Izrael.

 

 

Az a föld, amelyen Izrael népének a története lejátszódott, nagyon kis darab föld, de roppant érdekes és tele van a legrikítóbb ellentétekkel.  Északon a Libanon alpesi tája határolja, nyugaton a Földközi-tenger, keleten és délen a sivatag, amely elválasztja az Eufrátesz és a Tigris mellett elterülő ősi kultúrországoktól s a Nílus mellett elterülő Egyiptomtól.  Izrael népének földjét Palesztinának nevezzük.  Ezt a nevet a görögök adták neki a Filisztina névből (a filiszteusok országának nevéből) átgyúrva.  Területe alig 26.000 négyzetkilométer.  Egy mély völgyjárat és az ebben folyó Jordán, amely északról, keletről és nyugatról összegyüjti a vizeket, két részre választja szét az országot.  A Jordán a Hermon tövében ered és a Holttengerbe ömlik.  A Holttengert jobbra és balra 480-600 méter magasságba emelkedő meredek hegyek szegélyezik, csak keskeny sávot hagynak a tó és maguk között.  A hegyek sziklafalairól lepattanó napsugarak hatása alatt e földszakadékban oly óriási hőség támad, amely sokkal több vizet elpárologtat, mint amennyivel a Jordán szaporítja a tó vizét.  Ennélfogva a Holttenger tükre lassan, de állandóan süllyed.  Évezredek óta magába olvasztotta a közelében lévő sótelepeket s összegyüjtötte a Jordán vizének ásványalkotórészeit is, miközben vízmennyisége állandóan csökkent.  A Holttenger vizének átlag 25 százaléka szilárd alkatrész, főleg konyhasó.  Hatszor sósabb ez a víz, mint az óceán vize.  Fajsúlya nehezebb, mint az emberi testé, úgyhogy az ember nem süllyed le benne.  Ilyen sós vízben azonban még a tengeri halak sem tudnak megélni.  Nincs is benne semmiféle élőlény.  Ugy a keleti, mint a nyugati Jordán-völgynek főtömege szakadékos, számos völggyel megszaggatott mészhegység, amelynek egyik-másik csúcsa 1200 méter magas.  A hegyek csúcsáig mívelhető a talaj, ennélfogva Palesztina számos helysége igen magasan fekszik a tenger színe fölött.  Jeruzsálem például 720 méter, Hebron 885 méter magasságban van.  De a keleti Jordán-völgy, amelyet a régi izraeliták Gilead-nak neveztek, sokkal vízdúsabb és ennélfogva sokkal termékenyebb is, mint a nyugati völgy.  A nyugati országrésznek is van egy termékeny síksága, amelyet a Kizon patakja öntöz.  Az izraeliták Megido síkjának nevezték, később egyszerűen a nagy síkságnak vagy Ezdrelon síkjának.  Ez a sík volt Palesztina csatamezője.  Megido síkjától délre van az Efraim-hegység, amely valaha erdős volt, ma azonban már kopár.  Az Efraim-hegység déli részét nevezik Judá-nak.  Még délebbre is hegyek húzódnak végig Palesztinán.  Ez a hegyes vidék - Megido síkjától a Holttenger déli csúcsáig - volt Izrael történetének az igazi színhelye.

 

 

Az izraeliták története.

 

Izrael népének a történetét nagyon nehéz hitelesen megállapítani, mert az izraeliták hagyományai, amelyek az ótestamentumban szálltak ránk, voltaképpen nem az ősi történetet tükrözik vissza, hanem az ősi történetnek későbbi, papi felfogását, amint az a tiszta Jehova-tisztelet meghonosodása után kialakult.  A bibliai felfogás ismertetésétől eltekintünk, mert azt minden művelt ember ismeri s csak az igazi, hiteles történelem előadására fogunk szorítkozni.  A héberek igazi történetírása voltaképpen csak a királyok idejében kezdődik meg, amikor általánossá lett az érdeklődés a nagy emberek személye és tettei iránt, s amikor rendezett kormányzás is támogatta már ezt az érdeklődést.  Izrael és Juda országaiban ugyanis ekkor rendes évkönyveket, annaleszeket vezettek.  Megbecsülhetetlenek az asszír-babiloniai feliratok is, mert sok mindenről hírt adnak, amiről a héber források hallgatnak s ugyanazon dolgokat teljesen más szempontból nézve adják elő.  Ezek a feliratok teszik kizárólag lehetővé, hogy az ótestamentum eseményeinek történeti idejét hitelesen megállapíthassuk.

 

 

Az őstörténet.

 

Az izraeliták őstörténetét mélységes homály takarja.  A pátriárkák korában a nomád, állattenyésztő törzsek életét élhették az izraeliták a Babilonia és Egyiptom között elterülő füves térségeken.  Egyiptom történeténél megemlítettük már, hogy az egész egyiptomi korszak a mondák világába tartozik.  Mikor először szerepelnek a történelemben, a Jordántól keletre laknak, Gilead erdős, mezős fennsíkján.  Valószínű, hogy akkor már hosszabb idő óta ott laktak s mikor elszaporodtak, megpróbálták megszállni a Jordán túlsó völgyét is.  Az ország, amelyet ma Palesztinának hívunk, akkor Kánaán földje volt s a kánaániták, a föníciaiakkal rokon szemita törzsek lakták.  A Jordán nyugati völgyét semmi esetre sem foglalták el egyszerre Józsue vezérlete alatt, mert Kánaán lakói, ha államilag nem is voltak egyesülve, sokkal hatalmasabbak voltak a benyomuló izraelitáknál.  Voltak erődeik és vas hadiszekereik.  A bevándorlás tehát lassan és békés úton történt.

Csak mikor már sok izraelita nemzetség lakott Kánaán erdős vidékein, akkor jöhettek utánuk mások, akik erőszakosan telepedtek meg Kánaánban.  Kánaán népe és az izraeliták sokhelyütt összekeveredtek egymással.  Bár az izraeliták a vallás kivételével a kultúra minden ágában a kánaániták tanítványai voltak, egyre jobban túlsúlyra vergődtek és Kánaán ősi lakóit sokhelyütt leigázták vagy kis is irtották.  Az izraelita törzsek eleinte külön-külön jártak el és sokáig nem olvadtak még össze egységes néppé.  Nagy időbe került, míg megszállották a hegyvidékeket és a Jordán völgyének nagy részét, egy csomó jordánvölgyi fontos várost nem is foglaltak el.  A partmellék is jórészt a régi kánaániták kezében maradt s a hatalmas föníciai kereskedő városok területét soha meg sem támadták az izraeliták.  A Jordántól nyugatra fekvő területet Izrael népének sohasem sikerült egészen elfoglalnia s ez a körülmény lehetetlenné tette, hogy Izrael népe nagy nemzetté és egységes, erős állammá alakuljon ki.  Kezdettől fogva benne lappangott az állam testében a romlás csirája, mert Izrael népének ereje kimerült a Jordán nyugati völgyéért folytatott harcokban.  A legnagyobb és leghatalmasabb izraelita törzs József-nek a törzse volt.  Ezé a törzsé volt Efraim egész hegyvidéke.  A héber nemzet kialakulása ehhez a törzshöz kapcsolódik.  Hozzácsatlakoznak lassan a többi törzsek is.  Jehova betheli oltárait és sziloi templomát nemzeti szentélyeknek tekintették.

S mikor a kánaániták a Kizon völgyének városaiban egyesültek az izraeliták ellen és elvágták kereskedelmi utaikat, az izraelita törzsek fegyverfogható férfiai Barak vezetése alatt a Kizon partján egyesült erővel megverték a kánaániták főkirályát, Siserát, akit menekülése közben Jael, a kenita Heber felesége meggyilkolt.  Deborah éneke a Bírák könyvének ötödik fejezetében ezt a hőstettet magasztalja s az izraeliták ébredő nemzeti önérzetének ez az első emléke.  Míg Jaelt lelkesedve dicsőíti ez az ének, azokat a törzseket, amelyek nem vettek részt a harcban, korholja.  A Jordán nyugati völgyében az izraeliták teljesen a földmívelésre vetették magukat.  Megtelepedtek, gabonát bort és olajat termeltek, de politikailag sokáig nem fejlődtek tovább.  A törzsek függetlenek maradtak egymástól, itt-ott bírák vagy hadvezérek vezetése alatt éltek, de külön-külön tanácskoztak.  Természetes, hogy ilyen egyenetlenségben és szaggatottságban élve a szomszédos sivatagbeli törzsek betörései ellen nem védekezhettek elég erélyesen.  Judát állandóan háborgatták.  Az amalekiták és a midianiták rabolva és pusztítva évenkint betörtek még területeikre.

 

 

A manasszei királyság.

 

Szorongatott helyzetükben szabadítójuk támadt az izraelitáknak Jerubbál-ban (akit később Gideon-nak neveztek el), a Manassze-törzs egyik tekintélyes nemzetségének fejében.  Két midianita király megölte egy rablóhadjárat alkalmával Jerubbál két öccsét.  Jerubbál erre összegyüjtötte nemzetsége 300 fegyveres férfiát, átkelt a Jordánon a midianiták után.  Megtámadta és legyőzte őket.  A két királyt is foglyul ejtette.  Miután Gilead két városát is megbüntette, mert nem támogatták őt, visszatért szülőföldjére, Ofrába, ahol a midianitáktól zsákmányolt aranygyűrűkből szobrot emelt Jehovának.  E győzelem következtében József törzsei kikiáltották Jerubbált királynak.  Ő volt az izraeliták első királya.  De ez a manasszei királyság nem tartott sokáig.  Jerubbál halála után egy kánaáni asszonytól való fia, Abimelek foglalta el a trónt.  Abimeleket anyja kánaáni nemzetsége támogatta.  Az új királynak állítólag hetven öccse volt, Jerubbál feleségeinek gyermekei.  Mind a hetvenet megölette, csak Jotam, a legfiatalabb menekült meg.  Csakhamar viszálykodás támadt a király és a szikhemita nemzetség között.  Mikor nyilt zendülés lett a dolog vége, Abimelek a királyi parancsnoknak, Szebulnak a segítségével elfoglalta Szikhem városát és lerombolta a vártemplommal együtt.  Ostrom közben azonban Abimelek is meghalt s ezzel véget ért az egész királyság.  Mindezek az események csak epizódok a héberek őstörténetéből és körülbelül Kr. e. a tizenegyedik században történtek.  Nemsokára a filiszteusok szorongatták, sőt végül le is igázták az izraelitákat.  A filiszteusok maguk is jövevények voltak itt, valószínűleg a tengerjáró krétaiakkal álltak rokonságban.  A déli termékeny rónaságot tartották megszállva s a tengerparti városok egész sorát lakták.  A harc úgy kezdődött bizonyára, hogy a héberek el akarták foglalni a partmelléket.  Évekig tartott a küzdelem, amelybe belefűződik a zsidók hagyományai szerint Sámson és Delila története is.  Végül azonban a filiszteusok tönkreverték az izraelitákat.  Hatalmukba kerítették Jehova ládáját, a frigyszekrényt is, amely a hadisten régi jelképe volt s benne két szent kődarabot őriztek a szilói templomból.  A filiszteusok a frigyládát Aszdodba vitték Dagon isten templomába.  Az izraeliták le voltak igázva és Gibeába bevonult Benjámin, a filiszteusok helytartója.  Ezidőtől fogva vannak összefüggő adataink a héberek történetéről.

 

 

Saul népkirálysága.

 

A filiszteusok uralma körülbelül két nemzedéken át tartott.  Ez a nemzeti szerencsétlenség azonban áldása lett Izraelnek, mert ebből fakadt Saul népkirálysága.  A nemzet részeiben felébredt az együvétartozás érzése, egyre jobban szervezkedtek s végül megalakították az izraelita államot.  Saul, aki Benjámin nemzetségéből való nemes volt, kitűnt az ammoniták ellen folyt harcban, akik Jabesz városát ostromolták.  Saul legyőzte az ellenséget és a várost felszabadította.  Erre a nép Gilgalban királlyá választotta.  A filiszteusok ellen Saul fia, Jonathán kezdte meg a harcot, mert agyonütötte Gibeában a filiszteusok helytartóját.  Saul Gibea közelében legyőzte a filiszteusokat és Efraimot felszabadította az iga alól.  Saul jó hadvezér volt.  Uralmát kiterjesztette délre és északra is.  Legyőzte az amalekitákat, királyukat, Agagot elfogta és az ősi Gilgalban feláldozta.  De a filiszteusokkal állandóan tartott a kemény harc és végül Saul maga is ottveszett a harcban.  Izrael felszabadítását csak Dávid fejezhette be.  Saul halála így történt.  A filiszteusok döntő mérkőzésre szánták el magukat és északon támadták meg az izraeliták zömét.  Jezrael mezején volt az ütközet.  Az izraelita sereget megverték és visszakergették Gilboa hegyére.  Saul idősebb fiai, Jonathán, Abinadad, Malkiszua elestek.  Maga a király pedig kardjába dőlt, hogy az ellenség elevenen el ne foghassa.  Másnap, mikor a filiszteusok megtalálták Saulnak és fiainak a holttestét, levágták Saul fejét és győzelmi jelül hazaküldték, a testét pedig kiakasztották Beth-Szeán falaira.  Mikor Jabesz polgárai hallották ezt, felkerekedtek, éjszaka ellopták Saulnak és fiainak a holttestét és Jabeszbe vitték, ahol elégették, csontjaikat pedig elásták.  Azután hét napig gyászoltak és bőjtöltek.  Igy rótták le hálájukat a halott Saul iránt, mert valaha megszabadította őket az ammonitáktól.  Saul gonosz örökséget hagyott kiskorú fiára, Iszbál-ra.  Még a Kizon völgye is a filiszteusok hatalmában volt a Gilboa-hegységtől keletre fekvő jordánvölgyi városokkal együtt.  Saul vitéz nagybátyja és hadvezére, Abiner mentette meg Saul fia számára atyja birodalmát.  Összegyüjtötte az összes haderőt és több esztendei vitéz háborúskodás után helyreállította Iszbál királyságát.

De nagy baja akadt egy másik ellenséggel, amely délen támadt Saul királysága ellen.  Egy judai hős volt ez, Dávid, aki ott a filiszteusok fősége alatt külön országot alapított.  Dávid, a bethlehemi Izai fia nemes nemzetségből származott és korán kitűnt a vitézségével, szépségével és ékes beszédével.  Saul udvarában élt Gibeában és Saul annyira megbecsülte őt, hogy leányát, Mikhalt feleségül adta hozzá.  De később gyanakodni kezdett Saul Dávidra, hogy életére leselkedik.  Dávidnak menekülnie kellett.  Délre menekült egy hegyi erősségbe.  Ott családja és egy csomó elégedetlen, mindössze vagy négyszáz ember gyűlt össze körülötte, akikkel együtt a filiszteusok védőszárnyai alá helyezkedett.  Gath királya, Akisz, Juda határán Dávidnak adta hűbérül Sziklag városát, ahonnan Dávid dicsőségesen harcolt az amalekita beduin hordák ellen.  Abban a hadjáratban, amelyben Saul és fiai életüket vesztették, Dávid nem vett részt, mert ennyire mégsem bíztak benne a filiszteusok.  Saul és Jonathán halála hírére azonban Dávid, aki időközben elvette egy gazdag kalebita embernek, Nabalnak szép és okos özvegyét, Abigailt, Hebronba sietett, ahol Juda és a déli törzsek, amelyeket eredetileg nem számítottak a “Jákob fiai” közé, megválasztották őt törzskirálynak.  De Dávid még a filiszteusok hűbérese maradt, akik támogatták is őt.  Abiner hiába próbálta leigázni a felzendült törzseket.  Dávid és vezére, Joab szívósan ellenálltak.  Mikor családi viszály tört ki az udvarban és Abiner maga is átpártolt Dávidhoz, a Benjámin-törzs királyságának vége lett.  Iszbált két vezére megölte és Izrael nemesei Hebronba vonultak Dávidhoz, akivel szövetséget kötöttek s azután felkenték őt egész Izrael királyává.  Dávid visszakívánta nyomban első feleségét, Mikhalt, Saul leányát.

 

 

Dávid király.

 

Dávid, mikor elfogadta a választást, tudta, hogy szakítania kell a filiszteusokkal, akik nyomban meg is kezdték ellene a háborút.  De Dávid megverte őket és elrabolta az istenüket is.  A filiszteusok többízben megújították a háborút, de súlyos és eredménytelen harcok után végül lemondtak Palesztina meghódításáról és ezentúl békés kereskedelmi összeköttetésben éltek Izraellel úgy, mint a szidoniak.  A filiszteusok legyőzésével egyenrangú eredmény volt a kánaáni Jebus-nak és sziklavárának, Zion-nak az elfoglalása, ami még a filiszteusokkal vívott harcok során történt meg.  Zion vára Jaffából a keleti Jordán-völgybe és Észak-Palesztinából Egyiptomba vezető utak kereszteződési pontjában volt s fontos hadállást biztosított Dávidnak a filiszteusok ellen.

Dávid áthelyezte székhelyét Jeruzsálembe, így nevezte el Jebust, minthogy az ősi Szalem szent területén feküdt és beköltözött Zion várába, melyet megnagyobbított és Dávid várának nevezett el.  Jehova visszaszerzett frigyládáját is itt helyezte el ünnepélyesen.  Ezzel Izraelnek igazi fővárosa támadt, erős középpontja az egységes állam megalapításához.  Az új királyság mindenfelé éreztette hatalmát.  A filiszteusok és amalekiták legyőzése után sorra kerültek a moabiták, ammoniták és edomiták is és a velük szövetséges szíriaiak, köztük a hatalmas araméus király.  Valamennyit legyőzte Dávid.  A kánaáni városok, amelyek eddigelé megőrizték függetlenségüket a héber területen, mind meghódoltak Dávid királynak.  Birodalma délen a Vörös-tengerig, északon pedig Libanon és Hermon-hegységekig terjedt.  Mind e harcoknak igazi hőse Dávid hadvezére, Jaob volt.  A legyőzöttekkel szemita szokás szerint a legnagyobb kegyetlenséggel bántak el.  Dávid király maga nem vett részt többé a harcokban.  Ő mos 600 főnyi, többnyire filiszteusokból toborzott testőrséggel vette magát körül és fényes udvartartással iparkodott a királyság hatalmának külső kifejezést is adni.  Zion hegyén palotát építtetett, amelyhez a tíroszi Hiram küldte neki a cédrusfát, az ácsokat és a kőfaragókat.  Háremét előkelő családokból való nőkkel szaporította, köztük az araméus királynak, Talmainak a leányával is.  Nemcsak Hirammal volt jó barátságban, hanem Touval, Hamath királyával is és így nemcsak fegyveres erővel, hanem baráti összeköttetések ápolásával is emelte államának a tekintélyét.  Országának belső rendjét is biztosította, bárha a meglévő ellentéteket nem sikerült neki teljesen elsimítania.

Hosszú urakodásának végefelé néha nyugtalankodni kezdett a nép, Absalom felzendült, az északi törzsek fellázadtak a Benjámin törzséből való Seba alatt, mert Dávid, amint öregebb lett, egyre jobban hajlott a zsarnokság felé.  Hetvenegy éves korában, uralkodásának negyvenedik évében halt meg.

 

 

Salamon.

 

Dávid utóda Salamon volt.  Bár nem ő volt a törvényes utód, hanem Dávid harmadik fia, Adonia, miután elsőszülött fiát Absalom meggyilkolta és Absalom maga is szerencsétlen véget ért.  De Bathszeba, Dávid kedvenc felesége, mindenféle intrikával rábírta az agg Dávidot, hogy halála előtt Salamont jelentse ki a trón örökösének.  Salamonnak az volt trónralépése után a legelső dolga, hogy Adoniát összes híveivel meggyilkoltatta, köztük az öreg Joabot is, aki annyi érdemet szerzett Dávid királyságának megszilárdítása körül.  Salamon nem bírta együtt tartani atyja minden hódítását.  Edom elszakadt és Hadad alatt függetlenítette magát.  Hadad, a régi királyi nemzetség sarja Egyiptomban nevelkedett fel és úgy, mint Salamon a fáraó egyik lányát vette feleségül.  Északon erős katonai állam alakult, amelynek Damaszkusz lett a fővárosa.  Salamon egyik csapást sem tudta megakadályozni.

Az új araméus királyság megalapítása Damaszkuszban később végzete lett Izrael népének.  Ekképp Salamon uralkodása alatt, bárha külső pompában nem volt hiány, jelentkezett már a hanyatlás, amelyet elősegített az is, hogy a király vonzódott mindenhez, ami idegen volt.  Felesége az egyiptomi király leánya volt.  A fáraó visszaadta ezért Salamonnak a kánaáni várost, Gazert, amelyet elfoglalt volt.  Barátja volt továbbá Salamon a tíroszi Hiramnak is, akivel Ofir földjére utazott egy hajórajjal.  A pompakedvelő Salamon főgondját az építkezéseknek szentelte, mindenekelőtt a királyi palotának és az ország főtemplomának Jeruzsálemben.  Salamon híres temploma valószínűleg csak a királyi várnak egy része volt.  De később a templom felé irányult a kizárólagos érdeklődés, úgyhogy csak a templomról maradtak ránk részletes leírások.  A várban nemcsak lakószobák voltak, hanem közcélokra szolgáló termek és épületek is.  A várban volt Salamon lakóháza és egy külön épület első felesége, a fáraó leánya számára.  E lakóházak berendezéséből csak Salamon trónjáról tudunk részletesebbet.  Hat lépcsőn állt ez a csodamű.  A lépcsőtől jobbra-balra tizenkét oroszlán pompázott és a karosszék karjain is egy-egy oroszlán ült.  A szék hátán bikafejek voltak.  Az egész trónus, amely fönt kerek koronában végződött, elefántcsontból volt arannyal berakva.  A vártól északra és a várnál magasabban állt a templom, amelyet külön fal vett körül.  Ez a templom, Izrael népének későbbi büszkesége esetlen, komor épület volt, de a céljának nagyon megfelelt.

Mert nem arra szolgált, mint a mai templomok, hogy összegyüljenek benne az imádkozó hívők, hanem az Isten titokzatos homályba burkolt lakása volt a hozzávaló helyiségekkel, amelyekben az istentisztelethez szükséges edényeket és az istennek szentelt kincseket őrizték.  Az ünnepi helyiség, amelyben csaknem az összes istentiszteleti cselekmények lejátszódtak, a templomot környező pitvar volt.  Ennek közepén volt, a bejárással szemben 7 méter magas és 14 méter kerületű, négyszögletes, bronz tűzáldozati oltár, amelyet Khuramabi, a híres tíroszi bronzművész öntött.  Ennek a művésznek főműve: az érctenger szintén ott állt a pitvarban.  Egy 3 méter magas és 6 méter átmérőjű liliomkehely alakú vízmedence volt ez.  Az egész medence 12 bronz-ökrön állt, amelyek hármasával voltak csoportosítva.  A templom főépülete Jehova háza volt.  Itt, ebben a legszentebb teremben volt elhelyezve két magas, olajfából faragott és aranyozott kerubim szárnyai alatt a frigyláda.  Körülbelül hét esztendeig tartott a templom építése.  Salamon nagy pompával szállította át a frigyládát a Dávid-vár sátorából új hajlékába és Izrael nemeseinek a jelenlétében ünnepélyesen szentelték fel a templomot.  Salamon temploma már korán oly jelentőségre tett szert Izrael népére nézve, aminőről maga Salamon, mikor építtette, nem is álmodott.  Ez a templom ruházta fel Salamon király nevét később annyi fénnyel, amennyi voltaképpen ezt az uralkodót a történelem ítélőszéke előtt meg sem illeti.  Salamon egy sereg erődöt is emeltetett a határok védelmére.

Ez a sok építkezés temérdek pénzbe került.  A ragyogó udvartartás is sok pénzt emésztett föl.  A zsidó történeti könyvek szerint Salamonnak 700 hercegnő és 300 ágyas volt a háremben.  Az építkezésekhez természetesen munkaerőre is szükség volt.  Salamon ennélfogva robotmunkára kényszerítette az alattvalóit és súlyosan meg is adóztatta őket.  Evégből tizenhárom kerületre osztotta be az országot.  Mindazáltal húsz esztendei építkezés után oly sokkal volt adósa Hiram királynak, hogy adósságai födözésére húsz izraelita határvárosról le kellett mondania.  A nép súlyosan érezte az adók terhét, amelyhez nem volt hozzászokva.  Már Salamon alatt is nyílt zendülés támadt.  Jerobeam, akit Salamon robottőré nevezett ki József törzse fölé, lázadást szított.  A lázadást elfojtották és Jerobeam Egyiptomba menekült, ahol Sesonk király, a huszonkettedik dinasztia megalapítója szívesen fogadta.  Az elégületlenségnek nemsokára nagyon szomorú következései lettek.

 

 

Izrael országát felosztják.

 

Salamon harminchárom esztendeig uralkodott.  Utóda fia, Rehabeam lett, akit azonban csak Jeruzsálem ismert el símán.  Az izraeliták törzsfői összegyültek Szikhemben királyválasztásra és kijelentették, hogy Rehabeamot csak akkor ismerik el, ha Salamon zsarnokságát megszünteti.  Minthogy Rehabeam nem akart megigérni semmit, a gyülekezet elszakadt tőle és Kr. e. 925-ben megválasztotta Jerobeamot a zsidók királyának, aki nyomban haza is sietett Egyiptomból.  Ezzel újra kiélesedett dél és észak között a régi ellentét.  Jeruzsálem és a Juda törzs, amely sok idegennel keveredett, kitartott Rehabeam mellett s ez a terület felvette a Juda királysága nevét.  Az egész észak, a tiszta izraelita törzsek, Izrael országa néven Jerobeamot ismerte el.  A két király kölcsönösen trónbitorlónak tekintette egymást és két emberöltőn át elkeseredett polgárháború dúlt a birodalom két fele között.  A szakadás végzetes következésekkel járt az egész nemzetre nézve.  A két részre szakadt Izraelnek nem volt elég ereje tartósan védekezni az araméusok ellen.  Hűbértartományok lemorzsolódtak az ország testéről s a pusztulás kikerülhetetlenné lett.  A két országfél fejlődése természetesen nagyon különböző volt.  Juda, amely távolabb volt a föníciai befolyástól s amelynek Jeruzsálem volt a vallásos középpontja, hűségesen megőrizte az ó-izraelita állapotokat.  Izraelben ellenben Jehova mellett idegen isteneket is kezdtek tisztelni, különösen Bált és Asztartét.  Izrael hatása ennélfogva nagyobb volt a nép vallási fejlődésére, különösen a prófétai mozgalom megerősödése óta.  Izrael azonban azt a hivatását, hogy nemzetének előharcosa volt politikai és vallási dolgokban, állami létének korai megsemmisülésével fizette meg.

 

 

A trónvillongások Izrael bukásáig.  (Kr. e. 925-722).

 

Az elszakadás után nemsokára mind a két országfelet megtámadta Sesonk egyiptomi király.  Jeruzsálemet elfoglalta s a királyi várat és a templomot kifosztotta.  Végigfosztogatta Izrael városait is.  Politikai következése azonban nem volt a tisztára rablóhadjáratnak.  Jerobeam 22, Rehabeam 27 évig uralkodott folytonos harcban állva egymással.  Sesonk visszavonulása után Izrael és Juda egyre jobban belekeveredtek a polgárháborúba.  A következő három évszázad a zsidók történetének véres korszaka.  A trón birtokáért elkövetett testvérgyilkosságok, rettentő vérengzések, szerencsétlen belső és külső háborúk szakadatlan sorozata ez a korszak.  Izrael háborút visel Judeával és a szomszédos országokkal s hol egyikkel, hol másikkal szövetkezik.  Az ázsiai háttérből pedig egyre fenyegetőbben meredeznek az asszír világbirodalom karjai a kis ország felé.  Végül ezek a hatalmas karok összeroppantják a zsidók két részre szakadt országát, Izraelt is, Judát is.  Jerobeam fiát, Nadabot alig két esztendei uralkodás után, mikor a filiszteusok ellen hadakozott, Bésa agyonütötte és Jerobeam egész családját kiirtotta ősi keleti szokás szerint.  Bésa nyomatékosan megújította a háborút Juda ellen, ahol Rehabeam után legidősebb fia, Abijam, majd ennek öccse, Asa következett a trónon.

Jeruzsálem tőszomszédságában erődöt emeltetett, Ramát, hogy elvágja a várost a világtól.  Asa szorongatott helyzetében utolsó kincseit elküldte I. Benhadad damaszkuszi királynak, hogy segítse meg őt.  Ez aztán kényszerítette Bésát, hogy hagyja abba a háborút Juda ellen.  Izrael és Damaszkusz közt azonban elkeseredett háború támadt, amely apró megszakításokkal addig tartott, amíg mind a két állam tönkre nem ment.  Bésa utódát, Elát, aki fia volt, egyik lovastisztje, Simri egy lakoma közben meggyilkolta s megölte Ela összes férfirokonait is.  De azért Simrinek mégsem sikerült a koronát megszereznie, mert a filiszteusok ellen hadban táborozó sereg Omri kapitányt kiáltotta ki királlyá.  Omri nyomban ostrom alá fogta Simrit Thir zában.  Mikor Simri látta, hogy veszve van, rágyújtotta saját fejére a királyi palotát.  A tűzvész úgy elpusztította Thirzát, hogy Omri új székváros építésére szánta el magát.  Szikhemtől északnyugatra megvett egy dombot a tulajdonosától, aki Semer volt s az új várost Simron-nak (Szamariának) nevezte el.  A várost mindenfelőlről hosszú, mély völgy vette körül, amelyet a természet maga jól megvédett és vízzel bőven ellátott.  Simron lett Izraelnek a Jeruzsáleme: az a középpont, amely köré veszedelem idején az egész nép sorakozott.  Mikor Omri dicsőséges uralkodás után meghalt, fia Ahab követte őt a trónon.  Ahab gyógyítani iparkodott a sebeket, amiket a hosszú polgárháború ütött az ország testén.  Előmozdította új városok alapításával a kereskedelmet, nagy palotát építtetett.  Sikeresen harcolt Damaszkusz ellen is.

Fia csak két esztendeig uralkodott s most öccse, Joram lett Izrael királya.  Miközben Joram Juda királyával egyesülten Damaszkusz ellen harcolt, Éliza próféta összeesküvést szőtt ellene a Jehova pártiakkal, mert Joram megtűrte Izraelben Bál oltárait is.  Joram, aki háborúban megsebesült, visszavonult palotájába gyógyulni.  Ott volt nála Juda királya, Ahazja is és nagyanyja, Jezabel, akiket szintén gyűlöltek a próféták, mert pártolták a Bál-tiszteletet.  Éliza próféta egy hívét elküldte ezalatt a táborba, hogy kenje királlyá Jehu kapitányt és Jehova nevében bízza meg őt az Omri-dinasztia minden élő tagjának a kiirtásával.  Jehu vállalta a méltóságot és a megbízást.  A hadsereg melléje is állt, mire Jehu nyomban megindult Izrael felé s a gyanútlan Joramot, Ahazját és Jezabelt megölte.  Azután fejét vétette Joram király mind a hetven fiának.  Végül Ahazja 42 rokonát mészároltatta le.  Ez volt a jezraeli vérfürdő, amelyről Hozea még száz évvel később is utálattal beszélt.  Nemcsak politikai forradalom volt ez, hanem a vallási reformmozgalom eredménye.  Kitűnt ez nyomban, mikor Jehu elfoglalta a trónt.  Mihelyt Szamariába ért, kijelentette, hogy sokkal nagyobb híve Bálnak, mint elődei voltak.  Azután nagy áldozati ünnepet rendezett Bál templomában, ahová meghívta Bál összes papjait.  Mikor ezek összegyűltek, valamennyit meggyilkoltatta.  A templomot lerontotta s nyilvános illemhelyet csináltatott a helyére.

Ilyen véres módon irtotta ki Jehu a Bál tiszteletet, de meghagyta az istenszobrokat, mert a nép azt hitte, hogy hozzátartoznak Jehova kultuszához.  Jehu vérengzésének különös hatása volt Juda fővárosában, Jeruzsálemben.  Mikor Athalja, Ahazjának az anyja, értesült a jezraeli véres eseményekről és a szamariai vérfürdőről, elkeseredésében megölette unokáit és Dávid házának összes férfirokonait.  Ő maga lett a király.  Föníciai testőrökkel vétette körül magát és visszaállította Bál isten tiszteletét.  A helyzet most fölcserélődött: a jehovás Jeruzsálemben uralkodott Bál és a bálos Szamariában Jehova.  Ahazja húga azonban, Jehojada főpap felesége, kilopta meggyilkolt öccsének legkisebb fiát, Joaszt a gyermekszobából.  Ez megmenekült a vérfürdőből s mikor Joasz hétéves lett, Jehojada a maga pártjára édesgette a királynő testőreinek vezéreit.  Megmutatta nekik a gyermekkirályfit és királlyá kente föl.  Athalja a templomba sietett, de elfogták és a templomon kívül megölték.  Hét esztendeig uralkodott s ő volt a héberek egyetlen nőkirálya.  Azután Bál templomába vonultak s az oltár előtt megölték Bál főpapját, Mattant.  A templomot lerombolták és Salamon templomában visszaállították Jehova kultuszát sokkal szigorúbban, mint amilyen valaha volt.  Amíg Jehojada élt, Juda népe hű maradt Jehovához.  De mihelyt meghalt, Joasz rögtön engedett a nép előkelőinek s Bál és Asztarte kultuszát megint megengedte.

E bálványimádás ellen lázongott Jehojada fia, Zakharja, de nem hallgattak rá, hanem a király parancsára megkövezték őt a templom udvarán.  A megkövezett Zakharja barátai összeesküdtek erre és Joaszt ágyában meggyilkolták.  Izrael még rosszabb helyzetbe jutott.  Jehu dinasztiája nem sokáig maradt a trónon.  A trónvillongások s a királygyilkosságok egymást követték.  A szíriaiak és a filiszteusok serege rabolva, öldökölve járta be az országot.  A nyomorúság betetőzésére megjelentek az asszírok is.  Végül Pekah, aki szintén királygyilkosság árán jutott a trónra, csak úgy tudta elhárítani a damaszkuszi király fenyegető támadását, hogy vele szövetkezve Judára rontott.  Judában ekkor Ahász volt a király.  Ez végső kétségbeesésében ahhoz az egyetlen uralkodóhoz fordult, aki elég erős volt őt megvédeni.  Kihordatta a templomokból a kincseket és adó gyanánt elküldötte Tiglatpilezár asszír királynak és segítségét kérte Jezsaiás próféta intelmei ellenére.  Az asszír királynak kapóra jött ez a felhívás.  Odasietett és először is Izrael ellen fordult.  Pekah gyorsan Szamariába menekült, az asszírok pedig elfoglalták Izraelt.  Az egész királyságból csak Efraim törzsének területe maradt meg néhány szomszédos területtel.  Ez Kr. e. 734-ben történt.  Tiglatpilezár két esztendei ellenállás után elfoglalta Damaszkuszt is és Rezon királyt megölette.  Nyolcezer lakost Arméniába küldött ebből a birodalomból, amely asszír tartomány lett.

Damaszkusz szíriai királysága ezzel véget ért.  Mikor az asszír király összehívatta vazallusait, Damaszkuszban huszonöt király jelent meg hívó szavára.  Köztük Ahasz is, aki alázatosan hálát mondott és ajándékokat vitt neki.  Pekah, mint Asszíria vazallusa megtarthatta Efraim földjét.  Hozea azonban meggyilkolta őt és maga lett a király.  Az asszír királynak rögtön tíz talentum aranyat és ezer talentum ezüstöt küldött, hogy megszerezze a kegyét.  Mikor Tiglatpilezár meghalt, a szíriai országok és Izrael is fellázadtak.  De Tiglatpilezár fia, IV. Szalmanasszár a lázadók közé sietett és Hozea örült, hogy ezúttal alázatos hódolása fejében bocsánatot nyerhetett.  Hozea szövetségeseket keresett és nagy bajában az egyiptomi fáraóhoz fordult segítségért.  Egyiptomban az ethiopiai Sabaka uralkodott.  Ez szívesen fogadta Hozea ajándékait, de nem nyújtott segítséget.  Az asszír király értesült Hozea tárgyalásairól a fáraóval és maga elé rendelte Hozeát.  Ez meg is jelent előtte, de az asszír király nyomban elcsukatta s a börtönben eltétette láb alól.  Szamaria a király távollétében is bátran védekezett.  Egyiptomból nem érkezett segítség, de a város két esztendőnél tovább tartotta magát, Szalmanasszár haláláig.  Az új király, Szárgon, tovább folytatta az ostromot s a harmadik esztendőben elfoglalta és kifosztotta a kimerült Szamariát.

Izrael lakóit részint Arméniába és Mezopotámiába küldte, részint a méd városokba.  Sok izraelita Judába, Egyiptomba és Európába menekült.  Izrael földjére babiloniakat telepített az asszír király, később más tartományból valókat is.  Mindezek az emberek magukkal hozták hazai isteneiket is.  De hogy Izrael istene se haragudjék meg rájuk, papokat rendeltek ki a kőoszlopokhoz és a hegyi templomokhoz, ahol áldozatokat mutattak be Jehova bikás szobrainak.  Minthogy azonban nem tudták, mi kedves és mi nem kedves az izraeliták istenének, az asszír király egy fogoly zsidópapot visszaküldött Izrael földjére, hogy tanítsa meg Jehova kultuszára Izrael új lakóit.  Igy ért véget Izrael királysága.

 

 

Juda bukása.  (Kr. e. 722-586).

 

Judában Ahasz halála után fia, Hiszkia uralkodott.  Ifjúságától fogva buzgó híve volt Jehovának, tisztelte a prófétáit is és hallgatott a tanácsaikra.  Jezsaiás próféta volt a legmeghittebb tanácsadója.  Szamaria sorsa megmutatta Szíria többi népének, mi sors vár rájok is, ha Asszíria legyőzi őket.  Szövetkeztek tehát a közös ellenállásra és a szövetségbe Egyiptomot is belevonták.  Hiszkia azonban Jezsaiás tanácsára nem csatlakozott a szövetséghez.

Hiszkia nem vett részt a lázadásban sem, de tárgyalt a lázadókkal s magára vonta ezzel az asszír király haragját.  Szenakherib asszír király a legelső alkalmat megragadva elfoglalta Juda városait és egyik fővezérét, Jeruzsálem ellen küldte, hogy a város átadását követelje.  Hiszkia, aki Jeruzsálem erődítményeit sietve helyreállítatta s a városon kívül az összes forrásokat eltömette s bent a városban új víztartókat készíttetett, bízva Jehovában és a fáraóban, Jezsaiás tanácsára nem adta át Jeruzsálemet.  Közben Szenakherib a Jeruzsálem segítségére siető Taharka egyiptomi királyt megverte s míg seregének egy részével ostromzárral vétette körül Jeruzsálemet, ő maga készült Egyiptomba.  De éjszaka Malak Jahve megrohanta és tönkre tette az asszír sereget, úgyhogy 185.000 ember elpusztult és Szenakherib visszasietett Ninivébe.  Igy mesélik a zsidók papi történetíró.  Az egyiptomi papok Ptah istennek tulajdonítják a diadalt, aki nagy sereg mezei egeret küldött az asszírok táborába.  Valószínűleg dögvész kényszerítette rá Szenakheribet, hogy abbahagyja terveit és Jeruzsálem ostromát is.  De Hiszkia azért megküldte Szenakheribnek a 30 talentum arany és 300 talentum ezüst adót s követei útján hódolt az asszír király előtt.  Juda királysága ezzel véglegesen belépett az asszír hűbérállamok sorába.  Vagy hetven esztendeig minden évben megküldték királyai az adót Ninivébe anélkül, hogy fellázadtak volna az asszírok ellen.  Ez a hosszú békeidő hasznára volt az ország anyagi fejlődésének.  Hiszkia király Szenakherib elvonulása után még tizenöt esztendeig uralkodott nyugalomban és békességben (686-ig).  Költő is volt és alatta virágzott a vallási költészet.

Utóda fia, a tizenkét éves Manassze lett (685-664).  A zsidók előkelői türelmetlenül viselték a rájok kényszerített jámborság álarcát.  A pogány párt hatalmába kerítette az ifjú királyt és Jehova híveinek feje fölött meggyülekeztek a felhők.  A szíriai istenek kultuszát mindenütt helyreállították.  Bált és Asztartét imádták és Hinnom völgyében, ahol Ahasz feláldozta már egyik gyermekét Bálnak, újra ott állt ennek a szörnyű bálványnak a szobra.  Imádták ezeken kívül a babiloni isteneket is, sőt Jehova templomában is oltárokat emeltek nekik.  A nép utánozta az udvari urak példáját.  Jehova híveit, akik gyászruhában jártak az uccán, kinevették és nyelvet öltöttek rájuk.  A prófétákat hallgatásra kárhoztatták.  Többet meg is öltek közülök.  Jezsaiást, az agg prófétát, aki folyton korholta a királyt, Manassze a hagyomány szerint egy odvas cédrusfába dugatta bele és kettéfürészeltette.  Ugyanezeket írják Manassze fiáról, Amon-ról is, akit azonban már két esztendei uralkodás után megöltek.  A nép agyonverte az összeesküvőket és Amon nyolcéves fiát, Józsiát kiáltotta ki királlyá.  A Jehova- párt gondoskodott Józsia neveléséről és kormányzott a gyermekkirály helyett.  Uralkodása első éveiben szkhithák rablócsapatai pusztították végig egész Szíriát és bejárták Judát is.  A vitéz, vad lovasok elől a lakosok az erdőbe és a hegyek közé menekültek, s nagy volt a rémület mindenfelé.

A rémes vihar keresztülszáguldott Judán anélkül, hogy nagy károkat okozott volna s a papok azt hirdették, hogy a veszedelmet a jámbor király imájára hárította el Jehova Juda felől.  Az idegen bálványimádást megint szigorúan elnyomták s a próféták szövetkezve a jeruzsálemi papokkal, egy hosszasan előkészített tervet valósítottak meg: a kultusz gyökeres reformját, Józsia uralkodásának tizennyolcadik esztendejében (Kr. e. 621-ben).  Hilkia főpap és Szafán templomi írnok jelentették a királynak, hogy a főpap a templom restaurálása közben ráakadt a törvénykönyvre.  A király felolvastatta Szafánnal a könyvet s mikor hallotta, hogy milyen átkok sújtják az idegen istenek imádóit, megszaggatta ruháját, ami a zsidóknál a szomorúság vagy a rémület jele volt.  A király aztán ünnepies gyűlést hívott össze a templomba és felolvasta ott a nép füle hallatára “a Jehova templomában talált törvénykönyv minden betűjét” s a törvénykönyv alapján megkötötte “Jehova szövetségét.” Ünnepélyesen megfogadta, hogy a törvénynek megfelelően fog élni és megfogadta ugyanezt a nép is.  Nyomban hozzáláttak a Jehova-kultusz berendezéséhez, ahogy a törvénykönyv előírja egy beszédben, amelyet Mózes Kánaán meghódítása előtt intézett a néphez.  A beszéd azt mondja, hogy más istenek tisztelete, az istenség képes ábrázolása, minden külsőség, aminő az oszlop és a szent fa, idegen, pogány eredetű.

De Jehovát is csak Jeruzsálemben szabad tisztelni, oda kell hordani minden áldozatot és tizedet, mert Jehova ezt a helyet választotta ki avégből, hogy ott lakjék.  Izrael, mint Jehova választott népe, legyen szent nép.  Vallásos és erkölcsös életével különböztesse meg magát minden más néptől és más népekkel ne keveredjék.  Izrael népének élén, mint Jehova törvényének őre és magyarázója, a leviták papirendje áll, amely független az államtól.  Jehova törvénykönyvének felfedezése Kr. e. 621-ben oly esemény, amelyhez fogható jelentőségre nézve nem sok van az egész világtörténelemben, mert rajta nyugszik a zsidóság s vele a kereszténység és az izlám is.  A törvény különben csak a babiloni fogság után érvényesült teljesen, amikor ennek alapján próbálták meg hazatértükkor ujjáteremteni a zsidók az új közösséget.  Az idegen bálványok tiszteletét azonban nyomban megszüntették.  Az oltárokat és a berkeket megsemmisítették.  Eltávolították az addig megtűrt Jehova-szobrokat és házi isteneket.  Az idegen bálványokat szolgáló papokat pedig saját oltáraik előtt lemészárolták.  Ez a vallási reform nyomban éreztette hatását.  A “kiválasztott” nép annyira bízott abban, hogy Jehova meg fogja semmisíteni a babilónokat, hogy minduntalan megpróbálta visszaszerezni függetlenségét.  Pedig ezek az idők már rég elmultak.  Mint engedelmes hűbérállam fennállott volna Juda tovább is, de mint önállóságáért küzdő királyságnak tönkre kellett mennie.

Tisztán leírta a helyzetet Jeremiás próféta, de intelmeire senki se hallgatott és Jeremiásnak az volt a szomorú sorsa, hogy lássa hazája pusztulásának közeledtét anélkül, hogy megakadályozhatná.  II. Nekho egyiptomi fáraó berontott Szíriába, mert tudta, hogy Asszíriában belső viszályok dúlnak.  Józsia, aki nem akart egy másik idegen nép uralma alá kerülni, szembeszállt vele, de Megidónál 608-ban vereséget szenvedett és halálosam megsebesült.  Meg is halt Jeruzsálemben és igen nagy volt érte a zsidók gyásza.  Józsia legifjabb fiát, Joahaszt, akit a zsidók királyukká választottak, Nekho táborába hivatta és elküldte Egyiptomba.  Soha többé hírét sem hallotta senki Joahasznak.  Azután Józsia legidősebb fiát, Jojakimot nevezte ki hűbéres királynak.  Ez helyreállította megint az idegen bálványok tiszteletét és hű maradt Egyiptomhoz.  A próféták panaszaival és jóslásaival ugyan nem sokat törődött, de azért Uria prófétára annyira megharagudott, hogy Egyiptomból, ahová Uria elmenekült, haza hozatta és kivégeztette.  Jeremiás szintén veszedelemben forgott, mert ellene volt az Egyiptommal való szövetkezésnek.  Három év mulva a legutóbbi vereség után Nekho megint szembe akart szállni Nebukadrezár babiloni királlyal és Jojakim Nekho bíztatására megtagadta Nebukadrezárnak az adófizetést.  Ez szíriai vazallusait küldte Juda ellen és az ammonitákat, akik ősrégi idők óta gyűlölték Judát.  Megostromolták Jeruzsálemet és az ostrom közben Jojakim is elesett.

Tizennyolc esztendős fia, Jojakhin lett utána a király, éppen midőn maga Nebukadrezár is megjelent az ostromlott Jeruzsálem előtt.  Három hónap mulva a város kénytelen volt megadni magát.  Nem rombolták le, de ami elvihető volt a templomában és a királyi palotájában, azt elvitték.  Jojakhint családjával és az egész nemességgel együtt, Babiloniába szállították.  Ugyanez a sors ért 17.000 harcost is egy sereg kézmívessel együtt, akiket a babiloni építkezéseknél használtak fel, továbbá egy csomó igen előkelő túszt, papot és prófétát is.  Csak annyi embert hagyott Nebukadrezár Judában, amennyire szükség volt a föld megmíveléséhez.  Ezen árnyékkirályság királyává Józsia harmadik fiát, Mattanját nevezte ki Nebukadrezár Zedekia névvel.  A próféták nem akarták elhinni, hogy Jehova teljesen elfordult Izraeltől és Nebukadrezárnak a pusztulását jósolgatták.  Csak Jeremiásnak volt más a véleménye és ő azt hirdette, hogy nyugodtan meg kell hódolni a babiloniak előtt.  Igy aztán éppúgy gyűlölték őt Jeruzsálemben, mint a Babiloniába hurcolt foglyok, akik sóvárogtak a szabadulás után és dühöngtek Jeremiásra, aki a reménységüket akarta elrabolni.

 

 

Jeruzsálem pusztulása.

 

Zedekia kilenc évig uralkodott, mikor a többi szíriai fejedelemmel együtt Apriesz egyiptomi király őt is lázadásra csábította.  Nebukadrezár, aki a lázadás első hírére rögtön nagy sereggel indult a lázadók ellen, nem tudta, először Egyiptomot, Föníciát vagy Judát támadja-e meg.  Csillagjósai azonban a középütt elterülő Juda mellett döntöttek.  Igy az asszír király főseregével egyenesen Judába nyomult.  Zedekia bezárkózott Jeruzsálembe.  Nebukadrezár a filiszteusokra és az edomitákra bízta az ország meghódítását s ő maga Jeruzsálemet kezdte ostromolni.  Mikor megtudta, hogy az egyiptomi király sereggel nyomult be Dél-Palesztinába, rögtön elébe sietett.  Apriesz azonban nem mert ütközetbe bocsátkozni.  Nebukadrezár csakhamar megint ott termett Jeruzsálem előtt.  A zsidók vitézül védekeztek, bárha Jeremiás szakadatlanul azt prédikálta nekik, hogy hiábavaló minden ellenállás.  Jehova elhatározta, hogy kiszolgáltatja őket a könyörtelen ellenségnek.  A vezérek végül annyira felháborodtak a halálmadár jóslásain, hogy azt kívánták a királytól, aki mindaddig védelmezte Jeremiást, hogy tömesse be mindörökre Jeremiásnak a száját.  A király rájok bízta, hogy csináljanak Jeremiással amit akarnak.  Erre lebocsátották a prófétát egy víztartóba, hogy megfulladjon.  De a víztartóban csak iszap volt s mikor a király meghallotta, hogy Jeremiás még él, kihúzatta őt és börtönbe vetette.

A városban egyre nőtt a nyomorúság, mert éhség és dögvész tört ki benne, de csak másfélévi nehéz ostrom után sikerült a babiloniaknak rést verni az északi falban.  Nyomban behatolt az ellenség a résen és a középső kapu mellett, nem messze a vártól foglalt állást.  Zedekia a nagy zűrzavarban még éjjel kimenekült a városból katonaival a délkeleti falon.  De a babiloniak utána eredtek és Jerikó síkján utólérték.  Az elfogott Zedekiát elvitték Nebukadrezár elé, aki Zedekia gyermekeit szemeláttára lemészároltatta, azután kiszúratta a szerencsétlen zsidó király szemeit.  Igy megvakítva, kettős láncra fűzve Babilonba küldte őt a király.  Nebukadrezár egyik legelőkelőbb tisztjét, Nabuzarhudant bízta meg azzal, hogy Jeruzsálemen végrehajtsa az ítéletet.  A palotát és a templomot földig lerombolták s a műkincseket elhurcolták belőlük.  A város falait és a házakat lerombolták s a lakókat fogságba vetették.  A főpapot, több más papot, sok udvari embert, hivatalnokot és hatvan tekintélyes embert láncra verve Riblába szállították s ott kivégezték, 852 más polgárt pedig családjával együtt Babilonba vittek fogságba.  Az országban csak kevés embert hagytak s ezeknek adták a fogságba hurcolt gazdagok szántóföldjeit és szőlőhegyeit.  Mikor a babiloniak végül elvonultak, az új tartományba helytartóul Gedalját, Jeremiás egyik barátját nevezték ki.  Jeremiást a város elfoglalása után kiszabadították börtönéből.  Nebukadrezár megtudta ugyanis, hogy Jeremiás mennyire küzdött az Egyiptommal való szövetség ellen és mennyire kívánta, hogy hódoljanak meg Babiloniának.

Ezért megengedte neki, hogy választhasson: otthon akar-e maradni hazájában vagy vele akar-e menni inkább Babilonba.  Jeremiás otthon maradt és Nebukadrezár tanácsára, aki dúsan megajándékozta őt és gondoskodott az ellátásáról, Gedalja helytartóhoz vonult Mizpába.  Érthető, hogy az országban maradt zsidók nem érezték jól magukat új uraik alatt és aki csak tehette közülök, kivándorolt Egyiptomba, bármennyire ellene volt is ennek Jeremiás.  Gedalja helytartót egy lakoma közben összeesküvők meggyilkolták, akiknek élén Izmael állt, Dávid király egy leszármazottja.  De Izmael nem tudta tartani magát Johanan ellen és kénytelen volt az ammonitákhoz menekülni.  Johanan és hívei is féltek Nebukadrezár haragjától és Egyiptomba menekültek.  Jeremiás bármennyire idegenkedett is Egyiptomtól, szintén kénytelen volt oda menekülni.  Meg kellett még érnie Juda tragédiájának az utolsó jelenetét is.  Az otthon maradt zsidók nem tanultak a saját kárukon.  Jeruzsálem lerombolása után öt év mulva egyesültek a maobitákkal és fegyverrel próbáltak szerencsét.  A lázadást elfojtották, az egész országot kipusztították és 745 embert megint elvittek rabláncra fűzve szomorodott földieik után a “babiloni fogságba”.

 

 

A zsidók kultúrája.

 

A zsidók kultúrája nem volt fejlett, sőt alacsonyabb színvonalon volt, mint szíriai szomszédaiké.  A művészet és a tudomány nem virágzott náluk, hiszen még a közönséges mesterségekben is járatlanok voltak.  Dávid föníciai kőfaragókkal és ácsokkal dolgoztatott éppúgy, mint Salamon, aki várának és templomának építéséhez szintén Föníciából kért építészeket és művészeket s megírta Hiram királynak, hogy az ő népe nem ért ilyesmihez.  Esetlen istenszobraik bearanyozását és beezüstözését a kánaánitáktól tanulták meg.  S minthogy tilos volt kézzel faragni az istenség mását, a képzőművészet és a művészibb ipar nem fejlődött ki náluk soha.  A kereskedelemben sem tüntették ki magukat Izrael fiai.  Már azért sem, mert az idegen népekkel való érintkezést tisztátalannak tartották.  Az izraeliták szellemi élete is teljesen egyoldalú volt.  A tudományos hajlam egészen hiányzott belőlük.  Nincs époszuk sem, nincs drámájuk sem.  Az egyetlen ága az irodalomnak, amelyben nagyot alkottak, a dalköltészet volt és az ennek megfelelő zene.  Dalköltészetüket még ma sem múltak felül.  Tetőpontja dalköltészetüknek a zsoltárok, amelyek közül többet Dávidnak és Salamonnak tulajdonítanak, noha későbbi időből valók.  A költészet virágkora Hiszkia király ideje volt, aki maga is költő volt.  A lirikus tanköltészethez tartoznak a próféták könyvei is, amelyek közül a legrégibb Amosz és Hozea könyve, a legjelentősebb Jezsaiás és Jeremiás könyve.

Szellemi életének ez egyoldalúsága és különössége mellett is ez a kis nép nagyobb befolyással volt az egész emberi történelem folyására, mint a görögök és a rómaiak.  Mert Izrael népe az emberi lélek egyik megnyilatkozását a legnagyobb tökéletességre fejlesztette s ez sokkal jelentősebb az emberiségre nézve a tudománynál, művészetnél, jognál és filozófiánál, mert mindezeknél sokkal általánosabb, amennyiben felöleli a nép minden rétegét a királytól a koldusig.  Az emberi léleknek ez a megnyilatkozása a vallás.  Vallási tekintetben eredetileg nem volt különbség a zsidók és a szomszédaik között.  Jehova a nemzeti isten, mindenekelőtt a hadisten, aki diadalra vezeti népét vagy ha haragszik rá, rombolásba sodorja.  Jehova erős, bosszúálló isten, kinek a zsidók véres áldozatokat mutatnak be, hogy megengeszteljék.  Ez a magyarázata az Egyiptomból eredő és a kánaánitáktól kölcsönzött körülmetélés szokásának is, amely a haragvó istennek bemutatott áldozat az ember saját véréből, amely által az  ember megváltja saját magát.  Hegyeken, dombokon, zöld fák alatt, kövek mellett vagy szent forrásoknál emelnek Jehovának oltárokat földből vagy faragatlan kövekből.  Az oltárok mellett oszlop áll (masszeba) vagy szentfa (asera).  Csak nagyon gazdag és jámbor emberek építenek számára külön templomot, amelyben szobra is van Jehovának emberi vagy (mint Danban és Bethelben) bikaalakban.  A régi Izrael minden tekintélyesebb községének volt külön oltára és mindenütt megvolt Jehovának a maga külön lakása.  Híres szent hely volt: Szilo, Bethel, Szikhem Efraimban, Dan, Pnuel és Masszeba Gileádban, Jeruzsálem, Hebron, Beerzeba Judában.

Többnyire régi kánaáni szentélyek voltak ezek, amelyeket egyszerűen átruháztak Jehovára.  Jehova mellett tisztelnek más isteneket is, különösen Bált, a világ legfőbb urát, akinek Jeruzsálemben külön temploma van.  Azután Asztartét, akinek Salamon Jeruzsálem mellett külön oltárt emeltetett.  A moabiták istenének, Kamosznak és a ammonita Milkomnak is állított Salamon külön oltárt.  Salamon templomában is tiszteltek Jehova mellett más isteneket is, még a napistent és egy rézkígyót is, amely állítólag a betegségek ellen védelmezte meg az embereket.  Ezeket csak Hiszkia távolította el a templomból.  De ezek az istenek, amelyeket a szomszéd népek is tiszteltek, mindig háttérbe szorultak a törzs istene, Jehova mellett, aki elsősorban tette naggyá Izraelt.  Ő az első, a leghatalmasabb isten.  Már korán összeolvadt El alakjával, a szemiták legfőbb istenével, ellenben Bál, az összes szomszéd népek, különösen a föníciaiak legfőbb istene oly önálló egyéniség volt, hogy ezzel azonosítani Jehovát sohasem lehetett.  Bálnak külön szenthelyei is voltak a Jehováéi mellett.  Ebből ellentét támadt Bál és Jehova között, hogy melyiküket illeti meg az elsőség.  Mindenkinek szabad volt oltárt építeni és azon áldozni.  De a jóslás és a sorsolás művészete Jehova színe előtt, továbbá a lassan fejlődő rituále különös ismereteket tételezett fel, úgyhogy csakhamar egy befolyásos papi rend fejlődött ki Izraelben.

A királyság kezdete óta háttérbe szorulnak a magánszentélyek.  Jeruzsálem, Bethel, Dan és más helyek is állami szentélyekké lesznek, amelyeknek gondozása a király által odarendelt papoknak a dolga.  De azért a papok még nem alkotnak külön, zárt rendet.  A levita nevet, amely alá később összefoglalták az összes papi embereket, csak Kr. e. a VIII. században találjuk először.  A jezraeli vérfürdő, amellyel kapcsolatban a Jehu-dinasztia került trónra Izraelben Kr. e. 843-ban, nemcsak politikai, hanem vallási forradalom is volt, amely pár év mulva, 817-ben hasonló felfordulást vont maga után Judában is.  Egyre erősebb lett az a mozgalom, hogy egyedül Jehovát tisztelje Izrael népe mint legfőbb istent.  A mozgalom éle természetesen elsősorban Bál ellen irányul, aki a leghatalmasabb vetélytársa volt Jehovának.  A mozgalom előharcosai a Jehova-próféták.  Főképviselői ennek a régebbi prófétaságnak Éliás (Illés) és Éliza.  Éliza próféta bírta rá Jehut a véres lázadásra, aki azután, mikor trónra jutott, teljesítette a mozgalom kívánságát: Bál templomát leromboltatta s papjait és prófétáit megölette.  De akkoriban a bálványimádás vagy az alsóbbrendű istenek ellen való fellépésről szó sincs még sem Izraelben, sem Judában.  Az Omri-dinasztia bukását követő időben, a külső és belső szorongattatás idejében történik meg lassan az izraelita nép felfogásában az az átalakulás, amely meglapítja Izrael világtörténeti jelentőségét.

Állandó volt a sanyargattatás mind a két kis államban.  A folytonos háborúskodással járó élet és vagyonbizonytalanság, a belső felfordulás, a rossz termések, szárazság, földrengés és pusztító dögvészek mind arra vallottak, hogy Jehova nagy haragra gyulladt népe ellen.  Búcsújárással és áldozatokkal próbálták kiengesztelni.  A papok és próféták tekintélye rendkívül megnövekedett.  “Levi fiai”, a leviták ettől fogva zárt papi rendbe tömörülnek és a szent mondában a nép vezére, Mózes mellé helyezik öccsét, Áront, az első papot is.  Buzgón elzarándokoltak a szent helyekre Bethelbe és Gilgába, Beerzebába, nagy pompával ülték meg az ünnepeket, pompás arany és ezüstszobrokat emeltek Jehovának, bőjt és vezeklőnapokat rendeltek el.  Mindhiába.  Ekkor támadt az a gondolat, hogy az istentisztelet egész eddigi módja helytelen volt.  A prófeták ezt a gondolatot képviselték és álláspontjukat írásban is kifejtették.  Jehova - mondották - haragszik, mert nem tiszteljük és nem követjük a parancsait.  Jehova az a mindenható isten, akinek akarata a világot és a népek sorsát irányítja, Izrael népét kiválasztotta a saját népének.  De Jehova féltékeny isten: csak őt szabad tisztelnie a népnek.  De a nép idegen isteneket tisztel, emberi szobrokat és bikaszobrokat állít Jehova mellé.  Ezért küld rá Jehova ellenséget, éhséget és dögvészt.

De nem fogja népét teljesen megsemmisíteni, ha népe megbánja bűneit és visszatér a tiszta istentisztelethez.  Vallási szempontból új belátásra jutottak el, de azt úgy tüntették fel, mint visszatérést egy régebbi, az idők során veszendőbe ment tudáshoz, amelyet csak a papok és a próféták őriztek meg.  E felfogáshoz átalakították most az egész hagyományt.  Jehova e szerint az átalakított hagyomány szerint már a nép ősapáival megkötötte a szövetséget, amelyben a nép szilárdan bizakodhatik.  Mert a nép kezdettől fogva boldog volt, amíg Jehovának engedelmeskedett, amióta elszakadt tőle, azóta került szolgaságba.  Ha újra visszatér hozzá, Jehova elküldi népének a szabadítót.  Ezt az alapgondolatot akarta kidomborítani az ismeretlen nevű történetíró a maga 750 körül szerzett történeti munkájában, mikor a hagyományt ilyen papi értelemben átdolgozta.  Az új felfogásban Jehova, a nemzeti isten egyúttal az egész világnak is ura, a többi isten csak fantóm, Jehova mellett elenyésznek.  Jehova az igazságos isten, akinek céljait szolgálják a pogányok is.  Amikor az istenség fogalma átalakult ilyetén erkölcsi fogalommá, átalakult vele együtt természetesen az emberi erkölcs fogalma is.  A vallás erkölcsi szabályait tisztán megformulázták s az izraeliták ezen a téren tanítómestereivé lettek az egész világnak.  Ebből a korból való a tízparancsolat is.

Minthogy a próféták az új erkölcsi és vallási szabályok életbeléptetésétől jobb idők elkövetkezését várták, a szabályok tekintélyét azzal növelték meg, hogy Jehova kinyilatkoztatásainak mondták.  Még jobban elmélyítette a vallás problémáját Amosz aki Bethlehemtől délre egy kis faluból, Tekoából való pásztor volt Judában s II. Jerobeam idejében mint prédikátor lépett fel Bethlehemben.  Ő hangsúlyozta először a tisztán erkölcsi szempontokat.  Jehova szent és igazságos isten, Izrael ellenben bűnös és elfajult nép.  Azért haragszik Jehova, azért veti meg az áldozatokat és ezért kell Izraelnek tönkremennie, mert csupa jogtalanságot csinál, mert a királyi hivatalnokok szövetkezve a papokkal kijátszák a jogot és megvesztegethetők, mert uzsorás gazdagok szipolyozzák a szegényeket, mert hitelező eladja az adóst rabszolgának.  Teljesen új felfogás volt Izraelben, hogy Jehova elsősorban erkölcsös életet kíván az emberektől.  Amosz a csúcspontja ennek az iránynak és ő az alapja a további fejlődésnek.  A második próféta, Hozeás továbbfejleszti Amosz gondolatait: “Szeretetet akarok, nem áldozatokat; az isten megismerését, nem égő áldozatokat.” Hozeás kárhoztatja a népies kultuszt s elveti mindenekelőtt Jehovának bikalakban való tiszteletét.  E törekvések mellett, amelyek a vallás átszellemítését célozták, voltak ellenkező irányú törekvések is.  Növekedett ebben a korban természetszerűen az asszír-babiloni kultúra befolyása és itt-ott otthonossá lett a csillagok tisztelete is.

A babiloni özönvíz-monda is ekkortájt került bele az izraeliták történeti műveibe.  A nép tömege azonban, úgy mint eddig, ezentúl is a külsőségek egyre kínosabb ápolásában kereste a menekülést.  Jehovának azt a parancsát, “minden elsőszülött az enyém”, amely eredetileg csak a marhára vonatkozott, kiterjesztették az elsőszülött gyermekre is, akit mindig külön áldozattal kellett megváltani.  Ahasz, Juda királya Kr. e. 730-ban feláldozta saját fiát Jehovának.  És a hetedik században ez a szörnyű szokás egyre jobban elterjedt: számos gyermeket áldoztak fel Jehovának az égő oltáron Jeruzsálem mellett, Benhinnon (Gyehenna) völgyében.  A reform gyökeres megvalósítása beletelt vagy nyolcvan esztendőbe.  A vállalkozás sikerét a próféták és a jeruzsálemi papság szövetkezése biztosította.  A proféták dühöngtek a kultusz ellen, amint azt országszerte űzték, mert külsőség volt s nem felelt meg Jehova lényegének, amely nem áldozatokat és zarándoklásokat kívánt, hanem lelki tisztaságot.  Pogány bálványimádásnak tartották a masszebák és aserák (oszlopok és fák) tiszteletét, valamint a láthatatlan isten szobrait.  Jeremiás még a frigyládát is éppúgy kárhoztatta, mint más jelképet, de a nép tömegében kifejlődött az a hit, hogy Jehovát csak Jeruzsálemben, Zion templomában szabad tisztelni.  Zion istene az egyedüli igaz isten.  Ez a hit döntötte el a további fejlődést.

Míg régebben a papok és a próféták éles ellentétben voltak egymással, ez olyan pont volt, amelyre támaszkodva a jeruzsálemi papságot meg lehetett nyerni a reformnak, mert nyilvánvaló, hogy ez a felfogás nagy előnyökkel járt a papságra nézve.  A papság közreműködésével a tisztán szellemi mozgalmat át lehetett terelni a gyakorlati reform terére.  A 621-i törvénykönyv világosan mutatja már a papság befolyását.  A próféták gondolatai, amelyeken ez a könyv épül, megalkudtak már itt a nép régi gyakorlatával.  Mózes ötödik könyvében maradt ránk ez a törvénykönyv.  Két része van: tételek és jogok.  Az előbbi a vallási szabályokat tartalmazza, az utóbbi az erkölcsi szabályokat és a szokásjogot.  Izrael Jehova kiválasztott népe.  Szent nép, kultuszának és erkölcsének feddhetetlennek kell lennie.  A legfontosabb parancs az volt, hogy az őslakók kultuszhelyeit le kell rombolni s minden tizedet és áldozatot Jeruzsálembe kell vinni.  Ezentúl csak az a marha volt áldozat, amelyet Jeruzsálem templomában vágtak le a papok.  A vidéki papokat áttelepítették Jeruzsálembe és a próféták főtételeit parancsok alakjában formulázták meg.  A törvény csak a babiloni fogság után lépett teljesen életbe.  A száműzés előtt viszálykodó, széthúzó tömeg volt a zsidóság.  Véreskezű királyaik alatt nem tartotta őket össze semmi magasabb eszme.  A fejlett babiloni kultúrával való érintkezés jótékony hatással volt reájuk, fellobbantotta bennük a nemzeti érzés lángját.

Mikor visszatért Izrael a fogságból, az új közösség alapja a törvénykönyv lett és az az erős hit, hogy Jehova minden isten fölött álló s ők a föld egyetlen igaz istenének kiválasztott népe.  Igy a prófétaság átalakult a zsidósággá.  Ez a tudat, a mindenek fölött álló isten tudata erőt adott az izraelita népnek, hogy túlélje az állami lét bukását, de elszigetelte Jehova szent népét minden más néptől.  A népek között meglévő, de áthidalható ellentétet vallási ellentétté alakította át, amely áthidalhatatlan és megvetette az alapját annak, hogy a zsidó nemzetből zsidó egyház legyen.  De ez az esemény nemcsak a zsidóság további sorsára nézve volt döntő jelentőségű, hanem azokra a vallásokra nézve is, amelyek a zsidóságból virágzottak ki: a kereszténységre és az izlámra.  Igy még ma is érezzük annak az eseménynek hatását, amely Józsia uralkodásához fűződik.