Kína története.

 

 

Messze Ázsia legkeletén két óriási folyó ömlik a Sárga-tengerbe.  Az egyik a Jangce-kiang vagyis a Kék folyó, a másik pedig a Haong-hó, a Sárga-folyó.  E két folyamóriás között már az ősidőkben nagy kultúra fejlődött ki, amely azután magvává, kezdetévé lett a későbbi kínai kultúrának éppúgy, mint ahogyan ez a földdarab magva a mai nagy kínai birodalomnak, amelyet másképp Mennyei Birodalomnak is szoktak nevezni.  Szerencsés fekvésűnek mondható ez a föld.  A két folyamóriás és mellékfolyóik termékennyé teszik a földjét.  A sivatagoknak és a kopár felföldeknek óriási gyűrűzete pedig elzárja Ázsia többi részétől.  Ennek a sivatagövnek köszönheti ez a földdarab, hogy idegen támadástól, idegen befolyástól hosszú évezredeken át ment maradt és szabadon, egészen a maga módja szerint fejlődhetett.

Ennek megvolt az az előnye, hogy a kultúrája egészen sajátos, minden más műveltségtől elütő lett, de viszont megvolt az a hátránya is, ami ma is annyira jellemző Kínára, hogy ez a kultúra idegen eszmék, idegen formák teljes kizárása miatt lassankint mintegy megmerevedett, bizonyos fejlődésfokon megállt, illetőleg csak az ősi, merev keretek között fejlődik tovább s a nagy mult súlyával a vállán, nagyon lassan halad előre.

 

 

Az ország és lakossága.

 

Kína a birodalmak óriása.  Míg északi része a mérsékelt égöv alatt körülbelül Galiciával fekszik egyenlő magasságban, addig déli széle ugyanazon szélességi fok alá esik, mint a Szahara-sivatag kezdete.  Ilyen óriási területnek természetesen nagyon különböző az éghajlata és eszerint nagyon különbözők a termékei is.  Magas hegyvidékek, dombok termékeny vidékei találhatók itt, le egész a kínai nagy Alföldig, amely körülbelül háromszor akkora, mint egész Magyarország s a világnak a legnépesebb, legkitűnőbben megmívelt területe.  Páratlanul sűrű lakossága ezt az óriási területet valóságos kertté tette, amelynek sűrű lombjai közül kecsesen kandikálnak ki az apróbb falvak, majd pedig kibukkannak a milliókat számláló óriási városok.  Dústermésű rizsföldek, kerti veteményekben gazdag földdarabok váltakoznak itt egymással.  Az óriási terület minden része pompásan el van látva öntözőcsatornákkal.  Az emberi szorgalomnak és értelemnek csodás bizonyítéka ez az óriási kiterjedésű paradicsom.  Nincs itt kihasználatlanul egy tenyérnyi darabka föld sem.

A búza, rizs és a kerti vetemények mellett díszlenek a legfinomabb fajta gyümölcsfák is: a citromfa, a fügefa, a gránátalmafa és délen a pálmák különböző fajtái is.  Az ország lakossága a mongol fajhoz tartozik.  De ezen az óriási területen persze a lakosság is nagyon elütő egymástól és tévedne az, aki azt hinné, hogy egész Kína csak afféle “kinézerek”-kel van tele, mint aminőnek az európai festők rendesen rajzolják a kínait.  Arcra, külsőre, viseletre, de bensőleg, lelkileg is óriási különbségek vannak Kína lakosságában.  A kikötővárosok kuli-ja (teherhordó) például egészen elüt a szorgalmas és értelmes észak-kínaitól, ez viszont nagyban különbözik a még északabbra lakó boxerek-től.  Mindezektől viszont különbözik a mandsu, ehhez sem hasonlít a nagy kínai pusztákon élő vakmerő és harcias mongol lovas, közeli fajrokona a mi őseinknek, a hunoknak és az ősmagyaroknak.  Még a nyelv is annyira tagolt és szertevált, hogy a távoli tartományok lakói csak nehezen értik meg egymást.  A kantoni ember beszédét nem érti meg a pekingi, a nankingi ember pedig azt hiszi, hogy idegen beszél hozzá, amikor például jünnani honfitársa szólítja meg.  A kínainak a főfoglalkozása a földmívelés.  De emellett a bányákat is míveli, mert földje gazdag aranyban, ezüstben, egyéb ércekben és kőszénben, amelynek a hasznát sokkal, de sokkal előbb ismerték, mint az európaiak.  A rengeteg milliónyi népből sok millió az iparűző is és Kína ipara csodálatos.  Ahogyan a porcellánt és a selymet tudják előállítani, azt még ma sem érte utól semmi európai iparművészet.  Bámulatos iparcikkeket tudnak előállítani fából, papirosból, bőrből, lakkból meg puha kőfajtákból is.

A kereskedelem különösen a nagy tengerparti városokban van kifejlődve és legélénkebb két gócpontja Kanton és Sanghai.  Végül még meg kell emlékeznünk Kína őslakóiról is.  Ezek már ércfegyvereket viseltek, amikor megjelentek Kína földjén a mai kínaiak ősei, akik még csak a kőfegyvereket ismerték, de azért olyan vitézül harcoltak, hogy meghódították az ország őslakosságát.  Ennek az utódai gyér számban még ma is élnek és Dél-Kína hatalmas hegyei között húzódtak meg.  Félvadak és a kínaiak miao-ce néven nevezik őket.

 

 

Az ősidők.

 

A kínaiak története Krisztus előtt 4-5 ezer évre nyúlik vissza.  Nincs nép, amely olyan korán kezdte volna meg a történelmének a számontartását, mint a kínai.  Az őstörténet homályát tarka legendák szövik át ugyan a kínaiaknál is, de Krisztus előtt háromezredik évről már vannak feljegyzéseik és történelmüket ettől a kortól számítják.  Azzal a nevezetes öt császár-ral kezdik, akik meghonosították Kínában a földmívelést, a baromtenyésztést és rendet hoztak a családi s az állami életbe.  Ez az öt császár közül a három első és egyúttal legkiválóbb is: Fo-hi, Sin-nung és Hoang-ti voltak.

Fo-hi a kínai történetírók szerint abban a korban uralkodott, amely a mi időszámításunk szerint megfelel a Krisztus előtti 3341-3227.  esztendőknek.  Ez a császár tehát száz évnél is tovább uralkodott volna.  Amikor trónra jutott, a kínai nép még nagyon kezdetleges állapotban élt és a hatféle háziállatnak (ló, tehén, juh, disznó, kutya és baromfi) a megszelidítését is csak Fo-hitól tanulta meg.  Ez a császár hozta az első törvényeket is, amelyek olyan jók és tökéletesek voltak, hogy később Konfucse, a kínaiak nagy vallásbölcselője is azt mondta, hogy ő nem új törvényeket hozott, hanem csak Fo-hi császár törvényeit állította vissza.  Fo-hi tanította meg népét a halászatra is és ezért, meg a háziállatok tenyésztésével szerzett érdemeiért az “Állatfőző” melléknevet adták neki.  A monda szerint egyszer Fo-hi császár előtt szárnyas lóhoz hasonlatos hatalmas sárkány jelent meg, amelynek hátán a bőr különös jeleket mutatott.  A császár lemásolta ezeket a jeleket és betűket alakított belőlük, így találta fel az írást.  Mivel pedig a sárkány a Ló folyóban lakott, ezt a legrégibb írást a kínaiak a “Ló-folyó írásá”-nak nevezték el.  Ez a császár volt az, aki feltalálta a cinn-nek nevezett húros hangszert is.  Alattvalóit arra kötelezte, hogy ezentúl vezetéknevet is viseljenek, míg a nőtestvére, Nü-gua a rendes házasság intézményét hozta be.  Fo-hi császárt száztizenöt évi uralkodása után az unokája követte, Sing-nung.  Ez tanította meg népét a földmívelésre és a mezőgazdasági termékek feldolgozására is, ezért is kapta a Sing-nung nevet, ami annyit jelent: isteni földmíves.  A legkiválóbb azonban a nagy császárok közül Hoang-ti volt, aki éppen száz évig, Kr. e. 2597-2697-ig uralkodott.

Ez hozta be a tizedes mértéket, amely Európában csak nemrég lett általánossá.  Ez találta fel a kalendáriumot, ez vert legelőször pénzt, mégpedig a legelsőket aranyból.  Ő építette az első fővárost, Lo-jang-ot, tudósaival együtt pedig nagy csillagászati számtani és zenei munkákat írt.  Neki köszöni létrejöttét a híres Nei-csing is, az az orvosi könyv, amely még ma is alapul szolgál a kínai orvostudomány számára.  Az ő tudósai csináltak először vitorláshajókat is.  A felesége pedig, Lui-cen az egyik legnagyobb áldást hozta Kínára, ő találta fel a selyemhernyók tenyésztését és a selyem feldolgozását.  Ez a császár rendelte el azt is, hogy minden kínai ember a méltósága jeléül, amely minden más népfajtól megkülönböztesse, sárga ruhát viseljen.  E rendelete miatt kapta a Hoang-ti nevet, ami annyit jelent: sárga uralkodó.  Száztíz éves volt, amikor meghalt.  Ezeknek a legendás császároknak az utóda Jao császár volt.  Az ő idejéből való az első kínai felírás, amely a Csensán hegynek egyik ormára vésve napjainkig megmaradt.  Amikor Jao körülnézett, hogy kit válasszon a trónja örököséül, azt találta, hogy a fia, Fan-csu nem méltó arra, hogy ura legyen a birodalomnak.  Ezért tehát trónörököséül miniszterét, a bölcs Sün-t tette meg.

Ez a Sün általános tiszteletnek örvendett egész Kínában, nemcsak azért, mert nagyon bölcs férfiú volt, hanem azért is, mert a nyolcadik ivadékban való unokája volt a híres Sárga császárnak, Hoang-tinek, de legfőképpen azért - mondják róla a kínai krónikások, - mert senki egész Kínában úgy nem tudta tisztelni az őseit, mint ő, ami pedig a legnagyobb erény számba megy még ma is a Mennyei Birodalomban.  Mikor Jao Sünt választotta utódául, feleségül adta hozzá mind a két leányát és maga mellé vette uralkodótársnak.  Ekkor kezdődött el az a szokás, hogy a kínai császárok maguk jelölik ki az utódaikat.  Jao halála után Sün egyedül uralkodott.  Bölcs uralkodó volt s annak ékesen szóló tanujele, hogy palotája elé két tárgyat állíttatott fel.  Egy táblát, amelyre mindenki felírhatta panaszát, ha hibát látott a kormányzatban és egy dobot, amelyre ha valaki ráütött, azt jelentette be azzal, hogy magához a császárhoz fellebbez valamelyik hivatalnok igazságtalansága miatt.  Sün megint a miniszterét, Jü-t nevezte ki utódául és vele kezdőik meg Kr. e. 2205-ben az első kínai uralkodóház, a Hia-dinasztia, mert ettől fogva a császárok csupán saját családjukból jelölték ki a trónörökösöket.  De az első dinasztia alatt csakhamar pusztulásnak indult sok minden, amit a nagy császárok alkottak.  Jü utódai féktelen, erkölcstelen életet éltek és alattuk általános lett a züllöttség Kínában.  Végre egy vitéz férfiú, Csing-tang, aki Jin tartomány hercege volt, felkelt ellenük és elűzte őket a trónról, amelyre maga ült.  Megállapította a Sang-dinasztiát, amely Kr. e. 1122-ig uralkodott.

Erről a hosszú korszakról hiányoznak a történeti adataink.  Csak annyi bizonyos, hogy a szomszédos népek gyakran betörtek a birodalom területére és velük véres háborúk folytak.  De gyakoriak voltak a forradalmak és polgárháborúk is, amelyek megint szomorú állapotokat hoztak Kínára.  Ennek a pusztulásnak és egyúttal a Sang-dinasztiának a kínai történelem egyik legünnepeltebb hőse, Vu-vang vetett véget.  Ő alapította a harmadik vagyis Csou-dinasztiát, amely majdnem ezer esztendeig, egészen Kr. e. 255-ig uralkodott Kínán.  Amikor Vu-vang trónra lépett, az első dolga az volt, hogy megnyitotta a börtönök ajtait és szabadon bocsátotta azt a temérdek sok ártatlanul elítélt embert, akiket az utolsó Sang-dinasztiabeli uralkodó, Csu-csin (magyarul: a Kegyetlen) vettetett tömlöcre.  Azután pedig szétosztotta a Csu-csin által halomra gyüjtött kincseket a szegények között, akiknek a száma ezekben a rossz időkben rettenetesen elszaporodott.  Vu-vang azután rendezte a földbirtokügyet és a saját tizenöt testvérének, meg az öt nagy császár ivadékainak nagy hűbérbirtokot adományozott.  Uralkodása idején Kína nem kevesebb, mint ezernyolcszáz apró államból állott.  Vu-vang egyike volt Kína legjobb uralkodóinak és bátorságáért, bölcseségéért, erényeiért nem győzik magasztalni ezt az uralkodót a kínai történetírók.

Ő volt a megalapítója a tulajdonképpeni jogállamnak Kínában, de ő alatta kezdődtek meg a nagy polgárháborúk is, amelyek azután annyi csapást hoztak a birodalomra.  Mert a hatalmas, büszke és gazdag hercegek nem akarták elismerni uralkodónak a nem uralkodócsaládból született Vu-vangot és gyakran fellázadtak ellene.  A Csou-dinasztia uralkodásának a legzavarosabb idejére esik a nagy kínai vallásbölcsnek, Konfucse-nek a működése.  Tulajdonképpen Kung-csung-ni volt a neve, de népe a Konfucse névvel tisztelte meg, ami annyit jelent: tiszteletreméltó tanító.  Ezt a nevet a keresztény hittérítők később Konfucius-ra latinosították és ezen a néven ismeretes leginkább.  Vu-vang egyik utódjának, Ling-vang királynak az idejében született Konfucse Kr. e. 551-ben.  Özvegy anyja szegényes viszonyok között élt, de mégis gondoskodott arról, hogy fia a leggondosabb oktatásban részesüljön.  Igy azután a bámulatos eszű ifjú már tizenhét éves korában nagy kormányhivatalhoz jutott, huszonegy esztendős korában pedig már a termőföldek és nyájak főfelügyelőjévé tette az uralkodó, ami abban az időben rendkívül fontos méltóság volt.  Áldatlan korszak uralkodott ez időben az egész kínai birodalomban.  Amióta az uralkodás öröklődött, azóta az uralkodóház tagjai, legfőképpen pedig maguk az uralkodók a legerkölcstelenebb, legkicsapongóbb életet éltek.  Példájukat követte a nemesség, erről pedig átragadt az erkölcstelenség a népre is, úgyhogy valóságosan züllésnek indult minden.  Konfucse nagy fájdalommal látta ezeket az állapotokat.

Tanulmányozta és kitünően ismerte a régi Kína törvényeit, amelyek alatt olyan boldog volt az ország és arra a meggyőződésre jutott, hogy mindaz a rossz, ami az ő szívét annyira megszomorította, abból származik, hogy népe eltért már Fo-hi császár ősi, szent törvényeitől, sőt alig tudott már róluk valamit.  Feladatául tekintette, hogy változtatni fog ezeken az állapotokon és ezért lemondott nagy hivataláról és elindult vándorútra az országban.  Bejárta egész Kínát, mindenfelé prédikált és tanított.  Magyarázta az ősi törvényeket és erkölcsös, becsületes életre intette az embereket.  De az ő sorsa sem lett jobb, mint annyi más világmegújítóé.  Őt is elérte a világjavító próféták közös sorsa.  Üldözni kezdték, majd pedig száműzte az uralkodó.  Tanítványainak kicsiny serege azonban áhitatos hűséggel ragaszkodott hozzá és követte őt a száműzetésbe.  És Konfucse maga is haláláig hűséges volt a vállalt nagy feladatához.  Viszontagságos életét 479-ben fejezte be.  A mag, amelyet elvetett, csakhamar megtermette a gyümölcsét.  Tanait csakhamar elfogadták egész Kínában, ahol Konfucse tanításából alakult ki az államvallás.

 

 

Csin-si, a király és császár.

 

A Csou-dinasztiából való uralkodók gyengesége idők multán arra vezetett, hogy Kína politikai egysége megbomlott.  A leghatalmasabb hét herceg csaknem teljesen függetlenné tette magát a császártól és csak az a körülmény tette lehetővé a dinasztia további fennmaradását, hogy egymás közt is folyton viszálykodtak.  Ezeket a belső zavarokat természetesen felhasználták a szomszédos, kóborló, nomád és harcias népek és minduntalan betörtek a birodalom területére.  A legtöbbet szenvedett tőlük a Csin nevű tartomány, amelybe a sivatagi vidékekről könnyen járható hegyszorosok és egyéb utak vezettek.  Ennek az lett a következése, hogy Csin lakói megedződtek az örökös támadások ellen való védekezésben s az egész birodalom legjobb katonáivá lettek.  Ennek viszont az lett az eredménye, hogy az önérzetessé vált nép hercegei csakhamar szintén megnövekedtek önérzetükben, felvették a király címet és arra törekedtek, hogy maguknak szerezzék meg a legfőbb hatalmat is.  Egyikük, Csvang-szeang nyiltan fel is lázadt a dinasztia ellen.  De a többi herceg irigykedve nézte a vállalkozást, nem támogatták s így a felkelés eredménytelen maradt.  Amikor Csvang-szeang meghalt, Csin tartomány királyi székén fia, Csin-si követte.  Még csak tizenhárom esztendős gyermek volt, amikor szintén felvette a hvang (király) nevet és fényes sikerrel megoldotta azt a feladatot, amire az apja hiába vállalkozott.

Ez a fiatal hős kitünő hadvezér volt, egymásután verte le a többi herceget, akik magukat szintén királynak nevezték s 220-ban már teljesen ura volt az egész Kínának és felvette a ti, vagyis a császár nevet.  Ezzel véget ért az oly hosszú ideig tartó versengés, a birodalom újra egységes volt a Csin-si további háborúival még jobban kiterjesztette a határait.  Ez a császár lángeszű uralkodó volt.  Körültekintően gondoskodott népe jóvoltáról.  De a tudósok, akik féltékenyen őrizték a hagyományokat, minduntalan arra figyelmeztették a császárt, hogy csak akkor cselekszik helyesen, ha az ősrégi Joa és Sün császárok példáját követi.  Csin-si azonban tisztában volt vele, hogy nem lehet több ezer esztendővel előbb hozott törvényekkel kormányozni a birodalmat.  Egy nap összehordatta mindazokat a szent könyveket, amelyek a régi törvényeket foglalták magukba, közöttük a legszentebbet is, a Suking-et és elégette őket.  Ezzel azután a tudósoknak és a régi hagyományok híveinek kiengesztelhetetlen haragját vonta magára.  Csin-si vagyis teljes nevén Csin-si-hvang-ti (Csin-si király és császár) kétségtelenül a legnagyobb uralkodója volt Kínának.  Az a híres kínai nagy fal is, amely megvédte a kínai birodalmat a rabló nomád-népek támadásai ellen, az ő alkotása.  Krisztus szültése előtt 237-től 221-ig építette a császár ezt a szörnyű méretű falat, amely létrejöttét tulajdonképpen egy indiai mágus, varázsló jövendölésének köszönheti.  Csin-si ugyanis még teljes békességben uralkodott népén s nagy pompa és vigasságok között töltötte az idejét, amikor egy napon megjelent udvarában egy öreg mágus és azt jövendölte neki, hogy nemsokára rabló nép fog rátörni a birodalmára.

A császár ezen jövendőmondáson nagyon megdöbbent és elhatározta, hogy egész országát nagy fallal fogja körülvétetni.  Nem kevesebb, mint háromszázezer embert állított hozzá a munkához és azt hitte, hogy húsz év alatt majd sikerül neki óriási fallal venni körül egész Kínát.  De már az építés tizenhetedik évében be kellett látnia, hogy lehetetlen dologra vállalkozott.  Belátta azt is, hogy nincs is szükség a fal további építésére, mert más helyeken a nagy hegyek és folyóvizek úgyis megvédik Kínát mindenféle ellenséggel szemben.  Igy tehát a nagy fal befejezetlen maradt, de a kietlen nagy építmény csonkaságában is a legnagyobb építménye a világnak.  Kétezer kilométer hosszúságban futott, számos hatalmas, nagy toronnyal volt ellátva s egyes helyeken kettős, sőt hármas vonalban is húzódott.  A szélessége pedig akkora volt, hogy a tetején három kocsi könnyen ki tudott térni egymásnak.  Ma már legnagyobbrészt rom ez a fal, de így is ámulatba ejti a szemlélőt óriási méreteivel.  A mágus által megjövendölt ellenséges nép nemsokára meg is érkezett Kína határához.  A kínaiak gyüjtő néven hiungnu-knak nevezték őket és ebből az elnevezésből azt lehet következtetni, hogy ősei voltak a hunok-nak, ami mellett egyébként más adatok is szólnak.  A vad, leginkább nyíllal harcoló lovasnép ellen a nagy fal csakugyan jó védelemnek bizonyult.  Megostromolni nem tudták és így Kína megmenekült az ellenségtől.  Ezek visszafordultak nyugat felé, keresztülverekedték magukat egész Ázsián és végre, évszázadok mulva Európában jelentek meg.  Igy tehát annak a nagy történelmi eseménynek, amelyet népvándorlásnak nevezünk, a kínai fal volt az okozója.

 

 

A Han-dinasztia.

 

Krisztus előtt 210-ik esztendőben halt meg Csin-si-hvang-ti, a nagy császár, még nem egészen ötvenesztendős korában.  Népe mélységesen meggyászolta és emlékét annál is inkább megőrizte, mert utódai éppen nem voltak hozzá hasonlatosak, hanem túlnyomó részben bulya, tétlen vagy gonosz emberek.  Csakhamar általános is lett az elégedetlenség és a forrongás idő multán olyan mérveket öltött, hogy nyilt lázadásban tört ki, amelynek élére Siang-ju állt, aki magát Cu tartomány királyának nevezte.  Hozzája csatlakozott csakhamar egy kalandorokból és mindenre vállalkozó, elkeseredett népségből álló sereg, amelynek élén a fiatal Lieu-pang állott.  Ketten együtt megverték a császári sereget és Csin utódait megfosztották a tróntól, amelyre most Siang-ju ült mint császá r, s a reményeiben csalódott Lieu-pang-ot, aki maga akart volna császár lenni, azzal kártalanította, hogy a Han hercegséget adományozta neki.

De Siang-ju dicsősége nem tartott sokáig.  Vad, győzelemtől ittas katonái elkezdtek a legbarbárabb módon hatalmaskodni az egész országban: zsarolták a népet, üldözték a volt dinasztia híveit.  A Csin-házból való uralkodók hamvait kiszórták sírjaikból, sőt magának a nagy Csin császárnak a sírját is feldúlták és hamvait megcsúfolva a szélnek szórták.  Ez elég volt a népnek, amely ismét nyilt lázadásban tört ki, s amikor Lieu-pang is nyiltan kitűzte a lázadás zászlaját, nagy tömegekben sereglett a fiatal hős táborába.  Megindult a harc.  Lieu-pang legyőzte a császárt, letaszította trónjáról és maga ült a helyére.  Az összes fejedelmek s a nép is örömmel ismerték el császárjuknak.  Csaknem egy fél évezredig, Kr. e. 202-től Kr. u. 220-ig uralkodott a Han-család Kína fölött.  Uralkodásuk a csaknem zavartalan, állandó jólét korszakát jelenti Kína történetében.  A Han-császárok erős kézzel verték vissza az újból és újból támadó hiungnukat.  Ezek, mivel észak felől a nagy fal miatt nem boldogultak, nyugat felől, a szinte áthághatatlannak hitt hegyeken keresztül támadtak rá újra a Mennyei Birodalomra.  A Han-császárok először a vitéz jue-csi néppel akartak szövetkezni a hiungnuk ellen, de mivel ezek visszautasították a szövetséget, maguk gyüjtöttek nagy sereget és ezzel végre sikerült a kínaiaknak Kr. e. 119-ben úgy megverni a hiungnukat, hogy azok elmenekültek, messze eltávoztak Kína határaitól Ázsia belsejébe s eltűnve, soha többé nem háborgatták a Mennyei Birodalomnak békességben fejlődő népét.

Ezzel azután megnyílt az út a kínaiak számára a nyugat felé terjeszkedésre és az élelmes kínai kereskedők csakhamar ki is használták ezt.  Karavánjaik felkeresték Ázsia közepét és nyugati vidékeit s a drága kínai selyem csakhamar keresett portéka lett még a párthusoknál és az Arál-tó vidékén is.  Ez a kereskedelmi összeköttetés nagy változást hozott létre Kína szellemi életében.  A vándor kínai kereskedők Indiában és Ázsia egyéb részeiben megismerkedtek a buddhizmus vallásával.  Nagyon sokan áttértek erre a hitre és a buddha vallás csakhamar annyira elterjedt Kínában, hogy a Han-dinasztiából való hatalmas Ming császár végre is szükségesnek látta, hogy kiküldje egyik legtekintélyesebb hivatalnokát Ázsia belsejébe, hogy ott felvilágosításokat szerezzen az új vallásról.  Ez a hivatalnok hosszú vándorút után végre Kr. u. 65-ben visszatért Kínába és magával hozott két buddhista papot is, akik csakhamar megkezdték az ő vallásuknak a tanítását Lo-jang városában, amely Kínának akkor a fővárosa volt.  Hithirdetésüket és buzgólkodásukat olyan siker követte, hogy a kínaiak nemsokára tömegesen tértek át az új vallásra és a császár csakhamar kimondotta, hogy Kínában a buddhizmus teljesen egyenjogú és egyenrangú Konfucse vallásával.  A Han-dinasztia dicsőségének a csillaga hanyatlóban volt már ekkor.  Nyugtalankodás, forrongás támadt az ország belsejében, azok a népfajok pedig, amelyek a Tarim folyó vidékén laktak s amelyeket Kína a hiungnuk visszaverése után meghódított, sikeres lázadással lerázták magukról a kínai igát.

Ez annál nagyobb csapás volt a Mennyei Birodalomra, mert éppen a Tarim vidékén vezetett keresztül a nagy kereskedelmi út Ázsia nyugati részei felé.  Ekkor azután Ho-ti császár, hogy egyszer s mindenkorra alávesse Kína fennhatóságának a folyton lázongó s mindig megbízhatatlan nyugati népeket, óriási nagy sereget gyüjtött és ennek élére a vitéz és rendkívül tapasztalt Pan-csau tábornokot állította vezérül.  Évekig tartott, amíg ez az óriási sereg úton volt, és megérkezett a fellázadt népek közé.  Évekig tartott a velük való harc is, de a vitéz Pan-csau mindig diadalmaskodott.  Végre Kr. u. 95-ben elérkezett a Kaspi-tengerig és annak keleti partvidékét is meghódította.  A Kaspi-tenger nyugati partvidéke már a rómaiaké volt.  Olyan hatalmas és nagykiterjedésű volt tehát ebben az időben a Mennyei Birodalom, hogy közvetlen szomszédjává vált a másik nagy világbirodalomnak, Rómának.  Csak a mindenfelől szárazföldtől határolt Kaspi- tenger választotta el őket egymástól s mintegy azon keresztül nézett egymással farkasszemet a két nagy világhatalmasság.  Pan-csau, a diadalmas hadvezér csakhamar megtudta, hogy milyen hatalmas szomszéddal áll szemben.  Eszébe sem jutott, hogy ujjat húzzon a rómaiakkal, hanem ellenkezőleg, barátságos érintkezésbe akart velük lépni.  Ezért megbízta egy hűséges emberét, hogy mint követ keresse fel barátságos szeretettel a rómaiakat.

A Kaspi-tenger partján lakó párthusokból adott melléje több emberből álló kíséretet.  Tudni kell azonban, hogy éppen a párthusok voltak azok, akik mindezideig közvetítették a kereskedelmet a kínaiak és a rómaiak között és ebből állandó nagy jövedelmet húztak.  Most tehát megijedtek, hogyha Kína közvetlen kapcsolatba lép Rómával, akkor vége lesz az ő nagy és kényelmes keresetüknek és ezért ravasz cselhez folyamodtak.  Az úton a kiküldött kínai követnek rémséges dolgokat kezdtek mesélni a rómaiakról.  Elhitették vele, hogy a rómaiak mindegyike tüzet tud okádni a száján, hirhedt emberevők és hogy a harcaikban hatalmas sárkányok vannak a segítségükre.  A jámbor kínai követ ezektől a rémmeséktől végre is annyira megijedt, hogy tanácsosabbnak látta visszafordulni és visszatérni Pan-csau táborába.  És többé soha nem nyílt alkalom arra, hogy Kína érintkezésbe léphessen Rómával.  Mert Pan-csau hódításai sokkal kiterjedtebbek és szétszórtabbak voltak, semhogy sokáig meg lehetett volna tartani őket.  Alig huszonöt év mulva a leigázott nyugati népek újból szabaddá tették magukat s a kínai uralomnak Ázsia nyugati részeiben éppen olyan gyorsan vége lett, mint amilyen hirtelen Pan-csau hódító hadjárata nyomán kialakult.  Pedig maguk a rómaiak is keresték az összeköttetést Kínával.  Igy Kr. u. 166-ban Marcus Aurelius császár a tengeren küldött követséget Lo-jangba a kínai császárhoz, ez a követség oda is érkezett, de visszautazóban hajójukat vihar érte és elnyelte őket a tenger. Azután még kétszer küldtek a római császárok követséget Kínába, de mindegyiknek híre-nyoma veszett, úgy látszik, mindegyik a haragos tenger áldozatává lett.

 

 

A hanyatlás kora.

 

Sok évszázadon keresztül uralkodott a Han-dinasztia erős kézzel Kína fölött.  De végre ezt az uralkodóházat is utólérte minden elvénhedett, önmagát túlélt uralkodócsaládnak a sorsa.  A belőle származó császárok kezdtek lelkileg és testileg egyaránt degenerált, elcsenevészedett emberekké válni, akik tehetetlen és teljesen a környezetük kényétől függő bábok gyanánt ültek a trónuson.  Az utolsó Han-császárok már csaknem kivétel nélkül mind elpuhult, magukkal jótehetetlen emberek voltak.  Az udvarnál a kegyhajhászás és az ármánykodás lett urrá.  Az egész országban pedig mind nagyobb lett az elégedetlenség.  Forradalmi pártok alakultak és különösen nagy számmal gyűltek össze azok a forradalmárok, akik magukat sárgák-nak nevezték, mert ismertető jelül sárga süveget viseltek.  A császároknak sikerült még egy ideig fegyveres erővel nyomni el a lázongást, de ekkor a forradalmárok élére Pan-csaunak, a diadalmas hadvezérnek a fia, Cao-pi állt, akit a nép szemében dicsfénnyel öveztek apjának hőstettei.  Cao-pi csakhamar olyan hatalmas hadsereggel rendelkezett, hogy kikiáltatta magát Vei tartomány császárjává és Hian-ti-t, a Han-dinasztiából származó igazi császárt lemondásra kényszerítette.

De ekkor a Han-család egy melléksarjadéka is sereget gyüjtött és kijelentette, hogy a Hian-ti lemondásával megürült trón őt illeti meg.  A fegyvereknek kellett eldönteni a kérdést.  Ezzel aztán megkezdődött Kínának legelvadultabb, legszerencsétlenebb korszaka, a polgárháborúk kora, amelyet a három birodalom korszaká-nak is neveznek, mert ebben az időben három császár uralkodott a szerencsétlen népen s ezeknek a három birodalma negyvennégy évig állandó harcban állt egymással.  A hosszú, véres háborúságnak az lett a vége, hogy az utolsó Han-dinasztiabeli császár, Liu-csin teljes vereséget szenvedett és önkezével vetett véget életének.  Benne halt meg az oly dicsőséges dinasztiának utolsó sarjadéka.  De még ezzel sem tért vissza a béke a szerencsétlen Kínára.  Állandó volt a polgárháború és ha néha sikerült is egy-egy erősebb császárnak egy kézben egyesíteni az egész birodalmat, csakhamar támadtak ellencsászárok s a polgárháború újból fellángolt.  Ezekben a szerencsétlen időkben Kína nagy nehezen tudta visszatartani határaitól az elhatalmasodó külső ellenséget.  A nyugat felé vezető utak teljesen elnéptelenedtek és pusztulásnak indultak, kereskedelemről, a külföldre való árúkivitelről többé szó sem volt.  Így a szerencsétlen Mennyei Birodalmat már-már az összeomlás fenyegette, amikor végre négy évszázados vergődés után, Kr. u. 589-ben sikerült egy rendkívüli testi és lelki adományokkal felruházott embernek, Jang-kien-nek újból helyreállítania a birodalom egységét és mint egyeduralkodó császárnak megszereznie a békét.  Ő lett azután megalapítója a Szui-dinasztiának, amelynek az idejében megint jobb napok virradtak Kínára.

 

 

A kínai vallás.

 

A világ összes népei között a kínai a legjózanabb, legpraktikusabb, a leganyagiasabb természetű.  Ennek a népnek minden intézménye egyedül és kizárólag csak a földi élet számára van berendezve, hogy azt lehetőleg kellemessé és elviselhetővé tegyék az ember számára.  Mert a kínai bizony csak kételkedve hisz a másvilági életben, ha a vallásai beszélnek is erről.  Soha náluk a vallás valami jelentős szerephez nem tudott jutni, mert a kínai keveset töpreng azon, hogy van-e halálon túl is élet vagy nincs és minden gondolkozását csak a földi dolgokra irányítja.  Első vallásalapítóként a legendás hőst, Fo-hi-t tisztelik, aki főképpen az ősök tiszteletére alapította a vallást, és ez a tisztelet még ma is nagyon uralkodik Kínában.  A másik vallásalapító Konfucse volt.  Inkább életbölcsesség, amit tanít, nem hitvallás.  A túlvilággal nem sokat törődik, a földön akarja népe jólétét biztosítani.  Törvényivel a legaprólékosabban szabályozza az élet minden mozzanatát.  Még azt is megszabta, hogy a nép egyes osztályai mivel táplálkozzanak.

Önuralmat követel mindenkitől és odaadó tiszteletet a fellebbvalók iránt.  Sokat vár a felülről jövő jó példától.  Nem ígér túlvilági gyönyöröket, csak annyit helyez kilátásba, hogyha mindenki megteszi a kötelességét, akkor el fogja érni az ember a földön a boldogság legmagasabb fokát.  Még egy vallásalapítójuk volt a kínaiaknak: Lao-cse.  Neve annyit jelent: öreg gyermek.  Tisztelői szerint szakállal jött a világra.  Ez a Lao-cse Kr. e. 604-ben született Iszu hercegség egy kis falucskájában.  Mint rendkívül bölcs és tanult férfiút a Csou-dinasztia egyik császára az udvarhoz szerződtette, hogy írja meg ennek az uralkodóháznak a történetét.  Itt az udvarnál kereste őt fel egyszer Konfucse és a két bölcs hosszú vitatkozást folytatott a vallási és bölcseleti kérdésekről.  Megegyezésre azonban nem tudtak jutni, mert Konfucse egészen gyakorlati gondolkodású ember volt, míg Lao-cse rajongó, tünődő ember.  Lao-cse egyetlen könyvet írt “Az erény koronája” címmel.  Homályos, szűkszavú, rejtelmekkel teli könyv ez.  A régi törvényeket, ősi szokásokat semmibe sem veszi ez a vallásbölcselő.  Világfelfogása sivár.  Meg kell vetni az élet gyönyörűségeit és vissza kell térni a régi egyszerű élethez.  Az ember végcélja nem egyéb, mint közeledés az örök és megfoghatatlan erényhez.  Rajongásában ez a sajátságos ember annyira ment, hogy az udvarnál viselt hivatalát is otthagyta.

Elvonult távol vidékekre, erdős sziklaszakadékok közé, ott egy ideig mint remete élt, de azután egy nap nyomtalanul eltűnt.  Hívei azt mondták róla, hogy elevenen szállt fel az égbe.  Halála után tanítása eltorzult.  Szelleműzés, ráolvasás és mindenféle borzalmas babona fűződött hozzá.  Akik a világ megvetésében és egyszerű jámborságukkal kitűntek, szentek (rishik) lettek és nagy tiszteletben részesültek.  A rosszakat pedig túlvilági gyötrelmekkel fenyegette Lao-cse.  A buddhizmus, amint már említettük, Kr. u. 65 körül jutott el Kínába s csakhamar rengeteg sok hívőre talált különösen az alsóbb néposztályokban.  Vele együtt honosodott meg a lélekvándorlás hite is Kínában.  Mindezekből a vallásokból azután az évszázadok folyamán kialakult valami egységes népvallás is, amely nem hivatalos vallás ugyan még ma sem Kínában, de azért mégis a legtöbb hívője van.  Ez a vallás főképpen az őskínai hitből átvett ősök tiszteletén alapszik.  A hívői az ősöknek áldoznak, azonkívül pedig számos különféle istenségeknek is.  A legnépszerűbb az istenek közül - akinek azonban szintén nincs hivatalos tisztelete - Pak-táj, az Észak nagy istene, akiről a kínai mitológia sok csodás dolgot tud elbeszélni.  Eszerint Pak-táj már a világ teremtése előtt élt és így a főintézőjévé lett a világ és az emberek sorsának.  Láthatatlan istenség volt, de egyszer csak láthatóvá vált.  Hogy megmutassa magát a világnak, emberi testet öltött.  Ez a megtestesülés csodálatos körülmények között ment végbe a szent könyvek szerint.

Pak-tájnak egy napon átjárta a szívét a nap szelleme és erre az istenség elhatározta, hogy meg fogja látogatni a csing-lok-kvok népet.  Ennek a népnek a királynéja egy napon azt érezte, hogy megszállta őt a nap szelleme, akitől megtermékenyült.  Tizennégy hónap mulva gyermeket szült, és az a gyermek volt Pak-táj megtestesülése.  Abban az órában, amikor megszületett, az egész ország felett csodálatos színekben ragyogó, gyönyörű felhő lebegett.  A levegő megtelt a legkedvesebb illatokkal s a föld önmagától a felszínre hozta a legdrágább drágaköveket.  A gyermek már kevéssel a születése után nagy bölcsességnek és bámulatos lelki tisztaságnak adta jeleit.  Hétéves korában már jártas volt a tudományoknak minden ágában.  Tizenöt éves korában pedig szülei minden kérése ellenére (mert apjának a királyt gondolták) odahagyta otthonát, elment a hegyek közé és ott “vándor”-rá, vagyis remetévé lett.  Ott jelent meg neki egy “isteni tanítómester”, névszerint Juk-cing-sing-cu, aki megtanította a szent törvényekre.  Ötszáz évig járt így emberi testben és tanított a földön Pak-táj.  Ekkor ragyogó, kilencféle színben pompázó kocsi szállt le az égből.  Mennyei szellemek húzták és csodálatosan szép asszonyok vették körül.  Ebbe a kocsiba ült bele Pak-táj, amire a szellemek felmentek vele a mennyországba és az istenség örökre eltűnt az emberek szeme elől.  Jóformán csak ez az egyetlen istenlegendája van a kínaiaknak, akik ünnepet is csak egyet ismernek egy esztendőben az újév napját.  Ezt azonban három napon keresztül ünnepelik nagy vidámságok között, sárkányeregetéssel, lampiónos kivilágítással és egyéb, szinte gyermekes vigasságok között.