Kis-Ázsia országai.

Kis-Ázsia 1100 kilométer hosszú és 600 kilométer széles félsziget.  A területe tehát több mint 600.000 négyzetkilométer.  Hegyláncok szegik körül és barázdálják keresztül-kasul.  Három tenger veszi körül: a Földközi-tenger, az Égei-tenger és a Fekete-tenger.  Kis-Ázsia egész sereg államra oszlott, amelyeket a bennük lakó néprõl neveztek el.  A tengerparton terült el Föníciához legközelebb Kilikia, Pamfilia, Líkia, Kária, Lídia, Mízia, Bithínia, Paflagónia és Pontosz.  A félsziget belsejében volt Kappadókia s végül legközépütt Frígia, amelynek egy részét a Propontisz (a mai Márvány-tenger) mosta.  Kis-Ázsia régi népeinek az eredete nem állapítható meg bizonyosan.  Csak annyi biztos, hogy a nagykultúrájú líkiaiak indogermánok voltak.  Ugy látszik ezen a nagy felföldön az óvilág összes népfajai találkoztak.  Valamennyi népnek a mezõgazdaság volt a legkedvesebb foglalkozása.  Termékeny földjeik, kövér legelõik híresek voltak az ókorban.

Frígia.

Kis-Ázsia népei legnagyobbrészt az indogermán népcsaládhoz tartoztak.  Legnevezetesebbek közöttük a frígek és lídiaiak.  Rokonai voltak a Balkán-félsziget népeinek, a görögöknek és elsõsorban a thrákoknak.  A fríg nép zöme azt a síkságot lakta, amelynek északi folyója a Szangariosz, déli folyója a kanyargó Meander.  Ezt a pompás gabonatermõ és legelõs földet nevezték Frígiának.  Népe szorgalmas, békés, földmívelõ és baromtenyésztõ nép volt.  Eredeti nevük aszkani lehetett, mert úgy a hazai, mint a görög mondákban Aszkániosz a frígek legrégibb fejedelme.  Frígia uralkodói valaha hatalmas királyok voltak, de tetteiket csak mondák õrzik.  A Szangariosz forrása körül talált õsi sírok nyujtanak róluk pontosabb felvilágosítást.

Két legrégibb uralkodójuk Gordiász és fia, Mídász volt.  Gordiász parasztember volt.  Mikor egyszer szántott, rászállt egy sas az igájára és egész nap rajta ült.  Gordiász elment Telmesszoszba, hogy megkérdezze a jósoktól, mit jelent ez a sas.  Mikor belépett a városba, egy szépséges leányzóval találkozott, aki értett a jóslás mesterségéhez.  Ez azt jósolta Gordiásznak, hogy király lesz belõle.  S annak jeléül, hogy szilárdan hisz a jóslatban, feleségül ajánlkozott Gordiásznak, aki örömmel fogadta az ajánlatot.  Nemsokára zavarok támadtak a frígek között és a jósda azt ajánlta a népnek, hogy válasszanak királyt.  Mégpedig azt az embert válasszák meg, aki a jóslat után elõször keresi fel szekéren Zeusz templomát.  Alig tudatták a követek a néppel a jóslatot, látták, hogy egy paraszt hajtat szekéren Zeusz temploma felé.  Gordiász volt ez.  A nép örömujjongva rögtön kikiáltotta Frígia királyává.  Ezen esemény emlékére Gordiász szekerét Zeusz templomában helyeztette el Gordion városában és a szekér igáját somfahánccsal úgy hozzácsomózta a szekér rúdjához, hogy a jóslat annak igérte az uralmat egész Ázsia fölött, aki a csomót megoldja.  Ez volt a híres gordiuszi csomó.  Tudjuk, hogy azt a csomót Nagy Sándor oldotta meg úgy, hogy a kardjával kettévágta.  A szép leányzó, aki Gordiásznak megjósolta a királyságát, Kibele istennõ volt, akitõl Gordiásznak fia született: Mídász.  Mikor a bölcsõben feküdt, a hangyák búzaszemeket hordtak az alvó gyermek szájába.  A jóslat ezt mérhetetlen gazdagságra magyarázta.  Ez a gazdagság a bányászatból eredhetett, de a monda másként magyarázza.

Azt meséli, hogy Dionízosz isten Mídász kérésére azzal a képességgel ruházta fel õt, hogy amihez hozzáért, az menten arannyá változott.  Mikor az a veszedelem fenyegette Mídászt, hogy éhenhal, mert arannyá változott az ennivalója is, úgy szabadult a veszedelmes képességtõl, hogy megfürdött és alámerült a Paktolosz folyóban, amelynek fõvénye azóta aranytartalmú.  A monda azt meséli továbbá Mídászról, hogy Orfeusz tanítványa volt.  Mikor Mídász egy ízben megleste Apolló és Pán énekversenyét és hivatlanul kritikát gyakorolva Pánnak ítélte oda az elsõséget, mert jobban tetszett neki Pán nádsípja, mint Apolló kitharája, a haragvó isten egy pár szamárfület növesztett Mídász fejére.  Mídász sokáig a magas frígiai föveggel rejtette el a fülét, de a borbélya elõtt mégsem titkolhatta el szégyenét.  A borbélynak meg kellett ugyan fogadnia, hogy az államtitkot nem árulja el, de a fecsegõ ember úgy könnyített magán, hogy egy magányos helyen lyukat ásott a földbe és a lyukba súgta bele: “Mídász királynak szamárfüle van.” Azután betömte megint a lyukat.  De a földbõl ezen a helyen nád nõtt ki s mikor szél volt, a nád folyton ezt suttogta: “Mídász királynak szamárfüle van.” Igy aztán nyilvánosságra került, hogy mi lett a következménye Mídász király ostobaságának.  A frígek vallása a nép jellemének megfelelõen kissé lágy és érzelgõs.  Középpontja az “istenanya”, a természet életének nagy istenasszonya: Má, akit Kréta szigetén Rheának neveztek.  Hegycsúcsokon székelt.  Egy ilyen csúcsról nevezték Kibelének is.

Õ az efezusiak Dianája is, aki ezer emlõbõl életet oszt mindenûvé.  Õ irányítja a természet titokzatos munkáját, az erdõ vadjai lába elõtt fekszenek, de õ a kultúra teremtõje és védelmezõje is, õ védi a városokat és irányítja a sorsot.  Papjai vad örömmel ülték meg fiának, Szabaziosznak (a görögöknél Dionízosz) a születését és éppen olyan vad fájdalommal gyászolják a halálát.  Az égi isten a frígeknél Bagaiosz, aki mellett Men-t, a holdistent tisztelték.  Megvan a frígeknél az Adonisz-legenda is, csakhogy elváltozott formában Adonisz neve Áttisz.  Az istenanya szerette Áttiszt, aki szép fiú volt s az istenek irígysége miatt elvesztette férfiasságát és az életét.  Ennek emlékéül, hogy az istennõ fájdalmában osztozzanak, a nagy gyászünnep alkalmából évenkint nagy csapat hívõ férfiatlanította meg magát s azután mint rajongó szemfényvesztõk és koldusok kószálták be az országot, hogy alamizsnából éljenek.  A frígek törvényei, amennyiben ismerjük õket, egyszerû, földmívelõ népnek mutatják õket.  Halállal büntették a szántó bikának a megölését és a szántóvetõ eszközök ellopását.  Az esküt nem fogadták el bírói bizonyító eszköznek, mert igazságtalan elõnyt adott a lelkiismeretlen és hitetlen embernek a becsületes fölött.  A földmívelésen kívül némely iparág is virágzott náluk.  Fekete gyapjúból szép szöveteket tudtak csinálni és a hímzést õk találták fel.  A bányászatot nagy sikerrel ûzték.

A négykerekû kocsi és a horgony feltalálását is neki tulajdonítja a hagyomány.  Mûvészetükrõl nem sokat tudunk, de õk a meseköltészet feltalálói és állítólag Ezópusz a leghíresebb meseíró is fríg ember volt.  Zenéhez is értettek és a frígiai fuvola, síp és dob nagy szerepet játszott tobzódó vallási ünnepeiken.

A trójaiak.

A frígek nagy törzséhez a paflagóniak s a trójaiak apró népei csatlakoznak legközelebb.  A paflagonok a Feteke-tenger mellett laktak, közeli rokonai voltak a frígeknek, de ezeknél harciasabbak voltak.  Volt idõ, mikor 120.000 embert, többnyire lovast tudtak hadba állítani.  Fonott sisakot viseltek, apró pajzsokat, dárdát, tõrt és csizmát, amely lábuk közepéig ért.  Az Ida hegység északi lejtõjén és a Szkamander völgyében laktak a trójaiak vagy danaok, fõvárosuk Trója vagy Iliosz volt a Szkamander partján.  Ennek a népnek a története annyira összeforrt a görög ókor költészetével, hogy a monda és a történelem határai itt teljesen egybefolynak.  A monda szerint Dardanosz, Zeusz és Elektra fia alapította az Ida hegy lejtõjén Dardania városát.

Unokájának, Trosznak három fia volt: Ilosz, Asszarakosz és Ganimédesz, akit Zeusz szépsége miatt az Olimpusra ragadott.  A legidõsebb fia, Ilosz a Szkamander völgyében megalapította Iliosz vagy Trója városát, amelynek védelmére fia, Laomedon Pergamosz várát építtette.  Trosz második fia, Asszarakosz, Ankhizesz nagyapja volt, akibe beleszeretett Afrodite, a szépség istenasszonya és Éneászt szülte neki.  Laomedon fia, Priamosz híres volt gazdagságáról.  Ötven fia volt.  Egyik felesége, Hekabe királyné tizenkilenc fiat szült neki, köztük Hektort és Párist.  Páris születése elõtt Hekabe királyné álmában tûzvészt látott, amely Tróját elpusztította.  Ezért Párist az Ida hegy tövében pásztorok között neveltették.  Három istennõ: Héra, Athéné és Afrodite Párist választották ki bíróvá, hogy döntse el, melyikük a legszebb.  Páris Afroditének ítélte Erisz almáját s ezért Afrodite kegyeibe fogadta õt.  Hogy édesanyja álma miképp vált valóra és Páris miatt hogyan pusztult el Trója, ezt mondja el minden idõk legnagyszerûbb epikai alkotása, Homérosznak Iliász címû költeménye.  A régi Iliosz helyét sokáig nem tudták bizonyosan.  Csak nemrégiben akadt rá Schliemann az õsi város romjaira Hiszarlik dombján.  A trójai háborút ezek az ásatások a költészet birodalmából a történeti valóságok sorába emelték, mert ezen a nevezetes helyen, ahol hat különbözõ korú város romjait találták egymás tetejében, alulról a második városról meg lehet állapítani, hogy ezt tûzvész pusztította el.  Igy tehát valószínû, hogy ennek a városnak a pusztulása volt az a történeti esemény, amely alapja volt azoknak a mondáknak, amelyekbõl Homérosz Iliásza készült.

Ha ez a helyes föltevés, akkor a romokból következtethetünk a régi Trója kultúrájára.  Ez a kultúra fejletlenebb volt az egyiptomi és babiloni kultúránál.  Agyagedényeiket nem esztergán készítették, nem is igen díszítették, nem festették, mázzal sem vonták be, hanem egyszerûen kõvel csiszolták.  Kõeszközöket és kõfegyvereket is találtak a romok között.  A vadkan agyarát is fegyverül használták.  A vasat és az acélt nem ismerték még Trójában.  A lándzsák, kardok, nyílak és pajzsok bronzból voltak.  Találtak sok aranyból s arany-ezüst öntvénybõl való dísztárgyat és edényt is.  Ezek valószínûleg föníciai árúk voltak.  Néhány durva istenszobrot is találtak az õsi Trója romjaiban.  A tramilok nyelve is határozottan indogermán származásuk mellett bizonyít.  A tengermelléken laktak, ahonnan folytonos harcok között befelé húzódtak a szárazföld belsejébe.  A görögök a napisten hazájának tartották a tramilok földjét és Líkiának (a fény országának) nevezték, a népet pedig líkiaiaknak.  Fejlett kultúrájuk volt.  A városi élet úgy fejlõdött náluk, mint a görögöknél.  Lehet, hogy ez utóbbiak hatása alatt.  Huszonhárom városuk uralkodott éppen ennyi külön kerületben.  Ezek követei az egyik városban gyûltek össze közös tanácskozásra.  A legnagyobb városoknak három szavazatuk volt, a középsõ nagyságúaknak kettõ, a többinek egy.  Az adók megoszlásáról tanácskoztak, megválasztották a hivatalnokokat, bíráskodtak és döntöttek béke és háború fölött.

A perzsák késõbb meghagyták ezt az alkotmányt, a rómaiak is épségben hagyták a városoknak ezt a szövetségét, csak politikai határozataik megerõsítését tartották fenn maguknak.  A líkiaiaknál az anyai ágon való örökösödés dívott és a gyermekeket anyjukról nevezték el, úgymint az etruszkok.  Házaik oromfalát dombormûvekkel díszítették, amelyek jelentõs mûvészi érzékrõl tanúskodtak.  Líkia valaha messzire benyúlhatott Kis-Ázsia belsejébe, mert az asszír emlékek szerint voltak líkiaiak az Eufrátesz mellett is.  Ida hegyétõl délre is van egy vidék, amelyet Líkiának neveznek.  Lídiától délre van Meander völgyében és az Égei-tenger partjain és szigetein Kária.  A káriaiak az ország belsejében nagy paraszt községekben éltek, a partmelléken hajózással és kalózkodással foglalkoztak.  Vitézségük miatt híres zsoldosok voltak.  Pszamtik fáraó velük verte meg vetélytársait és több zsidó királynak is káriai testõrei voltak.  Csaknem az összes kisázsiai népek különbözõ nevek alatt ugyanazokat az isteneket tisztelték, amelyeket a frígek.  Az istenasszonya tiszteletébe csaknem mindenütt idegen elemek is belekeveredtek.  Míg az istennõ férfi szolgái férfiatlanították magukat, Dél-Kappadókiában s a Szarosz melletti Komanában 6000 hierodulosz, férfinek öltözött, fegyveres nõ szolgája volt az istennõnek.  Ezek a fegyveres leányzók adtak okot az amazonokról szóló mondára, amelyben a hiszékeny görögök mint valóságban hittek.

Minthogy a föld különbözõ helyein voltak ilyen fegyveres leányok, a görögök azt hitték, hogy õk alapították a városokat, ahol éltek s egy-egy város megalapításához aztán csodásnál csodásabb háborúk és hódító hadjáratok meséjét fûzték hozzá az amazonokról.  Efezosz, Szmirna, Szinope mind amazonok által alapított városok lettek volna a görögök szerint.  Ezeket az amazonokat különbözõképpen szokták ábrázolni.  A legrégibb idõben széles övvel ábrázolták õket, bõ köpönyeggel, frígiai süveggel, félhold alakú pajzzsal, íjjal és csatabárddal.  Késõbbi mûemlékeken rendszerint lovon ülnek, dór kitonban (rövid gyapjúing, többnyire ujjatlan), csupasz karokkal és combokkal, fejükön sisakkal, kezükben lándzsával.

Lídia.

A világtörténelem szempontjából Kis-Ázsia legfontosabb népe a lídiai, az egyetlen nép, amely politikailag kiváló szerepet játszott itt.  Gyönyörû területen laktak.  Az Égei-tenger felõl lassan emelkedõ dombvidék ez, pompás erdõségekkel, gyönyörû rétekkel.  Rendkívül termékeny gabona és gyümölcstermõ helyeik voltak.  A hegyek pázsitos rétjein híres ménesek legelésztek.  Valószínû, hogy a lídek, mint a frígek indogermánok voltak.  Négy nagy törzsre oszlottak.

Lídia õstörténete csupa rege.  Manesz-nek, a Nap istenének és a Föld fiának volt az Óceán leányától egy fia: Kotisz.  Ennek két fia volt: Aziosz, akirõl az egész világrészt elnevezték és Atisz.  Ez utóbbi alapította az Atiádok dinasztiáját, amely Lídiában uralkodott.  Az Atiádok dinasztiájának története csupán rege.  Atisznek egyik utódja volt a szardeszi Melesz király.  Egyik ágyasa oroszlánt szült, amelyet a jóslat parancsára körül kellett hordozni Szárdesz falain, hogy a város bevehetetlenné legyen.  Kambletesz király vallásos õrjöngésben feláldozta és megette a feleségét, aztán megölte magát az egész nép szemeláttára.  Utóda Jardanesz lett, akinek volt egy Omfále nevû leánya.  Ez megvette rabszolga gyanánt Herákleszt, a görög mitológia hõsét és az õ egyesülésükbõl származott Alkeosz.  Mikor Omfale királyné lett, kényszerítette a lídiai szûzeket, hogy egy meghatározott helyen megadják magukat a rabszolgáknak.  Õ maga megölt minden idegent, aki kezébe került.  Alkeosznak egyik utóda, Argon király lett s vele kezdõdik a Heraklidák dinasztiája, amelybõl 22 király uralkodott 505 esztendeig.  Ezt a dinasztiát a Szandonidák dinasztiájának is nevezik, mert a lídek Szadonnak nevezték a napistent.  Ebben a mesében az a történeti mag, hogy a Heraklidák dinasztiája Lídiában idegen dinasztia volt.  A khéták, mikor birodalmuk még virágzott, nagy hadjáratokat viseltek Kis-Ázsiában is, amelynek nagy része sokáig az övék volt.  Könnyen lehetséges tehát, hogy a Heraklidák Lídiában vitéz khéták voltak, akik a nagy khéta birodalom bukása után is megmaradtak Lídia trónján.

Ennek a dinasztiának az uralkodóiról egyébként csak mondák maradtak ránk, amelyekbõl nem lehet kihámozni a történeti tényeket.  Az utolsó Heraklida, Kandaulesz palotaforradalomnak az áldozata lett Kr. e. 675-ben.  Gyilkosa Gigesz volt, a Mermnádok tekintélyes nemzetségébõl, amely már több nemzedék óta ellenségeskedett a Heraklidákkal.  Gigesz elfoglalta a trónt s miután a delfi jósda, amelyet megkérdeztek, mellette nyilatkozott, el is ismerték õt királynak.  Kandaulesznek Herodotosz szerint csodaszép felesége volt.  Volt a királynak egy bizalmasa is, Gigesz a lándzsások vezetõje.  Kandaulesz, hogy megmutassa Gigesznek a felesége szépségét, elrejtette õt felesége hálószobájában az ajtó mögé, úgyhogy láthassa, amint felesége levetkõzik.  A királyné észrevette Gigeszt, mikor ez kisurrant s elhatározta, hogy bosszút áll a rajta esett gyalázatért.  Másnap reggel összegyüjtötte híveit s ráparancsolt Gigeszre, hogy ölje meg Kandauleszt, õt pedig vegye feleségül, vagy pedig nyomban neki kell meghalnia.  Gigesz az elõbbit választotta.  Elbujt a király hálószobájában s az alvó Kandauleszt meggyilkolta.  Minthogy a delfi jósda õt ajánlotta királynak, a nép el is fogadta.  Plátó még csodálatosabb történetet mesél el errõl a Gigeszrõl.  Egy szörnyû vihar után egy pásztor észrevett egy földhasadékot.  Leereszkedik a mélységbe s egy törött rézlovat talált ott.  A ló hasában egy óriás holtteste volt, az ujján aranygyûrû.

Észrevette a pásztor, hogy a gyûrûnek az a különös ereje van, hogy aki hordja, azt láthatatlanná teszi.  Gigesz volt ez a pásztor.  Fogta a gyûrût, elment az udvarba s felhasználva láthatatlanságát, elcsábította a királynét, a királyt meggyilkolta.  Gigesz lett a Mermnádok dinasztiájának megalapítója.  Vitéz harcos volt.  A partmelléki görög gyarmatvárosok kincseitõl csábíttatva hadat viselt Milétosz, Szmirna és Kolofon ellen s el is foglalt több görög várost.  Az õ uralkodása alatt törtek be a kimmerek Kis-Ázsiába.  Elözönlötték egész Frígiát és többször benyomultak Lídiába is.  Gigesz Asszurbanipál asszír királyhoz fordult segítségért.  A segítség fejében meghódolt neki s nagy diadalt aratott a kimmereken.  Alig szabadult Gigesz ettõl a veszedelemtõl, rögtön azon törte a fejét, hogyan rázza le a kényelmetlen asszír fensõséget.  Szövetkezett az egyiptomiakkal, akik fellázadtak Asszíria ellen.  De ekkor újra nagy kimmer csapatok jelentek meg Lídiában.  Gigesz elébük vonult, de vereséget szenvedett, sõt el is esett az ütközetben.  A vad hordák elárasztották az egész országot.  Szárdeszt is elfoglalták az erõs fellegvár kivételével.  Ezek a barbár törzsek azonban nem maradhattak sokáig Lídiában.  Gigesz fiának, Ardisz-nak nemsokára sikerült atyja birodalmát visszahódítani.  Ardisz jó viszonyban élt Asszurbanipállal, ami azt jelenti, hogy Ardisz újra meghódolt neki.  Egyik utóda, Aliáttesz kiterjesztette uralmát egész belsõ kis-Ázsiára, fõként Frígiára.

Lídia ekképp hatalmas birodalommá lett, amely határszomszédja volt Médországnak.  A két versenyzõ hatalom csakhamar keveredett egymással.  A háború, amely 590-ben kezdõdött, évekig húzódott eldöntetlenül.  Mikor a Halisz folyó mellett éppen javában harcoltak az ellenfelek, teljes nagyfogyatkozás következett be, amelyet a görög Thálesz állítólag elõre megjósolt.  A csatát abbahagyták és békét kötöttek, amely szerint a Halisz lett Lídia határa kelet felõl.  A két uralkodóház azzal is megerõsítette a békét, hogy Aliáttesz leánya feleségül ment Kiaxáresz méd király fiához.  Aliáttesz, ha Herodotosznak hihetünk, nagyon sokáig uralkodott, Kr. e. 617-tõl 560-ig.  Õ volt Lídia legjelentékenyebb uralkodója.  Említettük már, hogy Frígiát is belekebelezte birodalmába.  Lídiához tartozott egész Kis-Ázsia.  A görög parti városok közül a legnagyobbakat nem tudta ugyan leigázni, de a kisebb városok harc nélkül meghódoltak Lídia hatalmas uralkodójának.  Fia, Krõzosz, aki 560-tól 546-ig uralkodott, befejezte atyja mûvét.  A part melletti összes görög városok Krõzosz jogara alá tartoztak.  De Krõzosz nagyon szelíd uralkodó volt s voltaképpen csak az adószedésre szorítkozott.  Krõzosz nagyon mûvelt ember volt s mint már atyja is, lelke mélyén tele volt görög szellemmel.  Artemisz híres efezoszi templomának nagy részét Krõzosz építtette.

Miltiádesszel, a thrák fejedelemmel, a marathoni gyõzõ nagybátyjával baráti viszonyban állt.  Birodalma nagyságával együtt növekedett Krõzosz hatalma és tekintélye is.  Gazdagsága közmondássá lett.  Szádeszi udvarát az akkori világ legnagyobb székhelyévé varázsolta.  Nemcsak a fényûzésnek székhelye volt azonban Szárdesz, hanem a híres emberek gyülekezõhelye is, mert a külföldi országok híres tudósai és mûvészei, fõleg a görög államférfiak utazásaik közben nem mulasztották el meglátogatni a gazdag Krõzosz udvarát sem, ki mindenkit szíves vendégbarátsággal fogadott.  Krõzosz vendégei között volt, mint Herodotosz meséli, a híres athéni bölcs is, Szólon.  Krõzosz megérkezése után néhány nap mulva körülvezette Szólont kincses kamráiban, hogy megmutassa neki kincseit.  Mikor Szólon mindent végignézett és nem tört ki a szokott magasztalásokban, Krõzosz ezt kérdezte tõle: “Kit tartasz az emberek közül, akiket láttál, a legboldogabbnak?” Szólon így felelt: “Óh, király, az athéni Telloszt tartom a legboldogabbnak.  Ez a Tellosz jómódban élt, derék fiai voltak s látta felnõni egészséges unokáit is.

Végül csatában halt meg a hazájáért, amely hálából azon a helyen, ahol elesett, közköltségen temettette el õt.” Krõzosz, aki nagyon elcsodálkozott rajta, hogy a bölcs egy közönséges polgárt boldogabbnak tart nála, a gazdag és hatalmas líd királynál, tovább kérdezte Szólont: “Kit tartasz Tellosz után a legboldogabb embernek?” “A második helyet - felelte Szólon - Kleobisz-nak és Biton-nak adom.  Két argoszi testvérnek, akik híresek voltak testi erejûkrõl és az állami játékon megkoszorúztatták.  De nem ezért mondom õket boldogaknak, hanem azért, mert jó fiúk voltak és szép halált haltak.  Mikor egy ízben édesanyjuknak, aki Héra papnõje volt, igás szekéren az istennõ templomába kellett volna mennie és az igás állatok nem érkeztek meg idejében, a két fiú befogta magát az igába, hogy a szekeret elhúzzák a két órányira lévõ templomba.  S mikor a büszke és boldog anya arra kérte az istennõt, hogy derék fiainak adja meg azt, ami legjobb az embernek, a két ifjú egy vidám áldozati lakoma után szelíden elaludt és nem ébredt föl többé.  “Krõzosz erre kelletlenül így szólt: “Tehát az én boldogságomat, óh athéni vendégbarátom, annyira elveted, hogy még polgári férfiakkal sem becsülsz egyenrangúnak?” Szólon ere ezt a szép kijelentést tette: “Az emberi életet hetven esztendõre becsülöm.  Ezekben az esztendõkben sok nap van.  De egyik nap sem hasonlít a másikhoz, sem boldogságban, sem szerencsétlenségben.  Az ember, óh Krõzosz, hívságos véletlenség játéka.  Te gazdag vagy és sok embernek parancsolsz.  De azt, amit kérdezel tõlem, nem mondhatom meg addig neked, amíg azt nem hallom, hogy boldogan végezted el életed.

Mert senkit sem lehet boldognak mondani halála elõtt.” A líd királyság hatalma tetõpontján állt, mikor Kírosz perzsa király Kr. e. 550-ben a médek hatalmát megsemmisítette és birodalmát a Haliszig terjesztette ki.  Ázsia két nagyhatalma most immár egymásba ütközött.  Mikor Krõzosz elhatározta, hogy hadba száll Kírosz ellen, mindenekelõtt megkérdeztette a delfi jósdát, vállalkozzék-e a háborúra és mi lesz a háború vége.  A delfi jósda felelete ez volt: “Krõzosz, ha átlép a Haliszon, lerombolja a leghatalmasabb uralmat.” És második, kérdésre, hogy az Ázsia fölött aló egyeduralma sokáig fog-e tartani, ez volt a válasz: “Ha egy öszvér király lesz valamikor Médországban, akkor menekülj vissza puhalábú lídiai a kavicsosan folydogáló Heromoszhoz és ne ágaskodjál és ne félj gyáván viselkedni.” Természetes, hogy ez a jóslat megerõsítette Krõzoszt hadatviselõ szándékában.  Mikor aztán késõbb elveszítette koronáját és országát, követeket küldött Delfibe és szemrehányást tett a hamis jóslatért.  De a jósda visszautasította a szemrehányást, mert jóslata valóra vált.  “A leghatalmasabb uralom”, amelyet Krõzosz a Haliszon való átkelésével lerombolt, a líd királyság volt, az “õszvér király” pedig Kírosz volt, akinek anyja méd nõ, atyja pedig perzsa férfi volt.  Krõzosz sokat áldozott arra egész életében, hogy a delfi jósdától kedvezõ jóslatokat kaphasson.

Nemcsak 3000 ökröt áldozott fel, hanem annyi aranyedényt olvasztott össze, hogy az aranytömegbõl 117 téglát csináltathatott, amelyek közül a legnagyobb hat arasz, a legkisebb három arasz hosszú volt s valamennyi egy arasz vastag.  E dús ajándékhoz hozzácsatolt még egy csomó drága edényt, aranyszobrot és egy tömör aranyból öntött oroszlánt, amely maga tíz talentumot (körülbelül 300 kilogrammot) nyomott.  Krõzosznak két fia volt: Átisz, aki testileg és lelkileg kilávó ifjú volt és egy siketnéma másik fia.  Krõzosz azt álmodta, hogy Átisz egy hegyes vas által veszett el.  Ezért távol tartotta Atiszt a háborútól és eltávolított a közelébõl minden lándzsát.  A szárdeszi udvarban élt, mint menekült, Gordiosz frígiai királynak a fia, Adrasztosz, aki véletlenül megölte az öccsét.  Mikor panaszkodtak az emberek egy vadkanra, hogy feltúrja a mezõket, Átisz arra kérte Adrasztoszt, hogy vigye magával a vadászatra, hiszen a vadkannak nem vasból van az agyara.  Krõzosz beleegyezett, de fiát Adrasztosz gondjaiba ajánlotta.  Mikor rábukkantak a vadkanra és Adrasztosz elhajította a dárdáját, a dárda Átiszt találta halálosan s így Krõzosz álma valóra vált.  Krõzosznak immár egy siketnéma fia volt csak.  Minthogy Krõzoszt nagyon bántotta a trónutódlás kérdése, megkérdeztette a delfi jósdát, nem nyeri-e vissza fia a beszélõképességét.  A jósda így felelt a kérdésre: “Gyermeki Krõzosz, ne akard hallani soha házadban a rég sóvárgott hangot, soha fiadnak a szavát.  Sokkal jobb lesz ez így rád nézve, mert beszélni csak a szerencsétlenség napján fog.” Meglátjuk, hogy ez a jóslat is valóra vált.

De térjünk vissza oda, hogy Krõzosz a jóslat alapján megindította a háborút Kírosz ellen.  Szövetkezett a babiloni Nabunahiddal és az egyiptomi Amazisszal, akik maguk is féltek a perzsa hatalom túltengésétõl és segítséget ígértek Krõzosznak a lakedémonok is.  Krõzosz azonban nem várta meg a szövetségesek megérkezését, hanem 546 tavaszán betört Kappadókiába, elfoglalta Pteria városát.  Erre Kírosz is megindult seregével.  Véres csata fejlõdött ki a két sereg között, amely eldöntetlen maradt ugyan, de Krõzosz a csatát követõ éjszaka mégis elvonult és visszahúzódott fõvárosába, Szárdeszbe.  Ott akart telelni és ott akarta megvárni szövetségeseit, hogy aztán a jövõ tavasszal megújítsa a háborút.  Minthogy arra nem is gondolt, hogy Kírosz télen is folytatni fogja a háborút, vazallus fejedelmeinek a segítõ csapatait öt hónapra hazabocsátotta.  Egyszerre csak ott termett Kírosz Szárdesz elõtt és a város ostromlására készült.  Krõzosz gyorsan összegyüjtött minden fegyverfogható férfit a közelbõl s különösen a lídiai lovasságában bizakodott, amely akkoriban világhírû volt.  De Kírosz a líd lovasságot úgy tette ártalmatlanná, hogy nagy csapat teveháton harcoló katonát állított vele szemben.  A lovak ugyanis visszahõköltek a tevék szaga elõl.

Mikor Szárdesz elõtt a síkságon megkezdõdött az ütközet, a lídiai lovasság paripái megvadultak és Kírosz döntõ gyõzelmet aratott, amely után nyomban ostromolni kezdte Szárdeszt, ahová Krõzosz visszavonult.  A város nem állhatott ellen sokáig a hatalmas ellenségnek.  Két hét mulva bevonult Kírosz Szárdeszba és Krõzuszt is foglyul ejtette.  Herodotosz azt meséli, hogy Kírosz Szárdesz bevétele elõtt megparancsolta katonáinak, hogy Krõzoszt ne merjék megölni, akkor sem, ha fegyverrel védekezik.  De mégis megölték volna, ha siketnéma fia meg nem védi apját.  Egy ellenséges harcos ugyanis, aki nem ismerte Krõzoszt, feléje sujtott már a kardjával, mikor Krõzosz siketnéma fia, aki látta apját az életveszedelemben, így kiáltott fel: “Ember, ne öld meg Krõzoszt!” A rémület megoldotta a szerencsétlen királyfi nyelvét, aki ettõl a perctõl fogva tudott beszélni.  A jóslat így vált valóra.  Kírosz nem ölette meg Krõzoszt, hanem nagy tisztelettel bánt vele és átengedte neki Barma városát Egbatána mellett.  Krõzosz barátja lett Kírosznak és utódának, Kambizesznek is és mint tanácsadójuk sok fontos szolgálatot tett nekik.  Krõzosz megkegyelmezésének történetét nagyon sokféleképpen mesélik el az ókori források.  A legismertebb történet a következõ volt.  Kírosz elhatározta, hogy a líd királyt tizennégy lídiai ifjúval együtt máglyán égetteti el.  Mikor Krõzosz a máglyán állt s a lángok kezdték már körülnyaldosni, eszébe jutott, mit mondott egyszer neki a bölcs Szólon.  Most belátta, milyen igaza volt az athéni bölcsnek.

És akkor hangosan így kiáltott fel: “Szólon!  Szólon!  Szólon!” Kírosz, mikor hallotta ezt a felkiáltást, kíváncsi lett az értelmére.  Megszabadíttatta Krõzoszt a máglyáról és megkérdezte tõle, mit jelent háromszoros felkiáltása.  Krõzosz elmondta, milyen esete volt Szólonnal s ez annyira megrendítette a királyt, hogy megkegyelmezett Krõzosznak.  Ez a történet minden bizonnyal koholt, mert a perzsák nem szokták a szentnek tartott tüzet kivégzéssel tisztátalanná tenni.  De ez a történet általánosan ismert volt mégis az ókorban.  Bizonyság erre a Pompéjiben talált festmény és egy váza dombormûve, amelyet a párizsi Louvre-ban õriznek.  Szárdesz bevétele és Krõzosz foglyulejtése után az ország többi részét könnyû volt meghódítani.  A régi lídiai királyság véget ért és részévé lett a perzsa birodalomnak (Kr. e. 546-ban).  A lídek vallása olyan volt, mint a többi népé nyugati Kis-Ázsiában.  Az istenanyát Blattának nevezték.  Itt is megvolt az a szokás, hogy a lányok Blatta tiszteletére feláldozták szûzességüket.  A lídek híres katonák és lovasok voltak, de ápolták a mûvészeteket, ipart és kereskedelmet is.  Herodotosz szerint õk voltak a legjobb kereskedõk.  A szárazföldi kereskedelmet mindenesetre nagyban ûzték.  Míg a tengeri kereskedelem, mint hajdanta a föníciaiak, most a görögök kezében volt, a lídiaiak szárazföldön közvetítették a kereskedelmet Ázsia és Európa között.  Lídia kereskedelmi jelentõségének legfontosabb bizonyítéka az, hogy a lídek használták elõször a vert arany és ezüstérméket.