A médek és a perzsák.

Az iráni fensíkot két részre osztja egy nagy pusztaság.  A két terület, amelyet maga a természet így elválasztott egymástól, teljesen önálló történeti fejlodés színhelye volt.  Míg az iráni fensík keleti részébe bevándorolt néptörzsek még Nagy Sándor idejében is csaknem nomád életet éltek, addig a nyugati részen megtelepedett két törzs, mégpedig északon a médek, délen a perzsák, az asszír-babilóni kultúrával szomszédságba jutva gyorsan muvelt nemzetekké erosödtek és dönto szerepre tettek szert a világtörténelemben.  Mégpedig eloször a médek, azután a perzsák.

A méd birodalom.

A médek árja néptörzsek voltak.  Mikor az asszírok benyomultak a méd területre, a médek még törzséletet éltek.  Minden törzs fejedelme vagy vezére megosztotta a hatalmat a törzs elokelo tagjaival.  Csaknem ötven törzs élt egymás mellett, de az asszírok mégsem igázhatták le állandóan ezeket az apróbb törzseket, mert a médek harcias nép voltak, másrészt azért nem, mert a Zagrosz-hegység természetes bástyája volt a médek földjének.  Az asszírok ennélfogva évszázadokon keresztül megújították hódító hadjárataikat, a médek ellen, de nem nagy eredménnyel.  S mikor az asszírok hatalma züllésnek indult, a médek azonnal lerázták nyakukról az idegen jármot.  Hogy mikor egyesültek a méd törzsek eros, nagy néppé és mikor alakult ki és mi módon a médek birodalma, azt a történelem búvárainak mindmáig nem sikerült hitelesen megállapítaniok.  A görögök híres történetírója, Herodotosz azt írja, hogy amikor a médek elszakadtak az asszíroktól, Dejokeszt választották királyukká, aki igazságos uralkodó volt és nagy tekintélyével rábírta az összes méd törzsfonököket arra, hogy királyi hatalmát elismerjék.  Dejokesz csakhamar királyi várat emelt magának és eros székvárost építtetett: Egbatánát.  Az asszír királyok példájára nagy udvari pompával és testorséggel vétette magát körül.  Meghonosította azt a szokást is, hogy külön engedélye nélkül senki sem léphetett királyi színe elé.

A néppel való érintkezést külön hivatalnokok közvetítették, akik a nép kívánságait írásban juttatták el a király elé.  Fia, Fraortesz harcias uralkodó volt s meghódította csaknem valamennyi szomszédos népet, közöttük a perzsákat is, akik már Dejokesz uralkodása alatt egy néppé egyesültek.  Ez a Fraortesz azután a csatatéren halt hosi halált, mikor egy ízben betört az asszírok birodalmába.  A nagy méd birodalom igazi megalapítója azonban ennek a Fraortesznek a fia, Kiaxáresz volt, aki Kr. e. 624-tol 584-ig uralkodott.  Kiaxáresz volt a méd uralkodó, aki véres bosszút állt népének egykori leigázóin, az asszírokon és birodalmukat megsemmisítette.  Az o uralkodására esik a szkithák betörése is, akik elözönlötték egész Elo-Ázsiát s utat törtek a médek országába is.  Herodotosz azt írja a szkithákról, hogy ezek íjjal és csatabárddal felfegyverkezett vad lovasok voltak, akiknek senki sem tudott ellenállni.  Hosszabb ideig tanyáztak már a médek földjén, mikor Kiaxáresz rájött arra, hogy a szkithák ereje abban a vak bizodalomban rejlik, amellyel hadvezéreik iránt viseltetnek.  Meghívta hát lakomára a szkithák vezéreit s miután lerészegítette oket, valamennyit megfojtatta.  Másnap rátámadt az ellenségre.  A szkithák derekasan védekeztek vezéreik nélkül is s csak hosszú, véres harcok után sikerült oket kiuzni az országból.  Észrevette és kihasználta Kiaxáresz azt is, hogy a szkitha betörés nagyon meggyöngítette a asszírok birodalmát.

Elérkezettnek látta az idot arra, hogy bosszút álljon apja halálán és megsemmisítse az asszírokat.  Szövetkezet Bábel királyával, Nabopolasszár-ral, akinek fia, Nabukadrezár feleségül vette Kiaxáresz leányát, Amítiszt.  Az egyesült médek és babilóniak elfoglalták s aztán elpusztították az asszírok fovárosát, Ninivét, amint ezt az asszírok történetében már részletesen elbeszéltük.  Az osztozkodásnál Kiaxáresznek jutott az asszír birodalom törzse, a Tigris folyamtól keletre és északra elnyúló terület.  A médek birodalma ekkor hatalmas birodalommá lett, az asszír birodalom helyébe lépett államok között a leghatalmasabb, amely eros katonai szervezetével állandóan veszedelemmel fenyegette a szomszédos országokat.  Nebukadrezár éppen ezért hatalmas erodítésekkel övezte országa fovárosát, Bábelt.  Egyelore azonban nem került sor a médek és babiloniak között az összeütközésre, mert Nebukadrezár veje volt Kiaxáresznek, aztán meg erélyes, vitéz fiatal uralkodó is volt, aki veszedelmes ellenfél lehetett volna.  Ehelyett a szomszédos Lídiát támadta meg haddal Kiaxáresz.  Öt évi meddo háborúskodás után azonban békét kötött Lídia királyával, aki leányát feleségül adta Kiaxáresz fiához, Asztiágesz-hez.  A két ország között a Halisz folyó maradt a határ.  Kiaxáresz nagyszeruen szervezte az ifjú méd birodalom belso rendjét is.

O volt az elso, aki szilárd katonai szervezetet adott a méd hadseregnek és elkülönítette az egyes fegyvernemeket: lándzsásokat, íjászokat és lovasokat.  Az asszírok leigázásából szerzett zsákmány módot nyujtott neki arra, hogy fovárosát, Egbatánát felékesítse és megerosítse.  Valószínuleg o vette körül Egbatánát hét eros fallal.  A falakon belül óriási palotát építtetett magának cédrusfából és ciprusból, de a fa sehol sem látszott a palotán, mert ezüsttel volt bevonva, az oszlopok és a szobák belseje pedig arannyal.  A mennyezet és a teto színezüst volt.  A Lídiával kötött béke után Kiaxáresz nemsokára meghalt.  Fia és utóda, Asztiágesz nem termett rá arra, hogy a hatalmas birodalmat, amelyet atyja alapított, méltóan kormányozza és tovább erosítse.  A keleti önkényuralkodók buja, elpuhúlt életmódját többre becsülte a hadidicsoségnél s jobb szeretett vadászni, mint háborúskodni.  Amellett roppant kegyetlen uralkodó volt és elidegenítette magától alattvalóit.  Ugyanekkor hatalmas uralkodója támadt a méd iga alatt nyögo perzsáknak Kíroszban.  Kírosz lerázta a méd igát, a médeket legyozte, az elpuhúlt Asztiágeszt foglyul ejtette, Egbatánát elfoglalta és a méd királyok kincseit elrabolta.  A médek ettol fogva alattvalói maradtak a perzsáknak s a két testvérnép szerepe kicserélodött.  A világtörténelmi szereplés ettol fogva nem a médeké, hanem a perzsáké lett, akik az eddigieknél még hatalmasabb világbirodalmat alapítottak.

A perzsák világbirodalma.

A perzsák éppúgy, mint a médek, árja népek voltak.  De míg a médek Irán északi részén laktak, addig a perzsák délen telepedtek meg, a mai Perzsa-öböl környékén.  Ez a terület nagyon különbözo vidékeket ölel magába.  A Perzsa-öböl közvetlen partvidéke kevés vízu, terméketlen terület.  Perzsia hegyvidéke alpesi fensík, amelyen pompás fák mellett különbözo gabonafajta is megterem, bár sokhelyütt sziklás és terméketlen.  Folyóinak völgyei világhíruek szépségükrol és termékenységükrol.  Örök tavasz virul bennük s az egész föld gyümölcsös és virágos kert.  Szirász völgyét Irán rózsakertjének szokás nevezni.  Az egész országot nehezen járható hegyláncok zárják el a szomszédos területektol.  Éppen ezért a perzsa nép sokáig kezdetleges muveltségi fokon maradt.  Másrészt azonban a szívós munka, amelyet a föld megmívelése kívánt, megacélozta a perzsa népet.  S az egyszeru életmód, amely nem ismerte a gazdagságot és a fényuzést, jó elokészíto iskolája volt a perzsáknak nagy feladatukra, egész Ázsia meghódítására, amihez kitartásra és vitézségre volt szükség.  A perzsák eleinte szintén több önálló törzsre oszlottak.  A legelokelobb törzs volt a pazargádok törzse.  Hét perzsa törzs szövetségben élt egymással s élükön a pazargádok feje állt, aki mindig az Akhemenidák családjából való örökös király volt.  A többi hat törzs fonöke tanácsosa volt a királynak.

A szkithák vándorlása szorította a perzsákat is jobban nyugatra s a Kr.  elotti VII. század végefelé elfoglalták egész Elámot.  Az elso perzsa király, akit a történelem említ, Teiszpesz már Elám királyának nevezte magát.  Ugy látszik, Szúza volt a perzsa királyok igazi székhelye is, míg Pazargádéhoz, az osi perzsa fovároshoz inkább csak a kegyelet fuzte oket.  Értheto is, hogy Szúzát, ezt a dúsgazdag, gyönyöru elámi várost, amely évszázados fejlett kultúra színhelye volt, többre becsülték a perzsák osi, egyszeru fovárosuknál.  Az elámi népesség maradványa idovel beleolvadt a perzsákba s ez a magyarázata annak, hogy a perzsa királyok késobb három nyelven fogalmazták meg felírásaikat, mégpedig perzsa, babiloni és elámi nyelven.  Teiszpesz utódai I. Kírosz és I. Kambizesz voltak.  Mind a hárman adófizetoi voltak még a médeknek.  I. Kambizesz halála után azonban ennek fia, II. Kírosz - mint a médek történetében már említettük - lerázta a méd igát és a médek elpuhúlt uralkodóját, Asztiágeszt foglyul ejtette.  Ez 550-ben történt Krisztus születése elott s a történelmi források szerint Asztiágesz ellen saját csapatai lázadtak fel s maguk a médek szolgáltatták ot ki Kírosznak, aki elfoglalta Egbatánát, amelynek kincseit Szúzába vitette és meghódította a médek birodalmának legnagyobb részét.  Kírosz élettörténetét a monda annyira kiszínezte, hogy Herodotosz, aki száz évvel élt késobb, képtelen volt már a monda homályát eloszlatni és Kírosz uralkodásának hiteles történetét megállapítani.

Minthogy Herodotosz elbeszélését ezer évnél tovább hitelesnek fogadta el a történelem s minthogy Herodotosz nyomán sok valódi adat is beleszövodik a mondákba, röviden ismertetjük itt Herodotosz nyomán és Kírosz történetét.  A monda szerint Asztiágesz méd király egyszer azt álmodta, hogy leánya, Mandane testébol tenger sok víz ömlött ki, amely elárasztotta egész Ázsiát.  A mágusok álommagyarázata arra intette a királyt, hogy Mandanét ne adja hozzá méd emberhez.  Asztiágesz tehát leányát egy jó családból való perzsához, Kambizeszhez adta feleségül.  Mikor Mandane másállapotba jutott, Asztiágesz megint álmodott.  Azt álmodta, hogy leánya ölébol olyan nagy szoloto nott ki, amely indáival befolyta egész Ázsiát.  Ezért aztán hazahozatta leányát, aki egy kisfiúnak adott életet és megparancsolta hu szolgájának és rokonának, Hárpágosznak, hogy a kisdedet vegye magához, ölje meg és temesse el.  Hárpágosz nagyon megijedt a parancstól, mert tudta, hogy az öreg király halála után Mandane kerül a trónra, aki bosszút fog állni rajta.  Elküldött hát Mithridáteszért, a király marhapásztoráért.  Ez egy drága öltözetu gyermeket talált Hárpágosz házában, aki közölte vele, hogy ezt a gyermeket a király parancsára ki kell tennie egy puszta hegyre, hogy ott elpusztuljon.  Mithridátesz útközben hazafelé megtudta egy szolgától, hogy a gyermek a királykisasszony fia.

Mikor hazaért, meghallotta, hogy felesége, Szpáko, idoközben egy halott gyermeket szült.  Szpáko rábeszélte az urát, hogy a szép királyi gyermeket cserélje el a halott csecsemovel.  Ez meg is történt.  A halott csecsemot felöltöztették a királyi gyermek fényes ruhájába s egy kosárban kitették a hegyre.  Három nap mulva megmutatta Mithridátesz a halottat Hárpágosznak, aki el is temettette.  Szpáko pedig felnevelte Mandane fiát, a kis Kíroszt, azonban más nevet adott neki.  Ámde a királyi vér nem tagadta meg magát.  Mikor Kírosz tíz esztendos volt, játszótársai játék közben királlyá választották ot.  Az egyik fiú, egy tekintélyes méd ember fia, nem engedelmeskedett a kis Kírosz parancsainak, mire ez megkorbácsoltatta.  A fiú atyja elpanaszolta a dolgot a királynak.  Asztiágesz maga elé hivatta Mithridáteszt és a kis Kíroszt, aki a király faggatására merészen így felelt: “Választott király voltam s csak királyi jogommal éltem.” Asztiágeszt meglepte a kis Kírosznak hasonlósága Mandanével s puhatolni kezdte a gyermek származását.  Mithridáteszt, aki megvallotta az igazat, kínpadra húzatta.  Kírosz életben maradt, minthogy a mágusok értelmezése szerint Asztiágesz álma már betelt, amennyiben Kíroszt társai királlyá választották s ennélfogva Asztiágesznek nincs többé mitol félnie.  Hárpágoszon azonban rémes bosszút állt a király.  Hárpágosz tizenhárom éves kisfiát megölette és mint ürühúst tálaltatta fel a lakománál.

Hárpágosz gyanútlanul evett saját fiának a húsából.  Mikor a király kérdésére azt felelte, hogy a hús nagyon ízlett neki, a király egy letakart kosarat hozatott be és felszólította Hárpágoszt, hogy vegyen ki a kosárból, amit akar.  A kosárban Hárpágosz fiának a feje, keze és lába volt.  A szerencsétlen apa erot vett magán s ügyes udvaronc létére csak ennyit mondott: “Amit a király tesz, az mindig a legjobb cselekedet.” Kíroszt ezután visszaküldte Asztiágesz Perzsiába, örvendo szüleihez.  Mikor Kírosz elmesélte, hogy neveloanyja Szpáko volt, szülei azt a hírt kezdték terjeszteni, hogy Kíroszt egy nostény kutya szoptatta, mikor a király kitétette ot a hegyre, mert Szpáko a méd nyelvben nostény kutyát jelentett s a perzsák a kutyát szent állatnak tartották.  Mikor Kírosz felnövekedett, Hárpágosz elhatározta, hogy bosszút áll Asztiágeszen a fiáért.  Számos méd urat a maga pártjára hódított és megegyezett velük, hogy Kíroszt fogják Asztiágesz helyébe trónra emelni.  Az ifjú Kíroszt úgy értesítették tervükrol, hogy egy nyulat küldtek neki, azzal az utasítással, hogy a nyúl gyomrát o maga messe föl.  A nyúl gyomrába volt rejtve a hírvivo levél.  Kírosznak tetszett a terv.  Gyulésre hívta össze a perzsákat, felolvasta nekik a levelet és meghagyta, hogy másnap mindegyikük egy sarlóval jöjjön el.  El is jöttek és Kírosz egy nagy darab tüskével benott földet egy nap alatt kiirtatott velük.

Azután megparancsolta nekik, hogy fürödjenek meg és másnap újra jelenjenek meg nála.  Ez így is történt.  Kírosz ekkor gazdagon megvendégelte oket hússal és borral.  Azután megkérdezte tolük, melyik nap volt inkább kedvükre: a tegnapi vagy mai.  Válaszukra, amelyet elore tudott, azt felelte nekik, rajtuk áll, hogy mindennap olyan jó dolguk legyen, mint mai nap volt.  Azután beavatta oket tervébe és a perzsák szívesen ráálltak a fölkelésre.  Asztiágesz csodálatos vakságában Hárpágoszt nevezte ki a méd hadsereg vezérévé.  Hárpágosz persze egész seregével együtt átpártolt Kíroszhoz.  Asztiágesz erre karóba húzatta az összes mágusokat, akik azt ajánlották volt neki, hogy ne ölesse meg Kíroszt, hanem küldje haza Perzsiába, szüleihez.  Azután új sereget szervezett a perzsák ellen, amelynek o maga állt az élére.  A csatát elvesztette és foglyul esett.  De Kírosz nem állt bosszút nagyatyján, hanem maga mellett tartotta ot haláláig.  Igy meséli el Herodotosz Kírosz trónrajutását.  Annyi tény, hogy Kírosz, miután legyozte a médeket, rajta volt, hogy kibékítse oket a megváltozott helyzettel.  A fogoly Asztiágesszel barátságosan bánt, sot kinevezte ot Hirkánia tartomány helytartójává is, leányát, Amítiszt pedig feleségül vette.  Volt azonban Kírosznak egy második felesége is, Farnaszpesz perzsa fejedelemnek a leánya, Kasszandane, akitol két fia, született: Kambizesz és Bardija.

Természetes, hogy Kírosz mindenképpen elonyben részesítette a vitéz perzsákat, akiknek trónusát köszönhette.  Hadseregének magva perzsa volt s a perzsák közül választotta hadvezéreit és a meghódított országok helytartóit.  A perzsáknak nem kellett adót fizetniük s valahányszor Kírosz Perzsiába ment látogatóba, egy darab aranyat ajándékozott minden perzsa férfinak és asszonynak.  Kírosz bokezuségérol és szelídségérol általában sokat mesél a történelem.  Nemcsak elso alattvalóival, a perzsákkal és a médekkel szemben volt szelíd és bokezu, hanem minden késobb meghódított néppel szemben is.  Az adót mindig magával a meghódított néppel szabatta meg.  Kírosz uralkodásának elso éveirol csak annyit tudunk, hogy a méd birodalomhoz tartozó népek meghódításával volt elfoglalva.  Természetes, hogy a méd birodalomban bekövetkezett változásokat Babiloniában és Lídiában nagy bizalmatlansággal figyelték.  Babilonia királya Nabunahid volt, Lídiáé pedig Krozosz.  Ez a két uralkodó szövetségre lépett egymással a hatalmas perzsa király ellen, akitol mind a ketten joggal féltették országukat és csatlakozott a szövetséghez Amazisz egyiptomi uralkodó is, sot Spárta is igért segédcsapatokat.  Krozosz azonban nem várta meg szövetségeseinek a csapatait, hanem egymaga kezdett háborút Kírosz ellen.  Krozosz támadása eleinte sikerrel járt.  Kírosz felszólította a jón városokat, hogy hagyják cserben Krozoszt és csatlakozzanak ohozzá.  Felszólítására azonban elutasító választ kapott.

Ha Krozosz energikusan folytatja elonyomulását és a babiloniai király idejében küldi a segítocsapatokat, Kírosz nagy bajba került volna.  Mindez azonban nem történt meg, mert Krozosz váratlanuk visszavonult.  Ellenfelének gyávaságát Kírosz azonnal kihasználta s egyenesen Lídia fovárosa, Szárdesz ellen nyomult, amelyet el is foglalt s Krozoszt foglyul ejtette.  Mindezt részletesen elmondtuk Krozosz történetével együtt Lídia bukásának ismertetésénél.  A hatalmas Krozosz bukása és Szárdesz elfoglalása nagy izgalmat támasztott a görögök között.  Különösen megijedtek a jón városok, amelyek a szelid Krözusz helyett most Kírosz uralma alá kerülhettek, aki oly népnek volt az uralkodója, amelynek a nevét is alig ismerték.  Jobbnak látták hát, hogy önként ajánlják fel hódolásukat Kírosznak.  Kírosz azonban nem felejtette még el, hogy felszólítását visszautasították s most nem fogadta el hódolásukat.  Csak a leghatalmasabb jón városnak, Miletosznak a hódolását fogadta el, hogy megbontsa a jón városok szövetségének ellenálló erejét.  A jón városok erre szövetkeztek a szomszédos városokkal s követeket küldtek Spártába is, hogy támogassa oket Kírosz ellen.  Spárta azonban beérte azzal, hogy követet küldött Kíroszhoz azzal az üzenettel, hogy rettegjen Spárta bosszújától, hacsak egyetlen görög várost is megtámadni merészel.

Kírosz a vakmero üzenetre így felelt: “Majd meglátom, milyen vitézek a spártaiak, ha egyik szolgámat elküldöm Görögország meghódítására.” Nem is Spárta fenyegetése tartotta vissza Kíroszt attól, hogy a görög városokat nyomban meg ne büntesse.  Bizonyosan más okok kényszerítették ot arra, hogy seregével visszavonuljon Egbatánába, miután Tabaloszt kinevezte Szárdeszbe helytartóvá.  Alig távozott azonban Lídiából, Paktirász lázadást szított és ostromolni kezdte Tabaloszt Szárdesz várában.  Kírosz a méd Mazaresz vezetése alatt visszaküldte seregének egy részét Lídiába s könnyen legyozte a rosszul szervezett lázadást.  Mazaresz halála után Hárpágosz lett Kírosz fovezére, aki csakhamar meghódította egész Kis-Ázsiát.  A lídiai birodalom teljes leigázása után Kírosz két helytartóságra osztotta Lídiát.  Hárpágoszt pedig megtette Lídia szatrapájává.  Kírosz belátta, mennyi nehézséggel jár a görög városok kormányzása Perzsiából, mikor oneki magának nem volt tengeri hatalma.  Helyorségeket is bajos lett volna állandóan elhelyezni a görög városokban.  Ennél fogva más utat választott.  Támogatta ezekben a városokban egyes kiválóbb férfiaknak azt a törekvését, hogy helyi fohatalomra tegyenek szert s mintegy szülovárosuk hercegeivé legyenek.  Ezeket a városi urakat tiranniszoknak (zsarnokoknak) hívták és ezeknek volt gondjuk rá, hogy legfobb védouruk érdekeit híven szolgáljuk.  Egyébként enyhén bánt Kírosz a legtöbb meghódított várossal.

Meghagyta alkotmányukat és intézményeiket s a fizetendo adót is maguk szabhatták meg.  Lídiával - a monda szerint Krozosz tanácsára - másként bánt el Kírosz.  A népet teljesen lefegyverezte, még csatalovaikat is elszedte s megtiltotta nekik, hogy a fegyverviselésben gyakorolják magukat.  Ehelyett az ipart, a kereskedelmet és a szépmuvészeteket mozdította elo.  Az eredmény csakhamar az lett, hogy a líd nép, amelyet valaha hadi erényeiért dícsértek, elpuhúlt, fényuzo néppé alakult át és nyugodt békében éldegélt.  A lídiai birodalom bukása után szövetségesükre, Babiloniára került csakhamar a sor.  Amitol a babilóni király rettegett, abban annál nagyobb örömmel reménykedtek a zsidók.  Prófétáik ujjongva hirdették Babilon közeli bukását.  Kíroszt Jehova eszközének tekintették, aki bosszút fog állni Izrael népének elnyomóin.  A babilóni birodalom bukásáról mindazt, amit a történelem hitelesen tud, elmondtuk már a babilóni birodalom történetében.  Valószínu, hogy Bábel városát Gobriasz perzsa helytartó foglalta el minden harc nélkül, mert Nabunahid királyt alattvalói nem szerették, ellenben Kírosz szelídségét Babiloniában is ismerték már.  Herodotosz megint mondaszeruen adja elo Bábel elfoglalását, foként azért, hogy megpróbálja megmagyarázni, mi módon lehetett a rendkívüli eros várost elfoglalni.

Mikor Kírosz kisebb gyozelmek után Bábel falai alá vonult, a város lakói gúnyosan fitymálták az ostromlókat, mert boven el voltak látva élelmiszerekkel s széles és mély víziárkok biztosan megvédték a magas falakat, amelyekre a nyílvesszo föl nem ért.  Kírosz azonban jó elore tisztában volt ezekkel a nehézségekkel.  Kitanulmányozta a viszonyokat és tudta, hogy utat nyithat magának a városba olymódon, hogy a folyót egy meghatározott ponton másfelé vezeti.  A vakmero terv megvalósítására oly éjszakát választott ki Kírosz, amikor a babiloniak nagy ünnepet ültek és teljesen megfeledkeztek Kíroszról, aki akkoriban nem is igen mutatkozott már Bábel falai alatt.  A babiloniak nem is igen oriztették a falaknak különösen ama pontjait, amelyeket a folyó és a csatornák úgy is eléggé megvédelmeztek.  Kírosz azt is megtudta, hogy azon az éjszakán be sem zárták a babiloniak a folyóhoz vezeto kapukat.  Mialatt odabenn a városban javában mulattak és dáridóztak, hozzálátott Kírosz nagy terve megvalósításához.  Csapatait készenlétbe helyezve elzárta a folyó vizét.  A víz gyorsan apadt a várost körülvevo mély árokban s mikor már csak térdig ért, Kírosz válogatott csapatai benyomultak a nyitva hagyott kapukon és elfoglalták Bábel városát, mielott a babiloniak jóformán sejtették volna a fenyegeto veszedelmet.  Kírosz nyomban kihirdettette, hogy aki házában marad, annak hajaszála sem fog meggörbülni.  Nem is rombolta le sem a palotákat, sem a vízmuveket, sem az erodítéseket.

Csak egy helyütt ütött nagy rést a falban, azután megbízható parancsnokok alatt eros helyorséget hagyott Bábelben.  Dániel próféta könyve az ószövetségben összezavarja Babilon bukását Dáriusz késobbi hódításával.  Babilon utolsó királyát Belzaszár-nak nevezi, aki Nebukadrezár fia lett volna.  Egyszer nagy ünnepet ült a király, meséli a próféta.  A terem falán hirtelen egy felírás jelent meg, amelyet Bábel bölcsei nem tudtak elolvasni.  Erre elohivatta Belzaszár a zsidó Dánielt, aki Nebukadrezár álmait szokta megfejteni.  Dániel elolvasta a felírást.  Három szó volt: Mene, Tekel, Peresz (megszámlálva, megmérve, a perzsák).  És Dániel úgy magyarázta ezeket a szavakat, hogy Belzaszár uralkodásának napjai meg vannak számlálva, szívét megmérték és könnyunek találták s birodalma a perzsáké lesz.  “És még az éjszaka megölték Belzaszárt, Kháldea királyát és Dáriusz nyerte el királyságát.” Kírosz nemcsak Bábelt kímélte meg, hanem annyira tekintettel volt a legyozött nép vallására is, hogy áldozatot mutatott be isteneiknek, Bálnak és Nebónak.  A babiloni birodalom alá vetett országok a fováros bukása után ellenállás nélkül meghódoltak Kírosznak.  Ezek között volt Szíria és Fönícia is.  Babilon meghódítása után Kírosz megengedte a zsidóknak, hogy visszatérjenek régi hazájukba és újra fölépítsék templomukat Jeruzsálemben.  Visszaadatta nekik osi arany és ezüst templomi edényeiket is, amelyeket Nebukadrezár Jeruzsálembol elrabolt és Bál templomában helyezett el.

Szerubábel és Józsua vezetése alatt Kr. e. 536-ban 42.360 szabad zsidó és 7337 szolga vándorolt vissza Jeruzsálembe.  Kírosz uralkodásának további eseményeirol csak nagyon hézagos és kevés becsu értesüléseink vannak.  Annyi bizonyos, hogy északon kiterjesztette birodalmát egészen a Kaukázus-hegységig, délkeleten pedig az Indus folyamig.  Egyiptom kivételével meghódította az óvilág összes országait s megalapította a perzsa világbirodalmat.  Sokat hadakozott az északi és keleti néptörzsekkel s állítólag e vad népek ellen folytatott harcai közepette esett el a csatatéren.  Herodotosz azt írja, hogy a maszagéták elleni harcban esett el.  Kírosz halálát Herodotosz így meséli el.  A maszagéták fölött férjének halála után Tomirisz királyno uralkodott.  Kírosz feleségül akarta ot venni, de Tomirisz királyno elutasította Kíroszt, mert tudta, hogy a perzsák királya nem annyira ot akarja feleségül, mint inkább országát szeretné megszerezni.  Kírosz erre haddal támadt a maszagétákra.  Megverte oket s a királyno fiát foglyul ejtette, aki kétségbeesésében öngyilkosságot követett el.  Erre újabb harc támadt, amelyben a maszagéták gyoztek s elesett a harcban maga Kírosz is.  Tomirisz királyno levágatta a halott Kírosz fejét és egy embervérrel megtöltött tömlobe tétette, hogy kedvére jóllakhassék vérrel.  Igy adja elo Kírosz halálát Herodotosz.

Ezzel szemben Ktéziász azt írja, hogy Kírosz a derbikek elleni harcban sebesült meg s a háború után sebeibe halt bele.  Holttestét Pazargádéban temették el, osei székvárosában, abban a sírban, amelyet Kírosz elore elkészíttetett a maga számára.  Kétszáz esztendovel késobb Nagy Sándor kíséroi látták is Kírosz egyszeru sírját Pazargáde királyi kertjében.  A sírbolt közepén lábas nyugvóágy volt vert aranyból, bíbor takarókkal és szonyegekkel.  Középütt állt az aranyozott födelu koporsó, körülvéve a király dísztárgyaival és ékszereivel.  Ma is látható még Murghab város mellett a romok között Kírosz sírja, egy egyszeru, szép fehér márványkockákból épített hosszúkás épület, amelyhez hét lépcsofok vezet.  Kírosz 29 esztendeig uralkodott.  Tudásban és belátásban felülmulta összes kortársait s nemcsak uralkodó volt, hanem a perzsák neveloje is, akiknek eredeti nagy képességeit öntudatra ébresztette és fejlesztette.  Gyors elhatározású, szívós akaratú hadvezér volt, akinek energiáját nem zsibbasztották meg a kudarcok sem soha.  Minden helyzetnek ura volt és mindig feltalálta magát a bajokban.  Voltak keleti uralkodók, akik rövidebb ido alatt nagyobb hódításokat vittek végbe, de egy sem volt közöttük, aki megszerzett hatalmát annyira meg tudta volna szilárdítani, mint Kírosz tette.  Kiváló politikus is volt Kírosz, aki nagyszeruen tudott bánni a legyozött népekkel.  Kíméletes volt velük és tiszteletben tartotta osi intézményeiket.

Éppen ez volt egyik magyarázata annak, hogy világbirodalma, amelyet megalapított, nem mállott szerte halála után.  Egyéniségének volt valami különös varázsa, amely egy csapásra meghódított a maga számára minden szívet.  Lényének nemességét egyaránt dícsérik a perzsák, akiket világuralomra juttatott, a zsidók, akiket felszabadított és a görögök, akiket leigázott.  A kelet uralkodói közül egyetlenegy sem hasonló hozzá s utódai közül csak egy közelítette meg ot: második utóda a perzsák királyi trónusán.

Kambizesz.  (Kr. e. 529-522.)

Kírosz halála után legidosebb fia, Kambizesz foglalta el a perzsa birodalom trónját.  Kírosz rendelkezései szerint Kambizesz öccse, Bardija több távoli tartomány helytartója lett.  Minthogy Kírosz igen gyakran távol volt a fovárosból, Kambizeszt nok nevelték, akik igen elkényeztették a birodalom jövendo uralkodóját.  Ezért büszke, hirtelen haragú és akaratos férfi lett.  Azt is beszélték, hogy epilepsziás volt és túlságosan kedvelte a bort.  Kírosz nem ért rá arra, hogy Egyiptomot megbüntesse azért a szövetségért, amelyet a lídiai Krozosszal kötött ellene.  Amazisz egyiptomi király pedig óvakodott a hatalmas Kíroszt tovább is ingerelni.

De mikor Kírósz birodalma határát Egyiptom határáig terjesztette ki, Amazisz készült Kírosz esetleges támadására.  Elfoglalta a dúsgazdag Ciprus szigetét és Babilon bukása után jóbarátságban élt Polikrátesszel, Számosz szigetének fejedelmével.  Mikor Kambizesz trónra lépett, nyomban foglalkozott azzal a gondolattal, hogy Egyiptomot megtámadja, mert Amazisz elokészületeirol részletes tudomása volt.  Egyelore azonban évekig azzal volt elfoglalva, hogy megfékezzen több fellázadt népet, amelyek - mint a keleti trónváltozásoknál rendesen történni szokott - megpróbálták visszaszerezni szabadságukat.  Aztán meg félt az öccsétol, Bardijától is, aki híres volt erejérol és ügyességérol s akit birodalomszerte nagyon kedveltek.  Hogy öccsétol szabaduljon, titokban eltétette ot láb alól.  Csak két mágus tudott Bardija haláláról.  A perzsák azt hitték, hogy Bardija Baktriában vagy másvalahol él a maga helytartóságában.  Mindeközben folyton készült Kambizesz az Egyiptom elleni háborúra is.  Hogy Szíria felol a tengeri támadást elhárítsa, flotta megteremtésére törekedett.  Felszólította a föníciai és a kis-ázsiai görög városokat, hogy bocsássanak rendelkezésére hadihajókat s gyülekezzenek össze az akkói kikötoben.  Mikor a ciprusi városok és Polikrátesz értesült errol, azonnal belátták, milyen veszedelem fenyegeti oket, ha a készülo háborúban Egyiptom pártjára állnak.  Minthogy semmi különösebb érdek nem fuzte oket Egyiptom királyához, siettek színt változtatni s a hatalmas perzsa király mellé állottak.  Polikrátesz egymaga negyven kitünoen felszerelt hadihajót küldött Kambizesznek.

Kambizesz végre uralkodásának ötödik esztendejében, Kr. e. 525-ben fölkerekedett nagy hadseregével Egyiptom ellen.  A perzsa hadsereget Fánesz vezette, egy egyiptomi zsoldos vezér, aki cserbenhagyta Amaziszt, mert ez megsértette ot, mire a perzsákhoz pártolt át.  Mialatt Kambizesz Egyiptom felé vonult, Amazisz egyiptomi király meghalt és utóda fia, III. Pszammenit lett.  Ez Peluzionnál várta a perzsákat.  Mikor a két sereg harcra készen szemben állt már, borzalmas dolog történt.  Az egyesült görög-egyiptomi csapatok dühükben Fánesz árulása miatt, Fánesz szemeláttára lemészárolták Egyiptomban hátrahagyott gyermekeit.  Kiömlo vérüket borral keverték s ebbol az italból gúnyosan ittak Fánesz egészségére.  E jelenet után megkezdodött a csata.  Mindkét részrol szörnyu elkeseredéssel folyt a harc s 50.000 egyiptomi és 20.000 perzsa esett el.  A perzsák gyoztek.  Az egyiptomiak egy része behúzódott Peluzionba, Pszammenit pedig visszavonult Memfiszbe.  Kambizesz elfoglalta elobb Peluziont, azután Memfiszt és III. Pszammenitet is foglyul ejtette.  Kambizesz folytatta Kírosznak bölcs politikáját s a meghódított egyiptomiakkal nagyon kíméletesen bánt.  Pszammenitet is kímélte és 6000 általa kiválasztott egyiptomival Szúzába küldte, sot valószínuleg kinevezte volna ot Egyiptom szatrapájává is, mert a perzsák szerették, ha királyok sarjadékait tehették meg helytartókká.  De III. Pszammenit nemsokára összeesküvésbe keveredett Kambizesz ellen.

Az összeesküvést fölfedezték és Pszammenitet erre Kambizesz halálra ítélte és kivégeztette.  Nemsokára elfoglalták a perzsák Szaiszt is és ezzel minden további harc nélkül Kambizesz hatalmába jutott egész Egyiptom.  A fáraók birodalma véget ért, Kambizesz egyszeruen fölvette az egyiptomi királyok teljes címét és semmi más változtatást nem tett, csak az erodökbe és néhány városba helyezett el perzsa helyorségeket.  Teljesen atyjának, Kírosznak a politikáját követte s az egyiptomiak vallását is tisztelte.  Mikor Szaiszban perzsa csapatok hatoltak be Neith templomába, amelynek elocsarnokában Amazisz a saját sírját elore elkészíttette, Kambizesz nyomban megparancsolta a katonáknak, hogy vonuljanak ki a szentélybol és a templomot megtisztíttatta.  De régi ellenségének, Amezisznek a sírját feltörte s múmiáját elégette.  Az egyiptomiak bukása után a szomszédos törzsek is jónak látták, hogy önként meghódoljanak Kambizesznek.  Kambizesz ennélfogva szomszédjává lett a karthágóiaknak és kedve támadt meghódítani ezeknek gazdag országát is.  Tevét azonban nem valósíthatta meg, mert a föníciaiak, akik a perzsa flotta nagyobb részét szolgáltatták, határozottan vonakodtak ellenséges szándékkal Karthágó ellen vonulni, amely nekik testvérvárosuk volt.  A görög városok hajóival egyedül pedig nem sok reménnyel kecsegtetett volna a támadás, bár a görögök szívesen ártottak volna Karthágónak, amely a kereskedelemben veszedelmes versenytársuk volt.

Kambizeszt azonban hódítói vágya nem engedte pihenni.  Elhatározta, hogy dicsoségét azzal fogja növelni, hogy meghódítja az ethiópok félig mesés országát s onnan benyomúl Afrika belsejébe.  Ethiópia ellen maga Kambizesz vezette a perzsákat.  Herodotosz, aki a perzsákkal ellenséges egyiptomi forrásból merítette adatait, azt írja, hogy Kambizesznek ez a vállalkozása teljes kudarccal végzodött.  De ez nem valószínu.  Más források szerint Kambizesz elpusztította az ethiópok fovárosát, Napatát s megtámadta a délebbre fekvo vidéket is.  Bár valószínu, hogy a homoksivatagokon súlyos veszteségek is érték a perzsa hadsereget, Ethiópia nagyrészét mégis bekebelezte Kambizesz a perzsa birodalomba.  Azt tudjuk, hogy az ethiópok Kambizesz utódának, Dáriusznak adót fizettek s késobb Xerxesz seregében ethiópok is harcoltak Görögország ellen.  A krónikák azt beszélik, hogy Kambizesz a félig sikerült ethiópiai hadjárat után megorült.  Gyermekségétol nyavalyatöros volt, most gyakran voltak orültségi rohamai.  Leszúrta az egyiptomiak szent bikáját, az ápiszt s mindent kigondolt szent dolgaik meggyalázására.  Templomaikban csúfot uzött furcsa isten-figuráikból, feldúlta a régi sírokat, hogy a múmiákat megvizsgálja.  Megölte a saját húgát, akit feleségül vett, kivégeztette Krozoszt s megölette a tisztjeit, ha rögtön nem teljesítették orült parancsait.

Kambizesz négy esztendo óta volt már távol Perzsiából s emiatt otthoni alattvalói nagyon elidegenedtek tole.  Bizonyítja ezt az is, hogy míg Kíroszt “atyá”-nak nevezték a perzsák, Kambizeszt “úr”-nak emlegették.  A perzsa nép elégedetlenségét felhasználta egy Gaumata nevu mágus.  Mint már említettük, Kambizesz, mielott elindult Egyiptomba, titokban megölette öccsét, Bardiját, mert félt tole.  Most Gaumata azt hirdette, hogy o Bardija s a perzsák és a médek fellázadtak Kambizesz ellen és az ál-Bardijához csatlakoztak, aki három évi adómentességet adott minden párthívének.  Kambizesz, mikor értesült Gaumata lázadásáról, szatrapát nevezett ki Egyiptomba és visszaindult nyomban Perzsiába, hogy leleplezze a szélhámos mágust.  Utközben azonban egy szíriai városban megsebezte magát torével és sebébe belehalt.  Halála elott megvallotta a perzsa fouraknak, hogy öccsét, Bardiját megölette volt és felszólította oket, hogy védjék meg az ál-Bardija ellen a királyi család uralmát.  Kambizesz Kr. e. 522 nyarán halt meg.  A perzsa fourak, akik nem kételkedtek Kambizesz vallomásában, elhatározták, hogy a bitorló Gaumatát tönkreteszik.  De tudták azt is, hogy nagyon óvatosan kell eljárniuk, mert az otthonmaradt perzsák és médek az igazi Bardijának tartották a bitorlót, aki a médek között tartózkodott, mert Perzsiában ismerték Bardiját.

Dáriusz.(Kr. e. 521-486.)

Kambizesznek nem volt sem fia, sem lánya s így a perzsa trón átszállt Kírosz öccsének utódaira, Hisztaszpeszre és ennek fiára, Dáriuszra.  Az ál-Bardija ellen szott összesküvésnek Hisztaszpesz és Dáriusz volt ennélfogva a feje.  Hisztaszpesz azonban, aki a parthusok földjén volt szatrapa, nem mert semmit kockáztatni.  De fia, Dáriusz nem volt hajlandó igényeirol lemondani a szélhámos Gaumata javára.  Hogy a polgárháborút elkerülje, hat más elokelo perzsával összeesküdött a mágus meggyilkolására.  Ha az ál-Bardija törvényes uralkodónak akart látszani, akkor kénytelen volt elismerni a hét perzsa elokelo ifjúnak elojogait, a többi között azt, hogy ok is viselhetik a királyi tiarát és bármikor bejelentés nélkül beléphetnek a király palotájába.  Erre alapították tervüket az összeesküvok.  Egy éjszaka akadálytalanul behatoltak Gaumata palotájába s miután a király szobája elott virrasztó eunukhokat megölték, benyomultak Gaumata termébe, akit ott együtt találtak egy másik mágussal.  Rövid küzdelem után megölték mind a két mágust s levágott fejüket megmutatták a népnek, amely dühében a leleplezett csalás miatt sok mágust felkoncolt.  Igy ért véget Gaumatának, az ál-Bardijának az uralma kilenc havi trónbitorlás után.  Hisztaszpesz lemondott a trónról fia javára s beérte azzal, hogy haláláig tanácsadója volt Dáriusznak.  I. Dáriusz 36 éves korában foglalta el a perzsa birodalom trónusát.

Elszánt, vitéz férfi bolt, aminore nagy szükség volt akkoriban, mert a birodalom minden tartományában nagy volt a forrongás.  Kambizesz hosszú távolléte alatt a szatrapák nagyon sok zsarolást és visszaélést követtek el, úgyhogy általános volt az elégületlenség.  Az ál-Bardija pedig adóelengedéssel és szelídséggel igyekezett magának híveket szerezni.  Az újabb, eroszakos trónváltozás ezek után alapjaiban megrendítette az egész birodalmat.  Fellázadt Elám Athrina vezetése alatt, aki valószínuleg a régi elámi királyi családnak sarja volt.  Utána csakhamar fölkelést szított Bábelben Nidintabel, aki Nabunahid fiának, III. Nebukadrezárnak adta ki magát.  Athrinát gyorsan legyozte Dáriusz, foglyul ejtette és megölette.  Azután Babilonia ellen vonult.  A Tigris partján ütközött meg eloször a perzsák serege a babilóni sereggel.  Öt nap mulva újabb csatát vívott a két sereg az Eufrátesz partján.  Mind a két csatában a perzsák gyoztek, mire Nidintabel Bábel városába vonult vissza, amelyet Dáriusz körülzárt és csakhamar elfoglalt s az ál-Nebukadrezárt kivégeztette.  Herodotosz Babilon ostromát és bevételét másképpen adja elo, teljesen mondaszeruen.  Babilon hosszú ideig készült a fölkelésre.  Hogy minél több élelmiszert halmozhassanak fel, az asszonyokat, gyermekeket és aggokat megölték.  Csak egy asszonyt vagy cselédet kíméltek meg minden családban, hogy legyen, aki a háztartásról gondoskodik.  Élet-halálharcra készülodtek.

Egy esztendeig és hét hónapig ostromolta már Dáriusz Babilont anélkül, hogy eredményt ért volna el, amikor egy hu szolgája példátlan önfeláldozással hozzásegítette Dáriuszt Babilon elfoglalásához.  Ez a hu szolga Zopirosz volt, aki különös véletlen folyton úgy érezte, hogy a mennyei hatalmak azt kívánják tole, hogy áldozza fel magát Babilon bevételéért.  A babiloniak ugyanis csúfolkodva így kiáltoztak egy ízben a perzsákra: “Mit lopjátok itt a napot, ti perzsák?  Menjetek haza, mert Babilont csak akkor fogjátok bevenni, mikor majd az öszvérek szülnek!” Történt ezután nemsokára, hogy Zopirosznak az egyik öszvér kancája csakugyan megfiadzott.  Ebben Zopirosz égi felszólítást látott arra, hogy kövessen el mindent Babilonia elfoglalására.  Sok fejtörés után kieszelte a tervét.  Rabszolgamódra kopaszra nyiratta a fejét, levágta a füleit s az orrát, a hátát pedig véresre korbácsolta.  Azután fölkereste Dáriuszt és közölte vele, mi a szándéka.  Be fog menekülni Babilonba s ott azt fogja mondani, hogy Dáriusz bánt vele ilyen gyalázatosan.  Azután iparkodik megnyerni a babiloniak bizodalmát, amíg rá nem veszi oket, hogy bízzák rá seregük egy részének a vezérletét.  Ha ennyire jutott, akkor majd háromszor kitör a városból Dáriuszra s a király küldje szembe vele legrosszabb csapatait, hogy Zopirosz könnyedén legyozhesse oket.  Ha aztán ilyen módon megnyeri a babiloniak teljes bizodalmát, akkor megnyitja majd a város kapuit Dáriusz elott.  A terv teljesen sikerült.

Dáriusz elfoglalta Babilont.  De az árat, amelyet diadaláért fizetnie kellett, túlságosan nagynak találta a király, aki Babilon bevétele után fájdalmasan így kiáltott fel: “Szívesen feláldoznék akár tíz Babilont, hogy a nemes Zopirosznak visszaadhassam elvesztett tagjait!” Hogy Zopiroszt némiképp kárpótolja, kinevezte ot Babilon helytartójává s élete fogytáig neki ajándékozta az egész tartomány minden jövedelmét.  Az ál-Nebukadrezárt 3000 tekintélyes babilónival együtt karóbahúzatta Dáriusz.  A város falait és kapuit leromboltatta, egyébként azonban visszaadta a várost a régi lakóinak.  Minthogy asszonyaik nem voltak, a szomszédos népekre ráparancsolt Dáriusz, hogy küldjenek Babilonba asszonyokat.  Igy került Babilonba körülbelül 50.000 idegen asszony.  Igy meséli el Babilon elfoglalását Herodotosz.  Annyi bizonyos, hogy amíg Dáriusz a zendülo Babilonnal bajlódott, fellázadt ellene az egész perzsa világbirodalom és Dáriusz vezérei eleinte mindenfelé vereséget szenvedtek.  Ugy látszott, üt Kírosz világbirodalmának a végórája.  De Dáriusz nem vesztette el a fejét.  Két esztendo leforgása alatt helyreállította az egész birodalomban a rendet, úgyhogy világbirodalmának békéjét nem zavarta többé semmi sem.  Legveszedelmesebb ellenfeleit elfogatta s rettenetesen megcsonkítva keresztre feszítette oket.  Tizenkilenc ütközettel foglalta el újra Dáriusz a perzsa világbirodalmat.

A válságos idoknek és diadalainak az emlékére birodalma közepén a Behisztán-hegy sziklafalát 200 méter magasságban símára faragtatta s egy nagy dombormuvet vésetett belé részletes történeti aláírással perzsa, elámi és babilóni nyelven.  Az aláírásnak ez a vége: Amit tettem, Ahuramazda kegyelme által tettem.  Ahuramazda támogatott és a többi istenek, mert nem voltam ellenségük, nem voltam hazug és felfuvalkodott.  Hirdesse ez a felírás neked, aki olvasod, tetteimet.  Ne tartsd hazugságnak.  Ezeket az országokat, amelyek elszakadtak tolem, a hazugság szakította el.  Te, aki utánam király leszel, óvakodjál nagyon a hazugságtól.  Azt az embert, aki hazudni fog, büntesd meg szigorúan, ha azt gondolod: országomat ne érje baj.  Te, aki késobb látod ezt a táblát, ne rombold össze.  Ha megóvod, amíg élsz, legyen hozzád kegyes Ahuramazda, sokasodjék meg a nemzetséged, élj sokáig és Ahuramazda adjon sikert minden vállalkozásodnak.  Ha összerombolod ezt a táblát, akkor verjen meg téged Ahuramazda, a nemzetséged menjen tönkre s bármit teszel, hiusítsa meg Ahuramazda.” Közben Egyiptomban is járt Dáriusz, hogy ott rendet csináljon.  Egy hutlen szatrapája megpróbálta függetleníteni magát.  A kísérletet idejekorán meghiusította és megbízta Hor-Utahazutent, aki egyiptomi ember volt, hogy állítsa helyre a rendet.

Ez a hivatalnok azt jegyezte föl Dáriuszról: “Megadta mindenkinek az ot megilleto jogot, az istenek és lakóhelyeik tiszteletét is helyreállítatta, az áldozatokat és az ünnepeket megtartatta.” Okosan felhasználta Dáriusz a kínálkozó alkalmat arra, hogy az egyiptomiakat megnyerje magának.  A szent bika, az ápisz éppen meghalt és emiatt nagy gyászba borult az ország.  Dáriusz száz arany talentum jutalmat tuzött ki annak a számára, aki az új ápiszt kinyomozza.  Ez meg is történt s az új ápisz Dáriusz uralkodásának 36.  esztendejéig élt.  A perzsa király templomot is emelt a thébei Ámon-istennek is.  Dáriusz egyébként is számos célszeru intézkedéssel mozdította elo az ország érdekeit, úgyhogy késobb Egyiptom hat legnagyobb törvényhozója közé sorolták ot.  A Vörös-tenger és a Nílus közti összeköto csatornát, amelyet Nekho kezdett építeni, Dáriusz fejeztette be.  Ez a víziút, amely Indiát összekötötte a Földközi-tengerrel, rendkívül fontos volt az ország kereskedelmére nézve, amelynek fejlesztésére Dáriusz állandóan gondot fordított.  A csatorna több pontján Dáriusz emlékoszlopot állíttatott magának.  Az a veszedelem, hogy amelyben birodalma egyideig forgott, meggyozte Dáriuszt arról, hogy az a sok különbözo nép, amelyet Kírosz és Kambizesz meghódított, csak akkor maradhat békességben és állandóan együtt, ha eros központi hatalom tartja össze oket.  Mihelyt mindenfelé leverte a lázadásokat, nyomban hozzálátott ahhoz, hogy birodalmát szatrapiákra ossza be és az egész közigazgatást szabályozza.

Ez a nagyszabású szervezés Dáriuszt valóban a birodalom második megalapítójává tette.  Ez a szervezkedés több esztendobe beletelt s bárha a rengeteg birodalomban folyton voltak itt vagy ott apróbb háborúk, Dáriusz körülbelül Kr. e. 508-ban gondolt csak arra, hogy birodalmát megnöveli.  Nagy hajóhadat építtetett s ezt felhasználva meghódította Észak-Indiát, az Indus jobb partjától fogva egészen a Himalája vidékéig.  A Gangesz tájára azonban nem hatolt elore.  Mi volt az, ami rábírta Dáriuszt arra, hogy a Keletre irányuló terveit hagyja abba és forduljon észak meg nyugat felé, nem tudjuk.  Mindenekelott elfoglalta Számosz szigetét, amelynek helytartójává Szilozont, Polikrátesz számuzött öccsét tette.  Ez a Szilozon egyszer Dáriusznak Egyiptomban odaajándékozott egy bíbor köntöst, amelyet Dáriusz meg akart vásárolni tole.  Ennek a figyelmességnek köszönhette most Számos uralmát.  Valószínu, hogy Dáriuszt izgatta az a gondolat, hogy hódítsa meg azokat a népeket is, amelyeket Kírosz nem tudott meghódítani.  Vagy talán arra is gondolt, hogy ilyen módon jobban megvédelmezheti birodalma északi határait.  Elhatározta, hogy háborút visel a szkithák ellen.  Ha ezeket legyozte, akkor biztosabban fordulhat Európa ellen, mert a háta mögött nincs mitol tartania.  Eloször is kiküldte egyik szatrapáját, hogy fürkéssze ki alaposabban a Fekete-tenger északi partmellékét.

Ez aztán egy csomó foglyot hozott magával, köztük egy fonöknek az öccsét, aki részletes felvilágosítást adott az északon elterülo országokról és az ott élo népekrol.  Amint az Egyiptomtól délre elterülo ismeretlen országokat a régiek Ethiópiának neveztek, úgy mindazokat az ismeretlen országokat, amelyek Közép-Ázsiától északra terültek el, továbbá a Fekete-tenger és a Káspi-tó északi partjain, általában a Szkithia közös névvel foglalták össze, az ott lakó részben turáni, részben árja népeket pedig egyszeruen szkitháknak nevezték.  Rendkívül sok apró néptörzs lakott ezen a vidéken.  A legtekintélyesebb és legnagyobb volt közöttük a királyi szkithák vagy szkoloták törzse, amely az Azóvi tengertol a ma Don folyóig elnyúló területen lakott.  Ez a törzs a többi törzseket alárendelt szolgatörzsnek tekintette.  A szkithák többször végigvonultak már pusztító seregekkel Kis és Közép-Ázsián.  Harcias, vad népnek bizonyultak.  Vallásuk a hadisten vagy Hadúr tiszteletébol állt, akinek minden faluban oltárt emeltek.  Összehordtak egy rakás fát, hogy három oldalon függoleges, a negyediken ferde máglya legyen s a tetejébe beleszúrtak egy régi vaskardot, Hadúr jelképét.  Ezen az oltáron évente sok barmot, de különösen juhot és lovat áldoztak fel.  Néha hadifoglyokat is.  A szkithák erkölcsei is megfeleltek vad, harcias életüknek.  Minél több ellenséget vert valaki agyon, annál tekintélyesebb emberré vált.

Az a szkitha, aki életében eloször ölt meg ellenséget, ivott az ellenség vérébol.  A szövetségkötésnél olyan szokásuk volt, mint az osmagyaroknak.  Vérszerzodést szoktak kötni.  Minden szerzodo fél megkarcolta torével a borét, néhány csepp vérét egy közös edénybe csurgatta, amelyben bor volt.  Azután ivott az edénybol és belemártotta kardját, íját, bárdját és lándzsáját.  Igy pecsételték meg saját vérükkel a szerzodést.  A szkitha királyok temetése is nagyon érdekes volt.  A halottat bebalzsamozták és bevonták viasszal.  Azután körülhordozták az egész területen, amelyen uralkodott volt s aki látta a gyászmenetet, kénytelen volt homlokát és orrát meghasogatni és a balkézen egy nyílvesszot keresztülszúrni.  Azután eltemették a holttestet s vele együtt asszonyait, pohárnokát, szakácsát, istállómesterét és összes hu szolgáit.  De ezzel még nem érték be.  Egy év mulva a király ötven jó szolgáját és ötven szép lovát megfojtották és kitömték s így lovasszobrok gyanánt állították fel oket a király sírja körül.  A szkithák ellen óriási sereget, 700.000 fonyi szárazföldi hadat állított Dáriusz.  A jón városok és a szigetek pedig 600 háromevezos hadihajót szereltek föl 120.000 fonyi legénységgel.  A tengeri hadat maguk a fejedelmek vagy fiaik vezették s a szárazföldi hadsereg élére maga Dáriusz állt.  A számoszi építomesterek híresek voltak s közülük a leghíresebb, akinek Mandroklesz volt a neve, vállalkozott rá, hogy hidat ver keresztül a Boszporuszon.

Az ezer lépés hosszú híd építése pompásan sikerült s a hadsereg amely a málhásokkal együtt körülbelül egymillió fore rúgott, a hídon át bevonult Európába.  A hajóhad az Iszterbe evezett be, a mai Dunába s ott vert hidat, míg a fohadsereg Thrákián, a mai Bulgárián keresztül a Balkán-félszigetre vonult.  Utközben a népek és a városok meghódoltak az óriási hadsereg láttára.  A Dunát a deltájánál hidalták át a jónok s a hajóhíd orzésére a flotta a milétoszi Hisztiéosz vezérlete alatt horgonyt vetett.  Dáriusz a Prúth mentén északra felé vonult a felso Dnyeszterig, de ott visszafordult, mert félt, hogy rengeteg hadseregét nem bírja kelloképpen élelmezni.  Visszavonulása közben súlyos veszteségeket szenvedett ugyan, de azt a célját mégis elérte, hogy a szkithákat megrémítette és elvette a kedvüket attól, hogy megtámadják a perzsákat, ha ezek Görögország ellen indítanának háborút.  Herodotosz sok mondaszeru elemmel felékesítve adja elo Dáriusznak ezt a hadbaszállását a szkithák ellen.  Mikor Dáriusz átkelt a Dunán, írja Herodotosz, megparancsolta, hogy a hajóhidat bontsák le és a flotta vitorlázzék haza, ha o seregével hatvan nap alatt sem térne vissza.  A szkithák nem szálltak szembe Dáriusz seregével, hanem mindenütt visszavonultak elole, magukkal vitték barmaikat, betömték a kútjaikat és elpusztították a földjeiket.

Asszonyaikat és gyermekeiket holmijukkal együtt szekerekre rakták, északkeleti irányban küldték tova, míg ok maguk északra vonultak s mindegyre újabb néptörzseket vontak bele a háborúba.  Dáriusz a szkithák visszavonulásának láttára eleinte azt hitte, hogyha megadásra szólítja fel oket, a szkithák hódolni fognak elotte.  Követet küldött hát hozzájuk azzal a felszólítással, hogy hódolásuk jeléül küldjenek földet és vizet neki.  A szkithák királya nevetett a fölszólításon, más ajándékokat igért Dáriusznak s küldött is neki egy madarat, egy egeret, egy békát és öt nyílvesszot.  Egy perzsa mágus úgy magyarázta a szkithák ajándékát, hogy hajlandók a hódolásra.  De Gobriász, Dáriusz egyik rokona így értelmezte a különös ajándékokat: “Ha ti perzsák madarakká nem váltok és a levegobe nem repültök, vagy egerekké nem váltok és a földbe nem bujtok, vagy békákká nem váltok és a mocsarakba nem ugortok, akkor a nyilak áldozataivá lesztek.” Dáriusz a Dónig és a Volgáig követte a szkithákat anélkül, hogy ezek ütközetbe bocsátkoztak volna vele.  Csak könnyed lovastámadásokkal háborgatták a vonuló perzsa hadsereget.  Dáriusz végre belátta, hogy Gobriásznak a magyarázata a helyes és visszafordult hadseregével.  De most egyszerre teljes erovel rájuk csaptak a szkithák.  Vad lovasok rohanták meg minden oldalról a perzsákat s nem volt nyugtok sem éjjel, sem nappal, mert folytonosan megújultak a lovastámadások.

Dáriusz végre kénytelen volt a súlyos podgyászt a betegekkel és sebesültekkel együtt hátrahagyni, hogy gyors meneteléssel vonulhasson vissza a Dunához.  Szerencsére az Iszteren vert hajóhíd még nem volt lebontva, bárha a hatvan nap eltelt már s a szkithák, akiknek lovasai megelozték a perzsákat, a hidat orzo jónokat rá akarták bírni arra, hogy bontsák le a hidat, mert így megsemmisíthetik a perzsákat és a jónok is felszabadulhatnak a perzsa járom alól.  Mihelyt Dáriusz átkelt a hídon, azonnal hazafelé indult.  Csak 80.000 fonyi sereget hagyott Megabizosz vezérlete alatt Thrákiában azzal az utasítással, hogy Thrákiát és a szomszédos Makedóniát hódítsa meg.  Megabizosz rátermett a nagy feladatra.  Thrákiát meghódította, de a makedón király, Amintász meggyilkoltatta a követeit s csak akkor hódolt meg, amikor Megabizosz fiának vezérlete alatt hatalmas perzsa sereg jelent meg Makedóniában.  Megabizosz követeinek meggyilkolását a következoképpen mesélik.  A követség hét elokelo perzsából állott.  A félénk Amintász nagy kitüntetéssel fogadta udvarában a követeket.  De fia, Sándor gyulölte oket, mint a zsarnokság képviseloit s o volt az, aki orozva meggyilkoltatta a követeket.  Mikor ugyanis a követek egy este dús lakoma mellett ültek s a bor erejét érezték már, az udvar asszonyainak társasága után kívánkoztak.  Amintász eleget tett kívánságuknak, bár ez beleütközött a makedón szokásokba.

Az asszonyok megjelentek, leültek szemben a perzsa követekkel, akik azonban csakhamar hevesen ostromolni kezdték oket.  Ez rendkívül felháborította a fiatal Sándort.  Elhatározta, hogy a követek mámoros állapotát felhasználja romlásukra.  Aggódó apját eltávolította, aztán így szólt a követekhez: “Ezek az asszonyok, perzsa uraim, azonnal teljesen rendelkezéstekre fognak állani, csak elobb megfürdenek.” A perzsáknak tetszett az indítvány s az asszonyok eltávoztak.  Sándor pedig összeszedett gyorsan egy csomó egészen fiatal embert, torrel látta el valamennyit, noi ruhába öltöztette oket s így vezette oket az ittas perzsák elé.  Ezeknek sejtelmük sem volt a csalásról és örömújjongással fogadták a noknek vélt ifjakat.  Mihelyt ki-ki keblére szorította párját, az ifjak a perzsák szívébe mártották toreiket.  Felkoncolták azután a perzsa követek szolgáit is, úgyhogy hírmondó sem maradt az egész követségbol.  Dáriusz nem is tudta meg soha, hogy követeit meggyilkolták.  Dáriusz utolsó vállalkozása a Görögország ellen indított szerencsétlen hadjárat volt.  Ezt már a szkithák ellen való felvonulása elott tervezte, de voltaképp csak északi kudarc terelte határozottan nyugat felé a perzsa királyt.  Görögország elleni háborúskodása azonban - kétszer vonult ellene óriási sereggel - nem sikerült s Dáriusz halála után a hatalmas perzsa birodalom hanyatlásnak indult.  Dáriuszról elmondhatjuk, hogy két világtörténeti korszaknak az elválasztó pontján állt.

Élete alkonyán volt a marathoni csata, amely a történelem új korszakát vezette be s az emberiség fejlodésének középpontját áthelyezte a Földközi-tenger mellé, Görögországba.  A perzsa-görög háborúkat Görögország történetében fogjuk részletesen tárgyalni, mert Görögország területén folytak le és a görög dicsoség legfényesebb emlékei közé tartoznak.  Dáriusz Kr. e. 468-ban halt meg.  Halála elott szabályozta még a trónöröklési rendet.  Mielott királlyá lett, Gobriász leányával való házasságából három gyermeke született s ezek közül a legidosebbet, Artabazaneszt tekintették a trónörökösnek.  De a király második felesége, Atossza meggyozte a királyt arról, hogy tole való fia, Xerxesz az igazi trónörökös, mert ez már bíborban született, azaz akkor, amikor Dáriusz már király volt.  Igy aztán Dáriusz Xerxeszt jelölte utódjául, aki a legszebb és legdaliásabb férfi volt az akkori perzsák között.

A perzsa birodalom hanyatlása és bukása.  (Kr. e. 485-330.)

Xerxesz, Dáriusz fia és utóda a történelemben foként Görögország ellen viselt óriási, de hiábavaló háborúiról nevezetes.  Mihelyt trónra lépett, egy-kettore elnyomta az egyiptomi lázadást és öccsét nevezte ki Egyiptom szatrapájává.  Bábel lakói is fellázadtak s meggyilkolták Zopiroszt, a perzsa szatrapát.  De ennek fia, Megabizosz elfoglalta és kifosztotta Bábelt s elpusztította Bál isten nagy templomát is, amelyet védelmi célokra használtak fel a babiloniak.  Xerxesz uralkodásának a többi idejét Görögország ellen viselt háborúja tölti ki, amelyet már atyja, Dáriusz kezdett és o épp oly szerencsétlenül folytatott.  Bizonyos, hogy a perzsák nem látták be görögországi kudarcaiknak teljes jelentoségét.  Hiszen birodalmuk továbbra is világbirodalom volt s királyuk udvarának keleti fénye és csodás pompája a régi maradt.  De bizonyos az is, hogy a világtörténelem ismeroi bátran megállapíthatják, hogy a görög háborúk törték meg a perzsa világirodalom hatalmát s már Xerxesszel megkezdodött Ázsia hanyatlása, amely végül másfélszáz év mulva lehetové tette, hogy Nagy Sándor elfoglalja egész Ázsiát.  A perzsa-görög háborúk folytatását is Görögország történeténél mondjuk el.  Itt csak azt jegyezzük még meg, hogy Xerxesz, miután görög hadjáratai oly siralmasan végzodtek, megadta magát sorsának és a hárem idegrontó gyönyöreibe temetkezett bele.  A nok befolyása alá került teljesen s a szúzai udvarban a szerájuralom minden nyomorúsága napirenden volt s végül maga Xerxesz is orgyilkosság áldozata lett.  Testorségének kapitánya, a hirkán Artabanosz és egy kamarása, Mithridátesz ölték meg ot orozva (K.  e.  465).  Artabanosz magának akarta megszerezni a királyi koronát s áldozatának legidosebb fiát, Dáriuszt gyanusította meg a gyilkossággal.  A szerencsétlen fiút ki is végezték, bárha teljesen ártatlan volt.

Artabanosz megpróbálta azután eltenni az útból Xerxesz második fiát, Artaxerxeszt is.  De tervét Megabizosz, akit meg kart nyerni rá, elárulta s Artabanoszt maga Artaxerxesz szúrta agyon.  Kivégezték Artabanosz fiait is, akik vérbosszút akartak állni atyjukért.  Miután eltávolították Hisztaszpeszt is, Xerxesz harmadik fiát, aki szintén igényt tartott a trónra, végül Artaxerxesz lett a király, aki negyven esztendeig uralkodott (K.  e.  464-tol 424-ig).  I. Artaxerxesz, akit a történelem Longimanusznak (hosszúkezunek) nevezett el, éppoly szerencsétlenül folytatta a háborút Görögország ellen, mint apja és nagyapja.  Lázadás támadt közben Egyiptomban is az athéniak hathatós támogatásával.  A perzsa birodalom ereje teljesen kimerült a háborúskodásban.  Igaz ugyan, hogy Artaxerxesz hadvezérei végül leverték a lázadást s az athéni hajóhadat a Nílus vizének elrekesztése által zátonyra juttatták, de a nagy erokifejtés és vérveszteség megértette Artaxerxesszel, hogy sokkal gyöngébb lett, semhogy a gyozelmes görögökkel tovább is harcolhatna.  Engedett tehát a viszonyok nyomásának és elismerte a jónok szabadságát.Ez idotol fogva a birodalom zilált pénzügyeinek rendezésével foglalkozott Artaxerxesz, akit a görögök is sokat dicsértek szelídségéért.  Artaxerxesznek élete alkonyán megvolt az az öröme, hogy ellenségei, a görögök, akiknek hosiességén az o nagy birodalmának ereje megtört, egymást kezdték marcangolni.

Megérte a peloponnézoszi háború kitörését, amikor Spárta és Athén, az egymással szemben álló testvérvárosok versengtek a perzsa király támogatásáért, akit régebben közös erovel együtt aláztak meg.  Mindegyikük Perzsa segítséggel szerette volna a másikat legyozni.  Artaxerxesz nem dönthetett már, hogy melyiknek a pártjára áll a testvérháborúban, mert ez idotájt meghalt.  Utóda egyetlen törvényes fia, II. Xerxesz lett, aki azonban csak negyvenöt napig uralkodott, mert mostohaöccse, Szekindianosz, meggyilkolta.  A gyilkost azonban csakhamar utólérte büntetése.  Volt Artaxerxesznek egyik ágyasától is egy fia, Okosz, aki egy távoli kerület szatrapája volt.  Okosz a testvérgyilkosság hírére nagy sereggel nyomult Szekindianosz ellen, elfogta a gyilkost és forró hamuba fojtatta, azután II. Dáriusz néven o maga foglalta el a trónt.  Kr. e. 425-tol 404-ig uralkodott és a történelem Nothosz-nak (fattyúnak) nevezi.  Egyiptomban II. Dáriusz alatt eleinte kevesebb baj volt, mert két rendkívül ügyes szatrapája vigyázott a rendre: Tisszafernesz és Farnabázosz.  A peloponnézoszi háborúban II. Dáriusz Spártát segítette, de a perzsa birodalmat mégsem menthette meg a hanyatlástól.  A fellázadt Lídiát és Médiát leigázta ugyan, de Egyiptomban késobb csak görög segítséggel állíthatta helyre a rendet.

A perzsa seregben ez ido óta állandóan szerepelnek a görög zsoldosok s a perzsák gyakran csak árulással és vesztegetéssel tudtak sikert aratni.  A harcias szellem örökre kiveszett a perzsákból.  II. Dáriusz uralkodásának végefelé Egyiptom el is szakadt Perzsiától és félszázadon keresztül megorizte függetlenségét.  II. Dáriusz fia, II. Artaxerxesz Kr. e. 404-tol 358-ig uralkodott.  Jó emlékezoképességeért a történelem Mnemon (emlékezo) névvel tisztelte meg.  Alatta a birodalom még egyszer megpróbált új erore kapni.  II. Artaxerxesz kiváló adományaival talán talpra is tudta volna újra állítani a perzsák züllésnek indult birodalmát, ha nem lett volna kénytelen egész erejét egy nagy lázadás elfojtására fordítani, amelyet öccse, Kírosz vezetett.  Ez a Kírosz, aki Lídia szatrapája volt, hallgatott anyja szenvedélyes ösztökélésére, aki azt kívánta tole, hogy taszítsa le bátyját a trónról.  Hogy célját biztosabban elérje, segédcsapatokat kért a spártaiaktól, akiket a peloponnézoszi háborúban pénzzel segített.  A spártaiak vállalkoztak is a támogatására és Kleárkhosz vezetése alatt 13.000 görög harcost küldtek Kírosznak.  Ez a 13.000 görög volt a magva Kírosz 100.000 fonyi seregének, amellyel bátyját megtámadta.  II. Artaxerxesz 900.000 fonyi sereggel fogadta öccsét, akivel Babiloniában, Kunaxa mellett ütközött meg.  A görögök vitézsége már-már kicsikarta a diadalt, de az ütközet közben Kírosz elesett, mire serege szétszóródott.  Aki el nem esett a harcban, az átpártolt Artaxerxeszhez.

Csak a görögök maradtak együtt Kleárkhosz vezetése alatt.  Bár késobb Kleárkhosz is elesett, a 10.000 fore lefogyott görögök új vezetot választottak maguknak, Xenofont, a híres történetírót s ennek parancsnoksága alatt folytonos harcok közepette megindultak visszafelé hazájukba, keresztül a perzsákon, ellenséges, ismeretlen országokon, óriási veszedelmek közepette.  Átkeltek a Tigrisen, azután Babilonián, Asszírián, Arménián keresztül eljutottak végre a Fekete-tengerig, amelyet örömrivalgással üdvözöltek.  Azután a tengerpart mentén, Thrákián keresztül visszatértek hazájukba.  A tízezer görögnek ezt a visszavonulását, amelyet görög szóval anabázisznak nevez a történelem, Xenofon érdekes könyvében részletesen megírta s az ókor haditörténetében ezt az anabáziszt tekintették a legcsodálatosabb katonai bravúrnak.  Bár a tízezer görög szerencsés visszavonulása nagyon megrendítette a perzsák gyozhetetlenségébe vetett hitet, a görögök egyetlensége és a perzsa szatrapák ügyessége mégis sikert ért el a perzsák számára.  Az antalkidászi békében a kis-ázsiai városok, amelyek I. Artaxerxesz óta függetlenek voltak, visszakerültek a perzsa uralom alá.  II. Artaxerxesz 46 esztendei uralkodás után 94 esztendos korában halt meg.  Fia, III. Artaxerxesz követte ot a trónon (Kr. e. 358-tól 338-ig).  Uralkodását azzal kezdte, hogy a királyi vérbol származott összes hercegeket és hercegnoket megölette, mert félt tolük.

Aztán hallatlan kegyetlenséggel uralkodott.  Egyiptomot megpróbálta visszaszerezni, de elso támadása kudarccal végzodött.  A kegyetlen zsarnok, miután a föníciai lázadást vérbe fullasztotta, újra Egyiptom ellen vonult.  Az egyiptomiak eleinte szerencsésen harcoltak, de késobb a perzsák egymásután foglalták el városaikat s Egyiptom újra perzsa járom alá került.  III. Artaxerxesz véres bosszút állt.  A nagy városok falait leromboltatta, a templomokat kifosztatta s a szent ápiszt sajátkezuleg szúrta le.  III. Artaxerxesz uralmának késobbi része eroteljes uralom volt, rendezett igazgatással.  A perzsa király élés szemmel felismerte Fülöp makedóniai király fejlodo hatalmának a veszedelmét s a görög államokat támogatta Fülöp ellen folytatott küzdelmükben.  Persze azért nem tartóztathatta már fel a közelgo végzetet.  O maga is csakhamar eroszakos halált halt.  Bagoasz, egy egyiptomi eunukh, aki III. Artaxerxesz kegyence volt, minthogy félt a kegyetlen király szeszélyitol, a testorséget a maga számára hódította és III. Artaxerxeszt Kr. e. 338-ban megmérgeztette.  Azután megölette a király összes fiait is, a legifjabb kivételével, akit a trónra ültetett.  Ennek Arzesz volt a neve.  Minthogy azonban Arzesz nem akarta beérni azzal a szereppel, hogy az eunukh kezében vak eszköz legyen, Bagoasz ot is megölette.  Utána a Hisztaszpesz nemzetségbol fennmaradt egyetlen élo ivadék, Kodomannosz jutott a perzsa trónra.

Ez a Kodomannosz ifjúkorában futár volt, aki a király sürgos üzeneteit hordta szét a tartományokba.  Minthogy azonban a harcmezon nagyon kitüntette magát, a király kinevezte ot Arménia szatrapájává.  Mikor király lett, fölvette a III. Dáriusz nevet.  Bagoasz ot is meg akarta mérgezni.  De Dáriusz megelozte s a méregpoharat magával Bagoasszal itatta meg.  De nem sokáig élvezhette az uralmat.  Ugyanabban az esztendoben, amikor III. Dáriusz trónra jutott, meghalt Fülöp makedóniai király és fia, Nagy Sándor lett az utóda.  Nagy Sándorral vívott háborújában vesztette el III. Dáriusz a birodalmát és vele együtt életét is Kr. e. 330-ban.

A perzsa kultúra.

A perzsa kultúra voltaképpen árja eredetu, de azért igen nagy mértékben módosult a babilon-asszír hatások alatt.  A perzsa világbirodalom megalapítója, Kírosz volt az elso, aki a perzsák muveletlen, vad hegyi népét a muvelodés útjára vezette.  Természetes azonban, hogy a meghódított népek, amelyeknek kultúrája magasabb és fejlettebb volt, jelentékeny hatást gyakoroltak a hódítók szellemi életére.

A perzsa birodalom igazi politikai és társadalmi alapjait csak Dáriusz vetette meg s az o reformjai és kultúrális intézkedései hagytak legtöbb nyomot a perzsa muveltségben.  Dáriusz ránk maradt felírásaiból tudjuk, hogy Dáriusz Zaratusztra tanainak híve volt.  Valószínuleg az volt már Kírosz és Kambizesz is, de Dáriusz volt az, aki Zaratusztra tanait államvallássá emelte.  A Zoroaszter-vallás alapításának a színhelye Irán keleti része volt.  A monda szerint Kelet-Iránban, Baktriában született és élt Hisztaszpesz baktriai király udvarában e vallás megalapítója, Zaratusztra vagy Zoroaszter, aki maga is királyi vérbol származott.  Tanítása azonban nem egyetlen embernek, nem is egyetlen nemzedéknek a muve.  Kik voltak azok a férfiak, akik a régi árja istenhitbol ezt a vallást kifejlesztették, nem tudjuk.  Talán Zaratusztra is ezek egyike volt.  De annyi bizonyos, hogy késobb Zaratusztra alakja teljesen mítoszi kodbe veszett el.  A tény az, hogy a vallás Kelet-Iránból terjedt át Médiára és Perzsiára.  A legenda szerint Zaratusztra vagy Zoroaszter a baktriai királyok sarja volt s az isten már születése elott a világ reformátorának szánta ot.  Már gyermek és ifjúkorában is folyton a démonok ellen küzdött.  Mindig legyozte oket és minden harc után még jobban megtisztult.  Mikor 30 esztendos lett, megjelent elotte egy hatalmas jó szellem, Vohumano és Ahuramazda isten elé vezette ot.  Az isten felszólította Zaratusztrát, hogy intézzen hozzá kérdéseket.  Zaratusztra ezt kérdezte: “Ki a föld legjobb teremtménye?” Az isten válasza így hangzott: “Az a legjobb ember, akinek tiszta a szíve.” Zaratusztra azután részletes felvilágosítást kapott arról, hogy mi az angyalok neve és dolga, mi a gonosz szellemek természete és jellegzetes tulajdonsága.

Azután keresztülment egy lángoló hegységen, olvasztott ércet öntetett a testébe anélkül, hogy fájdalmat érzett volna.  Végül isten kezébol átvette a törvénykönyvet, az Avesztát s az isten ezzel együtt visszaküldte ot a földre.  Zoroaszter nyomban Baktriába ment, Hisztaszpesz udvarába s ott felszólította az udvari bölcseket, hogy vitatkozzanak vele.  Jobbján harminc és balján harminc bölcs sorakozott melléje, akik három napon keresztül próbálták ot legyozni és zavarba hozni.  Végül azonban kénytelenek voltak megvallani, hogy Zoroaszter legyozte oket.  Zaratusztra erre kijelentette, hogy o az isten küldötte és felolvasta a királynak az Avesztát.  A bölcsek azonban üldözték Zoroasztert és istentelenséggel vádolták meg.  De Zoroaszter ékesszólásával és csodatételeivel újra legyozte oket.  Hisztaszpesz, továbbá felesége és fia hittek küldetésében és példájukat csakhamar követte a nép legnagyobb része is.  Zoroaszter azután sokáig élt még s tiszta, szent élete miatt országszerte tisztelték ot.  Végül villámcsapás fosztotta meg életétol.  A Zendaveszta, amelyben Zoroaszter vallásának alaptételei vannak összefoglalva, a monda szerint 21 fejezetbol állt.  Minden fejezet 200 oldal terjedelmu volt és 1200 tehénborre volt leírva arany felírással.  Az arany szalagokkal összefuzött törvénykönyvet Perzepolisz városában orizték s a perzsa hagyomány szerint Nagy Sándor volt az, aki a szent könyveket megsemmisítette.

Ez azonban nem igaz.  Történeti tény, hogy a szent könyveket, amelyek csak Kr. u. harmadik században keletkeztek a régi hagyományok feldolgozásából, a késobbi mohamedán uralkodók fanatizmusa semmisítette meg.  A iráni vallás fejlodése voltaképpen a papok körében ment végbe.  Ok voltak azok, akik határozott formát adtak az istenségekrol való ingadozó képzeteknek.  A vallási szertartásokat és a nép életét törvényekkel szabályozták.  A törvényeket úgy tüntették fel, mint amelyek az istentol eredtek s ok maguk, akik az ember és az isten érintkezését közvetítették, ilymódon egyre növekvo befolyásra tettek szert.  A perzsa atravanok (papok) éppúgy örökös kasztot képeztek, mint az indiai brahminok.  Ok mutatták be az áldozatokat, de a perzsa papoknak nem volt soha befolyásuk az állami ügyekre.  Az iráni vallás középpontjában a világosság és a sötétség hatalmainak ellentéte állott.  A fény forrása minden anyagi és erkölcsi jónak, a sötétség a forrása minden rossznak.  A legfobb isten ennélfogva az os árja isten, az örök fényességben trónoló Ahura (Úr).  O teremtette a mennyet, földet és az embert, o a világrend megalkotója, a bölcs (Mazda), ezért rendesen Ahuramazdá-nak nevezik.  Ahuramazda az igazság és a tisztaság istene, foglalata minden hatalomnak, belátásnak és fenségnek.  Akaratának végrehajtói hat magasabbrendu szellem, az ameszák.

Ezekután következnek sorrendben a tuz, víz, levego és a föld jó szellemei, géniuszai.  Mindezek a szellemek szolgái Ahuramazdának, aki valamennyit teremtette.  Szent elemnek tekintették az összes indogermán népek a tüzet.  Ez a legtisztább elem, amely mindig eleven s eluzi a sötétséget s a démonokat.  Zoroaszter vallásában a tuz a mennyei fénynek visszfénye, Ahuramazdának a szimbóluma.  Ünnepi felvonulások alkalmával a szent tüzet a perzsa királyok elott vitték.  Mikor utaztak vagy háborúba vonultak a királyok, mindig vittek magukkal hordozható tüzoltárokat.  Az öröktuz külön házakban vagy tornyos templomokban égett, sötét helyen, ahová napsugárnak nem volt szabad behatolni, hogy el ne homályosítsa az öröktuz fényét.  Csak száraz, illatos fával volt szabad táplálni az öröktüzet és csak fujtatóval volt szabad éleszteni, mert a lehelet tisztátalan.  Áldozatul ima közben illatos fuszereket szórtak föléje.  Valamennyi öröktuz egyetlen tuzbol eredt, amelyet villám gyujtott fel.  Arra nagyon kellett vigyázni, hogy a tuz tisztán maradjon.  A legnagyobb tisztátlanságnak azt tekintették, ha a tuz valami halottal jutott érintkezésbe.  A védoszellemek tisztelete az osök tiszteletébol eredt.  Továbbfejlesztése volt ez annak a hitnek, hogy osapák haláluk után is támogatják utódaikat.  A lakásban külön szobát szenteltek nekik s az év utolsó tíz napján virág, étel és bor áldozásával tisztelték meg oket.  Ehhez a hithez kapcsolódott Zoroaszter sajátságos lélektana.

E tan szerint a halhatatlan lelkeket Ahuramazda teremtette.  A lélek sokkal régebben él, mint a test.  Mikor üt az órája, egyesül az emberi testtel, amelyet megint elhagy a halál pillanatában.  De a lélek nemcsak megeleveníti az embert, hanem vigyáz is rá és támogatja a gonosz ellen vívott harcában s ennélfogva védoszellem is.  Megvan a maga védoszelleme nemcsak az embernek, hanem a víznek, tuznek, földnek, növényeknek is.  Az ember halála után védoszelleme az égben él és annál hatalmasabb, mennél tisztább és erényesebb volt életében a rábízott ember.  A világosság isteneivel szemben állnak a sötétség démonai.  A számuk végtelen.  Ott vannak minden rosszban, minden gonosz állatban, halottban és betegségben.  A vezérök Ahriman vagy Ármány, a romboló, aki teljes ellentéte Ahuramazdának.  E kettonek a civódása vonul végig az egész teremtésen.  Kezdetben sikerült Ahuramazdának Ahrimant hosszabb idore lesújtani a homályba.  De mikor Ahriman föleszmélt kábultságából, kezdett behatolni a világba és kezdte hatalmát érvényesíteni.  O okozta feltörésével a földbol a hegyeket, o töltötte meg a földet és a vizeket kártékony állatokkal.  O teremtette a növények kérgét és töviseit, összekeverte a tiszta tüzet füsttel, o hozta az emberekre az éhséget, az elfáradást, az álmot és a betegségek csapatát.  O a tisztátlanság és a hazugság megtestesülése.

Az osi felfogás szerint a jó és a rossz hatalmak küzdelme mindenekelott a viharban nyilatkozik meg.  A villám a jó istennek fofegyvere a démonok ellen.  Ahuramazda a kultúra istene is.  Örül a földmívelésnek és az írtásnak.  O tette a barmot is az ember szolgájává és megáldja azt, aki jól bánik a barommal.  Oltalmazza az állami rendet; a királyok is az o védelme alatt vannak, o adja nekik a hatalmat és a feleséget, o semmisíti meg ellenségeiket.  Míg Ahuramazdának köszönhetjük a fénylo Napot, a termékenyíto esot, amely a gyümölcsfákat és a vetést tenyészti, addig Ahríman viharokat, fagyot és szárazságot küld.  Míg az elobbi a védoszellemek által erkölcsös és erényes életre vezérli az embert, addig Ahriman démoni tisztátlanságra, hazugságra és erkölcstelenségre csábítja az emberi szívet.  Örök harc ez a jó és a rossz, az igazság és a hazugság, a rend és a rombolás, az élet és a halál között.  A rossz mindig vereséget szenved, de sohasem pusztul ki egészen.  Csak az idok teljével fog a gonosz hatalma teljesen megtörni, amikor Zoroasztertol származó három új próféta jön, három új törvénykönyvvel és az üdvösséget betetozi.  A sötétséget legyozi akkor a fény.  A halált az élet.  A gonoszat a jó.  Ahriman maga is el fogja ismerni Ahuramazda fensoségét és tökéletesség lesz a mindenségben.  De amíg ezt a végso célt el nem érjük, addig szakadatlan harc folyik az uralomért a földön a fény és a sötétség istenei és szolgái között.

Zoroaszter vallása a tuz imádásából erkölcsi célok szolgálatában álló természetvallás.  Mivel a két isteni hatalom arra törekszik, hogy a saját birodalmát nagyobbítsa, az embernek az a kötelessége, hogy erejéhez képest erosítse a jó birodalmát és gyöngítse a rosszét.  Az embernek mindig tisztaságra kell törekednie és ellent kell állnia a démonok befolyásának.  Termékennyé kell tennie a terméketlen földeket, pusztítania kell a kártékony állatokat, tisztán kell tartania a testét.  De még inkább arra kell törekednie, hogy tisztán tartsa a szívét jó gondolatokkal, jó cselekedetekkel és szorgalmas munkával.  Mindenekelott igaznak kell lennie, mert a hazugság a legnagyobb bun.  Az adósságcsinálást kerülnie kell, mert ez hazugságra vezet.  A lopás és a csalás gyalázatosság, de még inkább az a rágalmazás és hamis törvények hirdetése.  Az emberre nézve hasznos állatokat, különösen a tehenet és a kutyát Zoroaszter vallása szent állatoknak, Ahuramazda állatainak jelentette ki.  Szent állat volt ezenkívül a kakas, amely a hajnal hasadását hírdeti, a sündisznó és a sas, amely a perzsa királyok harci jelvénye volt.  Ellenben a férgek és a kígyók Ahriman állatai voltak s aki megölte oket, erényes cselekedetet követett el.  A testi tisztaságra különösen nagy szükség van Keleten.  A vallás azért a testi tisztálkodást kötelezo szabállyá, szent alaptétellé emeli, amennyiben vallásos mosakodásokat ír elo.

Az ember lelkét tisztának teremtette Ahuramazda, de testébe Ahriman mindenféle tisztátalan részeket juttatott bele.  A tisztátlanság mindabban áll, ami rossz szagú vagy az élo testrol leválik, pl.  nyál, izzadság, kiütések, köröm, haj.  A nyálat nagyon tisztátalannak tartották s ezért a papok csak bekötött szájjal közlekedtek a szent tuzhöz.  Különösen a betegség és a halál volt Ahriman hatalmának a következménye.  A halál a gonosz gyozelmét jelentette s aki hozzáért egy holttesthez, az beszennyezte magát.  A légyben, amelyet a hulla szaga vonzott, a halál szellemét látták, egy noi démont, aki a holttestet Ahriman nevében birtokába veszi.  Télen kilenc napig, nyáron harminc napig nem volt szabad tüzet gyújtani abban a házban, amelyben egy ember vagy egy kutya kimult.  Sot a halottakat nem volt szabad sem eltemetni, sem elégetni, mert beszennyezték volna a földet és a tüzet.  Meztelenul, arccal a Nap felé fordítva ki kellett tenni a hullát valamely száraz magas helyre, kohalomra áldozatul Ahriman állatainak, a kutyáknak és a keselyuknek.  Mihelyt eltunt a holttest nyoma, a földet ki kellett egyengetni.  Aki ilyen sírhelyet kiegyengetett, megnyerte összes bunei bocsánatát.  Eleinte ugyan eltemették halottaikat, de elobb viasszal vonták be oket.  Késobb általánosan kötelezové lett a nyilt temetkezés, sot a súlyos betegeket és az öregeket - az osi baktriai szokás szerint - már elevenen kitették a kutyák és keselyuk számára.

Ami a túlvilági életet illeti, Zoroaszter tanai szerint három napig tartózkodik a lélek a holttest közelében s a negyedik napon megjelenik az ítélet helyén.  Rasznu géniusz megméri a jó és rossz cselekedeteket s kimondja az ítéletet.  A kárhozottak lehullanak a mélységbe s Ahriman szolgái lesznek.  Az igazakat Csvarsza angyal a poklon keresztül a paradicsomba, Ahuramazda trónusa elé vezeti.  Ismeri ez a vallás a középállapotot is azok számára, akiknél a jó és a rossz cselekedetek egyensúlyban tartják a mérleget.  Körülbelül ez volt az a vallás, amelyet Dáriusz államvallássá tett.  Nem kívánta ez a vallás követeitol azt, hogy öljék ki magukból teljesen a testi vágyakat, mint a brahmánizmus.  Ellenkezoleg a perzsák legtöbbre becsülték azt, akinek legtöbb gyermeke volt.  Nem ajánlotta ez a vallás az álmodozó semmittevést sem, hanem a munkát és az erélyes tevékenységet követelte.  S emellett roppant eros volt a vallás erkölcsi felfogása is.  És bizonyos, hogy a perzsák nem kis részben éppen ennek köszönhették hirtelen föllendülésüket.  A nép persze nem értette meg ezt a vallást, amelynek legfobb istene láthatatlan szellem volt, akinek parancsait lényegükben szellemi és erkölcsi tartalmúak voltak.  A tömeghez mindig közelebb álltak az osi árja istenségek, különösen Mithra a nappali fény istene, aki lassacskán átalakult napistenné.

A nép a Napot tekintette a világ urának és Mithrát ragyogó hosnek képzelte el, aki aranyos szekerén robog végig az égbolton.  Nagyon tisztelték Anahitát is, az Oxos folyamnak és általában a forrásoknak az istennojét, aki mélyen a tenger alatt lakik palotájában s a víz fakadást, a termékenységet és a gazdagságot okozza.  Vízvezetékek készítésével elomozdítja az ember Anahitának a tevékenységét.  Ez a népvallás lassan nagy befolyást kezdett gyakorolni a hivatalos államvallásra, Zoroaszter tanaira.  II. Artaxerxesz például egy nagy templomban, amelyet Dáriusz emelt és I. Artaxerxesz megnagyobbított, felállíttatta Mithra és Anahita bálványképeit.  A vallás idegen befolyás alatt is kezdett megromlani és mindjobban bálványimádássá vált.  A legfobb istennek és az erkölcsi törvényeknek a tisztelete egyre jobban kiveszett a hitbol s helyébe Mithrának és Anahitának a tisztelete lépett mindenféle mágikus misztériumokkal és formaságokkal keverten.  Ebben a formájában terjedt át az iráni vallás a szomszédos országokba egyre több idegen elemmel keveredve, sot a Mithra mítosz behatolt magába Rómába is.  Késobb eros mozgalom támadt a régi vallás helyreállítására.  Ahuramazdát visszahelyezték újra az elso helyre, de Mithrát és Anahitát soha többé nem foszthatták meg attól a jelentoségtol, amellyel idoközben a néphit felruházta.

A perzsa alkotmány és közigazgatás.

A perzsák osi alkotmánya, mint minden földmívelo népé, arisztokratikus volt.  A király, aki a különbözo törzseket jogara alatt egyesítette, nem uralkodott korlátlanul, hanem tanácskozni volt kénytelen az ország fobbjeivel.  Kírosz, mikor a méd igát le akarta rázni, tervét az összegyülekezett perzsa nemesek elé terjesztette, késobb is tiszteletben tartotta hazájának osi alkotmányát.  Kírosz elso utódai alatt is megmaradt a nemesség részvétele a kormányzásban.  Hadüzenet elott szavazniok kellett a lekelokelobb szatrapáknak, a hadsereg vezéreinek és a fohivatalnokoknak.  A késobbi királyok uralma azonban már teljesen önkényuralom volt.  Mivel mindenki életével volt felelos a tanácsaiért, senki sem mert ellenkezni a király óhajtásával.  Igy lassan formasággá vált a régi tanácsadási jog s késobb már egészen mellozték is.  Kírosz, bár maga egyszeru ember volt, belátta, hogy a tömeg számára külso pompával kell öveznie magát az uralkodónak, ezért átvette a régi méd királyok ragyogó udvartartását s az osi perzsa öltözetet, a borkabátot és bornadrágot felcserélte a médek hosszú, bo lebernyegével.  Kambizesz és Dáriusz növelte a pompát.  Xerxesz alatt pedig oly ragyogó pompát öltött a szúzai udvartartás, hogy világszerte közmondásossá vált.  A ránk maradt dombormuvek a perzsa királyt méd ruhába öltözötten ábrázolják, amely középütt övvel van leszorítva s szép redokben hull alá a lábakra.

A fején elefántcsonttal díszített, hengeralakú korona van, a jobbjában hosszú pálca, a baljában virágcsokor.  Feje fölött Ahuramazda jelképe lebeg, aki az uralkodók védelmezoje volt.  A király csak ritkán mutatkozott s ilyenkor mindig teljes pompájában.  Gyalog sohasem távozott palotájából, hanem vagy lovon vagy kocsin.  S ha egyik épületébol a másikba gyalog ment át palotája kertjében, lídiai szonyegeket terítettek eléje, hogy lába ne érje a földet vagy a köveket.  Ünnepi alkalmakkor a király elott vitték a szent tüzet egy nagy edényben, amely után a napistennek szentelt paripák s Ahuramazdának négy fehér ló által húzott szekere haladt.  Csak ezután következett szekerén a király, elotte és utána a testorei, mellette 300 dárdás pálcavivo.  A király palotája ragyogott az aranytól és az elefántcsonttól.  Magas falak vették körül és érckapui voltak.  A király felesége a közönséges halandók számára láthatatlan volt.  Csak a perzsa hercegeknek volt joguk bejelentés nélkül áthatolni az udvari hivatalnokok és szolgák seregén s a király színe elé lépni.  Más halandó életével fizetett volna meg ilyen vállalkozást.  A király rendszerint étkezni is egyedül szokott.  De a melléktermekben ettek a rokonok, a testorök, az udvari hivatalnokok és legalább 15.000 fonyi asztaltárs.  Híres volt a király asztala pompás edényeirol és kituno ételeirol is.  Mindennap óriási tömeg barmot, vadat és szárnyast vágtak a király udvara számára.  A kenyérbúzát Egyiptomból hozatták, a bort a szíriai Aleppóból.

Étkezéseiknél a pecsenyék, fozelékek, mártások után nagyszeru desszert következett: finom gyümölcs, sütemény, jégbe hutött szörbet stb.  A királyi udvartartás évente 80 millió koronába került, ami nem is csoda ilyen körülmények között.  Ha a király utazott, 1200 teve szállította az udvart.  Mikor az utolsó Dáriusz tábori szekerét elfogták, 277 szakácsot, 29 kuktát, 13 tejesételkészítot, 17 pohárnokot, 70 pincemestert, 40 kenocskészítot és 46 fuzérfonót fogtak el vele együtt.  Ezenkívül még igen sok teher nyomta a tartományokat.  Babilonban pl.  állandóan 800 mént és 16.000 kancát tartott a király.  Az indiai kutyák eltartásáról pedig négy nagy babilóni falunak kellett gondoskodnia.  A perzsa királyok Perzepoliszban vagy Pazargádéban székeltek, a két osi városban.  Ott ment végbe a koronázás és a legfobb állami szertartások sorozata is.  Királyi székhely volt ezeken kívül Egbatana, a médek fovárosa is, továbbá a dúsgazdag Bábel, amely fo kereskedelmi helye és legmuveltebb gócpontja volt akkori világnak.  Legtöbbnyire azonban Szúzában székeltek a királyok, amelyet kedvezo fekvése és biztossága miatt Dáriusz a birodalom középpontjává, foszékhelyévé tett.  A közigazgatást Dáriusz szervezte s ez annyira bevált, hogy a keleti országokban ma is sokhelyütt ez az alapja a közigazgatásnak.

Dáriusz uralkodása kezdetén belátta, hogy hatalmas birodalmát, amelyben annyi különbözo nép lakik, csak jó közigazgatással és a királynak alávetett, képzett, nagy hivatalnoki sereggel tarthatja össze.  Beosztotta ennélfogva az egész birodalmat tartományokra, szatrapiákra, amelyek száma 20 és 25 között változott.  Minden tartomány élére egy elokelo perzsát, legtöbbnyire valamelyik rokonát állította, akinek szatrapa volt a neve s aki csak a királytól függött.  A szatrapiák szervezése közben bámulatos mérséklettel járt el.  A meghódított népeknek meghagyta a vallását, a nyelvét, a szokásait, sot közintézményeit is.  A perzsa király egyszeruen a bennszülött uralkodó helyébe lépett s a szatrapa a királyi akarat legfobb végrehajtó közege volt.  Nem egyszer megmaradtak - persze a szatrapák felügyelete alatt - a bennszülött uralkodók is.  A görög városokban a tirannuszok, a föníciai városokban és Indiában a helyi királyok, a zsidóknál a fopapok.  Ezek külön érméket verethettek és külön sereget tarthattak.  A szatrapa csak a legfontosabb erodített helyeken tartott perzsa helyorségeket.  Az osi intézményeknek ez a gondos kímélése volt a magyarázata annak, hogy a meghódított népek aránylag könnyen belenyugodtak a perzsa uralomba és jól érezték magukat a könnyu perzsa járomban.  A szatrapának, mint a perzsa király képviselojének királyi tekintélye és külön udvartartása volt.  Joga volt saját nevével és képével ezüstpénzt veretni és udvartartására külön adót szedni.

A szatrapia csapatainak vezére Dáriusz alatt többnyire a szatrapától független tábornok volt.  Fontosabb tartományokban azonban, ahol célszeru volt a szatrapát teljesen függetleníteni, már Dáriusz idejében is a szatrapa kezében egyesült a polgári és katonai hatalom.  Késobb állandó szokássá lett mindenütt a kettos fohatalom egy kézben való egyesítése.  A nagyhatalmú szatrapákat egy melléjük adott királyi hivatalnok, az írnok vagy titkár ellenorizte.  Ez kapta a királyi parancsokat s ez közölte a szatrapával.  A királynak pedig írásbeli jelentéseket küldött.  Ezenkívül idonkint, váratlanul királyi kiküldött járta be a tartományokat, sot gyakran a király személyesen is megjelent, hogy ellenorizze, nem él-e vissza hatalmával a szatrapa, nem zsarol-e túlságosan, nem hajlandó-e hutlenségre.  Minden visszaélést nagyon szigorúan büntetett, elcsapatással vagy kivégzéssel.  Rendorállam volt tehát a perzsa birodalom, a rendorállam minden fogyatkozásaival együtt, de az alattvalókra nézve mérhetetlenül jobb volt ez a közigazgatási rendszer, mint az egykori asszír uralom.  Kírosz minden tartományra magára bízta, hogy meghatározza, mennyi adót akar fizetni évente.  Dáriusz volt az elso, aki állandó földadót hozott be.  A föld minosége és egyéb viszonyok mérlegelése alapján állapították meg, hogy mennyi földadó esik egy-egy szatrapiára.  A foösszeget ezután a szatrapa hajtotta be méltányosan kiosztva az egyes községekre.

Nagy háborúk után újra megbecsülték az adóalapot.  A birodalom földadójövedelme körülbelül 70 millió korona volt.  Ehhez járult még aztán az Indiából szedett aranypor, körülbelül 30 millió korona értékben.  Emellett némely tartománynak sok mindent kellett természetben is szolgáltatnia, lovakat, juhokat, gabonát.  Babilon 500 eunukh-fiút tartozott adni évente, a szíriai Aleppo bort szállított, Kolkhisz kaukázusi rabszolgákat, öt évenként 100 fiút és 100 szüzet, az arabok 100 font tömjént.  Mindez körülbelül háromszorosára rúghatott a földadónak.  A király jövedelme tehát összesen 400 millió korona lehetett, ami még mindig nem sok, ha tekintetbe vesszük, hogy a birodalomnak 80 millió lakója volt s a birodalomhoz tartoztak az akkori idok legtermékenyebb és leggazdagabb országai.  Az adórendszer jobb szabályozása és a kereskedelem könnyítése érdekében Dáriusz veretett birodalmiérméket is.  Pénzrendszerének alapja a babilóni aranytalentum volt, amelynek súlya körülbelül 50 font és értéke 80.000 korona lehetett.  Ebbol 3000 darab aranyat vertek, amelyet a görögök dareikosznak neveztek.  Egy-egy dareikosz 25 koronát érhetett.  Az ezüstpénz alapja a 67 fontos, nehéz babilóni talentum volt.  Az arany 13 1/2-szer ért többet az ezüstnél.  Egy talentum ezüstbol 3000 darab ezüst dareikoszt vertek.  Értéke egynek-egynek harmadfél korona lehetett.

Az érmék elolapján a király képmása volt térdelo helyzetben, hosszú ruhában, fején tiarával, nagy hajjal és szakállal.  Jobbjában fegyver volt, baljában néha szintén íj vagy nyíl.  A hátlapon különbözo jelvények voltak.  A szatrapák és a vazallus fejedelmek, sot egyes városok is verhettek külön ezüstpénzeket.  Ezeket a szatrapa elfogadta adó fejében, de csak a fémtartalma szerint, tehát mint árút.  A királyi pénzveroben beolvasztották oket és újra kiverték birodalmi érmékké.  A katonai muveletek, kereskedelem és forgalom céljaira Dáriusz pompás utakat építtetett birodalomszerte, amelyek mind Szúzából indultak ki.  E nagyszeru úthálózatnak leírása nem maradt ránk.  De Herodotosz leírta azt a nagy király-utat, amely Szárdeszbol Szúzába vezetett és 2644 kilométer hosszú volt.  Minden 22-30 kilométer távolságban állomások voltak, ezen út mentén pompás fogadókkal, árnyas kertek közepette a legkopárabb vidéken is.  Ez állomásokon, továbbá a révhelyek mellett apró erodök voltak orszemekkel és rendorhivatalnokokkal, akik az útleveleket vizsgálták át és a leveleket is szemügyre vették, amelyeket a hírnökök szállítottak.  Minden állomáson állandóan lovak voltak és lovasok, hogy nyomban továbbíthassák a királyi parancsokat.  A görögök azt szokták mondani, hogy ezek a perzsa postalovasok gyorsabban repültek a darvaknál is.  Ilyen utak hálózták be bizonyára az egész birodalmat.

A hadiszervezet.

A birodalom 80 milliónyi lakosságának minden fegyverképes férfia köteles volt hadiszolgálatot teljesíteni, ha felhívták rá.  Az állandó hadsereg, amelynek zöme perzsákból, médekbol, hirkánokból és baktriaiakból állt, a tartományi fovárosok erodeiben tanyázott vagy megerosített táborokban.  E helyorségek eltartásáról az illeto tartományok gondoskodtak.  A hadsereg 1000 fobol álló zászlóaljakra, ezek 100 fobol álló századokra, a századok pedig hét vagy tíz fobol álló szakaszokra voltak beosztva.  Minden hadtestnek (körülbelül 10.000 ember) egy-egy elokelo perzsa volt a parancsnoka.  A király környezetében volt a 10.000 fonyi halhatatlan sereg.  Azért nevezték így, mert amint kidolt belole egy ember, rögtön pótolták, úgyhogy mindig teljes volt a létszáma.  Ezek drágakovel rakott, arannyal hímzett ruhát és a nyakukon aranyláncot viseltek.  A testorsereg 2000 lovas és 2000 lándzsás volt, mind drága ruhában és drága fegyverzetben.  A katonák fölszerelése nagyon különbözo volt, mert a perzsa hadsereg számos különbözo nép katonáiból toborzódott össze.  A hadiszekereket, amelyek régebben a legfontosabb szerepet játszották, mindjobban kiszorította a lovasság.  Nagy Sándor ideje után egészen el is tuntek a hadiszekerek.  Háborúban a király hadserege közepén állt hadiszekéren, királyi fegyverdíszben, íjjal és nyilakkal fölfegyverkezve.

Körülötte a halhatatlan tízezer, elotte a napisten szekere, mellette a birodalmi lobogó, amelyen aranysas volt kiterjesztett szárnyakkal.  A perzsa flotta zöme háromevezos hadihajókból állt, amelyeken egy nagy vitorlás árboc és három sor evezospad volt egymás fölött.  Voltak azután hosszú hajók 15-15 evezossel mind a két felén, könnyu naszádok és teherhajók.  A hadihajók elorészén, amely szent állatok vagy istenek képével volt ékítve, eros csor volt vagy a víz alatt vagy a víz fölött, amellyel neki szoktak rontani az ellenséges hajó oldalának.  Egy-egy háromevezos hadihajón 30 tengerészkatona volt és 200 evezos meg szolgaszemélyzet.  A hajókat a föníciaiak, egyiptomiak, ciprusiak és a görögök szolgáltatták a legénységgel együtt.  A katonaság a hajókon azonban médekbol, perzsákból toborzódott.  A flotta parancsnokai föníciaiak, ciprusiak, de a tengernagyok mindig perzsák voltak.

A perzsa jogélet.

A legfobb bírói hatalom a királyt illette meg, aki a palota kapujában szolgáltatott nyilvánosan igazságot.  A perzsa királyok híresek voltak óvatos és igazságos ítéleteikrol.  Minden perzsának joga volt panaszt tenni.  Akire rábizonyult valami bun, azt eloször még nem ítélték el rögtön.  Elobb fontolóra vették régebbi érdemeit.  Ha ezek elég nagyok voltak, akkor kegyelmet is kaphatott.  A kimondott halálos ítéletet a király nem vonhatta vissza többé.  A elítéltet nyomban a vesztohelyre vitték.  A király mellett volt egy héttagú fobíróság is.  Régente nagyon szigorúan büntették a megvesztegetett bírót, nem is igen fordult elo ilyesmi.  Késobb azonban, amikor a hanyatlás idejében általános züllés következett be, napirenden volt a megvesztegetés.  A büntetések, úgy mint keleten mindig és mindenütt, a perzsáknál is nagyon kegyetlenek voltak.  Az elokelo bunösöket többnyire lefejezték karddal vagy bárddal, néha borotvával szelték le a fejét.  A lázadókat keresztre feszítették.  Sokszor elobb levágták a fejüket s azután szegezték testüket a keresztre.  A kivégzésnek sok más kegyetlen fajtája is dívott: izzó hamuban való megpörkölés, elevenen való megnyúzás, szétfurészelés, felnyársalás, elevenen való eltemetés, amikor a kiálló fejet többnyire megkövezték.  A méregkeveronek két kolap között megorölték a fejét.  A legkegyetlenebb kivégzés volt a teknohalál.  Az elítéltet beszorították két tekno közé, úgyhogy csak a feje, kezei és lábai maradtak szabadon.  Arcát úgy fordították, hogy a napsugarak a szemébe tuztek.  Azután bekenték mézzel.  A méz rovarokat vont a szerencsétlen testére, amelyek lassan kikezdték az élo húst.  Néha hetekig tartott, míg az ilyen szerencsétlent megváltotta szenvedéseitol a halál.  Kisebb bunöket is nagyon szigorúan szoktak büntetni.  Izzó tuvel való megvakítás, forró olajjal való leforrázás nem volt ritkaság.  Gyakori volt az orr, a fülek, a kezek, a lábak, a szempillák, az ajkak levágása, a nyelv átfúrása.  De a király és a fobíróság nemcsak büntetett, hanem jutalmazott is.  Drága ruhával, ötvösmunkával jutalmazták az érdemeket.  A király kitüntetésül megengedte egyeseknek, hogy aranynyakláncot, karkötot, aranyszablyát hordhassanak vagy lovukra aranyszerszámot tehessenek.  A közérdeku szolgálatokon kívül így szokták jutalmazni a dús gyermekáldást is.  A birodalom hivatalos nyelve nem lehetett egyedül a perzsa.  A királyok minden felírásukat három nyelven fogalmazták meg: perzsa, elámi és babilóni nyelven.  A király rendeleteit és a törvényeket tartományonként más-más nyelven hirdették ki.

A perzsák családi élete.

A perzsák életérol nem sokat tudunk.  Régente egyszeru vadász és harcos nép volt a perzsa.  Állatborben járt és nyers életet folytatott.  A médek legyozése után azonban csakhamar megszokták a médek dús, bo ruházatát és fényuzését.  Nemcsak pompás ruhákat és ékszereket hordtak, drága, lágy szonyegeket használtak, hanem szerették a kenocsöket és illatszereket is, sot pirosítót és álhajat is használtak, bár az Aveszta törvényei tiltották ezt.  De az elpuhúlt perzsa nem sokat törodött már a szent törvénykönyvvel.  Egy dologról azonban az egész ókorban híresek voltak a perzsák: illemtudásukról és a hazugságtól, meg a szószegéstol való irtózásukról.  Törvényes felesége minden perzsának csak egy lehetett, de ágyast korlátlan számban tarthatott magának.  A sok gyermeket nagy érdemnek tekintették és a király ajándékkal jutalmazta.  Az Aveszta kedvezett a közeli rokonok összeházasodásának.  Még testvérek is házasságra léphettek egymással.  Kambizesznek például egyik húga volt a felesége.  A mágusokról azt is beszélték, hogy saját leányaikat vették feleségül.  Más vallású feleséget tilos volt választani, de rendi vagy rangkülönbség nem volt akadálya a házasságnak.  Az asszonyoknak nem volt olyan jó dolguk, mint Egyiptomban.  Orizték oket és nem mozoghattak szabadon.  Másrészt azonban túlságosan befolyásra tehettek szert a közügyekben.  A király anyja például megelozte rangban magát a királyt is.  A törvényes királynét a király ágyasai térdenállva szolgálták ki s csak az o gyermekei voltak jogos trónörökösök.  Hétéves koráig a fiúgyermek a nok gondjaira volt bízva.  Ekkor körülövezték ot a szent zsinórral és felelossé tették cselekedeteiért.  Ezt az övet talizmánnak tartották a démonokkal szemben.  Az elokelok fiait húszéves korukig külön nevelointézetekben oktatták vallásra, erényes életre, a törvény ismeretére és mindenféle testgyakorlatra.  Ezek az iskolák híresek voltak.  Az ifjúságban gondosan ápolták a földmívelés, a kertészet szeretetét és az állatok megbecsülésére szoktatták oket.  A kereskedelmet nagyon elomozdította a sok jó út, a pénzrendszer, a forgalom biztossága és az a körülmény, hogy az egész birodalomban nem volt sehol vám vagy más efféle illeték.  Dáriusz állandóan iparkodott új utakat nyitni a forgalom számára.  A tengeri kereskedelmet különösen azzal mozdította elo, hogy a Nílust és a Vörös-tengert csatornával kötötte össze.  A csatorna hossza 188 kilométer, szélessége 37 méter volt.  E nagy mu nyomai ma is látszanak még s több emlékoszlop felírása jelzi, hogy Dáriusznak az alkotása volt.  A földmívelés és a kertészet kedvenc foglalkozása volt a perzsáknak.  Kertjeik, amelyek paradicsomnak szoktak nevezni, világhíruek voltak.  Híres volt a méd lótenyésztés is.

A perzsa muvészet.

Zoroaszter vallása nem igen kedvezett a képzomuvészeteknek.  De a perzsa királyok, különösen Dáriusz és Xerxesz ápolták a muvészeteket s oly építkezéseket hajtottak végre, amelyeknek romjait még ma is megcsodálják az utazók.  Ezek a romok határozottan asszír hatásra vallanak.  Az oszlopok használata azonban függetlenné teszi a perzsa építészetet az asszírtól s valószínuleg arra vezetheto vissza, hogy Perzepoliszban görög muvészek is dolgoztak a perzsa királyoknak.  A perzsa szobormuvek is elárulják a görög véso nyomait.  Telefánesz görög szobrászról tudjuk, hogy dolgozott Dáriusz és Xerxesz alatt, de muvein folyton ázsiai motívumokat használt.

A szobrászatban érezhetobb az asszír hatás, mint az építészetben.  Szabadon álló szobor egy sem maradt meg.  Egy bikának a torzója, amelyet Xerxesz perzepoliszi palotájában találtak, egyetlen effajta emlék.  Ellenben minden fal tele van dombormuvel, amelyek jelentékeny haladást mutatnak az asszír dombormuvekkel szemben.  Míg az asszír szobrászok erosen küzdenek az oldalról való beállítás nehézségeivel, addig a perzsa dombormuveken az egész alak helyesen van beállítva.  A mozdulatok fesztelenek és a ruházat ráncai, különösen a méd ruháké világos és muvészi.  Megemlítjük azt a furcsaságot, hogy a fej rendszerint egy hatodrésze a testnek.  Igy az emberek alacsonyaknak tetszenek, pedig úgy tudjuk, hogy a perzsák általában feltuno nagyok és karcsúak voltak.  A paloták kapujában, úgy mint az asszír épületeknél, óriási bikák állanak, amelyeknél csak a fej és a test eleje emelkedik ki a falból, többi részük csak dombormuben van jelezve.  Dáriusz kezdte meg a hatalmas királyi paloták építését és Szúzában, amelyet birodalma fovárosává tett, márványpalotát építtetett s egyébként is sokat tett a város szépítésére.  A szúzai romok hat négyzetkilométernyi területet töltenek be.  Egbatánában is új királyi palotát építtetett a régi helyére.  Dáriusz kezdte építtetni Perzepoliszban is azt a nagyszeru palotatömböt, amelynek romjai, bárha halvány képet nyujthatnak csak a perzsák hajdani nagyságáról, mégis az ókori építészet leghatalmasabb maradványai közé tartoznak.  Ezeket a palotákat Nagy Sándor hadai rombolták le.  Több mint kétezer esztendo óta rongálja már ezeket a romokat a természet ereje.

De ami megmaradt belolük, mégis csodálatot ébreszt s megérezteti a perzepoliszi paloták egykori világhírét.  Maga Perzepolisz városa oldalt terült el ettol a palotatömbtol.  Itt is megmaradt sok ó-perzsa rom.  Ezen palotatömb romjain kívül a legérdekesebb emlékek a Naks-i-Rusztám-hegy szikláiba vájt királysírok.  Nincs egyiken sem felírás, amelybol megtudhatnók, hogy a perzsa királyok közül kiket temettek el ide.