Asszíria nagy királyai.

Asszíria történetét a hanyatlás idejében szakítottuk félbe, a Krisztus születését megelozo évezred kezdetén.  A tizedik század felé, amikor megint pontosabb adataink vannak már Asszíriáról, az asszír királyoknak csak a hegyvidék egy része engedelmeskedett Ninive környékén és egy kevés síkság, a felso Tigris melletti terület.  De II. Asszurdan fiával, II. Ramman-nirari-val (Kr. e. 911-890.) megint terjeszkedni kezd Asszíria, mégpedig most már állandóan s nemsokára Ázsia elso nagyhatalmává fejlodik.  II. Ramman-nirari eloször is Babilonia ellen fordult.  Legyozte ennek a királyát, Samaszmudammikot és utódát, Nabu-szum-iszkumot s elfoglalt egy csomó babiloni várost.  A békekötés alkalmával Babilonia kénytelen volt területe egy részérol lemondani.  Ramman-nirari fia, II. Tuklati-Nindár csak rövid ideig uralkodott (Kr. e. 890-884), de azért benyomult Arméniába, ahol I. Tiglatpilezár szobra mellé felállítatta a maga szobrát is.  II. Tuklati-Nindár elokészítette fiának, Asszurnazirpál-nak nagy hódításait.  Ezzel kezdodik meg a nagy asszír hódítók sora, akik most úgyszólván szakadatlanul követik egymást.  Ninive hirtelen bukásáig.  Hódító háborúik elsosorban nyugatra, Mezopotámia, Szíria és Palesztina felé irányultak.  Akkoriban nyugaton nem volt Elo-Ázsiában egyetlen hatalom sem, amely az asszír uralkodókkal megmérkozhetett volna.  Az egyetlen nagyobb katonai hatalom Egyiptom volt, de ez is feltartózhatatlanul hanyatlott már akkoriban.  Hadseregének zöme idegen zsoldosokból állt s az asszírok népével, amely a háborút és a hódítást tekintette hivatásának, nem mérkozhetett.  Nem is lehetett kétséges a küzdelem eredménye.

Asszurnazirpál.  (Kr. e. 884-860.)

Asszurnazirpál király huszonöt esztendei uralkodása terjedelmes évkönyveinek pontos és részletes adataiból oly elevenen lép a szemünk elé, mint nem sok más asszír király Szárgon, Szenakherib és Asszurbanipál kivételével.  Mihelyt Asszurnazirpál trónra lépett, nyomban hódító hadjáratokra indult.  Elso expedíciója Kurdisztán és Arménia ellen irányult.  A bennlakók megrémülve a hegyek közé menekültek.  A király halálra üldözte oket, azután a szomszédos apró országra támadt, leigázta oket s fogadta a föld adóját: lovakat, öszvéreket, marhákat, bort, bronzedényeket.  Kurkhi földjén egy csomó várost foglalt el.  Nisztun elott 260 fogolynak a fejét vétette és pirámist csinált belolük.  Nagy terület lakóit adófizetoivé tette már, mikor Szuruban, az Eufrátesz mellett zendülés támadt és a királynak haza kellett sietnie.  A lázadók megölték a helytartót és Asziababát (a senki fiát) kiáltották ki királyukká.  Asszurnazirpál szörnyu bosszút állt.  A lázadó város nagy kapui elott falat építtetett a lázadás vezéreinek lenyúzott borével húzta azt be.  Minden harmadik embert megöletett.  Némelyeket elevenen befalaztatott, másokat keresztre feszíttetett vagy karóba húzatott.  Több embert elevenen megnyúzatott.  A levágott fejekbol koronákat és girlandokat csináltak.  Asziababát eloször elhurcolták Ninivébe s azután ott borénél fogva a falhoz szegezték.  Töméntelen zsákmányt vittek magukkal a hódítok s a király a városba új helytartót nevezett ki.  Ez a rémíto bíráskodás nem riasztott el mindenkit a további lázongástól.  Hol itt, hol ott lobbant fel a lázadás tüze.  Asszurnazirpál azonban kegyetlen hadjárataival eltaposta oket mindenütt.  Arménia megrémült törzsei önként hozták el adójukat Asszurnazirpálnak: hadiszekereket, lovakat és öszvéreket, ezüstöt, aranyat, bronzedényeket, marhákat, juhokat, kecskéket és bort.

A szomszédság összes apró fejedelmeit ismét megadóztatta.  Diadal és kegyetlenség járt a rettenetes király sarkaiban.  Az ellenállást mindenütt a legkegyetlenebbül büntette.  Ezerszámra mészároltatta le Asszur isten ellenségeit.  A foglyokat nem kímélte sehol.  A sereg szemeláttára levágatta a karjukat, a lábukat, az orrukat, a fülüket, a szemüket kiszúratta s a felgyújtott falvakban és városokban elpusztította a noket és a gyermekeket is.  Az Eufrátesz és a Tigris között leigázta az egész területet.  De Babiloniát nem támadta meg a hatalmas asszír király.  Megrohanta azonban a khéták birodalmát.  A khéta fejedelmeknek eszük ágában sem volt, hogy ellenálljanak az asszíroknak és Szangara, Karkamisz királya megnyitotta kapuit Asszurnazirpál elott dús adót fizetve neki.  Ugyanezt tette Lubarna, Patin királya is.  Az asszírok, ahol ellenállásra találtak, kifosztották a városokat és keresztre feszítették a foglyokat.  Innen Asszurnazirpál a Libanon-hegység felé fordult.  Átkelt rajta és eljutott a Földközi-tengerhez.  Ünnepélyesen hálát adott ott az isteneknek, fegyverét a tenger partján felakasztotta és nagy áldozatokat mutatott be.  Tírosz, Szidon, Gebal és Arád királya önként adóztak neki.  Majd ugyanazon az úton visszaindult Asszurnazirpál s az Amanosz-hegységben cédrust, ciprust és fenyot vágatott s elküldte Kalakhba, hogy templomot építsenek belole.  Gyoztes csatáiból diadalmasan tért haza.

Szekere elott a fogoly királyok haladtak.  Népe és országa nagyjai hódolva fogadták.  Uralkodásának utolsó 16 esztendejét a béke muvének szentelte Asszurnazirpál.  Asszíria egykori területét, amino Tiglatpilezár alatt volt, nemcsak visszaszerezte, hanem kelet felé még meg is növelte.  Most intézkedéseket tett, hogy a hódításokat tartósan biztosítsa.  Várnagyokat és helytartókat küldött mindenhová, a makacskodó törzseket áttelepítette Asszíriába s egy pár határvárost megrakott asszírokkal.  Szóval mindent megtett, hogy a nagy birodalom belso békéjét biztosítsa.  Asszurnazirpál haditettein kívül élete legnagyobb muvének azt tekinti, hogy újjáépíttette Kalakh városát, amelyet Szalmanasszár alapított, amely azonban azóta hanyatlásnak indult.  Uralkodásának ötödik esztendejében Kalakhba helyezte át birodalma székhelyét is.  Felirataiban minduntalan ismételi Asszurnazirpál, hogy Kalakhnak o az újjáalapítója s hogy o díszítette fel templomokkal, Ea és Ramman isten szobraival, továbbá egy nagyszeru palotával, az úgynevezett északnyugati palotával, ligetekkel és állatkertekkel a Záb folyó partjain és o építtette a csatornákat a felso Zábtól a városig.  Valóban nagyszeru vállalkozás volt Kalakhnak ez az újjáépítése.  A város lakosságát is o teremtette meg.  Osének, Tiglatpilezárnak példájára szenvedélyes vadász is volt Asszurnazirpál.

Mezopotámiában oroszlánokra és antilópokra vadászott, a kabur vidékén elefántokra, az Eufráteszen túl vadbikákra és struccokra, a Libanonban vadökrökre, oroszlánokra és párducokra.  “Nindár és Nergál istenek - így szól a király egyik feliratában - akik szeretik papságomat, átadták nekem a sivatag állatait és rám parancsoltak, hogy vadásszak s én 30 hatalmas elefántot megöltem, 257 hatalmas vadökröt leterítettem nyitott kocsimról nyilakkal, 370 hatalmas oroszlánt megöltem a lándzsámmal, mint a kalitkába zárt madarakat.” De ha az állatokat elevenen elfoghatta, elevenen elszállíttatta Kalakh városába.  “Kezemet kinyujtva, bátorságom hevességében megragadtam a kezemmel 15 hatalmas oroszlánt a hegyekben és erdokben, 50 fiatal oroszlánt elfogtam, elzártam oket Kalakh városában és országom palotájában állítottam fel a ketrecüket.  Tömegesen szaporítottam oket.  Eleven hiúzókat fogtam a kezeimmel, egész csordányi vadbikát, elefántot, oroszlánt, struccot, vadszamarat, gazellát és antilópot, vad kutyát, párducot.  A sivatag és a hegyek állatait összehordtam városomban, Kalakh városába és országom népei elé tettem, hogy megszemlélhessék azokat.” Látnivaló ebbol, hogy az állatkert nem az újkor vívmánya.

II. Szalmanasszár.  (Kr. e. 859-825.)

Asszurnazirpált fia, Szulman-asszarid követte a trónon, akit II. Szalmanasszárnak neveznek.  Ez mindenben atyja nyomdokain haladt.  Uralkodása harmincnégy esztendejében harmincegy esztendo háborúskodással telt el.  Huszonhat esztendeig o maga vonult ki csapatai élén minden évben Ninivébol, s további öt esztendon át fovezérét, Dajan-Asszurt küldte ki, még végül egy országban kitört felkelés gátat vetett külföldi hódításainak.  O is gondoskodott róla, hogy az utókor értesüljön tetteirol.  Az úgynevezett fekete obeliszk felsorolja Szalmanasszár háborúit uralkodása elso esztendejétol harmincegyedik esztendejéig évkönyv (annalesz) formájában s egyes feliratok némely év háborúiról részletesebben is beszámolnak.  A fekete obeliszken, továbbá a híres balavati bronzkapukon (Kalakhtól öt órára északkelet felé Imgur-Belben, amelyet Asszurnazirpál építtetett) egész csomó eseményt dombormuvekben is szemlélhetünk II. Szalmanasszár életébol.  Minthogy az eseményeket mellékelt feliratok is magyarázzák, ennélfogva kétszeres az értékük.  Szalmanasszár a leghatározottabban föltette magában, hogy a nyugatot teljesen meg fogja hódítani.  Már 859-ben átkelt az Eufráteszen s hiába szegültek ellene egyesült erovel az apró fejedelmek.  Szalmanasszár megverte oket s amikor ezek segítocsapatokkal erosödötten újabb csatába merészkedtek, másodízben is megverte oket.  Az Eufrátesz középfolyása mellett legmakacsabb és leghatalmasabb ellenfelének országát bekebelezte birodalmába és asszír gyarmatosokkal népesítette be.  Az asszírok hamarosan urai voltak már egész Mezopotámiának és egy darab földnek túl az Eufráteszen is.

Az Eufrátesz és az Amanosz-hegység között minden nép adót fizetett nekik s az út nyitva állt elottük az igazi Szíriába.  Szalmanasszár megtámadta Szíriát is, Hamath vidékén azonban hatalmas szövetségesek állták útját a hódítónak.  II. Benhadad, damaszkuszi király 1200 szekérrel, 1200 lovassal és 20.000 fonyi gyalogsággal, továbbá Irkhulini, Hamath fejedelme 700 szekérrel, 700 lovassal és 10.000 fonyi gyalogsággal.  Ezt a két uralkodót fenyegette legközvetlenebbül a veszedelem.  De csatlakozott hozzájuk még tizenkét más fejedelem is, elsosorban Izrael királya, Ahab és az észak-föníciai városok uralkodói 65.000 fonyi sereggel és 4000 hadiszekérrel.  Karkar mellett, az Orontesz közelében ütközött össze a két tábor.  Szalmanasszár megverte a szövetségeseket, de a csata oly szilaj volt, hogy az asszír király jobbnak látta visszahúzódni az Eufrátesz mögé anélkül, hogy Damaszkuszt leigázta volna.  A következo pár esztendoben másfelé volt dolga az asszír királynak.  Nabu-paliddint, Babilonia királyát megfosztották a trónjától s utóda, Marduk szuma-iddin ellen pedig fellázadt az öccse Marduk-beluzati.  Szalmanasszár megragadta a kínálkozó alkalmat, hogy beleavatkozzék Babilonia dolgaiba s Kr. e. 852-ben benyomult Babiloniába és megverte Marduk-beluzatit, aki a hegyek közé menekült.  A király üldözte ot, utólérte és megölte.

Azután ünnepélyesen bevonult Kuthába, Bábelbe és Borzippába s ott áldozatot mutatott be a nagy isteneknek.  Bábelbol megfenyítette a kis államokat is, amelyek Babiloniától délre alakultak.  Késobb megismételte Szalmanasszár támadásait Közép-Szíria ellen, utóljára 120.000 emberrel, de mindig nagyobb eredmények nélkül.  Hamath ugyan ártalmatlanná lett, Tírosz és Szidon is adót fizettek neki, de Damaszkusz hatalmának leigázásáról szó sem lehetett.  Damaszkusz ekkor volt hatalma tetopontján.  Az asszírok sokáig nem is bántották többé.  Szalmanasszár mégis nagy eredményeket ért el nyugati hadjárataival, a kisázsiai királyok legtöbbje adót fizetett neki s egyre jobban kiterjesztette birodalma határait Kis-Ázsiában.  Nagy gyozelmeket aratott II. Szalmanasszár keleten és északon is.  Berontott Arméniába, Arami urartu király területére, megverte ot, fovárosát pedig lerombolta.  Kevéssel azután az Eufrátesz forrásáig nyomult s birodalma északkeletén és keletén a hegyi törzsek ellen hadakozott.  Csak saját fiának a fölkelése kényszerítette rá a nagy hódítót, hogy otthagyja Asszur ellenségeit és a saját ellenségei ellen fordítsa a kardját.  Asszurdaninpal trónörökös 827-ben lázadt fel atyja, a király ellen.  Asszíria 27 városa, köztük Ninive és Asszur, Arbela és Imgur-Bel, amelyet Asszurnazirpál alapított, valamint a legtöbb tartomány a trónörökös mellett foglaltak állást.

Kalakh, ahol az agg király az utolsó években székelt az úgynevezett középso palotában, amelyet o maga építtetett, hu maradt a törvényes uralkodóhoz.  A király második fiára, Szamziramman-ra bízta a lázadás elfojtását.  A lázadás azonban tartott még akkor is, mikor Szalmanasszár Kr. e. 825-ben meghalt.

IV. Szamziramman.  (Kr. e. 824-812.)

Szalmanasszár utóda IV. Szamziramman lett, aki azonban csak 822-ben tudta a lázadást teljesen leverni.  Megölte Asszurdaninpált is.  Szamziramman csak tizenhárom esztendeig uralkodott.  Tetteinek emlékét egy Kalakhban talált kojegyzék orzi, melyen rajta van ép állapotban a képmása is.  Ennek az uralkodónak elso háborúi megint a Nairi földek (Arménia) ellen irányultak.  Három ízben kereste föl az ott lakó népeket, de az igazi Arméniába egyszer sem nyomult be.  Második útja közben hadvezére, Mutarisz-Asszur eljutott a “napnyugta tengeréig”, talán a Fekete-tengerig.  Harmadik útján a király mindenütt adót szedve a Kaspi-tengerig jutott, azután tovább dél felé Médországba, ahol a menekülo csapatokat a “fehér hegységig”, vagyis az év nyolc hónapjában hóval borított Elvendig (Egbatana mellett) üldözte.  Ott megverte oket, fejedelmük székhelyét elfoglalta és töméntelen zsákmányt vitt magával.  Negyedik hadjárata valószínuleg 815-ben Babilonia ellen irányult.  Elfoglalt egy csomó eros határvárat és megverte Mardukbalatzukbi királyt, aki nagy sereggel szállt szembe vele.  Babilonia királya 5000 halotton és 2000 foglyon kívül 100 hadiszekeret és 200 lovat veszített a királyi zászlóval és málhával együtt.

III. Ramman-Nirari.  (Kr. e. 811-783.)

Utóda fiatalon III. Romman-Nirari lett, aki északon és keleten féken tartotta az összes eddig meghódított törzseket.  Médországba nyolc ízben tört be.  Folytatta a Szíria meghódítására irányuló tervek megvalósítását is.  Az izraelitákkal való harcok következtében elgyöngült Damaszkuszt is megalázta és birodalma befolyását kiterjesztette a Vörös-tengerig.  Ennek az uralkodónak idejébe esik egy fontos vallási újítás is.  Anyja, vagy talán felesége Szammu ramat (görögül Szemiramisz) volt, egy babiloni hercegno.  Ennek hatása alatt Nabu vagy Nebó istennek a tisztelete elterjedt Babilonból Asszíriába is és Ramman-Nirari Kalakhban, ahol többnyire az udvara volt, templomot építtetett neki.  Sikerei ellenére is az o uralkodása alatt gyöngült meg az asszír hatalom egy irányban, aminek következménye lett Asszíria hanyatlása három évtizeden keresztül a következo három uralkodó alatt.  Északon nagy arméniai birodalom támadt, amelynek egyre messzebb terjedt a hatalma és vitássá tette az asszírok uralmát a felso Eufrátesz mellett.

III. Szalmanasszár (782-773.) vitéz uralkodó volt ugyan, aki megpróbálta útját szegni az arméniai szomszéd állam túlkapásainak.  A kilenc nyár közül, amelyet átélt, hatszor vonult az arméniaiak ellen.  De ellenfele a hatalmas Argisztisz volt, az az uralkodó, aki alatt virágkorát élte a Van-tó melletti birodalom és a vele vívott harcok nem jártak sikerrel Asszíriára nézve.  Argisztisz, mint a Van várában talált hosszú sziklafelirat elmondja, több ízben súlyos diadalt aratott az asszírokon.  III. Asszurdon (773-755.) teljesen lemondott arról, hogy megakadályozza az arméniaik elonyomulását.  Alatta több ízben támadtak Asszíriában belso zavarok is, amelyek éveken át tartottak.  A következo uralkodó Asszur-Nirari volt (755-746.) akinek uralma teljesen eseménytelenül folyt le.  Palotaforradalom buktatta meg Kalakh-ban.  Utóda egy babiloniai herceg lett, Pulu aki III. Tiglatpilezár néven lépett a trónra, amely egy évezrednél tovább egy uralkodóházé volt.

III. Tiglatpilezár.  (Kr. e. 745-727.)

III. Tiglatpilezár erélyes uralkodó volt, akivel az asszíroknak új korszaka kezdodött meg.  Nyomban hozzálátott Asszíria régi tekintélyének a visszaállításához.  Uralkodása elso esztenejében bevonult Babiloniába, Babel királyának, Nabunazir-nak a segítségére, akit nagyon szorongattak a puszta fiai, az arméniai törzsek.  Harmincnál több fejedelmet sorol fel az asszír király, akiket a Tigris és az Eufrátesz mellett legyozött és kifosztott.  Területüket helytartó alatt Asszíriához csatolta.  Megfékezte a dél-babiloniai apró államokat is, Bit-Szilani fejedelmét fovárosa kapuja elott huzatta karóba.  Legjelentosebb tette az Arméniában lakó urartuk legyozése volt.  Tiglatpilezár benyomult az ellenséges birodalom szívébe.  Visszaszerzett az arméniaiktól minden területet a Tigris forrásvidékén, amelyet azok elodeitol elhódítottak s a meghódított országot bekebelezte birodalmába s más meghódított népet telepített oda.  Az arméniai háborúval egyidoben több más háborút folytatott Tiglatpilezár Szíriában és Médországban is.  Könyörtelenül végigdúlta az apró államokat egészen Egyiptom határáig.  Százezrével küldte haza a hadifoglyokat.  Nevének rémületes híre messze terjedt.  A kis országok fejedelmei alázatosan siettek eléje hódolatukkal és adójukkal.  Alig fordult Tiglatpilezár kelet felé, Média és Arménia ellen, Damaszkusz és Izrael királyai Judára rontottak.  Juda királya, Ahaz végso kétségbeesésében az asszír királyhoz fordult segítségért.  Tiglatpilezár most újra megjelent Szíriában.  Rezon damaszkuszi királyt megverte, Damaszkuszt és gyönyöru környékét elpusztította, aztán pusztítva vonult végig Izrael városain.  Az arab törzsek közül is sokat legyozött.  Szamzija arab királynotol 30.000 tevét s 20.000 ökröt vett el.  S mikor a királyno, mint “vadszamár nosténye” a sivatagba menekült, utánanyomult “a szomjúság helyére” és szétszórta seregének utolsó maradványait is.  A kis arab törzsek arannyal, ezüsttel, tevékkel és fuszerekkel siettek hódolni a királynak.  Egyiptom határán megállt Tiglatpilezár.

Egy arab törzsre bízta a határ orzését.  Damaszkuszban ünnepélyes hódolatra hívta össze a leigázott országok fejedelmeit s aztán visszafordult Asszíriába.  Tiglatpilezár így leigázta csaknem egész Szíriát és csak Babiloniával volt még dolga.  Végül 732-ben bevonult oda is.  Babiloniában ekkor Kinzir király uralkodott s csak három évi kemény küzdelem után tudott vele végezni.  O maga foglyul esett, országát pedig elpusztították.  Az apróbb államok fejedelmei mind eljöttek Kinzir elfoglalt székvárosába és ott hódoltak Tiglatpilezárnak, aki ezentúl “Szumír és Akkád” királyának is nevezte magát.  Mint Bábel királya születési nevét, a Pulut használta.  Ekkor történt elso ízben, hogy Asszíria királya lett Babiloniának is, amelyet az asszírok az osi vetélykedés ellenére is szent földnek tartottak.  Megkönnyítette Tiglatpilezár dolgát mindenesetre az a körülmény, hogy o maga is babiloni eredetu volt.

IV. Szalmanasszár.  (Kr. e. 726-722.)

Mikor Tiglatpilezár meghalt, közeli rokona IV. Szalmanasszár foglalta el Asszíria trónját és a bábeli királyságot.  Tiglatpilezár hatalmas birodalmat hagyott örökül, amely a Vörös-tengertol és Perzsa-öböltol egészen a kisázsiai Arméniáig és a méd fennsíkig terjedt.  Persze ennek az óriási birodalomnak csak lazán függöttek össze az egyes részei és minduntalan új meg új hadjáratra volt szükség, hogy az asszír uralmat az egész birodalomban biztosítani lehessen.  A következo asszír királyoknak folytonosan száguldozniok kellett óriási birodalmuk egyik végétol a másikig, hogy megtarthassák birodalmukat.  Ha nyugaton hadakoztak, kelet mozdult meg.  Mindig elolrol kellett kezdeni a hódítást.  IV. Szalmanasszár rövid uralkodása alatt szakadatlanul Szíriában volt elfoglalva.  Mikor Tiglatpilezár egy arab törzsre bízta az egyiptomi határ szemmeltartását, jól sejtette, hogy Egyiptom felol hatalmas ellenség fenyegetheti az asszír hatalmat.  Akkor a belso egyenetlenségek politikailag tehetetlenné tették Egyiptomot, de amikor Sabaka egész Egyiptomot a saját jogara alatt egyesítette, csakhamar érezhetové vált Szíriában Egyiptom befolyása és Izrael királya, Hózea, noha Tiglatpilezár mentette meg trónját, megtagadta az adófizetést és Egyiptom támogatását kereste.  Szalmanasszár erre nyomban Hózea ellen vonult.  Hózeát hamarosan kézrekerítette, Szamaria azonban három esztendeig ellenállt.  Mire Szamaria elestének híre megérkezett Asszíriába, Szalmanasszár már halott volt.  Utána új dinasztia foglalta el Asszíria trónját.

A Szárgonidák.  Asszíria virágkora.

Az új dinasztiának megalapítója Agadi osi királyról Szárgon-nak nevezte magát.  Származásáról semmit sem tudunk.  Talán utóda volt a régi asszír királyok nemzetségének.  Talán babiloni eredetu volt.  Csak annyi bizonyos, hogy a trónváltozás gyorsan és békésen ment végbe.  II. Szárgon, aki Kr. e. 722-tol 705-ig uralkodott, az asszír történelemnek egyik leghatalmasabb alakja volt.  Alatta érte el Asszíria legnagyobb hatalmát.  Szamaria meghódítása érett gyümölcsként hullott Szárgon ölébe.  Csaknem 30.000 izraelitát hurcolt el rabságba, áttelepítve oket Mezopotámia és Médország városaiba.  Szárgon maga eloször Babilonia ellen indított háborút, ahol Szalmanasszár halála után Bitjakin királya, Mardukpaliddin foglalta el Bábel trónját.  Szövetségese volt neki Khumbanigász elámi király.  Ezt támadta meg Szárgon, mielott ennek csapatai egyesülhettek volna Mardukpaliddin hadaival.  Diadala azonban nem volt dönto diadal s minthogy Szárgonnak egyelore másfelé akadt dolga, Mardukpaliddin tizenkét esztendeig megmaradhatott Bábel királyának.  Szárgon minden haderejével Szíria ellen fordult, amelynek fejedelmei Egyiptom támogatásával szövetséget kötöttek az asszír uralom lerázására.  De Szárgon az egyiptomi határon véres diadalt aratott a szövetségeseken.  Hannót, az egyik szövetséges királyt elfogta, az országát elpusztította.  Sabaka fáraó is csak nagy nehezen menekült meg az ütközetbol.  De azért Szárgon e diadal ellenére sem gondolhatott arra, hogy Sabakán bosszút álljon, mert a fenyegeto veszedelem északra szólította ot.  Északon Arménia Urza király alatt új erore kapott és fellázította az asszírok ellen a szomszédos kis országok fejedelmeit is.  Végül Média is csatlakozott a szövetséghez.

Szárgon most Arménia és Média ellen fordult s évekig tartó véres harcokban úrrá lett a hatalmas lázadáson.  A lázadó fejedelmek elillantak elole, “mint a madár”.  De Szárgon bünteto karja utólérte és lábai elé kényszerítette oket.  Egyedül a leigázott Médországban 47 méd fejedelem fizetett neki adót.  Egyik hadvezére pedig a lázongó arab törzseket verte le.  Miután így északon és keleten minden csendes lett, csak most, tíz évi véres harc után jutott hozzá végül Szárgon ahhoz, hogy megpróbálja Babiloniát újra meghódítani.  Egy serege megfenyítette az araméus nomád törzseket, Mardukpaliddin szövetségeseit és Szárgon maga egy másik nagy sereg élén ugyanakkor benyomult Babiloniába.  Mardukpaliddin megszökött fovárosából és visszahúzódott szüloföldjére, Bit-Jakinba.  Szárgon bevonult Bábelbe, ahol 709-ben ünnepélyesen Bábel királyává koronáztatta meg magát.  Mardukpaliddint Dur-Jakin falai alatt teljesen megverte, a várost elfoglalta és földig leromboltatta.  Ettol az idotol fogva Szárgon ura volt korlátlanul Babiloniának is.  Szárgon nemcsak nagy hadvezér volt, hanem kiváló államférfi is és elsorendu szervezo talentum.  Hatalmas birodalma részeit szilárd egészbe akarta összefoglalni eros központi kormányzattal.  Hozzá is látott új székhelyének, Dur-Szarrukinunak (Szárgon vára) felépítéséhez, amelynek tervével már régóta foglalkozott.  Az új székhely Ninivétol északra volt, ahol a mai korzabadi romok vannak, Kr. e. 706-ban ünnepélyesen felavatta Szárgon Dur-Szarrukinut, de már a következo évben orgyilkos kéz áldozata lett Asszíriának talán leghatalmasabb uralkodója.

Szenakherib.  (Kr. e. 705-681.)

Szárgon utóda Szenakherib lett.  A nagy asszír birodalomban minden trónváltozás a leigázott népek lázadásával járt együtt.  Szenakherib is általános lázadás közben foglalta el a trónt.  Bábelbe egyik öccsét nevezte ki helytartónak, ezt azonban megölte egy Akizesz nevu ember, akit aztán 30 napi uralom után egy Mardukpaliddin nevu babiloni tett el láb alól.  Talán ugyanaz, aki Bábel királya volt.  Eloször is ez ellen vezetett hadat Szenakherib.  Meg is verte Mardukot, akit az elámi király támogatott.  Az ütközet Kisz mellett volt, Bábel közelében.  A lázadó megmenekült, de Szenakherib bevonult Bábelbe is kinevezte Szumír és Akkád királyává Belibnit, “Bábel sarját, aki mint a kutya nott fel palotájában”.  Azután Mardukpaliddin több szövetségesét kegyetlenül megbüntette, egész csomó falujukat elfoglalta és 200.000 embernél többet rabságba hurcolt Asszíriába.  Majd kelet felé vonult Szenakherib.

Fölkereste hegyeikben a fellázadt hegyi törzseket s jó részüket áttelepítette más helytartóság területére.  Ujabb lázadás megint nyugatra szólította az asszírokat.  Szíria királyai Egyiptomban bizakodva megint szövetkeztek az asszírok ellen.  De az asszír király hadserege gyorsan megjelent ott.  Csak Tíroszt nem bírta bevenni, a többi város megnyitotta elotte kapuit s Altaku mellett legyozte az egyiptomiak seregét is.  A lázadás okozóit kegyetlenül megbüntette s aztán a zendülokkel rokonszenvezo Hiszkia, judeai király ellen fordult.  Egész Judát elpusztította, 45 városát és számos faluját megsarcolta s 200.000 embernél több lakóját elhurcolta Asszíriába.  Hiszkia királyt, mint “madarat a kalitkába” becsukta Jeruzsálembe.  Valószínuleg a dögvész kényszerítette Szenakheribet, hogy álljon el Egyiptom megtámadásától és hagyja abba Jeruzsálem ostromát, amelynek királya mégis adót küldött utána Ninivébe.  A kényszeru visszavonulás ellenére biztosítva volt Szíriában az asszír uralom.  Tíroszt öt évig ostromolták még az asszírok s azután egyezséget kötöttek vele.  Szenakheribnek ez idotol fogva nem volt már mással dolga, csak Babiloniával és Elámmal.  Már a következo évben ott találjuk ot megint Babiloniában, ahol Mardukpaliddin és Szuzub lázadást szítottak, amellyel szemben Szenakherib embere, Belibni gyöngének vagy erélytelennek bizonyult.  Az asszír király megverte Szuzubot.  Mardukpaliddin öccsei és családja Szenakherib kezébe jutottak, míg o maga Nagituba menekült, egy nehezen hozzáférheto lagunás helyre az elámi parton.  Belibnit is elcsapta és helyét saját fia, Asszur-nadin-szumi foglalta el.

De Szenakheribnek nem volt addig nyugta, amíg tudta, hogy engesztelhetetlen ellenfele, az öreg Mardukpaliddin életben van.  Külön expediciót szerelt fel tehát, hogy Mardukpaliddint végképp megsemmisítse.  Szíriai ácsokkal flottát építtetett a Tigrisen és a hajókat megrakta föníciai és görög matrózokkal.  A katalonok és elámiták, akik mindent inkább vártak, mint azt, hogy Szenakherib a tenger felol támadja meg oket, az Euleosz torkolatánál vereséget szenvedtek.  Városaikat lerombolta, lakosaikat elhurcolta a király.  Ez idotol fogva eltunik a történelembol Mardukpaliddin.  Az asszír seregnek csaknem másfél esztendei távollétét azonban arra használta fel Khalluszu elámi király, hogy betörjön Észak-Babiloniába.  Szenakherib fiát, Asszur-nadin-szumit elhurcolta magával foglyul Elámba, miután Bábelben egy babiloni embert, Nargal-muszizibet nevezte ki királynak.  Szenakherib, mihelyt visszatért délrol, nyomban Khaluszu ellen vonult.  Megverte az elámiak segíto csapatait, azután magát Khalluszut is foglyul ejtette.  De tavasszal újra kezdodött a háború és kevés megszakítással három évig tartott.  Kitunt, hogy az elámiak kemény, veszedelmes ellenfelek.  Uj királyuknak Bábel odaadta templomi kincseit is, hogy legyen mibol felfegyvereznie hadait s 691-ben nagy sereggel indultak Szenakherib ellen.  Médországi fejedelmek is csatlakoztak hozzá, továbbá Dél-Babilonia minden fejedelme és sok arab törzs is egyesült vele és Szuzubbal.

A Tigris partján volt a gyilkos ütközet, amely azonban nyilván eldöntetlen maradt, mert mind a két fél magának tulajdonította a gyozelmet.  A szörnyu csata után oly nagy volt a kimerültség, hogy sem az asszírok, sem az elámiak nem csináltak semmit néhány esztendeig.  Csak 689-ben újította meg Szenakherib a támadását, mégpedig ezúttal Bábel ellen, amellyel haragjának teljes súlyát éreztette.  November végefelé rövid ostrom után elfoglalta Bábelt.  Mutizib-Madukot (így nevezte magát Szuzub) elfogta és Asszíriába hurcolta, a nagy lázadó várost pedig elpusztította.  Templomait és palotáit, amelyek otthonai voltak az asszír isteneknek is, kifosztotta, felgyujtatta és földig romboltatta.  A ledöntött templomok romjait Szenakherib dühében a csatornákba dobatta.  Azt akarta, hogy a város teljesen tünjön el a föld színérol.  Az ország élére helytartókat állított.  Babilon elpusztítása fejezte be Szenakherib hadvezéri pályáját.  Uralkodásának végérol csak két jelentéktelenebb hadjáratot ismerünk.  Az egyik az arabok ellen irányult és országuk meghódításával végzodött.  A másik szintén nyugaton folyt le, a Kilikiában elonyomuló görög gyarmatosokat verte meg.  Szenakherib folytonos háborúi mellett is ráért arra, hogy gondját viselje az asszír muvészetnek és építkezései felülmultak mindent, ami e téren o elotte történt birodalmában.  Míg elodei, II. Szalmanasszártól kezdve többnyire Kalakhban székeltek és Szárgon Ninivétol északra építtetett magának új székhelyet, addig Szenakherib foleg Ninive szépítésén fáradozott.  Régi fényébe varázsolta vissza ezt a várost.  Kijavíttatta a rombadolt, beiszaposodott vízvezetékeket, felépíttette a roskadozó palotákat, megújíttatta a muemlékeket.  “Felépíttettem a régi uccákat, kiszélesíttettem a szuk sikátorokat, olyan fényessé tettem az egész várost, mint a Nap” - mondja egy sziklafelirat.  Az o építkezései alkotják ma Ninive foromjait.

Asszarhaddon.  (Kr. e. 681-668.)

Szenakherib tragikus véget ért: két fia, Asszur-szár-usszur és Adarmalik áldozás közben meggyilkolta ot Kr. e. 681-ben.  Valószínuleg azért, mert atyjuk mindenképpen kitüntette az o rovásukra harmadik fiát, Asszarhaddont.  Asszur-szár-usszur el foglalta már a trónt, amikor Asszarhaddon, aki északnyugaton táborozott, a gyilkosság hallatára gyorsan Ninive felé vonult, hogy atyja halálát megbosszúlja.  Khanirabbat táján találkozott a testvérek serege.  Asszarhaddon gyozött, azután elfojtotta Ninivében a zendülést.  Testvérei Arméniába menekültek.  Érdekes leírása maradt ránk Asszarhaddon felvonulásának a birodalom északnyugati határáról Ninivéig.

A leírás a következo: “Megmérgesedtem, mint az oroszlán és tombolt a lelkem.  Hogy atyám házának királyi hatalmát gyakorolhassam és papi méltóságomat elfoglalhassam, fölemeltem kezeimet az istenekhez: Asszurhoz, Szinhez, Samaszhoz, Belhez, Nebóhoz és Nergálhoz, a ninivei Isztárhoz és az arbelai Isztárhoz és ok kegyesen fogadták beszédemet.  Örök kegyességükben leküldték hozzám a bátorító jóslatot: Indulj útnak tehát!  Ne csüggedj, mi veled vonulunk és leverjük ellenségeidet!  Nem vártam egy vagy két napot sem, a katonáim fölött elobb nem tartottam szemlét, nem néztem hátra sem, nem ügyeltem a lovakra, az igás fogatokra, sem a hadiszerekre, nem gyujtöttem eleséget marsutamra, nem féltem Szebet havának (január-február) havától és hidegtol sem a vihar hevességétol, hanem a szirinnuhoz (rablómadárhoz) hasonlatosan, amikor ez szárnyait kiterjeszti, kinyujtottam karjaimat, hogy lesujtsam ellenfeleimet.  Eroltetett, gyors meneteléssel vonultam az úton Ninive felé.  És ekkor Khanirabbat tájékán utamba kerültek az o hatalmas harcosaik és fegyvert rántottak.  De nagy istenektol, az én uraimtól való félelem lesujtotta oket.  Eros küzdelemnek közeledtét észrevették és szembeszálltak velem.  Isztár, a küzdelem, a harc istennoje, aki szereti az én papi méltóságomat, mellettem állott és széttörte az íjaikat.  Hadrendjük, amelyet oly jól állítottak fel, megbomlott és ok valamennyien ezt kiáltották: Ez a mi királyunk!” Asszarhaddon a legrokonszenvesebb az asszír uralkodók között.  Elodeivel ellentétben nem volt benne kegyetlenség a legyozöttek iránt.

Elevenen megnyúzott, élve eltemetett foglyokról, karóbahúzott királyokról, megtizedelt népekrol nincs szó az o háborúiban.  Bizonyos az is, hogy a birodalom, amelynek hatalma Szenakherib alatt némileg megcsorbult, Asszarhaddon alatt, bár ez mindössze csak tizenhárom esztendeig uralkodott, új föllendülésnek indult.  Elso muve az volt, hogy újra felépíttette Bábelt és szentélyeit, amelyeket atyja lerombolt.  Olyan buzgalommal sürgette ezt a munkát, hogy jórészt már 680-ban elkészültek vele.  Az elso tégla letevésénél o maga is komíves ruhát öltött.  Maga Asszarhaddon úgy adja elo ezen elhatározása megvalósítását, hogy önmagát és belso politikáját mindennél jobban jellemzi vele.  Legjellemzobb a felírás bevezetése, amelyben, hogy atyját kegyetlenségéért ne kelljen megfeddenie, az o nevét nem is említi, hanem Bábel pusztulását az istenek haragjának és az Arakhtu folyó áradásának tulajdonítja.  Az érdekes felirat így hangzik: “Asszarhaddon, a világ királya, Asszu földjének királya, Bábel legfobb helytartója, Szumír és Akkád királya, a nagy, a felséges, aki féli Nebó és Merodakh isteneket.  Én elottem, egy korábbi király uralkodása alatt, Szumír és Akkád földjén ellenséges erok, emberek, akik Szuannában (Bábelben) laktak, összefogtak...  kezet emeltek Szag-illa templomára, az istenek palotájára, aranyat, gyöngyöt, drágakövet küldtek Elámba vételár fejében (az onnan kért segítségért).  Megharagudott erre az istenek ura, Merodakh; gyorsan elhatározta, hogy meglátogatja az országot és megsemmisíti lakóit; az Arakhtu csatorna...  mint a vízözön, elragadta magával a várost, lakóházait és templomait és szántóföldhöz tette a várost hasonlatossá.  Az istenek és istennok, akik a városban laktak, felszálltak az égbe; az emberek, akik a városban laktak, kénytelenek voltak szolgaságba menni.  Ahány betubol áll felséges neve (vagyis tizenegy), annyi esztendot rendelt az irgalmas Merodahkius, amíg a szíve megint megnyugodott, tizenegy esztendeig tartó pusztulást és sívárságot rendelt a városra.  Minthogy te, óh Merodakh, engem Asszarhaddont, hogy helyreállítsam a régi állapotokat, kiválasztottál testvéreim közül és megerosítettél...  ellenségeim összességét, mint az özönvíz leverted és minden ellenfeleimet megsemmisítetted...  hogy felséges istenséged szívét negnyugtassam és kedélyedet csillapítsam, megajándékoztál engem a pásztori tiszteséggel Asszur fölött...ennélfogva királyságom elején, uralkodásom elso esztendejében, mikor hatalmasan a királyság trónjára telepedtem...  hozzáláttam ahhoz a munkához...  Samasz...  Merodakh, a nagy bíró, az istenek, az én uraim munkájához...  hogy Bábelt megint életre hívjam, Szag-illa templomát megujítsam...  elhívtam tehát minden mesteremberemet és Karduniasz népét és valamennyinek kalapácsot és vakolólapátot adtam a kezébe; jó olajjal, mézzel, vajjal, borral és musttal...  dúsan elláttam oket.  Magam is kudurut (az építoemberek fejdíszét) viseltem a fejemen; elefántcsonttal, uszhufával, urkarinufával, pálmafával...  bevonattam a téglákat.  Szag-illa templomát, az isteneknek ezt a palotáját és a többi templomot, Bábelt, a jog városát, Imgur-Belt, falait és Nimit-Belt falait, tövétol hegyéig újra építtettem, megnagyobbíttattam, magasabbra csináltattam és hatalmasan felemeltettem.  A nagy istenek szobrait megújítattam, szentélyeikbe örökre beköltöztettem oket, eltörölt tiszteletüket visszaállítottam.  Bábelnek ama fiait pedig, akik a szolgaságba mentek s akiknek iga és bilincs lett a részük, összehívattam és újra a babilonokhoz számítottam oket és újra megerosítettem jogi állapotukat.” Asszarhaddon uralkodása általában sokkal békésebb volt, mint elodeié.  Az elso kilenc esztendoben csak olyan háborúi voltak, amelyekkel zendüléseket fojtott el vagy a határokat biztosította.  Uralkodásának a legelején fellázadt Babiloniában Mardukpaliddinek a fia.  De Asszarhaddon hamarosan végzett vele.  A lázadó Elámba menekült, de kiszolgáltatták és Asszarhaddon kivégeztette.  Utóda öccse, Maid-Marduk lett, aki az asszír király lábai elé vetette magát.  Éppily könnyen legyozte késobb Asszarhaddon a dél-babiloniai Bit-Dakkuri fejedelmet, aki szintén fellázadt és a gambuluk araméus törzsét, amely az elámi határ mocsaras vidékein lakott.  Kelet felé is kiterjesztette Asszíria hatalmát.

Meghódította Médországnak olyan részeit is, ahová az elobbi királyok sosem léptek be.  A nyugaton csak Fönícia és néhány arab törzs mert ellentállni.  De sikertelenül, mert Asszarhaddon fejét vétette a lázadóknak.  Szidont elfoglalta és leromboltatta.  Helyébe új várost építtetett, Asszarhaddon városát, amelyet keletrol való lakosokkal népesített be s az új várost asszír helytartó alá rendelte.  Megszilárdította ugyanekkor az arabok fölött való uralmát is.  Egyiptomot, amelyet már Szenakherib meg akart támadni, akit csak a dögvész térített el tervétol, Asszarhaddon hódította meg.  Már 674-ben és 673-ban átkelt Egyiptom határán.  A dönto lépést azonban csak 670-ben tette meg.  Tírosz ura Egyiptomban bizakodva, megint megtagadta az engedelmességet.  Asszarhaddon erre fölkerekedett Ninivébol, körülzárta Tíroszt, de csapatainak csak egy részét hagyta ott s o maga foseregével nyomban továbbvonult Egyiptom ellen.  A sivatag arabjainak segítségével, akik tevéket bocsátottak rendelkezésére, szerencsésen átvonult a veszedelmes sivatagon.  Az egyiptomiakat három csatában megverte, Memfiszt elfoglalta 670 júliusában és Thébéig nyomult.  Az egyiptomi kiskirályok, akik között Szaisz és Memfisz ura, Nekho volt a leghatalmasabb, Asszíria vazallusaivá lettek.

Asszarhaddon pedig ettol az idotol fogva így nevezte magát: “Asszíria és Babilonia királya, Egyiptom és Etiópia királyainak királya.” Asszarhaddon is óriási építkezéseket végeztetett.  Bábel újjáépítésének óriási munkájáról már megemlékeztünk.  Atyja ninivei palotáját megnagyobbíttatta és rendkívüli pompával ékesíttette.  A nyugat tizenkét királya, köztük Juda királya és Ciprus nyolc városi királya szolgáltatta hozzá az anyagot.

Asszurbanipál.  (Kr. e. 668-626.)

Asszarhaddon halála után akadálytalanul lépett trónra fia, Asszurbanipal, akit a görögök Szardanapalnak neveztek és negyven esztendovel tovább uralkodott.  Bábelben, valószínuleg Asszarhaddon rendelkezése folytán, Asszurbanipál fosége alatt mostohatestvére, Samasz-szumukin lett az uralkodó.  Az ethiopiai Taharka, aki vissza akarta állítani a fáraók régi hatalmát, azt hitte, hogy a trónváltozás alkalmát felhasználhatja Egyiptom visszaszerzésére és megszállta Thébét és Memfiszt.  De Asszurbanipál nyomban sereget küldött Egyiptomba, amely Taharkát megverte, aki Thébét sem tarthatta meg (667-ben).  Az Egyiptomi fejedelmek zendülését, valamint Taharka utódának, Tanutamonnak támadását könnyuszerrel elintézte az asszír király, úgyhogy az egyiptomi kiskirályok körülbelül tíz esztendeig maradtak asszír fenhatóság alatt.

Egyébként is hatalma tetopontján állt Asszíria ebben az idoben.  Asszurbanipálban, az utolsó nagy asszír királyban egyesült elodeinek minden erénye és bune.  Alatta a birodalom szertelenül nagy lett, de a meghódított területek megtartása szinte lehetetlenné vált.  Az asszír katonák bátorság dolgában vetekedtek oseikkel, de az örökös harcok lassan megemésztették a faj hatalmas, osi erejét.  Uralkodása elso éveiben Asszurbanipál levert keleten és nyugaton minden lázadást, de egész uralkodása folytonos harc volt.  Alig fejezte be Elámmal elso súlyos háborúját, Babilonia lázadt fel ellene az elámiakkal szövetkezve.  Samasz-zumukin, Asszurbanipál öccse, aki bátyja fohatósága alatt Babilonia királya volt, függetlenségre törekedett.  És Ummanigasz elámi király, bárha asszírok segítségével jutott trónra, szintén nem akart Asszíria vazallusa maradni.  Igy aztán veszedelmes szövetség támadt Asszíria ellen.  A babiloniaiakhoz csatlakoztak az összes szomszédos apróbb államok is.  A fölkelok fellázították az arab törzseket is, sot Egyiptommal is érintkezést kerestek.  Komoly veszedelem fenyegette Asszíriát.  Mialatt a Szíriában táborozó helyorségek az arabok ellen küzdöttek és visszakergették oket a sivatagba, a fosereg Babilonia ellen vonult.  Asszurbanipálnak kedvezett a szerencse.  Éppen ekkor nagy belso zavarok törtek ki Elámban, Babiloniában pedig éhinség támadt.  Végül három esztendei harc után Asszurbanipál leigázta Babilont.  Samasz-zumukin csapatai vereséget szenvedtek.  Bábelt bekerítették az asszírok és elzárták a világtól, segítséget sehonnan nem lehetett várnia.

A szerencsétlen Samasz-zumukin, aki jól tudta, milyen gyötrelmek várnak rá, ha bátyja kezébe jut, egy csapat hu emberével együtt önként máglyahalált halt.  Híveit kegyetlenül megbüntették, a legtöbbjét megkínozták és megölték.  A babiloni királyi trónt ezután maga Asszurbanipál foglalta el, családi neve: Kandalanu alatt.  Most került Elámra.  Itt véres trónvillongások után, amelyekben két király vérzett el, Umman-aldasz lett Elám királya, aki kereken visszautasította Asszurbanipál büszke felszólítását, hogy hódoljon meg elotte.  Most megint benyomultak az asszírok a belso viszályoktól elgyöngült Elámba.  Elfoglalták minden nagyobb városát s végül a fovárosát, Szúzát is.  Töméntelen zsákmány jutott a gyozok kezébe, közte a pénz is, amit különbözo babiloni uralkodók és végül maga Samasz-zumukin is fizettek az elámi segítségért.  Miután kifosztották, földig le is rombolták az asszírok Szúzát és a többi városokat, Umman-aldasz visszatért a hegyek közül és kegyelemre meghódolt.  Nabubelszumi pedig, Mardukpaliddin unokája, aki szellemi mozgatója volt ezeknek a veszedelmes lázadásoknak, elmenekült ugyan, de elvesztette minden reményét s fegyverhordozó apródjával kölcsönösen átszúrták egymást.  Holttestüket kiadták az asszír király követének.  Asszurbanipál ellenfelének holttestét a szemétdombra dobatta, besózott, kikészített fejét pedig a ninivei királyi kert egyik fájára akasztatta.  A szerencsétlen Umman-aldaszt egyébként késobb még egyszer elkergették, mégpedig a saját alattvalói.

A hegyekbe menekült, de Asszurbanipál elohozatta és Ninivében a két régebbi elámi királlyal és egy arab fejedelemmel együtt Isztár istenasszony diadalszekere elé fogatta.  Igy végzodött az Elámmal vívott évszázados harc.  Asszurbanipál nem is vezetett többé hadat Elámba.  Végso megsemmisítését rábízhatta magára az elámi népre, amely szakadatlanul belso viszálykodásban szaggatta önön testét.  Mindezen harcokból tehát Asszíria hatalma lényegében csorbíttatlanul került ki.  Egyiptom ugyan, mialatt Asszurbanipál keleten harcolt, elszakadt az asszíroktól, de az asszír birodalom Kr. e. 640-ben éppen akkora volt még, mint a nagy Szárgon birodalma.  Csak az arab törzsek lázongtak még.  Szövetkezve egymással betörtek Szíriába.  Az asszír sereg azonban nehéz marssal keresztül nyomult a szíriai sivatagon és teljesen leverte oket.  Nyájaikat elrabolták s oly nagy számban zsákmányoltak tolük lovakat és tevéket, hogy “mint az apró marhát szétosztogatták a zsákmányt Asszur népei között s egész Asszíriában fél ezüst szekelért lehetett a piacon egy tevét vásárolni, a parasztok pedig egy csekélyke gabonáért tevéket és rabszolgákat cserélhettek be.” A beduinok maradványa kénytelen volt meghódolni, mert az asszírok megszállták a kútjaikat.

Natiut, aki a beduinokat vezette, Asszurbanipál elfogta s miután a három elámi királlyal az istenno diadalszekere elé fogatta, megcsonkította, a szemeit kiszúratta, kutyaláncra köttette és ketrecbe csukatta.  Visszafelé vonulva megbüntettek az asszírok két föníciai várost, mivel megtagadták az adójuk fizetését.  Belsoleg azonban nagyon megváltozott már Asszurbanipál Asszíriája.  Ennek a királynak az ereiben nem annyira a dicsoségvágy lobogott már, hanem a zsarnoki kegyetlenség, ami különben sötét árnyékként vonul át Asszíria egész területén.  Uralkodásának végefelé, mialatt hadvezérei egyre-másra aratták számára a messzeségben a diadalokat, o maga Ninivében élvezte az élet örömeit.  A hadvezérek hostetteit azonban följegyzéseiben saját magának tulajdonította s a legyozött ellenséggel azzal a rafinált kegyetlenséggel bánt, amely az elpuhult zsarnokokat jellemzi.  Érdeklodése az élvezeten kívül a vadászatra irányult csak, mégpedig kétféle vadászatra.  Háreme számára szebbnél-szebb noket gyujtött s a legyozött királyok leányainak nevét is feljegyeztette évkönyveibe.  Van azonban egy nagy érdeme is ennek a királynak.  Palotájában hatalmas könyvtárat halmozott össze s ezzel megbecsülhetetlen szolgálatokat tett az asszírok multját kutató tudósoknak.  Neki köszönhetjük az ó-babiloni irodalmi muvek megmaradását, az osi szumír varázsigéket éppúgy, mint a késobbi akkadi zsolozsmákat és himnuszokat.  Neki köszönhetjük azt is, hogy ezeket el tudjuk olvasni, mert mindenütt csatoltatta az eredeti szöveghez sorok között a szemita-babiloni fordítást is.  Összegyujtötte a szemita nyelvu osi legendákat és eposzokat, az osi okiratokat, a történeti feliratokat, a kronológikus listákat, naptárakat, csillagászati és csillagjóslati szövegeket.  Elmondhatjuk, hogy 1850 óta, amikor a Layard a kujundzsiki romok két szobájában ráakadt Asszurbanipál könyvtárának maradványaira, a magasra felhalmozott ezernyi meg ezernyi szürke és sárga agyagtáblácskákra, azóta az asszírok rombadolt világa újra feltámadt hamvaiból szemünk elott.

Az asszír birodalom végnapjai.

Asszurbanipál halála után húsz év mulva az óriási birodalom összeroppant.  Belso bajok mellet külso hatalmak is siettették a birodalom bukását.  Az asszír birodalomnak ebbol a korából kevés adat maradt csak ránk.  Még az utolsó királyok neveit sem tudjuk biztosan.  Asszurbanipál utóda 626-ban fia lett, ezt azonban még abban az esztendoben megbuktatta öccse, Asszur-itil-ilani.  Ez mikor megtudta, hogy egy roppant nagy sereg közeledik a tenger felol, mint a sáskák hada, Nabopolasszárt küldte Bábelbe, hogy verje vissza az ellenséget.  Ez azonban fellázadt ellene és Babilonia királyává kiáltatta ki magát.

Igy tehát Asszurbanipál halála után az elso esztendoben elveszett Babilonia.  Aztán egyik csapás a másikat érte.  A következo esztendoben betörtek a médek Szíriába, akik idoközben - talán már Asszurbanipál és Elám háborúi alatt - felszabadultak.  Nem sokkal ezután - talán kapcsolatban ezzel az eseménnyel - következett be a szkithák betörése.  Ez olyanforma népvihar volt, mit a hunoké vagy a mongoloké.  Mint a szélvész, úgy rontottak be Irán felol a nyugati kultúrországokba, egyelore az egyiptom-palesztinai határig nyomulva, Pszammetikh csak ajándékokkal és könyörgéssel tudta megakadályozni - így írja Herodotosz, - hogy Egyiptomba magába is be ne törjenek.  Számtalanon jöttek, mint a felho, elborították a földet, lovasok és íjasok, akiknek “tegezük olyan volt, mint a nyitott sír”.  Pajzsos sisakos és kardos férfiak; hatalmas nép, amelynek nyelvét senki sem értette meg.  Országokat megsemmisítve, gyilkolva és gyujtogatva rontottak elore a szkithák és velük sok más nép.  Folyton új meg új tömegek özönlöttek be keletrol.  A médek, úgy látszik, részben összejátszottak velük és Asszíria ellen bujtogatták oket.  Hatalmas népmozgalom volt ez, amelynek eredménye a méd birodalom megalapítása lett.  A szkitha veszedelem körülbelül másfél évtizedig tartott, de egy csapásra megváltoztatta az egész ázsiai világ képét.  Asszíriát a barbár hordák beözönlése szíven találta.  Mikor a szkitha roham elviharzott, Asszíriának nem volt többé ereje rá, hogy az elpusztított tartományokat megint megszállja.  Igy aztán elkövetkezett a vég.  A babiloni Nebopolasszár és a méd Kiaxáresz dönto csapásra szövetkeztek Asszíria ellen.  A küzdelem részleteit nem ismerjük.

Csak azt tudjuk, hogy Ninivét két esztendeig ostromolták és Szarakusz, az utolsó asszír király palotája lángjai között lelte halálát Kr. e. 606-ban.  Ninivét, valamint a szomszéd Kalakhot és Asszurt teljesen lerombolták, büszke palotáikból csak füstölgo romhalmazok maradtak.  Szörnyu ítéletet tartottak a gyoztesek és kitört az egész rémes gyulölet, amely évszázadok alatt meggyülemlett a nagy asszír birodalom, a kegyetlen elnyomók ellen.  A leigázott tartományok sorban fellázadtak s Asszíriának nem maradt meg semmi abból sem, amit a barbár betörés meghagyott.  Példátlan katasztrófa volt ez a világtörténelemben.  Nemcsak a még nem rég büszke és hatalmas birodalom semmisült meg, hanem kiírtották a föld színérol az egész népet is, mégpedig oly alaposan, hogy emlékezetük sem maradt fenn.  Mikor kétszáz esztendo mulva Xenofon a maga tízezer emberével Ninive és Kalakh romjai mellett elvonult, azt mesélték neki, hogy ezek méd városok romjai, amelyeket a perzsák pusztítottak el.  És Nagy Sándor, mikor az utolsó dönto csatát vívta a perzsák ellen, nem is sejtette, hogy közvetlen közelében ott vannak Ninosz városának a romjai.

Csak napjainkban fedezték fel újra a régi Asszíriát, mint elsüllyedt világrészt az idok óceánjában.

Az asszírok kultúrája.

Az asszírok egész kultúrájukat, a vallást, az írást és az egész állami életet is a babiloniaiaktól vették át.  Harcias nép volt az asszír, de teljesen híjával a szellemi termékenységnek.  Az átvett dolgokhoz nagyon keveset tettek hozzá magukéból.

Vallásuk.

Vallásuk csak annyiban különbözött a babilonitól, hogy az istenrendszer élére Asszurt helyezték nemzeti isten gyanánt.  Az o képmása ékesítette a hadijelvényeket, az o nevében vonultak háborúba.  Egyébként ugyanazokat az isteneket tisztelték, mint a babiloniak s ezért Bábelt mindig szent városnak is tartották, isteneik szülovárosának.  Az asszírok istentiszteletérol éppoly keveset tudunk, mint a babiloniakéról.  Csak annyit tudunk, hogy áldozatokat mutattak be isteneiknek, italáldozatokat is, mert ezt gyakran látjuk a dombormuveiken.  Bizonyos ünnepeken valószínuleg körmeneteket is rendeztek az istenek tiszteletére.  Továbbá megvolt náluk az a szokás is, hogy a lányok Belit vagy Isztár (Ninive foistennoje) tiszteletére feláldozták szuzességüket.

Államélet és hadügy.

Az állam élén a király állt, aki korlátlan uralkodó volt.  Az önkényuralom sokkal kifejezettebb volt Asszíriában, mint Kínában, Indiában vagy Egyiptomban, ahol a királyokat megváltoztathatatlan törvények és szertartások korlátozták.  De míg az egyiptomi király maga is isten volt, az asszír király csak az istenség legfobb szolgájának tekintette magát s amit tett, azt az istenség megbízásából tette.  A király öltözete hosszú, lábig éro, drága himzésu, szegélyes ruha volt.  A fején pompás mitrát (süveget) hordott, karjain és bokáin drága karikákat s oldalán muvészi díszu kardot és tort.  Mikor a trónon ült, hosszú ruhás eunukhok tartották feje fölé a királyi napernyot s a kezében kehely volt.  Legalább a muemlékek így ábrázolják oket.  A közigazgatásból jóformán csak annyit tudunk, hogy a legfobb hivatalnokok, a fovezér, a palota kapitánya, a tartományi helytartók és a többiek sorban meghatározott esztendoben hivataloskodtak, s ezt az évet róluk nevezték el.  Az év elnevezésének ez a szokása osrégi szokás volt az asszíroknál.  A birodalom adófizeto országokra oszlott fel, ahol a belföldi királyok megmaradtak uralkodókul, csak az évi adót kellett pontosan beszolgáltatniok.  Ezeken az országokon kívül volt az “Asszur földjéhez csatolt” terület, amelyet helytartók igazgattak.  Az újonan elfoglalt területeket vagy valamelyik szomszédos helytartóságba osztották be, vagy külön helytartó alá rendelték.

Szárgon, a nagy szervezo arra törekedett, hogy mennél több területet közvetlenül az asszíriai közigazgatás alá rendeljen.  A király nagy kísérettel vonult a háborúba, csupa pompa környezte.  A hadsereg hadiszerekbol, lovasokból és gyalogosokból állott.  A király és az elokelok hadiszekereken harcoltak.  Hadiszekerük olyan volt mint az egyiptomiaké: hátul nyitott, kétkereku s el volt látva egész készlet tegezzel és nyíllal.  A szekeret két ló húzta, ezek mellett volt egy tartalék ló is.  A szekéren hárman voltak: a kocsis, az íjazó és a pajzshordozó.  Az íjas páncélinget viselt, a karja csupasz volt.  A kitüno paripákon ülo lovasok íjat vagy hosszú dárdát használtak.  A gyalogság nehéz fegyverzetuekre, íjasokra és parittyásokra tagozódott.  A nehéz fegyverzetuek kúpalakú vassisakot viseltek.  Lándzsájuk volt, rövid kardjuk, torük és kerek vagy tojásdad pajzsuk.  Várostromnál nagyobb pajzsuk volt, amely elfödte az egész embert.  A gyalogos íjasok mellett többnyire külön pajzshordók voltak, hogy födözzék az íjasokat.  A királyoknak a háború volt a fofoglalkozásuk.  A legtöbb király szakadatlanul a csatamezon töltötte az életét.  Az asszír szobormuveken ennélfogva többnyire háborúból vett jelenetek vannak megörökítve.  Ezekbol látjuk, hogyan harcoltak az asszírok, hogyan jártak el várostrom közben és milyen ostromlószereket használtak.  Három sorban nyomultak elore.  A két elso sorban lándzsások voltak, a harmadik sorban íjázók.  Mikor az utóbbiak loni akartak, az elso sor letérdelt és a második sor leguggolt.  Ostromoknál eloször is arra törekedtek, hogy utat készítsenek a falhoz a mozgó tornyok, a faltörokosok számára.  Ha az ostromlott hely magaslaton volt (rendszerint így volt), akkor a fal tövéig holmi bástyafalat emeltek.  Mialatt a faltöro szerszámokat elohozták, vagy folyt az ostrom, az íjazók szakadatlanul lövöldöztek a falra, hogy a védelmezoket távol tartsák a falaktól.  A vár védelmezoi persze rajta voltak, hogy az ostromló gépeket szétrombolják.  Nagy köveket hajigáltak le rájuk vagy felgyujtani próbálták azokat.  Aknákat is használtak.  Az ostromhoz széles létráik voltak, amelyeknek fokain egyszerre több harcos elfért egymás mellett.

Kereskedelem és forgalom.

Az asszírok ipara és kereskedelme fejlett volt már a legrégibb idokben.  Sírjaikban, amelyek némelyike Kr. e. a 3000-ik évbol való, találtak arany, bronz és vastárgyakat.  A vasból durva ékszerféléket készítettek, valószínuleg azért, mert ritkább volt az aranynál, nehezen tudták a vasat az ércekbol kiválasztani.  Mint az asszír szobrászmunkákból látjuk, járatosak voltak az asszírok mindenféle mesterségben.  Lakásaik kényelmesen voltak berendezve.  Ércbol vagy fából való asztalaikat és egyéb bútordarabjaikat gyakran elefántcsonttal rakták be.  Az arany és ezüstékszereket ízlésesen dolgozták ki és a híres babiloniai kometszés muvészetét ápolták Asszíriában is.  Virágzó iparág volt a gyapjú és vászonszövés.  Drága, sokszínu szonyegeket, ruhákat és takarókat szottek.

A kék posztóféléket, hímzéseket és gyapotszöveteket nagyon szerették vásárolni tolük az idegenek.  A babiloniai köpönyegek híresek voltak Szíriában és Föníciában is.  Szorgalmas kereskedok voltak.  Összeköttetéseiket Indiával, Arábiával, Egyiptommal és Szíriával évszázadokon keresztül ápolták és fejlesztették.  Maguk az asszír királyok is buzgó támogatói voltak a kereskedelemnek.  Nem egyszer háborúskodtak egy-egy kereskedelmi út birtokáért vagy biztosításáért.  Ninive és Babilon nagy gyujtohelyei voltak mindenfajta árúnak.  Mindkét városban rendkívül sok volt a kereskedo.  A nyerstermékeket többnyire az araboktól kapták.  Ezek szállítottak nekik boröket gyapjút és marhát.  Arméniából fát úsztattak le tutajokon az Eufráteszen, mert itt nem igen volt fa éppúgy, mint Egyiptomban.  Olajat és bort Szíriából szállítottak.  Dél-Arábiából és Indiából pedig pompás illatszereket szereztek.  Ezeket Babilonban nagyon szerették.  Az úgynevezett királypomádét például huszonöt különbözo illatos alkatrészbol állították össze.  De aranyat és drágaköveket is kaptak Arábiából.  A híres “bábeli kék követ” pedig Baktriából szerezték be.  A selyemszöveteket és a nyers selymet India szállította nekik, ami arra vall, hogy az asszírok Indián keresztül összeköttetésben voltak Kínával is.  Föníciával igen élénk volt a forgalom.  Bizonyítja ezt az is, hogy Föníciában és Szíria legnagyobb részében a babiloniai súlyokat és mértékeket fogadták el, amelyeket késobb Görögország is meghonosított.  A babiloniai mínát, mint pénzméro súlyegységet ismerték már a hinduk is.  A babiloni nehéz talentum súlya 60,6 kilogramm volt.

Ennek hatvanad része volt a mína, amely ennélfogva valamivel nehezebb volt, mint a mai kilogramm.  A könnyu talentum 30,3 kilogramm súlyú volt, vagyis ugyanannyi, mint egy babiloniai köbláb víz.  Ezek árúsúlyok voltak.  Az ezüstöt és az aranyat, más mértékkel mérték.  Arany és ezüstkorongokkal fizettek vagy karikákkal a kis arany és ezüstlemezekkel, amelyek közül a legkisebbnek szekel volt a neve.  A szekel volt az a súly, amellyel a pénzt mérték és számították.  A szekel a nehéz mínának egy hatvanadrésze volt A nehéz talentum 3600 szekel volt, de ez a szám kényelmetlen volt, úgyhogy a kereskedok 3000 szekelnek számítottak egy talentum ezüstöt vagy aranyat.  Ennélfogva az arany vagy ezüsttalentum súlya 50,5 kilogramm volt, a mina pedig 840 gramm.  A föníciaiak nemcsak ezeket a súlyokat hozták forgalomba az egész világon, hanem a babiloniai hosszmértéket is.

Családi élet.

Az asszírok és babiloniak családi és társas életérol nem tudunk annyit, mint az egyiptomiakéról, mert az asszír-babiloniai szobrászmunkák többnyire csak állami és hadi cselekményeket ábrázolnak.  Ezek úgyszólván a királyok kobe írott krónikái.  De azért tudjuk, hogy az asszírok, legalább is a gazdagok, nagyon dúskáló életet éltek.  Babiloniában talán egy kissé finomultabb volt az élet, mint Asszíriában.  Egész sereg rabszolgájuk volt, részben hadifoglyok, akikkel, legalább Babiloniában szeliden bántak.  A szobák belso berendezése éppenséggel nem hasonlított a mai keleti szobák berendezéseihez.  Az asszírok székeken ültek és asztalok mellett ettek.  Voltak már bronz villáik is, amelyekbol egynéhányat megtaláltak.  A jobbrendbéliek sokat adtak az öltözködésre és saját személyük cicomázására.  Hosszú, tarka ruháikba, különösen elol a mellen mindenféle figurák, sot egész vadászatok vagy más jelenetek voltak hímezve.  Karjaikat drága karkötokkel díszítették, amelyekre rendszerint bika, kos vagy oroszlánfejeket véstek.  A fülükben függoket viseltek.  Ujjaikon azonban sohasem hordtak gyurut.  A hajuk középen ketté volt választva és fülük megett fürtökbe szedve lelógott a vállukra.  Szép fejköto tartotta össze a fürtöket, amelynek széle lelógott a hátukra.  A szakállukra nagy gondot fordítottak.  Ha a szakáll színe nem volt szép, befestették éppúgy mint a szemöldököt.  Az elokelok fofoglalkozása a háború mellett a vadászat volt, amelyet az asszírok szenvedélyesen szerettek.  A vadászat egyben jó gyakorlat és iskola volt a háborúra, mert vadászataik rendszerint veszedelmes harcok voltak oroszlánokkal és vadbivalyokkal.

Muvészet és tudomány.

Az asszírok a hadifoglyok nagy seregeit és a hazájukból fogságba hurcolt törzseket használták fel az építkezési munkákra.  Ha lett volna olyan tartós építoanyaguk, mint amilyen volt az egyiptomiaknak, akkor építkezéseik minden pusztulás mellett is talán éppúgy vagy még jobban ámulatba ejtenék a világot, mint Egyiptom pirámisai és templomromjai.  De oly nagy volt az asszírok függése a babiloniai kultúrától s annyira képtelenek voltak csak egy lépéssel is tovább menni mestereiknél, hogy megmaradtak a cserép és téglaépítkezéseknél, ami Babiloniában kényszeruség volt, bár Asszíriában könnyen lehetett volna követ használni az építkezésekhez.  Az ó-babiloniai teraszos templomot meghonosították Asszíriában is.  De míg Babiloniában túlnyomó volt a templomépítkezés, Asszíriában sokkal több gondot fordítottak a paloták építésére és felcifrázására.  Az alap téglából vagy törmelékkobol volt, amelyet kívülrol faragott ko zárt körül.  Az alapnak ez a gyarlósága volt oka annak, hogy olyan gyakran kellett az épületeket restaurálniok.  A falak téglából épültek és aszfalttal voltak vakolva.  Használtak napon szárított agyagot is szalmával keverve.  Azokat a termeket, amelyeknek nagyobb jelentoséget tulajdonítottak, mészkovel vagy alabástromlemezekkel borították, amelyek tele voltak muvészi dombormuvekkel.

Egyébként az anyag szegényességét színes takaróval burkolták, amelyet vagy csak a felületre (mészburkolatra) festettek rá, vagy pedig a zománcozott cserepeket mozaikszeru festményekké illesztették össze a falon.  A padlózat többnyire napon szárított téglákból volt, néha meg cifrázott kolapokból volt összerakva.  A csarnokok és termek hosszúk és keskenyek voltak, mert nem építettek boltíveket s az oszlopokat sem ismerték.  A mennyezetet az oldalfalakra rakott gerendákból készítették s ennélfogva nagyon széles termeket nem csinálhattak.  A paloták mennyezetének faburkolata dúsan ki volt rakva elefántcsonttal.  Az ilyen asszír paloták termeiben ünnepélyes félhomály volt, minthogy ablakokat nem használtak s a világosság csak az ajtókon és a mennyezet nyílásain szurodött be.  A nagy bejárások elott, mintegy orszemek gyanánt, egy darab mészkotömbbol faragottan óriási oroszlánok vagy emberfeju szárnyas bikák (Nergál szobrai) álltak, a termek elott más nagy istenalakok.  A nagy szobrok mellett kisebb épületek, templomok számára könnyebb stílusban is dolgoztak, mégpedig rendesen fából.  Faoszlopokat is használtak.  Oszlopstílusuk behatolt Kis-Ázsiába is, ahol megismerkedtek vele a görögök.  És ebbol fejlodött ki a jón stílus.  A magánházak valószínuen nagyon egyszeruek voltak.  Kiválóan fejlett volt a csatornaépítésük.  Az építészetnek ezt az ágát a közszükséglet kényszere már a régi Babiloniában igen nagy tökéletességre fejlesztette.  A késobbi századokban még jobban tökéletesedett ez a muvészet.  Az asszír királyok is nagyszeru csatornákat építtettek.  Minthogy az erodítések falai téglából voltak, a falakba úgy akartak erot önteni, hogy rengeteg vastagra rakták oket.

Festészet a mai értelemben nem volt az asszíroknál.  A színeket az építészet szolgálatában használták, hogy a nagy falmezok egyhangúságát elevenné tegyék.  Legtöbbnyire a kék és a sárga színt használták.  A kék szolgáltatta az alapot, amelybol az alakok sárgán emelkedtek ki.  Egyes részleteket fekete vagy fehér színnel jeleztek.  A piros színt csak egynémelyik díszítménynél használták, a zöldet pedig csaknem soha.  A muvésznek tehát csak öt-hat szín állt a rendelkezésére.  A festészet tisztára dekoratív jellegu maradt.  A díszítoelem volt benne túlsúlyban.  Még a szerves világ ábrázolásában is megorizték ezt a jelleget.  Egy frízen pl.  kék bikát látunk.  Az asszírok szobrászmunkái sokkal természetesebbek, mint az egyiptomi szobrok, bárha az anyaguk és a kidolgozás finomsága sokkal alsóbbrendu, mint az egyiptomiaké.  A ránk maradt szobrok hiányosan vannak kidolgozva.  Az izomzat és a hajzat kezelése túlzott és sablónos.  Jellemzi az asszír szobrokat az állati és emberi test keverése.  Ennek magyarázatát valószínuleg a régi babilóni mondákban találjuk meg.  Nagyon fejlett volt náluk a dombormu-faragás.  A számos vadászati jelenetben, amely megmaradt, feltüno az állatok kitüno ábrázolása.  A régebbi lapos dombormuveknek nincs hátterük.  Szenakherib óta ez megváltozik.  Az o idejében lett szokássá, hogy az egyes jeleneteket ábrázoló dombormuveken azt a vidéket is megmintázták, amelyen a jelenet lejátszódott.  Ennélfogva nemcsak alakokat látunk rajtuk, hanem hegyeket, fákat, folyókat, utakat is.

A különbözo fákat, állatokat, madarakat, halakat a vízben nagy gonddal és aprólékosan kidolgozták.  Perspektíváról persze szó sincsen a dombormuveken.  A természethuségre való törekvést látjuk azokon a dombormuveken is, amelyek egyrészt Szenakherib, másrészt a nép mindennapi életébol való jeleneteket ábrázolnak.  Látjuk a szolgák csapatát, amely ételt szolgál föl a királynak és tisztán látható a feltálalt vadhús és gyümölcs is.  Zavarólag hat ránk az asszír szobormuveken az, hogy többnyire azokat a szörnyuségeket találjuk rajtuk feldolgozva, amelyekrol a királyok évkönyvei regélnek dicsekedve.  Többször említettük már, hogy az asszírokat rémes kegyetlenségük úgyszólván a népek ostorává avatta.  A királyok harcosaikkal egyetemben abban gyönyörködtek, hogy a legyozött ellenséget válogatott kínzásokkal halálra gyötörték.  Palotáik falait is efféle képekkel díszítették.  A dombormuveken nem ritkán ott látjuk a királyt magát is, amint valamelyik fogolynak kiszúrja a szemét, miközben a fogoly fejét az ajkán áthúzott gyurunél fogva tartja, hogy a szerencsétlen ne mozgathassa.  Egy másik dombormu egy írnokot ábrázol, amint feljegyzi egy agyagtáblácskára a lehullott fejek számát.  Az asszír irodalomról nagyon keveset tudunk.  Nem maradt ránk egyéb, mint néhány földrajzi jegyzék, amelyekben a szomszédos országok hegyei, falvai vannak felsorolva és néhány idorendi összeállítás.

Ugy látszik, nem is igen volt más irodalmuk, csak a babiloniai irodalom másolása.  Önálló munkának csak a nagy történeti emlékek, az asszír királyok részletes felírásai tekinthetok.  Ami azonban ezeket illeti, már I. Tiglatpilezár nagy felirata megteremti a feliratok sablónos fordulatait, amelyeket egyik király mindig átvett a másiktól.  Az asszírok történelmi jelentosége abban állt, hogy a népeket pusztítva az ókor keleti népei között érintkezést is teremtettek és elterjesztették közöttük a babilóni kultúrát.  Számos hadjáratuk gyümölcsét csak késobbi utódaik és örököseik, a perzsák élvezhették.