A régi Görögország története.

A mondák világa.

A görögök aránylag későn ismerkedtek meg az írással s ezért történeti korszakuk voltaképpen csak a Krisztus előtti VII. században kezdődik.  Legfontosabb forrásai az őstörténetnek a ránk maradt ősi romok, sírok és a felírások.  Legrégibb irodalmi emlékük Homérosz-nak két nagy elbeszélő költeménye: az Iliász és az Odisszea, amelyeknek meséje mondaszerű, de korfestése valószínűleg a költő korának képe, a Kr. e. IX. vagy VIII. századbeli görögök viszonyainak hű jellemzése.  A görögök két legrégibb történetírója, Herodotosz (Kr. e. 480-420.), a történetírás atyja, aki a perzsa-görög háborúk lefolyását mondja el, továbbá Thukididesz (Kr. e. 454-400.), aki a peloponnézoszi háború történetét írta meg, amelyben ő maga is részt vett.

Az európai hellén törzsek legrégibb gyüjtőneve: Graikoi (görögök), latinul Graeci.  Később helléneknek nevezték magukat.  Az Iliászban Danaok vagy Akhájok néven szerepelnek.  Országuknak Hellász neve eredetileg csak Epirusz tartományát, később egész Görögországot jelentette.  A görögök, miként az indusok, perzsák, latinok és germánok - árja nép voltak.  Az összehasonlító nyelvtudomány megállapította, hogy az ismert árja népek közül a latinok álltak a görögökhöz legközelebb.  Ez arra vall, hogy ezekkel éltek együtt legtovább, illetve ezektől szakadtak el legkésőbben.  Görögországba északról, valószínűleg Epiruszon keresztül nyomultak be a görögök.  Első letelepedési helyük valószínűleg az epiruszi Dodona volt, a későbbi híres jóshely.  A dodonai orákulumot említi már az Odisszea is.  Ezek a régi görögök egyszerű erkölcsű, de nem teljesen műveletlen nép voltak.  Ismerték a földmívelést és az állattenyésztést.  Legfőbb istenségük az ősi árja isten volt, akit ők Zeusznak neveztek s aki a menny istene volt.  Tisztelték ezenkívül az égbolt tüneményeit, a fényt, a hajnalt, a szelet, a felhőt, az esőt, amelyekről hitregéik voltak.  Minthogy az írást csak Kr. e. 800 körül ismerték meg, az ősi eseményekről nem maradtak feljegyzéseik.  Csak arra a tényre emlékeztek a későbbi görögök is szájhagyomány útján, hogy állami kialakulásukat valami nagy vándorlás előzte meg.  Az egyik hagyomány szerint Görögország őslakói a pelazgok voltak, akiket a hellének elűztek.  A másik hagyomány szerint a hellének a pelazgokból lettek, akik vérbeli elődeik voltak.  Az újabb történeti kutatás azonban kiderítette, hogy a pelazg egyike volt a tősgyökeres görög törzseknek.

Bizonyos, hogy találtak itt a görögök régibb lakosokat, akiket szolgáikká tettek.  A görög törzsek bevándorlása persze nem egyszerre történt, hanem hosszabb-rövidebb megszakításokkal évszázadok folyama alatt.  Bizonyos, hogy az eolok és a jónok sokkal korábban vándoroltak be, mint a dórok, akiknek bevándorlásáról már hiteles följegyzések is vannak.  Ez a három név:eol, jón és dór nem három élesen megkülönböztethető görög néptörzset jelent.  Nyelvjárásbeli különbségek voltak csak közöttük.  Az alatt a pár száz év alatt, amíg az első bevándorlást a dórok bevándorlása követte, az először megtelepedett görögök szellemi és anyagi kultúrája lényegesen fejlődött, különösen a keleti népekkel, elsősorban a föníciaiakkal való érintkezésük és állandó kereskedelmi forgalmuk folytán.  A görög hagyomány színes mondákkal fonja meg a föníciaiakkal való érintkezés szálait.  Tény az, hogy a föníciaiak számos görög szigeten megtelepedtek s kisebb gyarmatokat alapítottak a görög szárazföldön is.  Természetesen, hogy a görögök sokat tanultak a szemita gyarmatosoktól.  Kezdtek ők maguk is hajókat építeni, bányászatot űzni és megtanulták tőlük az érc feldolgozását is.  Élénk kereskedelem fejlődött ki a görögök és a föníciaiak között, akiknek súly és mértékrendszerét is átvették a görögök.  Mindenekelőtt azonban a föníciaiaknak köszönhették a görögök az írást, amint azt a görög betűk formája és elnevezése is bizonyítja.

Nagy befolyást gyakoroltak a föníciaiak a görögök vallására is.  Afrodite istennő tisztelete föníciai eredetű.  Neve is a szemita Astoreth-ből vagy Asztartéból keletkezett.  Legrégibb temploma a kitherai templom, amelyet Herodotosz szerint eredetileg a föníciaiak emeltek Asztarténak Melkart föníciai napistennek a tiszteletére is elterjedt Görögországban s összeolvadt Heraklesz alakjával.  A föníciai hatás különösen érvényesül Kréta szigetén.  A monda szerint Zeusz bikává változva ide vitte hátán Európát, Agenor föníciai király szépséges leányát, akibe az isten lángolóan beleszeretett.  Minosz aki Zeusznak és Európának a fia volt, a görög mondában híres a bölcsességéről.  Ennek az az alapja, hogy Krétában a föníciai műveltség alapján különös kultúra fejlődött ki.  Az ősidőben Görögország legfontosabb tartományai Argilosz, Boiótia és Thesszália voltak.  Az Argoliszi-öböl középpontja volt a peloponnézoszi kereskedelemnek.  Ott volt legélénkebb a forgalom a föníciaiakkal.  Több város, Argosz, Mikéne, Tirinsz már korán gazdag és hatalmas városokká fejlődtek.

Az argoliszi mondakör.

Argosz vidékének régi jelentősége legjobban visszatükröződik az argoliszi mondakörben.  Az Argoszi-öböl táján uralkodott a földből született Palekhthonnak fia, Pelazgosz király.  Leánya, Io, Héra papnője volt Argoszban, Zeusz beleszeretett Ióba, de Héra, mikor észrevette Zeusznak a szerelmét, Iót fehér tehénné változtatta és elkergette.  Io észak felé vándorolt, átúszott a Boszporuszon és Föníciába, majd onnan Egyiptomba jutott.  Itt szülte Zeusztól Epafoszt.  Ennek az unokái voltak Aigiptosz és Danaosz.  Aigiptosznak ötven fia volt, Danaosznak ötven leánya.  Az ötven fiú az ötven leány után vetette magát, mire Danaosz ötven leányával Argoszba menekült, ahol a király szívesen fogadta őket.  Sőt az argoszi nép királyuk halála után Danaoszra ruházta a királyi hatalmat.  De Aigiptosz ötven fia eljött a lányok után Argoszba is, ahol újra megkérték őket.  Danaosz kénytelen volt leányait feleségül adni hozzájuk, de ráparancsolt leányaira, hogy a nászéjszakán mindegyik ölje meg a maga férjét.  A leányok engedelmeskedtek atyjuk parancsának, csak Hipermnesztra mentette meg az urát.  A negyvenkilenc gyilkos leányt, akiket Danaidáknak szokás nevezni, az alvilágban az a büntetés érte, hogy egy nagy, feneketlen hordót kellett vízzel megtölteniök s a vizet rostával meríteniök.  Ez volt a Danaidák hordója.  Persze ezt a munkát sohasem lehetett végrehajtani s a bűnös Danaidák örökké kínlodtak hordójuk megtöltésével.  Hipermnesztra egyik unokája, Akriziosz jutott később Argosz trónjára.

Akriziosznak egy órákulum azt jósolta, hogy leányának, Danaenak egyik fia meg fogja őt ölni.  Akriziosz, hogy ezt megakadályozza, leányát egy erős kőtoronyba záratta, hogy soha férfival ne érintkezhessék.  De Zeusz isten, aki beleszeretett Danaéba, aranyesővé változott s a torony cserepein beszivárogva megtermékenyítette Danaét, akinek fia született: Perzeusz.  Akriziosz erre Danaét fiával együtt egy ládába csukatta s a ládát a tengerbe dobatta.  A habok a ládát Szerifosz szigetére vitték, ahol egy halász kihalászta.  A sziget királya, Polidektesz szívesen látta a habok közül megmentett Danaét és fiát, Perzeuszt.  Bele is szeretett Danaéba s később, mikor Perzeusz felnőtt, elküldte őt, hogy ölje meg Meduzát.  Azt hitte ugyanis, hogy Perzeusz belepusztul ebbe a küldetésbe, aztán akadálytalanul feleségül veheti Danaét.  Meduza a három Gorgó-testvér egyike volt, akiket a monda szörnyű, kegyetlen nőknek képzelt.  Kettő közülük halhatatlan volt.  Meduzának, a harmadik Gorgónak kígyóhajú feje volt, amelynek láttára minden halandó kővé vált.  Perzeusz azonban Athéne istennő segítségével legyőzte Meduzát és levágta félelmetes fejét.  Meduza fejét Perzeusz ellenségeinek ijedelmére pajzsába illesztette s pajzsával kővé változtatta Polidekteszt társaival együtt.  Anyját, Danaét pedig visszavitte Argoszba, ahol egy diszkoszdobással megölte nagyatyját, Akrizioszt.  Perzeusz volt Mikéne város megalapítója.  Halála után birodalma megoszlott három fia között.

Argosszal függ össze Heraklesz (Herkules) mondája is, de csak a későbbi időben keletkezett, amikor már a dórok uralkodtak Argoszban és a Peloponnézoszon.  Elektrion, Perzeusz fia, Mikéne királya leányát, Alkmenét feleségül adta Amfitrionhoz, Tirinsz uralkodójához.  Amfitrion viszályba keveredett apósával és agyonütötte őt, mire menekülnie kellett.  Mialatt Amfitrion idegenben járt, Zeusz beleszeretett Alkmenebe akinek Zeusztól fia született.  Ez a fiú volt Heraklesz.  A Herakleszről szóló hitrege a görögöknek talán legszebb és legköltőibb hitregéje.  Zeusz háromszoros erővel ruházta fel fiát.  De Zeusznak ezt az ajándékát megnyomorította Hérának, Zeusz isteni feleségének a gyűlölete, aki férje hűtlenségéért elkeseredetten és szakadatlanul üldözte az ártatlan Herakleszt.  Heraklesz ereje mát a bölcsőben megnyilatkozott, amelyben Héra egy pár kígyót küldött, hogy megöljék a csecsemőt.  Az újszülött hős játszva fojtotta meg a kígyókat kis kezével és nevetett hozzá.  Miután Heraklesz ifjúvá serdült s nagy gyakorlatra tett szert a fegyverforgatásban, egy ideig apja nyájait legeltette.  Heraklesz első munkái vadállatok elpusztításában állottak.  Először megölt egy rettenetes oroszlánt, amely az országot rettegésben tartotta.  Azután támogatta a thébai királyt Orkhomenosz ellen viselt háborújában.  Ezért jutalmul a király feleségül adta hozzá leányát, Megarát.  Ettől tizenkét gyermeke született.  Heraklesz egy őrjöngési rohamában agyonverte mind a tizenkét gyermekét, feleségét pedig elkergette.  Mikor mardosta emiatt a lelkiismeret, tanácsot kért a delfi jósdától, hogy miképpen vezekelje le nagy bűnét.  A jósda azt felelte neki, hogy menjen el Eurisztheuszhoz, aki Amfitrion régi birtokát örökölte s álljon Eurisztheusz szolgálatába.  Heraklesz engedelmeskedett és Eurisztheusz szolgálatában vitte végbe tizenkét híres munkáját, amelyeket a költők a bátorság és az erő legtökéletesebb művei gyanánt dicsőítettek mindig.  Heraklesz tizenkét munkája a következő volt:

1.      Megölte a nemeai oroszlánt.  Ez a szörny Nemea környékét pusztította.  Heraklesz hiába próbálta megölni.  Nyilai lepattantak a szörnyeteg áthatolhatatlan bőréről és dorongja összetört az oroszlán kemény koponyáján.  Végül puszta kézzel torkon ragadta a szörnyeteget és megfojtotta.  Az oroszlán lenyúzott bőrét használta ezentúl a hős páncél gyanánt és a koponyáját sisaknak.

2.      A lernai kígyó megölése.  Ez a kígyó, amely Hidra néven szerepelt, Lerna mellett tanyázott egy barlangüregben.  Vére és lehellete mérges volt és több feje volt.  Minden levágott feje újra kinőtt, mégpedig kétszeresen.  Heraklesz úgy segített magán, hogy izzó fatörzzsel nyomban kiégette minden fejnek a helyét, mihelyt levágta.  Igy megakadályozta, hogy a fej újra kinőjjön s végül megölte a szörnyeteget.  A kígyó vérébe mártott nyilai mérgezettekké váltak és halálosan sebeztek.

3.      Artemisz szarvastehenének elfogása.  Ezt a gyorslábú állatot, amely Artemisz istennőnek volt szentelve, egy álló esztendeig üldözte Heraklesz, míg végül nyíllal lábán megsebesítette s így azután utólérte.

4.      Az erimanthi vaddisznó elfogása.  Ez a vaddisznó Erimanthosz hegyén tanyázott.  Heraklesz úgy fogta el, hogy mély hóba hajtotta bele.  Miután így utolérte a vadkant, vállára vette s így vitte el elevenen Eurisztheusznak.

5.      Az Augiász-istállók kitisztítása.  Augiász király istállóit, amelyekben háromezer szarvasmarha volt, harminc esztendő óta nem tisztították.  Heraklesz azt a parancsot kapta, hogy az istállókat egy nap alatt tisztítsa ki.  Végre is hajtotta a parancsot, úgyhogy egy folyó vizét keresztülvezette az istállón.

6.      A szimfaloszi rablómadarak leölése.  Ezek a ragadozó madarak, amelyek Arkádiában tanyáztak a Szimfalosz-tó mellett, embereket ettek s oly rémes veszedelemmel fenyegették állandóan a környék lakóit, hogy Heraklesz parancsot kapott a madarak kipusztítására.  Nyilaival ölte meg őket.

7.      A krétai bika elfogása.  Ez a vad bika, amely Kréta szigetén élt, ugyanaz volt, amelynek Minosz király feleségével, Pazifével viszonya volt s amely a Minotaurusz apja volt.  Heraklesz elfogta és elevenen Eurisztheusz elé vitte, aki azonban ijedtében megint szabadon bocsátotta a vad bikát.

8.      Diomedesz lovainak elfogása.  Diomedesznek, Thrákia királyának több kancája volt, amelyeket vasláncokkal vasjászol elé kötött és emberhússal táplált.  Heraklesz szabadon engedte a lovakat s a kegyetlen Diomedeszt elevenen eléjök vetette.  A lovak felfalták egykori gazdájukat, mire Heraklesz Eurisztheusz elé vezette a lovakat, aki tenyésztésre használta őket.

9.      Hippolite amazon királynő ékszerének megszerzése.  Hippolite királynőnek volt egy drága ékszere, amelyet Eurisztheusz egyik leánya annyira megkívánt, hogy Heraklesz parancsot kapott az ékszer megszerzésére.  Heraklesz nagy harcot vívott az amazonokkal és királynőjüket is megölte.  Csak így szerezhette meg az ékszert.

10.  Gerion marháinak elrablása.  Gerion Ibériának, a mai Spanyolországnak királya volt s volt neki egy csorda drága szarvasmarhája, amelyeket a király nagy gonddal őriztetett.  Eurisztheusz megkívánta Gerion marháit.  Heraklesz elment Ibériába, megölte Geriont és a marhák két őrét, egy kutyát és egy óriást s azután szerencsésen hazahajtotta a marhákat.

11.  A Heszperidák almáinak megszerzése.  Afrika nyugati partján laktak a Heszperidák, ez a mesebeli nép, amelynek volt egy csodaszép kertje.  A kertet, főleg az abban termő aranyalmákat egy sárkány őrizte.  Heraklesz az almákat csak Atlasz segítségével tudta megszerezni, aki azon a tájon állt, vállán tartva az égboltozatot.  Mialatt Atlasz bement az almákért, Heraklesz maga vette vállára az égboltozatot.  Atlasz annyira megörült annak, hogy megszabadult nagy terhétől, hogy nem akarta visszavenni Heraklesz válláról az égboltozatot.  Heraklesz csak csellel tudta lerázni magáról a terhet.

12.  A Cerberusz felhozatala.  Cerberusz volt a neve annak a kutyának, amely az alvilág kapujában őrt állt.  Eurisztheusz ezt a félelmes állatot a napvilágon akarta látni.  Heraklesz fel is hozta karjában a kutyát, de nyomban vissza kellett vinnie, mert Eurisztheusz nem viselhette a kutya látását.

Számos más nevezetes tett emléke fűződik még Heraklesz nevéhez, de tizenkét munkája a legnevezetesebb.  Utjaiban állandóan kísérte őt egy Hilász nevű szép ifjú, akit végül a szerelmes nimfák elraboltak tőle.  Heraklesz elindult, hogy Hilászt fölkeresse s eközben bekóborolta az ismert föld legnagyobb részét.  Harcolt a kentaurokkal, akik félig emberek, félig lovak voltak, meghódított országokat és szigeteket.  Egyik vándorútján eljutott az ismert világ végére, ahol a Földközi-tengert a mai Gibraltár-szoros összekapcsolja az Atlanti-Óceánnal s ott útja emlékére a monda szerint két sziklahegyet helyezett el: Heraklesz oszlopait.  Egyszer hirtelen haragjában megint gyilkosságot követett el.  Az orákulum büntetésül háromévi rabszolgaságra ítélte őt ezért.  Eladatta hát magát Omfálé lídiai királynőnek, aki nemcsak gyönyöre kielégítésére használta fel a hőst, hanem női munkákat is végeztetett vele.  A rokka mellett ült Heraklesz és font.  De mihelyt letelt a szolgaság három esztendeje, Heraklesz új hőstetteken törte a fejét, berontott először is Trójába és legyőzte a trójai királyt.

Végül feleségül vette Dejaneirát, aki királyleány volt s ennek a nőnek a féltékenysége okozta a nagy hős végét.  Egyszer feleségével együtt egy folyón kellett átkelnie.  Mialatt Heraklesz átgázolt a folyón, felesége áthozását rábízta egy Nesszosz nevű kentaurra.  A folyó közepén Nesszosz erőszakkal meg akarta hódítani Dejaneirát.  Heraklesz a folyó túlsó partjáról észrevette a kentaur gaz merényletét s mérgezett nyillal rögtön leterítette Nesszoszt, aki haldokolva bosszút akart állni gyilkosán.  Tudta, hogy Heraklesz nyila megmérgezte a vérét s ravaszul megesküdött Dejaneirának, hogy kicsurgó vére varázsszer amellyel örökre megóvhatja magának férje hűségét.  Ha bekeni vérével urának a köntösét, mondta Nesszosz, akkor az ura sohasem lehet hűtlen hozzá.  Dejaneira, mikor egyszer azt hitte, hogy Heraklesz beleszeretett egy másik nőbe, egy legyőzött király lányába, felhasználta Nesszosznak a varázsszerét.  Férjének a győzelem után bemutatott áldozathoz szüksége volt ruhára és Dejaneira olyan köntöst küldött neki, amely meg volt áztatva Nesszosz mérgezett vérében.  Heraklesz gyanutlanul magára vette a köntöst, amely nyomban hozzátapadt a bőréhez és égetni kezdte.  Fájdalmában őrjöngve rögtön letépte magáról a ruhát, de a ruhával együtt letépte a húsát is, amelyet a szörnyű méreg teljesen összemart.  Hogy gyötrelmes halálát megrövidítse, a hős az áldozati máglyán égette el magát.

Heraklesz a görögöknek legnépszerűbb nemzeti hőse, az az eszménykép, amelyet minden görög hős utánzott.  A hős emlékét szentnek tartotta az egész görög nép.  Zeusz pedig az istenek sorába emelte őt.  Utódait Heraklidiáknak nevezik.  Eurisztheusz harcban esett el, amelyet Heraklesz fiai ellen vívott Attikában.  Utóda anyjának fivére, Atreusz lett s ennek utódai voltak az Atridák: Agamemnon és Menelaosz.

A boiotiai mondák.

A görög mondatörténelemben nagy jelentősége van Argoszon kívül Boiotiának is, ahol egymás tőszomszédságában, de azért egymástól függetlenül fejlődött két híres és hatalmas görög város: Orkhomenosz és Théba.  Orkhomenosz egy hegyen feküdt s a görög kultúra egyik legrégibb gócpontja volt.  Gazdaságának főforrása a kereskedelem volt, amelyet lakói a föniciaiakkal űztek.  Nagy és élénk összeköttetésben állt vele a másik híres boiótiai város, Théba is, amelyet a monda szerint Kadmosz föniciai király alapított.  Bakhusz istennek az anyja, Szemele is Kadmosznak a leánya volt.  Mindenekelőtt az Oidipusz-monda szülőhazája Théba.  A monda rövid tartalma a következő.  Laiosz thébai király, Kadmosz dédunokája szerette volna, ha gyermekei születnek.

De az orákulum azt jósolta Laiosznak, hogyha fia születik, az meg fogja ölni az apját, az anyját pedig feleségül fogja venni.  Mikor Laiosz felesége, Jokaszte királyné fiút szült, Laiosz rettegve a jóslattól, összekötötte az újszülött lábát s egy pásztornak adta a fiút, hogy tegye ki a vadak zsákmányául.  A pásztor elvitte a csecsemőt urához,Polibosz korinthoszi királyhoz, aki fölnevelte a csecsemőt.  Oidipusznak nevezte el a kisfiút dagadt lábairól.  Mikor Oidipusz felnőtt és az orákulumtól eredete után kérdezősködött, az orákulum figyelmeztette őt, hogy ne térjen vissza hazájába, mert különben apagyilkosságot és vérfertőzést fog elkövetni.  Azt azonban nem közölte Oidipusszal a jósda, hogy ő a thébai király fia.  Oidipusz azt hitte, hogy Korinthoszban született s rémületében elmenekült vélt hazájából.  Thébába indult, ahol akkor nagy bajok voltak.  Egy furcsa szörnyeteg leskelődött az emberekre, amelynek Szfinx volt a neve.  Akit előtalált, annak egy találós kérdést adott fel.  Aki nem tudott a kérdésre felelni, azt megölte.  Laiosz elutazott Delfibe, hogy az orákulumtól kérjen tanácsot, miképpen védekezzék az emberpusztító szörnyeteg ellen.  Egy szűk hegyi szorosban találkozott Oidipusszal s minthogy egyikük sem akart kitérni, összevesztek.  Civakodás közben Oidipusz agyonütötte Laioszt, az édesapját és ennek szolgáját.  Laiosz halála hírére Jokaszte fivére, Kreon kihirdette, hogy Théba uralmát és Jokaszte kezét az nyeri el, aki a Szfinx talányát megfejti és az országot a szörnyetegtől megszabadítja.  Oidipusznak sikerült ez, mire sejtelme nélkül annak, hogy kit ölt meg, feleségül vette Jokasztét, az anyját.

Igy tehát a jóslat beteljesedett.  Nemsokára dögvész támadt Thébában.  Mikor egy látnoktól tudakozódtak az istenek haragjának oka után, kiderült Oidipusznak apagyilkossága és vérfertőzése.  Jokaszte öngyilkos lett, Oidipuszt pedig, aki büntetésül megvakította önmagát, száműzték Thébából.  Két leánya, Antigoné és Izmene vezette sokáig a bolyongó, világtalan aggastyánt, akit végül szenvedéseitől csak a halál váltott meg.  Lányain kívül két fia is volt Oidipusznak: Eteoklesz és Polineikesz.  Oidipusz száműzetése előtt úgy rendelkezett, hogy két fia évenkint felváltva uralkodjék Thébában.  Eteoklesz lett az uralkodó az első esztendőben, de annyira megszerette az uralmat, hogy az esztendő letelte után nem akarta átengedi a trónt Polineikesznek.  Polineikesz erre a szomszédos királyhoz fordult segítségért s hét görög fejedelem szövetségében Théba ellen indult.  A hét hős seregével ostromolni kezdte a várost, de ez annyira meg volt erősítve, hogy az ostrom eredménytelen maradt.  Végül a két ellenségeskedő fivér elhatározta, hogy párbajjal döntik el a viszálykodást.  A párbaj oly szerencsétlenül végződött, hogy mind a két fivér holtan maradt a viadal színhelyén.  A háború erre újra kitört.  Théba királya Kreon lett, Jokaszténak a fivére, aki oly makacs ellenállást fejtett ki a még élő hat fejedelem ellen, hogy a háborúskodás folyamán mind a hat fejedelem életét vesztette Théba falai alatt.

De az elesett hősöknek maradtak utódaik.  Hét fiúk maradt, akik égtek a vágytól, hogy apjuk halálát megbosszulhassák.  Mikor felnövekedtek, a hét utód szövetkezett Théba meghódítására.  Ez volt az epigonok vagy az utódok háborúja.  Az epigonok szerencsésebbek voltak szülőiknél, a thébaiakat legyőzték és városukat elfoglalták.  Ezután Polineikesz fia,  Therzander foglalta el a thébai trónt, aki véget vetett az ellenségeskedésnek.

Thesszáliai mondák.

Tele volt mondával Thesszália is, amelynek kikötővárosa, Jolkosz, egyike volt az első görög tengeri kikötőnek.  Jolkosz egyik királyának, Peliásznak uralkodásához fűződik egyik legszebb görög monda: az argonauták útja.  Egyik jolkoszi királynak fia, Athamász feleségül vette Nefelét, a felhők istennőjét, akitől két gyermeke született: egy fiú, Frixosz és egy leány, Helle.  Később Athamász király elvett egy halandó nőt, Kadmosz leányát, Inót, mire Nefele otthagyta őt.  Ino azonban gonosz mostoha volt, úgyhogy Prixosz és Helle kénytelen volt menekülni a gonosz mostoha elől.  Egy aranygyapjas kos hátán repültek át a levegőn, amelyet anyjuk küldött nekik.

Menekülés közben Helle beleesett a tengerbe, amelyet a nevéről Helleszpontosznak neveztek el.  Frixosz ellenben az aranygyapjas kos hátán eljutott Aja messzi földjére, ahol Aietesz király szívesen fogadta őt.  Aietesz az aranygyapjas kost feláldozta s a kos aranygyapjas bőrét Aresz egyik berkében egy fára akasztotta, ahol egy örökéber sárkánnyal őriztette a kincset.  Athamász törvényes örökösétől ennek egyik rokona, Peliász elragadta Jolkosz trónját.  Peliász meg akarta ölni Jázont, ellenfelének a fiát, akit apja azzal mentett meg a veszedelemtől, hogy rábízta őt a hegyekben élő Kherion nevű kentaurra, aki híres volt igazságosságáról és bölcsességéről.  Jázon, mikor húszesztendős lett és gyönyörű ifjúvá serdült fel, elindult Jolkoszba, hogy visszakövetelje atyja számára Peliásztól az elrablott uralmat.  Mikor keresztülgázolt egy folyón, elveszítette az egyik saruját s így jelent meg Peliász előtt.  Peliász nagyon megrémült Jázon láttára, mert az orákulum azt jósolta volt neki, hogy óvakodjék attól, aki egy cipőben jelenik meg előtte.  Hogy szabaduljon a veszedelemtől, azzal bízta meg Jázont, hogy szerezze meg neki az Ajában őrzött aranygyapjat.  Jázon vállalta a megbízást s felszólította Görögország hőseit, hogy támogassák őt vállalkozásában.  Ötven hős jelentkezett a merész vállalkozásra.  Vezérük Jázon volt, hajójukat Argónak hívták, ami gyorsat jelent s Héra istennő segítségével építették.  Erről a hajóról nevezték el magukat a hősök argonautáknak.  Jolkoszból indultak el a távoli Ajába, amelyről később azt hitték, hogy Kolkhisz városa volt.  Az utazáson számos viszontagsággal kellett a hősöknek megküzdeniök.

Végül azonban baj nélkül megérkeztek Kolkhiszba, ahol előadták utazásuk célját.  Aietesz király megígérte Jázonnak, hogy átengedi neki az aranygyapjút, ha két tűzokádó, ércpatájú bikát befog az ekébe, egy darab földet felszánt velük s a barázdába sárkányfogat vet.  A föltétel nagyon veszélyes volt, de Jázonnak szerencsére segítőtársa akadt Aietesz király leányában, a varázsláshoz értő Medeában, aki beleszeretett a deli Jázonba.  Medea varázsszert adott Jázonnak, amely megvédte őt a bikák tüze ellen és emberfölötti erővel ruházta fel.  Medea tanácsára, mikor az elvett sárkányfogakból páncélos óriások keltek ki a fölszántott földből, Jázon egy követ dobott az óriások közé, mire azok egymásnak rontottak és egy lábig lekaszabolták egymást.  Jázon tehát eleget tett Aietesz király kikötésének, de a király mégsem akarta kiadni Jázonnak az aranygyapjút.  Jázon erre cselhez és erőszakhoz folyamodott.  Medea segítségével varázsitallal elaltatta az örökéber sárkányt és éjjel ellopta az aranygyapjút.  Medea maga is Jázon hajójára, az Argóra szállt s együtt szökött meg Jázonnal.  Magával vitte azonban kis öccsét, Abszirtoszt is.  Aietesz féktelen dühre gyulladva üldözni kezdte a szökevényeket.  De Medea megölte kis öccsét, feldarabolta és tagjait egyenkint hajította a tengerbe, úgyhogy Aietesz, aki minduntalan megállt, hogy kisfiának tagjait kifogja a tengerből, nem érte utól az argonautákat.

Jázon ezután szerencsésen hazaérkezett Jolkoszba, teljesítvén Peliász királynak a megbízását.  Peliász ekkorra megölte Jázon atyját és Jázon kis öccseit, míg Jázon anyja fájdalmában öngyilkossá lett.  Medea segítségével Jázon bosszút állt Peliászon.  Medea ugyanis azt mondta Peliász leányainak, hogy ő bárkinek vissza tudja adni az ifjúságát s hogy állítását bebizonyítsa, megölt és feldarabolt előttük egy kecskebakot, azután megfőzte s varázsitala segítségével új erőre támasztva emelte ki az üstből az állatot.  Azt ajánlta a lányoknak, hogy tegyék meg ugyanezt az atyjukkal, Peliásszal s ő majd az öreg Peliászt is megfiatalítja.  Az elvakult leányok hallgattak a gonosz tanácsra, megölték Peliászt és holttestét feldarabolták.  Medea azonban nem volt hajlandó Peliászt új életre támasztani.  Peliász fia, Akasztosz elűzte erre Jázont, aki Medeával együtt Korinthoszba menekült.  Ott Jázon beleszeretett Kreon király leányába, Kreuzába és feleségül akarta őt venni.  A féltékeny Medea erre mérgezett köntössel megölte Kreuzát, megölte továbbá dühében Kreuza atyját, Kreont is és végül megölte Jázontól való gyermekeit is.  Azután Athénbe menekült szekéren, amelybe repülő sárkányt fogott be.  Jázon később úgy halt meg, hogy egy éjszaka, mikor az Iszthmoszon a romladozó Argó hajó oldalában aludt, a hajó rádőlt és agyonütötte.

A Dór vándorlás.

A görögök, miután a föníciaiaktól elsajátították a hajózás mesterségét, lassacskán maguk kezdtek tengeri kereskedelmet és kalózkodást űzni.  A föníciaiakat a Kr.  előtti XIII. századtól fogva kezdték lassan kiszorítani, először az Égei-tenger partmellékéről, azután a tenger szigeteiről is.  A föníciai telepesek vagy elvándoroltak, vagy pedig beleolvadtak a görögökbe.  A görögök követve mestereik példáját, egyre tovább terjeszkedtek s megszállták az Égei-tenger szigeteit, majd később Kis-Ázsia szemközt elterülő partjait is.  A görög gyarmatosításnak nagy lökést adott az az esemény, amely teljesen átalakította Közép-Görögország és Peloponnézosznak régi államszervezetét is.  Ez az esemény a dór vándorlás volt, amely a görögök elterjedésének és kultúrájának gyökeres átalakítója és fejlesztője lett.  Ez a nagy népmozgalom, amely a hellén világ képét teljesen átalakította és a jövőre nézve meghatározta, csak eredményeiben ismeretes.  Részleteit azonban a történet búvárjainak a mai napig sem sikerült teljesen földeríteni.  A dór törzs volt az, amely a görög nép jellemét kialakította.  A dórok mint hódítók lépnek be a történelembe s mindvégig a görög nemzet legharciasabb eleme maradtak.  Hol volt a dórok őshazája, azt nem tudjuk.  Csak annyi bizonyos, hogy a dórok Thesszáliából nyomultak délre, Peloponnézoszba.  A vándorlásra vonatkozó mondák akkor fejlődtek ki, amikor Spárta már a félsziget leghatalmasabb városa volt.

Ennélfogva nem tüntetik fel hódító út gyanánt a dórok bevándorlását, hanem azt hirdetik, hogy a dórok csak a régi jogszerű állapotot állították vissza, a dórok élén a Heraklidák állnak, akik visszatértek ősi örökségükbe, amelyet jogtalanul elraboltak tőlük.  Lássuk röviden ezeket a mondákat, amelyek, amíg a görög nép önálló volt, állandóan nagy hatást gyakoroltak Görögország történeti és politikai viszonyainak kialakulásában.  A dórok ősapjának, Dorosznak fia Aigimiosz király volt, aki háborúba keveredett a lapithákkal.  A háborúban Heraklesz is támogatta a dórokat a kentaurokkal együtt és le is győzte a lapithákat.  Aigimiosz földdel akarta megjutalmazni a hőst, de Heraklesz nem fogadta el ezt a jutalmat.  Aigimiosz erre hálából Heraklesz halála után a hősnek fiát, Hilloszt nevezte ki örökösévé.  Hillosztól származtatták magukat a későbbi spártai királyok s ennélfogva rájuk szálltak mindazok a jogok, amelyek Herakleszt és utódait megillették Argoszra és az egész Peloponnézoszra vonatkozólag.  Már Hillosz megpróbálta meghódítani Peloponnézoszt.  A delfi jósda azt a választ adta kérdezősködésére, hogy a Heraklidák várják be a harmadik gyümölcsöt.  Hillosz ezt a jóslatot a harmadik esztendei aratásra értelmezte, s ezért három esztendő mulva az Iszthmosz-földszoroson keresztül betört Peloponnézoszba.  A tegeai királlyal vívott párbajban azonban elesett s a dórok támadását visszaverték.

Hillosz fia megismételte a támadást, de szintén eredménytelenül s ugyanígy járt ennek fia is.  A harmadik nemzedékből származó fiúk újra a delfi jósdához fordultak és panaszkodtak, hogy a dórok vállalkozása, melyet az istenek is helyeseltek, folyton kudarccal végződött.  A jósda erre megmagyarázta, hogy a jóslat a harmadik gyümölcs alatt a harmadik nemzedéket értette s az íme most elkövetkezett.  Ne az Iszthmoszon menjenek át, hanem a naupaktoszi tengerszoroson s vezérül válasszanak maguknak egy háromszemű embert.  Igy aztán a dórok újra megkísérelték a hódítást.  Vezérül az etoliai Oxiloszt választották, aki félszemű volt és lovon ülve találkozott velük.  Oxilosz vállalkozott is erre a feladatra.  Igy a Heraklidák meghódították a peloponnézoszi tartományokat és felosztották maguk között.  Mindebből csak a bevándorlás főirányát fogadja el a történelem hitelesnek.  Teljes bizonyossággal pedig csak a bevándorlás eredményeit állapíthatjuk meg.  Azt sem tudjuk, mikor volt ez a nagy népmozgalom.  Évszázadokba telhetett, amíg az egész mozgalom lezárult a szárazföldön.  Valószínű azonban, hogy a dórok Kr. e. körülbelül a XII. században vándorolhattak be Lakoniába.

A hellének terjeszkedése.

A dór vándorlással járó népmozgalom hullámai átcsaptak a szárazföldről a tengerre is.  A megmozgatott régi lakosság zöme nem vonult a hegyek közé az új hódítók elől, hanem kivándorolt a tengeren át az Égei-szigetekre s onnan a kisázsiai szigetekre és partokra.  Az Égei-tenger szigetein Herodotosz és Thukididesz följegyzései szerint a hellének előtt káriak és föníciaiak laktak.  A görög gyarmatosítás részleteit nem tudjuk hitelesen.  Valószínű, hogy az első megszállott gyarmat a védett Pagazei-öböl környéke lehetett Jolkosz városával, továbbá igen régi a kisázsiai eol letelepedés az északi szigeteken.  Az eol gyarmatokhoz csatlakoztak délen a jón gyarmatok.  A szigeteken lakó jónok ősidőktől fogva szövetségben éltek, amelynek középpontja Délosz volt, ez a terméketlen kis sziklasziget, amelyen Apollónak volt híres temploma.  Gyermekeikkel és asszonyaikkal a szent hónapban, Apolló születése ünnepére ide gyülekeztek a jónok s itt ülték meg tánccal, énekkel és versenyekkel az ünnepet Apolló tiszteletére.  A kisázsiai partokra is áthúzódtak a jónok.  E kedvező tagozású partmelléken fejlődtek ki az ázsiai Görögország legszebb és legnagyobb városai: Milétosz, Efezosz.  A jónok magukba olvasztották a partvidék őslakóit, úgyhogy a jón gyarmatokon mindenütt a jón nyelvjárás volt az uralkodó.  Ugy, mint a szigetlakó jónok, a kisázsiai jón városok is szövetségben éltek, amely inkább vallási, mint politikai jellegű volt.

A szövetség középpontja, a pantonion, a helikoni Pozeidon szentélye volt a mikalei hegyfokon.  Itt gyűltek össze a tizenkét jón város lakosai közös ünnepre és áldozásokra.  A dór törzset is hamar a tengerre vonzotta ősi vándor és hódító ösztöne.  A dór Argoszból indult ki mindenekelőtt Kréta szigetének a gyarmatosítása, ahol már Homerosz idejében, tehát a IX. században ógörög műveltség van erősen keveredve a keleti kultúrával.  Kréta legjelentősebb városa és kereskedelmi középpontja Knosszosz volt.  Régi dór gyarmatok voltak a meloszi és therai gyarmatok is, amelyeket lakedémonok szálltak meg.  Dórok szállták meg a szomszédos szigeteket is.  A föníciaiaktól és káraiaktól elfoglalták Rhodosz szigetét is.  A kisázsiai partokon elenyésző volt a dór gyarmatosítás.  Legnevezetesebb városaik voltak: Knidosz és Halikarnasszosz.  A dór városok szövetsége Knidosz hegyfokán Apolló szentélyében szokott összegyűlni közös ünnepre és áldozásra.  A föníciaiakat és káriakat tehát mindenünnen kiszorították a terjeszkedő görögök, akik korán megszállták Ciprus szigetének középső síkjait is, míg a föníciaiak főleg a sziget déli partján húzódtak meg.

Görögország a dór vándorlás után.

A dór vándorlással együtt járó nagy népmozgalom nemcsak külsőleg alakította át a régi Görögország képét, hanem lényeges belső változást is okozott az ország politikai életében, amennyiben akkor kezdődött meg Hellászban egész néprétegeknek az az elnyomása, amely később annyira jellemzi a görögök történetét.  Akkor keletkeztek azok az elégedetlen néptömegek, amelyek, sokszor felülmulták számra nézve a hódítókat, akikre nézve állandó veszedelmet jelentettek.  Boiótia és Messzénia kivételével a hódítók csaknem mindenütt uralkodó osztályt alkottak, amely a legjobb földeket foglalta le a maga számára s a föld népét jobbágyszolgálatokra kényszerítette.  Más néposztályoknak megmaradt ugyan a személyes és vagyoni szabadságuk, de nem tekintették őket teljesjogú polgároknak és nem adtak nekik befolyást a közügyek intézésében.  Csak egynéhány államban fogadták be a jogosult polgárság kötelékébe a régi lakosságot, így Argoszban, ahol a három dór törzs mellett volt egy bennszülött negyedik törzs is, továbbá Epidauroszban és Korinthoszban.  A legészakibb görög állami szervezet Thesszália volt, ahol az Epiruszból benyomult thesszálok uralkodtak, akik az ország legtermékenyebb részén telepedtek meg, a Peneiosz síkján.  Az őslakók a hegyek közé vonultak vissza s csak hosszabb küzdelem után hódoltak meg.  Bizonyos önállóságuk azonban megmaradt.

Ellenben a Peneiosz síkján maradt őslakók a föld tulajdonosaiból penesztekké, vagyis jobbágyokká lettek, akik régi földjüket mívelték s a jövedelem tetemes részét a hódítóknak szolgáltatták ki.  Eladni vagy megölni azonban nem volt szabad őket, tehát nem süllyedtek rabszolgaságba.  A thesszáliai városok önálló szervezetek voltak, de szövetségben éltek egymással.  Nehéz időkben közös hadvezért választottak, a tágoszt.  Az egyes városokban korlátlanul uralkodtak az előkelő nemzetségek.  Harcias lovasok voltak ezek, akik jobbágyaik élén lovon vonultak háborúba.  Szövetségben éltek a boiotok is Közép-Görögországban.  A szövetség középpontja Koroneia mellett volt az itoni Athéne szentélye.  Két legnevezetesebb városuk Orkhomenosz és Théba volt.  Régebben Orkhomenosz volt a gazdagabb és hatalmasabb, de később Théba, amelynek kedvezőbb fekvése volt, egyre jobban árnyékba szorította régi versenytársát.  Századokig tartott azonban Théba folytonos küzdelme a hegemoniáért a boiótiai városokkal.  Attikában nagyon korán egységes állam alakult ki a városok szövetségéből.  A régi szövetségnek, amely eredetileg vallásos célú volt, középpontja az alsó Kezifosz síkján emelkedő szikla volt, ahol Pallasz Athénét tisztelték s amelyből az athéni Akropolisz fejlődött ki.  Ezen a helyen régente egy vár állt, amelyet a monda szerint a földből támadt hős, Kekropsz alapított s róla Kekropiának nevezték.  A vár falát állítólag a pezalg őslakók építették.  Az attikai városok szövetségének állammá való fejlődését a monda Thézeuszra vezeti vissza.  Thézeusz volt Heraklesz mellett a görög mondák legkiemelkedőbb alakja, Egeusz attikai királynak a fia.  Egeusz a fiát felesége apjánál neveltette.

Kardját és saruját elrakta egy súlyos kő alá, hogy Thézeusz csak akkor jöjjön haza Athénbe, ha olyan erős lesz már, hogy a nagy követ el tudja hengeríteni.  A kard és saru lesz az ismertető jele.  Thézeusz rendkívül erős ifjúvá serdült fel nagyatyja udvarában.  Mikor elérkezett az ideje, megindult Athénbe.  Ez az útja hazafelé arról nevezetes, hogy útközben a sok rablót, akik a közbiztonságot veszélyeztették, mind agyonverte, még pedig olyan módon, ahogy a rablók az ártatlan utasokat szokták kivégezni.  Az első rabló Perifétesz volt, a buzogányos, aki óriási buzogányáról volt híres.  Ezt a buzogányt Thézeusz megtartotta magának, miután Periféteszt legyőzte.  A másik rabló Szinnisz volt, a fenyőhajlító, aki két egymáshoz hajlított fenyő közé szokta kötni áldozatait, hogy a szétugró fák azután kettészakítsák őket.  Thézeusz ugyanígy végezte ki Szinniszt.  A harmadik Szkiron volt, híres rablóvezér, aki az utasokat egy meredek szikláról szokta letaszítani.  Ugyanígy bánt el vele is Thézeusz.  A negyedik Damasztesz volt, akit Prokrusztesznek is neveztek, nyujtóztatónak, mert áldozatait, ha kicsinyek voltak, egy nagy ágyra kötözte és kínzó eszközökkel addig nyujtóztatta őket, amíg az ágy végét elérték.  Ha pedig nagyok voltak, egy kis ágyra kötözte őket s lelógó végtagjaikat és fejüket levagdalta.  Thézeusz Prokruszteszt is a saját maga ágyán gyötörte halálra.  Mikor Thézeusz Attikába érkezett, atyja azonnal ráismert a kardjáról.  Meghallotta Thézeusz, hogy a krétai vad bika, amelyet Eurisztheusz szabadon bocsátott, Marathon vidékét pusztítja.

Azonnal elfogta a szörnyeteget s láncra verve megmutatta az ámuló népnek, amely nem győzte magasztalni az ifjú hőst.  De Thézeusz ennél nagyobb szolgálatot is akart tenni hazájának s elhatározta, hogy meg fogja menteni Attikát attól a rémes adótól, amelyet a krétai Minosznak kellett szolgáltatnia a bikafejű emberi szörnyeteg, a Minotaurusz számára.  Mikor elérkezett a legközelebbi adózás ideje, Thézeusz önként beállt a halálra szánt tizennégy áldozat közé s azzal biztatta atyját, hogy győzni fog.  Megígérte neki, hogy a hajóra, amely rendesen fekete vitorla alatt indult Krétába, mikor visszatér, a győzelem jeléül fehér vitorlát fog húzni.  Thézeusz megérkezett Krétába s bevezették a labirinthusba, ahol sikerült neki Minotauruszt megölnie.  De az útvesztőből sohasem talált volna ki , ha Minosznak leánya Ariadne, aki beleszeretett a szép ifjúba, nem támogatja.  Egy gombolyag pamutot adott át ugyanis Ariadne Thézeusznak, amelynek egyik végét a labirinthus bejárásához erősítette, mikor bement az útvesztőbe s azután legombolyította a pamutot.  Miután a Minotauruszt megölte, Ariadne fonala mentén könnyen kitalált az útvesztőből.  Minosz pedig, aki maga is nagyon megörült a szörnyeteg halálának, elengedte Attikának a köteles emberáldozatokat.  Thézeusz örvendezve indult vissza hajóján hazájába, amelynek tengerpartján ott ült apja, az aggódó Egeusz mindennap, hogy lesse a diadalt jelentő fehér vitorlát.

A hajón azonban a nagy örömben megfeledkeztek a fehér vitorláról.  Mikor Egeusz király megpillantotta a fekete vitorlával közelgő hajót, azt hitte, hogy egyetlen fia a szörnyeteg áldozata lett Krétában s annyira kétségbeesett, hogy beleugrott a tengerbe, amelyet azóta Égei-tengernek neveznek róla.  Attika királya Thézeusz lett.  Attika akkor több apró tartományból állott, amelyek gyakran harcba szálltak egymással.  Thézeusz, hogy ezeknek a belső viszályoknak véget vessen, elhatározta, hogy egy államba egyesíti az összes apró uralmakat.  Rákényszerítette a tartományok urait, hogy mondjanak le méltóságukról s közös fővárosul Athént építtette, ahol egész Attika számára közös tanácsot és bíróságot rendezett be.  Az ország népének nagy részét, különösen az összes eupatridákat rákényszerítette arra, hogy Athénbe költözzenek s azután az egész népet három rendre osztotta be.  A nemesség, ezek voltak az eupatridák, gondoskodott az állam igazgatásáról, a vallásra való felügyeletről és a törvények végrehajtásáról.  A szántóvetők (geomoroszok) gondoskodtak a táplálékról s a művészek és iparosok (demiurgoszok) pedig az egyéb szükségletek kielégítéséről.  Thézeusz életének végéről a következőket meséli a monda.  Az elmozdított főurak nem nézhették jó szívvel, hogy az attikai nép a szabadság útján halad előre.  Gyűlölték Thézeuszt és összeesküdtek ellene.

Az összeesküvés élén Menesztheusz állt, Thézeusz atyafia, aki ha Thézeusz meg nem születik, Attika trónját örökölte volna.  Mikor Thézeusz egy ízben elutazott Attikából, Menesztheusz erővel elfoglalta Thézeusz trónját.  Thézeusz visszatért, de annyira elkeseredett a nép hálátlanságán, hogy megátkozta hazáját és önként száműzetésbe ment Euboia szigetére, ahol némi jogigény volt apja egynémely birtokára.  De az euboiai király nem volt hajlandó kiadni neki a birtokait.  Ám harcba sem akart bocsájtkozni a nagy hőssel, mert félt a harc kimenetelétől.  Elhatározta hát, hogy orozva megöli Thézeuszt.  Azzal az ürüggyel, hogy megmutatja neki a kérdéses birtokokat, felvezette Thézeuszt egy magas sziklára s onnan orozva lelökte a hőst a mélységbe.  Mikor Athént egész Attika fővarosává tették, kimondták azt is, hogy az athéni aratási ünnep, a panathenai, amelyet Athéne istennő tiszteletére tartottak évente, aki az olajfát a hagyomány szerint meghonosította Attikában, egész Attikának közös ünnepe lesz.  A Peloponnézoszban ezidőtájt s a következő évszázadban is a legnagyobb szárazföldi és tengeri hatalom Argosz volt.  A dór hódítók zöme magában Argosz városában telepedett meg, ahová egy sereg őslakó családot is befogadtak.  Négy törzs (filé) volt Argoszban, három dór és egy bennszülött.  Az utóbbinak tagjai azonban nem lehettek hivatalnokok.  Argosz egyik hatalmas királya volt Agamemnon, aki az Iliász szerint egész Argoliszban és sok szigeten uralkodott.

Az argoliszi dórok azonban ténylegesen sohasem alkottak, egységes államot, de Argosz városáé volt a vezető szerep régebben az argoliszi városok fölött.  A szövetség vallásos középpontja pitheuszi Apolló szentélye volt Argoszban.  Valószínűleg Argosztól teljesen független két város volt kezdetben az aranydús Mikene és Tirinsz, amelyekről Schliemann Henrik ásatásai kiderítették, hogy valaha hatalmas fejedelmi székvárosok voltak.  A legrégibb romok Tirinsz-nek a várkapui.  Híresek voltak ezek már ókorban is és az volt a hit, hogy a kiklopszok építették.  Homerosz költeményeiben ez az állandó jelzője volt Tirinsznek: “A fallal kerített.” Három méter hosszú és egy méter vastag faragatlan sziklatömbökből állnak a falak, amelyeknek réseit apróbb kövek töltik ki.  Húsz méter magasak és nyolc méter vastagok lehettek a hatalmas falak, amelyekben itt-ott folyosó van vágva ajtószerű nyílásokkal.  Mikéne ugyancsak hatalmas falainak nagy része későbbi időkből való, amikor már megfaragták a sziklatömböket.  Amikor már a díszítéssel is törődtek, akkor készülhetett a híres mikénei oroszlánkapu, amely az ősi görög művészetnek egyik fontos emléke.  A kaput védő két oroszlánnak letört a feje.  A kapu mögött, a vár belsejében 8-10 méter mélységben sziklába vágott sírokat talált Schliemann, amelyben csodás gazdag leletekre bukkant.  Minden sírban több holttestet talált kavicsokba ágyazottan, férfiakat és asszonyokat és egész sereg tárgyat.

A csontvázak keblén kerek, mintázott aranylemezek voltak.  Az egyik sírban 700 darab ilyen aranylemez volt.  Hat halottnak aranylánc borította az arcát.  Találtak továbbá agyag és alabástromedényeket és aranyserlegeket, mintegy ötven kardot, tőröket és sisakokat, arany, ezüst, réz, elefántcsont, metszett kő-ékszereket, borostyán gyöngysorokat százával, bálványképeket, köztük ezüst bikaszobrokat, egy meztelen istennőt a fején galambokkal.  Vasból készült tárgyakat nem találtak.  A tudósok azt hiszik, hogy a leletek a Krisztus előtti XII. vagy XI. századból valók.  Argolisztól délre volt még két dór állam: Lakonia és Messzénia.  A Lakoniába benyomult dórok Spártában táboroztak állandóan s innen csak hosszas hadakozás után hódították meg az őslakókat, akik sokáig ellenálltak.  A hódítók továbbra is Spártában maradtak, amely uralkodott a lakoniai síkságon és voltaképpen Spárta városa volt a lakoniai állam.  Csak Spártának lakosai és a spártai község tagjai voltak teljesjogú polgárok.  A meghódított nép zöme jobbágysorba jutott, a földet mívelte s a termés főrészét átszolgáltatta urainak.  A földesúr nem adhatta el az országon kívülre jobbágyait, akiket helotáknak neveztek, fel sem szabadíthatta őket.  A korlátlan rendelkezés joga csak az államot illette meg, amely meg is ölethette a helotákat.

A régi lakók kisebb része, különösen a városokban megtelepedők biztosították személyes szabadságukat és földjük is lehetett.  A spártaiakkal egyetemben ők alkották a lakedémoniak államát, de az állami ügyek intézésében nem volt részük.  Ezeket peroikoi-nak, környékbeli lakóknak nevezték.  Páratlan intézmény volt a maga nemében a spártai kettős királyság intézménye.  A monda szerint az volt az eredete, hogy Arisztodemosznak, a dórok egyik első vezérének, aki Peloponnézoszban vezette a dórokat, ikerfiai maradtak, Euriszthenesz és Proklesz, akik azután osztozkodtak az uralomban.  Igy maradt azután utódaik alatt is.  E különös intézménynek valódi eredete valószínűleg az lehet, hogy valaha két hatalmas dór nemzetség versenyzett s a viszálynak végül a kettős királyság intézményével vetettek véget.  A másik déli dór állam Messzénia volt, amelynek multjáról nem sokat tudunk, mert Messzénia nagyon hamar elveszítette önállóságát és beolvadt Lakedémoniába.  Eliszben - valószínűleg a dór vándorlással kapcsolatban - az etol hódítók telepedtek meg.  Elisz északi termékeny részét, a tenger partját szállták meg, míg az őslakók Elisz terméketlenebb déli részére szorultak le.  A természetes középpont és főváros Elisz volt, ahol az Oxilidák uralkodtak.  Ezek közül való volt több mint kétszáz esztendőn keresztül a hellanodike, az olimpiai játékok ünneprendezője.

Olimpia, amely az Alfeiosz folyó völgyében terült el, ősi szentély volt, ahol sokkal régebben, mint az etolok bevándoroltak Eliszbe, tisztelték már Zeuszt, az ég istenét, aki villámot szór és termékenyítő erőt küld.  Benne tisztelték a harc és győzelem istenét is és vele együtt feleségét, Hérát.  Ősidők óta volt e helyen oltára Kronosznak és a föld anyjának, Rheának is.  Olimpia éppúgy, mint Dodona, eleinte jóshely is volt és így tett szert nevezetességre.  Az olimpiai játékok azokból a versenyfutásokból fejlődtek ki, amelyekkel Zeuszt szokták ünnepelni.  Ezek a játékok csak az etolok alatt váltak híresekké.  Csakhamar közös ünnepévé lettek az egész Peloponnézosznak, sőt az egész Hellásznak is.  A dór vándorlás csak egy tartományt nem zavart meg, Peloponnézosz sziklás belsejét: Arkádiát, amelynek szirtjei nem csábították a hódítókat.  Az arkádiak különben vitéz, harcias nép voltak, akik bizonyára védekezni is tudtak volna a dórok ellen.  Nem alkottak egységes államot, hanem apróbb, független városokat és falvakat.  Régi állapotukról semmit sem tudunk.  Még egy darab görög földnek volt abban az időben jelentősége.  Kréta szigete volt ez a föld, amelyet az Odisszea is többször említ elismerő csodálattal.  Kréta szigetén támadt a Minosz és a Dédaluszmonda.  Minosz a monda szerint Zeusz és Európa fia volt, akit az égi isten maga tett meg Kréta királyává.  Minosz nagyon föllendítette a sziget kereskedelmét és tengeri forgalmát.  A kalózok garázdálkodásának véget vetett, úgyhogy ő volt az, aki a szigeten megteremtette a vagyon és tulajdon biztonságát.

Rendkívül nevezetes Minosz törvénykönyve is, amely sokban alapjává lett a későbbi görög törvénygyűjteményeknek.  Mint király, szerencsés ember volt Minosz, de mint családapának nagyon boldogtalan volt az élete.  Pazife volt a felesége, akitől egy fia Androgeosz és egy leánya, Ariadne született.  Pazife később szerelmes lett egy bikába s ebből az átkos viszonyból egy félig ember, félig bikatestű szörnyeteg származott, a Minotaurusz.  A szörnyeteg emberhússal táplálkozott s Minosz egy nagy labirintust, útvesztőt építtetett a számára és a hadifoglyokkal táplálta a szörnyeteget.  Mikor az attikaiak agyonverték Minosznak a fiát, Androgeoszt, a hatalmas krétai király azzal büntette a gyilkosságot, hogy az attikai királyra adót rótt ki, emberáldozatot a Minotaurusz számára.  Minden esztendőben hét attikai ifjút és hét szűzet kellett Krétába szállítani, akiket a Minotaurusz felfalt.  Ez a szörnyű adózás huszonegy esztendeig tartott, amikor végül Thézeusz megölte a Minotauruszt Ariadne segítségével, mint azt már a Thézeusz-monda ismertetésénél elmondottuk.  Minosz halála után az alvilágba került, ahol a halottak fölött bíráskodik.  Dédalusz a monda szerint athéni ezermester volt, aki kalandos sors után Minosz király szolgálatába állott.  Ő építette a Minotaurusz számára a labirintust.  Ő adta a tanácsot Ariadnénak is, hogy mikép mentse meg Thézeuszt.

Mivel Pazifét is támogatta bűnös szerelmében, a király megharagudott rá s fiával, Ikarusszal együtt a labarintusba záratta, Dédalusz azonban megvesztegette az őröket s viasszal összeragasztott tollakból szárnyakat készített magának és fiának s a levegőn át akart elmenekülni Krétáról.  A merész gyermek, Ikarusz túlságosan magasra röpül, a forró napsugarak megolvasztják a szárny tollait összetartó viaszt s Ikarusz a tengerbe zuhan.  Igy ő az első áldozata a repülésnek.  A kétségbeesett apa tovább menekül és Szicilia királyánál talál oltalmat.  A monda szerint a sziciliai király leányai ölték meg forró fürdővel a Dédaluszt üldöző Minosz király is.  Bizonyos, hogy Kréta ebben az időben nagy tengeri hatalom volt.  Valószínűleg akkor süllyedt csak hatalma, mikor a jónok magukhoz ragadták a Kelettel való forgalom közvetítését s a peloponnézoszi kereskedelem is átterelődött Argoszból Korinthoszba.

A régi görögök műveltsége.

Homérosz két nagy elbeszélő költeménye, az Iliász és az Odisszea fontos forrása a régi görögök kultúrájának.  Még pedig nem annak a kornak a kultúráját festi bennük a költő, amely korban a költemények meséje játszik, hanem a saját kora kultúrállapotait helyezte vissza a mondai időkbe.

Homérosz költeményei Kr. e. körülbelül a IX. vagy VIII. században keletkeztek s így az akkori görög kultúrának hű képét találjuk meg bennük.  Már maga az a körülmény is, hogy ilyen értékes költemények keletkezhettek, azt bizonyítja, hogy görög kultúra ebben az időben már igen fejlett volt.  A görög államok kormányformája abban az időben általában a királyság volt.  A királyságot isteni eredetű intézménynek tekintették a görögök.  A királyok vagy az istenektől származtak vagy az istenektől szerezték hatalmukat.  De azért nem uralkodtak korlátlanul.  Hatalmas nemesség állt a király oldala mellett.  A főbbek tanácsot alkottak, amelyben megtárgyalták a legfontosabb ügyeket.  Gerontoszoknak nevezték a tanács tagjait, akikkel a király legtöbbnyire lakoma közben tanácskozott.  A népet, a demoszt nagyon megbecsülték.  De a népgyűlést csak azért szokták összehívni, hogy kihirdessék előtte a király és a tanács határozatait.  De a népgyűlés kifejezhette nemtetszését azzal, hogy szó nélkül szétoszlik.  Ezt tekintetbe szokták venni.  Aki fel akar szólalni a népgyűlésen, az átveszi a herold kezéből a jogart.  Rendszerint csak az előkelők szólaltak föl.  A királynak, aki az állam vezetője volt s a geruziát (tanácsot) és a népgyűlést összehívta, hármas hatásköre volt.  Mindenekelőtt ő volt a legfőbb bíró.  Igazságot szintén a tanáccsal együtt szolgáltatott.  Azután ő volt háborúban a hadvezér s mint ilyennek, korlátlan joga volt élet és halál fölött.  S végül ő volt a főpap, aki a nép nevében áldozatot mutatott be az isteneknek.

A király jövedelme a koronajószág terméséből, továbbá ajándékokból és illetékekből, a hadizsákmány nagyobb részéből és az ünnepi lakomákon nagyobb adag ételekből állott.  Jogart hordott, de jogart hordottak a papok és a heroldok is.  A szokásjog alapján a királyság örökös intézmény és nőkre is átszállhat.  A régi görögök fegyverzete bronzkard és dárda, érc sisak és embernagyságú, ovális paizs volt.  Páncélt nem hordtak.  A Homérosz-korbeli görögök használtak már páncélt, érccel kivert övet és lábpántokat is.  A páncél nagyon esetlen szerkezetű volt: két érclemez, egyik a mellen, a másik a háton, amelyeket a váll alatt és fölött csatok kapcsolták össze.  Oly nagy volt a páncél, hogy a harcosok nem egyszer a páncélon belül is ki tudtak térni a nyílvessző vagy dárda elől, amely páncélukon keresztülfúródott.  Mindazáltal ez a páncél is nagy haladást jelentett a fegyverkezés terén, szemben a páncéltalan keleti népekkel.  A bronzfegyverzetű hopliták láttára az egyiptomi Pszammetik így kiáltott fel:”ércemberek szálltak ki a tenger habjai közül.” Hadiszekereket is használtak ütközetben.  A könnyű kétkerekű kocsikon gyors volt az üldözés vagy a menekülés.  A homéroszi idők után abbahagyták a görögök a hadiszekerek használatát s eltűnt a nagy pajzs is, amelynek terhét a gyalog vagy lóháton kivonuló harcos nem igen bírta el.  Feleslegessé vált csakhamar az ércöv is.  Voltak a görögöknek erődített városaik is, de a jólét a termékeny földbirtokon nyugodott.

A földmívelésen kívül foglalkoztak szőlő és gyümölcstermeléssel is.  A marhák szerint szabták meg az árakat.  Az életnek egyszerű formái voltak.  A kézmíveseket nagyra becsülték, a heroldokkal, énekesekkel és orvosokkal együtt a demiurgoszokhoz számították őket, akik a népért dolgoznak.  A drágaságokat többnyire föníciai kalmárok szállították számukra.  Jogi vonatkozásban csak egy törzshöz tartozók között lehettek.  Az idegen sérthetetlen volt, mint egy vendégbarát és Zeusznak különös védelme alatt állott.  A király volt a hivatott védelmezője.  A tenger azonban uratlan terület volt.  A kalózkodás virágzott s nem is volt becstelen foglalkozás.  A jogrend Zeusz védelme alatt van, de az állam nem köteles a bűntényeket büntetni.  A családtagok kötelessége bosszút állni a család valamelyik tagjának erőszakos haláláért.  A gyilkos vérdíj lefizetésével is megválthatta magát.  Az emberi életnek sem akkor, sem később nem volt nagy értéke Görögországban.  A házakat többnyire szárított téglákból építették.  Pontosabban csak a királyi palota berendezéseit ismerjük.  Minden ház külön fekvő majorféle volt, rendszerint fal vette körül a házat és az előtte elterülő nagy udvart, ahol mindig volt egy oltára a házvédő Zeusznak.  A ház falához gyakran födött csarnokok csatlakoztak.  A főépület földszintjén volt mindenekelőtt a férfiszoba, a megaron, egy meglehetősen nagy terem s ebben volt a házi tűzhely is.

A padló egyszerűen keményre taposott föld volt, a fal cserép vagy nyers kőtömb.  Csak igen gazdag emberek házának falait borították fényesre csiszolt érclemezekkel.  A mennyezet fagerendázat volt, amelyet a házi tűzhely füstje rendszerint alaposan bekormozott.  A megaronból egy ajtó vezetett a női lakásba, ginaikonitiszbe, ahol a ház asszonya tartózkodott rendszerint kézimunkával foglalkozó cselédjei között.  Fölötte van rendszerint egy emeleti szoba, ahová a ház úrnője a földszínt lármájából visszavonulhatott.  Voltak aztán különféle mellékhelyiségek, kincseskamra, éléskamrák.  A homéroszi ház tehát nagyon egyszerű volt.  A tisztaság terén azonban sok kívánni valót hagyott hátra.  A városban, ahol nem sok volt a munka, a polgárok idejük nagy részét többnyire az uccán és a vásártéren töltötték.  A házasságban a monogámia, az egynejűség volt a szabály.  A menyasszony atyja eladta a leányát értéktárgyakért vagy bizonyos szolgálatok fejében, de a leány is kapott hozományt.  A fejedelmek gyakran külön nevelőt tartottak a fiaik mellett.  A zenét nagyra becsülték és gondos szeretettel művelték.

A régi görögök vallása.

Hellászban sohasem volt papi uralom, nem volt olyan hatalmas papi rend soha, amely a vallás rendszerének kialakulására döntő hatással lehetett volna.  A görög vallás ennélfogva a népszellem megnyilvánulása maradt mindvégig, amelybe inkább az irodalom, Homérosz és mások öntöttek bizonyos rendszert.  Vallásuk alapját az eredeti közös alapra sajátos, különös épületet emeltek.  A világosság és sötétség szellemeinek ellentéte, amely Indiában annyira kidomborodott, Iránban pedig egyenesen a Zoroaszter vallásának erkölcsi gerincévé lett, a görög vallásban teljességgel háttérbe szorult.  Görögország éghajlati viszonyaiban sokkal kisebbek az ellentétek, mint Ázsiában s ezért a görögök nem tulajdonítottak túlságos hatalmat a sötétség erőinek.  Zeusz villámaival régen megsemmisítette a gonosz szellemeket a gorgókat, gigászokat és titánokat s a görög vallásban a fény és a világosság isteneihez folyamodtak védelemért.  Ezek az urak a természetben s tőlük ered az is, ami ártalmas és kártékony.  A legfőbb isten Zeusz, az árják istene, akinek szolgálatában állanak az égbolt tüneményei.  Félelmetes fegyvere az égi tűz, a villám s ő bocsátja a földre a termékenyítő esőket is.  Dodonában volt Zeusznak tudomásunk szerint s legősibb görög szentélye s ott különösen mint az eső teremtőjét dicsőitették.

A dodonai Zeuszt csepegő szakállal és hajjal szokták ábrázolni.  Homérosz szerint minden folyó Zeuszból, vagyis az égből eredt s a legrégibb és legszentebb folyó az Akheloosz, Dodona közelében, amelyre esküdni volt szokás.  A víz őserejét a földön egyébként a földet övező folyam, az Okeanosz jelképezte, amelynek forrása a Stix.  Ennek “hideg, soknevű, el nem muló” vizére esküdtek az istenek.  Zeusz mellett Dodonában egy nő-istent tiszteltek még, Dionét.  Ez lett később a “tehénszemű” Hera, Zeusznak a felesége.  Míg Zeusz az eget és annak összes tüneményeit jelképezte, addig az ég egyes tüneményeit külön istenségekkel személyesítették meg.  Athéne istennő eredetileg a mennyei víz istennője volt.  Az égi víz forrása az istenhegy csúcsán van, ezért mondják, hogy Pallasz Athéne Zeusz fejéből ugrott elő, még pedig arra a csapásra, amelyet Hefaisztosz, a tűz istene mért rá bárdával.  A bárd természetesen a villám, amely a felhőhegy csúcsát megrepeszti és utat nyit az ég áldásos vízének.  Athéne istennője továbbá a tisztító viharnak is és legyőzi a sötét démonokat, amelyek az égi vízet el akarják orozni.  A villám sugarát ő lobogtatja s ezért Pallasz (lobogtató) a neve.  Állandó jelvénye az égisz, amelyet a titánokkal vívott harcban szerzett s a Gorgo kígyókkal övezett feje, amelyet diadala jeléül pajzsába vagy égiszébe illesztett be.  Athéne ennélfogva a harc és győzelem istennője is és csata előtt Zeuszhoz és hozzá kell folyamodni.  Bagolyszeműnek (glaukopisz) nevezik, mert a bagoly éles szemével fürkészi a viharos éjszakát s mert a vihar utáni tiszta égboltnak is ő a fénylő tekintetű istennője.  Mint a tiszta mennyei víz istennője szűz volt (parthenosz).

Végül Pallasz Athéne, aki fénylő szemmel tekint le az égről és éles szemmel hatol át a viharzó éjszaka sötétjén, a tiszta ész és bölcsesség istennője is.  Különösen Thesszáliában és Boiótiában tisztelték, de sehol sem annyira, mint a róla elnevezett Athén városában.  Egyik legfontosabb égi tünemény a fény.  Ennek istene Főbusz (ragyogó) Apolló.  Ezüst íjjal és nyílakkal van fegyverezve.  A nyilak a napsugarak, amelyek a homályt eloszlatják.  Ő legelteti az ég nyáját és csordáit, a felhőket, ezért ő a nyájak istene.  Az ő sugarai érlelik a vetést, ezért neki áldozzák az aratás első gyümölcsét.  A tengeren is hatalmas a fény istene, vihar után az ő sugarai mutatják meg a veszedelmekből kivezető ösvényt.  Szent állata a hattyú és a delfin, amelyek a nyugodt habokon játszadoznak.  Delfiniosznak is nevezi önmagát.  A fény istene előtt semmi sem maradhatott rejtve.  Apolló mindent lát, gyűlöl minden tisztátlanságot, ellensége a gonosztevőknek.  Ha nem vezekelnek, éles nyilaival elpusztítja a gonoszok nyájait, izzó levegőivel fölperzseli vetéseiket.  Nyilai lázat és halált osztanak.  De ő a gyógyító isten is és a mindent tudó, aki bajokban tanácsot ad az embereknek.  Az égi fényt a Nap árasztja az emberekre.  A Napnak külön istene van a görögöknél éppúgy, mint a hinduknál és az irániaknál.  A hinduknál Suria a Nap szekerének kocsisa, aki a fehérlábú sárga paripákat hajtja.  A hellének Apolló mellé Helioszt adták, aki négyesfogatú szekerével felszáll reggel keleten a tenger habjából.

A Nap fényének sápadt mása éjszaka a Hold fénye.  Ennek istennője Apolló huga, Artemisz.  Míg Apolló aranyhajú, gyönyörű ifjú, addig a holdfény istene gyönyörűszép szűz leány, akinek nyilai a nőket találják, míg Apolló nyilai a férfiakat sújtják.  Vadásznak szokták ábrázolni.  Szent állata a szarvas.  Ez a szűzies istennő istene a termékeny természetnek is.  A Holdhoz való vonatkozásában Artemisznek is van egy mellékalakja: Szeléne vagy Heléna.  A rózsaujjú hajnal istene Eosz, aki lovas fogatán száguld a Nap előtt.  A hajnalfény sugarai a Dioszkúrok, ez a testvérpár, amely áttöri a homályt és szép időt ígér.  Ezért a dioszkúrok a hajózás védői és csillagoknak ábrázolják őket.  Különböző helyeken más-más a nevük.  A fényistenekhez tartoztak a Kháriszok vagy Gráciák is, eredetileg bizonyára a fénylő felhők megtestesülései.  A szeleknek is sok szelleme volt a görögöknél, Eolusz tizenkét gyermekével, a harpiákkal, Zeusz kutyáival, Boreász, Zefirosz és mások.  Hermesz is szélisten.  Szárnyas sarút hord és felhősipkát, amely elrejti.  Igy röpül az égről a földre.  Beszélik, hogy ellopta Apolló nyájait, vagyis a szél szétkergette a felhőket.  De Apolló megbocsátott a tolvajnak, sőt megáldotta őt a gazdagság botjával, amely szintén Hermesz jelképe a szárnyas saruval és feldősipkával együtt.  A szél sípol, fütyül és énekel, ennélfogva Hermesz találta fel a szirinxet és a lírát.

Védője az utasoknak és az utaknak, az isteneknek követe, a lelkek vezetője s végül minden szellemi érintkezésnek közvetítője.  A tűz istene a görögöknél Prometheusz volt kezdetben.  Ő lopta el az égről a tüzet az emberek számára, akiket megtanított arra, hogyan kell áldozatokat bemutatni.  Minthogy a tűz jelenti a tűzhelyet és a házat s az ember magasabbrendű életét is, egyenesen őt tekintik az ember formálójának.  Prometheusz azonban korán háttérbe szorult Hefaisztosz és Hesztia alakjai mögé.  Hefaisztosz voltaképpen a villám istene volt.  Homérosznál Zeusz sarkon ragadja Hefaisztoszt és lehajítja a földre, ami Hefaisztosz megsántulását okozta.  Egyébként a tüzet jelképezi a kézmívességben és a művészetben s ezért ő maga is művészi kovács.  Attikában ő volt a tűzhelyek istene is.  Egyébként azonban a tűzhely lángját Hesztia istennő jelképezi.  Mint a tiszta tűz istennője szűzies istennő s minden áldozatnál először neki áldoztak.  Veszta néven ismerik őt a latinok is, ami azt bizonyítja, hogy a görögök már a Balkán-félszigetre való bevándorlásuk előtt tisztelték.  A görög istenek nektárból és ambróziából táplálkoznak.  Ennek az italnak az istene Bakhusz vagy Dionizosz, aki később, mikor a görögök a föníciaiaktól eltanulták a szőlőmívelést, a bor istene lett.  Ez az isten öntött erőt és lelkesedést az emberekbe és istenekbe egyaránt.  Az övé volt minden nedves lejtő, minden vízdús berek és örökzöld növény.  Kíséretében voltak a virulás nimfái, a Kháriszok.

Tavasszal hozzá fohászkodtak és ősszel neki adtak hálát a gyümölcsökért.  A víz ura a földön Pozeidon, Zeusznak a fivére.  Parancsol a folyamoknak és háromágú szigonyával ő fakasztja a forrásokat, míg haragjában ő apasztja el őket.  Szent állata a paripa, amely a gyors folyókat és a tenger gyorsan szökellő habjait jelképezi.  Ura a felhőparipának, a Pegazusnak, amelynek patája a sziklából forrást fakaszt.  A görög félszigeten ő a tenger istene s így is ábrázolják.  Melle széles, mint a tenger tükre, haja sötét, mint a tenger mélye, ahol lakik.  Legjobban szereti áldozatul a fekete bikákat.  Minthogy a tenger hullámai megrázzák a parti sziklákat, Pozeidonnak tulajdonították a földrengést is.  Szentélyei a tenger partján vagy szigeteken voltak.  A fény, levegő, tűz és víz istenei mellett jelentős szerepe volt az embert és állatot tápláló föld istenének is.  Ez Gáia volt vagy Déméter, a termő föld istennője, aki megtanította az embereket az eke használatára, a szántó bikák igába fogására, a szántás-vetésre.  Aratás után neki áldozzák az első kenyeret.  Minthogy a földmíveléssel együtt járt az állandó megtelepedés és a magántulajdon kifejlődése, Déméter volt a polgári élet szabályozója is.  Homérosznál tizenkét főisten van: Zeusz, Héra, Athéne, Apolló, Artemisz, Hefaisztosz, Hermesz, Hesztia, Pozeidon, Déméter, továbbá Áresz a hadisten és Afrodité, a szerelem és termékenység istennője.

Az istenek az istenhegyen laknak, amelyet Homérosz az Olimposzra helyez, mert ez volt a legmagasabb hegycsúcs, amelyet a görögök ismertek.  Külön papi kaszt, mint már említettük, nem volt soha Görögországban.  A nép nevében az állam vezetői mutatták be az áldozatokat.  A papi méltóságokat meghatározott nemzetségek örökölték.  Ismertek azonban a görögök látnokokat.  Ezek olyan férfiúk voltak, akiknek az volt a hírük, hogy szorosabb érintkezésben állnak az istenekkel.  Ezektől kértek tanácsot az emberek, mikor valami vállalkozásba fogtak bel.  Homérosznál két ilyen szerepel: Kalkhasz és Helenosz.  Különös jelekből, a madarak repüléséből, az áldozati állatok belső részeiből, álmokból tudták meg ezek az isteni akaratot.  Említi Homérosz a dodonai jósdát is, ahol a szent tölgyfa susogásából jósoltak.  Az istentisztelet nagyon egyszerű volt.  Himnuszokat zengedeztek áldozás közben, amelyekben az istenek cselekedeteit és érdemeit magasztalták.  Az áldozás kétféle volt: égő áldozat és italáldozat.  Az előbbire hibátlan állatokat használtak föl.  Pozeidonnak és Hádesznek, az alvilág főistenének s minden alvilági istennek fekete állatokat áldoztak.  Az italáldozat rendszerint csak kísérte az égő áldozat bemutatását.  Bort, tejet vagy állati vért áldoztak úgy, hogy egyszerűen végigöntötték ezeket a földön.  Az áldozatokat céljuk szerint beosztották: hálaadó vezeklő és könyörgő áldozatokra.

Az áldozati állat bizonyos részeit az istennek tiszteletére elégették, akikről azt hitték, hogy szintén jelen vannak az áldozásnál, az állat többi részét pedig ünnepi szertartások közepette elfogyasztották.  A halál után való továbbélésről ez volt a felfogásuk.  Ha az ember meghal, a lélek elhagyja a testet.  Hermesz levezeti a lelket az alvilágba.  Ott vár a lélek az Akheron folyó partján, amíg holttestét el nem temették odafönn a földön.  Csak ezután veszi fel őt csónakjára a kérlelhetetlen Kháron, hogy átevezzen vele az árnyak birodalmába.  Azután átkel a lélek egy sötét barlangon, ahol a háromfejű Cerebusz kutya áll őrt, amely senkit többé vissza nem ereszt.  A barlang mögött egy tágas, nagy tér van, ahol Minosz, a halottak főbírája mond ítéletet az árnyak fölött s földi életük cselekedetei szerint eldönti, hogy jobbra menjenek-e, Elizeumba, a jutalom helyére vagy pedig balra, Tartaroszba, a büntetés helyére.  Az Elizeum szépséges, örökké viruló sziget volt.  A Léthe folyó ezüsttiszta habjai folyták körül.  Ennek habjaiból a földi fájdalmak örök felejtését itták az üdvözöltek árnyai.  Fájdalom nélkül éltek itt, minden elképzelhető örömben részesültek s ami kellemesen foglalkoztatta őket az életben, azt folytatták.  A Tartarosz ellenben az árnyak birodalma, mélyen fekvő, sötét sziklás hely volt.  Háromszoros fal vette körül s a tüzesvízű Flegethon meg az örvénylő Akheron folyta körül.

Az ide kárhozott árnyak mindenekelőtt megjelennek a halottak második bírája, Radamanthosz előtt, aki megszabja büntetésüket.  A büntetés végrehajtására a bosszú szellemei, az Eriniszek vezetik el az árnyat.  Hogy milyen fajta büntetésekre ítélték az árnyakat, arra jó példa a Danaidák büntetése, amelyet már ismertettünk, továbbá Prometheusz, Sziszifusz és Tantalusz büntetése.  Prometheusz egy sziklatetőre láncolták a Tartaroszban vagy más mondta szerint a Kaukázusba.  S a leláncolt bűnösnek egy sas minden nap kivájja a máját, amely másnapra mindig újra megnőtt.  Sziszifusznak egy nagy követ kellett felgörgetnie a hegyre, de mikor felért a hegytetőre, a kő mindig visszagördült a mélységbe.  Tantaluszt borzasztó éhség és szomjúság gyötörte szakadatlanul.  Egy tisztavízű patakban kellett állnia és feje fölött a legszebb gyümölcsök lógtak.  De valahányszor lehajolt, hogy igyék vagy felnyújtózkodott, hogy egyék, a víz és a gyümölcs hirtelen eltűnt sóvárgó szája elől.