India története.

A csodáknak, a meséknek, gazdagságnak, kincseknek és rejtelmeknek az országa: ez India.  Ez a regés föld az, amely már az osi korokban is a legnagyobb mértékben fölkeltette az emberek érdeklodését különösen titkaival, mesékben magasztalt gazdagságával, a rendkívüli, pompás és páratlan természeti adományaival.  Már a Szentírás is említi a “tejjel folyó Pizon folyam által öntözött Khavilah földjét, ahol az arany terem, ahol a bedóra (gyapotfa) díszlik és ahol a sóhámot (vagyis lazurkövet) lehet találni.”  Khavilah földje nem más, mint India.  A tejjel folyó Pizon pedig a szent Gangesz folyam.  Késobbi népek azután Ofir-nak is nevezték Indiát és annak a földnek ismerték, amely az aranyat, a fuszereket és a balzsamokat termi.

India a buddhizmus elott.

Indiának, ennek a pompás földnek a legosibb története mélységes homályba van burkolva.  Csak annyit tudunk bizonyosan, hogy mintegy kétezer esztendovel Krisztus születése elott északnyugatról, az Indus folyó mentén egy addig ismeretlen törzs nyomult be India földjére, amelyet a tudósok “indogermán” néven neveznek, bár ok magukat nem így hívták.  Hosszas harcok után eluzték az ország oslakóit, a feketeboru daszin-eket és letelepedtek azok termékeny, istenáldotta országában.  Ezek a világosboru bevándorlók úgy hívták magukat: árja.  Ez a szó pedig annyit jelent, mint “méltóságos” vagy pedig “parancsoló”.  Idok multán új nevet vettek fel és hindu-knak nevezték magukat és ezen a néven ismerte meg oket a világ többi része is.  Amikor bevándoroltak Indiába, itt különbözo sötét arcboru, vastag, lompos hajú, széles, lapos orrú és apró, ferde szemu törzsekre találtak, akiket azonban ok közös névvel csak daszin-nak, vagyis ellenségnek neveztek.  Hosszú harcok után lerombolták váraikat és a legyozötteket elkergették, aztán pedig letelepedtek Pandsabban, az Öt folyó országá-ban.  Itt fofoglalkozásuk a földmívelés és baromfitenyésztés lett.  Voltak kecskéik, teheneik, juhaik és lovaik is, amelyeket azonban csak hámba fogva használtak.  Falvakban laktak, de amikor a számuk úgy megszaporodott, hogy kénytelenek voltak délebbre is elorenyomulni és újabb harcokat kezdeni, akkor nagyobb helységeket is építettek és ezeket leginkább földsáncokkal erosítették meg.

Nem éltek egységes államszervezetben, hanem apróbb törzsekre voltak oszolva és egy-egy ilyen törzsnek a fonökét rádzsá-nak nevezték.  A rádzsa uralkodói hatalmat gyakorolt a saját törzsében, volt udvara is, amelyet leginkább papok és énekesek alkottak.  Mindegyik rádzsa isteni eredettel dicsekedett és a törzs tagjai vallásos tiszteletet tanusítottak irántuk.  A élet ezekben a falvakban és nagyobb helységekben rendkívül mozgalmas volt, mert a hinduk az ellenséges törzsekkel folytonos harcban éltek és a rablókalandok, zsákmányoló utak napirenden voltak náluk.  Késobb, mikor a számuk még inkább elszaporodott, a hinduk elobbre nyomultak újból kelet felé és a Pandsabot határoló nagy sivatagon keresztül eljutottak végre a Gangesz folyó áldott vidékére.  De ez az elorenyomulás is örökös harcok közt folyt, mert az új föld birtokáért nemcsak a bennszülöttekkel, hanem más, észak felol benyomult és szintén árja eredetu törzsekkel is meg kellett küzdeniök.  Ezek a háborúskodások évszázadokon keresztül tartottak.  Ezeket a harcokat énekli meg a hinduk két nagy, híres hoskölteménye, a Rámájána és a Mahábhárátá.  Végül sikerült elfoglalniok a Gangesz áldott vidékét és megtelepedhettek ott is.  A mesésen termékeny föld itt ezerszeresen adta vissza azt, amit beléje vetettek.  Az emberek kevés munkával is boségben éltek, s ezért a nép a további harc és háborúskodás helyett átengedte magát a kényelmes életnek.  Azonban az eluzött oslakók gyakran tettek kísérletet arra, hogy visszafoglalják volt országukat.  Háborúskodásban volt részük továbbra is, de többé nem az egész nép ment harcba, hanem külön rend alakult ki, a harcosok rendje, vagyis kasztja.

A harcosok a fejedelmek kíséretében éltek és csupán hadviseléssel foglalkoztak.  Ezek, mivel az énekesek folyton az o dicsoségüket énekelték és munka nélkül is nagy jólétben úsztak, csakhamar különbeknek tartották magukat más embereknél és lenézték a polgári foglalkozásúakat.  Igy alakultak ki Indiában a kasztok, a nép különbözo osztályai.  Ezek közül természetesen elso volt a harcosoké, akikhez a fejedelem is tartozott és akik magukat ksátriá-knak, azaz vörösöknek neveztek.  Az utánuk következo kaszt volt a polgári nép, akiknek a neve vaiszia volt, vagyis sárga, ezek után pedig következett a harmadik kaszt, amelynek tagjai a legyozött oslakók voltak, akiket szudrá-knak, feketéknek neveztek el.  Késobb azonban, amikor a Gangesz vidékén való letelepülés után a hinduk vallási élete is nagy változáson ment át és megszületett a brahmán hitvallás, akkor mind e kasztok közé még egy negyedik is kialakult, mindegyiknél felsobb és hatalmasabb, a brahmínok kasztja, a papi osztály.  A különbözo kasztok között csakhamar igen éles és merev ellentét fejlodött ki, az alacsonyabb kasztból magasabb kasztba jutni nem lehetett.

A brahmánizmus.

Amíg béke nem lett a Gangesz vidékén, amíg az ellenséget mind el nem uzték vagy rabigába nem hajtották, addig természetesen a ksátriák, a harcosok kasztja örvendett a legnagyobb tiszteletnek a hinduk között.  De amikor beálltak a békés idok és az embereknek lelki dolgokra is volt ideje gondolni, az elso rangot csakhamar kivívták maguknak az immár tétlenségre kárhoztatott ksátriák elott a papok, vagyis a brahminok (imádkozók).  Ezek zárkóztak el azután csak igazán a többi kaszttól.  Külön ruhát viseltek és csak egymás között házasodtak.  Hogy hatalmukat megerosítsék, összegyujtötték és írásba foglalták a hinduk régi vallási hagyományait, de átalakították oket a maguk érdekei szerint, úgyhogy minden vallási parancs a papi osztályra nézve volt kedvezo.  A szent könyveket, amelyeket így összeírtak, Védák-nak nevezték.  A hinduk sok istene között a legfobb Indra volt, aki mellett még igen nagy tiszteletben tartották Varuna istent is, az égnek és a titokzatos sorsnak az istenségét.  A brahminok azonban a maguk hatalmának az erosítésére kitaláltak egy új istent, akit azután Brahmán-nak neveztek el.  Hogy ennek az istenségnek a hite nem az osi népvallásban gyökerezett, hanem tisztán csak a papok találmánya, annak kétségtelen bizonyítéka az is, hogy a régibb Védákban még nem fordul elo és csak a késobb írt Védákban kezd szerepelni.  Ezt a Brahmán istent a papok úgy képzelték el, mint az os szentséget, mindennek a szülookát, akinek a lényében egyesülnek a többi istenek is mind.

O a forrás, amelybol minden származik és amelybe minden visszatér, hogy azután örökre boldog legyen.  Brahmán testébol származtak az emberek is, mégpedig a brahmán papok a lehelletébol vagyis lelkébol, a harcias ksátriák a karjából, a polgári foglalkozású vaisziák a combjából, a rabszolga szudrák pedig a lábából.  Amint már ebbol is látható, a papok már ezzel is biztosították maguknak a legelso rangot.  De vallási törvénybe foglalták azt is, hogy a papok iránt mindenki a legnagyobb tisztelettel tartozik viselkedni és hogy nekik nem parancsol még a fejedelem sem.  Ok kenik fel a fejedelmeket a nép uralkodójává, de ezekkel a szavakkal: “Ez a ti királyotok, ti emberek, de nekünk, brahminoknak a királyunk Szoma isten.”  A maguk testi épségérol is jól gondoskodtak a brahminok.  Törvénybe foglalták, hogy aki egy brahmin ellen fölemeli a kezét, az száz esztendot veszít el a túlvilági üdvösségébol.  Aki megüti, az ezer esztendot.  Aki a vérét ontja, az annyi esztendot, amennyi porszemet a kiontott vér felszívni képes.  Aki pedig egy brahmint megöl, az életében a bunét soha le nem vezekelheti és az abiszaszta, azaz kiátkozott lesz.  Ezeknek a kiátkozottaknak a sorsa pedig rettenetes volt.  Kilökték oket minden kasztból, bármelyikhez tartoztak is és számuzték oket az erdobe.  Mást nem viselhettek, csak csípotol térdig éro vászonkendot.  A kunyhójuk elé pedig hosszú karóra kituzték annak a brahminnak a koponyáját, akit megöltek.  Az országúton minden hindu elol alázatosan ki kellett térniök.  Csak rossz, törött bögrével volt szabad bemenniök a falvakba, hogy ott kolduljanak.

Az alamizsnát így kellett kérniök: “Ki ád alamizsnát az elátkozottnak?”  Naponta csak hét háznál koldulhattak és ha mind a hét helyen elkergették oket, akkor aznap koplalniok kellett.  Tizenkét évi vezeklés után felüthetik kunyhójukat az út mentén és ott leselkedhetnek a tolvajokra, akik a brahminok teheneit el akarják lopni.  Igy kellett élniök halálukig, mígnem az utolsó lélekzetvételükkel levezekelték a bunüket.  Viszont a brahmin bármily nagy bunt követ is el, nem büntetheto sem halállal, sem fogsággal, még csak a vagyona elkobzásával sem.  Látható ezekbol, hogy a brahminok törvényeikkel az egész hindu népet a hatalmukba kerítették és zsarnoki módon uralkodtak nemcsak a népen, hanem még magán a rádzsán is.  Igaz azonban, hogy saját magukra is nagy kötelességeket róttak a brahminok, hogy méltók legyenek papi hivatásukhoz.  Így uralkodniok kellett minden érzéki vágyakozásuk felett.  Amikor pedig megöregedtek, a legrettenetesebb vezeklésnek kellett alávetni magukat.  Saját kezükkel ütöttek magukon sebeket, azután pedig gyalog kellett zarándokolniok a szent Meru hegye felé, mindaddig, míg az úton a fáradságtól holtan össze nem roskadtak.  Ekkor azután egyesül lelkük a többi, már elköltözött brahminéval.

Buddha és tanítása.

A hinduk nagy reformátora Buddha volt, az ébredo, a megismero.  Személyét idok multán fantasztikus mesék hálójával fonták körül tanítványai.  Ha a mesékbol a valóságot kihámozzuk, ez a kép tárul elénk.  A Himalája déli lejtoin terült el a Szakja állam, egy azok közül a kis államok közül, amelyek a nagy hindu birodalom határán voltak.  Itt született a Krisztus elotti hatodik század közepetáján Sziddhatta Gótáma, a szakja törzs egyik gazdag, nemes földesurának a fia.  Anyja, Mája szintén a Szakja nemzetségbol való volt.  Fia születése után pár napra meghalt, s a fiút Mája huga nevelte föl.  A kis Sziddhatta harcias testgyakorlások közepette serdült fel.  Ifjan meg is nosült, s fia is született, Ráhula, aki késobb a papi rend tagja lett.  Egyszer, amint a legenda mondja, séta közben egy gyámoltalan aggastyán, egy kiütéses beteg és egy féregrágta holttest akadt az útjába.  Az emberi sors nyomorúságainak ezen látványai úgy megrendítették a 29 esztendos Sziddhattát, hogy lemondott az élet örömeirol s visszavonult a magányosságba, ahol a lét s az emberi élet céljáról, a bajok okairól és gyógyításáról kezdett elmélkedni.  Hat évet töltött el már szigorú bunbánatban, amikor egy fügefa alatt megvilágosodott az elméje s Buddhává, vagyis megvilágosodottá lett.  Eloször is Varanaziba vonult, a mai Benarezbe, hogy tanait hirdesse.  Ott keletkezett az elso Buddha közösség (szangha).  Buddhával élt együtt az ifjú közösség Benarezben, tanulva és másokat oktatva a törvényre.

Ekkor aztán a mester szétküldte tanítványait hírnökök gyanánt az ég minden tája felé és felhatalmazta oket arra, hogy ok maguk is érvényesen fölavathassanak másokat a közösség tagjaivá.  És tanítványai útnak indultak, barátcsuhát öltve, egyik kezükben vándorbottal, a másik kezükben egy fazékkal, hogy házról-házra járva összekoldulják mindennapi eledelüket.  Ezért nevezik oket bhiksuk-nak vagy kolduló barátoknak.  Buddha maga pedig néhány tanítványa kíséretében szintén bejárta koldulva Indiát és prédikált a népnek az uccákon és a tereken, mégpedig nem szanszkrit nyelven, amely a tudósok nyelve volt, hanem páli nyelven, a nép nyelvén.  A tekintélye nottön-nott és egyre gyarapodott híveinek a tábora is.  A brahminok eleinte nem igen vetettek rá ügyet, s amikor észrevették, milyen veszedelemmel fenyegeti uralmukat Buddha tanítása, már késo volt.  A siker árját nem lehetett többé gátak közé szorítani.  Népszeruségét foleg annak köszönhette Buddha, akit immár nem is neveztek másképpen, hogy nem ismerte el a kasztkülönbségeket.  Szeretetreméltó volt az egyénisége és szelid volt a tanítása.  Világfelfogásának, tanításának ez volt a lényege.  A világ itt van elottünk, de hogy honnan eredt, azt nem magyarázhatjuk meg.  Csak azt tudhatjuk, hogy az élet csupa bajoskodás.  Minden élo kínokban vergodik, amíg a halál rabjává nem lesz.  Minden ember különbség nélkül négy fobajnak van alávetve.  Ez a négy fobaj: a születés, az öregség, a betegség és a halál.  Ehhez járul még az élet többi gondja és nyügösködése.  Csupa baj és nyomor minden.

Baj az egész lét.  A világon minden semmitéro és hívságos.  Nem tehetünk róla, hogy élünk.  Oly szerencsétlenség ez, amelyet el kell viselnünk.  De megismétlodését és folytatását a halál után tolünk telhetoen meg kell akadályoznunk.  Minden szenvedésünk forrása a test.  Ennélfogva arra kell törekednie minden embernek, hogy a testi vágyak hatalma alól fölszabaduljon.  A halálból, amely naponként megjelenik szemünk elott, látjuk, hogy a test nem lényeg, nem maga a lélek.  Amíg a lélek el nem jut ahhoz a megismeréshez, hogy o nem különálló valami, hanem csak egy paránya a végtelen világléleknek, addig nem találhat megnyugvást, hanem a halál után új testet kell öltenie.  Ez a lélekvándorlás.  Addig kell tehát az élet kínjait turnie, amíg nem sikerül neki az egyéni lét érzésétol megszabadulnia, s beleolvadnia a nagy egységbe, a Nirvánába, az enyészetbe.  Mennél inkább megszabadul tehát az ember minden érzéstol, amely a világhoz köti, annál közelebb jut a megváltáshoz, az óhajtott célhoz, a Nirvánához, az örökkévaló helyhez, ahol az, aki oda eljutott, nem tud többé semmiféle szenvedésrol.  A Nirvána a szenvedések megszünését, a föltétlen nyugalom állapotát jelenti.  Az istenek létezésérol szóló tant, a Védákban foglalt kinyilatkoztatást s ezzel együtt a brahmán-vallás egész mesterkélt szövevényét Buddha teljesen elvetette.

A pokol büntetéseit, amelyeket a régi vallás oly izzó színekkel fest le, Buddha ostobaságnak jelentette ki, valamint a túlzott vezeklést és a sok ezer eloirt apróságot is, amelynek megszegését ezerféleképpen büntették.  Szóval Buddha fellépése Indiában Krisztus elott néhány száz évvel nagy vallási reformáció kezdetét jelentette.  Minthogy minden, ami van, csupa baj, Buddha azt tanítja, hogy a bölcs tole telhetoen kerüljön minden érintkezést a világgal.  Fékezze meg vágyait és ösztöneit, fojtsa el a vér szenvedélyeit s ne legyen rabja a világ semmitéro örömeinek.  Mértékletesség, egyszeruség, a vétkektol való tartózkodás, tisztaság oly foerények, amelyek a célhoz közelebb visznek.  Minden szeretetlen, önzo és rideg cselekedet szaporítja a világ bajait.  Kerülni kell tehát az ilyesmit, türelmes szeretettel kell elviselni mások gonoszságát s jó cselekedetekkel kell csökkenteni az emberiség nagy nyomorúságát.  Betegeket kell ápolni, árnyas fákat ültetni, kutakat ásni.  Különösen szeliden kell bánni az állatokkal és semmiféle élolényt nem szabad megölni, mert Buddha tanítása csökkenteni akarja a fájdalmakat és szenvedéseket, nem pedig szaporítani.  Buddha erkölcstanának tehát három alapelve van: tisztaság, türelem és könyörületesség.

Ha valaki gondolatban vagy cselekedettel vétkezett, akkor nyilvánosan vallomást kell tennie bunérol hívotársai vagy közülük a legszentebbek elott és bunét nem hiábavaló vezeklo gyakorlatokkal, hanem bunbánattal és javulással kell jóvátennie.  A nép gyorsan felkarolta Buddha tanait, de azért a régi szokásoktól nem tudott épp oly gyorsan megszabadulni s továbbra is tisztelte istenségeit.  Buddha ezt elnézte, mert ez a szertartáskodás nem ártott az o általa megszabott kötelességek teljesítésének.  Buddha ugyanis nem volt fanatikus, hanem szelidlelku, bölcs ember volt, aki szenvedo felebarátainak a javát akarta elsosorban.  Véres áldozatokat azonban nem engedett meg, csak virág és gyümölcsáldozatot.  Miután negyvennégy esztendeig járt tanítva Indiában a brahminok gyulölködo üldöztetésének kitéve, Krisztus elott 480-ban meghalt Kuzinarában, tanítványai körében.  “Küzdjetek szakadatlanul!” - ezek voltak utolsó szavai.  Királyi pompával égették el a testét Kuzinara kapuja elott.  Híveinek rajongása istenné magasztosította Buddhát, aki bölcseségével és csodatevo erejével legyozte az összes brahmán isteneket.  Minden templomban elhelyezték a képmását és valósággal harcoltak a testébol való ereklyékért, amelyeknek csodatevo hatást tulajdonítottak.  Hamvait - állítólag 84.000 részletben - széthordták egész Indiában.  Hogy mennyire tisztelték ezeket az ereklyéket, kitetszik abból is, hogy Buddha egy fogáért, amely valószínuleg sohasem volt Buddha szájában, évekig tartó véres háború volt Cejlonban.  Istenítésérol az indiai templomokban elhelyezett ezer és ezer hatalmas szobormu és szentkép tanuskodik.  Buddha tanítása gyorsan elterjedt, s csakhamar ezt vallotta Elo-India és Cejlon lakosságának túlnyomó része.  Különösen a dravida népesség csatlakozott az új tanhoz.

Magadha.  A perzsák és Nagy Sándor Indiában.

A hindu államok közül leghatalmasabb Magadha volt, délre a Gangesztol.  Százharminc király uralkodott már Magadhában míg végül Krisztus elott 665-ben a Szaisznaga-dinasztia következett.  A dinasztia harmadik uralkodója Bimbizára lett.  Ennek az uralkodása alatt történt, hogy Buddha megjelent Magadhában is, hogy tanait hirdesse.  A király sok ezer alattvalójával együtt híve lett Buddhának s a mester engedélyével a bhiksuknak ajándékozta királyi parkját.  A következo uralkodók közül a legnevezetesebb Kalaszoka volt, aki új fovárost épített birodalmának: Pataliputrát, ott ahol a Szona beleszakadt a Gangeszba.  Ez a város volt India legnagyobb és leghíresebb városa.  Öt mérföld volt a kerülete, téglalap volt az alakja s falát, amelynek 64 kapuja és 570 tornya volt, 20 méter széles és 20 méter mély vízárok védelmezte.  A hatalmas Kalaszoka utolsó fiát, Pindszamakát egy Nanda nevu lázadó megfosztotta a tróntól.  Nanda utódai körülbelül száz évig uralkodtak.

Az utolsó Nanda-ivadékot, Daszaziddhikát egy Indradatta nevu, szép arcú borbély gyilkolta meg, aki szeretoje volt a király feleségének, Szunandának.  A borbély fia, Dhanananda India Krozusa volt és 25 éven át uralkodott.  A sok trónviszály nem gyöngítette meg Magadha hatalmát, úgyhogy sem a perzsa királyok, sem Nagy Sándor nem merték a hatalmas államot megtámadni, hanem beérték azzal, hogy az Indus völgyében lakó népeket igázták le.  A kelet felé is terjeszkedo perzsa királyok több kis államot meghódítottak és a hindu szatrapia évi 360 talentum adót fizetett a perzsa birodalomnak.  Az apró hindu államok folytonosan vetélkedtek és viszálykodtak egymással, de a világhódító Nagy Sándor, mikor Kr. e. 327-ben Indiába nyomult, heves ellenállásra talált.  A kisebb rádzsák azonban sorban meghódoltak elotte.  Csak Pórosz, a pauravák királya nem akart hódolni, aki háromszáz városnak volt az ura.  Nagy Sándor felszólította ot, hogy jöjjön eléje országa határára.  A király el is jött, csakhogy nem azért, hogy hódoljon, hanem nagy sereggel, harci szekerekkel, lovasokkal és kétszerannyi gyalogsággal, mint Nagy Sándoré volt.  De a hinduk bátorsága és túlnyomó ereje nem bírt a macedónok fejlettebb haditudományával.  Vitaszta közelében Pórosz király csatát vesztett, sot o maga is foglyul esett.  Nagy Sándor, akinek megtetszett a királyi hindu, visszahelyezte ot birodalmába, sot azt annyira meg is növelte, hogy hét néptörzs és többezer város, meg falu tartozott hozzája.  A Vitaszta és Iravati mellett élo népekkel vívott harcokban egy ízben majdnem életét vesztette Nagy Sándor.

Megverte a malavákat, akik egy erodített városba menekültek az Iravati partján.  Megostromolta a várost s o maga kapaszkodott fel elsonek a falra.  Háta mögött eltört az ostromlétra és Nagy Sándor pajzshordozójával egyedül maradt a falon az ellenség nyílzáporában.  Merészen leugrott a falról a vár belsejébe s néhány utána merészkedo katonájával addig tartotta magát, amíg a macedónok benyomultak a városba és szorongatott uralkodójukat megszabadították.  A macedón világuralomnak hamarosan ütött a végórája s Nagy Sándor uralmának minden külso jele eltunt Indiából.  Nagy Sándor egész indiai hadjáratáról azonban az ind történetírás nem emlékszik meg.

Szandrakottosz és Aszoka.

Indiát a hos Szandrakottosz szabadította meg a macedón uralomtól.  Szandrakottosz eredetileg Dhanananda magadhai király szolgálatában volt, de a király, akit egy ízben megsértett, halálra ítélte ot.  Szandrakottosz az ítélet végrehajtása elol megszökött és szüloföldjén, az Indus mentén nagy sereget gyujtött.  Népét megszabadította az idegen uralomtól, s o maga lett népe uralkodójává körülbelül 317-ben Krisztus elott.  Csakhamar elhatározta, hogy bosszút áll Dhananandán.  El is foglalta egész Magadhát fovárosával együtt.

Dhanananda király elesett a háborúban.  Szandrakottosz ezzel a hódítással nem érte be.  Elfoglalta az egész Gangesz mellékét is és leghatalmasabb királya lett az egész nagy Indiának s megvédte birodalmát Szeleukosz ellen is, aki vissza akarta állítani Nagy Sándor indiai hatalmát.  Amikor meghalt, fia lett az utódja, majd unokája, Aszoka került a trónra, aki ennek a kornak egyik legnevezetesebb alakja volt.  Alig volt húszesztendos, mikor atyja meghalt.  Halála hírére hazasietett abból a tartományból, amelynek helytartója volt.  Összes mostohatestvérét megölette, csak egy édestestvérét hagyta meg életben s így jutott hozzá a koronához.  Három álló esztendeig a brahminokat halmozta el kegyeivel és roppant kegyetlenül uralkodott.  Ekkor azonban egyik meggyilkolt fivérének a fia megtérítette ot a buddhizmus számára.  A monda szerint ennek a megtérésnek egy csoda volt az elozménye.  Egy Szamudra nevu buddhista kereskedot Aszoka parancsára forró zsírba és forró vízbe dobtak anélkül, hogy Szamudra fájdalmat érzett volna.  Sot az történt, hogy az üst alatt kialudt a tuz és sehogy sem lehetett újra meggyujtani.  Ez a csoda volt az, amelynek segítségével Szamudra megtérítette Aszokát, aki a bhiksuk számára fovárosában nagy kolostort építtetett és megparancsolta helytartóinak is, hogy minden városban építsenek vihárákat (kolostorokat).  O volt az, aki Buddha ereklyéit 84.000 darabra osztatta s drága edényekbe foglaltan szétküldte birodalma városaiba és falvaiba.  Minden egyes ereklye fölé egy kupolás tornyot emeltetett, úgynevezett topét.  A birodalomban Aszoka király nevében mindenütt kihirdették Buddha törvényét.

A király gyermekeivel és egész rokonságával együtt tagja lett a bhiksuk (koldusok) rendjének.  Ezek a bhiksuk eleinte erdokben, odvas fákban, barlangokban, bozótokban laktak a szabad ég alatt.  Kora hajnalban, miután elvégezték a kötelezo mosakodásokat és az ájtatos gyakorlatokat, elindultak lesütött szemmel, kimért léptekkel és méltóságos tartással a falvakba, hogy alamizsnát gyüjtsenek.  Késobb aztán az emberi lakóhelyek közelében telepedtek le, s az esos idoszakban födél alá vonultak, házakba és kunyhókba.  Csakhamar akadtak jámbor, vagyonos hívok, akik a kolduló szerzeteseknek földet és rendházakat, úgynevezett vihárákat ajándékoztak, hogy ott élhessenek csendes szemlélodésben.  Igy keletkeztek a buddhista kolostorok, amelyek körül késobb templomok és pagodák épültek, hatalmas oszlopcsarnokos építmények, amelyeknek romjai ma is sok helyütt megvannak még egész Indiában.  Aszoka király emlékét számos emlékkonek a felirata orzi mindmáig egykori birodalma legtávolabbi részeiben is.  A felírások közül a leghíresebb az, amely Aszoka tizennégy vallási rendeletét tartalmazza.  Sima sziklalapokra és kooszlopokra vésette a király ökölnyi betukkel ezt a rendeletet birodalma számos helyén, hogy mindenkinek a szeme elott legyenek örök idokre.  Az egyik rendelettel vallásszabadságot biztosított a nagy király birodalmában mindenkinek.  Ez a rendelet így hangzik: “Mindenki tisztelje saját hitét és ne szidja másnak a hitét.  Ha minden ember tisztelettel van egymás törvényei iránt, akkor minden hitvallás hívoje bölcs lehet és erényes, ami boldogságot ad.  A különbözo tanok hívoi ismételjék: az istenek kedvelte király nem törodik annyira az alamizsnával és a tiszteletadással, mint azzal, ami a jó hírnév és minden vallás elomozdítására szolgál.”  A magadhai királyságban annyi kolostort építtetett Aszoka, hogy a kolostorok országának nevezték Magadhát.  A király megtérése a buddhizmusra nagyon enyhítette a brahminok kényuralmát.  A halálbüntetést eltörölte Aszoka és elrendelte, hogy “a halálra ítéltek halálukig a túlvilágra vonatkozó adományokat tegyenek és böjtöljenek.”  Buddha szellemében tett intézkedéseket egész birodalmában.  Tanítókat, törvénybírákat nevezett ki mindenfelé, s minden öt évben gyuléseket hivatott össze, amelyeken az erkölcs fobb parancsait fejtegették.  Aszoka dinasztiája csak száz esztendeig uralkodott még.  Utána a Szanga s ezután az Andhra-dinasztia következett.  Nemsokára hanyatlásnak indult Indiában a buddhizmus.  A brahminok eszes engedékenysége folytán a buddhizmus Indiában háttérbe kezdett szorulni s újra hatalomhoz jutott a régi brahmánizmus.

Buddha tanainak fejlodése.

Buddha halála után tanítványai összegyultek, hogy írásba foglalják Buddha fotételeit.  Ezen az elso buddhista zsinaton írták össze Buddha tantételeit és parancsait, a szutrákat.  A buddhista kolostorokban, amelyeknek a szerzetesei letették a tisztaság, engedelmesség és szegénység fogadalmát, csakhamar rendetlenségek támadtak, amelyek nem fértek össze Buddha parancsaival.  Különösen egy vaiszalai kolostor tagjai ellen hangzott el sok panasz, hogy bujálkodó és iszákos életet folytatnak.  Minthogy hiába volt minden intelem, 433-ban összehívtak a buddhisták egy második nagy zsinatot Vaiszaliba, ahol reformálták a fegyelmi szabályokat és nagy sereg eretneket, állítólag tízezret kiközösítettek.  Ezen a zsinaton megállapították egyrészt a kolostorlakók rangsorát, másrészt a különbözo fokokat, amelyek a tökéletességhez vezetnek.  A legalacsonyabb fokot a Nirvána felé vezeto úton a szrotaapana érte el.  Ez nem születhetik többé újra, mint gonosz szellem vagy mint állat s mindössze csak nyolcszor kell újjászületnie.  A második fokot elérte a szakridagamin, akinek csak egyszer kell még újraszületnie.  Az anagamin örökre búcsút mondott a földnek és csak magasabb régiókban születhetik újra.  A csúcsponton az arhat áll, oly magaslaton, amelyet az istenek is irígyelnek, mert elérte a legfobb célt: megérkezett a Nirvánába és természetfölötti ereje van.  Meghalhat, amikor akar, hogy soha többé újra ne szülessen.

Az arhat “mentes a tudatlanságtól, mentes az eredendo buntol, vagyis a léthez való ragaszkodástól.  Mentes a testi létezés korlátoltsága alól, nem kötik ot a létezés föltételei sem.  Ereje van arra, hogy csodákat míveljen, képessége van rá, hogy egy pillantással áttekinthesse az összes lényeket és világokat, meghallja az összes világokban hangzó hangokat és szavakat.  Ismer minden teremtményt és emlékszik a régebbi lakásokra, vagyis minden mult létezéseire.”  A tévelygés és a visszaélés korán elharapóztak a buddhisták között, ami aztán szakadásokat idézett elo.  Aszoka király, hogy a tévelygéseket megvizsgáltassa és megállapítsa a hitvallást, Kr. e. 247-ben összehívta a harmadik nagy buddhista zsinatot Palibothrába.  Ezt a zsinatot a fováros nagy kolostoráról aszokarámai zsinatnak nevezik.  A zsinat elnöke maga Aszoka király volt.  Ez a zsinat újabb hitszakadásokat hozott létre a buddhista egyházban.  A második zsinaton kiközösítettek tábora külön felekezetté alakult s enyhébb fegyelmi szabályaik folytán nagyon sok volt a hívük.  Idok folytán még két eretnekfelekezet támadt.  Aszoka bölcs uralma alatt azonban nem üldözték az eretnekeket, mert ez a hatalmas uralkodó a vallás teljes szabadságát hirdette.  Buddha vallása nem egy meghatározott népnek vagy osztálynak a vallása volt, mert Buddha minden embert egyenlonek ismert el.  Hogy a világ minden népei részesülhessenek Buddha tanításának a jótéteményeiben, az aszokarámai zsinat elhatározta, hogy apostolakat küld ki az idegen népekhez.

A szomszédos országok uralkodói támogatták az új vallás elterjedését és a buddha-vallásnak Kazsmír és Cejlon lett a foszékhelye és az is maradt mindmáig.  A monda szerint Aszoka a cejloni királynak elküldte Buddha jobb vállcsontját és alamizsnás fazekát, továbbá küldött neki a szent fügefáról egy ágat.  Mert ahova átültették a Buddha vallást, ott mindenütt elültették a bodhit, az ismeret fáját is.  Késobb Cejlonba került Buddha vizesbögréje és százötven év mulva bal szemfoga is, amelyért évekig folyt a háború s amely ma is a legszentebb buddhista ereklye Cejlonban.  Kazsmírból átterjedt a buddhizmus Nepálba és Tibetbe, továbbá Kínába és Japánba.  Cejlonból pedig Hátsó-Indiába.  Elomozdították a buddhizmus terjedését a keleti népek fantáziájához mért szertartások, amelyek, bárha a régebbi buddhizmusban nem voltak meg, az idok során lassan kifejlodtek.  Az istentisztelet középpontja Buddha, akinek ereklyéi fölé templomokat építettek s akinek szobrait tisztelték.  Buddha a dharmával (törvény) és a szanghával (közösség) egy szentháromsággá olvadt össze.  Buddha apostolait és utódait is nagy tiszteletben részesítették.  Véres áldozatokat nem ismert a buddhizmus; de voltak virágfüzérekkel és szobrokkal ékesített oltárai, amelyeken tömjénáldozatokat mutattak be zenekíséret mellett.  Aszoka állandó összeköttetésben volt több európai és észak-ázsiai uralkodóval és a hagyományok hangsúlyozzák, hogy ezek az uralkodók nem gördítettek semmi akadályt Buddha tanainak hirdetése és elterjesztése elé.  Így történt azután, hogy a buddhizmus istentiszteleti szertartásaiból sok minden átterjedt a nyugati országokba is.  Legalább sok a hasonlatosság az istentisztelet buddhista és keresztény szertartásai között.  Ilyen hasonlóság például: a szerzetesi fogadalmak, a tonzura, a harang és az olvasó használása, ereklyék tisztelete, szentképek, körmenetek, tömjénezés, litániák, bojtök, szenteltvíz.

Az újabb brahmánizmus.

Otthon Indiában azonban késobb megint diadalmaskodott a brahmánizmus.  Mert az árja népek férfias szelleme nem nyugodhatott bele abba tartósan, hogy az ember focélja az, hogy mondjon le a világról és a tevékeny életrol.  Életeros népnek életeros istenségre és életeros, derus világfelfogásra van szüksége.  Ennek jobban megfelelt a brahmánizmus, mint Buddha vallása.  Ellenben a gondolkozásra renyhe nomádoknak, általában a mongol fajnak megfelelt a buddhizmus, amely azt hirdeti, hogy a világ dolgaival szemben közönyösek legyünk és szeressük felebarátainkat.  Kelet-Ázsia népei, amelyek kezdettol fogva hajlottak az engedelmességre és a hódolásra, sokáig tartós vigaszt leltek Buddha tanításában.

Buddha tanítása eredeti alakjában nem ismert sem istentiszteletet, sem szertartást, hanem csak erkölcsi szabályok megtartását, erényes gyakorlatokat kívánt.  A brahmánizmus, amely tudatában volt annak, hogyha uralkodni akar, ellentétességét a Buddha vallással szemben ki kell éleznie, a Kr. e. negyedik és harmadik században lényegesen átalakult.  Hogy közeledjék a hindu nép hagyományos képzelodési módjához, a megfoghatatlanul felséges brahmát kézzelfogható istenalakokban testesítette meg.  O lett a világ teremtoje, Bráhma, a világ fentartója, Visnu, aki számtalanszor testet öltve leszáll az emberiséghez és o lett világromboló, de egyben az életet megújító Síva is.  Ez a hármas istenség hármas egységbe olvadt össze, a Trimurti-ban.  A trimurtinak az volt a célja, hogy közvetíto kapocs legyen az osi brahmán egyistenség és a sokistenség között, amely után a nagy tömeg sóvárgott.  Visnut és Sívát ugyanis régóta nagyon tisztelte már a nép.  Visnu eredetileg vízi istenség volt, a föld termo ereje volt benne megszemélyesítve, mely tavasszal az eso után fejti ki hatalmát.  Visnut az igazi férfiasság mintaképének ábrázolták.  Síva ellenben dravida istenség volt, akit romboló és teremto istennek tiszteltek.  Hogy az istenséget közelebb hozzák az emberhez, azt hirdették, hogy Visnu többízben mint ember vagy állat leszállt a földre.  Tíz ilyen megtestesülésrol tudtak.  Tisztelték ezeken kívül a foistenek feleségeit is.  Szaraszvati, Bráhma felesége minden szépmuvészet istennoje volt.  Láksmi, Visnu felesége, a szerelem és házasság, továbbá a termékenység istennoje, Kali, Sívának a felesége a pusztító kolera istennoje.

A buddhizmus felé az elmélyedés (joga) tanával próbálta meg a brahmánizmus a közeledést.  Azt hirdette, hogy az ember az elmélyedés révén felolvadhat a világlélekbe.  Aki elszántan átengedi magát az elmélyedésnek, az tartsa a magányosságban mozdulatlanul a nyakát és a testét.  Csak az orrlyukain át szedje egyenletesen a lélekzetet, ne tekintsen körül, szemeit igazítsa orrának hegye felé és mondja folyton az istenség nevét: Aum!  A brahmánizmus gyozelmében benne rejlett a hinduság egész jövoje.  A buddhizmus nagy sikerét foleg a kasztrendszer megsemmisítésének köszönhette.  Mihelyt a reformált brahmánizmus kiszorította Indiából a buddhizmust, a brahminok megint teljes erejükkel rajta voltak, hogy felújítsák a kasztokat.  Ezeken nyugodott az o állami és társadalmi érvényesülésük.  Igy hát, bár egy kissé enyhébb formában, rárakták a nép nyakára megint a régi igát, amely a brahmánizmus vallási tételeibol kovácsoltan mindennél jobban megbénította a nép ellenálló erejét az idegen hódítókkal szemben és megakadályozta, hogy Indiában eroteljes állami élet fejlodjék ki.  A hinduk hadi dolgairól az indiai hosköltemények és a görögök adnak hírt.  Az indiai harcos fofegyvere az íj volt.  Nádból készült és embernagyságú volt.  A nyílvesszo két méter hosszú és átfúrta a pajzsot és páncélt is.  Más fegyverük a dárda és a két méter hosszú kard.  A pajzsuk cserzett ökörborbol készült.  Nem volt széles, de szintén embernagyságú.

A lovasságnak nem volt nyerge, a pajzsa kisebb volt, mint a gyalogságé és két dárdája volt minden lovasnak.  Nagy volt a szerepe a hadi szekérnek.  Menetelés közben ökrök húzták a hadi szekereket, mert a lovakat kímélni akarták.  Minden szekéren hárman voltak: a kocsis és két harcos.  A legrégibb idoben nem használtak még elefántokat.  Eloször a perzsák elleni harcokban említik az elefántokat, amelyeknek csak Kr. e. 400 körül lett általánossá a használata.  Késobb már az elefántok száma szerint becsülték meg a hadsereg erejét, körülbelül úgy, mint manapság az ágyúk és tankok száma szerint.  Osi törvénykönyvükben voltak utasítások a hadviselés számára is, mégpedig nagyon értelmesek és emberségesek.  Igy például mérgezett nyíllal vagy gyujtónyíllal nem volt szabad harcolni.  Aki szekéren vagy lovon ült, annak nem volt szabad gyalogos katonát megtámadnia.  Azt az ellenfelet, aki már harcban állt valakivel, megsebesült vagy a fegyverét elvesztette, nem volt szabad megtámadni.  Aki összetett kézzel könyörgött az életéért vagy súlyos sebesült volt, azt nem volt szabad megölni.  Kímélni kellett a földmíveseket és a szántóföldeket is.  A görögök csodálkozva említik, hogy a földmívelok nyugodtan végezhették a dolgukat, mialatt a közelben hatalmas hadseregek harcoltak egymással.  A népszokásról kell még egyet-mást elmondanunk, mielott befejezzük Indiának e korabeli történetét.

A középosztály, a kereskedok és iparosok kasztja, kényelmes életet folytatott, de mértékletes volt az élvezeteiben.  Többnyire rizsbol és más növényi eledelbol éltek, csak a hegyilakók táplálkoztak a vadászzsákmányból.  A síkföldi hinduk nem ittak bort, csak áldozás közben s ez a bor sem szolobol készült, hanem rizsbol, mint mai napig az arak.  A gazdagok lakomáin minden vendég elé külön asztalt állítottak aranycsészével, amelyben eloször mindig a rizst tálalták fel.  A jómódúak sohasem mentek el hazulról szolga nélkül, aki a napernyot és a légycsapót vitte.  Szerették a táncot és az éneket, sokat törodtek a test ápolásával és a ruházkodással.  Illatos kenocsökkel gyakran bedörzsöltették a testüket.  Ha a király bírói széket ült, nem ritkán négy ember is dörzsölte a testét.  A hajukat befonták és perzsa módra mitrával takarták le.  Legjobban szerették a hinduk a szép fehér ruhát.  A comb középig éro gyapjúinget viseltek s fölötte a jobb vállon kapcsolódó köpönyeget.  Vászoninget és virághímzésu tarka ruhát is sokan viseltek.  Fehér borbol volt a cipojük.  Jól ápolt, hosszú szakállukat fehérre, zöldre, sötétkékre vagy bíborpirosra festették.  Szerették a drága ékszert s a gazdagok arany vagy elefántcsont fülönfüggot viseltek, drágakovel kirakott övet s más effélét.  A nok szintén cicomázták magukat.  Lakkal vagy szantálfával festették a szemöldöküket, a kezüket és lábukat.

Lábcsatokat, drága nyakékeket viseltek és virágfüzérrel ékesítették magukat.  A vallási ünnepeknek fontos része volt a tánc.  Ebbol a szokásból alakult ki a nyilvános táncosnok osztálya, akik áldozások és körmenetek alkalmával a templomok elocsarnokaiban táncoltak.  Európában bajadéroknak nevezik oket.  Indiában a táncosnoknek, színészeknek és szemfényvesztoknek nata a nevük.  A táncot nataká-nak nevezik.  Végül az özvegyek máglyahaláláról akarunk még egyet-mást elmondani.  A brahminok törvénykönyve nem teszi az özvegy kötelességévé, hogy férje holttestével együtt megégettesse magát, bárha már a régi idoben is szokás volt ez hébe-korba önkéntes elhatározásból.  Mikor a görögök bevonultak Indiába, akkor sem volt törvény ez a szokás, de gyakorivá vált annak a brahmán tantételnek a következtében, hogy csak az az özvegy juthat be a jobb világba, aki elégetteti magát a férjével.  Ez a szokás megmaradt a legújabb idokig.  A tuzhalál ilyenformán történik.  Miután a halott özvegye megfürdött, kenetekkel bekente és szantálfával befestette magát s felrakta az ékszereit, különösen a drágaköveit, kezében vajjal és a szent füvekkel imát rebeg az istenekhez arról, hogy az o élete semmi, ura és parancsolója mindene neki.  Azután körüljárja a máglyát, odaadja a brahminoknak a drágaköveit, vigasztalja a rokonokat és köszönti a barátokat.  Majd az eloírt imának hangos elmondása után felmegy a máglyára, amelyet fiának és legközelebbi rokonának kell meggyujtani.

Aztán átöleli férje holttestét és átengedi magát a lángoknak így kiáltva: Szatja, Szatja, Szatja!

Az indiai muvészet.

A muvészetek közül Indiában is éppúgy, mint Egyiptomban, az építészet fejlodött ki legjobban.  Óriási utat tett meg az építészet, amíg az indiai lakás legosibb formájától eljutott a templomépítményekhez.  Egész India tele van óriási építményekkel, amelyek a történelem legkülönbözobb korából erednek s pompára és méretekre vetekednek az egyiptomi építkezésekkel.  Mint mindenütt, Indiában is a vallás szabta meg az építészet fejlodésének irányát és jellegét.  A templomok mindenütt a nép hitvallásának megkövesedett kifejezései.  Mások voltak tehát természetszeruleg a brahmánok és a buddhisták templomai is, amint más volt a vallásuk.  A brahmánok templomai többnyire a föld alatt voltak.  Sziklába vágott, megnagyobbított barlangok és üregek ezek, amelyekben eredetileg a monda szerint jámbor brahminok vezekeltek.  Ezeket a sziklatemplomokat foleg Kelet-India nyugati partmellékén találjuk, különösen a Szalzette és az Elefanta szigeteken.  Az elefantai barlangtemplom csupa sziklába vágott, földalatti csarnokból áll.

A fobarlang 42 méter széles, ugyanolyan hosszú és mennyezetét 26 oszlop emeli.  A hátterében az indiai hármas istenségnek óriási szobra van.  A falakat is szobormuvek díszítik.  E szobormuvekbol megállapítható, hogy e csarnokban foként a romboló Sívát tisztelték.  India belsejében a legnevezetesebb effajta építmény az ellorai csodás sziklatemplom, amely azonban földfeletti.  Egy kemény, vörös gránitból álló egész hegyet, a Devagiri istenhegyet vájták itt ki templomokká, lakásokká, folyosókká, amelyek emeletesen vannak egymás fölött.  Ennek az istenhegynek számos templomcsoportja között legnagyobb a Kailáza (az üdvözöltek székhelye).  E sziklatemplomok bejárásai elott tornácos pitvarok, folyosók és mosakodásra szánt víztartók vannak.  A belso helyiségek ablaktalanok és ennélfogva sötétek.  De azért a lapos falak és mennyezetek mindig tele vannak fantasztikus szobormuvekkel, szabálytalan tömegu oszlopokkal, elefántokkal és más állatokkal.  Az ellorai sziklatemplomok hosszúsága jó félórányi.  Határozott építészeti stílust hiába keresnénk bennük.  Fantasztikusak, bonyolultak, kalandosak a brahmánok építkezései is éppúgy, mint az istenségeik.  Hogy hány esztendeig dolgozhattak az ellorai óriási épületeken, az kiszámíthatatlan.  Ahol nincsenek feliratok Indiában, ott sohasem lehet még évszázadra terjedo pontossággal sem megállapítani a mualkotások keletkezésének az idejét.  Az építészet és a szobrászat hatalmas lendületet kapott a buddhizmustól.  A buddhisták Buddha ereklyéi és az apostolok ereklyéi fölé építettek eredetileg sírdombokat, amelyek idovel teraszosan emelkedo, védofedeles kupolaépítményekké fejlodtek ki.

Ezeket topéknak, ereklyekamráknak nevezték.  A legrégibb buddhista építkezések azok a topék, amelyeket Aszoka király építtetett Buddha ereklyéi fölé s amelyek közül némelyek a feliratokkal együtt máig megmaradtak.  A buddhizmus hozta létre Indiában mindenfelé a legnagyobbszeru templomokat és kolostorokat.  Az igazi, tiszta buddhista épületek lényegesen különböznek a brahmánok építményeitol: mindig szabadon állnak és kívülrol díszesebbek, mint belülrol.  Mint ahogy a reformáció korában megesett igen gyakran, hogy katolikus templomokat átalakítottak az új istentisztelet számára, úgy történt Indiában is nem egyszer Buddha hitújításának az idejében.  Vannak ennélfogva buddhista sziklatemplomok is, amelyek eredetileg a brahmánok templomai voltak.  Persze a célnak megfeleloen át vannak alakítva.  Késobb a buddhisták pirámis alakú, magas templomokat is emeltek.  Bhagvati volt a nevük s ebbol eredt az európai pagoda szó.  A négyszögletes építményen emelkedo toronyszeru épületek ezek számos, egyre keskenyedo emelettel, amelyek kívülrol tele vannak kacskaringós díszítményekkel, párkányokkal, fülkékkel és szobrokkal.  Híres köztük a tanjorei nagy pagoda, amelynek tizenöt emelete van és hetven méter magas.  Késobb utánozták ezeket a pagodákat a brahmánok is.  A mahavelliporei monolit-templom Madrasz mellett egyetlen hatalmas kosziklából van kifaragva.

Az indiai építkezésekben is megnyilatkozik a népjellem alapvonása: az érzelem nagy lágysága és a fantázia eleven tüze.  A képzelet féktelensége nem igen turi a harmónikus alkotáshoz szükséges nyugalmat.  Formát formára halmoz s csaknem kaotikus zurzavarral fejezodik be.  Tipikus példája ennek a híres szankhii tope, amelynek északi kapuja minden bizarrsága mellett is a hindu építészet egyik remeke.  Az indiai építészet virágzása a buddhizmus és brahmánizmus vetélkedésének az idejére esik, amikor a két vallás nem gyozött egymással e téren is versenyezni.  Tetopontját a Kr. e. elso században éri el.  A szobormuvek szintén különösek s a legszemléltetobb kifejezoi a hindu képzelet féktelenségének, korlátlan csapongásának.  Az emberi alak ábrázolása mellékes.  A gondolat kifejezése a fo, tekintetet nélkül a reális igazságra.  Ennélfogva isteneiket nagyságuknak megfeleloen óriási méretueknek csinálják.  Erejüket úgy ábrázolják, hogy megsokszorozzák a karjaikat.  Okosságukat úgy, hogy többfejueknek képzelik el oket.  A rajz helyes, de a mi fogalmaink szerint való szépséget hiába keresnénk bennük.  A szobrok és dombormuvek formái lágyak.  Lágyságuk oly óriási szobroknál, aminok az elefantaiak, szinte kellemetlen hatást kelt már.  Az istenszobrok tele vannak dísszel és gyakoriak az állati és emberi formák (különösen emberi testek és állatfejek) fantasztikus összekapcsolásai.