Görögország szabadságharcai.

A jón fölkelés.

Perzsia és Görögország nagy harcának, amelyet Herodotosz joggal nevezett az ázsiai és európai kultúra mérkőzésének, a jón fölkelés volt a véres előjátéka.  Természetes, hogy ez a döntő mérkőzés a szabadság és a keleti deszpotizmus között azon a határon kezdődött meg, ahol a görög nép legközelebb érintkezett a perzsa birodalommal.  Bármi volt is alkalmi oka ennek a harcnak, a lényege mégis csak a szabadságnak és az önkényuralomnak életre-halálra szóló, elkerülhetetlen mérkőzése volt.  Mikor Dáriusz perzsa király a csaló Gaumata legyőzése után, amiről a perzsa birodalom történetében részletesen megemlékeztünk, birodalmának új rendjét megállapította, Kis-Ázsia görög parti városait a szomszédos városokkal együtt egy új szatrapiában egyesítette, de külön szatrapát nem adott nekik, hanem a lídiai szatrapa alá rendelte őket, aki Szárdeszban székelt.  A birodalom egységes szervezésének előnyei, köztük az egységes pénzrendszer is, csakhamar érezhetővé váltak különösen a görög parti városokban, amelyek kereskedővárosok voltak.  De sok új kötelezettség is súlyosan nyomta a görög lakosságot, amely nem volt még hozzászokva ilyesmihez.

Az új földmérések alapján kivetett földadó ugyan csak 2.900,000 pengő volt az egész görög szatrapiában, de ehhez járultak még a különböző természetben való szolgáltatások a királyi udvar számára, mindenféle gazdasági és ipari illetékek, vámok a végül a községi igazgatás terhe, amelynek élén a városokban mindenütt a perzsa király által kinevezett szatrapa állott, aki a saját udvartartására külön adót szedett a polgároktól.  E nyomasztó politikai helyzet dacára a görög városok anyagilag jól érezték dacára a görög városok anyagilag jól érezték magukat.  Különösen Milétosz.  Az anyagi jóléttel együtt föllendült a szellemiélet is.  Milétoszi polgár volt Herakleitosz, a szellemes filozófus is, aki azt hirdette, hogy a háború minden dolognak az apja s hogy minden, ami van, állandóan átalakulásban van.  Hogy mennyire szükség lett volna az önálló fejlődére és a politikai szabadságra a kis-ázsiai görög városokban, az a különösen kitűnt Dáriusznak a szkithák ellen folytatott szerencsétlen háborúja alkalmával, amelyről a perzsa birodalom történetében részletesen meg emlékeztünk.  Tudjuk, hogy Dáriusz akkor Milétosz tirannuszának, Hisztiaiosznak köszönthette menekülését, aki nem engedte meg, hogy lerombolják a Dunán vert hidat.  Persze Hisztiaiosz hűsége önző okokból eredt.  Dáriusz meg is jutalmazta őt érte.  Thrákiában jókora darab területet juttatott neki, hogy Hisztiaiosz nagyon megszedte magát és hatalmas úrrá lett.  Fel is keltette csakhamar Thrákia perzsa helytartójának, Megabizosznak az irigységét és bizalmatlanságát.  Ennek jelentése alapján Dáriusz visszahivatta Szárdeszbe a veszedelmes férfiút azzal az ürüggyel, hogy nem nélkülözheti kiváló tanácsait és elvitte magával Szúzába, ahol királyi asztaltársnak nevezte ki.

A nyugtalan Hosztiaiosz alig várta, hogy szabaduljon aranyos bilincseiből, mert visszavágyott az Égei-tenger mellé, hazájába.  Terve megvalósítására nemsokára alkalma is nyílt.  Arisztagorász, Hisztiaiosz vejéhez és Milétoszban utódához 500-ban több, Naxosz szigetéről elűzött arisztokrata állított be azzal a kéréssel, hogy helyezze vissza őket a szigeten régi uralmukba.  Arisztagorász hajlandó volt erre, mert becsvágyában már-már a Kikiád-szigetek uralkodójának képzelte magát.  De a maga ereje nem volt elegendő az ilyen vállalkozásra s azért föllebbvalójához, a szárdeszi szatrapához Artaferneszhez fordult, aki a perzsa király öccse volt, hogy hagyja jóvá és támogassa tervét.  Artafernesz előterjesztése alapján Dáriusz is hozzájárult a tervhez és a partmenti városokra ráüzent 499 tavaszán, hogy szereljenek föl kétszáz hadihajót.  Arisztagorász egyébként kijelentette, hogy kezességet vállal a naxoszi száműzöttekkel együtt a háború költségeiért.  A kudarc igazi oka Herodotosz szerint az volt, hogy Arisztagorász összeveszett Megabátesszel, a király rokonával.  Megabátesz ugyanis egy ízben, mikor szemlét tartott a hajókon, az egyik mindoszi hajón nem találta ott a szabályszerű őrséget.  Erre a hajó kapitányát úgy összekötözte, hogy a feje kilógott az utolsó hajónyíláson, a teste pedig oda volt láncolva a hajó belsejéhez.  Ez a mindoszi kapitány azonban véletlenül vendégbarátja volt Arisztagorásznak.

Alig hallotta meg Arisztagorász, milyen gyalázatosan bántak el barátjával, odasietett és nyomban kiszabadította őt.  Emiatt heves szóváltása támadt Megabáresszel, aki úgy állt bosszút versenytársán, hogy titkon figyelmeztette a naxosziakat a közelgő támadásra.  Mikor a flotta együtt volt, Arisztagorászt az a csalódás érte, hogy nem ő lett a főhadvezér, hanem Megabátesz.  Csakhamar újabb csalódások is következtek.  Naxoszt nem sikerült hirtelen rohammal elfoglalni.  A szigetlakók idejekorán értesültek a támadásról, a fővárosban elsáncolták magukat, gondoskodtak kellő élelmiszerről és vitézül védekeztek.  Négy havi ostrom után a perzsák odébb vonultak.  A hadipénztár is kiürült.  A vállalkozás siralmas kudarccal végződött.  Arisztagorász persze nem tudta miből megfizetni a háború költségeit, emellett összeveszett a király egyik rokonával és volt oka félteni milétoszi uralmát is.  Igy jutott arra a gondolatra, Hogy lázadást fog szítani, joggal hihetvén azt, hogy a milétosziaknak ínyére lesz a lázadás.  Ezidőtájt apósától, Hisztiailosztól is titkos üzenetet kapott Szúzából, hogy csak készítse elő a lázadást.  Hisztiaiosz bizonyára azt hitte, hogy a király őt fogja kiküldeni a lázadás elfojtására s így megszabadul a perzsa király udvarától.  Érdekes története van Hisztiaiosz üzenetének is.  Hogy veszedelmes üzenetét eljuttassa vejéhez, a következő furcsa eszközhöz folyamodott.

Egy megbízható rabszolgáját kopaszra nyíratta, azután rátetoválta a fejebúbjára üzenetét, hogy Arisztagorász szakadjon el a birodalomtól s azután újra megnövesztette a rabszolga haját.  Mikor mindez megtörtént, elküldte a dúshajú rabszolgát Milétoszba azzal az üzenettel, hogy Arisztagorász vágja le a rabszolga haját.  Igy tudta meg Arisztagorász apósának a tervét.  Arisztagorász beavatta tervébe Milétosz legtekintélyesebb polgárait.  s amint remélte, csakugyan mindnyájan örömmel járultak hozzá.  Csak Hekataiosz, a történetíró ellenezte a tervet, aki utazásain meggyőződött a perzsa birodalom óriási kiterjedéséről és hatalmáról s megjósolta, hogy a próbálkozás teljes kudarccal fog végződni.  Tanácsa pusztába kiáltó szó volt.  Nem fogadták meg azt a tanácsát sem, hogy az Apolló-szentély kincseit, amelyek a lídiai Krőzosz bőkezűségéből származtak a amelyeknek értéke körülbelül 17,400,400 pengő volt, használják fel a hadkészülődésükre, mert különben a perzsák fogják elprédálni.  Amit megjósolt, szószerint be is következett.  Az elhatározást rögtön cselekvés követte.  Arisztagorász egy Jatragorász nevű görög útján csatlakozásra bírta a naxoszi flottát.  Milétoszban saját egyeduralmát átalakította demokratikus kormányformává, hogy a tömeg jóindulatát megnyerje.  Csatlakozásra bírta csaknem valamennyi jón várost Efezoszon, Kolofonon és Lebedoszon kívül.

De jól érezte Arisztagorász, hogy mindezen városok hadereje még elégtelen a nagy vállalkozáshoz, ennélfogva a tengeren túlra vetette tekintetét.  Görögország két főállamára, Spártára és Athénre.  Miután a 499-498.-i telet fegyverkezésre fordította, elutazott Athénbe és Spártába segítséget kérni.  Spártában elutasították.  Athén azonban ígért neki húsz hadihajót.  Arisztagorász maga volt az oka annak, hogy Spárta visszautasította.  Kérkedő fellépése ugyanis nagyon ellenkezett a szigorú spártai fegyelemmel, úgyhogy a spártaiak nem sok jót reméltek a vele való szövetségtől.  Bennünket különösen azért érdekel a milétoszi tirannusz spártai útja, mert egy érctáblát vitt magával, amelyre rá volt vésve a föld a tengerekkel és a folyókkal, szóval egy térképet, amelyet bizonyára az említett Hekataiosz készített.  A spártaiakat azonban éppen az riasztotta vissza, hogy nyilván szemlélhették a térképen, micsoda hatalmas birodalma van a perzsa királynak.  Hiába próbálta Arisztagorász Kleomenesz spártai király csábítgatni a szövetkezésre.  Herodotosz elbeszélése szerint a király nyolc-kilenéves kis leánya, Gorgo, mikor az idegen egyre többet ígért, figyelmeztette atyját, hogy ne engedje magát megvesztegetni.  Kleomenesz erre faképnél hagyta Arisztagorászt és kiment a szobából.  Az athéni segítő flotta 498 tavaszán indult meg Milétosz felé.  csatlakozott hozzá Euboia öt hadihajója is.  Arisztagorász, mikor egyesült velük, elhatározta, hogy haladéktalanul megtámadja a nyugati szatrapia fővárosát, Szárdeszt.

Ő maga Milétoszban maradt s az expedíciót öccse vezette.  Szárdesz városát könnyen elfoglalták, de a vár Artafernesz kezében maradt s a vár nélkül mitsem ért a város birtoka.  Egy jón katona szerencsétlenségükre felgyujtott egy házat s a tűz a lídiai faházak között villámgyorsan terjedt s elpusztította a tömörebb középületeket is, a többi között Kibele istennőnek híres templomát.  Szárdesz lakói emiatt annyira felbőszültek, hogy újabb ellenállásra készültek.  A jónok erre szövetségeseikkel együtt visszavonultak Efezosz felé.  E város közelében azonban utolérte őket a közben összegyülekezett perzsa hadsereg és súlyosan megverte a görögöket.  A megvert jónok szétszóródtak városaikban s az athéni hajóraj hazautazott vagy azért, mert Athén látta, hogy elveszett az ügy, vagy mert nem tudtak megférni Arisztagorásszal.  De a lázadás azért tovább terjedt.  Hiszen Szárdesz pusztulása nagy hatást tett.  Csatlakoztak Milétoszhoz a káriai városok és több város a Helleszpontosz mellől.  Ciprus szigete is síkraszállt a szabadság ügyéért.  Aztán meg ha szárazföldön hátrányba kerültek is a tengeren a jóni flotta volt az úr, sőt Ciprus közelében meg is verte a perzsa flottát.  De magán a szigeten győztek a perzsák és elfoglalták a sziget fővárosát, Szalamiszt is.  A jóni flotta erre elvitorlázott s a ciprusi tengert otthagyta a perzsáknak.  Északon is gyors sikereket értek el a perzsák és sorban leigázták a fellázadt városokat.

A perzsa hatalom diadalai kétségbeejtették Arisztagorászt.  Milétosz vezetését rábízta egy Pithagorász nevű emberre s ő maga egy csomó hívével megszökött Thrákiába, oda, ahol apósa valaha már uralkodott.  Ott azonban elfogták és kíséretével együtt agyonverték.  Apósának sem lett jobb vége.  Azt ugyan elérte Hiszfiaiosz, hogy a perzsa király leküldte út a tengerparti tartományokba azzal a megbízással, hogy személyes tekintélyével fojtsa el a lázadást.  De mikor Szárdeszba érkezett, Artafernesz szemrehányást tett neki, hogy ő az oka az egész lázadásnak.  “Te csináltad a cipőt - mondta neki Artafernesz, - Arisztagorász csak felhúzta.” Mikor Hisztiaiosz innen Milétoszba utazott, a város kaput sem nyitott előtte.  Nagyon gyanakodtak rá az emberek, amióta veje hűtlenül cserbenhagyta a süllyedő hajót, megrendült a jónok bizalma az egész családban.  Mit kezdhetett Hisztiaiosz, mikor saját honfitársai sem akartak tudni róla, a perzsa király pedig előbb-utóbb értesülni fog Artafernesz gyanujáról?  Felcsapott tengeri rablónak.  Bizantionban vert fészket és onnan megtámadta a Pontuszból jövő jón hajókat és elfoglalta őket, ha nem akartak engedelmeskedni neki.  Később Khiosz szigetén vert tanyát és elfoglalta Lezbosz-sziget egy részét is.  De mikor a kisázsiai partokra rándult ki egy ízben, végzete utolérte.  Hárpágosz perzsa hadvezér legyőzte és foglyul ejtette őt.

Szárdeszbe vitte, ahol Artafernesz minden teketória nélkül kivégeztette Hisztiaioszt.  A törzsét keresztre szögezték a fejét pedig besózva elküldték a perzsa királynak.  Dáriusz nem igen örült a túlságosan gyors igazságszolgáltatásnak, mert hálásan emlékezett vissza Hisztiaiosz egykori szolgálatára.  De egyebet nem tehetett, minthogy fényes temetésben részesítette a holttestet.  Mielőtt Hisztiaiosz ilyen gyászos véget ért, eldőlt az egész jón fölkelésnek a sorsa.  A perzsa hadvezérek egyesültek, hogy a szárazföld felöl ostromolják meg Milétoszt.  Ugyanekkor megérkezett a 600 vitorlásból álló perzsa hajóhad is.  Az egyesült görög flotta ugyan kisebb volt számra nézve a perzsánál, mert csak 353 hajóból állt, de a perzsák mégis féltek az ügyesebb görög hajóktól és a döntő ütközet előtt vesztegetéshez folyamodott.  ez sikerült is, mert a szövetséges görög flottán nagyon meglazult volt a fegyelem.  A számosziak a döntő csata előtt hazavonultak s bár a többi görög hajó vitézül küzdött a kis Lade sziget mellett szérverte a görög flottát.  A város ostroma elhúzódott még 494-ig.  De végül meg kellett adnia magát.  A férfiak csaknem mind kard által pusztultak el, a nőket és gyermekeket Szúzába vitték és Dáriusz a Tigris alsó folyása mellett, Ampéban telepítette le őket.  Athénben nagyon fájlalták Milétosz bukását, annál inkább, mert furdalta az athénieket a lelkiismeret is.  S bár az athéni flotta már kezdetben visszahúzódott a milétoszi fölkeléstől, Dáriusz perzsa király még sem tudta elfelejteni, hogy athéniek is részvettek Szárdesz felégetésében.  “Uram, gondolj az athéniekre!” - ezt kiáltotta egy rabszolga a király parancsára mindennap ebéd közben Dáriusznak a fülébe.  Ennek a mindennapi figyelmeztetésnek meg is lett a következménye, mint alább látni fogjuk.