugyanis Athén tőszomszédságában volt már Makedóniának.

Dáriusz azonban nem igen volt elragadtatva hadvezérének a sikereitől, mert ez időtől fogva Mardoniosz kegyvesztetté lett.  Hogy Athén - Spárta semlegességével ellentétben - miért vett részt a jón lázadásban, annak egyik oka lehetett az is, hogy Artafernesz nem sokkal előbb azt a felszólítást intézte Athénhez, hogy fogadja vissza az 510-ben elűzött Hippiászt és családját.  Különös kívánság volt ez és teljesíthetetlen Athéntól, amely hosszú, áldatlan harcok árán rázta le a tirannuszok uralmát.  Mardoniosz felvonulásában az agg Hippiász nem vett részt, valószínűleg azért, mert nem remélte, hogy Mardoniosz, aki Jóniában demokratikus szellemnek adta jelét, Hellászban pártolná a tirannuszok uralmának visszaállítását.  Ellenben a perzsák második felvonulásában Görögország ellen, amelyet Dátisz és Artafernesz vezetett, a szigeioni agg zsarnok is résztvett, mint útmutató és tanácsadó.  A történelem a két új perzsa vezér egyikéről sem jegyzett fel sokat.  Dátisz az idősebb méd származású volt s föltétlenül ő volt a jelentékenyebb hadvezér.  A másiknak az volt minden érdeme, hogy fia volt a már ismert szárdeszi szatrapának s így unokaöccse volt Dáriusznak.  Bizonyos, hogy a 490.  esztendei hadjárat nemcsak azért különbözött Mardoniosz felvonulásától, mert mások voltak a vezérek, hanem azért is, mert sokkal óvatosabban készítették elő és bizonyos aggodalommal hajtották végre.  Az előkészületet jellemzi hogy 491-ben heroldokat küldtek ki a görög szigetekre és magába Hellászba is, hogy a hódolás jeléül földet és vizet kérjenek a hatóságoktól.

Különös, hogy ilyen heroldokat küldtek Athénbe is, holott Dáriusz naponta figyelmeztette magát Athénre, és Spártába is, holott tudták a perzsák, hogy Spárta annak idején szövetkezett a szkithákkal Dáriusz és a perzsák ellen.  A heroldoknak valószínűleg az volt a feladatuk, hogy kémleljék ki az ellenséges országokat.  Bizonyos, hogy mind a két nagy görög államban barbár módra fogadták a perzsa király követeit.  Egyszerűen bedobták őket valami posványos szakadékba vagy kútba, azzal a megjegyzéssel, hogy ott bőven szerezhetnek maguknak földet is, vizet is.  Akadtak görög területek, ahol szívesen látták a követeket, különösen az Égei-tenger szigetein, mert itt persze a legveszedelmesebb volt a perzsa túlerő.  Csak Naxosz makacskodott s az lett a büntetése, hogy a perzsa flotta, mikor Naxosz alá ért, a sziget fővárosát felégette.  Euboia és fővárosa, Eretria szintén nem igen számíthattak Dáriusz irgalmára.  Egina nyomban megadta a követeknek azt, amit kívántak, ami természetesen nagy felháborodást keltett Athénben s az athéniek nyomban vádat is emeltek Egina ellen a lakedemoni királyok előtt.  Ebből is kitetszik, hogy akkoriban Spártát tekintették a Hellász vezető államának és tiszta fogalmuk volt az embereknek a görögül beszélők összetartozásáról.

Kleomenesz spártai király örült a kínálkozó új vállalkozásnak és Eginába ment azzal a követeléssel, hogy adják ki neki azokat a bűnösöket, akik a perzsa királynak megígérték Egina hódolását.  Eginában azt felelték neki, hogy nem teljesíthetik a kívánságát, mert ő csak az egyik király s így nem képviselheti a spártai kettős királyságot.  Ezt a választ a másik spártai király, Demaratosz ajánlta Eginának, aki halálos ellensége volt Kleomenesznek.  Kleomenesz csakhamar kitalálta a szofista válasz nyitját s nem tétovázott egy pillanatig sem azzal az elhatározásával, hogy lerázza a nyakáról kellemetlen királytársát.  Demaratosz atyja egyszer régebben, mikor borközi állapotban volt, olyanformát fecsegett, hogy fiát nem tartja törvényes trónörökösnek.  Kleomenesz ebbe kapaszkodott bele.  Rábírta az Euripontidák egyik oldalágából származó Leotikhideszt, hogy emeljen vádat Demaratosz ellen.  S amikor megindult a pör, kérdést intézett a delfi jósdához is a dologra vonatkozólag.  A jósda - bizonyára csengő arany fejében - azt felelte, hogy Demaratosz jogtalan király, azért le kell mondania a trónról Leotikhidesz javára.  Ez meg is történt és Demaratosz a perzsa udvarhoz fordult.  Kleomenesz most újra beállított Eginába, még pedig ez alkalommal királytársával együtt s az eginaiak tíz túszt adtak neki annak kezességéül, hogy ezentúl jól fognak viselkedni.  Kleomenesz a túszokat Egina akarata ellenére azonnal kiszolgáltatta az athénieknek.

Nemsokára kiderült azonban, hogy milyen üzleti kapcsolat volt a delfi jósda és Kleomenesz között, mire Kleomenesz megszökött Spártából és fellázította az arkádiaiakat Spárta ellen.  Erre Spárta félelmében visszahívta őt, meg sem büntette, sőt visszaadta neki királyi méltóságát is.  Azt beszélik, hogy később megőrült és öngyilkos lett.  Herodotosz nem írta meg, hogy milyen nagy volt az a perzsa hadsereg, amely 490 tavaszán Kilikiában gyülekezett Görögország ellen.  A perzsa flotta hajóit azonban hatszázra teszi, amelyeken a hadsereg átszállítása történt.  A későbbi görög történetírók számadatai is ingadozók.  Némelyek 100.000 gyalogosról és 10.000 lovasról írnak, mások 500, sőt 600 ezer embert említenek.  Ha a görög hadihajók legénységének átlagát, száz embert veszünk a számítás alapjául, akkor 60.000 főre tehetjük a perzsák számát.  A perzsa flotta Dátisz és Artafernesz vezetése alatt először Számoszba s onnan Naxoszba vitorlázott.  Ez utóbbit elpusztították a perzsák.  Azután Délosz szigetére vitorláztak, ahol bántatlanul hagyták a lakosokat és az épületeket, sőt Dátisz nagy áldozatot is mutatott be Apolló híres templomában.  Ezzel azt akarta jelezni, hogy a perzsák nem akarják bántani a görögök ősi hitét.  A legközelebbi cél Euboia volt, ahol először Karisztosz városa esett el.  Azután a fővárosra, Eretriára vetették magukat a perzsák.  Hat napig védekeztek a város lakói, de azután árulás következtében kapituláltak.  A várost az ellenség lerombolta és kipusztította.

A lakók nagy részét lekaszabolták, a többit fogságba hurcolták.  És most következett Attika!  Természetesen Hippiász adta az útbaigazítást, mert ismerte a vidéket s mert a saját uralmának helyreállítása függött a perzsa hadjárat sikerétől.  Az ő tanácsát követték a perzsák, mikor Athéntől északkeletre a marathoni síkon szálltak partra.  Athénben elhatározták, hogy nem várják be az ellenséget a város falai között, úgy mint Eretriában tették, hanem szembeszállnak a perzsákkal a marathoni sík mezőn.  Míg az agg Hippiász arra számított, hogy a sík mező kedvező harctér lesz a perzsa lovasság számára, az athéniek nagyon jól tudták, hogy a síkságon lévő bokrok és facsoportok meg fogják gátolni a lovasság szabad kifejlődését s arra építettek, hogy a gyalogság harca fog dönteni és ember-ember ellen fog harcolni, mint a birkózó iskolában.  És Hippiász talán arra is számított, hogy Marathon vidékének a népe, amely valaha hűséges volt hozzá és családjához, most is a pártjára fog kelni neki.  De Athénben jól tudták, hogy a tirannusz elűzése óta két évtized telt el már, s az új nemzedék nem is ismeri a régi pártoskodás nagy alakjainak a nevét sem.  A sztratégák döntő tanácsában a komoly, tapasztalt Miltiádesz a nyilt támadást ajánlotta s ennélfogva a többi sztratéga Miltiádeszra bízta a fővezérséget.  Ki volt Miltiádesz?  Hajdan Peizisztrátosz uralkodásának ellenségei közül kimagaslott egy Miltiádesz nevű athéni.

Ennek a Miltiádesznek sehogy sem volt maradása Athénben, mert féltette az életét.  Egyszer dolonkosziak érkeztek Athénbe a thrák félszigetről, akik visszatérőben voltak a delfi jósdától, ahol tanácsot kértek az istentől, ki legyen jövendő uralkodójuk.  Miltiádesz gondolatokba mélyedve házának kapujában ült, mikor észrevette az idegeneket.  Barátságosan behívta őket házába s megvendégelte őket.  Az idegenek odabent Miltiádeszt nagy ámulatára királyuknak üdvözölték, mert a delfi jósda azt felelte nekik, hogy azt válasszák meg királyuknak, aki először fogadja be őket barátságosan a hajlékába.  Miltiádesz megnyerte vállalkozásához Peizisztrátosz beleegyezését, aki szívesen szabadult ellenfelétől.  Az agg Szólon is baráti tanáccsal és jókívánságokkal bocsátotta őt útra.  Az ész és a szerencse kísérte Miltiádeszt, aki szilárd uralmat alapított a thrák Kherzonnézoszon.  Tekintélye csakhamar úgy megnövekedett, hogy oly hatalmas uralkodó is, mint Krőzosz volt, versengett a barátságáért.  Mikor meghalt, gyermektelen lévén, két unokaöccsére, Sztezagoroszra és a hasonló nevű Miltiádeszra hagyta országát.  Ez a második Miltiádesz merész vállalkozásokba kezdett a perzsák ellen, de Dáriusz első hadjárata a szkithák ellen minden tervét halomra döntötte, sőt magát is arra kényszerítette, hogy akarata ellenére csatlakozzék a perzsa sereghez.

Mikor Dáriusz a maga szabta határidőn belül nem tért vissza a Dunához, Miltiádesz tanácsolta legelőször, hogy rombolják le a nagy hajóhidat.  Tudta ugyanis, hogy ilymódon feltétlenül tönkre megy Dáriusznak a szkithák országában bolyongó serege.  Elmondtuk már részletesen a perzsa birodalom történetének ismertetésénél, hogy ezt a tervet Hisztiaiosz hiúsította meg, aki egészen más szempontból nézte a dolgokat.  Természetes, hogy Dáriusz visszatérése után értesült mindenről és Miltiádesz többé nem maradhatott meg Kherzonnézoszon.  Visszatért tehát Athénbe s elfoglalta Athén számára Lemnosz és Imbrosz szigeteket.  A jón lázadás kitörésekor visszasietett megint Kherzonnézoszra.  A perzsák visszafoglalták ekkor Lemnoszt és Imbroszt s mikor Milétosz elfoglalása után a perzsa hajóhad megszállta Khiosz, Lezbosz és Tenedosz szigeteket is, Miltiádesz megint kénytelen volt menekülni országából.  Öt hajót megrakott kincseivel s visszatért megint Athénbe.  Utközben egyik hajóját elvesztette, amelyen rajta volt legidősebb fia is.  Az arisztokrata hajlamú, parancsoló férfi eleinte nem tetszett otthon polgártársainak, sőt ellenségei, az alkmeonidák vádat is emeltek ellene azon a címen, hogy erőszakosan bánt az attikai gyarmatosokkal.  Ha elítélik, halállal büntették volna.  De Miltiádesz szerencsére hivatkozhatott kétségbevonhatatlan nagy érdemeire.  Ismert perzsa gyűlölete, katonai és politikai tapasztaltsága pedig a fenyegető veszedelem idejében megbecsülhetetlen tulajdonságok voltak.

Fel is mentették tehát őt, sőt sztratégává is megválasztották.  Miltiádesz ekkor már körülbelül 65 esztendős volt.  Néhány nappal előbb, mint sem az athéniek kivonultak a perzsák elé, a tíz sztratéga, köztük Kallimakhosz, a polemarkhosz, akit vitézségéért és nagy eszéért nagyra becsültek, gyorsfutárt küldött Spártába és sürgős segítséget kértek.  Valószínűleg már megelőzőleg kötelezték magukat egymás kölcsönös támogatására.  Filippidesz, a futár bámulatos gyorsan eleget tett megbízatásának.  Két nap alatt megtette a 225 kilométer hosszúságú utat.  De a lakedemoniak válasza lesujtó volt: a hold még csak kilenc napja növekszik, már pedig holdtölte előtt tiltja nekik a törvény, hogy háborúba induljanak.  Meglehet, hogy Spárta politikai célzattal élt ezzel az ürüggyel, de meglehet az is, hogy babonásan ragaszkodott a hagyományokhoz.  A fődolog az volt, hogy Athén nem számíthatott a spártaiak támogatására és mihelyt a perzsák partra szálltak, az athéniek egyedül vonultak ki az ellenség elé.  Be kellett érniök azzal, hogy a marathoni síkon ott találták a szomszédos Platea ezer hoplitából álló segédcsapatát.  Athénnek 9000 nehéz fegyverzetű hoplitája volt.  Azt sem tudjuk, meddig álltak szemben az ellenséges csapatok határozatlanul, az athéniek a magasan fekvő Herakleion tövében, védett hadállásban, a perzsák pedig sokkal kedvezőtlenebb helyen, egy mélyebben fekvő, nem nagyon széles völgyben.

Csak annyi bizonyos, hogy az athéni hadvezérek, miután lemondtak a város falainak védelméről, ekkor vitatták meg azt a fontos kérdést, bevárják-e a perzsák támadását vagy ők maguk támadjanak-e.  Miltiádesz az utóbbit ajánlotta a többi sztratéga véleménye megoszlott.  Végül a vitéz polemarkhosz szavazata döntött, aki Miltiádeszhez csatlakozott.  Miltiádesz lett a fővezér s a tíz filé jobbról-balra egymás mellett állt fölsorakozva, míg a balszárnyat a plateai hopliták zárták le.  A jobbszárnyon a polemarkhosz parancsnokolt.  A választott poziciónak az az előnye volt, hogy Miltiádesz éppoly széles csatarendben állíthatta fel seregét, mint az ellenség, amely szintén csatára készült.  A szemben álló seregek között körülbelül nyolc stádion, vagyis másfél kilométer volt a távolság.  A herold imádkozott az athéniek és plateaiak előtt.  A görögök áhítatosan figyeltek az imára.  Azután egyszerre élet szállt soraikba.  Eleinte lassan, rendben nyomultak előre, de csakhamar erőt vett rajtuk a küzdelem heves dühe.  Mielőtt a perzsa lövegek távolába értek volna, rohamlépésbe csaptak át és dörgő harci kiáltással zúdultak rá a perzsákra.  A perzsákat szörnyen meglepte az új harcmód.  Eleinte tébolyodottnak tartották a kis csapatot, amely anélkül, hogy lovasokat vagy íjászokat küldött volna előre, rögtön minden erejével támadni kezdett.  De egy szempillantás mulva szemtől-szemben álltak az ellenfelek.

A nyílnak semmi hasznát sem vehették.  Karddal és lándzsával kellett küzdeniök.  De ebben a küzdelemben a perzsák sokkal gyöngébbek voltak a gyakorlott görögöknél.  A görögök először a két szárnyon győztek és visszaszorították az ellenséget részint a tengerbe, részint a mocsarakba.  Azután visszafordultak és teljes erővel a középre rontottak, ahol a perzsák zöme már-már diadalt aratott.  Csakhamar megszalasztották a perzsa centrumot is.  Aki megmenekült a harcból, a hajókra húzódott, amelyek közül szintén kézrekerítettek a görögök, hét darabot.  Eközben elesett görög részről Kallimakhosz, a polemarkhosz és egy Sztezileosz nevű sztratéga is.  Résztvett a harcban Aiszkhilosznak, a nagy tragédiaírónak öccse, Kinaigairosz is, akiről Herodotosz azt a hősi tettet jegyezte fel, hogy egy hajót a cifraságainál fogva addig próbált visszatartani, amíg le nem vágták szekercével, a kezét.  Aztán meg is ölték őt.  A perzsa lovasság nagy része a hajókon volt már, a többi a háttérben nem is vett részt a harcban, mert a futó gyalogság magával ragadta.  A perzsák veresége teljes volt.  A régi források szerint az athéniek 192 embert vesztettek, a perzsáknak ellenben 6400 halottjuk maradt a csatamezőn.  A zsákmány őrzésével a csata után az igazságosságáról híres Ariszteideszt bízták meg.  A perzsák euboiai foglyaikkal együtt nyomban elvitorláztak.

Gyorsan hazasiettek azzal a meggyőződéssel, hogy Görögországot csak rendkívül nagy előkészületek árán igázhatják le.  Hippiász, akit beteggé tett terveinek teljes meghiúsulása, útközben meghalt Lemnosz szigetén.  Miután elkövetkezett a holdtölte, a spártaiak is útra keltek, még pedig nagyon gyorsan menetelve, úgyhogy három nap alatt eljutottak Athénbe.  Éppen jókor érkeztek, hogy láthassák még a halott perzsákat.  Miután megdicsérték az athénieket vitézségükért, nyomban visszatértek Spártába.  A marathoni csata Kr. e. 490-ben volt.  Bizonyos, hogy a győzelem újult erővel ébresztette föl az összes görögökben a nemzeti gondolatot s hogy a kor legjobbjait meggyőzte a nemzeti szellem hatalmáról, amellyel szemben a leghatalmasabb zsarnok barbár hordáinak szolgalelkűsége tehetetlennek bizonyult.  Dicsőség volt ezentúl az, hogy valaki ott harcolt Marathonnál.  A 192 halottat Athén a csatamezőn temettette el.  A közös sír mellett fehér márvány tropaiont emeltek és Miltiádesz szobrát helyezték el.  Miltiádeszben persze a marathoni csata óta föltétlenül megbíztak polgártársai.  Minden nehézség nélkül teljesítették nemsokára azt a kívánságát, hogy bocsássanak rendelkezésére 70 hajót a legénységgel és a szükséges zsolddal együtt anélkül, hogy megmondta volna, milyen célra kívánja a hajókat.  Csak annyit mondott, hogy olyan országba megy velük, ahonnan nagyon sok aranyat hozhatnak vissza magukkal.

A rábízott flottával Miltiádesz tengerre szállt, megbírságolt mindenekelőtt néhány apróbb szigetet, azután Párosz ellen fordult, amely oly könnyen meghódolt a perzsa királynak, sőt hajókat is állított Athén ellen.  Miltiádesz száz talentum bírságot vetett ki Párosz gazdag lakosaira.  Minthogy ezek hallani sem akartak a bírságról, Miltiádesz ostromolni kezdte a sziget fővárosát.  A párosziak vitézül védekeztek s maga Miltiádesz is súlyosan megsebesült a combján.  Huszonöt napja tartott már az ostrom és már-már sikerrel kecsegtetett, mikor egy éjjel északról tűzfényt pillantottak meg a szemhatáron.  Az ostromlók és az ostromlottak egyaránt azt hitték, hogy Dátisz perzsa vezér jelzi a tűzfénnyel, hogy közeledik a sziget fölmentésére.  Voltaképp azonban erdőégés fénye volt Mikonosz szigetén.  Miltiádesz az erősebbnek vélt perzsa flotta elől kitért.  Ostromló műveit felgyujtotta és hazatért hajóival Athénbe.  Otthon persze nagy volt a csalódás.  Hiszen a nagy garral kezdett út csak tetemes költséggel járt nyereség helyett.  Az alkmeonida Xanthipposz, Miltiádesz régi ellensége, vádat emelt a marathoni hős ellen, hogy gonosz szándékkal elámította a népet és halált kért a fejére.  Miltiádesz, aki betegen feküdt, saroglyán vitette el magát a tárgyalásra bírái elé, ahol képtelen volt saját magát védeni.  Barátai beszéltek helyette és emlékeztették a bírákat a hős régi érdemeire.

Igy aztán sikerült őt a halálbüntetéstől megmenteni, amely Athén örök szégyene lett volna s a bírák a nem sikerült expedíció költségének fejében 50 talentum (körülbelül 313.000 pengő) bírságra ítélték Miltiádeszt.  Miltiádesz nem bírta a nagy összeget megfizetni, mert birtokait Kherzonnézoszban a perzsák elfoglalták.  E mellett sebe elüszkösödött s Athén megmentője pár nap mulva úgy halt meg, mint az állam adósa.  Minthogy athéni jogszokás szerint az elítélt halála nem szüntette meg a büntetést, Miltiádesz fiára, Kimonra egyedüli örökségül azt a kötelezettséget hagyta, hogy fizesse meg helyette a bírságot.  Kimon később meg is fizette a tekintélyes összeget.

Xerxesz háborúi Görögország ellen.  - Xerxesz készülődései.

Az eddigi kudarcok, különösen a marathoni vereség meggyőzték Dáriusz királyt arról, hogy Athén és Spárta leigázására sokkal nagyobb erőt kell kifejtenie, mint eddig tette.  Három esztendőn át készült már a döntő hadjáratra, mikor Egyiptom lázadása egyelőre másfelé terelte a perzsa veszedelmet.  Mint Perzsia történeténél részletesen elmondtuk, Dáriusz az egyiptomi fölkelés kitörése után (Kr. e. 486) egy évvel meghalt, mielőtt a lázadást leverte volna.

Utóda nem legidősebb fia, hanem harmadik feleségétől való fia, Xerxesz lett.  Dáriusz harmadik felesége Atossza volt, Kírosz leánya.  Ez a ravasz nő bírta rá Dáriuszt arra, hogy mellőzze idősebb fiait, mert azok még akkor születtek, mikor Dáriusz egyszerű perzsa nemes volt, ellenben Xerxesz már bíborban született, vagyis akkor, amikor Dáriusz már perzsa király volt.  Emellett Xerxesz anyai részről Kírosznak, a perzsa birodalom megalapítójának az unokája s már ezért is elsősorban jogosult a trónra.  Xerxesz elhatározta, hogy folytatja atyja előkészületeit s leigázza először a lázongó Egyiptomot, aztán pedig Görögországot.  Az a törekvés ösztökélte őt erre, hogy azt ne mondják róla, hogy atyjában több volt a vállalkozó szellem és az uralkodói merészség.  Végül pedig Xerxesz is tisztában volt vele, hogy az Égei-tengerpart mellékére föltétlenül szüksége van birodalmának, ha nyugodtan akarja bírni nyugati tartományait.  Állandóan lázították Xerxeszt a peizisztrátidák is, akik erre a célra egy látnokot és jóst, Onomakritoszt használták fel, aki valahányszor találkozott a perzsa királlyal, mindig kedvező eredményt jósolt háborújának.  Biztatták Xerxeszt a thesszáliai fejedelmek is állandóan.  Mindenekelőtt Egyiptomot kellett újra meghódítania.  Miután ez megtörtént, 484 tavaszán újabb parancsot küldött Xerxesz az összes tartományokhoz, hogy újult erővel fegyverkezzenek.  Mardoniosz, valamint Dátisz és Artafernesz kudarccal végződött vállalkozásaiból azt a következtetést vonta le Xerxesz, hogy nem elég sem pusztán szárazon, sem pusztán tengeren támadni, hanem egyszerre kell szárazföldi sereggel és hajóhaddal törni a makacs hellénekre.

Hogy a szárazföldi sereg mennél kényelmesebben átjusson a Helleszpontoszon, elhatározta, hogy hajóhidat építtet a tenger két partja között.  Az élelmezés megkönnyítése céljából nagy élelmiszerraktárakat helyeztetett el Thrákia megfelelő pontjain.  Hogy az Athosz-hegyfok ne veszélyeztesse többé a perzsa flottát, elrendelte Xerxesz, hogy csatornával át kell törni ezt a földnyelvet.  A csatorna oly széles legyen, hogy két háromfedelű hajó kényelmesen átevezhessen rajta egymás mellett.  A körülbelül két kilométernyi széles földnyelv áttörését egy előre küldött hajóraj legénysége végezte a parti lakók segítségével.  A munka azonban így is három esztendőbe telt.  Miután ezzel elkészültek, áthidalták a Sztrimont.  Igy érkezett el a 481.  esztendő ősze s a szükséges előkészületek már-már mind rendben voltak Hellasz leigázására.  A birodalom minden részéből megindultak a csapatok és egymás nyomában gyülekeztek Kappadókiában, Kritalla mellett.  Minthogy Xerxesz maga akarta vezetni az egész hadjáratot, átkelt seregével a Haliszon és Szárdeszbe vonult téli szállásra.  Innen követeket küldött Hellászba Spárta kivételével mindenüvé, hogy hódolás jeléül földet és vizet kérjen a görög városoktól, köztük Athéntól is.  Érdekes példát említ Herodotosz arra vonatkozólag, hogy milyen gazdag volt a perzsa királynak egyik-másik alattvalója.  Xerxesz, mikor Kritallából megindult seregével, eljutott a frígiai Kelainai városba.

Ott bőkezűen megvendégelte egész seregét egy Pithiosz nevű polgár, aki már Dáriusz idejében is nagyon gazdag ember volt.  Az ő ajándéka volt a királyi kincstárban egy aranyból vert platánfa és egy arany szőlőtőke.  Xerxesz maga elé hivatta Pithioszt, akiről az udvaroncok azt mondták, hogy a király után az egész birodalomban a leggazdagabb ember.  Megkérdezte tőle, mennyi vagyona van.  Pithiosz azt felelte Xerxesznek, hogy pontosan tudja, mennyi a vagyona, mert a nagy háború hírére mindenét számba vette, hogy egész készpénz vagyonát a királynak ajándékozhassa.  Igy sem fog szükséget szenvedni, mert rabszolgáinak munkája és birtokainak jövedelme bőven elég lesz neki a megélhetésre.  Vert és veretlen ércben 2000 talentum ezüstje és négy milliónál 7000 darabbal kevesebb arany dareikosza van.  Ez körülbelül 139.200.000 pengő készpénz volt, nem számítva Pithiosznak a fekvőségeit.  Xerxesz annyira megörült Pithiosz nagylelkű ajánlatának, amelyet persze nem fogadott el, hogy megajándékozta őt a négy millióhoz még hiányzó 7000 arany dareikosszal is.  Világos, hogy Pithiosz ravaszkodott csak, mikor vagyonával kínálta a hatalmas kényurat, akinek egy ujjával kellett volna csak inteni, hogy Pithiosz koldussá legyen.  De azért Pithiosz megérezte a zsarnok szeszélyét.

Herodotosz meséli, hogy mikor Xerxesz hadai 480 tavaszán Szárdeszből megindultak, napfogyatkozás támadt és a természetnek ez a játéka nagyon nyomasztóan hatott mindenkire, bár a mágusok mindenképpen kedvezően próbálták értelmezni az égi tüneményt.  Pithiosz is nagyon megijedt és félteni kezdte öt fiát, akik Xerxesz seregében szolgáltak.  Minthogy a király előbb említett kegye felbátorította őt, arra kérte Xerxeszt, mentse fel legidősebb fiát a hadkötelezettség alól, hogy öreg napjaira legalább egyetlen támasza megmaradjon nagy vagyona kezelésében.  Ez a kérelem jogos volt.  De Xerxesz szörnyen megharagudott, hogy egy rabszolgája merészkedik egyik fiának felmentését kérni, mikor ő maga, a király összes testvéreivel, rokonaival és barátaival együtt hadba száll.  Hogy előbb tanusított kegyét ne rontsa le teljesen, elrendelte, hogy Pithiosznak hagyják meg mind a négy ifjabb fiát, de legidősebb fiát öljék meg büntetésül.  Kinyomozták a fiút a sokaságból és két részre vágták s testének a két felét az út két felén helyezték el, amerre a csapatoknak el kellett vonulniok.  Szárdeszből 480 tavaszán indult meg Xerxesz a Helleszpontosz felé, amelyet hajóhíddal áthidaltatott.  A hajóhíd hossza körülbelül 1300 méter volt.  Mielőtt a hídhoz ért, arról értesült Xerxesz, hogy a vihar megsemmisítette a kész hidat.  Éktelen haragra lobbant s az engedetlen Helleszpontoszra háromszáz ostorcsapást méretett, habjaiba pedig egy pár lábbékót süllyesztett el.  Megparancsolta továbbá embereinek azt is, hogy tüzes harapófogóval bélyegezzék meg a lázadót.

Ezt azonban maga Herodotosz is csak kételkedve említi.  Akik a tenger megkorbácsolásával voltak megbízva, munkájuk közben szónoklatot is intéztek a tengerhez, amely szónoklat tisztán visszatükrözteti azt a perzsa vallásos felfogást, hogy a terméketlen, ravasz, sós víz Ahrimán birodalmához tartozik.  Herodotosz, akinek görög felfogása szerint a tenger egészen másfajta istenség volt, barbár istentelenségnek mondja ezt a szónoklatot, amely a következő volt: “Te keserű víz, az Ur büntetést mér rád, mert rosszat műveltél vele anélkül, hagy ő rosszat tett volna veled.  És Xerxesz király át fog rajtad kelni, akár kedvedre van, akár nem.  De neked egyetlen ember sem mutat be áldozatot, mert így illik, minthogy te tisztátalan és sós folyam vagy.” A híd építőinek pedig fejét vétette Xerxesz.  Azután parancsot adott új híd verésére.  Ez a híd sikerült is, úgyhogy a hatalmas sereg száraz lábbal kelt át a tengeren Ázsiából Európába.  A második híd kettős híd volt, az egyiket 360, a másikat 314 lehorgonyzott hajóból állították össze.  Hat erős hajókötél kapcsolta egymáshoz a hajókat s ezekre gerendákat, deszkákat és végül földet raktak.  A tenger felől palánkok védték a hidakat, hogy az igás állatok és a paripák ne riadozzanak.  Mikor mindennel elkészültek, várták a következő reggel a nap fölkeltét.  A hajnalodó büszke csillagot tömjénáldozattal köszöntötték a perzsák.

Azután maga Xerxesz szerencséért és sikerért fohászkodva a Naphoz italáldozatot öntött a tengerbe s utána belehajította az árba az aranyserleget is, amelyből áldozott, továbbá utána hajított egy kancsót és egy perzsa szablyát is.  A tenger partján, Abidosz mellett márványtrónt emeltek, ahonnan Xerxesz végignézhette a nagyszerű átvonulást és láthatta az ott horgonyzó flottát is.  A nagyszerű látvány annyira meghatotta Xerxeszt, hogy a legboldogabb halandónak nevezte magát.  Miután átkelt a sereg a Hebroszon (a mai Maritzán) s leérkezett Doriszkosz sík mezejére, Xerxesz seregszemlét rendelt el.  Herodotosz följegyzése szerint 1,700.000 főnyi gyalogság és 80.000 főnyi lovasság volt a seregben a thrák és makedón csapatokon, valamint a poggyászcsapatokon kívül.  Ezekkel együtt Herodotosz 5,283.220 főre teszi Xerxesz seregét.  Későbbi írók 800.000 gyalogost és lovast említenek 200.000 teherhordóval és 30.000 thrák és makedón hadfival.  A flotta legénységét 200.000 főre teszik.  A flotta 1207 háromevezősből állott, ami valószínű is.  A doriszkoszi seregszemlét Herodotosz szerint szintén nagyon eredeti módon végezték.  Először megszámláltak tízezer embert, akiket egy meghatározott helyre kergettek, ahol a lehetőség szerint össze kellett szorulniok.  Ennek az embertömegnek a kerületét félembermagasságnyi sövénnyel jelölték meg.

Ebbe az elkerített helybe új meg új csapatokat kergettek bele, amíg meg nem telt, azután elbocsátották őket és ezt ismételték mindaddig, amíg az egész hadsereget számba nem vették.  Igy nem kellett fejenkint számlálni a katonákat, csak azt kellett följegyezni, hányszor telt meg a tízezer ember számára elkerített hely.  Herodotosz szerint százhetvenszer.  Természetes, hogy a számbavételnek ez a módja nagyon megbízhatatlan volt, mert hogy a királyt mennél jobban kielégítsék, könnyűszerrel bekergették az elkerített helyre többízben is ugyanazokat a katonákat.  Doriszkoszból tovább vonult Xerxesz Akanthoszba, ahol az Athosz-félsziget elágazása kezdődik.  A part mentén mindenütt kísérte a flottája.  Ennek a szomszédságában volt az új csatorna keleti torkolata.  Az akanthosziakat nagyon megdicsérte Xerxesz, mert segítettek a csatorna építésben.  A flotta ezután jó rendben átvitorlázott a csatornán, majd Therma városa, a mai Szaloniki előtt vetett horgonyt, míg Xerxesz a szárazföldi sereggel ugyanoda igyekezett.  Thermából látni már Thesszália kimagasló bérceit, az Olimposzt és az Osszát, amelyek között mély szakadékban a Peneiosz hömpölyög.  Xerxesz mindenekelőtt portyázó csapatot küldött oda, meghallgatta a jelentést arról az országról, amely először hódolt meg neki, megcsodálta a tájat, amely az ókorban híres volt szépségéről és végül fogadta a követeket, akik visszatértek Hellászból s részint magukkal hozták a kívánt földet és vizet, részint azonban üres kézzel jöttek.

Közép-Görögországnak csaknem valamennyi városa hajlandó volt hódolni a perzsa királynak, köztük a boiotok is, csak Platea és Théba nem.

Themisztoklesz.

A görög államok között, amelyek nem hódoltak a perzsa király felszólítására, első helyen volt természetesen Spárta és Athén.  E két állam közül most az utóbbi lép inkább előtérbe a cselekvés színterén.  Athén az elmult évtizedben heves belső harcokon esett keresztül.  A Miltiádesz kudarccal végződött vállalkozása ellen támadt reakció, amely azt akarta megakadályozni, hogy Miltiádesz ne lehessen tirannusz, a marathoni hős régi ellenségét, az alkmeonida Xanthipposzt juttatta vezető állásba.  Támogatta őt a 489.  esztendő első arkhonja, Ariszteidesz, akinek igen nagy volt a híre és tekintélye szigorú igazságszeretete, rendületlen hidegvére, szelíd komolysága és színarany önzetlensége miatt.  Nála megbízhatóbb polgárt nem szemelhettek ki a marathoni csatatérre a zsákmány és a halottak őrzésére.  Mikor Ariszteidesz pályázott az arkhonságra, összes versenytársai visszaléptek.  Ariszteidesz kezdetben ragaszkodott az ősi hagyományokhoz és az állam érdekében irtózott minden merész újítástól.

De a hagyományok kímélése idejét multa már Athénben.  A megerősödött nemzeti öntudat, a nép ereje, amelyet a marathoni diadal felszabadított bilincseiből - érvényesülni akart mindenáron.  Ilyenkor szokott jelentkezni az új vezér, aki a nép lappangó gondolatainak és törekvéseinek hangot ad és a fejlődés útját megszabja.  Ilyen vezérnek érezte magát Athénben is Themisztoklesz, Heoklesz fia, aki Attika egyik falujában született.  Atyai részről a likomidák ősi attikai nemzetségéből származott, míg anyja akarnániai nő volt.  Themisztoklesz nagyravágyó fiatalember volt, aki szeretett volna érvényesülni.  Miltiádesz marathoni diadala, mint ő maga megvallotta, elrabolta éjszakai nyugalmát.  Hazája törvényeit jól ismerte, mert tanítómestere a híres Mnezifilosz volt.  És Themisztoklesz meg volt róla győződve, hogy az államférfinak nincs is más tudományra szüksége.  “Énekelni és kitharán játszani nem tanultam ugyan - szokta később mondani, - ehelyett azonban értem a módját annak, hogyan kell egy várost naggyá és gazdaggá tenni.” Ez az új erő, amely nem riadt vissza semmitől az érvényesülés terén, Ariszteidesz mellett csakhamar kezdett előtérbe tűnni.  Themisztoklesz nem vetette meg úgy, mint Ariszteidesz, azt sem, hogy a politikai egyesületekben szerepet vállaljon és behízelgő modorával megnyerje a tömeg vonzalmát.  Miképpen folyt le a két férfi küzdelme részleteiben, azt nem tudjuk, csak azt tudjuk, hogy a heves küzdelem eredménye az lett, hogy a nép Ariszteideszt és párthívét, Xanthipposzt cserépszavazással száműzte Athénből tíz esztendőre.  Igy aztán nem állt már útjába semmi és senki Themisztoklesz terveinek.

Themisztoklesznek az volt a szándéka, hogy az utolsó esztendők tapasztalatai alapján kiemeli Athént a szárazföldi államok szűk korlátaiból és tengeri hatalommá teszi.  Kedveztek tervének a körülmények is.  Ariszteidesz száműzetésének második esztendejében fölfedezték ugyanis a maroneai ezüstbányákat, amelyekből Athénnek évi száz talentum tiszta nyeresége volt.  Mikor némelyek azt ajánlották, hogy ezt a nyereséget osszák fel a község tagjai között, Themisztoklesz ezt ügyesen megakadályozta.  Azt indítványozta, hogy száz leggazdagabb athéni polgárnak adjon kölcsön az állam egy-egy talentumot, amelyet bármikor behajthat az állam, ha szüksége van rá.  Indítványát elfogadták és Themisztoklesz minden polgárral, akit így ellátott kölcsönpénzzel, egy-egy háromsor-evezős hajót építtetett.  Ez a 100 háromsor-evezős lett annak a flottának a törzse, amely később Szalamisz mellett legyőzte a perzsák hatalmas hajóhadát.  Eleinte persze azért volt szükség hajókra, hogy megvívhassa Athén tengeri háborúját Eginával, amely a marathoni győzelem után nemsokára kitört.  De mikor híre terjedt, miképpen készül a perzsa birodalom az új háborúra Görögország ellen, elhatározták, hogy újabb háromevezősöket is építenek.  Ennek folytán később, mikor komolyra vált a helyzet, Athén egyszerre Hellász első tengeri hatalma lett és egymaga sokkal több hajót állított ki, mint Korinthosz vagy Egina, amelyek eddig Hellasz legerősebb tengeri államai voltak.

Az athéni polgárság szívesen elismerte Themisztoklesz intézkedéseinek a helyességét és támogatta más terveit is, amelyek ugyanazt a célt szolgálták.  Igy például Themisztoklesz régen belátta már, hogy Faleron nyilt öble nem alkalmas kikötőnek, míg a Peiraieusz sokkal alkalmasabb kikötőhely ha kellőképpen berendezik és átépítik.  Valószínű, hogy ezt a nagy munkát már arkhonsága idejében megkezdte Themisztoklesz csakhogy a perzsák betörése nemsokára félbeszakította ezt a vállalkozását.  Tagadhatatlan, hogy ebben a veszedelmes időben jó adag lelkinyugalommal rendelkeztek a görögök.  Mert ha Themisztoklesz fáradozásait, amelyek mind az utolsó pár esztendőre estek, nem tekintjük, akkor elmondhatjuk, hogy a marathoni csata óta semmit sem tettek a görögök szemben a perzsák óriási előkészületeivel.  Lehet, azt hitték, hogy az egyiptomi lázadás és a Dáriusz halálát követő palotaforradalom eltereli az új perzsa király figyelmét Görögországról.  Ámde csalódtak.  Pedig 481 őszén legfőbb ideje volt már a cselekvésnek.  A korinthoszi Iszthmoszon összegyűltek hát Pozeidon szentélyénél a probuloszok, a nemzeti érzelmű államok képviselői és esküvel kötelezték magukat közös harcra a perzsák ellen.  Megállapodtak abban is, hogyha szerencsésen véget ér a háború, mindazokat az államokat, amelyek szükségtelenül meghódoltak a perzsa királynak, sőt támogatták is azt, mindenestől a delfi isten tulajdonává fogják tenni.

A belső viszályokat, különösen Athén és Egina között, a közelgő veszedelem idejére megszüntették.  Azután elhatározták, hogy Szárdeszba kémeket küldenek, hogy Xerxesz haderejéről pontos értesülést szerezzenek.  S végül, hogy Gelont, Szirakuza hatalmas tirannuszát, továbbá az argosziakat s Korkira és Kréta szigetét is felszólítják, hogy csatlakozzanak a véd és dacszövetséghez.  Látjuk ezekből a határozatokból, hogy az iszthmoszi tanácskozáson egész sereg tekintélyes görög állam nem képviseltette magát.  Harmincegy állam vett részt a tanácskozáson, amelyeknek nevét később felírták a delfi háromláb kígyó-díszére, amelyet a szövetséges államok a plateai csata után ajánlottak fel a delfi jósdának.  A spártaiak és az athéniek mellett a tanácskozás legelőkelőbb résztvevői voltak még: Korinthosz, Egina, Megara, Platea, Théba, Euboia.  A szárazon Spárta kívánta magának a főparancsnokságot s ezt nem is tagadták meg tőle, hiszen a spártai királyokat Agamemnon utódainak tartották, aki a trójai háborúban az egész görög nemzet fővezére volt.  A tengeren Athén szerette volna a főparancsnokságot, hiszen neki volt a legtöbb és legjobb hajója.  De Korinthosz és Egina hevesen tiltakoztak ez ellen s azzal fenyegetőztek, hogy kilépnek a szövetségből.  Az athéniek erre engedtek, csakhogy lehetetlenné ne tegyék a szövetséges flotta létrejöttét.

Igy aztán a tengeri fővezérséget is Spártára bízták, noha Spárta, amelynek nagyon kevés hajója és tapasztalása volt e téren, semmiképp sem volt hivatott erre a tisztségre.  Valóban csodálatot érdemel az athéniek áldozatkész megalkuvása és Themisztoklesz eszes engedékenysége.  Az Iszthmoszon összegyülekezett görögök nyilván nagyon bizakodtak a győzelemben.  Örültek egységüknek és ebből eredő hatalmuknak.  A két kém kiküldésében bizonyos homéroszi naivitás nyilatkozott meg.  Csakhamar - éppen a kémek révén - tiszta képet nyertek azonban a görögök a helyzet rettentő komolyságáról és soknak közülük nagyon lelohadt vitézi kedve.  A két kémet, alig értek Szárdeszbe, nyomban elfogták ugyanis a perzsák és ki is végezték volna őket azonnal, ha Xerxesz meg nem fontolja azt, hogy elevenen sokkal nagyobb hasznukat veheti nekik.  Előzékenyen körülvezettette hát őket táborában, hogy teljes áttekintést nyerjenek előkészületeiről és hű jelentést tegyenek küldőiknek.  Azután sértetlenül hazaeresztette őket.  Természetes, hogy a két kém halálos aggodalmuk nagyításával adott elő mindent odahaza s nagy ijedelmet keltettek jelentéseikkel.  Nagyon lesujtotta a görögöket az is, hogy több olyan állam, melyre biztosan számítottak, nem csatlakozott a szövetséghez.  Az argosziak nem akarták magukat alárendelni Spárta fővezérségének és elutasították a régi ellenségnek minden közvetítő javaslatát.  Kréta a delfi jósda lebeszélő tanácsára hivatkozva visszautasította a csatlakozást.

A korkiraiak megígérték a segítséget, de ígéretüket nem váltották be.  A szirakuzai Gelon pedig azt kívánta, hogy támogatása fejében bízzák rá úgy vizen, mint szárazon a fővezérséget.  Minthogy a spártaiak ezt lehetetlennek mondották s a szövetségesek el is utasították Gelon kívánságát, a szirakuzai zsarnok gőgösen kijelentette, hogy az ő segítsége nélkül nem lesz Görögországnak a jövő esztendőben tavasza és azután visszavonult a további tárgyalás elől.  Valószínűleg sok baja volt még neki akkor a karthágóiakkal is és ez is befolyásolta elhatározását.  Váratlan szövetségesül ajánlkoztak a thesszáliaiak.  Igaz ugyan, hogy a thesszáliai fejedelmek, az Aleuádok, mint már említettük, először ajánlották fel támogatásukat a perzsa királynak, de erre inkább a szükség és a kényszerhelyzet szorította rá őket.  Tény az, hogy most segítséget kértek a perzsák ellen a szövetséges görögöktől s a probuloszok ki is küldtek 10.000 főnyi csapatot Tempébe, hogy megvédelmezzék az olimposzi hegyszorost.  De ezek csakhamar otthagyták hadállásukat, valószínűleg azért, mert a perzsa hadseregnek módjában lett volna egyszerűen megkerülni őket.  Persze, a perzsák még nagyon messze voltak, mert mikor a görögök ezt az első védekező lépést tették, Xerxesz éppen az Európába való átkeléssel bajlódott a Helleszpontosz hajóhídján.  A tízezer főnyi görög csapat a kísérő kis hajórajjal együtt egészen Iszthmoszig visszavonult, mintha a spártaiak máris elhatározták volna, hogy Közép-Görögország védelmét nem is szándékoznak megkísérelni.

A thermopilei csata.

Csakhogy a haditanácsnak, amely az Iszthmoszon tanácskozott, nem ez volt a véleménye.  A tanácsban azoknak a véleménye győzött, akik azt akarták, hogy mindenekelőtt Közép-Görögország kapuját, a thermopilei szorost kell megvédeni.  Valójában ez a szoros igen kedvező helynek látszott arra, hogy a perzsák sokkal hatalmasabb seregeit fel lehessen tartóztatni.  Az Oita-hegység egy ága, a Kallidromosz oly közel nyúlt a folyton mocsaras tengerparthoz, hogy nehezen járható szorost képezett, amely két helyen oly keskeny volt, hogy egyszerre csak egy szekér fért át rajta.  Közbül mintegy három kilométernyi lankás síkság terült el, itt voltak azok a kénes hőforrások, amelyekről az egész vidéket Thermopilének (meleg források vidékének) nevezték el.  Ezen a helyen megvoltak még egy régi falnak a maradványai is, amelyet valaha a fokisziak emeltek védelmül a thesszáliaiak betörései ellen.  Ennek a hadállásnak a megvédésére persze csak akkor lehetett gondolni, ha ugyanakkor a tenger felől is védekeznek a görögök a perzsák ellen.  És a tengeren is kedvező volt e helyen a védekezés lehetősége, hogy megakadályozzák a perzsa flotta benyomulását a Málizi-öbölbe (ma Zeituni-öböl), ahonnan a perzsák lehetetlenné tették volna Thermopile védelmét.

A görögök tehát elhatározták, hogy Euboia északkeleti csúcsán, az Artemizion-hegyfoknál állítják fel flottájukat kedvező hadállásban.  Ez a hegyfok volt ugyanis a kulcsa a Málizi-öbölnek.  Az iszthmoszi haditanács a thermopilei szoros védelmét Leonidász spártai királyra bízta.  Aránylag nagyon kis sereget bocsátottak Leonidász rendelkezésére, ha tekintetbe vesszük a megvédendő helynek a fontosságát.  Spártából 300 spártai hoplita kísérte el a királyt azok közül, akiknek volt gyermekük.  Ezekhez járult 1000 főnyi perioikosz, továbbá apróbb arkádiai, korinthoszi és mikénei csapatok, összesen 4100 peloponnézoszi hoplita s végül 700 hoplita Theszpiai városából.  Külön felszólításra 1000 környékbeli hoplita ajánlkozott még a Kallidromosz gerincén átvezető hegyi ösvénynek, az Anopaiának az őrzésére.  Mindez, különösen pedig az, hogy Leonidászt csak 300 gyermekes spártai kísérhette - nyilván azért, hogyha elesnek, családjuk ki ne vesszen, - azt bizonyítja, hogy Spárta elveszett hadállásának tartotta a thermopilei szorost s az iszthmoszi haditanács döntése ellenére is ragaszkodott ahhoz a szándékához, hogy Közép-Görögországot nem védi, hanem minden erejét a Peloponnézosz védelmére fordítja.  Az Artemizion-hegyfok melletti tengerszorost éppen ellenkező szempontból szállta meg a görög hajóhad.  A 171 háromsorosból és 9 ötsorosból álló egyesült hajóhadnak a spártai Euribiádesz volt a fővezére.

Minthogy azonban Spártának csak 10 hajója volt, Athénnek pedig 147, még pedig olyan kiváló vezérnek, mint Themisztoklesznek a parancsnoksága alatt, ennélfogva itt a tengeren nagyon háttérbe szorult Peloponnézosznak a külön érdeke.  Miután elhatározta a haditanács Artemizion megszállását, annak eldöntése, hogy ez a megszállás milyen erővel történjék, attól az államtól függött, amelynek legtöbb hajója volt, vagyis Athéntől, illetve Themisztoklesztől.  Themisztoklesz érdeme, hogy rávette az athénieket arra, hogy minden hajójukat fegyverezzék fel az összes fegyverfogható polgársággal és nyomban vonuljanak Artemizion alá.  Az ő szavát többre tartották a delfi jósda szavánál, amely egyre-másra jósolgatta a görögöknek a romlást és veszedelmet.  Ki tudja mennyi befolyása volt ebben Spártának, amely Kleomenesz király óta állandó üzleti összeköttetésben állt Delfivel.  Hiszen tudjuk, hogy Spárta nem akart törődni Athénnel és Közép-Görögországgal és ezért jósoltatott Delfivel a maga szája íze szerint.  Themisztoklesz azonban nem vesztette el a lélekjelenlétét s a baljóslatú orákulumokat mindig úgytudta értelmezni, ahogy azok az ő tervét mozdították elő.  Igy például Delfi egy ízben azt jósolta, hogy fából valók azok a falak, amelyek Athént meg tudnák védelmezni.  Themisztoklesz ezt rögtön úgy értelmezte, hogy a delfi isten Athén hajóira céloz s ezért a hajókban kell bizakodni az athénieknek.

Igy is történt és egész Athén a khalkisziak segítségével Euboia szigetén a hajók felfegyverzésével foglalkozott.  Xerxesz közben megérkezett a thermopilei szoros elé, ahol tábort vert.  Tudta, hogy a szorost megszállták a görögök, akik helyreállították a régi falat is, amelyet a fokisziak emeltek hajdanában a thesszáliaiak ellen.  De azt hitte Xerxesz, hogy a görögök, ha meglátják rengeteg seregét, rémületükben harc nélkül megnyitják előtte a szorost, Közép-Görögországnak a kapuját.  Mikor várakozásában csalódott, megkezdte a szoros ostromát egy nappal előbb, mintsem az Artemizion-hegyfok mellett az első összeütközés volt a perzsa és a görög flotta között.  Az első rohamot méd és kilikiai csapatok intézték a szoros ellen.  Mikor ezeket a görögök könnyedén visszaverték, újabb csapatok nyomultak helyükre.  Ezeket ugyanaz a sors érte.  Nagy veszteségek árán vissza kellett vonulniok.  Xerxesz erre elrendelte, hogy a hadsereg válogatott csapata, a tízezer halhatatlan ostromolja meg a makacsul védett hegyszorost.  De ezek is hiába próbálkoztak.  Veszteségük igen nagy volt, míg a spártaiak, akik jobban voltak fegyverkezve és az ember-ember elleni küzdelemben jártasabbak voltak, alig szenvedtek számbavehető veszteséget.  A következő nap ugyanilyen kudarccal végződött a perzsákra nézve.  Xerxesz tajtékozott dühében és kétségbeesésében, hogy nem bír a maroknyi görög csapattal.

Mint Herodotosz meséli, háromszor felugrott a trónusáról, amelyről nézte a küzdelmet, mikor az első nap legjobb csapatai is rengeteg veszteséggel hátráltak a görögök elől.  “Ekkor persze be kellett látnia a királynak - írja Herodotosz, - hogy sok embere van, de kevés köztük a férfi.” A zavar tetőfokán jelentkezett egy ember, aki nagy jutalom reményében fontos hírt akart közölni a királlyal.  Elmondta Xerxesznek, hogy az Anopaia ösvény a hegygerincen keresztül a görögök hátába vezet.  Ismerték ezt az ösvényt az összes arra lakók, de csak egyetlen áruló akadt közöttük.  Ez az áruló a thrák Efiáltesz volt.  A görögök maguk is gondoltak erre az ösvényre, hiszen mint föntebb említettük, a fokisziakat bízták meg jóeleve az Anopaia ösvény őrzésével.  Xerxesz természetesen rendkívül megörült a fontos felvilágosításnak, amely hozzásegíthette ahhoz, hogy legyőzze a thermopilei hősöket, akik miatt esetleg még napokig ott időzhetett volna a szoros előtt.  A halhatatlan gárda élén Hidarnesz indult meg az éj leple alatt a megkerülő vállalkozásra.  Mikor a hajnal pírja átszűrődött a tölgyerdő lombkoronáján, a perzsák fölértek a hegyi ösvény legtetejére, ahol a fokisziak, akiknek őrt kellett volna állniok, aludtak.  A halhatatlan tízezer lépteinek dobogása s a lábuk alatt recsegő gallyak ropogása mégis fölébresztette őket.  Felugráltak és fegyverkeztek, de az ellenség odaért már hozzájuk és elárasztotta őket nyilaival.

A fokisziak erre megfutamodtak és bemenekültek a hegyek közé.  Hidarnesz nem üldözte a futókat, hanem azonnal hozzálátott a hegyi ösvényen való leereszkedéshez.  Odalenn a thermopilei szorosban megkezdték már az ünnepélyes áldozást.  Az akarnániai Megisztiász, aki mint pap bemutatta az áldozatot, az állat beleiből megjósolta, hogy a hajnal pirkadásával együtt a halál közeledik a hellének felé.  A menekülő fokisziak közül néhányan megérkeztek és hírül hozták, hogy a perzsák elfoglalták a magaslatot és leszállóban vannak a szorosba.  E hírre a legtöbb görög elbúcsúzott Leonidásztól, különösen a peloponnézosziak és megindultak hazafelé.  Herodotosz azt írja, hogy Leonidász maga bocsátotta el őket, míg ő maga háromszáz spártai vitézével együtt elhatározta, hogy ott marad és hősi halált hal.  A lakedemoniaknak nem illett egyszer elfoglalt hadállásukat otthagyni s emellett szó volt egy orákulumról is, amely Spárta bukását jósolta meg, hacsak egyik királya vesztét nem kell gyászolnia.  Ott maradt azonban Leonidásszal és a háromszáz spártaival együtt 700 thespiai, Demofilosz vezetése alatt és négyszáz thébai.  Mióta a perzsák sikerének a híre megérkezett, néhány óra telt el már.  A többi görögök elvonultak s Leonidász és néhány száz híve ünnepiesen készült az utolsó mérkőzésre.

Xerxesz az Efiáltesszel történt megállapodás értelmében délelőtt tíz óráig várakozott, akkor aztán hatalmas erővel támadást intéztek a szoros ellen.  Ezidőtájt föltehető volt már, hogy Hidarnesz a tízezer halhatatlannal leérkezett a hegytetőről a szorosba.  Leonidász azonban ez alkalommal nem várta meg, míg a barbárok a védőfalhoz nyomultak, hanem kivonult eléjük a nem éppen tágas síkra, amely a szoros két legszűkebb pontja között terült el.  A hellén harcosok bizonyosak voltak benne, hogy a biztos halál várakozik rájuk, másról tehát nem is volt szó, csak arról, hogy dicsőségesen haljanak meg és mennél drágábban adják az életüket.  Szörnyű harc volt ez, amelyet a tömegek nyers ereje vívott a kötelességtudás és hazaszeretet maroknyi csapatának haláltmegvető hősiességével.  Minden egyes görög úgy rontott a perzsákra, mint a bosszúállás angyala, ijedelmet terjesztve maga előtt, pusztulást hagyva maga után.  Végül ostorral kellett már a remegő rabszolgákat hajszolni, hogy szembeszálljanak a rettenetes spártaiakkal.  De lassan ezeknek az ereje is megbénult, mert egyre újabb tömegeket kergettek ellenük.  Bármennyien pusztultak is bele a keskeny partmellék mocsarába, bármennyien mentek tönkre az utánuk nyomuló vad tömegek dübörgő lábai alatt - számtalan újabb csapat állott még mindig a perzsa despota rendelkezésére.  A hősök lándzsái már régen eltörtek.  Karddal dühöngenek az ellenség tömött soraiban.  Végül elesik Leonidász és holtteste körül oly harc támad, mint az Iliászban az elesett Patroklosz körül.

Xerxesz két mostohafivérének vére festi már a csatateret.  A hellének négyszer ragadják ki hős vezérük holttetemét a perzsák tömegéből.  Az ütközet már-már ingadozik, amikor hátulról megjelenik Efiáltesz nyomában a tízezer halhatatlan.  A görögök közül azok, akik még élnek, erre visszavonulnak a védőfal mögé, ahol egy kis dombtetőn gyülekeznek az utolsó kétségbeesett harcra, amíg valamennyien össze nem rogynak egymásután, hogy a halálban egyesüljenek testvériesen.  A perzsa királynak a thermopilei szoros megvétele 20.000 emberébe került.  Xerxesz a csata után megnézte a görög hősök holttesteit és mikor megmutatták neki Leonidász spártai király tetemét, dühében azonnal levágatta a hős fejét, testét pedig keresztre szögeztette.  A hálás Görögország a dombtetőn, ahol az utolsó haláltusa folyt, márványoroszlánt helyezett el Leonidász és társainak emlékezetére.  Leonidász holttestét később Spártába szállították s teteme fölé emlékoszlopot emeltek, amelybe belevésték mind a háromszáz bajtársnak a nevét is.  Az áradat, amelyet Leonidász vitézsége ilyen sokáig feltartóztatott, a perzsa érzelmű Doriszon keresztül Fokiszba hömpölygött, amelyet borzasztóan elpusztítottak.  A városokat és a falvakat felgyujtották s a lakosokat kiirtották.  Xerxesz azután serege zömével a perzsa érzelmű Boiotiába nyomult.  Plateát és Theszpiait útközben felgyujtotta.  Egy kisebb perzsa sereg Delfi felé vonult, hogy a jósda kincseit elrabolja.

De szörnyű vihar támadt, amelyben a görögök jámbor elégtétellel a haragvó istenek beavatkozását látták s a vihar közben sikerült a fokisziaknak és a delfibelieknek a portyázó perzsa csapatot egyesült erővel visszakergetni.  A görög flotta elvonulása után a perzsa flotta is elvitorlázott Hesztiáig, Euboia északi partmellékére.  Xerxesz a hajók legénységéből több csoportot átrendelt Thermopilébe, hogy megnézzék a csatamezőt.  A perzsák holttesteit azonban jó előre eldugatta, úgyhogy körülbelül csak ezer halott perzsát hagyott a szorosban.  Hesztaiánál, amelyet különben szintén kifosztottak, három álló napig vesztegelt tétlenül a perzsa hajóhad, mielőtt üldözni kezdte volna a görög flottát.  Eközben a jón matrózok és katonák többhelyütt találtak felszólításokat, hogy ha újabb csatára kerül a dolog, csatlakozzanak görög testvéreikhez, vagy ha ezt nem tehetnék, legalább viselkedjenek szándékosan rosszul az ütközetben.  Ezt az eszközt Themisztoklesz nyughatatlan lelke eszelte ki.  Ha hatást ér el vele, akkor annál jobb a görögökre nézve.  Ha pedig nem sikerül a csel, akkor is elszórta a bizalmatlanság magvát s azt remélhette, hogy az ügyes jónokat nem állítják szembe a görögökkel a legfontosabb pontokon.

A thermopilei szorosban az első két nap alatt különösen azért voltak előnyben Leonidász és társai, mert hosszú dárdáik miatt a perzsák, akiknek rövidebb fegyverük volt, úgyszólván meg sem közelíthették a görögöket.  Megsebesültek anélkül, hogy ők maguk sebet ejthettek volna.  Nyilaik pedig ártatlanul lepattantak a hopliták pajzsairól és páncéljairól.  Igy érthető aztán egy Dienékesz nevű spártainak a lelki nyugalma.  Ezt azzal ijeszgették, hogy a perzsák annyian vannak, hogy nyilaik el fogják homályosítani a Napot.  Erre ő nyugodtan csak ezt válaszolta: “Annál jobb, legalább árnyékban fogunk harcolni.” Ismeretes Leonidász lakonikus válasza is, aki a perzsa király felszólítására, hogy szolgáltassa át neki fegyvereit, így felelt: “Jöjjön el érte ő maga és vegye el.” Leonidász önfeláldozását némelyek hiábavaló vérontásnak akarják feltüntetni.  Ez nagyon helytelen felfogás.  Leonidász és társai önfeláldozása egyike marad mindörökre a legnagyobb erkölcsi diadaloknak, amelyet a rendíthetetlen férfi-hősiesség aratott a deszpotizmuson.  A görögök azért is csodálták a thermopilei hősöket, mert önfeláldozásukkal bebizonyították, hogy hívek maradtak mindhalálig hazájuk törvényeihez.  Világosan kitetszik ez a felfogás több spártai férfi esetéből, akik, noha Leonidász seregéhez tartoztak, nem vettek részt a csatában és ezért becsteleneknek tartották őket.  Leonidász két katonáját, Euritoszt és Arisztodemoszt súlyos szembajuk miatt szabadságolta.  Efiáltesz árulásának hírére Euritosz visszatért a thermopilei szorosba és társaival együtt hősi halált halt.  Arisztodemosz ellenben visszatért Spártába, ahol gyalázat lett a sorsa.  Csak amikor Plateánál hősiesen elesett a csatamezőn, akkor állt helyre polgártársai szemében emlékezetének jó híre.  Egy harmadik spártai, aki követségben Thesszáliában járt és ezért nem vehetett részt a csatában, felakasztotta magát azon való kétségbeesésében, hogy becstelenné vált.

A szalamiszi diadal.

Az athéniek nem gondolhatták, hogy a peloponnézosziak teljesen cserben fogják hagyni Leonidászt, a spártai királyt s azt várták, hogy útját fogják állani a perzsáknak és nem engedik, hogy Xerxesz nyugodtan besétálhasson Attikába, illetve Athénbe.  De mikor hajóikon visszatértek az Artemizion hegyfok mellől, hamarosan meggyőződtek róla, hogy milyen keservesen csalódtak szövetségeseikben.  Nem tehettek egyebet, amint lehetett, biztonságba helyezték övéiket és vagyonukat.  Részint Szalamisz szigetére szállították mindenüket, részint Troicenbe és Eginába.  Még szerencse volt, hogy a szövetséges flotta vezére, Euribiádesz megállt Szalamisz és Eleuzisz között s az athéni családok kivonulását a városból fedezte és támogatta.

E keserves időben azt is elhatározták az athéniek, hogy elfelejtenek minden régebbi polgári viszálykodást s a száműzötteket, köztük Ariszteideszt és Xanthipposzt is visszahívják.  Szalamisz szigete mellett csatlakoztak a flottához e napokban még a szövetségesek póthajói is, úgyhogy csakhamar 385 hajóból állt a görög flotta.  Ebből kétszáz hajó volt az athénieké.  Sor került most végre a peloponnézosziak egyéb előkészületeire is.  Nagy csapatokban gyülekeztek Iszthmoszon a lakedémoniak szövetségesei.  A főparancsnok Kleombrotosz volt, Leonidásznak az öccse és Leonidász kiskorú fiának, Pteisztarkhosznak a gyámja.  Megarából a szkironiai sziklákon keresztül egy mély út vezetett.  Mindenekelőtt ezt betömték a görögök, azután hozzáláttak ahhoz, hogy az egész Iszthmoszt fallal zárják el.  Az erős fal azonban csak a következő esztendőre készült el.  Mióta a görög flotta otthagyta Artemizion mellett első hadállását, körülbelül kilenc nap telt el, szeptembernek körülbelül az első hete elmult már.  Faleron mellett megjelent ekkor a perzsa flotta, amely még mindig 600-700 hajóból állott s így csaknem kétszer olyan erős volt, mint a szövetséges görög flotta.  Ugyanekkor a perzsa király is bevonult szárazföldi seregével a puszta és elhagyott Athén városába.  Csak az Akropoliszban maradt ott egy kis csapat szegény polgár, egy pár pap és Pallasz Athénének a kincstárnoka.  A vár fából való falait ugyan nyomban felgyujtották a perzsák, de a várbeliek kétségbeesetten még két hétig védték magukat s a perzsák ekkor is csak egy őrizetlen ösvényen át jutottak be észak felől a várba.  A perzsák minden élőlényt kardélre hánytak, azokat is, akik az istennő oltárához menekültek védelemért.

A várat pedig, miután mindent kifosztottak, felgyujtották.  Az égő vár lángja, amely az esti órákban átpiroslott a szalamiszi táborba, továbbá a néhány megmenekült athéni szóbeli közlése roppant lesujtó hatást tett a görög táborra.  A haditanács elhatározta, hogy követi azok példáját, akik be sem várva a tanács döntését, visszasiettek már hajóikra és készültek elvitorlázni.  Azt hitték ugyanis, hogy az Iszthmoszon, ahol érintkezésük volt a szárazföldi görög sereggel is, jobb lesz harcolni, mint Szalamisz előtt.  Különös, rövidlátó, önző és kislelkű szövetségesek voltak ezek mindenesetre, akik mindenáron el akarták kerülni, hogy a döntő mérkőzést a legkedvezőbb helyen vívják meg.  Themisztoklesz kezdett kétségbe esni.  “Most már egyáltalán nem lesz hazád, amelyért küzdj” - mondta neki egyik barátja, mikor a haditanács ülése után távoztak a vezérek.  Ez a pár szó égette Themisztoklesznek a lelkét.  Mi lesz a Szalamiszba és Eginába menekült athéniekkel?  Nem!  Igy nem volt szabad cserben hagyni őket.  Meg kellett kockáztatni még egy kísérletet, hogy a dőre görögöket észretérítse.  Rábírta Euribiádeszt, hogy hívja össze még egyszer a haditanácsot.  A sztratégák csak kelletlenül gyülekeztek, hiszen rég elhatározták már, hogy a flotta elvonul.  Themisztoklesz ékesszólóan kifejtette előttük még egyszer, hogy mennyi előnye van mostani hadállásuknak.

A szűk öbölben az ellenség nem fejtheti ki túlnyomó hatalmát, ennélfogva egyenlő, vagy pláne kedvezőbb körülmények között mérkőzhetnek.  A nyilt tengeren ellenben teljesen kibontakozhat a perzsa túlerő s a föníciai hajók nagyobb gyorsasága is teljesen érvényesülhet.  A peloponnézosziak mindazáltal makacsul ragaszkodtak előbbi elhatározásukhoz és azzal érveltek, hogyha elvesztik a tengeri csatát, el van vágva visszavonulásuknak az útja.  A korinthoszi Adeimantosz pedig nyersen azt vágta oda Themisztoklesznek: “Te könnyen ajánlgathatsz esztelen vállalkozásokat, hiszen nincs már többé hazád.” Ez az aljas nyilatkozat szörnyen elkeserítette Themisztokleszt.  Kifejtette, hogy az athéniek hazája most kétszáz hajójukon van s hogy ilyen büszke hatalommal sehol sem fogják visszautasítani őket.  Ha a haditanács tovább is elébe teszi a peloponnézoszi ügyet az egész görög nemzet ügyének, akkor az athéniek sem fognak a többi görögök érdekeivel törődni és elmennek Alsó-Itáliába, oda, ahol a Szírisz beleszakad a Tarentumi-öbölbe és ott új hazát alapítanak.  Ez a fenyegetés hatott.  Hiszen mit kezdhettek volna a görögök tengeren az athéniek nélkül?  Velük együtt odalett volna a flottának több mint a fele.  Igy aztán még az egyszer engedett a haditanács.  Elhatározták, hogy maradnak és másnap megütköznek a perzsa hajóhaddal.

Szerencsétlenségükre azonban a perzsa haditanács csak a holnaputáni napot választotta ki az ütközetre s ugyanakkor elhatározta azt is, hogy a perzsa szárazföldi sereg még aznap este megindul az Iszthmosz felé.  Erre a hírre a peloponnézosziak újra tétovázni kezdték.  Különben is bosszankodtak Euribiádesz engedékenysége miatt.  Az elégületlenség oly hangosan nyilvánult meg, hogy újra összehívták a haditanácsot, amelyben a peloponnézosziak most már mindannyian azt követelték, hogy azonnal vitorlázzanak tovább.  Ez ellen hiábavaló volt minden ékesszólás.  Themisztoklesz tehát merész lépésre határozta el magát.  Mikor besötétedett, egyik megbízható rabszolgáját, akire rábízta gyermekeit is - Szikinnosz volt a neve - a perzsa király hadvezéréhez küldte azzal az üzenettel, hogy az athéni hadvezér a többi görögök tudta nélkül küldi őt, hogy értesítse a perzsákat a hellének elvonulásáról.  Themisztoklesz most már a perzsák győzelmét szeretné, mert összeveszett a többi görög vezérrel.  Ha a görögöknek sikerül most kimenekülniök a kelepcéből, Xerxesznek sokkal több baja lesz velük, mert egyenkint kell őket legyőznie, míg most egyszerre megsemmisítheti az egész görög tengeri haderőt.  Most biztos sikerre számíthat Xerxesz, mert a görögök egymás között viszálykodnak s lesz közöttük olyan pár hajó is, amely átpártol harc közben a perzsákhoz.  Xerxesz, aki csak másnapra tervezte a csatát, hitt Szikinnosz szavainak s amint éjszaka lett, elrendelte, hogy teljesen körül kell zárni a Szalamiszi-öbölben lévő görög hajóhadat.

Miután ezt a rendeletét sikerrel végrehajtották, azt hitte, hogy most már tőrbe csalta a görögöket.  Themisztoklesz szintén nagyon örült, hogy cselvetése sikerült, mert a görögök most már nem is gondolhattak a távozásra, hanem föltétlenül meg kellett ütközniök a perzsákkal.  A perzsák mozdulatait elrejtette a sötétség, mert éppen újhold volt.  Azt a hírt, hogy az egész Szalamiszi-öböl körül van kerítve és hogy lehetetlen az öbölből menekülni, Ariszteidesz hozta meg, aki akkor éjszaka érkezett vissza a száműzetésből.  A peloponnézosziak eleinte nem akarták elhinni, de csakhamar megerősítette a hírt egy tenoszi hajó is, amely az éj leple alatt átszökött a perzsa flottából a görögökhöz.  Másnap reggel, 480 szeptember 27-én vagy 28-án megkezdték a görög hajók a támadást, de csakhamar visszavonultak az ugyancsak támadó perzsa hajók elől.  A perzsáknak nagy okuk volt rá, hogy éppen aznap bátran viselkedjenek, mert Xerxesz az Aigaleosz-hegyre, amely a tenger felé lejtősödött, egy trónust állíttatott fel s onnan nézte az egész ütközetet.  De a görögök csakhamar újra összeszedték magukat.  Az a gondolat, hogy vagy győzniük kell vagy meghalniuk, csakhamar éreztette ellenállhatatlan hatását.  Nemsokára óriási harcmezővé alakult át az egész Szalamiszi-öböl.  Mindkét részen a legnagyobb, elkeseredéssel küzdöttek.  A perzsák sokkal bátrabban harcoltak, mint az Artemizion-hegyfok mellett.

De Themisztoklesz igaza teljesen bebizonyult, hogy az athéniek hadállása volt a kedvezőbb s a perzsák túlnyomó ereje nem tudott érvényesülni.  Ugyszólván ember-ember ellen küzdött s a görögök a közeli harcban jobban beváltak még a föníciaiaknál és a jónoknál is.  A perzsa tartalékhajók a szűk öbölben nem tudtak fölfejlődni.  Ahelyett, hogy segíthettek volna, segítségre szorultak ők maguk is, mert a hátráló perzsa hajók közéjük rontottak és őrült bajokat okoztak.  A zavar oly nagy volt, hogy a perzsa hajók egymást sem kímélték és egymáson keresztül törtek utat maguknak.  Természetes, hogy ennek megfelelő volt a veszteség is a hajókban és emberekben.  Aki a perzsák közül a vízbe esett, megfulladt, mert a perzsák között alig volt olyan, aki úszni tudott.  A menekülő perzsa hajók közül csak 300 jutott el épen a Faleroni-öbölbe.  Ebbe a legkeletibb kikötőbe kellett a perzsa flottának menekülnie, ha azt nem akarta, hogy a görögök elvágják minden visszavonulási útját, mert Ariszteidesz arra használta fel az általános zűrzavart, hogy egy csoport elszánt legénnyel megszállta a kis Pszittaleia-szigetet, amely a Szalamiszi-öbölnek keleti kulcsa volt.  A harcban a perzsák férfias ellenállást fejtettek ki, de végül mégis leverték őket.  Az éjszaka véget vetett az egész tengeren a küzdelemnek.

Themisztoklesz álmát nem rabolta el többé Miltiádesznek a győzelme, mert a szalamiszi diadalnak, amely felért a marathonival, ő volt a mestere és nevét örökre beírta ő is hazája történelmébe.  Másnap a görög táborból úgy látták, hogy a perzsa tábor előkészületeket tesz a harc folytatására.  Hajókat raktak össze, mintha hajóhidat akarnának verni és töltést is kezdtek építeni.  Mindez azonban arravaló volt, hogy megtévessze a görögöket.  Xerxesz ugyanis elhatározta már napközben, hogy visszavonul Ázsiába, előbb azonban ki kellett tatarozni a hajókat s a perzsák azt akarták, hogy a görögök ne zavarják őket munka közben.  Egyre jobban kitűnt, hogy a perzsáknak haladéktalanul vissza kell vonulniuk.  A görög flotta ugyanis távolról sem szenvedett annyi veszteséget, mint a perzsa, sem emberben, sem hajóban.  Emellett a görögökbe a siker nagy harci kedvet öntött, míg a perzsáknak a kudarc nagyon elvette a bátorságát.  Aztán küszöbön állott a tél is.  A telelés kérdéséhez járult az a sokkal nehezebb kérdés, honnan kerítsék elő az óriási sereg ellátásához szükséges élelmiszereket.  Még ha győztek volna a perzsák, akkor is a flottának kellett volna szállítani az élelmiszereket Ázsiából, mert Görögország földje teljesen ki volt zsarolva.  A szalamiszi vereség után pedig komolyan fontolóra kellett venni a szárazföldi sereg tetemes csökkentését, esetleg az egész vállalkozás abbahagyását is.  Ez utóbbi ellen legjobban Mardoniosz tiltakozott.

Mardoniosz ugyanis tudta, hogyha visszaérkeznek Ázsiába, ahol nyugodtan fontolóra veszik a történteket, a felelősség nagy részét ő rá fogják hárítani, mert ő ajánlotta a háborút.  Számított rá hogy a dicsőségvágyában mélyen megalázott Xerxesz bűnbakot fog keresni és azt őbenne fogja megtalálni.  Mardoniosz ennélfogva sehogy sem akart azonnal visszatérni Ázsiába.  Előterjesztésére azután el is határozta a perzsa haditanács, hogy Mardoniosz maradjon ott Görögországban vagy Thesszáliában olyan sereggel, aminővel akar.  Mardoniosz erre 300.000 embert választott ki, akikkel Thesszália gabonadús síkságára kellett visszavonulnia téli szállásra.  A szalamiszi csata után következő második éjszaka a perzsa flotta minden feltűnés nélkül elindult a Faleroni-öbölből a Helleszpontosz felé.  Készült a visszavonulásra a szárazföldi seregnek az a részé is, amelynek nem Európában kellett telelnie.  A haditanács éppen az indulás vagy ottmaradás lehetőségéről tanácskozott, mikor megkapta Themisztoklesznek újabb üzenetét, amely bizonyára befolyással volt a tanács döntésére.  Ugyanazt a Szikinnosz nevű rabszolgáját, aki első üzenetét közvetítette, most megint azzal az üzenettel küldte Themisztoklesz a perzsa királyhoz, hogy épp az imént beszélte le a görögöket arról a szándékukról, hogy lerombolják a Helleszpontoszon a hidakat.  A király tehát nyugodtan visszatérhet Ázsiába és Themisztoklesz csak arra kéri, hogy ne felejtse el ezt a szolgálatát.

Themisztoklesz újabb üzenete megint nagy emberismeretéről tett tanuságot, mert a perzsák a Szalamisznál szerzett tapasztalatok után most hajlandók voltak éppen az ellenkezőjét elhinni annak, mint amit a ravasz Themisztoklesz közölt velük.  Xerxesz most már félni kezdett s nagyon siettette a visszavonulást, amelyet 480 október 2-án kezdett meg a perzsa sereg.  Körülbelül 45 nap alatt tette meg Xerxesz az utat Athéntól a Helleszpontoszig, miközben Mardoniosz seregének 60.000 főnyi válogatott hadosztálya kísérte a visszavonulókat Artabazosz vezetése alatt.  Különösen hangzik, hogy a visszavonuló királynak védőcsapatra is szüksége volt, holott magával vitte hadseregének nagyobb részét.  Csakhogy csapataiban, amelyek egyébként is a hadsereg leggyöngébb csapatai voltak, teljes volt már a demoralizáció s mennél északabbra jutottak Thrákiában, annál rosszabb volt a csapatok élelmezése is.  Kitört a seregben a vérhas is, amely nagyobb pusztítást vitt véghez egy vesztett csatánál.  Artabazosz 60.000 embere is, noha jobb volt az élelmezése, mint a többieknek, 20.000 főnyi veszteséggel tért vissza Thesszáliába.  Mikor a perzsa sereg végül megérkezett a Helleszpontoszhoz, rémülten látták, hogy a hajóhíd csakugyan le van rombolva.  Csakhogy persze nem a görögök rombolták le, hanem a téli viharok semmisítették meg Xerxesz nagy művét.  Szerencsére ott volt a flotta, amely baj nélkül átszállította a csapatokat Európából Ázsiába.

Xerxesz Szárdeszba ment, a flotta pedig részint Kimében, részint Számoszon töltötte a telet.  Themisztoklesznek imént említett üzenete a hellén vezérek még Szalamisz szigetén tartott tanácskozásának az eredménye volt.  Alig értesültek a görögök arról, hogy a perzsa flotta visszavonul, Themisztoklesz nyomban azt ajánlotta, hogy üldözzék a menekülőket teljes erővel és próbálják a perzsa flottát teljesen megsemmisíteni.  Mindenesetre pedig próbálják meg lerombolni a Helleszpontosz hajóhídját.  Ha Themisztoklesz tanácsát követték volna s a terv sikerül, akkor a perzsa sereg tönkremegy teljesen.  De a peloponnézosziak nem voltak kaphatók ilyen merész vállalkozásra, amíg az Iszthmoszt és vele Peloponnézoszt valamelyes veszedelem fenyegette.  Igy aztán Themisztoklesz legalább ügyes ámításra használta fel a görögöknek adott tanácsát és üzenet alakjában küldötte el Xerxesznek.  A görögök a perzsa flotta elvonulása után Androsz szigete ellen fordultak, hogy a perzsákhoz szító érzelmei miatt megbüntessék.  E vállalkozásukat azonban nem kísérte siker, úgyhogy csakhamar visszatértek Szalamisz szigetére, hogy bemutassák az áldozatot az isteneknek és felosszák a zsákmányt.  Innen aztán az Iszthmoszra vonultak, ahol szavaztak a kitüntetésekről azok számára, akiknek legtöbb érdemük volt az egész háború szerencsés kimenetele körül.  Hasonló veszedelem fenyegette a perzsák szárazföldi seregét is, mint aminő a flottát fenyegette.

De közbejött véletlen elhárította ezt a veszedelmet.  Alig ért az Iszthmoszra az a hír, hogy a perzsa sereg elvonult, Kleombrotosz spártai kormányzó, aki a kiskorú Pleisztarkhosz helyett uralkodott, elhatározta, hogy gyorsan az elvonuló perzsák után megy és hátha támadja őket.  Ha sikerül neki a perzsákat utólérni, akkor nagy károkat okozhatott volna nekik.  Pedig erre volt reménység, mert hiszen a perzsák poggyászukkal együtt vonultak, míg a lakedemonoknak nem volt szükségük semmiféle különösebb fölszerelésre s így sokkal gyorsabban haladhattak a perzsáknál.  De mialatt a jámbor Kleombrotosz áldozatot mutatott be az isteneknek elindulása előtt, hirtelen napfogyatkozás támadt.  Ennek a kedvezőtlen égi tüneménynek a hatása alatt Kleombrotosz azonnal elállt tervétől és rögtön visszavezette seregét a Peloponnézoszra.  Nemsokára bekövetkezett halála után fia, Pauzániász követte őt a gyámkormányzói tisztségben, mint hogy Pleisztarkhosz még mindig kiskorú volt.  Pauzániász csakhamar fontos szerepet kezdett játszani, mint alább látni fogjuk.  Most időzzünk egy kicsit még a szalamiszi diadal epilogusánál.  Themisztoklesznek annál nagyobb érdeme volt a szalamiszi csata létrehozásában, mert hiszen a delfi jósda ezidőtájt nem győzte a görögök bátorságát csökkenteni veszedelmet hirdető orákulumaival.  Említettük már a fafalakról szóló jóslatot.

Egy másik ilyen jóslata akkor kelt, mikor a görög flotta már Szalamisz mellett gyülekezett.  Ez a jóslat így hangzott: “Isteni Szalamisz, sírja lesz nemsokára az anyák fiainak.” Themisztoklesz úgy értelmezte ezt, hogy a perzsa anyák fiairól van szó, mert a jósda különben nem nevezné Szalamiszt isteninek, hanem másnak, például szörnyű vagy rettenetes Szalamisznak.  Mikor ezután az Iszthmoszon arról szavaztak, hogy a hellének közül ki érdemli meg egész viselkedéséért a háború alatt az első díjat, csaknem minden állam magára szavazott, míg Themisztoklesznek csak a második díjat szavazták meg.  Ez olyan visszatetszést keltett utólag, hogy egyáltalán elmaradt a díjkiosztás.  A hellének különben éppen a szavazás visszás eredményéből nagyon jól tudták, hogy kit illetett meg jogosan az első díj.  Legelőször Spárta adta ennek jelét.  Amikor Themisztoklesz ellátogatott ide, olajkoszorút nyujtottak át neki, mint az okosság és ügyesség jelét.  Ezenkívül megajándékozták a spártaiak Themisztokleszt a város legszebb kocsijával s mikor elutazott, 300 előkelő ifjú kísérte őt lóháton.  Általában egész Hellászban úgy ünnepelték Themisztokleszt, mint a legokosabb görög embert.  Athénben pedig fényes diadalmenetben vitték a szalamiszi győzőt a városba, a nép valósággal tombolt az örömtől, hogy nagy fiát ünnepelhette.

A plateai és mikálei diadal.

A következő évben, 479 tavaszán új hadjáratra készültek az ellenfelek.  Ez azonban egészen másforma háború volt már, mint a 480.  esztendei.  Az elmult évben a görögök tisztán a védekezésre szorítkoztak és a perzsák támadtak.  Most mintha a perzsák készültek volna védekezni.  A 300 hajóból álló flotta Számosz mellett gyülekezett s ott várta a fejleményeket, míg a Maiandrosz torkolata körüli síkon, a Mikále hegyfok táján 60.000 főnyi hadsereg vert tábort, nyilvánvalóan azért, hogy csirájában elfojtsa, ha esetleg a jónok között megint mozgolódás támadna.  A király maga erős sereggel Szárdeszben maradt.  Xerxesz várta a görög flotta támadását, hiszen Themisztoklesz a szalamiszi csata után, mikor a görög haditanács nem volt hajlandó a perzsa flottát üldözni, ezzel vigasztalta magát: “Majd elmegyünk jövő tavasszal a Helleszpontoszba és Jóniába!” Csakhogy Themisztoklesz tervéből egyelőre semmi sem lett, mert Athénben időközben nagy politikai változás történt, amelynek okait máig sem látjuk tisztán.  A hadsereg és a flotta vezéreivé Themisztoklesz ellenségeit, Ariszteideszt és Xanthipposzt választották meg.  Igy aztán megszűnt az a veszedelem, hogy a görögök megtámadják a perzsákat, viszont a perzsák sem mertek támadni.  A szárazon is feltűnő hosszú ideig szünetelt az ellenségeskedés.  Mardoniosz a döntő mérkőzés előtt megpróbálta követni a thébaiak tanácsát és erőszak helyett vesztegetéssel kísérletezett.

Azt bizonyosan tudta ő is, hogy Athénben nincs meg a vezetők között az egyetértés és hogy Athén nem a legjobb viszonyban van Spártával.  Valóban volt is oka Athénnek arra, hogy elégedetlen legyen szövetségeseivel, mert ezek megint csak az Iszthmoszt és Peloponnézoszt akarták védelmezni s nem átallották azt kívánni, hogy Athén is támogassa őket ebben anélkül, hogy ők maguk hajlandók lettek volna támogatni Athént, amely sokkal jobban és legelőször volt kitéve az ellenség támadásának.  Ekkor történt, hogy Athénben, amelyet hamarosan megint fölépítettek a polgárok, megjelent Alexandrosz makedón király, Athén vendégbarátja és Mardoniosz megbízásából csábító ajánlatokat tett az athénieknek.  Azt ígérte nekik Mardoniosz, hogy megbocsát és elfelejt mindent, meghagyja nekik politikai szabadságukat, sőt tetszés szerint megnagyobbíthatják országuk területét is, ha csatlakoznak a perzsákhoz.  Ha szövetségre lépnek a perzsákkal, Mardoniosz felépítteti saját költségén a leégett athéni templomot is.  Örök dicsősége marad Athénnek, hogy ezt a csábító ajánlatot visszautasította.  Gondoskodtak azonban róla az athéniek, hogy Spárta idejekorán értesüljön a tárgyalásokról, sőt azt higyje, hogy Athén hajlandó megegyezni a perzsákkal.  Spárta erre rögtön követeket küldött Athénbe s félelmében megígérte, hogy a maga részéről mindent meg fog tenni Attika védelmére.

Az athéniek csak ekkor utasították vissza Alexandroszt, akivel ezt üzenték Mardoniosznak: “Add hírül Mardoniosznak, hogy az athéniek ezt üzenik neki: amíg a Nap ki nem tér pályájából, amelyen most halad, addig soha nem fogjuk egymást Xerxesszel megérteni.  Hanem öklünkben karddal fogunk vele találkozni, bízva az isteneinkben és bízva heroszainkban, akiket Xerxesz nem becsül, mert hiszen templomaikat felgyujtotta és szobraikat megsemmisítette.” Erre az üzenetre Mardoniosz elindult thesszáliai téli szállásából dél felé.  Mennél becsületesebben fogták fel az athéniek szövetségtársi kötelezettségeiket, annál feltűnőbb volt, hogy a lakedemonok késlekedtek a megígért támogatással.  Az athéniek kénytelenek voltak most már másodízben kivonulni fővárosukból a közelgő perzsák elől és a peloponnézosziaknak még mindig nem volt semmi nyomuk.  Az athéniek Ariszteidesz javaslatára erre követséget küldtek Spártába, még pedig Xanthipposzt s Miltiádesz fiát, Kimont, aki ez alkalommal szerepelt először nyilvánosan és Mironideszt.  A lakedemonok éppen vallásos ünnepet ültek Hiakinthosz tiszteletére és vallásos teendőikkel próbálták megint áltatni az athénieket, miközben serényen dolgoztak az Iszthmosz-fal kiépítésén.  Végül elfogyott az athéni követek türelme és közölték az eforoszokkal, hogy Athén ezentúl fogja már tudni, hol kell segítséget keresnie.  Az eforoszok erre azt a meglepő hírt közölték a követekkel, hogy az elmult éjszaka Pauzániász kormányzó vezetése alatt megindult már észak felé 5000 spártai és 35.000 helota.

A követek erre gyorsan visszaindultak Athénbe s velük ment 5000 perioikosz hoplita is.  Ezzel azt akarták bizonyítani a spártaiak, hogy tettrekészek és hogy a szónál hamarább jutnak el a cselekvéshez.  Legfőbb ideje is volt már a cselekvésnek, mert Mardoniosz időközben egy másik közvetítőt küldött az athéniekhez, akik megint Szalamisz szigetére menekültek.  Az athéniek megint visszautasították a közvetítőt, sőt Likidászt, aki a perzsa ajánlat elfogadását javasolta, feleségestől és gyermekestől megkövezték.  Most már Mardoniosz sem tétovázott.  Csakhamar másodszor is kifosztotta és felgyujtotta a felépített Athént.  Azután visszavonult Boiotiába, ahol Thébában nagy raktárai voltak, míg a kifosztott Attikában semmit sem találhatott már.  De mint óvatos ember, gondolt arra is, hogy vereség esetén jobb, ha a Kithairon-szoros mögötte, mint előtte van.  Azután tábort vert Plateától keletre, az Azoposz folyó völgyében.  Július közepe táján egyesült Pauzániász az athéni csapatokkal s azután nyomban megindult a szövetséges had az ellenség tábora felé.  A Kithairon lejtőjén azonban megálltak, mert lovasságuk nem lévén, nem merészkedtek le az Azoposz síkjára.  Az ellenség különben nyomban megtámadta őket lovasságával.  Csakhamar elesett a perzsa lovasság vezére, akinek holtteste körül makacs küzdelem támadt.  Végül azonban visszaverték a perzsákat.

A szövetséges görög had létszáma 38.700 hoplita és 71.300 könnyű fegyveres volt.  A görög sereg tehát nagyon tekintélyes haderőt képviselt.  Mindazáltal az első csatározás óta egyik ellenfél sem mert támadni, mert az Azoposzon való átkelés könnyen nagy zavart idézhetett volna elő s enélkül támadni nem lehetett.  Nyolc napig néztek egymással tétlenül farkasszemet.  Ekkor sikerült a perzsáknak a görögök hátában megszállni az egyik Kithairon-szorost, úgyhogy elvágták a görög tábor összeköttetését a Peloponnézosszal, sőt megnehezítették a görögöknek azt is, hogy az Azoposzból vizet meríthessenek, mert a perzsa lovasság nyilai zavarták őket minden oldalról.  Egyetlen forrásuk maradt csak meg a görögöknek.  De nemcsak a görögök élelmezése vált nehézzé a Kithairon-szoros megszállása óta, hanem a perzsák thébai raktárai is kimerültek már.  Ennélfogva elhatározta Mardoniosz a tizenegyedik napon, hogy megütközik a görögökkel és kiadta parancsait is.  Szándékáról értesítette éjszaka a görögöket Alexandrosz makedón király, aki a görög előőrsökhöz nyargalt és hírül adta nekik, hogy Mardoniosz másnap csatára készül.  Két külön csata kezdődött meg egyszerre.  A perzsa gyalogság a spártaiak ellen harcolt s mikor lőtávolra ért a spártaiakhoz, összefonott pajzsaiból egy kis falat alkotott s bátran kezdte lövöldözni a spártaiakat, akik erre igen nehéz helyzetbe keveredtek.

Hiába várták ugyanis a kedvező áldozati jeleket a csata megkezdésére s bámulatos egykedvűséggel tűrték az ellenség nyilainak fergetegét.  A kedvező jelek egyre késtek.  Végül a tegeaiak előretörtek s ekkor az állati belek jelei is jóra fordultak.  Nyomban rohamba kezdett a spártai csatasor is.  Hamar lerohanták a perzsa mellvédet, úgyhogy a barbárok védtelenül álltak szemben a spártaiak erősebb fegyvereivel.  Csakhamar kitűnt, hogy a perzsák, bár többen voltak, ingadoztak.  Ekkor ezer válogatott perzsa lovas rontott a harcolók közé Mardoniosz vezetése alatt.  A harc újra bizonytalanná vált s mindkét részen igen nagy volt a veszteség.  Végül azonban egy spártai leszúrta Mardonioszt, amire a perzsák hanyatt-homlok menekültek vissza erődített táborukba, amelyet pár nappal előbb készítettek.  Csakhamar megfutamodtak a perzsák görög segédcsapatai is az athéniek elől.  E segédcsapatok között legbátrabban a thébaiak harcoltak.  Valamennyi menekülő perzsának sikerült bejutnia az erődített táborba, amelyet a spártaiak hiába próbáltak elfoglalni.  Csak mikor az athéniek is odaértek, akik jobban értettek a várostromhoz, akkor sikerült a görögöknek benyomulni a perzsa táborba.  Kegyetlen mészárlás támadt, mert a beszorított perzsák alig védekeztek s kétségbeesésükben tehetetlenül engedték magukat lemészárolni.  Csak Artabazosz menekült meg 40.000 főnyi tartalékseregével, mert mikor látta, hogy a perzsák megfutamodtak, csatarendben rögtön visszavonult.

A görögöknek nagyon hátravonult centruma úgyszólván részt sem vett a harcban.  Az elfoglalt táborban rengeteg zsákmányt találtak a görögök A zsákmány egy tizedrészét rögtön elkülönítették az istenek, különösen a delfi Apolló számára.  Hat méter magas érc-háromlábat öntöttek később belőle, hogy Apolló főoltára előtt maradandó emléke legyen a görögök váratlan győzelmének.  A zsákmány maradékát szétosztották a harcban résztvettek között.  Dús volt a zsákmány.  A sok drága kincs láttára Pauzániász nevetett az emberi dőreségen, hogy a perzsák, mikor annyi pompa és kényelem közepette élhetnek, egy szegény hegyi népnek a tengődő életére törnek.  De azért benne maradt a tövis az ő lelkében is: a sok drágaságnak a látása elrabolta szíve nyugalmát.  A győzők egyéb határozatai közül említést érdemel az is, hogy Platea városát, amelynek területén a diadalmas csatát megvívták s amelynek polgárai a marathoni csata óta önzetlenül szolgálták a nemzeti ügyet, szent és sérthetetlen területnek nyilvánították és kimondták, hogyha valaki megtámadná, az összes görögök szent kötelessége megfenyíteni a békebontót.  Persze, hamarosan megfeledkeztek erről a határozatról s elnézték később éppen annak az államnak, amelynek legkevésbé lett volna hozzá joga, hogy megszegje ezt a megállapodást.  Théba volt ez az állam, amely a perzsák barátjának bizonyult s amelynek megfenyítésére ki is vonultak nyomban a szövetséges görög hadak.

Húsznapi ostrom után Théba a hellének kívánságára kiszolgáltatta a perzsapárti arisztokraták vezéreit, maguknak e vezéreknek, különösen Timagenidesznek a tanácsára.  Azt remélték, hogy hosszú pörben fogják tárgyalni az ügyüket, amelynek során alkalmuk nyílik majd a bírák megvesztegetésére.  Hiszen ők voltak azok is, akik Mardoniosznak azt ajánlották, hogy harc helyett pénzzel győzze le a görögöket.  De most az egyszer nagyon elszámították magukat, mert Pauzániász, miután a szövetséges csapatokat hazaküldte, a thébai árulókat az Iszthmoszon minden hosszabb tárgyalás nélkül kivégeztette.  A plateai csatában sem a perzsákat, sem a görögöket ért veszteségekről nem maradtak ránk pontos adatok.  Valószínű azonban, hogy Artabazosz 40.000 emberén kívül, akik idejében visszavonultak, nem sok perzsa ért vissza hazájába.  Mert aki kard által nem pusztult el, azt a nélkülözés tette tönkre útközben, mialatt hazafelé menekült.  Hellász tehát mindenesetre megszabadult a perzsáktól.  Lássuk most a flotta sorsát.  Említettük már, hogy a perzsa flotta - 300 hajó - Számosz szigetén állomásozott, míg a Maiandrosz síkján, Mikále körül 60.000 főnyi szárazföldi perzsa sereg táborozott.  A perzsa flottát csak a közeli Khiosz szigetén kitört felkelés zavarta ki nyugalmából, ahol a szigetlakók szabadulni akartak zsarnokuktól.  Az összeesküvést hamarosan elnyomták a perzsák.

Több menekülő khioszi ember a szövetséges görög flottáig jutott, ahol elmondták, hogy Jóniában általános az elégületlenség s az athéni vezéreket arra próbálták rábírni, hogy vállalkozzanak a jón görög városok felszabadítására.  A szövetséges görög flotta, amely 110 hajóból állt, meg is indult és eljutott Délosz szigetéig.  Ott azonban megállt, mert a görög sztratégák azt hitték, hogy Déloszon túl hemzseg a tenger az ellenséges hajóktól.  A görög flottának Xanthipposz és Leotikhidesz volt a parancsnoka.  Körülbelül abban az időtájban, mikor a perzsa és a görög sereg Platea mellett tétlenül nézett egymással farkasszemet, Számoszról háromtagú követség érkezett a görög flotta vezéreihez, akiket arra kértek, hogy támadják meg a Számosz mellett állomásozó perzsa flottát.  Elmondták, hogy a perzsa flotta csaknem harcképtelen s azzal biztatták a görögöket, hogy számíthatnak egész Jónia átpártolására.  A görög vezérek végre engedtek a követek felszólításának s elhatározásukat teljes siker koronázta.  Amikor a görög flotta megérkezett Számosz nyugati partjaihoz, a perzsa flotta azonnal visszavonult a Milétosztól északra fekvő tengerpartra, a Mikále hegyfok alá.  Bár sokkal nagyobb volt a perzsa flotta a görögnél, a szalamiszi vereség erkölcsi hatása még mindig megbénította a perzsák bátorságát.  Eszük ágában sem volt az, hogy nyilt tengeri csatába bocsátkozzanak a görögökkel.  Hogy flottájuk javarészét minden esetre biztosítsák, a perzsa vezérek a föníciai hajókat hazaküldték.

A többi hajót pedig partra vontatták és ott elsáncolták magukat.  Ott volt védelmükre a szárazföldi hadsereg és így biztonságban érezték magukat.  Igy telt el némi idő, míg végül a görög vezérek támadásra határozták el magukat.  Leotikhidesz egészen Themisztoklesz módszerét követve a parthoz evezett és a perzsa táborban lévő jónokat elpártolásra szólította fel.  A perzsák emiatt oly bizalmatlanok lettek, hogy a számosziaktól elszedték a fegyvert, a milétosziakat pedig felküldték őrt állani a Mikále-hegyre, csakhogy a táborból eltávolítsák őket.  A spártaiak és az athéniek ezután akadálytalanul partra szálltak és ott elváltak.  Az előbbiek a hegyen át meg akarták kerülni a perzsa tábort, míg az athéniek feladata az volt, hogy szemben támadjanak.  Ezidőtájt híre terjedt már Számosz szigetén is a görögök plateai diadalának, ami nagyban fokozta a hellének harci kedvét.  Az athéniek csakhamar áttörték a perzsák pajzsfalát és megfutamították őket.  A perzsák a megerősített hajótáborba menekültek, de az athéniek folyton nyomukban voltak s amint a táborba nyomultak, a jónok szintén azonnal az üldözött perzsák ellen támadtak.  Megérkeztek ekkorára hátulról a spártaiak is.  A kifejlődő harcban a perzsák két vezére, Mardontesz és Tigranesz elesett s a sereg maradványa a hegységen keresztül próbált menekülni.  De a milétosziak álutakon visszavezették őket újra a görögök kardjaiba.  Itt is nagy volt a zsákmány.  A görögök a győzelem és zsákmányolás után felgyujtották a perzsák hajótáborát s azután visszaeveztek Számoszba.  Egész Hellászban óriási öröm támadt a kettős győzelem után s nem győztek hálálkodni az isteneknek, mert mindenki tudta, hogy ilyen sikereknek állandó béke és békés fejlődés lesz a következménye.