Athén.

Szólon törvényei.

Attika, amelyet belső viszonyainak fejlesztése foglalt el, csak jó későn, voltaképpen csak a VI. század kezdetén kezdett jelentősebb szerepet játszani kifelé is.  Addigi fejlődését azonban, mely bizonyára évszázadokba telt, teljes homály borítja.  Ősi hagyományok szerint Attikában már Kr. e. 1069-ben megszűnt a királyság intézménye.  Kodrosz királysága alatt törtek be a dórok Attikába.  Az orákulum azt jósolta, hogy a dórok fognak győzni, ha meg nem ölik Attika királyát.  Mikor Kodrosz ezt megtudta, elhatározta, hogy feláldozza magát országa szabadságáért.  Parasztnak öltözve behatolt az ellenséges táborba, ott veszekedést s eközben ismeretlenül agyonütötték.  A dórok, miután rájöttek baklövésükre, azonnal elvonultak.  Az athéni nép azonban senkit sem tartott méltónak arra, hogy Kodrosz utóda legyen a királyi trónon.  Kodrosz fiát, Medont élete fogytáig arkhonná választották meg.  Ez az egész Kodrosz-áldozat későbbi monda, amely egyáltalán nem felel meg a királyság eltörlése igazi történetének.  Ez bizonyára hosszú alakulás eredménye volt, amelyre vonatkozólag Arisztotelesz nyújt egy s más felvilágosítást.  E szerint a király mellé, minthogy némelyik király nem vált be hadvezérnek, idővel egy második méltóságot léptettek életbe, a polemarkhoszt vagy hadvezérit.  Legkésőbb létesült az arkhon hivatala, amely fontos közigazgatási méltóság volt.  A két új tisztség mellett a király hatásköre lassan mindjobban szűkült s végül csupán vallási dolgokra szorítkozott, amelyeket később az arkhon bazileusz, a király-arkhon intézett.  Később e három méltóság idejét tíz évben, majd még később, 750 körül egy évben szabták meg.  Idővel hat újabb hivatalnokot rendeltek a régi három mellé, a thezmotheteszeket, akiknek feladata a régi jogszabályok följegyzése és megőrzése volt.  Valószínűleg ezek bíráskodtak is a thezmotheteionban.

Valószínűleg ezidőtájt alakult az 51 efetoszból álló bíróság is, amely büntetőbíróság volt oly ügyekben, mikor emberélet megsértéséről vagy megsemmisítéséről volt szó.  Emellett volt még az areiopág , a volt arkhonokból álló legfőbb tanács, amely a szokásnak és az erkölcsnek volt az őre és a közrend ellen vétőket büntethette tetszése szerint.  Mind e méltóságok az Attikai nemesség tagjait illették, úgyhogy Athénnek az alkotmányra arisztokratikus köztársaság volt már Kr. e. a VI. században, sőt akkor már a tetőpontjára is eljutott.  Ennek a kornak a külső eseményeiről nem igen tudunk semmit sem.  Athén nem vett részt mindeddig semmiféle gyarmatosításban, holott szomszédai, Khalkisz és Megara nagy sikerrel gyarmatosítottak már.  Ennek az lehet az oka, hogy Athén erejét valami közelebbi cél foglalta el.  Valószínűleg a szomszédos Eleuzisznek, ennek a papi államnak a bekebelezése az attikai államba.  Bizonyára háborúskodással kezdődött a két álla, egyesülésének folyamata, amelyet végül egyezség fejezett be, mert Eleuzisz polgárainak megmaradtak továbbá is az előjogaik s papi nemzetségeikkel befogadták az athéni uralkodó nemességbe, Az eleuziszi istenségeket pedig átplántálták Athénbe is.  Eleuziszt a megszűnt politikai függetlenségéért azzal kárpótolták, hogy még nagyobb vallási tekintéllyel ruházták fel.  De nemcsak ebből a szempontból volt jelentős Attika fejlődésére nézve a VII. század.  Az ipar és a kereskedelem volt jelentős Attika fejlődésére nézve a VII.század.

Az ipar és a kereskedelem ekkor eredt virágzásnak Attikában és Athén is ekkor kezdett résztvenni a tengeri kereskedelemben.  Agyagedény és olaj volt Attikának két legfőbb kivitelű cikke.  A tengeri kereskedelemnek mindig és mindenütt demokratizáló hatása volt.  Áttértek a pénzgazdálkodásra s ez a viszonyok teljes átalakulásával járt.  A válságot még jobban siettette az a körülmény, hogy Megara VII. század közepe óta szállított nagyobb mennyiségben olcsó gabonát a Fekete-tenger mellől Görögországba és különösen Attikába.  Ezt a versenyt a nagybirtokosok győzték, de a parasztok nem.  A közép és kisbirtokos eladósodott s a gazdag nemesség az előbbiek szegénységét kíméletlenül kihasználta.  Mindez elviselhetetlenné tette a nyomorúságos helyzetet.  Az elszegényedett parasztot, aki feleségével és gyermekeivel együtt szolgája lett a gazdag földbirtokosnak, pelatosznak, vagyis szomszédnak hívták, ami nyilvánvalóan gúnyos elnevezés volt.  Hatodosoknak is nevezték azonban őket, mert földmunkájukért a termésnek csak egyhatodát kapták.  Öthatodot ki kellett szolgáltatniok a földesúrnak s ha hátralékba jutottak, úgy ők, mint fiaik rabszolgái lettek a gazdag uraságnak.  Ilyen körülmények között próbálta meg egy vállalkozó szellemű ember megszerezni Athénben a tiranniszt úgy, mint ahogy a szomszédos államokban, Megarában, Korinthoszban és Szikionban történt.  Kilon volt ennek a férfinak a neve, aki 640-ben az olimpiai játékokon a futásban elnyerte a koszorút.

Előkelő nemesi családból származott és veje volt Theagenesznek, Megara tirannuszának.  Kortársainak és apósa katonáinak segítségével 624-ben elfoglalta az Akropoliszt, Athénnek a várát, de terve nem sikerült.  A nemesség ígéreteire a föld népe nagy csapatokban betódult a városba, úgyhogy Kilon beszorult a várba.  Az ostrom hosszúra nyúlt.  Végül rábízták az ostrom befejezését az arkhonokra, akiknek élén akkor Megaklesz állt s a polgárok túlnyomó része hazament.  Közben Kilon öccsével együtt megszökött.  A többiek, mikor már az éhhalál fenyegette őket, védelemért könyörögve Athéne szentélyébe menekültek.  Az arkhonok megígérték nekik, hogy nem lesz bántódásuk, amire a Kilon-pártiak elhagyták az aziliumot.  Megaklesz azonban mégis megölette őket, még azokaz is, akik az istenek szentélyébe menekültek.  A pártbosszú műve volt a vérengzés, amely súlyos bűnt vont a részesek fejére és sok szerencsétlenséget zúdított Athénre.  Kilon híveit az arkhonok bírói úton üldözték és száműzték.  Másrészt azonban Megaklesz ellenségeit felhasználták az istentelen gonosztett nyomán támadt ellenséges hangulat és keresztülvitték, hogy Megaklesz és a többi vérbűnnel vádoltat a nemesek háromszáz képviselőjéből álló bíróság száműzte.  A krétai Epimenidesz tisztította meg vezeklő áldozatokkal a bűnszennyezte várost.  Az Aresz.  dombról fehér és fekete juhokat szalasztott szét és elrendelte, hogy ahol ezek megpihennek, ott oltárokat kell emelni.

Visszaállította az Eriniszek, a vérbűn üldözőinek a tiszteletét is.  A lázadást a nemes urak csak a földi népének segítségével győzték le, amelynek a veszedelem pillanatában mindent megígértek.  A veszedelem elmultával azonban nem igen voltak hajlandók az ígéreteket teljesíteni.  Az elégületlenség emiatt annyira fokozódott, hogy az arisztokraták végül kénytelenek voltak engedni az egyre viharosabban ,megnyilatkozó népakaratnak.  Megbízták Drákont azzal, hogy új alkotmányt dolgozzon ki Attika számára.  Drákon ki is dolgozta az új törvénykönyvet, de nem nagy köszönet volt benne.  Büntető rendelkezései oly szigorúak voltak, hogy azt mondták róluk, hogy vérrel írottak s ma is közmondásos a drákói szigorúság.  Pár évvel később vállalkoztak az athéniek első tengerentúli kalandjukra és megszállták Szigeiont.  A gyarmatosítást a nemes urak arra akarták felhasználni, hogy lerázzanak a nyakukról egy-egy csomó elégületlent.  De ez a hódítás hosszú háborúra vezetett a mitiléneiekkel, akik Szigeiont a magukénak tekintették.  Az athéniek visszaszorították az ellenséget s már azt az erődöt is nagyon fenyegették, mikor a mitiléneiek Pittakoszt bízták meg a fővezérséggel, aki a párviadalban megölte Frinont, az athéni vezért s így megmentette szülővárosát.  A háborút Periandrosz döntőbíráskodása fejezte be, aki Szigeiont az athénieknek ítélte oda, a szomszédos Akhilleiont pedig a mitiléneieknek.

Az athéniek azonban nem sokáig tarthatták meg Szigeiont, mert Kilon elűzése miatt háborúba keveredtek Megarával s a megaraiak elfoglalták Szalamisz szigetét is.  Szalamisz birtoka azonban életkérdése volt Athénnek, mert a sziget nélkül megbénult kereskedelme és a lakosság nagy része elszegényedett.  Az athéniek kétségbe voltak esve.  Ekkor történt, hogy a Kodridák királyi családjából való Szólon egy nap megjelent a piacon és elégikus versformában előadott egy költeményt, amelyben mint Szalamisz heroldja arra tüzelte az athénieket, hogy ne tűrjék tovább a gyalázatot, hanem kezdjék meg újra a harcot.  Ő maga ötszáz önkéntessel mindgyárt föl is kerekedett és merész csellel visszafoglalta Szalamiszt.  Ezzel Athénnek egyik sajgó sebe begyógyult ugyan, de az egész állami élet belső bajban sínylődött.  A hosszú, szerencsétlen háború, amelyet Megara ellen viseltek, még jobban fokozta a nyomort, a nemesek uralmával szemben tetőfokra hágott az általános elégületlenség.  A nép, amelyet lelketlen kapaszkodók izgattak, már-már azt kívánta, hogy az alkotmányt teljesen alakítsák át és az ország földjét osszák fel a nép között.  A polgárháború veszedelme fenyegetett.  Szólon egy újabb elégiájával, amely a gazdagokat élesen korholta, újra magára irányította a közfigyelmet.  Benne látta mindenki az egyedüli mentőt.

Felhívták, hogy legyen tirannusz és a delfi jósda egy orákulumja is mintha erre bátorította volna őt.  De Szólon visszautasította a csábítást: “Uj törvényekre van szüksége az államnak- mondotta - semmi egyébre.” Az eupatridák is megbíztak Szólonban, mert közülük való és vagyonos is volt, amellett kipróbált jellemű.  így aztán az utolsó percben engedékenységre határozták el magukat s Kr. e. 594-ben első arkhonnak választották meg Szólont és feljogosították arra, hogy békét szerezzen a nép és a nemesség között.  Szólon mindenekelőtt a szükséges társadalmi és gazdasági reformokat akarta megvalósítani, azután általában reformálni akarta az egész alkotmányt.  Szólon, aki ifjúságában sokat utazott és jól ismerte a világot s az embereket, csak vonakodva vállalta el a nehéz hivatalt.  tudta jól, hogy a két párt közül egyiknek nem adhat igazat s egyik költeményében sok kutyáról ide-odarángatott farkashoz hasonlította magát, egy másik helyen pedig határcölöphöz, amely szilárdan áll a két harcoló párt között.  De miután elvállalta hivatalát, rendületlenül haladt azon az úton, amelyet helyesnek ismert föl.  Nagy munkája az úgynevezett szeizakhtheiával, vagyis a terhek megszüntetésével kezdte.  A földbirtokot terhelő jelzálogadósságokat, amelyek a földeken emelt kőoszlopokra voltak följegyezve teljesen eltörülte, éppúgy a testi szabadságra fölvett kölcsönöket is.

Az adósságból eredő rabszolgaságot megszüntette Szólon s az atyáknak és gyámoknak örökre megtiltotta, hogy kiskorú gyermekeiket vagy gyámoltjaikat eladhassák.  A szolgaságban sínylődőket, vagy akiket külföldre adtak el, az állam pénzén vásároltatta vissza.  A földet azonban nem osztotta fel Szólon, bármennyire szerették volna ezt a birtoktalanok s a fennálló birtokviszonyokon nem változtatott.  De a jövőre nézve megállapította azt a mértéket, amelyet az egyes ember földbirtoka nem haladhat felül, hogy ezzel biztosítsa a kisbirtokok fennállását.  Ezzel a mélyreható intézkedéssel együtt új súly és mértékrendszert hozott be Szólon.  Az eddig szokásos eginai rendszer helyett az eubóiai súlyrendszer hozta be, amivel azt akarta elérni, hogy Athént gazdaságilag teljesen függetlenítse Eginától és Megarától s előkészítse a szorosabb csatlakozást a barátságos Korinthoszhoz és Khalkiszhoz.  Elrendelte, hogy az új attikai értékű 100 drakhma 73 régi eginai drakhmát érjen.  Az új medimnosz (véka) 52, 1/2 liter lett a régi 72, 1/2 liter helyett, az űrmértéket pedig a régi 54, 1/2 liter helyett 39, 1/2 literre szállította le.  A kamatszedést nem korlátozta.  A hitelező tetszése szerinti kamatot szedhetett.  Az alkotmány reformjának alapja az a gondolat volt, hogy a jogokat és kötelezettségeket kapcsolatba hozza a birtokkal.  Igaz, hogy ennélfogva ezentúl is a nemesség illette meg a döntő befolyás, mert nagyrészt a nemességé volt földbirtok, ámde nem illette meg a nemességet ezentúl a kizárólagos befolyás a közügyek intézésére.

Szólon az egész polgárságot négy becslési osztályba osztotta be.  Az első osztályba azok tartoztak, akiknek évi termése legalább 500 véka gabona vagy 500 metréta (39 1/3 liter) bor vagy olaj volt a másodikba azok , akiknek 300.  A harmadik, sokkal nagyobb osztály a 200 vékás vagy metrétás osztály volt, ezeket fogatosoknak hívták, mert egy igás fogatuk volt.  A negyedik osztályba tartoztak mindazok, akiknek kevesebbjük vagy éppen semmijük sem volt.  A három első osztály tagjai termésük huszadrészét fizették az államnak s a legtehetősebb polgárok kötelesek voltak ezenkívül bizonyos rendkívüli szolgáltatásokra is.  A negyedik osztály tagjai nem fizettek adót.  A három első osztály tagjai rendes hadiszolgálatra is kötelesek voltak, mint hopliták, míg a negyedik osztály tagjait könnyű fegyverzetű harcosoknak vagy a flottán evezőlegényeknek használták.  De ezzel szemben csak az első három osztály tagjai viselhettek állami hivatalt.  Arkhont pedig csak a két első osztály tagjai közül lehetett választani.  Az állam élén egy évre szóló megbízással a kilenc arkhon maradt meg.  mind a négy osztály tíz polgárt választott az első két osztály tagjai közül s e negyven polgár közül sorsolták ki a kilenc arkhont.  Tulajdonképpen az arkhonok fejét nevezték csak arkhonnak.  Ő elnökölt a közös üléseken.

Hozzá tartozott a családi ügyekre való felügyelet, az árvák és özvegyek gondja, a családi ügyekben való bíráskodás és bizonyos ünnepeknek a vezetése.  Ő volt az állam legfőbb tisztviselője.  A régi királyság két legfontosabb teendője, a főpapi és hadvezéri kötelességek intézésének a rangban következő két arkhon végezte.  A második arkhon címe bazileusz (király) volt, ez volt a főpap és a vallási ügyekre vonatkozó pörök bírája, hozzátartoztak a gyilkosságra vonatkozó vádak is.  A harmadik arkhon, a polemarkhosz a hadügyek vezetője volt, ő foglalkozott az idegenek védelmével is.  A többi hat arkhon, a thezmotheteszek a törvények alkalmazásának őrei voltak.  Ők bíráskodta minden ügyben, amely nem volt kifejezetten más hivatalnok elé utalva.  Drákon vérrel írott büntetőtörvényét megtartotta Szólon.  Az efetoszok önálló vérbírósága is megmaradt az arkhon bazileusz elnöklésével, csak a gyilkosság és gyujtogatás tartozott a legfőbb bíróság, az areiopág elé, amely a volt arkhonokból alakult s felügyelt az erkölcsre és a szokásokra, továbbá a törvényhozásra és az alkotmányra.  Elébe tartozott az alkotmány megbuktatására irányuló kísérletek büntetése is.  Négyszáz tagú tanács késztette elő az ügyeket a népgyűlés, az ekklézia számára, amelyben résztvett mind a négy néposztály, tehát a birtoktalanok osztálya is.  A népgyűlés elé tartozott a döntés a háború és a béke fölött, továbbá a hivatalnokok választása és felelősségre vonása.

A törvényhozás egyelőre nem a népgyűlés dolga volt, mert Szólon azt is elrendelte, hogy törvényei száz évig maradjanak érvényben változatlanul.  A nép jogait népbíróságok megalkotásával bővítette Szólon.  Ezek tagjait is a népgyűlés választotta.  Nevük heliaia volt s a thezmoleszek elnöklésével döntöttek a hatóságok ellen hozzájuk föllebbezett ügyekben.  A büntetőjogon kívül az egész jogrendet is reformálta Szólon.  Megengedte például gyermektelenség esetén a végrendelkezést.  A pazarlást föl lehetett jelenteni.  Erkölcsi szempontból is fontos új szabályokat alkotott Szólon.  Különösen hangoztatta a munka értékét.  A tunyaságot büntette, a szorgalmas munkást megbecsülte.  Idegenek, ha kézmívesek voltak, polgárjogot szerezhettek Athénben.  A szülő köteles volt gyermekeit neveltetni, különben agg korában nem volt joga támogatást kérni tőlük.  Nagy súlyt vetett Szólon - Spártával ellentétben - a szellemi kiképzésre.  A grammatista írni, olvasni tanított, a kitharista zenére és valláserkölcsre.  A gimnáziumok a testet képezték ki.  Szóval Szólon a test és a lélek harmonikus fejlesztésére törekedett.  Mindenkinek meg kellett tanulnia valami foglalkozási ágat.  A fényűzés ellen is síkra szállt.  Az asszonyok, ha kirándulta, csak három ruhát, egy kosarat és egy obulusz ára (12 fillér) ételt és italt vihettek magukkal.  Éjjel csak kocsin és fáklyás kísérettel távozhattak hazulról.  A szülők tisztelete a gyermekek szent kötelessége volt.

Érdekes intézkedése volt Szólonnak a következő.  Minthogy tapasztalta, hogy a gyakori pártviszályokban sok polgár közönyösen nézte az eseményeket, elrendelte, hogy aki pártvillongások idején egyik párthoz sem csatlakozik, az becstelenné legyen és közösíttessék ki az államból.  Büntetései a következőek voltak: pénzbírság, vagyonkobzás, száműzés, a polgárjog elvesztése, halál.  Az egész reformmunkát általános amnesztia tetőzte be.  Szólon törvényeit négyszögletes, forgatható facölöpökre jegyezték fel, amelyeket az Akropoliszban állítottak fel.  A tanács és az arkhonok ezekre tettek esküt.  Egy esztendei munka után elkészült a nagy reformmű A jellege határozottan kedvező volt a néppel szemben.  Eleinte nem igen méltányolták.  Szólon nagy munkáját.  Minthogy egyik pártot sem segítette győzelemhez a másik fölött, általános volt az elégületlenség.  Szólon ezután utazni ment: Egyiptomba és Ciprus szigetére.  Mikor hazatért, a pártviszály hevesebben dühöngött, mint valaha.  Az arkhonság miatt folyt a viszály s a versengés eredménye az volt, hogy 590-ben és 586-ban nem is választottak első arkhont.  Mikor 585-ben Damaziász lett első arkhon, két esztendeig és két hónapig maradt hivatalában s nyilvánvalóan a reakció előkészítésén dolgozott.

Ekkor végre erőszakkal kergették el hivatalából s a nemesség kénytelen volt belenyugodni abba, hogy a következő esztendőre tíz arkhont válasszanak, ötöt az eupatridák nemesi nemzetségeiből, három fogatost és két kézmívest.  De ez az újítás is csak egy esztendeig maradt érvényben.  Két párt állt szemben egymással állandóan.  Mind a kettőnek élén versengő nemesi családok állottak.  Az egyik párt a pediakoni párt, a síkság pártja volt Miltiádesz, majd Likurgosz vezetése alatt.  A polgári párt, paralokoi (partlakók) pártjának vezére Megaklesz volt, aki az általános amnesztia után szintén hazatért a száműzetésből.  Ez a két párt szenvedélyesen küzdött egymás ellen.  Közben azonban a Neleidák nemzetségéből való Peizisztratosz egyre növekvő befolyásra tett szert.  Alkalma nyílt neki arra is, hogy hazájának nagy szolgálatot tegyen.  A megaraiak ugyanis újra elfoglalták Szalamisz szigetét.  Peizisztratosz a harctéten többször kitüntette magát s mikor sikerült neki Megara kikötővárosát, Nizaiát is elfoglalnia, békére kényszerítette Megarát.  Spárta, amelyet a küzdő felek döntőbírónak szólítottak fel, úgy döntött, hogy Athén adja vissza Nizaiát Szalamiszért a megaraiaknak.  Szalamisz szigetén ekkor, 570 körül az athéniek polgári gyarmatot alapítottak.  Ötszáz birtokot mértek ki, amelyeknek tulajdonosai athéni polgárok lettek.

Peizisztrátosz és utódai.

A megarai háború után Peizisztrátosz volt Athén legnépszerűbb embere.  Új pártot alapított, a hegyi pártot Észak-Attika szegényebb parasztjaiból és pásztoraiból.  Szólon felismerte a veszedelmet, amellyel ez a férfi fenyegette Athént, de intelmei eredménytelenül hangzottak el.  Peizisztrátosznak egyszer heves vitája volt Megaklesszel a népgyűlésen.  Másnap véresen jelent meg kocsiján a piacon.  Elmondta, hogy megrohanták és megbecstelenítették.  A felizgult népet arra kérte, hogy védje meg őt ellenségei ellen.  A népgyűlés Arisztion indítványára elrendelte, hogy ezentúl 50 buzogányos testőr kísérje állandóam Peizisztrátoszt, aki lassan egyre szaporította testőrségét s végül elfoglalta Athénnek a várát.  Minthogy a néptömeg vele tartott, elérte célját, amelyre Kilon hiába kötekedett és Kr. e. 561-ben Athén tirannusza lett.  Szólon hiába tiltakozott ellene.  A nyolcvanesztendős aggastyán karjai gyengék voltak már az ellenállásra.  Lerakta hát fegyvereit házának kapuja elé, annak jeléül, hogy védtelen.  Peizisztrátosz azonban nagy tisztelettel bánt Szólonnal, aki a következő esztendőben meg is halt.  A tirannusznak másik ellensége Miltiádesz, önként távozott Athénből, a thrák Kherzonnézoszba.  Sok athéni férfi is csatlakozott hozzá.  Bár Peizisztrátosz Szólon alkotmányán nem változtatott s beérte azzal, hogy a választásokat befolyásolja és a hivatalokba saját híveit juttassa be, mégsem tarthatta magát sokáig.  A másik két párt összefogott ellene és 556-ban száműzette őt.  Vagyonát elkobozták és elárverezték.

De csak egyetlen ember akadt, akinek volt bátorsága rettegett tirannusz birtokaira árverezni.  A győzök egyetértése azonban nem sokáig tartott.  Megaklesz, akinek becsvágya megsértődött, titokban tárgyalni kezdett Peizisztrátosszal és visszahívta őt, kikötvén, hogy elveszi feleségül leányát.  Peizisztrátosz beleegyezett.  Egy óriástermetű thrák leányt felöltöztettek Pallasz Athénének.  Ez azután kocsiba szállt s a mellette álló Peizisztrátosz visszavitte Athénbe.  Heroldok jártak a kocsi előtt és hirdették, hogy maga Athéne hozza vissza Peizisztrátoszt, aki így 541-ben másodszor is tirannusza lett Attikának.  A dicsőség most csak egy esztendeig tartott, mert Peizisztrátosz nem volt hajlandó nőül venni Megaklesz leányát.  Megaklesz erre megint a nemesség pártjához szegődött és Peizisztrátosz kénytelen volt 546-ban másodszor is számkivetésbe menni, ez alkalommal tizenegy hosszú esztendőre.  Peizisztrátosz nagyszerűen kihasználta száműzetése idejét.  Eleinte Thrákiában aranyat bányászott a Pangaios-hegységben s szerzett kincsein zsoldos katonaságot szervezett magának.  Azután Eretreiába ment, ahol legtöbb híve volt s onnan átkelt Marathonba, ahol pártja, a hegyi párt többségben volt.  Athénben az uralkodó párt elvesztette a fejét és készületlenül fogadta az ellenséget.  Pallene mellett ütköztek meg az ellenfelek s Peizisztrátosz szétverte ellenfelei seregét.  Hogy kerülje a fölösleges vérontást, felszólította a menekülőket, hogy ki-ki menjen haza nyugodtan a házába.

Igy aztán a futókkal csaknem egyidejűleg vonult be Athénbe Peizisztrátosz is és harmadszor ragadta magához Athénben az egyeduralmat, amelyet most már meg is tartott 527-ben bekövetkezett haláláig.  Legnagyobb ellenségei önként menekültek Athénből, a többi nemesi családoktól pedig, amelyekben nem bízott, túszokat követelt.  A közemberektől a következő csellel rabolta el Athénben a fegyvereket.  Népgyűlést tartott és beszélni kezdett az összegyűlt néphez, de szándékosan halkan beszélt.  Mikor odakiáltották neki, hogy nem lehet hallani, azt ajánlotta, hogy menjenek föl a fellegvár, az Akropolisz udvarába, ott majd jobban hallhatják.  Mialatt beszélt a néphez, megbízottjai összeszedték a fegyvereket, amiket a férfiak leraktak, mielőtt felmentek az Akropoliszba.  Berakták azokat a Thézeusz-szentély közeli mellékhelyiségébe, ott elzárták a sok fegyvert, azután titkos jellel értésére adták Peizisztrátosznak, hogy teljesítették megbízatásukat.  Peizisztrátosz nyugodtan befejezte szónoklat, azután közölte a néppel, hogy mi történt a fegyverekkel: “Ne búsuljatok emiatt - mondta - és ne is csodálkozzatok.  Menjen ki-ki a maga dolgára.  Az állami ügyeket majd elintézem én magam.” Szólon alkotmányát most sem bolygatta meg, csak arra volt gondja, hogy családja mindig képviselve legyen az arkhonok között.  A tanácsban és a népgyűlésen okosságával mindig biztosította magának minden erőszakosság nélkül a többséget.

Uralmát általában kitűnő, jótékony uralomnak lehet mondani Athénre nézve.  Ő alatta vált Athén uralkodó hatalommá az Égei-tengeren.  Alatta Athén vezető szerephez jutott a déloszi szomszédszövetségben.  Kiváló volt a belső ügyek intézésében is.  A föld népének sorsát folyton javítani igyekezett és számos szép épülettel gazdagította Athén városát.  Athéne régi szentélyétől az Erekhtheiontól délre megkezdte a Parthenon építését, amelyet 480-ban, mikor még be sem volt egészen fejezve, a perzsák vandalizmusa elpusztított.  Ilisszosz szigetén új templomot emelt Apollónak s a közeli Kallirhoe-forrást, amely Athén környékén az egyedüli ivóvizet szolgáltatta, kilencnyílású csőhálózattal bevezette a városba.  Nagyszerű építmény volt az ilisszoszi Zeusz-templom is.  Százhúsz darab 15 méter magas márványoszlop tartotta a 116 méter hosszú és 56 méter széles templom tetejét.  Minthogy azonban Peizisztrátosz uralkodó háza megbukott, ez a templom sohasem készült el egészen.  Gondoskodott arról is, hogy a nép vallásosságát és szórakozó kedvét kielégítse s elrendelte, hogy a panathénai ünnepeket, éppúgy mint az olimpiai játékokat, minden négy évben nagy ünnepélyességgel üljék meg.  A panathánai ünnepe voltaképpen aratóünnep volt, egész Attika meg szokta ülni, mióta Athén fővárosává lett.  Az ünnep főrésze a nagy menet volt a várba, ahol Athénének koszorúval és szűzekfonta köntössel áldoztak.

Az ünnepet megelőző éjszaka ősi szent szokásokkal, khórusénekléssel és tánccal telt el, amelyet fáklyás versenyfutás előzött meg.  Később lóversenyt és ügetőversenyt, majd tornaversenyeket is kapcsoltak a fáklyás versenyfutáshoz.  A győztesek koszorút kaptak a szent olajfáról s egy korsó olajat az istennő olajfájának terméséből.  Ránk maradt több ilyen korsó, amelynek piros alapján fekete alakok a harcoló Athénét vagy futó férfiakat ábrázolnak ezzel a felírással: “Athén versenydíjaiból való vagyok.” Más istentiszteleteket is ünnepélyesebbé tették, különösen Dionízosznak az ünnepeit.  Ennek az istennek a tiszteletére mindig népies jellegű ünnep volt, tele pajzán népies mulatságokkal.  Peizisztrátosz új ünneppel szaporította a meglevőket, a nagy dioníziákkal, amelyeken az attikai szőlőmívelés istenét ünnepelték különösen.  Azokból a karénekekből, amelyeket ilyenkor zengedeztek Dionízosz tiszteletére, fejlődött ki a görög tragédia.  Az ünnepek, építkezések és háborúk költségeit úgy fedezte Peizosztrátosz, hogy nem terhelte meg azért adókkal túlságosan a polgárokat.  Az első három néposztály termésének a huszadrészét vette el adóba s a költségek többi részét a kikötővámokból, piaci illetékekből és a Laurion-hegység ezüstbányáiból szerezte meg.  Peizisztrátosz Attika tekintélyét nagyon megnövelte az ipar és a kereskedelem pártolásával.

Megjavította az alsó néposztály gazdasági helyzetét, a művészeteknek és szellemi életnek is állandó előmozdítója volt s hatalma annyira megszilárdult, hogy halála után első házasságából való legidősebb fia, Hippiász, akadály nélkül követhette őt a trónon.  Hippiászt két öccse támogatta, Hipparkhosz és Hegezisztrátosz.  A három fiú atyja szellemében uralkodott tovább.  Az alkotmányt meghagyták épségben a félbemaradt nagy építkezéseket, a Parthenont, Apolló és Zeusz templomát folytatták, az utakat folyton javították és a keresztezéseknél Hermesz-szobrokat állítottak fel útjelzőkül.  Nagy gonddal tisztelték az isteneket is, a panathenái ünnepeket ők maguk rendezték és az ünnep fényét költők versenyével emelték.  Az ország határain túl azonban veszedelemmel fenyegető változások történtek.  A kivándorolt nemesség sohasem mondott le a visszatérés és a bosszú reményéről.  Élükön az alkmeonidák, most Megaklesznek a fiai, Kleiszthenesz és Hippokratesz álltak.  Mióta a szent háborúnak Kriza ellen Alkmeion vezette az Athéni csapatot, a család igen jóban volt Delfivel.  Mikor 548-ban leégett a delfi templom és az amfiktioniák elhatározták, hogy sokkal pompásabban újra felépíttetik , Kleiszthenesz és öccse megragadták a kínálkozó alkalmat és ajánlkoztak arra, hogy a templom költségeit, 300 talentumot (körülbelül 754.000 pengőt) ők fedezik.  Ajánlatukat elfogadták.  Az építéssel a korinthoszi Szpintharoszt bízták meg.

A két testvér sokkal fényesebben építtette fel a szentélyt, mint ahogy a szerződésben kötelezték rá magukat.  Igy lekenyerezték a delfi papságot és nevüket egész Hellászban tisztelettel emlegették.  Mindez nagyon megnövelte nemcsak a kivándorolt nemesség reményét, hanem az Athénben maradottakét is, akik természetesen ellenséges érzülettel nyögték a tirannusz igáját.  A Peizisztrátidák is nagyon bizalmatlanok voltak az otthon maradt nemességgel szemben, különösen, amikor a külföldi háborúk következtében az attikai nemesség túszai is kiszabadultak Naxon szigetéről és elkeseredett férfiakkal szaporították a kivándorlottak számát.  Mindazonáltal Hippiász uralma még évekig zavartalanul fennállott.  Egy tisztára személyes okból támadt összeesküvés azonban, amely ugyan sem sikerült, nagyban siettette a tirannusz bukását.  Harmodiosz és Arisztogeiton, két nem nagyon gazdag, de tekintélyes nemes ifjú szőtték az összeesküvést, akik nagyon jó barátok voltak.  Hippiász öccse, Hipparkhosz ugyanis haragudott Harmodioszra s bosszúból egy ünnep alkalmával Harmodiosz húgát, akinek részt kellett volna vennie az ünnepi menetben a kosárvivő szüzek között, méltatlannak jelentette ki a kitüntetésre, Ez a meggyalázás még jobban felingerelte Arisztokeitont, mint magát Harmodioszt.  A rég meggyülemlett gyűlölet kitört belőlük és elhatározták, hogy megölik a tirannuszt.  Kevés embert avattak be a titokba.

A panathenái ünnepre tervezték az összeesküvést, amikor a polgárok pajzzsal és karddal felfegyverkezve jelennek meg s azt remélték, hogy a nyilt lázadás magával fogja ragadni az egész népet és a nemességet.  Az ünnep napján Hippiász testőrei közepett a városon kívül, a Kerameikoszban rendezte az ünnepi menetet, míg Hipparkhosz a vásártéren volt.  Mikor Arisztogeiton és Harmodiosz tőrüket a mirtuszágak alá rejtve, beléptek a Kerameikoszba, nagy rémületükre azt látták, hogy egyik összeesküvő társuk bizalmasan beszélget Hippiásszal.  Azt hitték, hogy el vannak árulva s visszasiettek a városba, hogy legalább Hipparkhoszt, a gyalázkodás szerzőjét megöljék.  Találkoztak vele, mielőtt a vásártérre jutottak és tőrrel leszúrták.  Harmodioszt a testőrök nyomban felkoncolták.  Arisztogeitont az összesereglett nép egyelőre megmentette.  Hippiász, mikor értesült a gyilkosságról, nem vesztette el a fejét.  A fegyveres polgárok elé lépett és felszólította őket, hogy rakják le a fegyvereket s kövessék őt egy közeli helyre, ahol tanácskozni akar velük.  Mert tanácskozni csak fegyvertelenül volt szabad.  A polgárok, akik még semmit sem tudtak abból, ami történt, nyugodtan engedelmeskedtek a felhívásnak.  Hippiász rögtön elhordatta a lerakott pajzsokat és kardokat és azután megmotoztatta testőreivel a polgárokat.  Akiknél a mirtuszgallyak alatt fegyvert találtak s akik gyanusak voltak, azokat Hippiász rögtön elvezettette, úgyhogy a fölkelés elmaradt.

Csakhamar elfogták Arisztogeitont is és kegyetlenül megölték.  Látjuk mindebből, hogy ez az összeesküvés egyáltalán nem szabadította meg Athént a tirranuszoktól s nem is hazafias érzés volt az indító oka.  Mindazáltal később úgy ünnepelték Harmodioszt és Arisztogeitont, mint a haza megszabadítóit és a tirannusz gyilkosait, mert Hippiász és Hipparkhosz alakja összefolyt a köztudatban és tiszteletükre szobrokat is emeltek.  Hippiász lélekjelenléte megmentette ugyan uralmát, de az egész összeesküvés feltárta a lábai alatt tátongó örvényt.  Törvénytelen eredetű uralmának átka megnyilatkozott s az eddig szelíd és okos uralkodó gyanakvó és kegyetlen zsarnokká lett.  A nép elidegenedett Hippiásztól s a nemesség fegyveres betörésre kezdett gondolni.  Felbátorította a megarai nemesség sikere is, amely Spárta segítségével elűzte Megara tirannuszát.  Az alkmeonida Kleiszthenesz vezetésével be is törtek a száműzött nemesek Attikába s Athéntól északra elsáncolták magukat.  A nép azonban nem csatlakozott hozzájuk, bár ezt remélték.  Hippiász zsoldosaival megostromolta a tábort és súlyosan megverte a nemességet.  Az alkmeonidák erre Spártához fordultak, amelynek hatalma kiterjedt már ekkor egész Peloponnézoszra.  Hippiász sem tétovázott.  Szövetkezett Thesszália harcias nemességével, tovább a lampszakoszi Hippoklesszel, akinek fiát eljegyezte a saját leányával s végül a makedóniai Amintásszal és ennek révén Dáriusz perzsa királlyal is.

Spártának pedig felajánlotta, hogy Athént bizonyos mértékben alárendeli Spártának.  Mindezzel el is érte, hogy Spárta elutasította az alkmeonidákat és a Peizisztratidákat elismerte Spárta vendégbarátainak.  De az alkmeonidák nem nyugodtak.  A delfi papságra került a sor, hogy lerója háláját az alkmeonidák sok jótéteményéért.  Valahányszor spártaiak fordultak hozzá, a jósda mindig ezt felelte: “Az isten azt parancsolja a Spártaiaknak, hogy szabadítsák meg Athént tirannuszától.” A spártaiak végül kénytelenek voltak engedni a jósdának.  Három esztendő mulva elhatározták, hogy az alkmeonidák érdekében betörnek Athénbe, mert “fontosabb az istenek parancsa az emberekkel kötött megállapodásoknál.” Ankhimoliosz vezetése alatt 510-ben sereget küldtek Hippiász ellen, még pedig a tengeren, hogy mennél jobban megközelíthessék Athén falait.  A thesszáliaiak ezer lovast küldtek Hippiász segítségére.  Ankhimoliosz amint partraszállt, úgy gondolta, hogy az olajfaerdőn keresztül, amely megvédi őt a lovasság ellen, Athén ellen vonulhat.  De Hippiász keresztüllátott a spártaiak tervén és kiirtatott a város és az öböl között minden fát, úgyhogy a lovasságnak szabad tere támadt.  A spártaiak így aztán súlyos vereséget szenvedtek és visszavonultak.  hajóikra.  Maga Ankhimoliosz is a halottak között volt.  Spárta most már nem hagyatta abba a háborút, mert most mád a becsületéről volt szó.

Kleomenesz spártai király erős sereggel az Iszthmoszon keresztül megindult Attika felé egyesülve az attikai emigránsokkal.  A thesszáliai lovasok, miután egy kisebb csatában vereséget szenvedtek, Hippiászt cserben hagyták és visszatértek hazájukba.  Hippiász azonban most is megmenekült volna, mert híveivel visszavonult a Pelazg-erődbe, ahol sok élelmiszere volt felhalmozva s a spártaiak, akik hosszú ostromra nem voltak felszerelve, pár nap mulva bizonyára visszavonultak volna.  De ekkor Hippiász gyermekei, akiket titokban ki akart szállítani az országból, véletlenül az ellenség kezére jutottak, mire Hippiász, csakhogy gyermekeit megmentse, minden engedményre hajlandónak mutatkozott.  Kötelezte magát, hogy öt napon belül távozik Attikából, ha visszakapja a gyermekeit.  Igy is történt és Hippiász 510 nyarán Szigeionba költözött mostohafivéréhez, mert innen legkönnyebben visszatérhetett Athénbe, ha kedvező alkalom kínálkozik rá.  Alig szabadult meg Athén a tirannuszoktól s alig állították vissza az alkotmányt, újra megkezdődött Athénben a pártok viszálykodása.  Kleiszthenesz, aki joggal állította, hogy leginkább neki köszönhető a változás, első akrhon akart lenni s különösen azok a családok támogatták őr, amelyek vele együtt ették a száműzetés keserű kenyerét.  Az otthon maradt nemesség azonban, élén Izagorásszal, Kleiszthenesz ellen foglalt állást.  A pártviszályt a thébaiakkal való háború szakította meg egy időre.

Athén megerősödve került ki a háborúból, de mihelyt a külső ellenség le volt győzve, Athénben rögtön kiújult megint a belső pártviszálykodás.  Kleiszthenesz háttérbe szorult és 508-ban Izagorász lett az első arkhon.  Kleiszthenesz ekkor elhatározta, hogy demokratikus mozgalom élére áll, amely a tirannuszok harminc esztendei uralma alatt nagyon megerősödött.  A delfi jósda megint támogatta Kleisztheneszt és helyeselte Kleiszthenesz reformterveit.  Igy aztán Kleiszthenesz hamarosan megszerezte a hatalmat s az alkotmány gyökeres átalakításával, az alsó osztályokra támaszkodva a demokrácia alapját kezdte megvetni Athénben.  Kleiszthenesz reformjának alapja Attika új területi beosztása volt.  Egész Attikát száz kerületre (demosz) osztotta, úgyhogy a kisebb falvakat összefoglalta, Athént magát pedig több kerületre bontotta fel.  Minden kerületnek önállóságot, önkormányzatot és külön vagyont adott.  Elöljáróik szedték be az állami adót is és intézték a rendőri ügyeket.  Fontosabb volt ennél az, hogy a polgárjog ellenőrzése, amely eddig a családi szövetségeké volt, ezentúl szintén a kerületi elöljáróságot illette meg.  A kerület polgárairól polgárjoguk és illetőségük ellenőrzése végett nyilvántartó listát vezettek.  Egy-egy kerület összes polgára egyenjogú volt.  Minden kerületnek közös helyi védőistensége volt, úgyhogy vallás tekintetében is függetlenültek a polgárok a nemességtől.

Minden tíz demosz egy-egy új törzset, filét alkotott.  Tíz filé foglalta el tehát politikai és katonai szempontból a régi négy filé helyét.  Minden filének egy-egy ismert hérosz lett a védője s ennek a nevéről nyerte az elnevezését is.  Minden filé külön gyűlésezett Athénben.  Ezeken a gyűléseken választották meg a tanács tagjait, akiknek számát Kleiszthenesz 400-ról 500-ra emelte.  Minden filé ötven tagot választott.  hadügyi szempontból is a filé volt az alap.  Minden filé egy hoplita ezredet és egy lovasszázadot állított ki s minden tavasszal megválasztotta a maga külön hadvezérét, a sztratégát.  Ezzel megnyirbálta Kleiszthenesz a polemarkhosz jogkörét, aki eddig a legfőbb hadvezér volt.  Ezentúl ő elnökölt ugyan a sztratégák tanácsában, de a hadvezérség naponta váltakozott a sztratégák között.  A legfőbb kormányzati és közigazgatási szerv ezentúl a tanács volt, amely naponta ülésezett néhány szerencsétlennek tartott nap kivételével.  Egy-egy file ötven tanácsosa uralkodott felváltva az év egy-egy tizedrészén át, tehát 35-38 napon keresztül.  Az uralkodó tanács-csoport volt a pritaneisz.  A nap nagy részét a hivatalban, a szkiászban töltötték.  Ez kupolás kerek épület volt a városháza mellett.  Ott is étkeztek közösen, államköltségen.  A népgyűlés, amely minden 8-10 napban gyűlt össze, döntött béke és háborúról és a hazaárulási ügyekben élet-halálról.

Míg az új alkotmány lényegesen csökkentette a nemesség befolyását a közügyekre, a polgárság azzal is erősödött, hogy számos metoikosz (szomszéd lakó) is megkapta a teljes polgárjogot.  Megelégedtek ezentúl továbbá azzal is, ha a polgár csak atyai vagy csak anyai részről volt polgári származású.  Igy a perzsa háborúk két nagy hősének, Kimonnak és Themisztoklesznek csak az atyjuk volt Athéni polgár.  A demokrácia védelmére végül még egy eszközt talált ki Kleiszthenesz, az osztakizmoszt vagy cserépszavazást.  A népnek joga volt minden évben egyszer cserépszavazást kívánni.  A szavazásban résztvevő polgárok kaptak egy cseréptáblácskát (osztrakon), amelyre ráírtak egy nevet s beletették a piac elzárt részén felállított urnába.  Ha legalább hatezren szavaztak, az, akinek a neve legtöbbször előfordult, kénytelen volt tíz évre távozni Athénból.  De birtokait nem kobozhatták el.  A cserépszavazás fegyver volt a nép kezében a Peizisztraidák hatalmas pártvezérei ellen.  Először tényleg Peizosztrátosz egy rokonát, Hipparkhoszt száműzte így a nép tíz esztendőre.  Jónak bizonyult ez az eszköz politikai harcok idején is, mikor elvi kérdésekről folyt a vita.  De a párturalom is felhasználta ezt eszközül s minthogy ez a szavazás voltaképpen a szabadsággal ellenkező intézmény volt, sok bajt idézett fel az idők során Athén városára.  A nemesség és vezére, Izagorász hiába tiltakozott a régi rend ilyetén felforgatása ellen.

Az új rend még Izagorász arkhonsága alatt életbelépett.  Az arisztokrácia tehetetlenségében Spártához fordult és Spárta, amely amúgy is rossz szemmel nézte Athénben a demokrácia terjeszkedését, szívesen támogatta az athéni nemességet.  Herold útján felszolította az athénieket, hogy kergessék ki Kleisztheneszt és híveit.  Kleiszthenesz és mindazok, akik féltek a veszedelemtől, el is távoztak Athénból.  Kleomenesz spártai király mégis sereggel vonult be Athénba.  Izagorász azt hitte, hogy ütött az óra a nemesség államcsínyére.  Indítványára hétszáznál több családot kiűztek Athénból és a spártai hopliták a határon túlra szállították őket feleségestől és gyerekestől.  Az új alkotmányt is felfüggesztette Izagorász és háromszáz tagú új tanácsra bízta a kormányzást.  De tévedett, mikor azt hitte, hogy a vezér nélkül maradt tömeg belenyugszik a változásba.  A nemrég megválasztott ötszáz tagú tanács nem volt hajlandó engedni és pártján volt az egész athéni nép.  Kleomenesz és Izagorász elfoglalták az athéni várat, de Kleomenesz, minthogy nem volt vizük és élelmiszerük, kénytelen volt már a harmadik napon kapitulálni az ostromló athéni nép előtt.  Csak ő maga és Izagorász vonulhatott el szabadon, de fegyvertelenül a spártai sereggel, a többieket bebörtönözték és hazaárulásért halálra ítélték.  Kleiszthenesz és az elűzött családok visszatértek Athénbe.  Nagy diadalt aratott a demokrácia, de most már elkerülhetetlen volt Spártával a háború.

Kleomenesz, a spártai király, akit gyalázata végtelenül elkeserített, Athén romlására törekedett.  Tárgyalni kezdett Thébával és megnyerte terve számára a khalkiszi lovagokat is.  Az Athéniek, minthogy nagy veszedelmükben Hellász egyik államától sem remélhettek segítséget, követeket küldtek Szárdeszba, Artafernesz perzsa szatrapához és szövetségre óhajtottak lépni a perzsa királlyal.  Artafernesz a hódolás jeléül földet és vizet kívánt.  A követek ezt saját szakállukra megígérték.  De az athéni nép megtagadta ehhez hozzájárulását és a követeket, akik túllépték meghatalmazásuk kőrét, vád alá helyezte.  Ez Kr. e. 506-ban történt, amikor a spártaiak összes szövetségeseiket, az egész Peloponnézoszt fegyverkezésre és hadbavonulásra szólította fel anélkül, hogy a háború célját bejelentették volna.  A nagy hadsereg átvonult az Iszthmoszon és Eleuzisz síkján ütött tábort.  Athén helyzete kétségbeesettnek látszott, de az athéniek el voltak szánva a végső ellenállásra.  Kleomenesz eközben azzal oltotta bosszúszomját, hogy Eleuziszban megszentségtelenítette Démétér szentélyét.  A szent berket kivágatta, a szent szántóföldet, amely az emberi nem számára az első árpát termette és a szent rétet, amelyen a misztériumok alkalmával a körtáncot szokták járni, elpusztította.  Ez a gonosztett a legvégsőig elkeserítette az athénieket, de nem nyerte meg Spárta szövetségeseinek a tetszését sem.

Mikor az ellenfelek már-már csatára készülődtek, a korinthosziak egyszerűen hazavonultak, mert meggyőződtek róla, hogy igazságtalan ügyet támogatnak.  Voltaképpen azért, mert Kleomenesz eljárása megértette velük azt, hogy Athén függetlenségének a megsemmisítéséről van szó.  Ez azonban nem felelt meg Korinthosz érdekeinek, amely szívesen látta Athénben a spártai túltengő hatalom ellensúlyozását.  Az eleuziszi szentélyek meggyalázása jó ürügy volt Korinthosz visszavonulására.  Emiatt a két spártai király is összeveszett egymással és Dematarosz, a másik spártai király visszament Kleomenesz egyedül maradt a lakedemoniakkal.  Minthogy gyöngének érezte magát, nem is próbálta meg a harcot, hanem szívében keserű haraggal szintén megindult hazájába.  Az athéniek, mikor így váratlanul megszabadultak a legveszedelmesebb ellenféltől, azonban a khalkisziek ellen vonultak és úgy megverték őket, hogy ezek kénytelenek voltak belenyugodni a legsúlyosabb békeföltételekkel.  Khalkisz alkotmányát demokratikus szellemben átalakították és területe legjobb részét elvették az athéniek.  Az elfoglalt földet 2000 athéni polgár között sorsoltán ki.  A foglyokkal az athéniek nagyon szelíden bántak.  Két mina (290 pengő) váltságdíjért minden embernek visszaadták életét és szabadságát.  A befolyó váltságdíjból egy érc négyesfogatot készítettek, amelyet Athén városának bejáratánál állítottak föl.

Athén megszabadult ilyenképpen a legnagyobb veszedelemből és tekintélye rendkívül megnövekedett.  Théba és Spárta azonban nem mondott le a harcról.  A thébaiak szövetkeztek az eginaiakkal, akik régóta féltékenykedtek Athén növekvő tengeri kereskedelmére.  Az athéniek húsz hadihajóval, amelyet Korinthosz kölcsönzött neki, nyilt tengeren szálltak szembe az eginai flottával és tartották magukat, amíg saját flottájukat meg nem erősítették.  A háború döntés nélkül húzódott sokáig.  Spárta belátta, hogy Hippiász elűzése végzetes hiba volt.  Elhívatták tehát őt Szigeionból Spártába s meghívták oda tanácskozásra a szövetségeseket is.  Hippiászt a tanács színe elé vezették, ahol Spárta azt az indítványt tettem hogy közös határozat alapján és közös haderővel vigyék vissza Hippiászt Athénbe.  De Korinthosz küldöttei tiltakoztak Spárta indítványa ellen s a többi szövetséges is csatlakozott Korinthosz tiltakozásához.  A spártaiak nem tehettek egyebet, minthogy vagy egyedül indítanak háborút Athén ellen, vagy letesznek tervükről egészen.  Az utóbbira szánták el magukat.  Hippiász csalódottan tért vissza Szigeionba és ezentúl minden reményét a hatalmas perzsa királyra építette.  Egyedül ez erőszakolhatta ki az elűzött tirannusz visszatérését Athénbe.