A föníciaiak.

Az ókori kultúrának két középpontja Egyiptom és Mezopotámia volt.  A két ország között a közvetíto szerep helyzeténél fogva Szíriának jutott.  Szíriának kellett a két nagy ország szellemi eredményeit az egész világon elterjeszteni.  Szírián át vonultak a nagy kereskedelmi országutak s a kultúra a kereskedelem útjait követi.  A történelemnek ebben a korszakában a világ legvállalkozóbb kereskedo népe a föníciai volt.  A szíriai hegyek és a Földközi-tenger közti keskeny partmelléken laktak.  Eredetileg halászattal foglalkoztak, de lassan olyan kereskedo és tengerjáró néppé fejlodtek, amely uralkodott az egész világon.  Ok voltak ennek a korszaknak az angoljai, az iparcikkek gyártói és szállítói a szárazon, de legfoképpen a tengeren.  Terjesztették és közvetítették a kultúrát is, s e tekintetben ok voltak a korai ókor legfontosabb népe.  A nevük eredetére vonatkozólag sokféle hagyomány van.  A görögök szerint osatyjuk Fönix volt, Agenor egyik fia.  Mások szerint a nevük vörös népet jelent, mert vörös volt a borük, vagy a bíbor gyáraktól származott, amelyeket minden gyarmatukban alapítottak.  Mind e magyarázat hamis.  Az egyiptomiak fenkhu-nak hívták oket s ebbol eredt a föníciai elnevezés.  Másik nevük, amelyet a rómaiak használtak: poniek vagy punok.  Herodotosz szerint a Vörös-tenger felol vándoroltak be, de errol szó sincs.  Keletrol jöttek be a partmellékre, valószínuleg más törzsek tolták oket elobbre.

Az eredetileg nem-szemita nép, mikor Kánaánban megtelepedett, elfogadta az ottani nyelvet és vallásuk is kánaáni vallás.  Már Kr. e. 1650 körül igen fejlett kultúrájuk volt.  Mert mikor I. Totmesz Egyiptomból betört Szíriába, a föníciaiaknak már nagy és virágzó kereskedelmi városaik voltak.  Nem álltak ellen Totmesznek, hanem nyugodtan vállalták az adófizetést, mert így olcsóbban szabadultak, mintha véres háborúkba keverednek, ami kereskedelmüknek is nagyon ártott volna.  III. Totmesz idejében (Kr. e. 1590 körül) Arád és Szmirna lakói résztvettek a rutenuk harcaiban az egyiptomi fohatóság ellen.  Ezért keservesen meg is bunhodtek, míg az Egyiptomhoz szitó többi föníciai város megkapta azt a privilégiumot, hogy Egyiptom és a többi ország között közvetíthette a kereskedelmet.

A föníciai városok.

Fönícia tulajdonképpen nem volt ország, hanem kikötovárosok sorozatából állott.  A föníciai városok apró, független állami közösségek voltak.  Eleinte a leghatalmasabb város Gebal volt, pár órányira a tengertol.  De késobb az Adonisz folyóhoz közel, a tenger partján új várost építettek s ezt szintén Gebalnak nevezték.  Az osi Gebalt állítólag Il isten alapította.

Ugyanezzel dicsekedett Berut is, a Likosz folyó torkolatához közel.  Ezeken kívül szerepelt még Szimirene és Hamath.  De ezek az apró királyságok és városok az idok során szinte nyomtalanul elenyésztek.  Egyre hatalmasabb lett Szidon, egy kis hegyfok északi lejtojén.  Eredetileg halászfalu volt és sokáig jelentéktelen helység maradt az elobbiekhez képest.  De Szidonnak pompás kikötoje volt.  A várost folyótól öntözött síkság vette körül, amely csupa kert volt.  Ezért nevezték Szidont a virágos Szidonnak.  Szidon temetojének közelében, a tengerparton kagylóhéjdombok vannak ma is, amelyek a bíborgyártásból eredtek.  A szidoni üveggyártás székhelye Szaopta volt, Szidontól délre.  Északon Arád és délen Tirosz volt Szidonnak két legfontosabb versenytársa.  Arád egy kis sziklaszigeten feküdt, az Eleutherosz torkolatával szemben.  Ma is vannak még régi föníciai falmaradványok a parti sziklákon.  A szigeten szuk volt a hely s a házak zsúfolva álltak egymás mellett és több emelet magasak voltak.  Bár ez a fekvés sok tekintetben elonyökkel járt, volt egy nagy fogyatkozása is: a szigetnek nem volt ivóvize, csak amit víztartókban gyujtöttek össze.  Szükség idején azonban, amint beszéltek, forrásvizet is tudtak szerezni, de nagy fáradsággal.  A tenger tükre alatt ugyanis, a sziget és a part között volt egy forrás.  Búvárok szálltak a víz alá, nehéz ólomharangot borítottak a forrás fölé, a harangba bortömlo volt illesztve, amelyen keresztül magasba szökkent a forrás vize.  A híres Tírosz is voltaképp szigetváros.  Tíroszt Szidon alapította vagy legalább is Szidon gyarmatosította késobb újjá.  A város két részbol állt.

A kettos szigeten, ahol vásártér volt, emelkedett a királyi vár, a templomok és az arzenál, míg az ó-város a szárazföldön volt.  A szigetvárosnak csak víztartókban gyujtött vize volt, vagy pedig olyan vize, amelyet bárkákon szállítottak a szárazföldrol.  Szidon csak akkor veszítette el tekintélyét, mikor flottáját a filiszteusok flottája megverte és a várost magát is elfoglalta.  Szidon gazdag kalmárait annyira megrémítette ez az eset, amely bármikor megismétlodhetett, hogy kivándoroltak Tírosz szigetére s ott építettek maguknak pompásnál pompásabb házakat.  Velük együtt átvándorolt a kereskedelem és a hatalom is Tíroszba és Szidon évszázadokra háttérbe szorult.

A föníciaiak utazásai és gyarmatai.

A föníciaiak régi mondái szerint Melkart, Tírosz alapítója nagy flottát és hadsereget gyujtött, hogy meghódítsa Ibériát (Spanyolországot).  Utközben meghódította Melkart Afrika északi partmellékét, ahol meghonosította a földmívelést és megalapította a mesés Hekatompilosz városát.  Azután átkelt a tengerszoroson, amelyet a saját nevérol nevezett el, Ibériába, amelyet meghódított s ahol Gadez-t alapította.  Majd Gallián, Itálián, Szardinián és Szicilián keresztül visszatért Ázsiába.

Ezek a mondák késobbi keletuek, de azt bizonyítják, hogy a föníciaiak már igen régi idoben elkalandoztak kereskedelmi és rabló utaikra a Földközi-tenger határáig és mindenütt ott találjuk még ma is nyomaikat.  Gyarmatosításuk virágkora különösen a görög szigeteken, Itália déli részén és Szíria partjain Kr. e. 1600 és 1400 között lehetett.  Gebal lakói, akik az osi idokben az elsok voltak a föníciaiak között, alapítottak már kereskedelmi állomásokat és telepeket a közeli Ciprus szigetén is.  Ez a 9600 négyzetkilométer nagyságú sziget, amelynek hossza 60 kilométer, szélessége 20 kilométer, északkelet felé hosszú földnyelvben végzodik.  Hegyek vonulnak rajta keresztül, amelyeknek legmagasabb csúcsa 2000 méter a tenger színe fölött s amelyeknek mélyében értékes ásványok vannak.  Rézbányái híresek voltak.  A réz, latinul kuprum, Ciprus szigetétol kapta a nevét.  Ezüst és vas is sok volt a szigeten.  Ciprusban töméntelen maradványát találták meg a kutatók a föníciaiaknak.  A déli parton Di Cesnola felfedezett egy kincstárat több földalatti teremmel, amelyben rengeteg értéku kincs volt.  Valószínuleg háborús idoben rejtették el oda.  A kincseket a new-yorki Metropolitan-múzeumban helyezték el.  Ezüst, arany, bronz, drágako, alabástrom és agyagmívu, drága, muipari tárgyak ezek, amelyeket a föníciaiak készítettek egyiptomi és asszíriai stílusban.  Dél felé a szíriai partmelléken beérték a föníciaiak megerosített kereskedelmi állomásokkal egészen az egyiptomi határig.

Egyiptomban magában azonban nem turtek a fáraók sem erodöket, sem gyarmatokat és a föníciaiak, akik nagyon is jól meg tudták becsülni az egyiptomi kereskedelem elonyeit, örültek annak is, hogy szabad volt nekik az egyiptomi kikötokben raktárakat berendezniök.  A legnagyobb raktáraik Memfiszben voltak, ahol a föníciai városrész beillett külön városnak is.  Kis-Ázsia belsejébe nem próbáltak behatolni a föníciaiak.  Inkább az Égei-tenger felé fordultak és a görög szigeteket szállták meg.  E szigetek közül némelyik igen dús volt fémekben, mások közelében pedig bíborkagylókat lehetett fogni, amiket szövetfestésre használtak.  A görögökre nézve, akik akkor (Kr. e. 1500) még nagyon kezdetleges fokán álltak a muveltségnek, de nagyon fogékonyak voltak minden idegen elem befogadására, mérhetetlen fontossága volt ennek az érintkezésnek.  Nemcsak az történt, hogy az évszázados föníciai kultúra muvészi és ipari termékeit megismerték és utánozták, hanem megtanulták a súlyokat és a mértékeket használni és átvették a föníciaiaktól a muveltség legfontosabb eszközét, az írást is.  És a vallás terén is sokat vettek át a föníciaiaktól.  Föníciai eredetu Afrodite(Astoreth) és Dionízosz tisztelte, továbbá a Heraklesz, Perzeusz és Andromeda-monda.  Még a görög nyelven is megérzik a föníciai hatás.  Ennyi mindent vittek magukkal Palesztina partjairól a szemitizálódott idegenek nyugatra (Ereb=Európa), megvetve gyártelepeikkel a nyugati kultúra alapjait.  A káriaiak segítségével gyarmatosították Déloszt és Pároszt, Rodoszt, Krétát, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

A szidoniak számára - nemsokára így nevezték az összes föníciaikat - rendkívül fontosak voltak ezek a szigetek, mert biztosabbak voltak, mint a szárazföldi gyarmatosítások.  Innen aztán ki-kirándultak a szárazföldre is, ahol különösen a bányák kihasználására törekedtek, amelyeket a bennszülöttek tudatlanságukban elhanyagoltak.  A trák partmelléken például a Pangeosz-hegység aranybányáit mívelték.  A merész szidoniak messze bemerészkedtek Dél-Oroszország nagy síkságaira is.  Onnan hoztak magukkal aranyat, ezüstöt, ólmot és cinket, amelyet azelott szárazföldön szállítottak Arménián és Szírián keresztül a bronzgyártáshoz.  A tírosziak vezetése alatt a föníciaiak gyarmatosító és tengeri vállalkozásai még jobban fellendültek.  A hazai keskeny partmellék szuk lett az odaszorult nagy néptömegek számára s a tírosziak politikája az volt, hogy a népfölösleget távoli gyarmatokba telepítették át, ahol gazdagon és elégedetten élhettek s a tírosziak terveit is elomozdították.  Szardinia, Szicilia és Malta szigetén is korán gyökeret vertek a tírosziak.  Legjelentosebbekké váltak az Afrika északi partmellékén és a Dél-Spanyolországban lévo gyarmatok.  Észak-Afrikában egy egészen sajátságos líbiai-föníciai keverékfaj keletkezett.  Afrika északi, sot északnyugati partján is eleven élet nyüzsgött.  A földet mindenütt pompásan megmívelték.  A gabona százszorosan fizetett, a szolo kétszer termett évente és gyönyöru gyümölcsfák és olajfák pompáztak mindenfelé.

Gyárakat és különösen bíborfesto-gyárakat alapítottak, szóval a föníciai nép kereskedelmi és ipari tevékenysége meghódított a kultúrának egy rengeteg nagy területet, amely nélkülük valószínuleg még vagy ezer esztendeig barbárságban sínylodött volna.  Dél-Spanyolországban Gadez lett a fo kikötováros.  Volt egy folyója is: Betisz.  Ennek a partmellékén óriási mennyiségben volt ezüst és arany.  A félvad bennszülöttek nem tulajdonítottak különösebb értéket a nemes ércnek és a föníciaiak üveggyöngyökért és más értéktelen csecsebecsékért könnyu szerrel cseréltek be ezer annyi értéket.  Az ezüst nagy tömege nagy hatással volt az akkori piaci viszonyokra, mert az ezüst ára rohamosan csökkent s végül az aranynak csak egytizedét érte.  Aranyon és ezüstön kívül más értékes fémek is voltak itt a bányákban.  A talaj maga termékeny volt és boségesen termett gabonát, olajat, bort, viaszkot, mézet, szurkot.  Spanyolország keleti partjain is számos föníciai kereskedelmi hely támadt, valamint a folyók torkolatánál és partjain, ameddig hajózhatók voltak.  Heraklesz oszlopaitól elhajóztak a föníciaiak északra és cinket hoztak a Kassziterida szigetektol, amelyek Britannia délnyugati csúcsa mellett terültek el.  Eljutottak Britanniába is.  Hogy a Keleti-tengerbe eljutottak-e, nem bizonyos, de valószínu, mert borostyánkovel megrakottan tértek vissza ezekrol az északi vidékekrol.

Lehet azonban az is, hogy délebre lakó parti lakóktól cserélték be a borostyánkövet.  Már Homérosz idejében kereskedtek “elektron”-ból, borostyánkobol való dísztárgyakkal, amiknek igen nagy volt az értéke.  A föníciai gyarmatok nemcsak a kultúrát terjesztették, hanem hatással voltak a megszállott földek növény- és állatvilágának fejlodésére is.  Elmondhatjuk, hogy a Földközi-tenger országainak növényvilágát, különösen Itáliáét a föníciaiak teljesen megváltoztatták.  Egész csomó pompás gyümölcsfát és hasznos növényt, forró égövit is, meghonosítottak az északi tájakon.  A ciprust, a gránátalmát, a babért, a mirtuszt az olajfát, a fügefát, a szolot, amely eredetileg arméniai növény volt, a cédrust, a kókuszt és számos más örökzöld növényt a föníciai kalmárok vittek el magukkal nyugatra és északra.  Állatokat is vittek magukkal a tengerentúlra, így például a szamarat, amely azóta Dél-Európában valósággal nélkülözhetetlen teherhordó állattá lett.

Tírosz hatalma.  Hiram király.

Amíg Tírosz Szidontól függött, két szofetim vagy szufféta kormányozta, akiket az anyaváros nevezett ki.  De a XI. században Abibál szufféta fölvette a királyi címet, elszakadt Szidontól és Tíroszt tette a föníciai világ elso városává.  Valószínu, hogy a föníciai városok úgy mint késobb, már akkor is szövetségre léptek egymással és a szövetségnek Tírosz állt az élén.  Abibál és különösen fia, Hiram alatt (Kr. e. 969-936) a tírosziak vállalkozásai egyre messzebb terjedtek és Hiram király dicsosége betöltötte a földet.  Baráti szerzodéseket kötött a szomszédos népekkel, különösen az izraelitákkal, akiknek most már szintén királyaik voltak és megfékezte a krétaiakat, akik nem akartak tovább adót fizetni.  Salamonnal együtt Ailában, a Vörös-tenger mellett kereskedelmi hajókat építtetett, hogy Dél-Arábia (Ofir) termékeit egyenes úton kaphassa meg.  Támogatta Salamont a jeruzsálemi templom építésében is.  Hálából Salamon lemondott Hiram javára húsz határfalu birtokáról.  Az izraeliták, akik betörtek Kánaánba, nem voltak tengerészek.  A partmellék nem csábította oket és csak ritkán ellenségeskedtek a föníciaiakkal.  A szidoniak, akik a békét mindig inkább választották a háborúnál, hacsak lehetett, megengedték, hogy egyes izraelita törzsek letelepedjenek országukban és a letelepült izraeliták nemsokára beszegodtek bérért munkásoknak a föníciaiak kereskedelmi vállalataihoz.  Hiram megnagyobbította és megszépítette Tíroszt.  A régi Melkart-templom legmagasabb pontján állt egy kis sziklaszigetnek, amelyet keskeny tengerszoros választott el attól a szigettol, ahol maga a vár épült.  A király ezt a szorost betömette.  Óriási munka volt ez.  A feltöltött területen nemcsak a külváros volt nagy vásártérrel, hanem egy szent kertvárosrész is.

A két kikötot eros falakkal vétette körül (az északi kikötoben ma is láthatok még a régi nagy kokockás romok) és a közelben nagy raktárakat és más épületeket emeltetett.  Melkart, Bál és Asztarte templomait restauráltatta és ragyogóan felékesítette.  Vajjon az egész szigetet védo erodöket is Hiram építette-e már, az nem bizonyos.  Szikladarabokból rakott falak voltak ezek, amelyek közvetlenül a tengerbol emelkedtek a magasba, a keleti oldalon 50 méternyire.  A déli oldalon, ahol a király palotája állt és a hajómuhelyek, a falak nem voltak ilyen magasak.  A szigetváros voltaképpen citadella volt, mert az igazi város a szigettel szemben a szárazföldön terült el két kilométernyire húzódva a parton s ennek a parti városnak a fénye és pompája megfelelt lakói gazdagságának.  Hiram halála után fia, Baleasztartosz lett a király, aki csak két esztendeig uralkodott.  Utóda fia, Abdasztartosz lett.  De dajkájának négy fia, akik az udvarban nevelkedtek és anyjuk befolyása folytán nagy állásokhoz jutottak, lázadást szítottak s a királyt meggyilkolták.  A négy összeesküvo közül a legidosebb lett a király s minthogy a zsoldos katonákat és a vagyontalan kalandorokat a föníciai városokban megnyerték a maguk számára, tizenkét esztendeig az övék maradt a hatalom.  Ez az áldatlan állapot megrendítette és gyöngítette a föníciai uralmat.  Az elégedetlen patriciusok kivándoroltak és sok gyarmat arra használta fel az aranyváros zavaros helyzetét, hogy függetlenítette magát.

Végre megunták Tíroszban is ezt a gazdálkodást.  A bitorlót elkergették és Baleasztartosz fiát, Asztartoszt ültették a trónra, amelyen azonban gyors egymásutánban öccsei követték ot: Asztarim és Feli.  Ezeknek uralma alatt egy csöppet sem javultak Tíroszban az állapotok.  A királyi háznak egyik rokona, Itubál, Asztarte fopapja, Kr. e. 855-ben meggyilkolta Felit és maga ült a trónra, amelyen harmincegy esztendeig meg is maradt.  Itubál erélyes ember volt.  A rendet helyreállította és befolyásra tett szert az izraeliták szomszédos királyságaiban is, amennyiben leányát, Jezabelt feleségül adta Ahab királyhoz.

Karthágó alapítása.

Amíg Itubál élt, sikerült neki elfojtani az ellenségeskedést az ó-szidoni arisztokrácia és a néppárt között, de mihelyt meghalt, ismétlodtek megint azok a zavarok, amelyek I. Hiram király halálakor támadtak.  Fia, Baletszor csak nyolc esztendeig uralkodott.  Maradt egy nyolcesztendos fia, Mattan, aki képtelen volt a néppárttal szembehelyezkedni.  Mikor Mattan meghalt, egy leánya maradt: Elissza és egy kis fia: Pigmálion.  Elissza feleségül ment nagybátyjához, Sziharbál-hoz, aki Melkart fopapja volt s mint ilyen, elso ember volt a király után az országban.  Mattan akarata szerint reá szállt a gyámság Pigmálion fölött.  Miután néhány évig betöltötte tisztét, a néppárt megbuktatta és unokaöccse, Pigmálion megölte ot.  Elissza, aki ura halálát meg akarta bosszúlni, összeesküdött az arisztokrata párttal.  Mikor az összeesküvést fölfedezték, Elisszának és híveinek sikerült hatalmukba keríteni egy dúsan megrakott flottát, amely indulásra készen állt a kikötoben és elvitorláztak Afrikába.  Zeugetániában kötöttek ki, ahol a szidoniak több száz évvel elobb Kambe városát alapították.  Elissza az ott uralkodó líbiai-föníciai királytól földet vásárolt s a régi Kambe romjain új várost építtetett, amelynek a neve Kart khadaszt, vagyis új város volt.  Ebbol csinálták a görögök a Karkhedon és rómaiak a Karthágó nevet.  Pontosan nem lehet megállapítani az esztendot, amikor Karthágót megalapították.  Valószínuleg Kr. e. 813-ban történt ez a nevezetes városalapítás, amelyet a monda dúsan felvirágozott.  Minthogy Elissza Asztarte istenno védelme alatt vándorolt ki, akinek egyik mellékneve Didó volt, Elissza neve idovel összeolvadt a Didó névvel és ot tisztelték Karthágó védo istennoje gyanánt.  A monda szerint Elissza akkora területet vásárolt az ország líbiai-föníciai királyától, amennyit be tud keríteni egy ökör borével.  Ravaszul vékony szíjakra vágatta szét a bort és akkora területet kerített be vele, amekkorán Karthágót megalapíthatta.  Valószínu, hogy ez a monda Karthágó legelso városrészének nevébol keletkezett.  Birza volt ez a név, amely a föníciai nyelvben várat jelent, görögül azonban bort.  A görögök rendkívül leleményesek voltak az ilyen mesék kitalálásában.

Azt is mesélték, hogy mikor egy szomszédos király feleségül kérte Elisszát, ez vagy azért, mert tagadó válaszával nem akarta fiatal államát veszélybe dönteni, vagy azért, mert undorodott feleségül menni egy barbárhoz, máglyán elégette magát.  Mint ahogy annak idején Szidon hatalma megtört, mikor a szidoni arisztokraták kivándoroltak Tíroszba, éppúgy hanyatlásnak indult most Tírosz, mikor elokelo nemzetségei, amelyek nem akarták alávetni magukat a néppártnak, kivándoroltak és megallapították Karthágót.  Utánozták ezt a példát más gyarmatvárosok is és szintén megtagadták az engedelmességet a tíroszi néppártnak.  Igy aztán Tírosz hatalma egyre jobban sorvadt.  A belviszályok és az asszírok betörése szintén hozzájárultak Tírosz hatalmának a gyöngítéséhez.  A város tekintélye annyira megfogyatkozott Föníciában, hogy a nyolcadik század közepén egy kis idore megint Szidonra szállt át a vezeto szerep.

Fönícia kultúrája.

A föníciai városok politikai szervezetérol nem sokat tudunk.  Csak analógia útján következtethetünk rá a gyarmatok szervezetébol, amelyek bizonyára utánozták az anyavárost, továbbá az oly közösségek szervezetébol, amelyek nem katonai eroszaknak, hanem inkább az iparnak és a kereskedelemnek köszönhették virágzásukat és hatalmukat.

Természetes, hogy az osi bevándorlók, akik a partmelléken városokat alapítottak és hajózást uztek, tekintélyesebbek voltak a késobb bevándorlóknál.  Ezt a tekintélyt örökölték utódaik is és ilyenformán a föníciai városokban arisztokrácia fejlodött ki, amelynek tekintélye egyre jobban megszilárdult, mennél gazdagabbak lettek az egyes családok.  Természetes volt, hogy ezek a régi nemzetségek rendezték a város ügyeit és ok kormányoztak.  A késobbi bevándorlók akiket szívesen láttak, mert szükségük volt a munkaerejükre, sokáig belenyugodtak az adott helyzetbe, hiszen az arisztokraták foglalkoztatták oket.  A kormányzó hatalom örökössé vált tehát az arisztokrácia között, s közülük a leggazdagabbak és legértelmesebbek töltötték be a legfobb állásokat.  Minthogy a Szíriában lakó összes népek fejei királyoknak nevezték magukat, értheto, hogy a föníciai városok ideiglenes kormányzói is, akik sokkal hatalmasabbak voltak, használták a királyi címet és a királyi méltóság külso jelvényeit.  Már azért is szükség volt erre, hogy meglegyen a tekintélyük a többi nép elott, amelyekkel érintkezniük kellett.  Minthogy azonban a többi régi nemzetség is éppoly gazdag és tekintélyes volt, mint a király nemzetsége, az alkotmány voltaképpen arisztokratikus köztársaság volt, élén a királynak nevezett arisztokratával, akinek hatalmát a nemesség körébol való törvényhozók korlátozták.  Késobb, mikor a nép is meggazdagodott, o is részt kért a közügyek intézésébol és kapott is.

A király a hadsereg és a flotta vezére volt és a legfobb bíró, de önkényuralmát korlátozták a nemesi tanács tagjai és a fopapok.  A királyok mellett a fopapoknak volt legnagyobb tekintélyük s ezért többnyire a királyi család tagjai közül választották oket.  A királyt keleti pompa vette körül.  A bíborköntös Szidon és Tírosz királyainak az elojoga lett.  Ez a szokás átterjedt lassan más népekre és megvan a mai napig is.  A városok külso területe vagy az államé volt, vagy egyes nemesi nemzetségeké, esetleg a templomoké.  A bevándorlók a földet, amelyen megtelepedtek, csak bérbevehették, sot nagyobb részük kénytelen volt napszámból tengetni az életét.  Ha ez a mezei népesség nagyon elszaporodott, a nemesség - néha a nép akarata ellenére is - távoli gyarmatokba telepítette át a népfölösleget.  A bevándorlóknak nem voltak jogaik.  Az olyan szerzodések, aminoket Szidon kötött a neki szolgáló izraelita törzsekkel, kivételek voltak.  A föníciai városok, bár egymástól függetlenek voltak, célszerunek találták, hogy bizonyos esetekre, különösen külso ellenségek ellen szövetkezzenek egymással.  Természetes, hogy a nagyobb városoknak nagyobb súlyuk volt a szövetséges tanácsban, sot úgyszólván fohatalmat gyakoroltak a többi város fölött, mint ezt különösen Szidon és Tírosz története mutatja.

Vallás.

A föníciaiak vallási képzeletei, mint a szemitáké általában, nagyon józanok voltak.  Hittek jó és rossz szellemek létezésében, akiket áldozatokkal és más mindenfélével befolyásolni lehet.  Ezeket a szellemeket rendszerint egyszeruen úrnak és úrnonek nevezték (Bál és Bálat).  Tisztelték a napistent és a holdistent is.  Ezek mögött és ezek fölött állt, mint fonök, a legfobb isten: Il, a végzet, akinek határozatai megváltoztathatatlanok, úgyhogy Il istent nem is tisztelték túlságosan.  Il felesége Ilát volt.  Bál a nap teremto férfierejének a megszemélyesítése, a teremtés ura volt.  Bálat a lét és elmulás, a legfobb gyönyör és a legfobb fájdalom istennoje.  Bálatnak a mellékneve Athar volt, amelybol a görögök Asztartét csináltak.  Szent állata az oroszlán.  A görögöknél oroszlánoktól vont kocsin ábrázolják.  Neki szentelt állatok: kos, kecskebak, galambok és halak.  Ezért voltak templomaiban galambdúcok, templomi udvarán halastavak.  O a védoje a falgyurunek, fején a falkoronával és gyakran a sors istennojévé válik.  A föníciaiak véleménye szerint az istenség foleg kövekben és fákban nyilatkozott meg.  Ezért úgy Bál, mint Athar oltára mellé szokás volt egy masszebát (kooszlopot) emelni és egy aserát (szent fát) ültetni.  A nagy istenek szeszélyesek voltak és ellenséges érzülettel viseltettek az emberek iránt.  Azt hitték, hogy csak véres áldozattal lehet oket kiengesztelni.  Ebbol eredt a körülmetélés szokása is, mint véres Bál-áldozat.  A szuzek szuzességüket áldozták fel Atharnak.  Emberáldozatok is elofordultak.

Bálnak egyik formája Molokh, aki a Nap perzselo hevét személyesíti.  Bikafejjel vagy egészen bikának ábrázolják.  A vadkan Molokhnak szentelt állat.  Abból a gondolatból kiindulva, hogy a haragvó istenségnek engesztelésül a legkedvesebbet kell feláldozni, Molokh tiszteletére gyermekeket szoktak elégetni, még királyok gyermekeit is.  Ez a szörnyu orület igen sokáig szokásban volt a föníciaiaknál nagy muveltségük ellenére is, még Karthágóban is.  Mikor egy ízben egy vesztett csata után (így meséli Diodorosz, a görög történetíró) rájöttek Karthágóban, hogy sok elokelo ember saját gyermeke helyett vásárolt rabszolga-gyermeket áldozott fel, a csatavesztést ennek a csalásnak tulajdonították és kétszáz fiút a legelokelobbek közül feláldoztak, háromszáz pedig önként áldozta fel magát.  Molokh volt egyébként a föníciai hadisten.  Bál és a világ között a közvetíto Melkart, aki a rombolásból új életet teremt.  Elhárítja a tizenkét állatkör káros hatásait, mérsékli a tél hidegét, a nap perzselo hevét és megöli az oroszlánt.  O az az isten, aki bejárja a földet, megalapítja a föníciai gyarmatokat és megszabadítja az embereket a kártékony hatalmaktól.  O viselt eloször bíbort és o irányította a népek sorsát.  Bibloszban Adoniszt tisztelték, a tavasz istenét, egy szép ifjút, akit Athar szeretett, de az irigy istenek megölték.

A tavasz és a nyár elmultával, mikor az eso és az oszi vihar a lemosott földdel vérvörösre festette az Adonisz folyó vizét, akkor gyászolták a szép ifjút (a tavaszt), a szerelem istennojének kegyencét, akit a vadkan (a tél) megölt.  Hét napig tartott a gyász.  A lányok lenyírták tövig a hajukat.  A papok megtépték a ruhájukat, lenyírták a hajukat és a szakállukat.  Általános gyász volt országszerte, amely azzal végzodött, hogy a fuszeres kenetekkel illatossá tett Adonisz-szobrot eltemették.  A szobrot elobb körülhordozták és a nok így siratták: “Jaj, vége Adonisznak és vége az o ragyogásának!”  De tavasszal kicsapongó örömünnepekkel ülték meg Adonisz (Adonai) feltámadását.

Muvészet.

Kereskedo népeknél rendszerint csak olyan muvészetek virágzanak, amelyek kapcsolatban vannak a kereskedelemmel.  Igy volt ez a föníciaiaknál is.  Minthogy bejárták az egész világot, mintáikat onnan szedték, ahol találtak valamit, ami megfelelt szükségleteiknek.  Babilonia és Egyiptom volt rájok a legnagyobb hatással.  Még építkezéseiknek sincs nemzeti jellege, bárha a kivitelben mesterek voltak és a szomszéd népeknél, például az izraelitáknál tökéletesebbet alkottak.  Szobrászatuk meg sem közelíti az egyiptomi szobrászatot.  Istenszobraikat vagy Egyiptomban készítették, vagy ha otthon csináltatták, egyiptomi stílusban alkották, de ízléstelenül túlterhelték mindenféle cicomával.  Ércbol, elefántcsontból és kobol való cifrázatokat szépen tudtak csinálni s ezeknek a díszét és tömegét többre becsülték az építmény belso szerkezeténél.  Azt a szokásukat, hogy istenszobraikat szárnyakkal készítették, a babiloniaktól sajátították el.  Voltaképpen különbözo nemzetek motívumainak az összekeverése jellemzi a föníciai muvészetet.

Ipar és kereskedelem.

Amíg voltak föníciaiak, hajósok voltak, s kereskedelemmel és kalózkodással foglalkoztak.  Ez az utóbbi mesterség a régi idokben egészen tisztességes foglalkozás volt éppúgy, mint a szárazföldi háborúskodás, amely többnyire szintén csak szervezett rablás volt.  Azok a félvad népek, amelyekkel a föníciaiaknak dolguk volt, szintén megrabolták oket, ha szerét ejthették.  A föníciaiak szívesebben értek el bármit csellel, mint eroszakkal és híresek is voltak az egész ókorban a ravaszságukról.  Miközben a föníciaiak behajózták az akkor ismert világ összes partmellékeit, mindenütt gyarmatokat alapítva és összeköttetéseket szerezve oly népekkel, amelyeknek létezésérol csak az o révükön értesült a világ, nem mulasztották el a szárazföldi kereskedelmet sem.

Minden nagy kereskedelmi országút, amely a távoli kelet nagy piacairól indult ki, Indiából, Baktriából, Babiloniából és Arábiából vagy a Kaukázus vidékeirol Szidonban és Tíroszban végzodött.  Értheto, hogy a föníciaiak maguk nem mentek el karavánjaikkal ezekre a távoli piacokra, hanem a Gangesz termékeit és az Altai-hegység aranyát elhozatták közbenso állomásaikra, Babiloniába és Arábiába s ott vették át.  De azért ezeken a nagy országutakon is megszállták a folyók gázlóit és a szorosok bejárásait.  A városokban, amelyek a kereskedelmi útak mentén voltak, nagy árúraktárakat rendeztek be, amelyekbol ellátták az ott élo népeket.  A szárazföldön, úgymint Egyiptomban, az ottani fejedelmek fenhatósága alatt állottak, ellenben partmelléki gyarmataikban a maguk urai voltak.  Bár nagy hadseregeket nem is tartottak, mint a fáraók vagy az asszír királyok, birodalmuk, amely kiterjedt szerte az egész világon, hatalmas és befolyásos volt, mint akármelyik más nagy birodalom.  Tengeri hatalmuk a legnagyobb volt az egész világon és Tírosz négyszáz évnél tovább a világ legtekintélyesebb és leghíresebb városa volt.  A világkereskedelem egészen a föníciaiak kezében volt.  A barbár országok nyersterményeit ok cserélték be föníciai iparcikkekért s azután elszállították olyan országokba, ahol szükség volt azokra s a közvetíto kereskedelembol nagy nyereségre tettek szert.  Tarzisz nemes ércei, az Eliza szigetek bíbora, a pontuszi tartományból való réz és vas, a Nyugat-Arméniából való lovak és kocsik mind együtt voltak Tírosz vásárterén.  A szíriai belföld ide küldte el osterményeit, olaját és gabonáját, iparának termékeit s a karavánok ide szállították el a sivatagbeli törzsek barmait.

A föníciaiak nemcsak terményekkel és iparcikkekkel kereskedtek, hanem rabszolgákkal is, akiknek mindig nagy volt a kereslete.  Többnyire a pontuszi hegyek törzseitol vásárolták oket össze.  De ha a szárazföld lakóit, ifjakat vagy noket hajóikra csábíthatták, elrabolták és lelkifurdalás nélkül eladták oket.  Nemcsak Egyiptommal és Babiloniával voltak a föníciaiak élénk kereskedelmi összeköttetésben, hanem Arábiával és Indiával is, az ókor mesés csodaországaival, amelyeket egy szóval Ofir-nak szoktak akkor nevezni.  Ezekbol az országokból, vagy ezeken keresztül kapták mindazt, amit még ma is onnan kapunk: elefántcsontot, drága fuszereket, finom fát és tömjént, aranyat, drágaköveket, majmokat és szép tollazatú madarakat.  Rendszerint a Vörös-tenger mellett lakó népek, például az edomiták közvetítették ezt a forgalmat, akik az Ofírból való árúkat a kikötokben átvették és elszállították Tíroszba.  Csak Hiram idejében indult meg ezen országokkal a rendes közvetlen forgalom, mikor Salamon, a zsidók királya, aki Hiramnak szövetséges barátja volt, megszerzett egy kikötot a Vörös-tenger partján.  A föníciaiak kereskedelmi utairól és összeköttetéseirol azért hiányosak a feljegyzések, mert ok maguk tolük telhetoleg titkolóztak és a legkalandosabb hazugságokat terjesztették, hogy elriasszák a versenytársakat, akik a jó piacokat veszélyeztethették volna.  A föníciai tengerjáróktól ered a legtöbb csodálatos mese, amelyet a hiszékeny görögök a távoli országok népeirol elterjesztettek.

A föníciaiak kereskedelmének legjövedelmezobb ága a fémkereskedelem volt.  Bárhová jutottak el, elso gondjuk mindig az volt, hogy kikutassák az érctartalmú hegyeket és az aranyfövenyu folyókat.  Nagyon ügyesek voltak az ércerek föllelésében és a bányászatban.  A föld egyik népe sem versenyezhetett velük ezen a téren.  Már osidokben a Libanonból és Ciprus szigetérol szerezték a rezet.  Aranyat és ezüstöt nagy mennyiségben találtak Hiszpániában.  Csaknem éppoly keresett cikk volt, mint a nemes fémek, a cink is, amelyre a bronz eloállításához volt szükség.  Bronzból készültek a fegyverek és az edények ebben a korban.  A föníciaiak nemcsak megszerezni tudták a fémeket, hanem igen ügyesek voltak a fémek feldolgozásában is.  Ezt a mesterséget az egyiptomiaktól sajátították el.  Nemcsak csodás, nagy, öntött munkákat dolgoztak ki, hanem csinos és ízléses kovácsolt munkát is készítettek.  Habár a szobrászat terén semmit sem produkáltak, pompásan értettek mindenhez, ami iparmuvészet volt.  Ezüst és aranyedényeket készítettek, elefántcsont és drágaköves holmikat, finomformájú, szépen festett agyagcsészéket és korsókat.  Értettek a babiloni kometszéshez is.  Vert érméik is nagy ügyességrol tanuskodtak.  A fémkereskedés után a bíborfesték gyártása jövedelmezett legtöbbet a föníciaiaknak.  A Földközi-tengerben található kagylók nedvébol nyerték ezt a festéket.

Azt mesélik, hogy ezt a találmányt egy kutyának köszönhették.  A kutya szétharapott egy ilyen kagylót és a gazdája ámulva látta, hogy a kutya szájának szore szép piros lett a kagylótól.  A különbözo kagylókból nyert nedv nem volt mindig piros.  Néha sötét, csaknem fekete volt, máskor meg ibolyaszín vagy skarlátpiros.  Keveréssel állították elo a legkülönbözobb festékeket, amelyek közül legértékesebb volt a vérvörös és az ametisztszínu.  A föníciaiaknak tulajdonított a világ sok olyan találmányt is, amelynek ok csak terjesztoi és kihasználói voltak.  A bíborfestést is állítólag az asszíroktól tanulták el.  De a tíroszi bíborfesték volt a leghíresebb és az ezzel festett szövetek voltak a legdrágábbak, mert 50 kilogramm gyapjú festéséhez 300 kilogramm csiganedvre volt szükség.  Ezzel a festékkel egyiptomi vásznat és gyapjút szoktak megfesteni.  A bíborköntös viselése a fejedelmek és fopapok privilégiuma lett, bár ünnepi alkalommal gazdag nok és férfiak is hordták a bíborruhát vagy legalább is bíborral szegélyezték a ruhájukat.  Tíroszban és számos gyarmatvárosban is voltak bíborfesto gyárak rendszerint szövogyárakkal kapcsolatban.  Az üveg feltalálását is a föníciaiaknak tulajdonítják.  Állítólag a véletlenség vezette oket rá.  Egyszer föníciai hajósok tüzet raktak a parton s minthogy ko nem volt a közelben, salétromdarabokat raktak a tuzhöz, hogy a bográcsokban fozhessenek.  Mikor a salétrom összeolvadt a fövennyel, üveges anyag jött létre.

Bizonyos azonban, hogy a föníciaiak az üveggyártást az egyiptomiaktól tanulták el, akik már akkor ismerték ezt, mikor a föníciaiaknak még hírük-hamvuk sem volt.  Tolük vették át ezt az iparágat körülbelül III. Totmesz és a Ramzeszidák korában a legfontosabb gyártási eljárásokkal egyetemben s ok maguk nem is javították meg lényegesen az eljárást soha.  De ez az ipar Föníciában rendkívül fontos lett.  Termékei Szidonból és Tíroszból elkerültek a világ minden országába.  Nemcsak számra nézve készült ott a legtöbb üvegbol való tárgy, hanem a legszebb üvegtárgyak is Szidon és Tírosz híres muhelyeibol kerültek ki.  A középkorban, sot napjainkig is virágzott ott az üveggyártás.  Tudtak készíteni áttetszo, színes üveget és a sötét, átláthatatlan, porcelánszeru üveget is.  Tökéletesen tudtak utánozni üvegbol drágaköveket és féldrágaköveket is.  A zománcos agyagedények készítését is az egyiptomiaktól tanulták el a föníciaiak.  De talán Mezopotámia hatása alatt meghonosítottak olyanfajta agyagedényeket is, amelyeket Egyiptomban nem ismertek.  Festett agyagedények voltak ezek, amelyekben a díszt ecsettel festették rá az agyagra.  Különösen Ciprus szigetén fejlodött ki ez az iparág.  Végül meg kell említenünk még azt is, hogy a hajózásban és a hajóépítésben a föníciaiak voltak a Földközi-tenger összes népeinek a tanítómesterei.

Mindennél fontosabb azonban az ábécés írás, amelyet a föníciaiak találtak fel annyiban, hogy a másoktól átvett írásból kiküszöböltek mindent, ami a képírásra emlékeztetett.  Igy támadt a hangokat jelzo huszonkét jel, az ábécé, amely az egész világot meghódította.  A világon ma használatos összes ábécék legtöbbjét közvetve vagy közvetlenül a föníciai ábécére lehet visszavezetni.  Azt azonban nem tudjuk még ma sem bizonyosan, hogy a föníciaiak maguk kiktol tanulták meg az írást: a babilónoktól vagy az egyiptomiaktól-e.  Valószínu, hogy a babilónok írásából indultak ki.  Világos mindebbol, hogy kultúrtörténeti szempontból a föníciai nép volt a világ legjelentosebb népe abban az idoben, amely a görög nép virágzását megelozte.