A görög államok.

A spártai alkotmány.

Világpolitikai jelentőségre egyetlen görög gyarmatváros sem tett szert.  A politikai gondolat kifejlesztése az európai görögök, elsősorban a dóroknak a dicsősége.  Még a VIII. század első felében Argosz állt a peloponnézoszi államok élén.  Éppen ekkor hatalmas királya volt, Feidon, aki az egész félszigetre ki akarta terjeszteni hatalmát.  De a terveinek makacs ellenzőjére talált egy másik dór államban, a dél Peloponnézoszi: Spártában.  Argosz már a dór vándorlás előtt is fejlett kultúrájú föld volt s a dórok egyszerűen folytatták elődeiknek, az eoloknak a kultúráját.  Argolisz volt a Peloponnézosz legnagyobb kereskedelmi városa, amely szoros összeköttetésben állt a Kelettel.  Fejlett volt Argosznak az ipara és művészete is.  A spártai dórok ellenben, akik meghódított területükön fejlettebb kultúrát nem is találtak, egyre nagyobb ellentétbe jutottak azzal a kultúrával, amely Görögország többi részében virágzásnak indult.  Azt hitték, hogy el kell zárkozniok minden kívülről jövő kultúráram benyomulása elől, ha uralkodni akarnak a számra nézve sokkal nagyobb, meghódított ősi lakosságon.  Annyi bizonyos, hogy a VIII. század első felében a vezető állam Argosz volt egész Görögországban.

Argosz akkori híres királyáról, Feidonról nagyon keveset tudunk.  Körülbelül Kr. e. 780-ban jutott trónra.  Alája tartozott Korinthosz és Egina is.  Az ő nevéhez fűződik Görögországban a súly és mértékrendszer, amelyet a babilóniai és föníciai rendszerből módosított át.  Feidon terveit legjobban megvilágítja az a merész kirándulása, amelyre a nyolcadik olimpiász idején, 748-ban vállalkozott.  Szövetkezett ugyanis a pizaiakkal és benyomult Olimpiába fegyveres erővel.  Az eliszieket elkergette s ő maga rendezte az olimpiai játékokat.  Világos, hogy a spártaiak befolyását akarta ellensúlyozni.  De az egyesült elisziek és spártaiak legyőzték Feidont s a következő olimpiászt már megint az elisziek rendezték, akik Feidon olimpiászát nem ismerték el törvényesnek és nem vezették be az olimpiászok jegyzékébe.  Feidon Korinthoszban esett el egy pártviszály alkalmából támadt harcban.  Halálával megszabadultak a spártaiak egy veszedelmes ellenségtől s azóta egyre növekvőben volt Spárta hatalma.  Spárta kezdettől fogva hivatott volt arra, hogy vezető állama legyen a Peloponnézosznak.  Hosszú, makacs küzdelem árán foglalták csak el a dórok az Eurotász völgyét s minthogy állandóan résen kellett lenniök a számra nézve nagyobb, de politikailag jogtalan, jobbágysorsra szorított helotatömeggel szemben: a spártai dórok államszervezete általában harcias jellegűvé fejlődött.  Alkotmányuk pedig, amely páratlan a világtörténelemben, olyan volt, hogy biztosította Spárta uralmát először is Peloponnézosz s azután egész Görögország fölött.

A spártai alkotmány szerzőjének a királyi eredetű Likurgoszt tartották.  A róla szóló följegyzések roppant ellentmodanak s ma már az újabb kutatások alapján az is kérdéses, vajjon ez a mondaszerű alak élt-e.  Az, amit likurgoszi alkotmánynak szokás nevezni, nem egyéb, mint a lakoniai dórok erkölcseinek és szokásainak nemzedékek során kialakult megrögzítése.  Fejlődéséről semmit sem tudunk, csak kész kialakulásában ismerjük.  A spártai alkotmány szerint az ország lakossága három csoportra oszlott: a teljesjogú dór polgárokra (a voltaképpeni spártaiakra), a függő perioikoszokra és a helotákra.  Mikor a dórok meghódították Lakoniát, a földet körülbelül 6000 egyenlő részre osztva kisorsolták a polgárok között.  Ez az ősi földbirtok, amelyet az állam adott a polgároknak, a spártai államnak egyik alaposzlopa maradt örökre.  A polgárság is ehhez a földbirtokhoz fűződött.  Mert a polgárnak nem illik keze munkájából élni, hanem egész mivoltában az államnak kell szentelnie magát, így tehát az lehet csak teljesjogú polgár, akinek nagy fölbirtoka van.  A földbirtok örökös birtok, alapja a család fennállásának és eladása tilos.  A földbirtokokat a heloták mívelték.  Jobbágyhelyzetük nagyon nyomasztó volt, de azért vagyont is szerezhettek, mert a termésnek csak egy részét kellett beszolgáltatniok a földesurak számára, akik egyébként sem igen rendelkezhettek a helotákkal.  Ezek azonban az állammal szemben teljesen jogtalanok voltak.

Minthogy az uralkodó osztályhoz képest rendkívül sokan voltak, körülbelül kétszázezren, a spártaiak folyton attól tartottak, hogy a heloták fellázadnak ellenük s ezért rendkívül szigorú rendszabályokkal iparkodtak őket féken tartani .  Időnként spártai ifjakat küldtek szét egyenkint az országba, hogy megfigyeljék a helotákat.  Ezeknek joguk, sőt kötelességük volt minden veszedelmes vagy gyanús helotákat megölni.  Ez volt a kripteia, a titkos rendőrség intézménye.  Hogy az ilyen gyilkosságokból ne támadjanak vérbűnök, az eforoszok minden évben, mikor elfoglalták hivatalukat, háborút üzentek a helotáknak.  Háborúban könnyű fegyveresek voltak a heloták.  Mikor Plateába bevonultak a spártaiak, az 5000 spártai közül minden egyest hét helota kísért, mint könnyű fegyverzetű szolga.  A flottákon heloták voltak az evezőlegények.  Szükség esetén hoplitáknak, nehézfegyverzetű gyalogosoknak is használták őket.  Aki önként jelentkezett hoplitának, annak igénye támadt a felszabadításra.  Ezt azonban csak az állam rendelhette el.  A helotáknál jobb sorsban éltek a perioikoszok.  Szintén őslakók voltak, többnyire apró vidéki városokban laktak és iparral vagy kereskedelemmel foglalkoztak.  Persze ezek sem voltak teljesen szabadok.  Városaikban spártai harmosztoszok (kormánybiztosok) voltak.  A seregben mint hopliták szolgáltak.

A plateai csatában 5000 spártai hoplita mellett 5000 válogatott perioikosz hoplita is harcolt.  Teljesjogú polgárok csak a spártaiak voltak, a dór hódítóknak Spárta városában lakó utódai és néhány család, amelyet befogadtak maguk közé.  A spártaiak egyenjogúak voltak s eredetileg egyenlő birtokúak is, mert az országot eredetileg egyenlő területrészekben osztották ki közöttük s a birtokot minden módon iparkodott az állam a maga egészében megóvni a család számára.  Eladni nem volt szabad.  Ha a tulajdonosnak csak lánya maradt, a király jelölte ki, hogy kihez menjen feleségül s ez kapta meg az ősi birtokot is.  Az örökbefogadásokat is a király rendelte el.  Ha nem volt örökségre jogosult, a földbirtok az államra szállt vissza.  De azért hamarosan nagy vagyoni különbségek támadtak mégis, mert egyik spártai jobb gazdálkodó volt, mint a másik s egyiknek több gyermeke volt, mint a másiknak.  A spártai teljesjogú polgárok száma a perzsa háborúk idején körülbelül 6090 volt, de ez a szám egyre apadt, egyrészt a sok veszteséggel járó háború, másrészt az elszegényedés folytán.  Mert az a spártai, aki nem volt képes fizetni a közös érkezési járulékát, kiesett a teljesjogú polgárok közül.  A IV. század elején 2000, a leuktrai csata idején (Kr. e. 371. ) 1500, száz évvel később 700 volt csak a teljesjogú polgárok száma.  Az uralkodó spártaiak kétféleképpen voltak beosztva: volt három dór törzs (filé), ez volt az eredet szerinti beosztás, azután hely szerint öt községre oszlott Spárta városa.

A spártaiak mint hopliták szolgáltak a harcban s 12 lokhoszra (századra) oszlottak.  Egy-egy lokhosz 500 emberből állt egy lokhagosz (századparancsnok) vezetése alatt.  A legidősebbekből és a legifjabbakból összeállított két lokhosz a város védelmére otthon maradt tartalékseregnek.  Harcba rendszerint 10 lokhosz (5000) spártai hoplita vonult.  Spárta minden intézményének az volt a célja, hogy a hadsereg mennél harcrakészebb, a polgárság mennél jobb harcos legyen.  A polgár életét születésétől haláláig egyedül az állam érdekei befolyásolták.  Az újszülött gyermeket bemutatták a file (törzs) legidősebbjeinek, akik eldöntötték, elég erőteljes és formás-e arra, hogy életben maradhasson.  Ha úgy döntöttek, hogy nem, akkor bedobták a Taigetosz hegyszakadékába.  A fiú hétéves koráig otthon maradt női felügyelet alatt.  Azután az állam vette kezébe a fiú nevelését.  A fiúkat több csoportba osztották be.  Az első korosztály, a gyermekeké 7-18 évig, az ifjaké 18-20 évid a harmadik 20-30 évig tartott.  Ez utóbbiak sorából választották ki az egyes csoportok felügyelőit.  A főfelügyelő a paidonomosz volt.  A nevelés főként arra, törekedett, hogy testgyakorlással a testet ügyessé és edzetté tegye.  A testgyakorlás furásból, ugrásból, mászásból, úszásból súlydobásból, birkózásból vívásból táncból állott.

Meztelenül folytak a gyakorlatok, gyakran lányokkal együtt, ami kétségtelenül sokat tett abban az irányban, hogy a spártaiakat megedzze az érzéki csábítások ellen.  A főszempont a test megedzése volt.  Nélkülözésekhez, nehézségekhez, fájdalmakhoz szoktatták az ifjakat.  Meg kellett tanulniok tűrni a hideget, meleget, éhséget, szomjuságot, virrasztást, ostorozást minden jajszó nélkül.  Aki a legállhatatosabbnak bizonyult, az aratta a legnagyobb dicséretet.  Évente egyszer nyilvánosan megostorozták a fiúkat Artemisz istennő oltára előtt.  Aki sóhajtott, az meggyalázta önmagát s éppen ezért megtörtént néha, hogy egy-egy fiú halva rogyott össze az ostorozás alatt anélkül, hogy sóhajtott vagy nyöszörgött volna.  A fiúk gyékényen aludtak, enni csak annyit kaptak, hogy soha jól ne lakjanak.  Lopni azonban szabad volt nekik, föltéve, hogy rajta nem kapják őket.  Mert ez esetben szigorúan büntették, nem a lopásért, hanem ügyetlenségükért.  Ily módon a harci csel ravaszságaira akarták rászoktatni őket.  A fiúk állhatatosságának érdekében példája a következő eset.  Egy fiú egy rókát lopott s azután a kabátja alá rejtette, mert emberek közeledtek.  Mialatt vallatták, hogy nem tud-e valamit a lopásról, az elkábult róka új erőre kapott és marcangolni kezdte a fiú mellét.  A fiú egy jajszó nélkül tűrte a rettenetes kínokat s végül holtan rogyott össze kínjában.  A fiúk szellemi kiképzése nagyon fogyatékos volt.  Irni, olvasni megtanultak, de a tudományt és művészetet megvetették a spártaiak.

Szónoklatot sem tanultak.  Ellenben arra tanították a fiúkat, hogy mindent gyorsan és helyesen fogjanak fel s röviden, magvasan fejezzék ki gondolataikat.  Kevés szóval sokat mondani: ez volt Spártában a legfontosabb s az ilyen beszédet ma is lakonikus beszédnek szokás nevezni.  Csak egy művészetet becsültek: a zenét.  Ezt alaposan tanították.  A lányokat éppúgy nevelték, mint a fiúkat.  A spártai nők Hellász legszebb és legerősebb női voltak.  Minden idősebb polgárnak joga volt a gyermekeket rendreutasítani és megbüntetni.  Ezért az ifjak nagyon illedelmesen viselkedtek.  Az ifjú 20-30 év között már nem volt kiskorú, már nem részesült nevelésben, de még nem volt teljesjogú polgár sem.  Cselekedeteit a férfiak ítélték meg.  Pörös ügyei nem lehettek.  Az idősebbek előtt éppúgy, mint a gyermekeknek, fel kellett állnia s engedelmeskednie kellett minden teljesjogú polgárnak.  Ha betöltötte harmincadik életévét, a spártai ifjú homoiosz lett, azaz teljesjogú polgár.  Szabadságról persze ekkor sem volt szó.  Az ifjúság nevelése katonai fegyelemre szoktatott s a polgárok is mintha egy hadsereg tagjai lettek volna, kénytelenek voltak egyedül a közösségért és a közösségnek élni.  A polgári jogok birtoka attól függött, hogy részt vesz-e a polgár a közös férfi-étkezésben, a szisszitiákon.  A közös étkezés nem volt egyéb, mint a tábori élet átültetése a béke idejébe.

Tábori sátrakban étkeztek a hiakinthoszi úton, ezért egy-egy sátor étkezőit sátortársaknak nevezték.  Egy-egy asztaltársaság körülbelül 15 férfiból állt, akik szabadon válogatták össze egymást.  Egy-egy új tagot csak a régiek egyhangú választása alapján lehetett felvenni.  A fő tál étel a híres fekete leves volt, disznóhús, vér, só és ecet keveréke.  Inni csak szomjúság oltása végett volt szabad.  Az ittasságot utálták.  Hogy az ifjúságban undort keltsenek a részegség iránt, tökrészegre leitatott helotákat vezettek eléjük.  A spártaiak egészen az államnak szentelték magukat.  Minden cselekedetük készülődés volt a háborúra.  Rendesen csak harmincesztendős koruk betöltése után házasodtak, mikor már teljesjogú polgárok lettek.  Minden földbirtokos polgár köteles volt megházasodni.  A közös férfiétkezésben való részvétel kötelezettsége azonban a valódi családi életet lehetetlenné tette és Spártában nem is tartották egyébnek a házasságot, mint eszköznek gyermekek nemzésére.  A gyermektelen házasfelek el szoktak válni.  De azért a spártai nők nagy szerepet játszottak.  Minthogy neveltetésüknél és műveltségüknél fogva közelebb állottak a férfiakhoz, mint más görög államokban, éppen ezért igen nagy befolyásuk volt s nem ritkán valóságos asszonyuralom volt Spártában.  A spártaiak egyszerűen öltözködtek és egyszerűen laktak.

Hogy a lakás tekintetében is bizonyos egyenlőség legyen, törvény rendelte el, hogy a házépítéshez és a bútorkészítéshez csak fejszét és fűrészt szabad használni.  A spártai polgár az életet nem célnak tekintette, hanem csak eszköznek a háborúra.  Csak egy érzelem hevítette: a hazaszeretet.  Az az alkotmány, amely a polgárok teljes egyenlőségét mondta ki, kimondta a teljes szolgaságot is - az állammal szemben.  Harcképes spártainak engedély nélkül nem volt szabad például külföldre utaznia.  Egész Spárta nem volt egyéb, mint egy nagy katonai tábor.  Spárta egyik királya joggal mondta: “Spártának nincs szüksége falakra.  Polgárai eleven falak.” A háború volt a spártaiak főfeladata s a törvényhozás semmit sem mulasztott el, hogy a spártai polgár legfőbb gyönyörét lelje a háborúban.  Vitézség és halálmegvetés volt a legfőbb férfierény.  Aki eldobta a pajzsát, becstelenné lett, mert ez a futás jele volt.  Ellenben akit sebesülten vagy holtan a pajzsán hoztak haza a csatából, azt hősként ünnepelték.  A spártai anya, mikor átnyújtotta fiának a pajzsot, így szólt: “Ezzel vagy ezen térj vissza!” A spártaiak úgy vonultak a háborúba, mintha ünnepre mentek volna.  Bíborruhába öltöztek, hajukat virágfüzérrel díszítették és zeneszó meg énekszó mellett indultak az ellenség elé.  Mindez ünneppé avatta a háborút és dicsőségé tette a halált.  Aki becsületes harcban esett el, azt babérkoszorúsan temették el.  Ha hősi halált halt, akkor a bíbor harci ruhát is rajta hagyták, ami nagy kitüntetés volt.

A harcban elesettek sírját emlékkővel jelölték meg, amelyre rávésték a nevét is, föltéve, hogy elől volt a sebe.  Aki a harc közben megfutott, az a legbecstelenebb teremtés volt.  Elvesztette minden jogát és kevesebbre becsülték a helotáknál is.  Az állam élén ősidőktől fogva két király állt, egy Agida (Agisz utód) és egy Euripontida (Eurion utód).  A két király képviselte az államot az istenekkel szemben.  Minden hónap első és hetedik napján áldoztak Apollónak az állam nevében s háború előtt, midőn a határon átvonultak, az ország két védő istenének: Zeusznak és Athénének.  A királyok hatásköre korlátolt volt: ők intézték az örökbefogadásokat, ők adták férjhez az egyetlen leánygyermeket, ők döntöttek a közutak dolgában.  Legfőbb hivatásuk abban állt, hogy háborúban ők voltak a fővezérek.  Háborúban korlátlan volt a hatalmuk.  Eleinte közösen vezették a sereget s intézkedéseik úgy, mint béke idején, háborúban is csak akkor voltak érvényesek, ha mind a ketten megegyeztek vagy legalább egyik sem mondott ellene.  Később azonban, mikor meggyőződtek róla, hogy a háborúban a kettős vezérség káros, törvényben rendelték el, hogy mindig csak az egyik király vonuljon az ellenség elé.  A királyok fogadták a követeket is és ők tárgyaltak velük háborúról és békéről.  A király jövedelme először is a perioikoszok földjén lévő királyi földek termékeiből állt, azután bizonyos illetékekből.

Ilyen illetékek voltak például az áldozati állatok bőre és táborozás idején a hátsó része is, továbbá minden disznóellésből egy malac.  Végül a királyoké volt a hadizsákmány tekintélyes része.  Államköltségen étkeztek és dupla porciót kaptak.  Külső fény és tisztelet övezte őket.  Olyan pompával temették el őket, hogy Herodotosz a spártai királyi temetést az ázsiai deszpoták temetésével hasonlította össze.  A királyok mellett állt a gerúzia, a gerontoszok tanácsa.  Gerontosz csak az lehetett, aki betöltötte hatvanadik életévét.  Életfogytiglan tartó, felelőtlen állás volt ez.  A tanácsnak 28 tagja volt.  Választásuk a következőképpen történt.  A pályázók egyenkint a népgyűlés elé léptek, amely a tetszésnyilvánítás különböző fokával fogadta őket.  Akik döntöttek, azok egy szomszédos szobában voltak, ahonnan mindent hallottak, de semmit sem láttak.  Ezek döntötték el, melyik tetszésnyilvánítás volt a legnagyobb s akit ezzel fogadtak, az lett az új gerontosz.  A gerúziával tanácskoztak a királyok minden ügyről, mielőtt az a népgyűlés elé került.  A gerúzia volt főbenjáró ügyekben a büntető bíróság is.  Az állami ügyekben véglegesen az agora döntött, az összes teljes jogú polgárok gyűlése, amely havonta gyűlt össze.  Ez döntött háború és béke fölött, ez kötötte a szerződéseket, választotta a gerontoszokat, eforoszokat és a többi hivatalnokot.  Az elébe terjesztett indítványokat vagy elfogadta vagy elvetette, változtatnia nem volt szabad rajtuk.

Az agora összehívása és vezetése eredetileg a királyok joga volt, később azonban átszállt ez a jog az eforoszokra, akik az idők során a királyok legtöbb jogát magukhoz ragadták.  Az eforoszok eredetileg bírói és felügyelő hatóság voltak.  Ők ellenőrizték a polgárok viselkedését s pénz vagy fogházbüntetést róttak ki rájuk.  Polgári ügyekben a szokásjog alapján bíráskodtak.  Ők voltak a heloták és perioikoszok őrei és büntető bírái is.  A helotákat tetszésük szerinti számban megölhették külön bírói ítélet nélkül is.  Később beleavatkoztak minden állami ügybe, azon a címen, hogy általában ők az őrei az állami biztonságnak és jólétnek.  Hatalmuk egyre növekedett s végül valósággal állami inkvizícióvá fejlődött, amellyel szemben a királyi hatalom éppúgy háttérbe szorult, mint Velencében a dozse hatalma a tizek tanácsával szemben.  Rövid vonásokban ez volt Spárta alkotmánya.  Az állam érdeke kíméletlenül érvényesült a magánérdekek rovására s a polgárok léte beleolvadt teljesen az államéba.  egyoldalú alkotmány volt ez, az egyéni erők kifejlődése, a szellem mozgékonyságát és termékenységét megbénította s így Spártának nem volt része a művészetekben és tudományokban, amelyek fejlesztése örökítette meg Görögország jelentőségét.  De másrészt szervezetének példátlan merevsége oly erőssé tette az államot, hogy bámulatosan állta a sors legsúlyosabb csapásait is.

A messzéniai háborúk.

Természetes, hogy az oly állam, amelynek főfeladata polgárainak harci kiképzése, hatalmának terjesztésére fog törekedni.  Mindazáltal elsősorban gazdasági okok hajtották rá Spártát a hódítás útjára.  A teljesjogúság alapja a földbirtok volt.  Minthogy azonban a spártai népesség folyton szaporodott, szükség volt új földek szerzésére, hogy a birtoktalan spártaiak nagy számát birtokkal láthassa el az állam.  A szomszédos Messzénia termékeny földje csábító zsákmánynak kínálkozott.  A messzéniaiak azonban szintén erős nép voltak, hiszen az első tíz olimpiai győztes között hét volt messzéniai.  Messzéniát ennélfogva csak hosszú, évekig tartó szívós harc után hódította meg Spárta, körülbelül Kr. e. 743 és 724 között.  Tizenkilenc esztendeig harcoltak a spártaiak szívós bátorsággal, énekli Tirtaiosz, a költő s csak a huszadik esztendőben vonultak vissza a messzéniaiak kövér mezőikről Ithome hegyére, az ország természetes várába.  A monda szerint Ithome hegyét Arisztodemosz messzéniai királyvédelmezte az arkádiai és az argoszi nép segítségével, míg a spártaiakat a korinthosziak támogatták.  Egy orákulum azt jósolta, hogy a háborúban a messzéniaik fognak veszíteni, hacsak fel nem áldoznak egy királyi eredetű szüzet az isteneknek.  Arisztodemosz, hogy hazáját megmentse saját leányát ajánlotta fel áldozatul.

De a leány vőlegénye, csakhogy menyasszonyát megmentse, azt állította, hogy a leány nem szűz már.  Arisztodemosz erre saját kezével megölte a leányát.  A szörnyű tett miatt lelkiismeret furdalása támadt Arisztodemosznak.  Rémes álmok üldözték s végül bűnbánatában leánya sírján öngyilkos lett.  Arisztodemosz lelkiállapota annyira nyugtalanította az ostromlottakat, hogy a delfi jósdához fordultak.  A jósda ezt felelte nekik: “Az fog győzni, aki előbb áldoz az ithomei Jupiter-templomnak száz háromlábat.” A messzéniaiak erre fából készítettek száz háromlábat s azt hitték, hogy most már ők fognak győzni.  De a spártaiak is megtudták az orákulumot s egy ravasz művészük száz kis háromlábat csinált agyagból, madárkereskedőnek öltözve bejutott Ithomába és szerencsésen elhelyezte a száz kis háromlábat Jupiter templomában előbb, mint a messzéniaiak.  Ez a csel teljesen elbátortalanította az ostromlottakat és Arisztodemosz öngyilkossága után a spártaiak el is foglalták Ithomét és véget vetettek a háborúnak.  Polidorosz és Theopomposz volt ekkor a két spártai király.  Messzénia nyugati partjának egy részét szövetségeseiknek, az azinéaiaknak adták, akik ott új Aziné városát alapították.  Hiameia tartományt a messzéniai Andokleida-törzsnek adták, amely a háború alatt a spártaiakhoz szívott.  Az alsó termékeny síkságot megtartották maguknak és felosztották 3000 új földbirtokra.  A messzéniaiak nagy része kivándorolt, az ottmaradtak heloták lettek, a városi lakók pedig perioikoszok.

Gyászos sorsuk volt a legyőzötteknek.  Minden termésük felét ki kellett adniok s ha valamelyik spártai úr meghalt, messzéniai jobbágyoknak gyászolniuk kellett őt.  Az első messzéniai háború szerencsés befejezése után nagy belső lázadás veszedelme fenyegette Spártát.  A lázadás eredetét nem tudjuk, de a mondák nagy része megegyezik abban, hogy a lázadókat parthenioszoknak nevezi (parthenosz szüzet jelent).  Ugy mondják, hogy a parthenioszok a háború tartalma alatt született fiúk voltak, akiket a hatóságok nem akartak teljes jogú polgároknak elismerni.  Bizonyos, hogy nagyszámú elégedetlenről volt szó, akik azt kívánták, hogy Messzéniában elfoglalt területeknek az ötödrészét adják nekik.  Minthogy ez nem történt meg, titokban szövetkeztek a helotákkal az uralkodó osztály ellen.  Az összeesküvés kitörését a hiakinthiák ünnepére tűzték ki.  Ez háromnapos ünnepe volt a spártaiaknak, amelyet Hiakinthosz vagy Adonisz tiszteletére ültek meg minden év júliusában.  A terv az volt, hogy az összeesküvők feje, Falanthosz azzal fogja megadni a jelet a teljesjogú polgárok megtámadására, hogy felteszi fejére a sapkáját.  A terv azonban a hatóságok tudomására jutott és az eforoszok az ünnep megkezdése előtt herold útján ezt tették közhírré: “Falanthosz pedig ne tegye föl fejére a sapkáját!” Ebből megtudták az összeesküvők, hogy el vannak árulva.

Elálltak tehát a tervüktől, kivándoroltak Spártából és megalapították Taremtumot a tengeren túl, Itáliában.  A következő esztendőket Spártának Argosszal való harcai töltötték be.  Feidon király halála után Argolisz nagysága hanyatlásnak indult.  Fia, Lakedasz gyáva uralkodó volt s ennek utóda, Meltasz volt az utolsó király az ősi dinasztiából.  Korinthosz és Szikion felvirágzása is sokat ártott Argosz tekintélyének, de a spártaiak támadásai siettették legjobban Argosz bukását.  Polidorosz spártai király súlyosan megverte az argosziakat, de azért a harc nemzedékeken keresztül tovább tartott.  Igazi nagy veszedelemmel fenyegette Spárta létét a messzéniaiak rémes lázadása a VII. század közepe táján.  Arisztomenesz, a régi királyok utóda állt a fölkelés élére és a szomszédok segítségével sikerült neki megvernie a spártaiakat.  Fegyvereit szerencse kísérte a következő esztendőben is, úgyhogy a spártaiak már-már kétségbe estek.  Nagy bajukban a delfi jósda tanácsára az athéniektől kértek vezért maguknak, akik világ csúfjára egy sánta költőt, Tirtaioszt küldték el Spártába.  Tirtaiosz azonban annyira fellelkesítette a spártaiakat harci énekeivel, hogy ezek végül győztek a háborúban.  Ez azonban csak monda.  Tirtaiosz voltaképpen spártai ember volt, még pedig nemcsak lángeszű költő, hanem kiváló hadvezér és államférfi is.  A spártaiak legyőzték a messzéniaiakat, állítólag azért, mert szövetségesük, Arisztokratesz, orkhomenoszi király cserbenhagyta őket.

Arisztomenesz csapatai maradványával az északi határhegységbe húzódott az Eira hegytetőre, ahol ma is megvannak még nyomai két ősi, nyers védőfalnak és más épületeknek.  A háború sokáig elhúzódott.  Arisztomenesz vakmerő portyázásaival másodszor is válságos napokat okozott Spártának.  Végül tizenegy esztendei háborúskodás után elesett Eira.  A messzéniaiak jó része Arkádiába vándorolt ki, mások, főként a partlakók, a távol nyugaton kerestek új hazát és résztvettek Rhegion megalapításában.  Arisztomeneszt elfogták és megölték a spártaiak.  A második messzéniai háború után egész Messzéniát felosztották a spártaiak és még több embert tettek helotává.  Spárta megerősödve került ki a hosszú harcból s kemény öklét csakhamar megérezte Argosz is.  A VII. század végén Peloponnézosz egész déli része Spártáé volt.  Herodotosz ezekből a harcokból a következőket meséli el.  Mikor a lakedémoniak Krőzosz lídiai királynak segítséget készültek küldeni, az argosziak vissza akarták foglalni a spártaiaktól elveszett területeiket.  A spártaiak szembeszálltak velük.  Ütközet előtt azonban megállapodtak, hogy mindegyik fél kiválaszt háromszáz harcost és csak ezek fognak egymással megküzdeni.  Ennek a harcnak az eredménye döntse el az egész háborús kérdést.  A harc meg is volt és mind a hatszáz harcos elesett, egy spártai, Othriadász és két argoszi, Alkenor és Khromiosz kivételével.

Othriadász halottnak tetette magát s a két argoszi hazasietett, hogy hírül vigye a nagy diadalt.  Közben azonban Othriadász elrabolta a megölt ellenség holttesteiről a fegyvereket lés a győzelem jeléül a spártai táborba vitte.  Igy aztán mind a két fél azt állította, hogy övé volt a diadal.  A civódásnak az lett a vége, hogy most már harcra szállt egymás ellen mind a két fősereg és az ütközetben a spártaiaknak kedvezett a szerencse.  De Argosz sohasem mondott le jogairól.  Hogy el ne felejtsék soha, hogy a haza földjének egy darabja az ellenség hatalmában van, elrendelték, hogy az argoszi férfiak rövid hajat viseljenek és az argoszi nők ne hordjanak arany ékszereket mindaddig, amíg az elveszett területeket vissza nem hódítják az ellenségtől.  Kevésbé volt szerencsés Spárta Arkádiával szemben.  Ez az ország a magva volt Peloponnézosznak és ha Spárta ezt is meghódítja, akkor urává lesz egész Peloponnézosznak.  kemény harcikat vívott Spárta Arkádiának fővárosa, Tegea ellen, de eredménytelenül.  E harcokból a következőket beszélték.  Leon és Hegeziklesz voltak a spártai királyok, valamivel Kr. e. 600 után, amikor kérdést intéztek a delfi jósdához: “Nem szerezhetné-e meg a Spárta egész Arkádiát?” Az isteni válsz a következő volt: “Arkádiát kívánod, nagyot kívánsz.  Nem teljesítem a kívánságodat.  Sok makkevő férfi van Arkádiában s ezek vissza fognak kergetni.  De azért nem haragszom rád.

Tegeát neked adom tánchelyül és szép mezőségét felmérheted zsinórral.” A spártaiak erre, egyrészt hadi erejükre, másrészt az isten igéjére támaszkodva, Tegea ellen vonultak.  Annyira bizakodtak győzelmükben, hogy láncokat is vittek magukkal a tegeai foglyok bilincsbeverésére.  De másképp fordult az eset.  A tegeaiak hatalmas ütközetben leverték a spártaiakat, akik saját láncaikra fűzötten kénytelenek voltak a tegeaiak mezőin rabszolgamunkát végezni.  Ez súlyos csapás volt a spártaiakra nézve a nagy reménykedések után.  Hiábavaló volt minden erőfeszítésük a csorba kiköszörülésére.  A spártaiak megint a delfi jósdához fordultak tanácsért és Pithia ezt a választ adta nekik: “Győzni fogsz, ha Agamemnon fiának, Oresztesznek csontjait Spártába szállítod.” A második kérdésre pedig azt a felvilágosítást kapták, hogy Oresztesz csontjai Tegeában vannak, azon a helyen, ahol két hatalmas légáram csap össze egymással.  A spártaiak fegyverszünetet kötöttek Tegeával és titokban keresztülkutatták a város területét.  Mindhiába.  Ekkor egy tekintélyes spártai, Likhász, aki véletlenül egy kovácsműhelyben időzött, azt hallotta a kovácsmestertől, hogy egyszer talált ő, mikor kutat ásott az udvarán, egy hét rőf hosszú koporsót és benne ugyanekkora holttestet, megmérte és megint elföldelte a sírt.  Bizonyosan ez volt Oresztesz holtteste és a jóslat szavai ráillettek egy kovácsműhelyre.

Likhász nem árulta el magát, hanem nemsokára megvette a kovács telkét és a holttestet Spártába szállíttatta, ahol ünnepélyesen eltemették a vásártéren.  Azóta megint kedvezett a szerencse Spártának, de Tegeát sohasem tudta teljesen legyőzni.  Végül szerződéssel ért végett a háború.  A tegeaiak szövetségbe léptek a spártaiakkal.  Ez a szerződés jelentős fordulópont volt Spárta politikájában.  Míg eddig a peloponnézoszi államok leigázására törekedett Spárta, most belátta, hogy erre gyönge s ezentúl arra törekedett, hogy szövetség útján csatolja magához a szomszédos államokat.  Ez úton sikerült is Peloponnézosz tényleges urává lennie, mert hiszen a szerződés gyöngébb és erősebb fél között azt jelenti, hogy az egyenlőség színének megóvásával az erősebb uralkodik a gyöngébben.  A lakedémoni harci szövetségnek (szimmakhiának) eleinte igen laza volt az államjogi formája.  Spárta volt a szövetséges sereg vezetője.  A szövetségtanács döntött a szövetség ügyeiben.  A tanács Spártában szokott összegyűlni Spárta meghívására s minden szövetséges állam vagy város küldötteinek egyenlő szavazata volt.  Spárta azonban rendszerint annyira befolyásolta, különösen a kisebb államokat, hogy csaknem mindig az történt, amit Spárta akart.  A spártai szimmakhia igen nagy hatalommá fejlődött: lassan beléje tartozott egész, Peloponnézosz, sőt ezenkívül Megara is.  Argosz makacs ellenállása egyre jobban megtört.

Emellett Spárta, amelynek kormányhatalma az eforoszok kezében összpontosult, természetes védőbástya volt az arisztokráciának s a nemesség mindenfelé Spártára támaszkodva iparkodott hatalmát biztosítani.  Mielőtt a spártai szimmakhia korával részletesebben foglalkoznánk, lássuk közelebbről a többi görög állam politikai viszonyainak fejlődését is.

Az Iszthmosz államai.

A VIII. és VII. század nagyszerű görög gyarmatosítási munkája nemcsak a Földközi-tenger partmellékét virágoztatta fel, hanem óriási hatással volt a görög anyaországra is.  Távoli tengerekről és ismeretlen országokról terjedt szét a hír Görögországban, idegen fafajokat, cédrust, ciprust, pálmát, babért, fügét ültettek át Görögország földjébe a keleti országokból.  A hajózás és a tengeri forgalom addig nem sejtett arányokat öltött és a görög kereskedelem akkor vált világkereskedelemmé.  Nyugaton a Biscayai-öbölig, északon Britanniáig és az Északi-tengerig jártak a görögök vasért és borostyánért.  A Fekete-tenger partjairól gabonát szállítottak a görög hajók, a kisázsiai görög városok a messze Kelettel közvetítették a forgalmat és Egyiptom megnyílt a görög kalmárok előtt.

Párhuzamosan ezzel együtt fellendült a görög ipar is, amelynek termékeit, különösen a görög vázákat, világszerte széthordták a kereskedők.  Mindezzel együtt járt természetszerűen a görög társadalmi és politikai viszonyok átalakulása is.  A görög városokban erős polgárság fejlődött ki, amely zárt sorokban egyesülve követelte az uralkodó arisztokráciától, hogy őt is fogadja be az állam vezetésébe.  Az Iszthmoszon, ahol a kereskedelmi forgalom legerősebben éreztette hatását, az ős jón vidéken, ahol a nemzeti ellentét is élesebb volt még jónok és dórok között, ott hozta létre a nemesség és a polgárság harca Görögországban először azt a kormányformát, amelyet a görögök tirannisznak neveztek.  Korinthosz, amely kedvező fekvésénél fogva uralkodott egész Közép és Dél-Görögország összeköttetésén, három kikötője birtokában s az itáliai és sziciliai gyarmatosítás következtében először fejlődött Görögország nagy kereskedelmi és ipari középpontjává.  A VIII. század közepe táján Korinthoszban is eltörölték a királyság intézményét s a monarkhia helyét a Bakkhiádok családi szövetségének oligarkhiája foglalta el.  A családi szövetség a maga tagjai köréből évente választott elöljárót, pritaniszt.  A nemesség többi része ki volt zárva az uralkodásból.  A Bakkhiádok ridegen elzárkóztak úgy a polgársággal, mint a kisebb nemességgel szemben.  Például házasságot is csak maguk között kötöttek.  Uralmuk azonban Kr. e. 666 körül véget ért.  A korinthoszi polgárság ekkorára nagyon megerősödött s nem volt hajlandó tovább tűrni a gőgös oligarkhák uralmát.

Bukásukat az a körülmény előzte meg, hogy Korinthosz itáliai gyarmata, Korkira függetlenítette magát az anyavárostól, nagy kereskedővárossá lett s különösen hajóépítéséről vált híressé.  Tengeri hatalommá fejlődött s 664-ben nyílt tengeri csatában is legyőzte a korinthosziakat.  Ez a vereség nagyon megrendítette az oligarkhia uralmát.  Pár év mulva egy Kipszelosz nevű gazdag korinthoszi polgár a nép segítségével elkergette a Bakkhiádokat és magához ragadta az uralmat.  Kipszelosz 657-ben jutott uralomra és harminc esztendeig uralkodott.  Az elűzött Bakkhiádok birtokait elkobozta.  Uralma alatt Korinthosz még jobban fellendült.  Hogy az elveszett kereskedelmi területeket visszahódítsa, több gyarmatvárost is alapított Kipszelosz.  Leukasz-félszigetet csatornával elvágta a szárazföldtől s viruló kikötőteleppé fejlesztette.  Kipszelosz halála után legidősebb fia, Periandrosz követte őt a trónon, aki negyven és fél esztendeig uralkodott.  Erőskezű uralkodó volt.  Korkirát megint leigázta s második fiát, Likofront küldte ki oda helytartónak.  Keleten is gyökeret vert Periandrosz.  Megalapította Potidaiát, amelynek révén Korinthosz közvetlen kapcsolatba jutott a thrák-makedón partvidék tartományaival.  A korinthoszi kereskedelem hallatlanul virágzott, a város a görög világ első kereskedővárosává lett s Periandrosz foglalkozott azzal a gondolattal is, hogy átvágja az Iszthmosz földnyelvét, amely a peloponnézoszi félszigetet összekötötte Görögországgal.

Hogy milyen tekintélyes volt Korinthosz politikai helyzete, legjobban bizonyítja az a körülmény, hogy Athén és Mitiléne viszályában Periandroszt kérték fel döntő bírónak.  Otthoni uralkodásáról nem sok bizonyosat mondhatunk.  Eleinte állítólag szelídebben uralkodott, mint atyja, de később zsoldosok segítségével még véresebb uralmat honosított meg Korinthoszban.  Thrazibukosz miloszi tirannusz bírta őt rá erre, aki Periandrosz követeinek kérdésére, hogyan végezzen uruk ellenségeivel Korinthoszban, válaszul a kertbe vezette a követeket s ott szó nélkül, egymásután levagdosta azokat a mákfejeket, amelyek a többi közül kiemelkedtek.  Erőszakosságai közül, amelyeket ráfognak, különösen azt említik felháborodással, hogy a korinthoszi nők ruháit és ékszereit elrabolta s egy nagy gödörbe elégette.  Igy akarta ugyanis felidézni feleségének az árnyát, hogy megtudja tőle, egyik vendégbarátja hol rejtegeti a vagyonát.  Történetileg annyi látszik hitelesnek, hogy feleségét, Lizidét, megölette s ez alkalommal halotti áldozatul a korinthoszi nők egy-két ruháját és ékszerét elégettette.  Egyebet nem igen lehet hitelesen megállapítani.  Lizide halálával azonban felidézte maga ellen a végzetet.  Lizide ugyanis Proklesz epidauroszi tirannusznak a leánya volt.  Ez bosszút akart állni a leányáért és háborút indított Periandrosz ellen.  De Periandrosz győzött, Prokleszt foglyul ejtette és Epidauroszt is elfoglalta.  Ekkoriban jutott Egina is, Korinthosz kereskedelmi versenytársa Korinthosz uralma alá.

Ettől fogva csupa fény és pompa volt Periandrosz uralkodása.  Udvarában költők és művészek éltek és az iszthmoszi játékok nemzeti jelentőségűekké váltak.  Periandrosz volt ekkor Európa leghatalmasabb embere.  Mind e fény és ragyogás azonban nem tarthatta távol Periandrosz házának küszöbétől a szerencsétlenséget.  Elsőszülött fia, Kipszelosz gyöngeelméjű volt.  Második fiát pedig, akit Korkirába küldött helytartónak, a korkiraiak megölték.  Másik két fia korán meghalt, úgyhogy a büszke Periandrosz egyedül élte le agg napjait.  Utóda unokaöccse, Pszammetikhosz lett, akit azonban háromévi uralkodása után meggyilkoltak és holttestét kivetették Korinthosz határából is.  A tirannuszok házait lerombolták és vagyonukat elkobozták.  A város vezetése egy nyolcvan tagú tanács, a bulé kezébe került, amelynek tagjai közül felváltva tízen intézték a folyó ügyeket.  A tirannuszok bukása következtében Korinthosz hatalma csökkent és Korkira megint függetlenítette magát.  De a nemesség, amelynek tagjaiból állott a tanács, nagyon mérsékelt uralmat fejtett ki és Korinthosz híres volt rendjéről és kitűnő jogéletéről.  Később Korinthosz az argosziakkal vívott szerencsétlen harcai folytán csatlakozott a spártai szövetséghez, de nem rendelte magát túlságosan Spárta alá.

Görögország legrégibb tirannusza Orthagorász volt Szikionban, amely az argoszi dórok szövetségéhez tartozott úgy, mint a közeli Korinthosz s bár ezzel jó kikötő híján nem versenyezhetett, mint kitűnő földmívelő, kertészkedő és iparos város szintén korán fellendült.  A dórok uralkodtak Szikionban, de a nép zöme jón eredetű volt.  Orthagorász maga is jón ember volt, alacsony származású, állítólag szakács.  A régi jónokra támaszkodva döntötte meg Kr. e. 665 körül a dór nemesség uralmát.  Az egyeduralom százévnél tovább megmaradt Orthagorász családjánál, mert jó uralkodók voltak és a nép érdekét szem előtt tartották.  Miron, Orthagorásznak a fia, olimpiai győztes is volt.  Az Orthagoridák közül a legjelentékenyebb uralkodó Kleiszthenesz volt, a család utolsó tagja.  Uralkodása kezdetén nagy dicsőségre tett szert az által, hogy ő is résztvett a Kriza ellen folytatott szent háborúban.  Kriza, amelynek területén feküdt a delfi szentély, jelentős földmívelő és kereskedő város volt, amely jövedelmének nagyrészét az Itáliából és Sziciliából érkező kalmárok áruinak megvámolásából szerezte.  Delfi panaszkodott, hogy Kriza megvámolja a Delfibe vándorlókat is.  panaszával az amfiktioniákhoz, a görög államszövetségekhez fordult.  Célja az volt Delfinek, hogy nemzetközileg védett területet biztosítson magának.  Az amfiktioniák elhatározták Kriza ellen az irtó háborút.  Szent háborúnak nevezték ezt s résztvett benne Kleisztheneszen kívül Athén és Thesszália.  Az ostromló sereg fővezére a thesszáliai Eurilokhosz lett.

Kriza hosszabb ideig szívósan ellenállt s csak 590-ben adta meg magát, mikor forrásvizét elvágták.  Kriza területét a győztesek az isteneknek szentelték.  Delfit pedig az amfiktioniák védelme alá helyezték, amely a győzelem emlékére elrendelt pithói játékok rendezését is elvállalta.  Ez időtől fogva volt Delfinek nemzetközileg védett helyzete.  A szentély és a templomi vagyon kezelésére ezentúl az amfiktioniák tanácsa ügyelt fel.  Kleiszthenesz kétségkívül jelentős férfi volt, lovagias uralkodó, aki többször győzött négyes fogatával a versenyeken és ápolta a szépművészeteket is.  Városát nagy épületekkel és szobrokkal díszítette.  Minthogy a dór nemességet és a dórok főállamát, Argoszt lelke mélyéből gyűlölte, kíméletlen eredetiséggel iparkodott a dór arisztokráciát elnyomni és Szikion összeköttetését Argosszal teljesen megszüntetni.  Az államrendet gyökeresen felforgatta.  A törzsek rangsorát megváltoztatta.  A saját, nem dór törzsét, amely az utolsó volt, első helyre tette és arkhelaoi-nak, népek uralkodójának nevezte el.  A három dór törzs jogait megnyirbálta és gúnyneveket adott nekik: kis malacok (hiatoszok), kis disznók (khoireatoszok és kis szamarak (oncatoszok).  A dór nemességet ekképp mélyen megalázta és úgy jogilag, mint erkölcsileg a jón lakosság alá rendelte.  Minthogy Kleiszthenesznek nem, volt fia, az Orthagoridák uralma természetes módon ért véget.  De Kleiszthenesz újításai több mint félszázaddal túlélték őt.

Csak 60 év mulva sikerült a dóroknak Spárta segítségével régi jogaikat visszaszerezni és mérsékelt arisztokratikus alkotmányt elfogadtatni.  Azóta Szikion is Spárta szövetségébe tartozott.  A megarai tirannisz inkább társadalmi, mint politikai okokból keletkezett.  Megarában a szegények és gazdagok közti ellentét rendkívül élesen domborodott ki.  Megara kis termékeny földje a nemesség volt.  A többi terméketlen, köves, legföljebb legeltetésre használható földből alig lehetett megélni.  A föld népe állati sorban nyomorgott.  A városi lakosság pedig korán iparűzésre és kereskedésre szorult.  A VIII. században számos gyarmatot alapított Megara.  A dór gazdag kalmárokkal szemben azonban ott tengődött a matrózok és kikötőmunkások nagy serege.  Szóval az állapotok mindenképpen megértek arra, hogy Megarában tirannusz legyen.  A VIII. század vége felé Theagenesz, aki valószínűleg nemes ember volt, az alsó nép segítségével uralomra vergődött Megarában.  Uralkodásáról nem sokat tudunk.  Mikor veje, Kilon Athén tirannusza akart lenni, Theagenesz támogatta őt.  A kudarccal végződött vállalkozás következtében Athén és Megara háborúba keveredett, amelynek során az erősebb flottájú Megara elfoglalta Szalamisz szigetét.  Theageneszt Megarából csakhamar elűzték s utána mérsékelt nemesi uralom következett.  Majd ezt hamarosan vad demokrácia váltotta föl, amelynek kegyetlenségei elől a nemesség tömegesen vándorolt ki.

Majd Spárta segítségével a VI. század vége felé helyreállt Megarában megint az arisztokraták uralma, de Megara virágzását a folytonos belső viszálykodás örökre tönkretette.  Megara úgy, mint Korinthosz és Szikion a spártai szövetséghez csatlakozott.  Az érdekközösség hatalmas köteléknek bizonyult az arisztokratikus szervezett Spárta és az északi Peloponnézosznak nemesi uralmai, városállamai között.  A régi argoszi szövetség a VI. század negyvenes évei óta rohamosan szertemállott.  A legtöbb szövetséges állam Spártához csatlakozott.  Míg Argosz az áldatlan és kilátástalan harc folytán, amelyet Spárta ellen folytatott, de különösen 495-ben történt borzasztó veresége után, teljes lehetetlenségbe süllyedt, addig Spártának a VI. század utolsó évtizedeiben, vezető szerepe volt már egész Hellászban.