A Kr. e. VIII. századból
vannak az első pontos adataink a görögök történetéről, persze roppant
hézagosan. S az időtől fogva háromszáz
esztendőn keresztül, a perzsa háborúkig, bárha az idő föltétlenül nagyszerű
fejlődés korszaka volt, mindvégig nagyon hézagosak még a róluk való ismereteink. Csak az V. században kezd a homály teljesen
eloszlani a görögökről. Ebben a három
században a görög államok politikai életének fejlődését az jellemzi, hogy
eltűnt a régi királyság intézménye. A
régi görögök sokat foglalkoztak a
különböző kormányformákkal s nekik
köszönhetik, különösen Nagy Sándor
tanítójának, Arisztotelesznek a politikai
kormányformákat ma is szokásos hármas
beosztását: monarkhia (egyes uralom),
arisztokrácia (a legjobbak vagy a nemesek uralma) és
demokrácia (a nép
uralma). A VIII. században csaknem
valamennyi görög államban és városban (a
régi Görögország ez a két fogalom
csaknem mindenütt egybeesik) bekövetkezett az a
változás, hogy a régi
királyságból arisztokrácia lett, vagyis egy
uralkodó helyett a legjobbak
uralmára tértek át. A
régiek azzal
magyarázzák ezt a változást, hogy a
királyság elfajult és a királyok vagy
elpuhult, fényűző életre adták magukat, vagy pedig
erőszakoskodni kezdtek. Ezt a magyarázatot nem fogadhatjuk el
helyesnek, mert ez legföljebb szórványos esetekre illett rá. Komolyabb magyarázatot találunk a görög
államok természetében, mindenekelőtt az államok kicsinységében. A monarkhia csak ott van helyén, ahol nagy
államról van szó, az egyes polgár nem igen bírhat áttekintéssel az összes
közügyekről s az érdekellentét kiegyenlítése föltételezi, hogy legyen egy
állandó, felelőtlen főhatalom, amely állandóan gondoskodik az állami egység
megóvásáról.
A másik ok az lehetett,
hogy a folytonos harcok közepette nagyszámú, erős nemesség kialakulása
következett be, amely nem törte a királyi hatalom túltengését. Kivétel az általános szabály alól Spárta,
amelynek egyébként is különleges helyzete volt.
Már maga a spártai kettős királyság is eredeti kormányforma volt. Az átmenet a legtöbb államban harc nélkül
történt meg. Többnyire bevárták, amíg az
uralkodóház kihalt, vagy amíg egy tehetetlen uralkodó jutott a trónra, akinek
nem volt módjában jogát megvédelmezni a harcias nemességgel szemben. Néha a királyság névlegesen sokáig fennállott
még akkor is, mikor a király már csak árnyékuralkodó volt. Az arisztokráciában a hatalom néhány előkelő
család tagjainak kezében volt, ezért nevezik a kormányformát oligarkhiának is,
vagyis kevesek uralmának. Az uralkodás
jogcíme egyrészt a származás, másrészt a földtulajdon volt. A
vezető családfők tanácsot alkottak, amely
döntött a fontos államügyekben és
választás útján betöltötte a
fontosabb
hivatali állásokat. Többnyire régi,
előkelő származású, nagy birtokú családok kezében volt a hatalom. A kereskedelem rendívüli fejlődése folytán
csakhamar újabb családok befolyása és gazdagsága is annyira megnövekedett, hogy
részt kívánhattak az uralkodásból. Ily
módon bizonyos hullámzás is jött létre az arisztokrácián belül. Az így támadt küzdelem a teljes jogúak és a
kevesebb jogúak között hosszasan elhúzódott s eredménye változó volt.
Sok helyütt úgy
egyenlítették ki az ellentéteket, hogy
általánosan becsült, jellemre, bölcs és
igazságos férfiakat választottak,
úgynevezett aiszimnétákat s ezekre
bízták a
kormányhatalmat azzal az utasítással, hogy
létesítsenek törvénykönyvet, amely
gondoskodik a jogok és kötelességek igazságos
megosztásáról. Gyakran
azonban véres harcok támadtak s nem
ritkán az történt, hogy egy-egy
becsvágyó ember, aki az elégedetlen nép
élén
állott, kivívta az egyeduralmat. Ezek
úgynevezett tirannuszok. Ez a szó csak
egyeduralmat jelentett s nem volt meg benne a zsarnokság mai fogalma. Ellenkezőleg, a görög tirannuszok többnyire
nagyon áldásosan működtek. De uralmuk
alapja jogtalan volt s ezért a tirannuszok sohasem tarthatták magukat
sokáig. Kénytelenek voltak erőszakosan
uralkodni, hiszen folyton bizalmatlankodtak alattvalóikban, akik az uralom
jogtalan eredetére támaszkodva folyton hajlandók voltak a tirranuszokat
megbuktatni. Mindazonáltal
fontos
szerepe volt a tirannuszoknak a politikai fejlődés terén,
Mert a nemességet és
a népet egyaránt járomba hajtván,
segítették kialakulni a polgári egyenlőség
gondolatát. S ez a gondolat mélyen benn
gyökerezett a görög nép lelkében. A
politikai súrlódások elősegítették a
görög gyarmatosítás nagyszerű
terjedését.
Mikor a demokratikus
népelem erősebben kezdett mozgolódni, az uralkodó arisztokraták buzgón
sürgették a gyarmatosok kiküldését, mert ilyen módon megszabadultak az
elégedetlen elemektől. Még élénkebbé
vált a gyarmatosítás, mikor a politikai mozgalom erősödött, amint vagy az egyik
vagy a másik párt győzött egy államban, a legyőzött párt hívei kénytelenek
voltak kivándorolni. A
görög nép e
gyarmatosítás folytán megszállta csaknem az
egész Földközi-tengernek a partmellékét
s ez a nagy világtörténeti jelentőségű
változás a VIII. századtól fogva
körülbelül a VI. század közepéig
tartott és játszodott le. A
gyarmatosítás legélénkebb kiinduló
pontjai
a régi görög gyarmatokban, az Égei-tenger
szigetein és a kisázsiai görög
városokban voltak, ahol a kereskedelem fejlődése
gyorsabban létre hozta a
gyarmatosítást előmozdító politikai
súrlódásokat, mert az erős
polgárság, amely
szembeszállt az arisztokráciával, itt
hamarébb kifejlődött. A kisázsiai jón gyarmatvárosok voltak a legbuzgóbb
gyarmatosítók. Milétosz maga körülbelül
kilencven gyarmatot alapított. A görögök
nemcsak keleten, hanem nyugaton is kiszorították lassanként a föníciaikat. Nyugat-Görögország oly közel volt Itáliához,
hogy hajón roppant könnyű volt megközelíteni.
A part mentén evezve, eljutottak Itália legkeletibb csúcsáig, a régi
Kalábriába, ahonnan folyton a part mentén haladva Sziciliába lehetett
jutni. A föníciaiak mindenféle regét
terjesztettek az út veszedelmeiről, csakhogy távol tartsák maguktól a görögöket,
de ezeket a mesék nem riasztották vissza.
Pár évtized kellett csak
és Itália déli partmelléke tele volt görög gyarmatokkal, amelyeknek
alapításában résztvettek csaknem az összes görög törzsek. Némelyik itáliai gyarmatváros nagy területre
terjesztette ki az uralmát. Szibarisznak
végül huszonöt városa és nagy népsége volt.
Az egész területet annyira elgörögösítették, hogy már
Nagy-Görögországnak szokták nevezni Itália déli részét. A görögök azonban nem álltak meg Sziciliában
sem, hanem tovább nyomultak a nyugati föníciaiak területére is, ahol már a
karthágóiaké volt a föníciaiak között a vezetőszerep. Egy számoszi embert Kr. e. 630-ban a szél
akarata ellenére Tartiszba hajtott, ahonnan dús nyereséggel tért vissza. Ennek nyomán a görögök bemerészkedtek az
ibériai vizekbe is és megalapították Masszaliát, a
Ezek kereskedelmi
telepek és állomások voltak, míg a görögök nemcsak kereskedelmi célokat tűztek
ki maguk elé, hanem új hazát akartak maguknak alapítani. A teleppel együtt elfoglaltak egy nagyobb
darab területet is a bennszülöttektől s a földmíveléssel is foglalkoztak. A gyarmatokban rendszerint kevert volt a
népesség. Különböző
törzsbeli és
városbeli görögök egyesültek egy
vezér alatt és nem ritkán beléjük
olvadt a
bennszülött lakosságának egy része is.
Ilyen kevert népesség nem rendelhette alá magát teljesen az
anyavárosnak, a metropolisznak, úgyhogy politikailag a legtöbb görög gyarmat
teljesen független volt. Szellemi és
vallási kapcsolata azonban állandóan megmaradt minden gyarmatnak a maga
anyavárosával. Az anyaváros tűzhelyéről
vitték magukkal a tüzet, amelyet a gyarmatváros állami tűzhelyén helyeztek el. Az anyaváros istenségeit tisztelték
legfőképpen a gyarmatváros ünnepein pedig az anyaváros polgárainak díszhelyük
volt. Igy aztán a Földközi-tenger
partjain elszórt görögök között gyökeret vert lassan a közös haza
gondolata. A barbár népekkel való
ellentét folyton erősítette a nemzeti öntudat és az összetartozás érzetét. Ebben az időben keletkezett a ”hellének”
elnevezés, amely összefoglalta az összes görög államok és városok
lakosait. A nyelv, vallás és erkölcs
közössége hatalmas kötelék volt.
Különösen a vallás volt
az, amely főleg három intézmény, az amfiktioniák, az orákulumok és a közös
ünnepi játékok által kitűnő egységesítő kapocsnak bizonyult. Volt
egy sereg olyan szent hely, amelynek
messze földre szóló tekintélye volt s
ahová a környékbeli görög városok
lakosai
össze szoktak gyűlni közös istentiszteletre és
közös áldozásokra. Az ilyen vallási közösségeket,
szomszédszövetségeket nevezték amfiktioniának.
Természetes, hogy azok a városok, amelyeknek volt ilyen közös szent helyük,
politikailag is bizonyos, bár rendszerint igen laza kapcsolatba jutottak egymással. Egy-egy szent hely templomának a felavatására
összegyűltek közelről-távolról a görögök s mindegyik elhozta a maga
áldozatát. A legfontosabb szent hely, a
leghatalmasabb szomszédszövetség középpontja Delfi volt. Ez
összefoglalta a Thermopeilei-szoroson
innen és túl lakó népeket, amelyek itt
Déméter templomában ülték meg
közös
arató-ünnepüket s itt beszélték meg
közös ügyeiket. A vezető szerep a thesszáliaiaké volt. A
szövetség lassan tágult és a VIII.
században az összes görög törzseket
felölte már és Delfi lett Athén mellett a
görögök második
középpontjává. Évente
kétszer, tavasszal és ősszel gyülekeztek össze mind a szövetségesek. Az itt tartott tanácskozásokon politikai
jellegű határozatokat is hoztak a résztvevő néptörzsek képviselői, ezért volt
olyan jelentős ez a vallási szövetség.
Még jelentősebb volt azonban az a hatása, melyet a delfi orákulum
gyakorolt a görög népre.
Delfi a Parnasszus déli
tövében terült el, egy zárt völgykatlanban, amelynek ölében fakadt a Kasytália
jéghideg forrása. Eredetileg
a föld
istennőjének, Geának a szent helye volt, a dór
vándorlás óta azonban tisztelték
ott Zeuszt, Apollót és Athénét is de
különösen Apollót, aki atyjának Zeusznak
az akaratát hirdeti. Későbbi
legenda azt
mesélte, hogy Apolló azon a helyen ölte meg a
sárkánykígyót s ezért áll ott
a
temploma. A jósda gyorsan felvirágzott s
tekintélye igen nagy volt. Nemcsak a
görögök, hanem idegen népek is hozzá fordultak tanácsért. Az isten a szent papnő, a Pithia száján át
beszélt. A papnő három lábon ült, amely
a szentélyben egy földhasadék fölött volt elhelyezve. Mellette
egy pap állt, a profetesz, aki
meghallgatta Pithiának a szavait a szavait, amelyeket
ihletének elragadtatásban
vagy márciusban felelt a Pithia, később egész
éven át, néhány rendkívül
kedvezőtlennek tartott napon kívül. A
delfi jósda befolyása különösen az erkölcs terén volt érezhető. A görögök erkölcsi felfogása a nagy vándorlás
óta sok tekintetben nagyon megfinomodott.
Míg azelőtt a gyilkosságot a család torolta meg vérbosszúval, addig most
már gyilkost és hozzátartozóit általában beszennyezettnek tekintették, akiknek
vezekelniök kellett s ezért Apollóhoz fordultak, mint közvetítőhöz a haragvó
istenség (Zeusz) és a bűnös között.
Delfiből egész tömeg jogi tétel kelt szárnyra a gyilkosság megtorlása és
a vérbosszú korlátozása dolgában.
A delfi jósdát
azonban
nemcsak egyesek szokták megkérdezni
magánügyeikben, hanem az államok is,
különösen mikor új intézményekről
és vallásbeli új szabályokról volt
szó. Sőt
politikai kérdésekben is kikérték a
jósda
tanácsát, törvényhozási ügyekben,
gyarmatalapításkor, pártviszályokban
és
hadüzenetek alkalmával. Spártának két
külön papja is volt, akiket a királyok neveztek ki s akik állandóan érintkeztek
a delfi jósdával. Minthogy Delfiben
megfordult az egész görög világ, Delfi papjai kitűnően voltak tájékoztatva
mindenről, ismerték az embereket és a dolgokat s ezért gyakran igen jó
tanácsokat osztogathattak. Delfi
ekképpen szellemi középpontja volt az egész világnak, Hellásznak “közös
tűzhelye”. Nemzeti szempontból Hellászra
nézve igen jelentősek voltak a közös nagy görög ünnepek is, mindenekelőtt az
olimpia, azután a pithói, a nemeai és az iszthmoszi játékok. Mindezeken barbároknak, azaz nem görögöknek
tilos volt résztvenniök. Az olimpiai
játékok a monda szerint Heraklesz alapította.
Olimpia eredetileg a pizaiak ősi szentély volt, ahol Zeusz és más
istenségeknek áldoztak. Az áldozatokhoz
csatlakoztak a versenyfutások. Mikor az
etolok foglalták el, ők is folytatták az áldozásokat. Később csatlakoztak az ünnepekhez az akhájok
és a messzéniaiak is. Az ünnep vezetője
Elisz király volt, akinek területéhez tartozott az ünnep helye.
A résztvevők
kötelezettséget vállaltak, hogy az ünnep alatt Eliszt fegyverrel meg nem
támadják, sem át nem vonulnak rajta fegyveres csapattal. Elisz
ellenben köteles volt az ünnepi
követségek és az ünnepi zarándokok
biztonságáról, továbbá az ünnep
békéjének és
rendjének fenntartásáról gondoskodni.
Míg eleinte az áldozásokon volt a fősúly, később az istenek tiszteletére
rendezett versenyjátékok váltak egyre jelentősebbekké. Az eliszi Korobosz volt az első győztes,
akinek nevét följegyezték Kr. e. 776-ban, ennélfogva ezt az évet tekintették az
olimpiászok alapító évének. Mikor
744-ben beléptek az áldozati közösségbe a spártaiak is, gyorsan meghódította
Olimpia az egész görög világot. Pár
évtized mulva résztvett az ünnepen az egész Peloponnézosz és a VII. század
kezdete óta nemcsak az anyaország államai, hanem a nyugati és keleti gyarmatvárosok
is. A résztvevők számával szaporodott a
versenyek száma és fajtája is.
Eredetileg csak versenyfutás volt s ez maradt mindvégig a
legtekintélyesebb versenyszám, mert nem annyira az erő, mint az ügyesség és a
harmonikusan képzett test fejlesztését kívánta meg. A versenyfutás győzteséről nevezték el mindig
az olimpiászt. Volt
egyszerű futás,
továbbá kettős futás, amikor a
pályát, a stadiont oda-vissza be kellett futni
és volt körfutás, amelynél
hétszer-nyolcszor kellett körülszaladni a
pályát.
A futáson kívül a
pentathlon, az ötös verseny volt a legnevezetesebb, amely ugrásból, futásból,
diszkoszdobásból, dárdavetésből és birkózásból állt. A győztesnek győznie kellett mind az öt
versenyben. Később ökölvívással
toldották meg a versenyt, majd négyesfogat-versennyel, mely utóbbiban csak a
gazdag nemesek vehettek részt. Nem a
kocsis győzött, hanem a kocsi és a lovak gazdája. Még
később behozták a lóversenyt s ezzel
együtt az egyesített birkózást és
ökölvívást és végül a
gyermekek
versenyfutását és birkózását. Az ünnep
minden negyedik évben volt a második holdtölte körül, a nyári napforduló
után. Az ünnep rendezőségének hírnökei
kihirdették az ünnepi békét a az egész hónap alatt pihenni kellett a
fegyvereknek. Azt
az államot, amely
vétett a tilalom ellen, kizárták az ünnepből
és súlyosan megbírságolták. Ennek az államnak a tagjai közül senki sem
jelenhetett meg Olimpiában. Ha egyes
ember vétett a szent jog ellen, az istenség rabja lett és meg kellett magát
váltania. A váltságdíj többnyire két
mina, körülbelül 290 pengő, a hadifoglyok rendes váltságdíja. Az Olimpia ünnepi terét a nyolcvanas években
nagyrészt kiásták, ugyhogy tiszta képünk van róla. A tér főrésze a szent berek, az Altisz volt,
amelyet fal zárt körül. Platánokkal és
olajfákkal árnyékolt négyszögű tér volt ez.
Hozzá csatlakoztak a falakon kívül a versenyterek, a stadion és a
kocsiversenyekre szánt hippodrom. A
bejáratnál állt az az olajfa, amelyről a győzelmi koszorúkat vágták.
Ezt a fát a monda
szerint Heraklesz ültette. A szent
berekben Hérának, Zeusznak, Geának és Pelopsznak a templomai voltak. Középütt volt Zeusz óriási oltára, amelynek
alsó építménye 60 lépés kerületű és 6-8 méter magas volt. Minthogy az áldozati tűz és az elégetett
áldozati állattok hamuja mindig ott maradt, az oltár évről-évre magasabb lett. Egy
nagy emelt helyről, szemben a nagy
oltárral, nézték az áldozást az
ünnepi követek és más előkelő személyek. Közel az oltárhoz kincses házak, apró
szentélyek voltak, amelyeket különböző városok emeltek, hogy az Olimpiába
hordott ajándékaikat legyen hol megőrizniük.
Az ünnep lefolyása a következő volt.
Miután a hellanodikék, az ünneprendezők hírnökei kihirdették a
fegyverszünetet, gyülekezni kezdtek mindenfelől az áldozati követségek szép
sátrakkal, drága áldozati edényekkel és hibátlan áldozati állatokkal
fölszerelve. Az összes résztvevők az
ünnep tartalma alatt sátrakban vagy szabad ég alatt tanyáztak. A versenyzők a két döntőbírónál jelentkeztek,
akik megvizsgálták az eredetüket, mert nem volt szabad senkit versenyre
bocsátani, aki nem volt hellén és teljesjogú szabad polgár, vagy akire valami
bűm terhe súlyosodott. Ha a bírák
elfogadták a jelentkezést, végigvezették a versenyzőket a stadionon, amelyet a
nézők vettek körül. Egy herold
kikiáltotta a versenyző nevét és hazáját s megkérdezte, nincs-e valakinek
kifogása ellene.
Ha volt, a versenybírák
nyomban döntöttek a kifogás dolgában.
Majd Zeusz oltára előtt rokonaik jelenlétében meg kellett esküdniök a
versenyzőknek, hogy becstelen fortéllyal nem fognak élni a küzdelemben, sem
ellenfelüket meg nem vesztegetik. Azután
kisorsolták a versenyző párokat. A
verseny kora reggeltől napnyugtáig folyt az óriási nézőtömeg szemeláttára. A győzteseknek azután egymással kellett
megküzdeniök. Csak aki minden győztest
le tudott győzni, az kapta meg az olajkoszorút.
A versenybírák döntése után a herold kikiáltotta a győztesek nevét és
hazáját. A győztes fejét körülkötötték s
erre illesztette rá az ünnepi gyülekezet előtt a bíró a koszorút. Rokonai, barátai és földiei kíséretében
felvonult azután a győztes a “Kronosz”-domb tetejére, ahol hálaáldozatot
mutatott be. A nehéz küzdelem után vidám
lakoma következett. A versenyjátékok
befejezése után jött a nagy áldozás: a hekatomba Zeusz nagy oltárán. Az ünnepet a városok küldötteinek és a
győzteseknek közös nagy lakomája zárta le.
A győztest hazájában nagy tisztelettel fogadták. Ünnepi menetben vonultak ki elébe. Négyfehérlovas,
szekéren győzelmi ének
hangjai közepette vitték a város védő
istenének szentélyébe, ahol
koszorúját
áldozatul letette az oltárra. A
színházban és nyilvános ünnepeken tisztelethelyet kapott, államköltségen
élhetett, az állami szolgáltatások alól fel volt mentve. Spártában a király közelében állhatott fel a
csatában.
Az olimpiai olajkoszorút
a görögök a legszebb díjnak tekintették, amelyet földi halandó elérhet. Az
olimpiai versenyjátékok, amikor
összegyűltek az egész görög világ
küldöttei, nagy mértékben
erősítették a
nemzeti közösség tudatát és a nemzeti
büszkeséget. Később írók és költők is felhasználták a nagy
tömeg együttlétét és versenyezve bemutatták műveiket. A rhétorok szónokoltak, a művészek
kiállították alkotásaikat. Alig
fejezhető ki szavakkal, mit köszönhetett Görögországban a nemzeti gondolat
megerősödése az olimpiai játékoknak.
Sokkal jelentéktelenebbek voltak a pithói játékok, amelyek egy-egy
Olimpiász harmadik esztendejében tartottak meg Delfiben. Itt Apolló tiszteletére énekeket, himnuszokat
mutattak be szerzőik fuvolán s a győztes babérkoszorút nyert. A versenyjátékok e helyütt mindig
alárendeltebb jelentőségűek voltak.
Nemeában minden Olimpiász alatt kétszer voltak játékok. Az iszthmoszi játékokon a díj tölgyfakoszorú
volt. A pithói, nemeai és iszthmoszi
versenyjátékok mind Kr. e. 580 körül keletkeztek.
A hellén gyarmatok
gyorsan felvirágoztak. Egyrészt földjük
termékenysége, másrészt nagy kereskedelmi forgalmuk gazdagokká tette a
gyarmatvárosok polgárait. Természetesen,
hogy nemsokára a szellemi élet nem egy terén is túlszárnyalták az
anyaországot. A kisázsiai görögök nagy
műveltségének ezer jelét találjuk már Homérosz költeményeiben is. Elmondhatjuk, hogy a hellén világ súlypontja
a VIII. és VII. században nem is az igazi Görögországban, hanem a
Földközi-tengert koszorúként övező gyarmatokban volt. Legszembetűnőbb volt a gyarmatvárosok
gyorsabb fejlődése politikai tekintetben.
A királyság intézményét ezekben is az előkelő családok uralma váltotta
fel. A gyarmatalapító görögök, illetve
utódaik voltak egyedül teljesjogú polgárok.
Nemesség nem volt a gyarmatvárosokban.
A teljesjogú polgárság azonban vegyes eredetű volt s különösen a nyugati
gyarmatokban nem bírt azzal az ősi tekintéllyel, mint az otthoni
arisztokraták. A
városok lakói, a
kalmárok, iparosok, halászok, tengerészek, kevert
és mozgékony elemek
könnyűszerrel legyűrték a teljesjogú
polgárság ellenállását s már
a VII.
században többhelyütt úgy
változtatták meg az alkotmányt, hogy a
közügyek
intézésében résztvett mindenki, akinek
bizonyos vagyona volt. Igy történt főképp a dél- itáliai
városokban. A
dél-itáliai Lokroiban és
Katanában a vagyonbecslésen alapuló
alkotmánnyal (timokrácia) együtt
írásban
foglalták a törvényeket is. Lakroiban
Zaleukosz nevéhez fűződik a törvénykönyv
szövegezésének munkája, akit a lakosok
a delfi jósda tanácsára bíztak meg vele.
Zaleukosz városi jogkönyve az első följegyzett görög jogrend volt és
nagy tekintélynek örvendett.
Nemcsak Lokroiban maradt
érvényben változatlanul évszázadokon
keresztül, hanem elfogadták Krotonban és
Szibariszban is. Az alkotmányjog mellett
fontos szerepe volt ebben a törvénykönyvben a büntetőjognak is. Zaleukosz
törvényben állapította meg a
szigorú büntetéseket, amelyeket addig a
bíró maga szabott meg saját belátása
szerint. A város
nyugalmáról és a
törvények állandóságáról
igen sajátszerű rendelkezéssel gondoskodott
Zaleukosz. Ha valakinek más volt a
véleménye valamelyik törvény
értelméről, mint a város legfőbb
hivatalnokának, a
kozmopolisznak és nem tudtak megegyezésre jutni, akkor
nyakukra kötelet kötve
mindkettőjüknek meg kellett jelenniök az ezrek tanácsa
előtt, amely azonnal
eldöntötte a vitás kérdést s a vesztes
felet rögtön meg is fojtatta ott a
tanácsülésben. Igy
jártak el akkor is,
ha valaki új törvényt vagy meglevő
törvénynek a megváltoztatását
indítványozta. Hogy
maga Zaleukosz is mily szigorúan őrködött
a törvény megtartásán, erre
vonatkozólag a következő történetet
mesélték. A házasságtörésnek az volt a büntetése, hogy
a bűnösnek mind a két szemét kitolták.
Egyszer Zaleukosz saját fia esett bele ebbe a bűnbe s az atyja el is
ítélte őt megvakításra. Mikor a nép
kegyelmet kért a fiú számára, az atya szíve nehéz harcot vívott
igazságérzetével.
Végül így
kiáltott fel
Zaleukosz: “A törvény büntetésül
két szemet kíván, nos hát, az egyik szemet
vegyétek el a fiamtól, a másikat pedig -
tőlem!” Az agg törvényhozót
semmiképpen sem lehetett kimondott
ítéletének
megmásítására bírni s
végül őt is
meg a fiát is meg kellett félszemére
vakítani.
Katanának Kharondász volt a törvényhozója. Ennek a jogkönyvéről azonban igen kevés
feljegyzésünk maradt. Igazságosságát
jellemzi a következő történet.
Kharondász halálbüntetés terhe alatt eltiltotta, hogy bárki fegyveresen
jelenjen meg a polgárság gyűlésében.
Egyszer, mikor éppen hazatért a harcmezőről, hirtelen gyűlésbe hívták és
nagy siettében elfelejtett letenni a kardját.
Igy lépett be a gyűlésbe, ahol valaki
rákiáltott: “Te magad szeged meg a
törvényedet!” Kharondász megrémült
szándéktalan törvénysértéstől. Akárki másnak bizonyára meg is kegyelmezett
volna a nyilvánvaló tévedésért, de saját magának nem kegyelmezhetett meg. Kihúzta
a kardját és a gyűlés színe előtt
keresztüldöfte vele a keblét, miközben így
kiáltott fel: “Nem szegem meg, hanem
megerősítem a törvényemet!” Nemsokára
úgy fejlődtek az állapotok, hogy
sokhelyütt az egyenjogúságot követelték
minden városi lakos számára, akár
szegény, akár gazdag. A pártok között
véres harcokra került a sor. Gyorsan
váltakoztak az alkotmányok aszerint, hogy melyik párt győzött. Igy történt Miletoszban és így az alsó
itáliai városokban.
Ez utóbbiakban különös heves harcok dúltak, mert az itteni arisztokrácia a pithagorászi szövetségben tömörülve makacsul ellenállt minden demokratikus törekvésnek és kíméletlenül legázolta mindenütt a fölfelé törekvő demokráciát. Az arisztokratikus Kroton például Milon vezetése alatt Kr. e. 511-ben elfoglalta és földig lerombolta testvérvárosát, Szibariszt, ahol a demokrácia jutott hatalomra. Nemsokára azonban Krotonban magában is megbukott az arisztokrácia. Csak hosszú, véres viszályok után jutottak el végül bizonyos mérsékelten demokratikus alkotmányreformhoz. A sziciliai gyarmatvárosokban korán meghonosodott a tirannisz intézménye. Akragaszban alig tíz évvel a város alapítása után egy Falarisz nevű gazdag polgár szerezte meg az egyeduralmat és gyakorolta tizenhat esztendeig. Hirhedt volt kegyetlenségéről. Áldozatait egy tüzes vasbikában szokta megsütni. De ő volt az első görög hadvezér, aki harcolt a szemita karthágóiak és föníciaiak ellen és előmozdította velük szemben a hellének érvényesülését nyugaton. A tirranuszok Sziciliában általában nemzeti jelentőségű uralkodók voltak, mert nagyobb államokat alapítottak és a görög városok erejét egyesítették a barbárok ellen. A nyugati gyarmatvárosokban megmaradtak a hellének függetlenül. De a kisázsiai görögök, akik nem szervezkedtek politikailag egységesen, nem bírták ki a lídiaiak és a perzsák ostromát s mint Lídia és Perzsia történetében részletesen elmondtuk, egymásután jutottak először a lídiaiak, azután a perzsák kezére, akik tirannuszok pártfogásával gondoskodtak róla, hogy uralmuk a görög városokban megmaradjon.