Egyiptom.

Az osi muvelodés megindulásának másik középpontja Egyiptom volt.  Még mindig vitás a kérdés, hogy a szumír és az egyiptomi muvelodés közül melyik a régebbi, hogyan függenek össze egymással, volt-e közös kiinduló pontjuk.  Egyiptom Afrika északkeleti szögletében terül el s már osrégi idokben nagymuveltségu nép élt benne fejlett állami életet.  Mikor Egyiptom legeloször szerepel a világtörténelemben sok évezreddel ezelott, muveltsége már igen magas fokon van.  Ismerik az írást, megállapították már az esztendok forgásának rendjét, van irodalmuk és tudományuk.  Egyiptom gondolkozása és világfelfogása már évezredekkel ezelott abban az irányban fejlodött, amelyben eljutott a virágzás csúcspontjára.  Két oldalról tenger övezi Egyiptomot.  Északról a Földközi-tenger, keletrol a Vörös-tenger.  Északkeleti sarkában a Szuez földszoros kötötte össze északi Arábiával, úgyhogy Egyiptom szárazföldi folytatása volt Ázsiának egészen a múlt század közepéig, amikor a franciák a Szuez földszorost átvágták és megteremtették itt a Szuez-csatornát.  Dél felé Núbia és Etiópia hegyei és pusztái határolják Egyiptomot, nyugatról pedig a nagy Líbiai-sivatag.

A Nílus.

Az ország területe csaknem egymillió négyzetkilométer, de ennek az óriási területnek körülbelül kilenctized része pusztaság.  Ezt a sivár fennsíkot egész hosszában a Nílus folyam metszi keresztül s voltaképpen ennek a folyamnak a csodás termékenységu völgye volt mindig az igazi, muvelt Egyiptom.  A Nílus két forrásból ered: a Kék és a Fehér-Nílusból.  A kék Nílus az abesszíniai hegyekben fakad, a Fehér-Nílus a hatalmas Ukereve-tó kifolyása.  A Nílus egész hossza 6600 kilométer, de ebbol Egyiptomra csak 700 kilométer jut.  Két foágra és több mellékágra oszoltan, legyezoszeruen kiszélesedve, delta formájában ömlik a Földközi-tengerbe.  A görögök nevezték el a Nílus torkolatvidékét deltának, mert a terület alakja hasonlít a görög ábécé delta betujéhez.  Nagy folyamatok torkolatvidéke állandóan változik, különösen akkor, ha a folyam sok iszapot hord magával, mint a Nílus.  A Nílus mai deltája ennélfogva egészen más alakú, mint három-négyezer év elott.  Ma 23.000 négyzetkilométernyi lehet a delta területe.  A folyam mentén hegyláncok húzódtak végig a deltáig, s hellyel-közzel nagyon összeszorították a Nílus medrét.  Legszélesebb pontján 3000 méternyire, legszukebb pontján csak 300 lépésnyire van egymástól a folyam két partja.  A Líbiai-sivatagban van néhány termékeny oázis, amely szintén az osi Egyiptomhoz tartozott.  A legészakibb oázis egynapi járóföldre van a Nílustól, amelytol alacsony domblánc választja el.  Itt volt a híres Mörisz-tó, amelyet mesterségesen ástak a sivatagban.

Már a legrégibb idoben megkülönböztették Felso és Alsó-Egyiptomot.  Alsó-Egyiptom a tengerig terjedt a delta körül, fovárosa Memfisz volt, szemben a mai Kairóval.  Nagy városai voltak még On és Tanisz, II. Ramszesz székhelye.  Felso-Egyiptom délen terül el a núbiai határig.  Fobb városai voltak: Tini, Aba és Théba.  Egyiptom legrégibb városa Filé volt a hasonló nevu szigeten, amelynek toszomszédságában feküdt a bájos Elefantine-sziget, rajta a hasonlónevu várossal.  Az elso vízesés alatt volt Sziene városa.  A Nílus felso folyását ugyanis több nagy vízesés teszi hajózhatatlanná.  Egyiptomnak száraz és forró az éghajlata, de a Nílus közelében is egészséges.  Alsó-Egyiptomban nedves és meleg a levego, különösen a deltában.  A hoséget is júniustól áprilisig tartó északi szél mérsékli, amely rendszerint délelott tíz órakor támad.  Áprilisban és májusban tíz-tizenegy napig bágyasztó, forró déli szelek uralkodnak, úgyszólván a viharokat helyettesítik.  Alsó-Egyiptomban ritkán esik.  Felso-Egyiptomban minden tíz esztendoben egyszer van eso.  Egyiptom a Nílus nélkül puszta sivatag lenne.  A Nílus a nemzo atyja úgyszólván egész Egyiptomnak, illetve mindannak, ami csodásat Egyiptom lakói teremtettek, mert a Nílus minden évben szabályosan megárad s elönti az egész partvidéket a hegyekig, úgyhogy a rengeteg tóból a falvaknak csak fái és házai emelkednek ki. Mikor a Nílus visszatér a medrébe, iszapot hagy hátra maga után, amely évezredek óta meggyülemlett s Egyiptom földjét a világ legtermékenyebb földjévé tette.  Ennek köszönheti Egyiptom dús gabonatermését, amelynél fogva az egész ókori világnak éléstára volt.

A Nílus áradását a tartós esozés okozza.  Június közepén kezd a Nílus vize áradni Felso-Egyiptomban és június végén éri el az áradás a deltát.  Szeptember végén visszahúzódik medrébe az ár.  Októberben van a vetés ideje, március elején az aratásé.  Az egyiptomiak a Nílus áradása és apadása szerint három részre osztották be az évet.  A tavasz vagy a zöldülés ideje november, december, január és február.  Az aratás ideje március, április, május és június.  Az áradás ideje július, augusztus, szeptember és október.  Ha Nílus áradása csekélyebb, akkor rossz termés van Egyiptomban.  Hogy ezt lehetoleg elkerüljék, már nagyon régen csatornákat és zsilipeket készítettek, hogy az ország földjét öntözhessék.  A Nílus vize kellemes, egészséges víz s az egyiptomiaknak egyedüli ivóvize.  Mikor áradni kezd a folyam, három-négy napra piszkos és zavaros lesz, de aztán megint megtisztul.  Ez az idopont általános öröm ideje Egyiptomban.  Egyiptom osi neve Kemt volt, ami feketét jelent, mert földje fekete a környezo sivatag színéhez képest.  A görögök Aigyptusnak nevezték a Nílust és ez a név átragadt késobb az egész országra.  A Neilosz (Nílus) szó késobbi görög eredetu.  Az osi egyiptomiak Aura-nak, nagy folyónak nevezték a Nílust.  A bibliában az országnak és a népnek is Mikraim a neve.

Egyiptom története.  Az elso dinasztiák.

A régi egyiptomiak kaukázusi eredetuek s valószínuleg a Szuez földszoroson keresztül vándoroltak be Ázsiából a Nílus mellé, ahol a felso-egyiptomi afrikai bennszülött néppel keveredtek s ettol sok mindent át is vettek nyelvben és vallásban.  De az egyiptomi kultúrát a kaukázusi bevándorlók teremtették meg.  Egyiptom történetét mindezideig nem sikerült összefüggoen megállapítani, mert az osi egyiptomiaknak nem igen volt történeti érzékük.  Töméntelen emlékük felírásai túlnyomó részben templomokra és sírokra vonatkoznak és csak vallási tartalmúak.  Hérodotosz és Diodorosz, ez a két kiváló görög történetíró, akik Egyiptomban is jártak az egyiptomi kultúra virágkorában, sok becses följegyzést hagytak ránk az egyiptomi szokásokról, de Egyiptom történetérol csak fogyatékos és többnyire mondaszeruen túlzott adatokat gyujtöttek össze.  A Kr. e. harmadik század elején Ptolomeosz Filadelfosz király kívánságára egy tudós egyiptomi pap, Manetho megírta ugyan görög nyelven Egyiptom történetét, de muve elveszett, csak töredékei maradtak ránk más írók muveiben idézetek alakjában.  E töredékek közül való az uralkodó dinasztiák jegyzéke is, továbbá az egyiptomi történet beosztása ó, közép, újbirodalomra és megújhodás korára.  Manetho kronológiája azonban sokszor igen zavaros s így Egyiptom történetének ismerete mindmáig hiányos maradt.  A legtöbb keleti nép legrégibb uralkodóinak isteneit és félisteneit tartja.  Így volt az egyiptomiaknál is.

Hagyományaik szerint sokáig az istenek uralkodtak rajtuk.  Az isten-királyok korát úgy tekintették, mint boldog aranykort és mindig vágyodva gondoltak rá.  Ennek a kornak is megvoltak a mesés eseményei. Ezek csak töredékesen maradtak ránk, de becsületére válnak az egyiptomi nép képzeloerejének.  Horusz isten utódainak dinasztiája után következett az elso ember-király: Menesz.  A régi egyiptomiak földmívelok voltak, de a föld nem szabad parasztok, hanem gazdag családok tulajdona volt, a földesuraké.  A vidék középpontjai a városok voltak, amelyek a kerület foistenségeinek székhelyei közül fejlodtek ki. A városokban lakott a nemesség és a papság.  Az ország tehát kerületekre oszlott.  Minden kerület élén kerületi herceg állt, akinek a méltósága rendszerint öröklodo volt.  A huszonkét déli kerület egyesülésébol keletkezett a régibb királyság: Felso-Egyiptom, amelynek jelképe a fehér korona s címere a lótusz vagy a sás.  A húsz északi kerületbol alakult ki Alsó-Egyiptom, amelynek jelképe a vörös korona és címere a papirusz.  Ezt a két királyságot valószínuleg egyesítette Menesz király, akit Manetho valamennyi dinasztia élére állít.  Kr. e. 3200 körül vagy még sokkal régebben uralkodhatott ez a fáraó.  Az egész birodalomnak közös fovárost építtetett és ezt Ptah istennek szentelte.  Ez lett Memfisz városa.  A monda szerint Menesz kitérítette a Nílust irányából, hogy helyet nyerjen fovárosa számára.

Ptah istennek templomot építtetett.  Hatvankét esztendei uralkodás után megölte egy víziló.  A második és harmadik dinasztiáról nagyon keveset tudunk.  De azt tudjuk, hogy ebben az idoben megkezdodött már a piramisok építése.  A hagyomány szerint ebbe az osi korba helyezi a noi trónutódlás szokását is, amelynek értelmében fiú utódok híján nok kerülnek sorra, hogy a dinasztia vére ki ne apadjon.  Bitorlót tehát csak az esetben ismertek el jogutódnak, ha feleségül vett egy királyi vérbol származó hercegnot.  A negyedik dinasztia idejébol számtalan felírásunk maradt az emlékköveken, úgyhogy ennek a dinasztiának a történetét elég jól ismerjük.  Ennek a dinasztiának Sznofru volt az alapítója, aki a Sínai-félszigeten lévo réz és lápisz-lazuli-bányákat kiaknáztatta, és erodöket építtetett az ottani határon.  A Vadi-Maghara sziklavölgyében ránk maradt róla egy feliratos dombormu, amely úgy ábrázolja ot, mint a sínai beduinok legyozojét.  Ez a dombormu Egyiptom legrégibb történeti emléke.  A negyedik dinasztia tagjai építtették a legnagyobb piramisokat, amelyek ma is megvannak még.  Az óriási piramisok a királyok sírjai voltak, míg a kisebb piramisokba a királynékat, a király rokonait temették el.  Vagy harminc piramis maradt meg épségben s negyven más romokban.  Több valószínuleg egészen eltunt az évezredek folyamán.  Sznofru maga két kisebb piramist építtetett.

A legnagyobb piramist Sznofru fia, Khufu király (görög Kheopsz) építtette, akit Hérodotosz eroszakos zsarnoknak fest le.  Húsz éven át, évenkint három hónapig százezer embert dolgoztatott ezen a síremléken.  Az isteneket megvetette, és az áldozatokat eltiltotta.  Ezzel szemben mást mondanak a sírfeliratok.  Azt mondják, hogy Kheopsz nagy tiszteloje volt az isteneknek.  Kheopsz huszonhárom évig uralkodott.  Fia és utóda Khafra, szintén építtetett piramisokat.  Tole való a második nagy gizehi piramis.  E királyról szobrok is maradtak ránk.  A harmadik nagy memfiszi piramist Khafra utóda, Menkaura építtette, akit Hérodotosz jámbor és igazságos uralkodónak mond.  Az ötödik dinasztia tizenkét királyáról csak igen szukösen adnak hírt az emlékek.  Általában kitunik annyi, hogy az a háromszáz esztendo, amelyet a piramisépíto dinasztiák töltenek ki, Egyiptomra nézve a nyugalom és békés fejlodés korszaka volt, amelyben a tudomány is virágzásnak indult.  Az ötödik dinasztia korának végén belso harcok és zavarok voltak Egyiptomban, amelyekrol azonban részletesebb adataink nincsenek.  A hatodik dinasztia megalapítója II. Téti volt, akit fia, I. Pepi követett a trónon.  A hatodik dinasztia forradalom árán jutott trónra s ez a forradalom a vidéki nemességet is uralomhoz segítette.  A fováros Memfisz maradt ugyan, de az egyes kerületek vezetoi nagy önállóságra tettek szert s teljesen magukhoz ragadták a helyi kormányzatot.

Az egyik memfiszi sír felírásaiban egy Uni nevu miniszter, aki négy király alatt szolgált, elmondja élete történetét.  Még mint gyermek került Téti király udvarába.  Késobb megnyerte Pepi király kegyét, aki hivatat adott neki és sok kényes megbízást ruházott rá, amelyet oly ügyesen intézett el, hogy a király barátja lett s a király a királyné háztartásának intendánsává nevezte ki ot.  Csakhamar az ügyek élére került.  Pepi király visszafoglalta a Sínai-félszigeten lévo bányákat s Uni oly kitunoen szervezte a bányák mívelését, hogy a király jövedelmei tetemesen megszaporodtak.  Utat építtetett a kopt-sivatagon keresztül a Vörös-tengerig, új várost, templomokat és más középülteket emeltetett.  Uni kiváló volt hadvezérnek is.  Nagy hadsereget szervezett, hat négertörzsbol segédcsapatokat állíttatott össze, s Dél-Szíriában leigázta a fellázadt herusákat.  Mikor diadalmasan visszatért a háborúból, a király a legnagyobb kitüntetésben részesítette: megengedte neki, hogy a király palotájában, sot a király jelenlétében is - lábán tarthatja a szandálját.  Ez az elso és egyedüli nagyobb háború a Sínai-félsziget bányái körül vívott harcokon kívül, amelyrol a régi birodalom feliratai megemlékeznek.  Pepi fia és utóda, Rameren alatt Uni egész déli Egyiptomnak a helytartója lett s azt a megtisztelo megbízást kapta, hogy gondoskodjék a király piramisának és koporsójának az anyagáról.  Ez a megbízás egy esztendeig foglalkoztatta.

Hajókat kellett építtetnie csatornákat és medencéket ásatnia, hogy a megbízást teljesíthesse.  Rameren utóda öccse, Raneferka lett, akinek halála után zavarok támadtak a birodalomban.  Utódát, Mentemzafot egy évvel trónralépése után meggyilkolták.  Halála után húga és felesége, Neitaker követte a trónon, a rózsaarcú szépség.  Hérodotosz Nitokrisz-nak nevezi s elmondja róla, hogyan állt bosszút férje gyilkosain.  Nagy vendégségre hívta össze az összeesküvo országnagyokat, s mikor lakománál ültek, megnyittatott egy titkos csatornát, amelynek vizébe belefulladtak a földalatti nagyteremben lakmározó vendégek valamennyien.  Bosszújának sikerülte után a szép királyno öngyilkos lett.  Késobbi idokben görög turisták, akik hallották a rózsaarcú szépség történetét, új mesét költöttek a szép Nitokriszról.  Azt mesélték róla, hogy Nitokrisz, akit a számukra jobban hangzó Rhodopisz névvel ajándékoztak meg: hetéra volt.  Mikor egy ízben a Nílusban fürdött, egy sas elragadta a partról a fél szandálját, elrepült vele és a király ölébe hullatta a fél szandált, aki éppen törvényt ült a vásártéren.  A csodás esemény és a kecses cipello bámulatos kicsisége meglepte és úgy felizgatta a királyt, hogy felkutattatta a szandál tulajdonosáért egész Egyiptomot.  Mikor ráakadt, feleségül vette Rhodopiszt.  Még késobb, az arabok uralma alatt újabb monda támadt Nitokriszról.

Azt rebesgették, hogy Nitokrisz lelke napnyugtakor csodaszép no alakjában meg szokott jelenni és az arra járókat szerelmes mosollyal csalogatja magához.  Aki a szép kísértet hálójába kerül, a csalogatásba hamarosan belebolondul, és pihenés nélkül bolyong egész életén át.  A hatodik dinasztiával együtt véget ért a régi memfiszi birodalomnak az a ragyogása is, amelyben a jólét s ezzel együtt a muvészet és a tudomány is a fejlettség magas fokára jutott már el.  A kor emlékeibol kitetszik, hogy a királyi hatalom mellett szóhoz jutott már egy hatalmas arisztokrácia is, amely rokonságban volt a királyi családokkal.  De nyoma sem volt még semmiféle privilégiumos papi rendnek, sem valami kasztszeru tagozódásnak.

A középso birodalom.

A következo öt dinasztia történetérol úgyszólván semmit sem tudunk.  Ezek uralkodása alatt lassanként elotérbe kerül a Felso-Egyiptomban a thébai fejedelmi család, amely végül mint tizenegyedik dinasztia elnyeri egész Egyiptom fölött az uralmat.  De ez az új korszak nem csatlakozik a régi kor kultúrájához.  Új nevek, új címek jelennek meg s magának a népnek is új a jellege.  Ez a korszak a küzdelem és fölfelé törekvés kora.

A tizenegyedik dinasztia királyai közül, akiket csaknem mind Antef-nek vagy Mentuhotep-nek hívtak, csak a hatodik uralkodó, V. Antef kapta meg a fáraók teljes címét, amely így hangzott: “A jó isten, mindkét ország ura.” A dinasztia utolsó királya, Szankhkara, a kelet-egyiptomi hegyes sivatagot hódította meg egészen a Vörös-tengerig s o alatta végezték az egyiptomiak az elso nagyobb tengeri utazást is, mégpedig kereskedelmi célok szolgálatában.  Kereskedelmi összeköttetésbe léptek Arábiával és a szemben lévo szomáli partvidékkel s az expedíció boven hozott haza tömjént, ékköveket és drágaságokat.  Sokkal nagyobb mértékben növekedett az egyiptomi hatalom a tizenkettedik dinasztia alatt.  Ez a korszak volt az egyiptomi ó-kor virágkora.  A tizenkettedik dinasztia elso királya, I. Ámenemhát, nemcsak vitéz hadvezér volt, aki legyozte a núbiai zendüloket, hanem bölcs ember is volt.  Bölcsessége közmondásossá vált.  A király egyik kortársa a király neve alatt egy pár oldalas füzetet írt, amelyben a király bölcs tanácsokat ad fiának s elmond egyet-mást a saját életérol.  Ezt a kis iratot még ezer év múlva is klasszikus munkának tekintették Egyiptomban s a diákoknak írásgyakorlatul ezt kellett másolniuk.  I. Ámenemhát mindent elkövetett, hogy a polgárháborúk és a külso háborúk következményeit eltörölje, és népét boldoggá tegye.  O rakta le Thébében a nagy Ámon-templom alapját is.  Öreg korában maga mellé vette társuralkodónak fiát, I. Uzertezen-t s erre az ifjabb erore bízta az uralkodás nagyobb terhét.  Nem egy utóda követte is a bölcs királynak ezt a célszeru példáját.  A tizenkettedik dinasztia nyolc királya mindössze százkilencvenöt esztendeig uralkodott.

Vitéz harcos volt valamennyi s anélkül, hogy hódítani akartak volna, kiterjesztették a birodalom határait és biztosították a barbárok betörései ellen.  Gondoskodtak a földmívelés fejlesztésérol s az áradás szabályozásáról, a városokat pedig mualkotásokkal ékesítették.  Ezek egyike, III. Ámenemhát negyven esztendei uralkodása alatt tevékenységét túlnyomó részben a béke muvének szentelte.  A semnei sziklán megjelöltette a Nílus vízállását, s ezeknek a jeleknek köszönhetjük azt a tudásunkat, hogy a folyam akkor áradás idején nyolc méterrel magasabbra emelkedett, mint manapság.  Ez az uralkodó szabályozta még jobban a Nílus áradásait és a sivatag északi oázisából, Faijum-ból is valóságos paradicsomot teremtett.  Evégbol elhatározta, hogy egy nagy vízmedencét készíttet, amelynek segítségével elhárít minden bajt, valahányszor a Nílus áradása csekélyebb a rendesnél.  Memfisztol nyugatra kezdodik a líbiai hegylánc, amelyet tágas völgy zár be.  A völgy közepén lévo fennsík nyugati részén nagy behorpadás van, amelyen akkor egy tíz kilométer hosszú, természetes tó volt.  A király ezt a tavat negyedfél méter magas és ötven méter vastag gáttal vétette körül, amelynek kétszáz kilométernél is nagyobb volt a kerülete.  Két zsilipes csatorna kötötte össze ezt a vízmedencét a Nílussal, amelynek vize áradás idején benyomult a medencébe, ahol a zsilipek segítségével visszatartották, hogy szükség esetén felhasználhassák.

Ezt a mesterséges tavat nevezték Mörisz-tónak.  III. Ámenemhát azonban csak befejezte azt, amit már elodei elkezdtek.  Már I. Ámenemhát és I. Uzertezen is sokat foglalkozott a Faijum-mal, s az utóbbinak több emlékmuve is maradt Szed-ben, amelyet a görögök Krokodilopolisznak neveztek.  III. Ámenemhát ide helyezte át székhelyét.  Itt építtetett magának várkastélyt, piramist és sírt.  A várkastélyból késobb templom lett.  A görögöket a krétai labirintusra emlékeztette az óriási építmény.  Így is nevezték el: labirintusnak, útvesztonek.  A labirintus a Mörisz-tó keleti partján emelkedett egy kis síkságon, amely a régi Krokodilopolisszal szemben terül el.  Az épület 270 méter hosszú és 170 méter széles négyszög volt.  Fehér mészkobol épült homlokzata a tó felé nézett.  Az építmény többi része gránit volt.  Hérodotosz, a híres görög történetíró meglátogatta a labirintust és le is írta, mégpedig a következoképpen: “A labirintus valamivel följebb fekszik a Mörisz-tónál, nem messze a krokodilok városától.  Saját szememmel láttam és szóval le sem írható.  Mert ha mindent összeszednénk, ami falmuvet és építményt a hellének eddig létrehoztak, azt találnók, hogy mindez fáradság és költség dolgában jelentéktelenebb ennél a labirintusnál, pedig az efezoszi és a számoszi templom is igazán megérdemli, hogy emlegessék.

Már a piramisok is leírhatatlanok voltak s mindannyiuk fölér egy csomó hellén muvel; de a labirintus felülmúlja még a piramisokat is.  Mert tizenkét födött udvara van, amelyeknek kapui szemben állnak egymással, hat észak felé, hat dél felé, egyik a másik mellett.  Nyugat felol egy és ugyanaz a fal zárja körül oket.  És a termek kétfélék benne: az egyikféle a föld alatt van, a másikféle a föld felett.  Számuk 3000, mind a két fajtából 1500.  A felso termeket magam is láttam.  Végigjártam, és mint szemtanú beszélek róluk.  De a földalattiakat csak hallomásból ismerem, mert az egyiptomiak, akik ort álltak ott, semmi áron nem akarták megmutatni nekem, mert amint mondták, ott vannak azoknak a királyoknak a sírjai, akik a labirintust építették és a szent krokodilusok sírjai is.  A felso termek azonban, amelyeket láttam, emberfölötti alkotások, mert a számos kijárás a szobasorokon keresztül és a kígyózó folyosók az udvarokon keresztül ezer csodát mutatnak.  Az egyik udvarból bejut az ember a szobákba és a szobákból a csarnokokba és a csarnokokból megint a szobasorokba.  És mindennek a teteje, úgy mint a fala, kobol van egymásba illesztve nagyon gondosan.  A falak pedig tele vannak bevésett hieroglifekkel.  Minden udvaron oszlopcsarnokok vannak többnyire fehér kövekbol.  És a sarokban, ahol a labirintusnak az egyik vége van, egy negyven öl magas piramis áll beléje vésett nagy állatképekkel s a piramisba egy út is vezet a föld alatt.”  A Mörisz-tó még nagyobb ámulatba ejtette Hérodotoszt, mint a labirintus.

A tó közepén amint Hérodotosz meséli, két piramis emelkedett.  Mindegyik piramis tetején óriási üloszobor volt.  A csatorna, amely a tavat a folyóval összekötötte, 80 stádium (100 kilométer) hosszú és több mint egy stádium (94 méter) széles volt.  A zsilipek kinyitása és elzárása nagyon költséges volt és minden alkalommal 50 talentumba, körülbelül 300.000 koronába került.  De a tóban 22-féle finom halat tenyésztettek s a halászat naponta egy talentumot jövedelmezett.  Egyiptom soha nem volt boldogabb és virágzóbb, mint a tizenkettedik dinasztia alatt, amelynek IV. Ámenemhátban és húgában, Szebaknefrurában magva szakadt.  Fiú utódok híján átszállt a trón a thébai I. Szebakhotepre, aki valószínuleg sógorságban volt az elobbi dinasztiával.  Vele kezdodött meg a tizenharmadik dinasztia, amelyrol csak annyit tudunk, hogy a férfiág többször megszakadt benne s a korona a királyi hercegasszonyok férjeire szállt át.  Számos emlék arra vall, hogy Egyiptom ezalatt a dinasztia alatt is hatalmas és osztatlan maradt.  Thébe azonban az idok folyamán mint fováros elvesztette a jelentoségét.  A delta városai egyre fontosabbak lettek s a tizennegyedik dinasztia már a nyugati delta osi városából, Xoisz-ból eredt.  Valószínuleg líbiai idegen uralkodók voltak, akik a delta nyugati részét megszállották.  Általában a legnagyobb fejetlenség kezdett elharapózni.

Trónkövetelok léptek fel a királyok ellen és számos kerületi fejedelem önállóságra tört.  Egy ázsiai törzs betörése fokozta azonban a legmagasabbra a zavarokat.  Az egyiptomiak mentiu szatet-nek, a puszta fiainak vagy ád-nak vagyis pestisnek nevezték az új betolakodókat.  Manetho hikszoszok-nak, a Sínai-félsziget beduinjainak nevezi oket.  Mint a közülük származó királyok nevei és a Taniszban talált pár korukbeli szobormu bizonyítja, szemita eredetu törzsek voltak.  Valószínuleg más törzsekbol szorongatva hagyták el régi lakóhelyüket s nyugat felé vándorolva eljutottak Szíriába és a Szuez földszorosra, ahol egy csomó félvad népet szétvertek s mindenféle nagy riadalmat és mozgolódást okoztak.  A gazdag Egyiptom közelsége nagyon csábíthatta ezeket a félmuvelt törzseket, annál inkább, mert az egyiptomi zavaros helyzet megkönnyítette a betörést.  Ellenállásra úgyszólván nem is akadtak.  Az egész deltát és Memfiszt is elfoglalta ez a harcias, barbár pásztornép.  A városokat és templomokat kizsákmányolták, a férfiakat megfojtották, a noket és gyermekeket rabigába hajtották.  Egyik vezérüket megválasztották királynak és készültek hódításukat biztosítani. A xoiszi királyt megverték, de a Thébében székelo fejedelmek megorizték önállóságukat.  A hikszoszok azonban egyelore nem igen törodtek a thébei királyokkal, jól érezték magukat a gazdag deltában.

Egyik fejedelmük, Szalatisz, mint Manetho írja, elsáncolt tábort veretett Hatuár mellett s a táborban 240.000 embert helyezett el.  Szalatisz minden tavasszal fölkereste a tábort, hogy csapataival katonai gyakorlatokat végeztessen.  Ez a tábor állandó intézmény maradt a következo királyok alatt is és ebbol a hadiiskolából kikerülo csapatokkal tartották féken az egyiptomiakat.  A hikszosz királyok Taniszban székeltek.  Volt hozzá eszük, hogy a magasabb egyiptomi kultúra elonyeit belássák, és el is sajátították ezt a kultúrát bizonyos fokig.  Egyiptomi szokásokat és intézményeket fogadtak el az udvarban, sot a vallás dolgában is engedékenyek voltak.  Az egyiptomiak, bárha bizonyára súlyosnak érezték az idegen jármot, belenyugodtak az elkerülhetetlenbe.  Legalább az emlékeken nincs semmi nyoma annak, hogy gyulölték volna a hikszoszokat.  A hikszosz királyok uralma nem igen terjedt túl Memfiszen és a Faijum-oázison.  Délebbre független fejedelmek uralkodtak, akik ugyan évi adót fizettek a Taniszban székelo hikszoszoknak, de folyton úgy fogták fel helyzetüket, hogy a régi kapcsolatban vannak még mindig Thébével, amellyel hajlandók lettek volna bármikor szövetkezni is a hikszoszok ellen.  De az idegen jármot sokáig hiába próbálták lerázni. A thébei királyoknak csak igen lassan sikerült a hódítókat visszaszorítani észak felé.  Majd elfoglalták tolük Memfiszt is, és végül beszorították oket hatuári táborukba.

De ebbol az erodített hadállásból megint igen hosszú ideig nem tudták kiuzni a hikszoszokat.  I. Áhmesz király volt az, aki szárazon és vizen körülzárta oket s végül elfoglalta az erodített táborhelyeket.  Azután üldözte Ázsiába is a menekülo hikszoszokat.  Mennyi ideig tartott a hikszoszok uralma, nem tudjuk.  Manetho, aki a tizenötödik és a tizenhatodik dinasztiát számítja velük, hihetetlen számokat említ.  Királyaik nevét is kiirtották, de az egyiptomiak nyelve és szokásai eltörölhetetlen nyomait viselik az idegen uralomnak.  A hikszosz uralom világtörténeti jelentosége az, hogy Egyiptom azóta állandó, élénk összeköttetésbe került a szíriai tartományokkal.  Kánaánból való kalmárok és iparosok tömegesen jártak Egyiptomban, kánaáni nevekkel és szertartásokkal találkozunk lépten-nyomon az új birodalomban, különösen Alsó-Egyiptomban.  Kánaáni szavak kezdenek benyomulni az egyiptomi nyelvbe is.  Az idegeneknek köszönhetik az egyiptomiak a lovat is.  Az ókori és középkori Egyiptom nem ismerte még a lovat, de a hikszosz uralom óta általánosan használták már, egyelore csak hajtásra.  A ló meghonosítása gyökeresen átalakította az egész hadjáratot a hadi szekerek használatával.  A háború ezentúl sokkal nagyobb gyakorlatot kívánt.  Csatalovat csak a gazdag nemesség vagy a jól fizetett katonaság tarthatott.  Hivatásos katonaság alkotja ettol kezdve a hadsereg magvát eros támaszául a királyi hatalomnak.  A hadsereg válik ezentúl az egyiptomi történelem igazi mozgató erejévé.

A függetlenségi harc és az ezt követo hadjáratok felébresztették az uralkodókban a hódítás vágyát.  Egyiptom népe most már gyakran szemtanúja lett annak, amint a fáraók fényes diadalmenetben tértek vissza hadjárataikból.  De a hosszú háborúskodás lassan kimerítette a birodalom életerejét.

Az új birodalom.

I. Áhmeszt, a felszabadítót tartják a tizennyolcadik dinasztia megalapítójának.  Visszaállította a régi Egyiptom fényét és iparkodott Thébe régi jelentoségét is felújítani. Ragyogó templomot emelt itt Ámon-Ra istennek s a templomot az Egyiptomba vándorolt kánaániták építették fel, akiknek száma igen nagy volt.  Memfiszben is sokat építtetett Áhmesz király, s újra megnyitotta evégbol a Nílus keleti partján lévo kobányákat.  A hikszoszok kiuzése után I. Áhmesz nyomban a déli kusiták ellen fordult, akik állandóan veszélyeztették Egyiptom hatalmi állását.  Több hadjáratban teljesen visszaszorította oket.  Huszonkét esztendei uralma egyébként állandóan békés volt, mert az új állam rendjének megszilárdítása foglalta le az uralkodó minden tevékenységét.  Fia I. Ámenhotep eros kézzel megtartotta, amit apja szerzett.  De csak pár évig uralkodott.

Núbia meghódítását, amelybe belekezdett, már fia, I. Totmesz fejezte be.  I. Totmesz volt az elso egyiptomi uralkodó, aki az Eufráteszig nyomult.  A másfélszáz évig tartott szabadságharc nagyon kifejlesztette az egyiptomiak harcias szellemét.  Ahelyett, hogy beérték volna az ázsiai törzsek ellen való védekezéssel, megtámadták oket.  I. Totmesz király meg akarta “füröszteni szívét” Szíria népei között.  Gyorsan végignyomult Palesztinán és Szírián, diadalmasan harcolt az Eufrátesz mellet és a folyó keleti partján diadalmi táblát állított fel.  Zsákmánnyal terhelten tért vissza Egyiptomba.  Nem hódítani akart, hanem csak ijeszteni és ezt a célját el is érte.  Utóda fia, II. Totmesz volt, aki után húga és felesége, Hacsepszu jutott trónra.  Az erélyes asszony maga mellé vette a forma kedvéért társuralkodónak öccsét, III. Totmeszt, de uralkodni o maga uralkodott.  O maga vezette hadait, és szobrain szakállal ábrázoltatta magát, holott ez csak a királyokat illette meg.  Eros kézzel tartotta a kormány gyeploit.  Egyszer kedve támadt meglátogatni Punt (Arábia) földjét, ahonnan annyi drágako érkezett országába.  Öt hajóból álló flottával átkelt a Vörös-tengeren.  Parihu, Punt fejedelme hódolva fogadta s a flotta kincsekkel rakottan tért vissza Egyiptomba.  Hozott magával 32 tömjénfát is a királyno s elültette a thébei kertekbe, ahol a fák meghonosodtak.  Ezt a híres expedíciót részletesen ábrázolják a királyno építményeinek falképei. Mikor Hacsepszu meghalt, öccse, III. Totmesz lett az uralkodó s nyomban hozzálátott atyja haditerveinek a megvalósításához.  Uralkodása a gyozelmes hadjáratok sorozata.  Egyik hadjárat a másikat követte.

Szíria összes népeinek meg kellett hajolniok a fáraó hatalma elott.  Összesen tizenöt hadjáratot viselt.  Ni városa mellett, az Eufrátesztol keletre, a király maga foglyul ejtett százhúsz elefántot.  Így mondja el Amen-emheb kapitány jelentése, amely a király évkönyvei mellett foforrása III. Totmesz uralkodásának és hadtetteinek.  Természetes, hogy ez a hódító korszak, míg egyrészt kincsekkel gazdagította Egyiptomot, másrészt jelentékenyen tágította az egyiptomiak látókörét és befolyással volt kultúrájukra.  Most még tömegesebben jelentkezik nyelvükben és vallásukban a szemita befolyás.  Egész sereg szemita szóval gazdagodik a nyelvkincs, vallásukba pedig több szemita istenség is bevonul.  Nemsokára Egyiptomban is kezdik tisztelni itt-ott Bált és Asztartét.  Egész Szíria az Amanoszig és az Eufráteszen túl Egyiptom jogara alá tartozott.  Természetesen nagy dolog volt ezt az óriási hatalmat megóvni. Utódai azonban megorizték Egyiptom tekintélyét.  A következo két király, II. Ámenhotep és IV. Totmesz eros kézzel összetartották a birodalmat.  III. Ámenhotep pedig kiterjesztette még tovább az Eufrátesztol délre.  Szatama naharaini király a saját lányát küldte neki ajándékba 317 háremhölggyel együtt.  A tizennyolcadik dinasztiának csaknem valamennyi királya hatalmas építményeket is emelt.  III. Ámenhotep megnagyobbította a luxori templomot, amelyet III. Totmesz építtetett.

Tole való a nagy luxori Ámon-templom és Medinet-Abu mellett a ma már rommá lett Ozirisz-templom, amelynek bejárása elott állt a király két óriási szobra, a két híres Memnon-szobor.  Fia, IV. Ámenhotep nem háborúkban kereste a dicsoséget, hanem a napimádásra akarta téríteni népét és gyulölte azokat az egyiptomi isteneket, akik nem a napot képviselték.  A gyozelmes hadjáratokkal kapcsolatban ugyanis a thébei Ámon lett a foisten.  Ámon papjainak a hatalma pedig úgy megnövekedett, hogy fölülmúlta a fáraókét.  Az erélyes, nagymuveltségu IV. Ámenhotep azonban nem turte hatalma csorbítását és egész 18 évi uralkodása alatt elkeseredett harcban állott országa papságával.  Még a nevét is megváltoztatta, amely a gyulölt Ámonra emlékeztette és Khuenáton (a nap tányérjának visszfénye) nevet vette föl.  Ámon városát, Thébét otthagyta és új székvárost alapított Közép-Egyiptomban, Beni-Hasszan mellett.  Az új város neve Khutáton volt (a naptányér székhelye).  Ugyanott pompás naptemplomot építtetett, amelynek ma is láthatók még a romjai. Az építés vezetoje egy Kok nevu szobrász volt, aki a király utasításai szerint végezte a munkát.  Az obeliszk-udvar tervét maga a király készítette.  A király bezáratta az egyiptomi és szíriai templomokat, csak az eleven Ra Harmakhiszt, az “égen pompázó”-t volt szabad tisztelni. Az új vallás hívei az emlékeken napkorongnak ábrázolták az istent, aki a földre szórja sugarait.

Minden sugár kézben végzodik, amely az élet jelét tartja, a füles keresztet.  A korong neve Áton volt.  A király reformációja nagy ellenkezésre talált.  Mikor maghalt, muve félbemaradt, és az egész birodalom forrongott.  Minthogy fia nem maradt, veje, Szanekht lett az utóda, akit nemsokára megbuktatott Khuenáton dajkájának öccse, egy Ai nevu pap.  Ez az Ai, mint az új “igaz tan” lelkes híve, gyorsan haladt elore a királyi udvarban, királyi titkár lett, a “király bizalmasa”, királyi lovászmester és a király elhalmozta ot kegyének jeleivel.  Most, patrónusának halála után bekövetkezett zavaros idoben eroszakkal jutott a trónra.  Székhelyét visszahelyezte Thébébe és kezdte visszaállítani a régi istenek tiszteletét.  Folytatta ugyan Karnakban az Áton-templom építését, de emlékei arra vallanak, hogy Ámonnak s a dél és észak valamennyi istenének buzgó tiszteloje volt.  Utána még egy pár rövid uralom következett, míg végül Haremheb, Khuenáton sógora befejezte a reakció muvét.  Ez idotol fogva megcsontosodott az egyiptomi vallás és fejlodésére nem volt többé remény.  A belso zavarok alatt a szíriai hódítások mind elvesztek.  Ezek visszaszerezése volt elso gondja az új dinasztiának, amely Haremheb halála után I. Ramszesz személyében elfoglalta az egyiptomi trónt.  Hat-hét esztendei nem dicstelen uralkodás után meghalt s utóda fia, Szeti lett, ki arra törekedett, hogy méltó legyen az elobbi dinasztia nagy királyaihoz.

Hadjáratai azonban csak részleges sikereket hoztak.  Terveit csak fia, II. Ramszesz valósította meg, aki már gyermekkorában elkísérte apját háborúiba.  II. Ramszesz még nagyon fiatal volt, mikor elfoglalta apja örökét.  A görögök Szezosztrisznak nevezték, s ot tartották legnagyobbnak az összes egyiptomi hosök között.  Csodálatos dolgokat mesélnek a görög történetírók, Hérodotosz és Diodorosz errol a Szezosztriszról.  Alig jutott trónra, írják róla, azonnal nagy hadjáratra készült, hogy meghódítsa a világot.  Öccsét, Armaiszt kinevezte a birodalom helytartójának s o maga megindult a hódító hadjáratra.  Serege 600.000 fonyi gyalogosból és 27.000 lovasból állt, akik hadiszekéren harcoltak.  Etiópián keresztül a Bab-el-Mandeb-szorosig nyomult, ahol flottát építtetett.  A flotta egyik része a Földközi-tengerre hajózott, ahol elfoglalta Ciprust s a föníciai partmelléket.  Négyszáz hajó pedig India felé kelt útra.  A legnagyobb hajó 186 méter hosszú volt, cédrusfából való, belül ezüstös, kívül aranyos.  Ozirisz istennek szentelte ezt a hajót a király.  Ez a flotta meghódította az összes szigeteket és partvidékeket egészen Indiáig.  Maga Szezosztrisz a Szuez-szoroson át indult el hadseregével.  Egy szelidített oroszlán volt vele, amely elkísérte ot az ütközetekbe is.  Legyozte a király a médeket és asszírokat, áthatolt a Gangeszen túlra is és elfoglalta Indiát egészen a tengerig.

Azután benyomult északon a szkithák országába a Dón folyóig, ahonnan Thrákiába fordult.  A Bab-el-Mandeb-szoroson emlékoszlopot emelt szent felírással.  Ugyanilyen oszlopokat emeltetett minden meghódított ország határain a következo felírással: “A királyok királya, az urak ura, Szezosztrisz a fegyver erejével leigázta ezt a földet.” Sziklalapokra bevésette a képmását, mellén keresztben a következo szent írással: “Én hódítottam meg ezt a földet seregeimmel.”  A meghódított népekkel szelíden bánt, mert a rendes zsákmányon, a túszokon kívül azt kívánta csak, hogy a fejedelmek személyesen vigyék el neki az évi adót.  De valahányszor egy városba bevonult, mindig négy királyt fogatott be a kocsijába.  Mikor egy ízben ilyen kevélyen haladt a kocsiján, feltunt neki, hogy az egyik trónfosztott király meroen a kocsi kerekére néz.  A büszke hódító kérdezosködött a bámészkodás oka után, mire a szerencsétlen király így felelt neki: “Óh, király, a kerék forgása a szerencse forgandóságát juttatja eszembe.  A kerék minden része hol felül van, hol alul.  Így van az emberekkel is.  Aki ma a trónuson ül, holnap talán szolga lesz.”  Ezek a szavak mély hatást tettek Szezosztriszra.  Soha többé nem alázta meg így a legyozött királyokat.  Thrákiában nélkülözés és rossz idojárás következtében bajba került a sereg.

Ez, továbbá az a hír, amelyet az egyiptomi fopaptól kapott, hogy Armaisz fejére tette a királyi diadémot és elfoglalta az egész háremét, arra bírta Szezosztriszt, hogy kilenc esztendei távollét után visszatérjen hazájába.  Ezeket írják Szezosztriszról a görög történetírók.  Lássuk már most, hogy a görögök regéivel szemben mit jelentenek II. Ramszeszrol az egyiptomi emlékek felírásai. II. Ramszesz király uralkodásának második esztendejében legyozte az amoritákat Észak-Palesztinában.  Uralkodása ötödik esztendejében pedig már a khéták ellen vonult, akik egy hatalmas népszövetség élén állottak.  A khéták királya nagy seregével Kádész mellett táborozott.  Az egyiptomiak elocsapata, amelyben ott volt maga Ramszesz is, kelepcébe jutott.  A sereg zöme nem érkezett meg idejében a csatamezore.  De a király vitézül ellenállt a túlnyomó eronek s csapatainak élén egymásután nyolcszor rohant az ot körülözönlo ellenségre.  Másnap, mikor serege megérkezett, nagy diadalt aratott és az ellenséget belekergette az Oronteszbe.  Az ütközet sikere azonban nem volt nagy mégsem, mert a háború megszakításokkal Ramszesz uralkodásának huszonegyedik esztendejéig eltartott s végül is békeszerzodéssel fejezodött be.  Ramszesz beérte azzal, hogy az övé maradjon Palesztina.  A szerzodést a khéták nyelvén fogalmazták meg, s azután ezüst bádogra vésve elküldték Ramszesznek Egyiptomba.  A szerzodés szövegét a karnaki templom egyik felirata orizte meg.  Ez az elso ránk maradt nemzetközi szerzodés.

A szerzodés kimondja, hogy a két nép között örökké tartson a béke s a két király fegyverszövetséget is kötött benne egymással.  Volt a szerzodésben külön pont a kölcsönös kereskedelem és ipar védelmére, valamint más egyéb jogi rendelkezés is.  A gonosztevot, aki a másik szerzodo fél országába menekül, ki kell szolgáltatni. Minden munkást, aki a másik fél területén akar letelepedni, vissza kell küldeni a hazájába, ahol azonban ezért nem szabad ot megbüntetni. Ezt a szerzodést mindketten megtartották, a béke soha meg nem szakadt.  Sot Ramszesz feleségül vette Khetazir khéta király leányát, aki felvette a Nofru-Ra (a Ra szépsége) nevet.  Khetazir király meg is látogatta vejét Egyiptomban.  Hosszú, békés uralkodása alatt II. Ramszesz rendkívül sok építkezést fejezett be s mindenfelé megtaláljuk a nevét és tetteinek az ábrázolását.  Mégpedig többnyire a déli négertörzsek ellen folytatott diadalmas harcait örökítik meg a feliratok és a képek.  II. Ramszesz egymaga több emléket hagyott, mint a többi fáraó együttvéve.  Muvei nem annyira muvészi voltuk, mint inkább óriási méreteik által tunnek ki. A ramesszidák idejébol való leghatalmasabb emléket, a karnaki templomhoz csatolt nagyszeru oszlopcsarnokot, amelyet I. Ramszesz kezdett és I. Széti folytatott II. Ramszesz fejezte be.  Nemcsak templomokat építtetett, hanem más középületeket és közmuveket is.  Rendes székhelyét, Tanisz-t pompás épületekkel ékesítette, és Ramszesz városának nevezte el.

Palotájából, az úgynevezett Ramesszeumból Karnakkal szemben, a Nílus bal partján nagyszeru romok maradtak meg.  Hatvanhét évi uralkodás után halt meg Ramszesz.  Fiai közül, minthogy tizenhárom fia már meghalt, a tizennegyedik követte ot a trónon: Merneptah.  II. Ramszesz halálának éve, mely egyébként Egyiptom történetében az elso pontosabb dátum: Kr. e. 1230.  Merneptah alatt nagy veszedelem fenyegette Egyiptomot.  Az eddig féken tartott ázsiai rablótörzsek a szomszédos líbiaiakkal szövetkezve betörtek az országba.  De Merneptah megsemmisítette a betolakodókat és megmentette Egyiptomot ettol a nagy veszedelemtol.  A héber hagyomány Mózes legendáját és a zsidók kivándorlását Egyiptomból II. Ramszesz és Merneptah korába helyezi. De az egyiptomi emlékek semmivel sem erosítik meg ezt a legendát.  Egyiptom gyakran volt hosszabb-rövidebb ideig héber nemzetségek lakóhelye és lehetséges, hogy egyes héber törzsek vagy nemzetségek már régebben is ott tartózkodtak Egyiptomban.  A héber nép azonban, Izrael népe sohasem élt Egyiptomban.

Idegen hódítók.

Nem telt bele 150 év, Egyiptom darabokra hullott szét.  A 400 éves folytonos harcban kimerült s mindinkább képtelen lett komolyabb erofeszítésre.  Az általános zavarban és bizonytalanságban, amely hamarosan bekövetkezett, a leigázott idegen népek egyre hangosabban zörgették a bilincseiket.

Kevés ellenállásra találtak.  Késobb pedig már ok kerekedtek felül.  Merneptahnak fia és utóda II. Széti volt, aki ellen számos trónkövetelo szállt síkra.  Évek során át anarkhia volt a birodalomban, több kerületi herceg függetleníteni próbálta magát s egy idore egy Arzu nevu szír ember is elfoglalta Egyiptom trónusát.  Végül Nakszéthi királynak, aki talán II. Széti fia volt, sikerült a papok segítségével, akiknek jövedelmeit Arzu megcsonkította, a lázongásokat erélyesen elfojtani, és az istenek tiszteletét megint helyreállítani. Ez a Nakszéthi volt a huszadik dinasztia megalapítója.  Fiát társuralkodóvá vette maga mellé és halála után fia lett Egyiptom királya.  Ennek fia III. Ramszesz volt.  Gyozelmeivel a líbiaiak, beduinok és a kisázsiai tengeri rablók fölött behegesztette az elobbi évek sebeit.  Uralkodása alatt (Kr. e. 1180 körül) Egyiptom dicsosége csaknem régi fényében ragyogott.  Flottájával átkelt Arábiába is és ennek fejedelmei adót és drága árukat hoztak eléje.  Visszaszerezte a Sínai-félsziget bányáit is.  III. Ramszesz 32 esztendeig uralkodott.  Uralkodásának hátralévo része békében telt el.  Egyiptom összeszedte magát, ipara és kereskedelme megint felvirágzott.  III. Ramszesz építkezései mind erre vallanak.  A király kincse töméntelen lehetett.  A király legnevezetesebb építkezése a medinet-abui Ámon-templom Thébétol nyugatra.  Ennek a falain lévo dombormuvek regélik el a fáraó gyozelmeit.  III. Ramszesznek Hérodotosznál Rhampszenit a neve.

A görög történetíró szép történetet mesél el errol a Rhampszenitrol.  Hogy kincseit megóvja a tolvajoktól, kincseskamrát építtetett, amelynek csak egy bejárása volt.  Ebbe az eros kamrába hordta össze a király a kincseit s valahányszor ott járt, mindig lepecsételte az ajtót a pecsétjével.  Alig készült el az épület, az építomester halálos beteg lett.  Ágyához hivatta két fiát s közölte velük, hogy megélhetésük biztosítása végett a kincseskamra falába az egyik követ úgy illesztette bele, hogy könnyen meg lehet fordítani, és ki lehet emelni, s az így támadó nyíláson könnyen be lehet jutni a kincseskamrába.  Miután mindezt alaposan elmagyarázta nekik, meghalt.  A két fiú csakhamar hasznára fordította a titkot.  A király elképedve látta, hogy kincsei fogynak, noha az ajtóra tett pecsét mindig sértetlen maradt.  Hogy a tolvajokat kézre kerítse, titokban eros toröket rakott az edények közé, amelyekben az arany volt.  A tolvajok rendes szokásuk szerint megint megjelentek s az egyik testvér csakhamar csapdába került s még fivére segítségével sem tudott kiszabadulni. A csapdában kínlódó fogoly végül arra kérte testvérét, hogy vágja le a fejét.  Így történt.  Mikor a király ráakadt a fejetlen holttestre, de semmi nyomát nem találta meg a tolvajok titkos útjának, a holttestet kiakasztotta a falra és orséget állított melléje, hogy ragadjanak meg mindenkit, aki a holttest elott sírni és jajgatni fog.

Mikor a két testvér édesanyja megtudta, mi történt, ráparancsolt élo fiára, hogy szerezze meg a holttestet, mert különben elárul mindent a királynak.  A fiú bortömloket rakott több szamárra s az orség közelében néhány borostömlo csücskét feloldotta.  Az orálló katonák nevetve odarohantak, fazekakba fogták fel a bort, és jókat ittak belole.  A gazda haragosan szidni kezdte a katonákat, de aztán megbékült, sot együtt ivott velük és még több bort adott nekik.  A katonák végül lerészegedtek és elaludtak.  Eközben éjszaka lett.  A fiú észrevétlenül levette fivére holttestét és mindegyik részegen alvó katonának lenyírta a jobb pofaszakállát is.  A király, mikor értesült errol az újabb csínyrol, éktelen haragra lobbant.  De most már tudni akarta minden áron, hogy ki a tettes.  Evégbol olyasmit tett, amit Hérodotosz maga sem akar elhinni. Odakínálta a leányát mindenkinek, aki elobb elmeséli lányának élete legokosabb és leggonoszabb cselekedetét.  A tolvaj tisztában volt vele, mi a király célja és elhatározta, hogy megint becsapja a királyt.  Levágta a friss holttest karját, a köpönyege alá rejtette és beállított a királykisasszonyhoz, aki sötétben fogadta ot.  A tolvaj elmesélte a királykisasszonynak, hogy élete leggonoszabb cselekedete az volt, hogy levágta a fivére fejét, aki csapdába került a kincseskamrában, a legokosabb cselekedete pedig az volt, hogy leitatta az orséget és ellopta a holttestet.

A királykisasszony, mikor ezt halotta, az elbeszélo után kapott.  Ez azonban öccse halott kezét nyújtotta oda neki.  A halott karja a királykisasszony kezében maradt, a tolvaj elmenekült.  A király magánkívül volt a tolvaj vakmerosége és ravaszsága miatt.  Nemcsak büntetlenséget, hanem jutalmat is ígért neki, ha jelentkezik.  A tolvaj bízott a király ígéretében, jelentkezett és a király, mint a világ legokosabb emberéhez, hozzáadta feleségül a lányát.  Ez a mese indogermán eredetu, mert megvan a szanszkrit és a görög népnél is és bizonyos, hogy a görögök révén került Egyiptomba.  III. Ramszesz medinet-abui kincseskamrájában egyébként nyoma sincsen semmiféle kifordítható vagy eltolható konek.  III. Ramszesz után gyorsan következett a hanyatlás.  A háborúk alatt beözönlött idegenek veszik át a vezeto szerepet.  A huszonnegyedik dinasztia óta Egyiptom az idegenek martaléka lett.  A nagy gazdagság elpuhította az elokelo egyiptomiakat.  A nép pedig, amelyet a sok adó és kemény munka eléggé nyomott, belefásult az örökös háborúskodásba, ahol legföllebb sebeket vagy halált lehetett szereznie.  A katonaság tekintélye egyre jobban hanyatlott és nem növelték azok a háborúk sem, amelyeket a dinasztia következo uralkodói viseltek, akiknek egytol-egyig Ramszesz volt a nevük.  Ellenben a polgári hivatalnokok, különösen a papok tekintélye egyre nott.  Ok lettek a tartományok kormányzói, sot Etiópia hercegei is.

Az egyik közülük, Herihor, XII. Ramszesz halála után a trónörökös helyére lépett.  Fejére illesztette az egyiptomi kettos koronát, de azért nem mondott le fopapi méltóságáról sem.  A fia ugyan nem követhette ot a trónuson, de megmaradt fopapnak s fopap lett ennek a fia is és ezzel együtt Thébének és vidékének korlátlan ura.  Eközben Tanisz-ban támadt egy másik idegen, talán líbiai eredetu uralkodóház, amelynek élén Szeamon király áll.  Thébe már csak tiszteletbeli fovárosa maradt Egyiptomnak.  Ehhez a városhoz fuzodtek ugyanis az egyiptomiak legbüszkébb emlékei.  Mikor Szeamon Kr. e. 1060 körül megalapította a huszonegyedik dinasztiát, csak nagy nehezen sikerült neki egész Egyiptomot meghódítania.  Végül azonban elfoglalta Thébét is és megdöntötte az ottani fopapi nemzetség uralmát.  Etiópia azonban teljesen függetlenítette magát.  Ennek a dinasztiának a királyai kénytelenek voltak összeköttetéseket keresni, hogy hatalmukat megszilárdíthassák.  Baráti frigyben éltek Dáviddal és Salamonnal, a zsidók két híres királyával is.  Egyiptomi hercegek kánaáni noket vettek feleségül, az egyiptomi hercegnok zsidó királyokhoz mentek férjhez.  Az egyiptomi hadsereg zöme még mindig a fölkelo parasztság volt.  De a hadsereg magva a zsoldos sereg lett, amelynek száma Széti óta folyton gyarapodott.  Többnyire líbiaiakból toborzódtak a zsoldosok, különösen a maszauaszák törzsébol, akik közül sokan éltek Egyiptomban, ahol zárt rendet alkottak.

Az o törzsnevüket megrövidítve késobb minden zsoldost ma-nak neveztek Egyiptomban.  Vezéreiket a mák hercegeinek hívták, akiknek élén a mák nagyhercege állt.  Jelvényül tollak voltak a fejükön, olyanok, aminoket törzsrokonaik viseltek díszül odahaza.  Nemsokára ezeké a zsoldosoké lett a dönto szó Egyiptomban.  Körülbelül Herihor idején egy Buiuva nevu líbiai ember jött Egyiptomba, ahol utódai nagy tekintélyre tettek szert.  Ötödik ivadéka, Namret a mák nagyhercege lett.  Követte ot e méltóságban fia, Sesonk, aki a taniszi királyt félretolta és saját magát koronázta meg a kettos koronával Kr. e. 93o körül.  Uralma megszilárdítása végett fiát, Ozorkont összeházasította az utolsó taniszi királynak a leányával.  Sesonk a zsidók országának belso viszálykodását arra használta fel, hogy beleavatkozzék a zsidók dolgaiba.  Megtámadta, elfoglalta Jeruzsálemet és kifosztotta Salamon templomát.  A zsidó városok ellenállás nélkül hódoltak neki.  De a hódításokat nem lehetett megtartani.  Sesonk hódítóhadjárata évszázadokig az utolsó egyiptomi vállalkozás volt Ázsia felé.  A huszonkettedik dinasztia következo királyai, akik többnyire Bubasztiszban székeltek és féltek a papok uralomvágyától, törvényt hoztak, hogy fopapok csak királyi ház hercegei lehetnek.  A hercegekbol került ki Ámon fopapja, Thébe kormányzója is.  Minden hercegnek külön líbiai katonasága volt és állása átöröklodött gyermekeire.

Ezek a kis hercegi családok lassan elhatalmasodtak, és arra törekedtek, hogy függetlenítsék magukat.  Egyik-másik fölvette a királyi címet is.  Ez a bitorlás egyre gyakoribb és eredményesebb lett.  Mikor IV. Sesonk Kr. e. 735-ben meghalt, az uralkodóház tekintélye Bubasztiszban nagyon aláhanyatlott.  A fohatalom átszállt a taniszi hercegekre, de ez a huszonharmadik dinasztia nem sokáig uralkodott.  Szaisz becsvágyó hercegei megbuktatták.  A szaiszi (huszonnegyedik) dinasztiát Tafnekht szaiszi herceg alapította.  Meghódította a nyugati deltát, elfoglalta Memfiszt és a kis királyokat rákényszerítette arra, hogy elismerjék az o fouraságát.  Ezek a kis királyok Etiópiához fordultak segítségért, ahol Ámon-Ra papi királyai alatt független királyság alakult Napata fovárossal.  Az Egyiptomból eluzött papok ebbol a Napatából akartak új Thébét csinálni.  Tolük telhetoen utánoztak mindent, ami thébei volt.  Ámon-Rat tisztelték, mint az istenek királyát és tiszteletére szentélyt építettek thébei mintára.  Az ütközetet Herakleopolisz mellett vívták meg.  Az etiópiaiak gyoztek.  Elfoglalták Memfiszt, csakhamar a deltát is és Tafnekht maga is huségesküt tett az etiópiai királynak.  A gyoztes visszatért Napatába.  Az osi Egyiptom megint egy uralkodó alá került, de a királyi székhely nem Memfisz vagy Thébe volt, hanem Napata.  Etiópia fönnhatósága azonban nem sokáig tartott Egyiptom fölött.

Az asszír világbirodalom határai egyre jobban nyugat felé tolódtak.  Palesztina elfoglalása után Egyiptom került sorra, amely akkor már 20 apró fejedelemségre oszlott.  Az asszírok egyre jobban közeledtek.  Végül Asszarhaddon betört Egyiptomba és a fejedelmeket arra kényszerítette, hogy elismerjék fouraságát.  Az apró fejedelmek közül többen megpróbálták lerázni az idegen jármot.  A lázongásoknak azonban az lett az eredménye, hogy Asszarhaddon fia, Asszurbanipál megszállta és kifosztotta egész Egyiptomot (Kr. e. 662.).  Lakosai nagy részét rabszolgaságba hurcolta, fejedelmeit pedig adófizetésre kényszerítette.

A megújhodás kora.

A görögök ezt a kort dodekarkhia (tizenkettok uralma) korának nevezik.  Pszamtikot pedig, aki az egységes birodalmat helyreállította, Pszammetikh-nak írják.  Hérodotosz ezt írja errol a korról.  Tizenkét fejedelem osztozkodott akkoriban Egyiptom uralmán.  De a jóslat azt jövendölte, hogy Egyiptom egészen azé lesz, aki réz serlegbol mutat be áldozatot az isteneknek.  Mikor a tizenkét fejedelem egy szép napon egybegyult Ptah templomában, a pap arany serlegeket nyújtott nekik az italáldozathoz.  De elszámította magát.

Csak tizenegy serleg volt és Pszammetikhnak, aki utolsó volt a sorban, nem jutott serleg.  Pszammetikh gyorsan feltalálta magát, levette fejérol sisakját és abból áldozott.  Ekkor eszébe jutott mindenkinek a jövendölés és a tizenegy társfejedelem számuzte Pszammetikhet a delta mocsaraiba.  Ráparancsoltak, hogy soha többé ne merjen visszatérni.  Pszammetikh, aki szaiszi fejedelem volt, nagy bajában titkon a butói jósdához fordult tanácsért.  Ezt azt jósolta neki, hogy ércbol való férfiak jönnek a tengerbol, hogy bosszút álljanak érte.  Pszammetikh azt hitte, hogy a papok kicsúfolják, de csakhamar más véleménye lett.  Kituno fegyverzetu kariai és jóniai tengeri rablók fosztogatták az egyiptomi partvidéket és a lakosság, amely eddig csak részben páncélos egyiptomi katonákat látott azt mesélte, hogy ércemberek pusztítják Egyiptomot, akik a tengerbol jöttek.  Pszammetikh ekkor megértette az orákulumot.  Szolgálatába fogadta a tengeri rablókat és legyozte segítségükkel tizenegy vetélytársát, akiket Memfisz mellett megvert és leigázott.  A valóságban ez a szép történet sokkal egyszerubb volt, mint Hérodotosz megírta.  Pszamtik elég eros volt hozzá, hogy az asszír birodalom akkori gyöngeségében lerázza az asszír fohatóságot.  Azután úgy, mint egyik ose, Tafnekht, sorban leigázta az apró fejedelmeket, és Egyiptomot a saját jogara alatt egyesítette.  Gígesz lídiai király páncélos zsoldoscsapatokat küldött segítségére, akikkel Pszamtik megvalósította Egyiptom hatalmának felújítását.  Kr. e. 645 táján Egyiptom megint szabad és egységes birodalom volt.  Egyiptom akkor nyomorúságos állapotban volt.

Memfiszt és Thébét többször kifosztotta az ellenség s a két város templomai romokban hevertek.  Az utak és csatornák használhatatlanok voltak s a nép züllött életet élt.  Pszamtik erélyesen hozzálátott az állapotok megjavításához és célját el is érte.  Egész Egyiptom megint nyüzsgo muhellyé lett.  Felvirágzott a muvészet is, mert Pszamtik egyre-másra építtette Memfiszben a templomokat.  Székhelyéül azonban továbbra is Szaiszt tartották meg Pszamtik és utódai, bár Memfiszt, mint az ország legrégibb városát, szintén nagyra becsülték.  Pszamtik felvilágosodott ember volt, az elso egyiptomi király, aki tudatos kereskedelmi politikát uzött.  Elomozdította az idegen népekkel való forgalmat s nemcsak a zsidóknak és a szíriaiaknak engedte meg az országában a tömeges letelepedést, hanem a Nílus ágai mellett földeket adott a káriaiaknak és a jónoknak is, akiknek vetélytársain aratott gyozelmét köszönhette.  Ezeket a görögöket, akiknek számát újabb bevándorlók állandóan növelték, birodalma veszélyeztetett keleti határára telepítette.  Az a sok elony, amelyet Pszamtik idegen telepeseknek adott, sehogy sem tetszett az egyiptomiaknak.  A szíriaiakhoz és a zsidókhoz régóta hozzá voltak szokva, bárha az idegenek miatt sokkal többet szenvedtek, semhogy jó szemmel nézhették volna oket.  Éppen hogy megturték oket.  Másként voltak azonban a görögökkel, akik egészen másfajta emberek voltak.

Egyiptom, amely mindaddig úgyszólván el volt zárva a görögök elol, valósággal új felfedezés volt számukra.  Álmélkodva látták egy több évezredes osi civilizáció gyümölcsét és a történetek, amelyek Egyiptomról hazakerültek Görögországba, tündérmesékhez hasonlítottak.  A görögök valósággal rajongtak Egyiptomért s a legkiválóbb férfiaik odasereglettek, hogy megismerjék az egyiptomi bölcsességet és filozófiát.  A király szerette a görög népet és az egyiptomi gyermekeket görög nyelvre taníttatta, minthogy a görögök sehogy sem tudtak megbarátkozni az egyiptomi nyelvvel.  Az érintkezést tolmácsok közvetítették, akiknek száma hamarosan igen megnövekedett.  A görögök dédelgetését az egyiptomiak sehogy sem tudták méltányolni.  A két nép sehogy sem illet egymáshoz.  Az egyiptomiak valósággal szörnyuködtek a görögök szokásain.  A köznép tisztátalanoknak tekintette oket, nem evett velük egy asztal mellett, sot hozzányúlni is félt ahhoz, amit görögök megérintettek.  Az egyiptomiak muveltebb osztályai ellenben kíváncsi gyermekeknek nézték a görögöket, oly népnek, amely éppen oda készül hagyni a barbárságot.  Az egyiptomiaknak ez az idegenkedése és féltékenysége amiatt, hogy a király mindenképpen kedvezett az idegeneknek, katasztrófához vezetett.  A király a görögök közül választotta ki testoreit, ezeket helyezte el a díszhelyre a hadsereg jobb szárnyán.  Ez sértette a mákat és a bennszülött egyiptomi csapatokat.

Nagy volt ezek között - mondja Hérodotosz - különben is az elégületlenség, mert három esztendo óta nem váltották fel oket.  Fellázadni nem mertek, de elhatározták, hogy kivándorolnak.  Tervüket végre is hajtották.  Hérodotosz szerint 240.000 ember vonult ki poggyásszal és fegyveresen Etiópiába, ahol Na pata királya szívesen látta oket és megengedte nekik, hogy ellenségeitol annyi földet hódítsanak maguknak, amennyit tudnak.  A rajtuk esett sérelem emlékéül szemhi-knek nevezték magukat, vagyis oly embereknek, akik a király baloldalán álltak, mert a jobboldal volt a díszhely.  Pszamtik Kr. e. 609-ben halt meg.  Fia és utóda a már éltes II. Nekho lett (609-594.), aki méltó volt apjához, s aki éppúgy kereste az összeköttetést az idegenekkel, mint az apja.  Pszamtik élete utolsó esztendeit arra használta fel, hogy hadsereget teremtett.  Fia most arra törekedett, hogy tengeri hatalomra tegyen szert, amely hathatósan támogatja kereskedelmi politikáját.  Ennélfogva görög szakértokkel háromsorevezos flottát építtetett.  Hogy a Vörös-tengert összekösse a Földközi-tengerrel, nagy csatornát kezdett ásatni.  Állítólag 120.000 embert veszített e munka közben, amelyet aztán abba is hagyott egy jóslat következtében, amely azt hirdette, hogy ezt a munkát a barbárok számára végezteti.  Dáriusz késobb folytatta és befejezte a csatornaépítést, a Ptolemeuszok és a rómaiak pedig többször helyreállították a megrongált csatornát.  Egy másik vállalkozása II. Nekhónak Afrika körülhajózása volt.

Az expedíció háromesztendei távollét után eljutott a Földközi-tengerbe és vissza Egyiptomba.  További következménye azonban nem volt ennek a fontos és nevezetes utazásnak, mert korai kísérletek éppúgy nem érlelnek gyümölcsöt, mint ahogy nem lesz gyümölcs abból a virágból sem, amely kora tavasszal merészkedik elo.  II. Nekho fölelevenítette Egyiptom régi hadi dicsoségét is.  Felhasználta az asszíriai állapotokat és bevonult Szíriába.  Józsua, a zsidók királya, aki félt Egyiptom fenyegeto uralmától, szembeszállt vele a szíriai szövetségesek élén.  De Nekho gyozött.  Józsua maga is elesett az ütközetben.  De Nekho nem sokáig uralkodott Szíria fölött.  Négy esztendo múlva Kr. e. 604-ben Nebukadrezár babiloni herceg úgy megverte ot Karkamisz mellett, hogy Nekho meg sem próbálta folytatni a háborúskodást, noha a babiloni herceg gyorsan békét kötött vele, mert atyja halála hírére vissza kellett sietnie Babilonba.  Nekho bosszút akart állani a gyoztes ellenségen, és jó karba igyekezett helyezni seregét és hajóhadát.  De mielott a karkamiszi csorbát kiköszörülhette volna, Kr. e. 594-ben meghalt.  Fiának, II. Pszamtiknak rövid uralkodása után Uhabra lett az utóda.  Uhabra szövetkezett a szíriai fejedelmekkel és Juda királyával az asszírok ellen, de Jeruzsálem bukását nem tudta megakadályozni.  Mikor 568-ban Nebukadrezár megindult, hogy Egyiptomot megfenyítse, Uhabra elvesztette már trónját és életét.

Az történt ugyanis, hogy a líbiaiak, akik a Kirenébol és a partokról elorenyomuló görögök ellen nem tudtak már védekezni, segítségül hívták Uhabrát, azonban a kirenéiek ellen vívott szerencsétlen csata után az egész hadserege fellázadt ellene.  Uhabra Áhmesz-t küldte ki a sereg lecsendesítésére.  De ennél szerencsétlenebbül nem is választhatott volna.  Áhmeszt ugyanis, aki közemberbol emelkedett a vezéri méltóságra, az egyiptomiak nagyon szerették s mikor a lázadó katonák közé ért s beszédet intézett hozzájuk, egy katona hirtelen sisakot nyomott a fejére, mire a hadsereg királlyá kiáltotta ki. Áhmesz habozás nélkül elfogadta a koronát és a lázadókat nyomban Uhabra ellen vezette.  Memfisz mellett volt az ütközet.  Áhmesz gyozött és Uhabrát megfojtotta.  Hogy trónját biztosítsa, feleségül vette II. Pszamtiknak egyik leányát.  II. Áhmesz vagy Amazisz azonban sokkal jobban kedvelte a görögöket, mint összes eddigi elodei a trónon.  A görög zsoldosokat Memfiszbe helyezte el helyorség gyanánt s a görög kereskedoknek megengedte, hogy letelepedhessenek s középpontot teremtsenek maguknak Egyiptomban.  Az elokelok sohasem nézték jó szemmel az alacsony származású fáraót.  Egyszer Amazisz egy aranymedencébol, amelyben családjával a lábát szokta mosni, istenszobrot csináltatott.  A szobrot mindenki imádta.  Amazisz aztán tudtukra adta az elokeloknek, hogy tiszteletük tárgya egy régi mosdótál.

“Ilyen vagyok én is - mondta - kis ember voltam, most király vagyok és ti tiszteltek engem.” Ázsiában ezidotájt olyasmi történt, ami az egész világhelyzetet megváltoztatta.  A méd birodalom helyét a perzsák birodalma foglalta el.  Kírosz elfoglalta Babilont és meghódította Lídiát.  Bizonyos volt, hogy az immár teljesen elszigetelt Egyiptom lesz a hódító támadásának legközelebbi célpontja.  Kírosz halála után fia, Kambizesz készülodött is már Egyiptom meghódítására.  De Amaziszhoz haláláig hu maradt a szerencse.  Meghalt 525 elején, negyvennégy esztendei uralkodás után, mielott a végzetes támadás elkövetkezett volna.  Fia III. Pszamtik alatt azonban betelt a végzet.  A fáraók végelgyengülésben sínylodo birodalma nem bírta ki a perzsák támadását.  Elkövetkezett az ido, amikor az óvilág minden számottevo népe egy úrnak engedelmeskedett, a perzsa királynak.

Egyiptom kultúrája.  - A vallás.

Egyiptom vallásáról csak az újabb idoben nyertünk tiszta képet, amióta az emlékeket és a régi papirusz-tekercseket, illetve az ezeken lévo följegyzéseket sikerült kibetuzni, megfejteni.  Mielott a világ lett - hitték az egyiptomiak - minden dolgok csírái egy renyhe, alaktalan és folyékony tömegben úszkáltak, a Nu-ban, amely a Nut-ból, az égi óceánból fejlodött ki. Örök ido óta isten szelleme hatotta át ezt a káoszt.

Ez az isten az egyetlen tökéletes lény, mindentudó, mindenható és megfoghatatlan.  Mindenütt jelenvaló, mindig ugyanaz volt és örökre az is lesz.  Áthatja az egész mindenséget anélkül, hogy a mindenség csak halvány képet is nyújthatna az isten véghetetlenségérol.  Az isten jelenlétét mindenütt érezzük anélkül, hogy felfoghatnók.  Bár az isten lényegében egy lény, mégsem egy személy.  Önmagából öröktol fogva más lényt teremt.  Egyszerre atya, anya és fiú.  Ez a három személy egy isten s anélkül, hogy megbontanák az isteni természet egységét, mind hozzájárulnak az istenség végtelen tökéletességéhez.  Ez az isteni háromság egyaránt örök, végtelen, mindenható és végtelen jó.  Akaratának végrehajtóit o maga teremti.  “O maga teremti saját tagjait és ezek az istenek.”  Ezeknek az alsóbb isteneknek is, akik azonosak az egy istennel, folyton támadhatnak jelentéktelenebb tagjaik.  Bár a számuk és az alakjuk töméntelen, mégsem különbözo és egymástól független isteni lények ezek, hanem a felvilágosultak számára csupán különbözo formái és nevei ugyanannak az egy lénynek: istennek.  Ugyanazok az emberek, akik az egy isten tanát vallották, beszéltek több istenrol is és senki ebben ellenmondást nem látott.  Az istent különbözo nevekkel illeték az isteni funkció szerint, amelynek gyakorlásában éppen elképzelték és ábrázolták.  A teremto isten neve Ámon.  A legfobb ész neve Imhotep.  A muvészet és igazság istene Ptah.  A világ fenntartója, a jóságos isten Ozirisz, aki eredetileg a Nap istene.

Minden egyiptomi vidéknek megvolt a maga helyi istene, vagyis minden vidék más és más néven tisztelte ugyanazt az istent.  Bár a thébeiek inkább Ámont tisztelték, tudták, hogy Ptah is ugyanazt az istent képviseli és Ptahnak is emeltek templomot.  Természetes, hogy az egyiptomi nép nem értette meg teljesen az istenségre vonatkozó finom filozófiai megkülönböztetéseket.  Ennélfogva a papok jónak látták az elvont istenfogalomnak érzéki képviselot adni.  Isten legméltóbb képviseloje a Nap, amely szakadatlanul teremt, és szakadatlanul harcol a sötétséggel, amelyen folyton diadalmaskodik anélkül, hogy megsemmisítené.  Az ellenséges természeti erok feje Apep lett, amelyet a jótékony erok, a világosságot és a termékenységet teremto istenek állandóan legyoznek.  Még érzékelhetobb volt a nép számára isten muködésének szemléltetésére a Nílus, mint Hapi isten, aki Egyiptom jótevoje és az ellenséges sivatag örök legyezoje.  A Nap - Ra - volt az istenség eleven teste.  Fölkelte elott Aton volt a neve, fölkeltekor a gyermek Har, délben a közép Har és éjjel Azar.  Ra teremtett minden életet, o uralkodik a világon, s róla nevezik magukat a királyok Ra fiainak.  Ra tisztelete volt az egyiptomi istenhit alapgondolata.  Szent állata a karvaly volt, amelyet a királyok szobrain is alkalmaztak.  Szimbóluma pedig a szárnyas napkorong.  A legnépszerubb istenek Ozirisz és húga s egyben felesége Ízisz voltak.

Ozirisz eredetileg azonos volt Raval, de egyben a Nílus istene is volt.  Ízisz, a jóságos holdistenasszony a termékeny földet is jelentette.  Az istentisztelet méretei oly nagyszabásúak voltak, mint az istenek tiszteletére emelt templomoké.  III. Totmesz például elso hadjárata után három nagy, ötnapos diadalünnepet rendezett a thébei Ámon tiszteletére.  Az istentisztelet legragyogóbb része az istenség körmenete, amikor a papok az istenség szobrát szekrénybe zártan, körmenetben viszik ki a szentélybol, úgy mint Jehova népe tette a frigyládával.  Egész különös része volt az egyiptomi vallásnak a szent állatok tisztelete.  Ezek az állatok az istenek megtestesülései vagy az isteneknek szentelt lények voltak.  Az állatok tiszteletének eredetét máig sem sikerült a tudósoknak kikutatni.  Minden vidéknek megvolt a maga különösebben tisztelt állata.  Némely állatot szentnek tartottak egész Egyiptomban, míg más állatokat csak néhol tiszteltek, más helyütt üldöztek.  Elefantine lakói például megölték a krokodilust, míg a thébei és a szedi papok szelidített krokodilust tartottak, függoket akasztottak rá és az elso lábait aranykarikákkal díszítették.  Kézbol etették kaláccsal, sülthallal és mézzel édesített itallal.  A napistennek szentelt állat a karvaly volt.  Oziriszé a bak és a bika, Ámoné a kos, Szité a víziló, a disznó, a kecske és a krokodilus, Íziszé a tehén, Anubiszé a sakál, Thothé az íbisz.

Pakhté a macska, Butoé az ikhneumon, Kheperáé a szkarabeusz, Haré a farkas.  Legszentebbek voltak a fonix madár, a bak és a bika.  A fonix madár vagy bennu, amelyet Heliopoliszban tiszteltek, és Ozirisz megtestesülésének tartottak, mesemadár, amelyrol az volt a hit, hogy minden ötszázadik esztendoben eljön keletre és megtelepszik Ra templomában.  Ott elégeti magát mirhából és más illatos fákból épített fészkében, azután megifjultan újra életre kel hamvaiból és megint visszatér hazájába.  Sasnak ábrázolják, a fején bíbictollakkal.  A zsidók is ismerik, valószínuleg Egyiptomból.  Hapi bikája lett lassan a legszentebb állattá, mert Ozirisznak, a legnépszerubb istennek a lelkét látták benne.  A szent bikának feketének kellett lennie, homlokán háromszögletu fehér folttal, hátán kiterjesztett szárnyú sassal, nyelve alatt bogáralakú csomóval, farkában kétféle szorrel.  A papok döntötték el, vajon megvannak-e a bikán a szent jelek.  Ennek a bikának külön kápolnája volt Ptah nagy temploma mellett és papjai isteni tiszteletben részesítették.  A Hapi orákulum is volt, olyanformán, hogy megihlette a kápolnája körül játszadozó gyermekeket s ezek jósoltak.  Aki nem tetszett a Hapinak, annak vége volt.  Akit ellenben megnyalogatott, arra nagy szerencse várt.  Mikor jelentették, hogy új Hapi született, amelyet a papok elismertek, nagy ünnepeket ültek országszerte.

Mihelyt híre kelt, hogy a szent bika megszületett, néhány papi ember rögtön fölkereste a boldog tehénanyát.  Az ifjú istent négy hónapig külön házban táplálták tejjel.  Miután kifejlodött, a szent írnokok és próféták újhold idején külön hajón Memfiszbe szállították, ahol kellemes lakást rendeztek be számára gyönyöru kerttel és körülvették ot hozzá illo játszótársnokkel is.  Huszonöt esztendonél öregebb nem lehetett a Hapi.  Ha ennyi idos lett, belefojtották ot a papok a Napnak szentelt tóba.  II. Ramszesz elott minden Hapit pompás sírban külön temettek el.  Késobb a bebalzsamozott Hapi-múmiákat egy sziklatornác fülkéiben helyeztek el, amelyeket befalaztak.  Mindegyik szent állatfajtának külön földet jelöltek ki, amelynek jövedelmébol el kellett ot tartani.  Külön papi osztály foglalkozott az állatok ápolásával s ez a hivatás apáról fiúra szállt.  Ezek az állatápolók, akiknek már a ruhájáról is meg lehetett ismerni, melyik állatnak szentelték magukat, nagy tiszteletben részesültek.  Ha valamelyik szent állat meghalt, nagy szomorúság költözött az egész házba, ahol az állatot gondozták.  Ha macska volt az állat, akkor a ház lakói lenyírták a szemöldöküket.  Ha kutya volt, lenyírták az egész testüket.  A megmaradt ételekbol senkinek sem volt szabad enni.  Az állat hulláját finom gyolcsba burkolták, drága módon bebalzsamozták, szentelt koporsóba tették és mély gyász közben temették el.  A szent állatok megölése olyan bun volt, mint az emberölés.

Tehenet nem volt szabad leölni az egyiptomiaknak, mert a tehén Ízisz szent állata volt.  A görögöktol éppen azért borzadtak az egyiptomiak, mert tehénhúst ettek.  Éhínség idején inkább egymást ették volna meg az egyiptomiak, semhogy szent állatokat leöljenek.  Tuzvész idején kétségbeesés fogta el oket, nem annyira saját holmijuk pusztulása, mint inkább amiatt, hogy a macskák eszeveszetten bele szoktak rohanni a lángok közé.  Ha valamelyik macska elégett ilyenkor, vége-hossza nem volt a siránkozásnak.  Aki szándékosan megölt egy szent állatot, annak irgalom nélkül meg kellett halnia.  Ha véletlenül ölte meg, akkor a papok rendszerint súlyos pénzbüntetésre ítélték a gyilkost.  De ha macska vagy íbisz volt a véletlenül megölt állat, a gyilkosnak mindenesetre halállal kellett bunhodnie.  Nem csoda tehát, ha az, aki útjában halva talált egy szent állatot, rémülten megállt és jajveszékelve esküdözött, hogy már halva találta.  Voltak szent halak és szent fozelékek is.  Babra például ránézniök sem volt szabad a papoknak.  A lencse és a hagyma is szent volt.  Sot a hagymára esküdni is szoktak, úgy mint az istenekre.  Az ember mivoltáról és a halál utáni sorsáról is megvolt az egyiptomiaknak a maguk véleménye.  Errol a halotti könyv nyújt felvilágosítást, amelyet egészben vagy kivonatosan bele szoktak tenni a halott mellé a koporsóba.  Imák és formulák gyujteménye ez a könyv a lélek használatára a túlvilágon.

Kitunik ebbol a könyvbol, hogy minden bölcsesség kimeríthetetlen osforrása, a legfobb értelem maga az isten.  Ennek az isteni értelemnek egy részecskéje benne van minden lelkes teremtményben, amely így testbol és lélekbol áll.  A kettot a szellem vagy lélegzés kapcsolja össze.  Az isteni szikra, amely a lélekbe van burkolva s ez megint a leheletbe, amelyet végül a test fog körül, ez az ember.  Ugyanilyenek az állatok is, csakhogy vagy nincs bennük isteni szikra, vagy ha van, akkor az oly kicsiny mennyiségu, hogy sohasem tud kiszabadulni a testbe burkolt lélekbol.  Az értelem meg akarja szabadítani a test uralmától az embert.  De nem mindig sikerül neki a test durva anyagából fakadó vágyakat és szenvedélyeket megsemmisítenie.  Az olyan ember, akiben a test uralkodik, állattá aljasul.  De ha az értelem lesz úrrá az emberben, akkor a legyozött szenvedélyek erényekké alakulnak át, a bilincseitol megszabadult lélek a jóra tör és megsejti az istenség titkát.  Ha meghal az ember, értelme felszabadul.  Visszanyeri fényatmoszféráját és démon-ná (Ka) lesz.  A lélek, amelynek kapcsolata megszunt a testtel kénytelen megjelenni Ozirisz bírósága elott, amely negyvenkét bíróból áll.  Lelkiismerete, vagy mint az egyiptomiak mondták, szíve a megvesztegethetetlen és megrendíthetetlen tanú, amelynek vallomása alapján az ember cselekedeteit az igazságosság mérlegén lemérik, és végül kimondják az ítéletet.

Az ítélet végrehajtásával az értelem van megbízva, amely újra beleköltözik az elkárhozott lélekbe.  Emlékezteti a lelket megvetett tanácsaira és kikacagott könyörgéseire.  Ostorozza ot buneivel és kiszolgáltatja az elemek viharának.  Az elkárhozott lélek ég és föld között hajszolva keresi azt az emberi testet, amelyet birtokába vehet.  S ha megtalálta, kínozza, gyötri, megveri nyavalyákkal, örültbe és gyilkosságba kergeti.  Ha évszázados kínlódás után eljut végre a lélek szenvedései végéhez, akkor másodszor is meghal és szertefoszlik a semmiségbe.  Az igaznak talált lélek sem tér meg nyomban istenhez.  Elobb még sok próbát kell kiállnia.  Az értelem vezetésével felszárnyal az ismeretlen terekbe, amelyeket megnyitott elotte a halál.  Tudása kitágult, képességei megnövekedtek.  Fölvehet bármilyen formát, amelyet kedve van megeleveníteni.  Lehet lótusz, fonix, daru, fecske vagy vipera.  Ezeket a példákat említi a halotti könyv.  Ezek az állatok, mint már tudjuk, egytol-egyig jelképes alakok s mikor a lélek beléjük költözik, voltaképpen egyesül azzal az istenséggel, amelyet az illeto állat jelképez.  Egyáltalában nem valamely igazi állat testébe költözik tehát a lélek.  Alakváltozásait addig kell folytatnia, amíg a halotti bíróság egészen tisztának nem találja.

A gonosz, amelyet a halotti könyv rajzaiban a krokodilus és a kígyó érzékeltet, hiába támad a boldoggá avatott lélek ellen, amely diadalmasan szárnyal a mennyei hazában.  Ha közeledik a megpróbáltatások vége, felvirrad az örök üdvösség napja és áthatja a lelket a maga fényességével.  A lélek belevegyül az istenek seregébe, s velük együtt indul a tökéletes lény imádására.  Ez a lélek dicsoséges felavatásának az utolsó állomása.  Most immár tiszta értelemmé lesz, szemtol-szemben látja az isten, és beléje olvad.

Politikai és társadalmi viszonyok.  - A társadalmi osztályok.

A görögök azt jegyezték fel az egyiptomiakról, hogy kasztokra oszlottak, mégpedig Hérodotosz szerint öt kasztra, Diodorosz szerint három kasztra.  Tévedtek mind a ketten.  Az egyiptomiaknál éppúgy volt, mint a mai modern kultúrnépeknél.  Az egyes társadalmi osztályok elváltak egymástól, de az öröklodo kaszt-kényszert nem ismerték.  A legfelsobb rend a papság volt.  Az övék volt az államban a legnagyobb befolyás, mert ok állapították meg, és ok magyarázták a vallási tételeket.  Hatalmuk igen nagy volt a népnél, mert mintegy rajtuk keresztül vezetett az út az istenekhez.  Az egyiptomi papság igen sokáig valóban a közérdeket szolgálta, csak évezredek multán fajult el, mikor idegen elemek keveredtek az egyiptomiak közé.

Az egyiptomi papok voltak az írnokok is és a tudomány hordozói.  Sok vívmányukat titokban tartották, de nem azért, hogy a nép hátrányára visszaéljenek vele, hanem hogy tekintélyüket megóvják.  Az udvari hivatalokat a papok töltötték be.  Közülük nevezte ki a király az államhivatalnokokat és az ország bíráit.  A föld egy harmada, valamint a boradó és az áldozati állatok adója a papoké volt, hogy legyen mibol megélniök és az istentiszteletet ellátniok.  Túlságosan sohasem gazdagodtak meg, bujálkodó, gonosz életet nem éltek, rossz példát nem adtak, a vallást nem kompromittálták.  Irodalmi és tudományos eredményeik mindig az egész papság birtoka volt.  A szerzok vagy feltalálok nevét soha senki nem tudhatta meg.  A papok hivatásukhoz képest több osztályra oszlottak.  A próféták, a vallási tételek kihirdetoi voltak az állam foméltóságai.  Élén álltak minden vallási és világi ügynek, sot a hadsereg vezérei is lehettek.  A stólisták vigyáztak a ruhákra és a szent edényekre, az áldozati állatokra és a ceremóniákra.  A hierogrammatoszok vagy templomi írók tudósok voltak.  A horoszkópok, másképp asztrológusok csillagjósok voltak és orvosok.  Az énekesek és zenészek a szertartások zenei kíséretét látták el.  A pasztofóroszok a vallással összefüggo, különbözo munkákat végezték: a bebalzsamozást, a szent állatok gondozását.  Bár az egyiptomi papok nem kínozták magukat úgy, mint az indus brahminok, bizonyos szokások és szertartások kötelezok voltak rájuk csakúgy, mint a királyra.  Fehér gyolcsruhájuk és bíbor szandáljuk volt.  Jelvényük a vállról lelógó leopárdbor.

Nappal és éjjel kétszer-kétszer kellett fürdeniök, minden harmadnap le kellett nyírniok az egész testüket, de foképp a szakállukat és a szemöldöküket.  Idegennel nem ülhettek egy asztalhoz és csak egy feleségük lehetett, míg a többi egyiptomi ember annyi feleséget tarthatott, ahányat akart.  Ezzel szemben persze sok volt az elojoguk és nagy volt a megbecsülésük.  A régi birodalomban voltak papnok vagy nopróféták is, de a XII. dinasztia óta nincs róluk említés.  A papok feleségének és húgainak, nénjeinek az volt az elojoguk, hogy ok vitték a szent edényeket a vallásos szertartásoknál.  A második osztály a katonaság rendje volt.  Zárt rendet sohasem alkottak.  Csak akkor különültek el a néptol, mikor késobb idegen zsoldosok, líbiaiak és még késobb görögök kezdtek szerepelni.  Békében a nekik kiosztott föld jövedelmébol éltek, háború idején pedig zsoldjuk volt.  Sorsuk nem volt túlságosan irígylésreméltó.  A régi és a középso birodalomban volt születési nemesség is.  Azok a családok alkották ezt, amelyek az egyes kerületek igazgatásával voltak megbízva.  Ezeket a kerületi fejedelmeket eredetileg a király nevezte ki, de késobb öröklodové vált a méltóságuk.  A régi birodalomban a fáraó alárendeltjei voltak, a középso birodalomban nagy önállóságra tettek szert.  Késobb ez az osi arisztokrácia nagy földbirtokaival együtt kiveszett.  A nép többi része háttérbe szorult e három rend mögött.

A kereskedok, kézmívesek, földmívesek (voltaképp a király, a papok és a katonák földjeinek bérloi) és a pásztorok között olyan volt a különbség, mint ma.  Hogy ez a különbség idovel élesebbé lett, annak az volt az oka, hogy a foglalkozást átörökölték a gyermekek is.  Ez különben rendszerint így volt a papoknál is.  Egyik-másik osztályt, különösen a pásztorok osztályát megvetették.  De az egyiptomiak a tudást és a személyes kiválóságot nagyon megbecsülték.  I. Uzertezen fáraó például azt hirdette uralkodása alapelvéül, hogy aki kiválik alattvalói közül, az elott nyitva áll minden állás és kitüntetés, amint ez osi szokás Egyiptomban.  Egyiptomban a legfobb hatalom a tudás hatalma volt.

A király.

A politikai élet középpontja az udvar, pera, vagyis fenséges ház.  A fáraót vagy királyt, mikor trónra lépett, beavatták a papi rendbe és a papok titkaiba.  A papok fiai szolgálták ki ot.  Bár isteneknek tekintették oket, és korlátlanul uralkodtak, mégis szigorúan kötötték oket a törvények, szokások és az aprólékos szertartások.  Mikor felkelt a király, a leveleket olvasta el.

Majd megfürdött, azután felöltözött fehér ruhájába és áldozatot mutatott be az isteneknek, miközben mellette állt a fopap és fennhangon könyörgött a király életéért és jólétéért, ha teljesíti kötelességeit alattvalóival szemben.  Miután megnézte a király az áldozatot és jó jeleket olvasott ki belole, a templomi kancellár a szent könyvekbol jó tanácsokat és kiváló férfiak cselekedeteirol szóló részleteket olvasott fel, hogy jó gondolatokat ébresszen az uralkodóban.  Pontosan meg volt szabva, mit mikor kell a királynak végeznie, fürdenie, sétálnia, feleségéhez mennie, sot az is, hogy mit kell ennie.  Asztalára csak borjúhús és libahús került s bor csak igen kis mennyiségben.  Ítéletet csak a törvények és szokások alapján mondhatott.  Harag, kegy, elhamarkodás nem befolyásolhatta ítéleteit.  A király címei a következok voltak: “a diadémok királya.  Felso-és Alsó-Egyiptom királya.  A fekete és a vörös föld királya (vagyis a Nílusvidék és a sivatag királya).  A két világ királya.” Megszólítása ez volt: “Oszentsége.” Jelvényei a koronán kívül ezek voltak: görbe bot, ostor, kard.  Ha meghalt a király, az ország hetvenkét napig gyászolta.  A templomokat bezárták és az áldozatokat ezidore megszüntették.  Úgy gyászolták, mintha kedves családtag halt volna meg.  Nem ettek sem húst, sem tésztát, bort sem ittak.  Nokkel nem érintkeztek.  Férfiak és nok, fejüket porral behintve és mellük alatt vászonnal övezve, seregestül jártak az utcákon és naponta kétszer jajgatásba törtek ki, miközben hangosan dícsérték a halottat.  Ha be volt balzsamozva a holttest, a koporsót letették a sír elé és az elhunyt király fölött éppúgy halotti ítéletet ültek, mint bárki más fölött.

Több királyt nem is temethettek el a szokásos ünnepi szertartásokkal, mert a nép nem volt megelégedve cselekedeteikkel.

A hadügy.

A régi birodalomban nem volt egységes hadsereg.  Minden kerületnek megvolt a maga felkelo serege, amelyet a nomarkhosz vezetett.  A katonák fölszerelése íj, dárda, csatabárd, lándzsa, parittya és pajzs volt.  A hadiszekeret a hikszoszok honosították meg.  Minthogy a lovak használata a harcban nagy gyakorlatot kívánt, ezentúl voltak már hivatásos katonák is, a “fáraó kíséroi”, akik a középso birodalom óta a hadsereg zömét alkották.  Mellettük állt az egész ország népfölkelése, amely Ramszesz alatt négy légióra oszlott: Ámon, Ra, Ptah és Szutekh légiójára.  A fegyverzet a régi még, de a szervezet szilárdabb.  A hadi szekerészek úgyszólván lovasságot alkottak.  A királyt is mindig köztük ábrázolták a csatákban.  Ostromoknál faltöro kosokat használtak.  I. Széti óta idegen zsoldosokat is alkalmaztak, többnyire líbiaiakat, Amazisz óta görögöket: jónokat és káriaiakat.  Az állandó hadsereg 40.000 fonyi lehetett.  Az egyiptomi hadsereg foereje az íjászok és a hadi szekerészek voltak.  Késobb flotta is támadt a szárazföldi hadsereg mellett.  Különösen II. Nekho fejlesztette a flottát, amely alatta kétszáz hadihajóból állt.  A jól vezérelt egyiptomi hadak eleinte könnyen elbántak a szomszédos népek rendetlen csapataival.  De a hosszú évezredek alatt megvénült Egyiptom s megrokkant a hadi ereje is.  Az elokelok már csak a polgári foglalkozásokat becsülték s megvetették a katonai pályát.

A közigazgatás és jogélet.

Egyiptom nomoszokra, vagyis kerületekre oszlott.  Minden kerületben volt egy vagy több város a megfelelo földterülettel és minden kerület feloszlott alkerületekre.  A nomosz fovárosa székhelye volt a polgári és katonai kormányzásnak és középpontja a tartományi vallásnak.  A nomoszok élén a nomarkhoszok álltak, akiknek helyébe késobb az új birodalomban, amelynek eros központosított igazgatása volt, királyi hivatalnokok léptek.  A nomarkhoszok nagy urak voltak, kiskirályok a maguk területén.  A lakosok az adómentes papságon és katonaságon kívül földjükkel vagy jövedelmükkel arányosan változó adót fizettek.  Aki hamis adatokat vallott be, halállal lakolt.  A lakosok kötelezve voltak robotmunkára is templomok, erodök, utak vagy csatornák építésénél és a katonai szolgálatra is összeírták oket.  Büntetotörvényeik szigorúak, de igazságosak voltak, bár sokszor kegyetlenek.  Aki látta, hogy mást megtámadnak gyilkos szándékkal, ha nem sietett segítségére, halállal lakolt.  Ha nem volt módjában, hogy segíthessen, nyomban vádat kellett emelnie s a tettest meg kellett neveznie vagy legalább le kellett írnia.  Ha ezt elmulasztotta, korbácsütésre és háromnapi koplalásra ítélték.  A hamis vádat az a büntetés sújtotta, amely a vádlottat érte volna, ha a vád igaz.

Aki az ellenségnek híreket hordott, annak kivágták a nyelvét.  Csalóknak, súlymérték és okmányhamisítóknak levágták mind a két kezét.  A gyilkosokat halállal büntették.  Aki apját vagy anyját megölte, annak a testébol fogókkal húsdarabokat téptek ki, azután tövisekre fektették, és elevenen megégették.  Aki gyermekét meggyilkolta, annak három nap és három éjjel karjai között kellett tartania a meggyilkolt gyermek holttestét.  Adósságok fejében csak vagyoni végrehajtás volt, az adós személyét nem bántották.  Kamatot csak annyit volt szabad szedni, hogy a kamatok meg ne haladják a tokét.  Aki adósság hátrahagyásával halt meg, azt addig nem volt szabad eltemetni, amíg utódai adósságát ki nem fizették.  Háborúban a fegyelmi vétségeket becsteleníto büntetésekkel és botozással büntették.  A lopás olyan foglalkozás volt, mint a többi.  Aki tolvaj akart lenni, annak jelentkezni kellett a tolvajok kapitányánál felvétel végett.  A sikerült lopást jelenteni kellett s a zsákmányt be kellett mutatni.  Ha a kárvallott az érték negyedrészét megfizette, visszakapta a lopott jószágot.  A bírákat, úgy mint a nomoszok elöljáróit és fobb hivatalnokait, többnyire a papok közül választották.  A legfobb bíróság 30 tagból állt, akiket Thébébol, Memfiszbol és Heliopoliszból választottak.  Ezek a maguk körébol kinevezték a fobírót, aki méltósága jelvényéül nyakláncot hordott, amelyen egy zafírkép lógott: az igazság szimbóluma.  A tárgyalás írásbeli volt.  Mihelyt a fobíró föltette nyakláncát, megkezdodött a tárgyalás.

A törvény nyolc könyve ott volt a bíró mellett.  A keresetet vagy panaszt írásban kellett benyújtani.  A bíróság kézbesítette az alperesnek vagy vádlottnak.  Ennek írásbeli válaszát megkapta a panaszos, mire még egy választ váltottak.  Miután a 30 bíró áttanulmányozta az iratokat, döntöttek s a fobíró az igazság jelvényét rátette az egyik iratra.

A családi élet.

Ha megnézzük a régi egyiptomi képeket, azt látjuk, hogy az egyiptomiak három-négyezer esztendovel ezelott is olyanformán éltek már, mint a mai emberek.  A gazdagok többemeletes, laposteteju házakban laktak, amelyekben tornácok és kényelmes szobák voltak elegáns, díszes, párnás pamlagokkal és székekkel, asztalokkal, vázákkal és más luxuscikkekkel.  A kertekben árnyas utak, szép virágok, pompás gyümölcsfák és tavak ékeskedtek.  Az egyszeru népnek persze sokkal egyszerubb volt a háza.  De azért a szegények házainak is volt udvara s ennek a hátterében teraszos, lépcsos feljárás vezetett a háztetore.  Mindig lapos háztetot használtak, ahol kellemesen el lehetett tölteni esténkint az idot.  Néha odafönt is aludtak a házteton.

A régi idoben a Nílus iszapjából építettek, amelyet megszárítottak, esetleg papiruszból vagy más nádfélébol.  Késobb téglát égettek az iszapból vagy követ és fát is használtak építoanyagul, de a ház formája mindig a régi maradt.  A kerteket nagy gonddal ápolták.  Bár szabad volt a többnejuség, a családi élet mégis kellemes volt.  A nok szabadon járhattak-kelhettek, tisztelték oket.  A gazdagok szobái fényuzoen voltak berendezve és egész sereg rabszolgájuk volt.  A fiúkat négy esztendeig, a lányokat mindvégig kizárólag az anyák nevelték.  A fiúkat, mihelyt fölcseperedtek, iskolába járatták, mert az iskolai képzettség minden állásra képesített.  A fiúkat nemcsak tanították, hanem nevelték is az iskolában, ahol a tudományon és a testgyakorláson kívül gyakorlati bölcsességgel és a jó modor tanításával is foglalkoztak.  Az evés és az ivás éppoly fontos volt az egyiptomiaknál, mint nálunk.  Asztalukat megrakták csinos edényekkel és ételekkel.  A nok elegáns toalettben jelentek meg, szolgák virágot hordtak körül, zenészek muzsikáltak különféle hangszereken és az egyiptomiak gyakran nagyon is sokat ittak.  Bort is, sört is ittak.  Estélyeket is rendeztek a régi egyiptomiak.  A társaság kocsin vagy gyaloghintón érkezett meg az estélyre.  Sürgo-forgó rabszolgák fogadták a vendégeket.  Zene is volt, táncoltak is.  Kockáztak, sakkoztak.  Ismerték a labdajátékot is.  Hérodotosz meséli, hogy lakomákon elokelo házakban egy kis koporsót adtak kézrol-kézre, rajta a halál képével és ezzel a felírással: “Nézd meg ezt és örvendezzél, mert ha meghalsz, te is ilyen leszel.”  A vendégek nem hiába olvasták el ezt, hanem levonták belole a tanulságot, vígan ettek és ittak, szilárd ételeket a kezökkel, folyékonyakat kanalazva.

A gazdagoknak foszórakozása a vadászat volt.  Íjjal, lándzsával, hálóval, hurokkal és kutyákkal vadásztak, sot nem egyszer szelidített oroszlánokkal is.  A sivatagban volt boven gazella, strucc és ragadozó vad, a Nílusban pedig vízi szárnyas és víziló, mely utóbbit dárdával ejtették el.  Bivaly, hiéna, nyúl is volt boven, a vadászat dús zsákmánnyal kecsegtetett.  Nyilvános ünnepségeken nem hiányoztak a szemfényvesztok és az eromuvészek sem, csak úgy, mint a mai vásárokon.

A halottak tisztelete.

Az egyiptomiak azt hitték, hogy a lélek és a test kapcsolata nem szunik meg a halál után sem.  Úgy gondolták, hogyha a test elrothad, a Ka-nak (lélek) rossz dolga lesz.  Ezért bebalzsamozták a halottakat, és mint nagy lakomákon, ételt és italt tettek melléjök, hogy fel ne kopjék az álluk.  Ha valaki meghalt, hozzátartozói nemcsak jajgatással adtak kifejezést gyászuknak.  Nem viseltek jó ruhát, nem táplálkoztak jól, sot nem is fürödtek.  A nok port szórtak a fejükre és jajgató éneküket tamburinon kísérték.  A kezükben a feltámadás jelképe gyanánt zöld gallyat hordtak.  Azután elvitték a holttestet a balzsamozókhoz, akik külön papi osztályt alkottak.

A balzsamozásnak volt olcsóbb és drágább fajtája.  Különbözo faminta-múmiák szerint kellett választani.  Mint minden, a balzsamozás is bizonyos ceremóniák között történt az egyiptomiaknál.  Eloször is a számíró megjelölte a test baloldalán azt a helyet, amelyet ki kellet vágni, hogy a holttestet megnyissák.  Mihelyt a metszo kivágta a jelzett helyet etiópiai kovel, elmenekült, s a jelenlévok átkozódva és kovel dobálva üldözték.  Azután került sor a balzsamozókra.  A beleket kiszedték, pálmaborral és szagos vízzel megmosták s egy külön edényben orizték meg, amelynek födelét valamelyik istenség feje díszítette.  Ezeket az edényeket, aminoket sírokban gyakran találni, ma kanobáknak nevezik.  A test bebalzsamozása az ártól függött.  Egy hónapig, sot tovább dörzsölték a holttestet mindenféle cserzo és fuszeres anyagokkal.  A test belsejét gyantával vagy aszfalttal töltötték ki. Finomabb kenocsöket és különbözo sókat is használtak, ha a megrendelo többet fizetett.  Végül a test minden részét gondosan és erosen bepólyálták keskeny vászon vagy pamutkötelékbe, amelyet oldott mézgával itattak át.  Csak az arcot hagyták szabadon.  A pólyázást az ujjakkal kezdték, a kézen és a többi tagon folytatták, s végül bepólyázták magát a testet is.  Egy-egy gazdag ember holttestéhez 5000 méter pólyázó anyagra is szükség volt.  A kötelékek közé mindenféle tárgyakat szoktak belecsavarni, különösen szerszámokat, amiket az elhunyt életében használt, pl. ha szabó volt, ollót, ha gyermek volt, játékszert.  Mindenekelott azonban szkarabeusz-mintázatokat csavartak a pólyák közé.  A balzsamozás módját meg lehet ismerni a múmiákról.  Vannak sötétebb és világosabb színuek.

Némelyeknél megmaradtak az arcvonások és megmaradt a haj is, másoknál nem.  A gondos balzsamozás több ezer koronába került.  A legdrágább múmiák külön tokot is kaptak, amelyen nem ritkán aranyból volt mintázva a halott ábrázata.  Az elkészített holttestet fakoporsóba fektették s a koporsóba beletettek egy papirusz tekercset, amely a halotti könyvet vagy ennek kivonatát tartalmazta.  Ékszereket, gyuruket, fegyvereket is tettek a koporsóba, továbbá jelképeket és amuletteket (pl. szkarabeuszokat, amelyek a halhatatlanságot és a feltámadást jelképezték), végül egész csomó fa vagy koszobrocskát, az úgynevezett uszeptiszeket, amelyeket a lélek megeleveníthetett, hogy szolgáljanak neki a másvilágon.  A koporsó födelére képeket és hieroglifeket festettek, a halott nevét, életkorát és imákat.  A kokoporsók kívül-belül bámulatosan finom mívuek, bárha igen kemény anyagból valók, gránitból, sot néha bazaltból is.  A temetés idejét közölték a bírákkal, a rokonokkal és a barátokkal.  A mai gyászkocsit a “szent bárka” helyettesítette, amelyet négy ökör húzott.  A bárkába tették a koporsót s azután megindult az ünnepélyes gyászmenet.  A sírnál mindenkinek szabad volt vádat emelni a halott ellen.  Ha akadt vádló, az emelvényen ülo negyven bíró nyomban megvizsgálta a vádat.  Ha a vád alaposnak bizonyult, a temetést megtagadták.  Ha rágalom volt, a rágalmazót büntették meg.

Ha vádló nem jelentkezett, akkor a rokonok lerakták a gyász jelvényeit és belekezdtek a halott dicsérésébe.  Miután tömjént égettek, a koporsót merolegesen felállítva belehelyezték a halotti kamarába és melléje vizes korsókat és áldozati kalácsot tettek.  Közembereket közös sziklasírokba temették el.  Azok a családok, amelyeknek nem volt családi sírboltjuk, a halottakat házuk egyik külön szobájában helyezték el, aminek akkor is meg kellett történnie, ha a halottat hátrahagyott adósságai miatt nem fogadták be a sírhelybe.  A rang és a vagyoni állapot szerint a temetési szertartás is különbözo volt.  Bizonyos, hogy az egyiptomi nép szellemi életében a legfontosabb elem voltaképpen a halottak tisztelete volt.  Ennek köszönhetjük egyébként mindazt, amit az egyiptomiakról és Egyiptomról tudunk.

Földmívelés, ipar, kereskedelem.

A földmívelés volt az egyiptomiak fofoglalkozása, mert könnyu és rendkívül jövedelmezo volt.  Mihelyt a Nílus leapadt, nyomban bevetették az iszapot.  A vetést ökrökkel és kosokkal tapostatták le.  Három-négy hónap múlva arattak.  A cséplést ökrökkel végeztették úgy, hogy a szérun szétteregetett gabonát addig tapostatták velük, míg a kalászból ki nem hullt a szem.  Virágzott a kertmívelés és a szolotermelés is Egyiptomban.

A baromtenyésztés magas fokon állott.  Ökröket, juhokat, kecskéket, szamarakat, lovakat, sot sertéseket is tenyésztettek.  A földbirtok a hikszoszok koráig gazdag családok tulajdona volt.  Késobb a legnagyobb, sot csaknem egyedüli földbirtokos a király volt, aki a koronajószágokból hubért osztogatott a papoknak és a katonáknak anélkül, hogy ezek bért vagy adót fizettek volna érte.  A nép kapta megmívelésre a többi földet s bér fejében beszolgáltatta a termésnek egy részét.  Az ipar nagyon fejlett volt, mint a csodás építmények bizonyítják.  A Sínai-félsziget rézbányái kituno ércet szolgáltattak, amelynek termelése jelentékeny kémiai ismereteket tételezett föl.  Sírokban találunk olyan réztárgyakat is, amelyek mintha galvanoplasztika útján készültek volna, holott ezt az eljárási módot Európában csak az elmúlt században találtak fel.  A vegyi ipar fejlettségérol tanúskodnak a képek pompás színei is, amelyek évszázadokon keresztül frissen maradtak meg.  A bányászat rendkívül jövedelmezo lehetett, mert egy sírfelírás azt mondja, hogy az egyiptomi arany és ezüstbányák évi jövedelme 32 millió ezüstmína volt.  A kereskedelmi súly, az attikai mína értéke körülbelül 130 korona volt s így egyiptomi királyok bányabevétele évi 4100 millió korona lehetett.  A legnagyobb aranybánya az etiópiai határon volt.  A bányákban aknák és tárnák voltak és a bányamunkások homlokukon hordták a lámpásukat.  Felváltva éjjel-nappal dolgoztak.  A finom egyiptomi vászon, a bisszosz és a gyapjúszövet híres volt s ezeket a szöveteket festeni és mintázni is tudták.

Nem ritkán hatvan méter hosszú szonyegeket is szottek mindenféle mintával.  Vázákat és más edényeket nemcsak agyagból, ércbol és kobol, hanem üvegbol is készítettek.  Az egyiptomi agyagedények között van olyan is, amelynek kék vagy sárga zománcát ma is megcsodálhatjuk.  Az íráshoz a papirusz-cserjébol készítették a lapokat.  Ez a növény 2-3 méter magas cserje, amelynek sima, háromszögletes szárai fás, aromás, eheto gyökerekbol nonek ki. Alul néha karvastagságú egy-egy szár.  A papirusz-lapokat a növény puha belébol vágott szeletekbol készítették.  A szeleteket ragasztó anyaggal bekenve nedves deszkán simára verték, a napon megszárították, s aztán simítócsonttal lesimították a felületét.  Erre a sima lapra aztán hegyes náddal írtak.  Egyébként kötelet, gyékényt, cipot, vitorlát, sot ruhát is készítettek ebbol a cserjébol, amely manapság meglehetosen ritka növény már Egyiptomban.  Belole ered a mai papíros elnevezés is.  Az egyiptomi fegyvereket és hadiszereket is nagyon keresték a szomszéd népek.  Az egyiptomiak tudtak már aranyozni, sot zománcozni is.  Hamis drágaköveket is készítettek már üvegbol.  Értettek a borcserzéshez és a bordomborításhoz.  Az egyiptomiak kereskedelmi élete sokáig nagyon korlátozott volt, mert az egyiptomiak éppúgy, mint a kínaiak, sokáig elzárkóztak az idegenekkel való minden érintkezéstol.  Csak a középso birodalom idejében kezdett föllendülni a kereskedelem.

Amint fejlodött az egyiptomiak vagyoni jóléte, megnövekedtek az igények is, egyre jobban rászorultak az idegenekre.  Az egyiptomiaknak nem volt építo fájuk, sok mindenféle ércük, elefántcsontjuk, fuszerük, gyantájuk.  Kezdtek érintkezésbe lépni Líbiával és Ázsiával, különösen Szíriával.  Sot a tizenkilencedik és huszadik dinasztia idején csaknem mindenüket Szíriából szerezték már be.  Minthogy az egyiptomiak sohasem utaztak külföldre, karavánok szállították el Egyiptomba az árucikkeket, amelyeket gabonára, fegyverekre vagy más iparcikkekre cserélték be.  Az árukat mindig meghatározott helyekre kellett szállítani és az egész kereskedelem cserén alapult.  Pénzt nem vertek, hanem szükség esetén ezüstlemezekkel vagy aranykarikákkal segítettek magukon.  Az idegen hajóknak csak a Nílus torkolatába volt szabad beevezniök s ha a megjelölt határon túlhaladtak, az idegen hajósokat megölték vagy eladták rabszolgák gyanánt.

Az egyiptomiak írása.

Sokáig nagyon keveset tudtunk a világ egyik legrégibb kultúrnépének múltjáról, bárha sokezer esztendos emlékmuveik tele vannak írásjelekkel.  Csakhogy ezeket az írásjeleket nem tudtuk elolvasni.

Hieroglif-írás vagy “az isteni szavak írása,” ez volt az egyiptomi írás neve: titkos tudomány volt.  Titkát a papok orizték és elvitték magukkal a sírba.  Ezeknek a hieroglifeknek a kibetuzését sok tudós hiába próbálta meg, míg végül Bonaparte Napóleon egyiptomi expedíciója idején egy szerencsés lelet révén arra a meglepo fölfedezésre jutottak, hogy a tudósok évszázadokon keresztül rossz úton indultak el, amikor a hieroglifeket meg akarták fejteni.  Azt hitték ugyanis, hogy minden állatkép vagy más tárgy képe, amelyekbol a hieroglif többnyire állt, egy-egy egész gondolatot fejez ki. A helyes út irányát egy feliratos kodarab mutatta meg, amelyet 1799-ben Boussard francia tüzértiszt talált Rozette város közelében.  Ez a hármas felírás, hieroglif, demotoszi írású és még görög nyelvu is volt.  A görög szövegbol kitunt, hogy a felírás Ptolemaiosz Epifánesz király rendelete, amelyet a papok Kr. e. 196-ban szövegeztek meg.  Ez a ko volt a kulcs, amely lehetové tette a behatolást az egyiptomi csodavilág évezredekig elzárt titkaiba.  Most a londoni British Múzeumban orzik.  Minden nemzetbeli tudósok közremuködtek abban a nehéz munkában, hogy a kolelet töredékébol megállapítsák a hieroglif írás ábécéjét.  Rájöttek arra, hogy az egyes hieroglif jelek nem gondolatokat fejeznek ki, hanem hangokat vagy betuket s így aztán más hieroglifek felhasználásával és a kopt nyelv segítségével végül sikerült az egyiptomi felírásokat és okmányokat kibetuzni.  A legnevesebb hierogliffejto tudósok a francia Silvestre de Sacy, a svéd Akerblad, az angol Young.  A legkiválóbb a francia Francois Champolion volt.  Kiderült, hogy az egyiptomi írás már a legrégibb emlékeken is betus írás volt.

Idovel azonban nagyon változtak az írásjegyek és egyre használtabbakká lettek a fogalomjelek és a szótagjelek.  Az egyiptomi írás jegyei ugyanis háromfélék.  Betujegyek, amelyek csak egy meghatározott hangot fejeztek ki. A rövid magánhangzókat nem írták le soha.  Ideogrammok vagyis fogalomjelek.  Szótagjelek, amelyek egy-egy szótagot jelentenek.  A hieroglif jegyeket csak emlékmuveken használták.  A rendes használatra kifejlodött már a negyedik dinasztia óta egy egyszerusített írásmód, amelyet a hieratoszi hieroglifnek nevezünk.  Ezzel az egyszerusített írással vannak írva a papirusztekercseken az irodalmi muvek.  A legegyszerubb írásfajta a kereskedok írása volt, ez a demotoszi írás, amely csak Kr. e. néhány száz évvel fejlodött ki.

Az egyiptomi irodalom.

Az egyiptomi papok nagyon szerettek írni.  Minden emlékmu tele van hieroglifekkel, amelyek gyakran nem egyebek egy-egy bölcs mondásnál.  De írtak terjedelmes könyveket is, amelyekbol, sajnos, csak egyes töredékek maradtak meg.  A legfontosabb munkának tartották az ég írójának, Dhuti-nak kinyilatkoztatását, akiben a görögök a maguk Hermészét vélték felismerni s ezért ezt a munkát Hermész könyveinek nevezték el.  Hat részbol és 42 könyvbol állt ez a mu s foglalatja volt minden papi tudománynak Egyiptomban.

Az elso könyvben vallásos énekek voltak, a másodikban a királyi élet leírása.  A következo négy könyv, a Horoszkóp könyve csillagvizsgálással, illetve csillagászattal foglalkozott.  A hierogrammata tíz könyve a hieroglifírás elemeit, földrajzot, statisztikát, telekkönyvet tartalmazott.  A stólisták tíz könyve a vallási szertartásokat gyujtötte egybe.  A próféták tíz könyve a törvényekrol, az istenekrol és az egész papi nevelésrol szól.  Ezek közül való a ránk maradt halottas könyv, amelyet már ismertettünk.  A pasztofórok utolsó hat könyve az orvostudományt tárgyalja.  Az egyiptomiaknak már nagyon régen gazdag irodalmuk lehetett.  A gizehi sírokban ráakadtak egy magas rangú hivatalnok múmiájára a hatodik dinasztia idejébol, akinek a többi között ez volt a címe: “A könyvesház kormányzója.”  Vagyis fokönyvtáros volt.  Ha könyvtár volt, akkor voltak benne bizonyára könyvek is, de ezekbol csak igen kevés töredék maradt meg.  Egyik legrégibb emlék a Prisse papirusz a tizenkettedik dinasztia korából, amelyet most Párizsban oriznek.  Két osrégi írónak, Kakemna-nak és Ptahhotep-nek az erkölcsi tartalmú muvébol vannak ezen a papiruszon szemelvények.  Ez a papirusz különben a hieratoszi írásmód legrégibb emléke.  Nagyon szerették az egyiptomiak a meséket és az útleírásokat.  A leghíresebb effajta munka egy Szaneha nevu kalandornak az emlékirata I. Ámenemhát király (XII. dinasztia) idejébol.  Az egyiptomi irodalom legjava a dalköltészet.  Maradt ránk sok szerelmi dal és még több himnusz.

Az utóbbiak közül talán legszebb a Nílushoz intézett himnusz.  A hatalmas II. Ramszesz idejében a költok nagyban dicsoítették Ramszesz nagyságát és tetteit.  A két leghíresebb költo ebben a korban Amenemapt és Pentaur volt.  Az utóbbi valószínuleg csak másolója, nem szerzoje egy kiváló hoskölteménynek, amely nagy túlzásokkal 90 papiruszlapon Ramszesz hostetteit dicsoíti, és különösen színesen írja le a kádészi csatát, ahol a nagy király csaknem áldozatává lett egy támadásnak.  A világ e legrégibb hoskölteményének a szövege megvan számos templom falán és számos papiruszon.  A nagy Ramszesz halála után teljesen hanyatlásnak indult a költészet is.  Ami ezentúl értékesebb munka, az egytol-egyig régebbi munkák másolata.

Tudomány.

Az egyiptomiak egyik legrégibb tudománya a csillagászat volt és a matematika.  Megkülönböztettek olyan csillagokat, amelyek sohasem pihennek és olyanokat, amelyek sohasem mozognak, vagyis bolygókat és állócsillagokat.  Ismerték a Jupitert (Har), a Szaturnuszt, a Marsot (Harmakhisz), a Merkúrt (Sebek) és a Vénuszt (Duéu).  Az egyiptomi csillagászok az eget folyékony anyagnak képzelték, amely minden oldalról körülfolyja a földet, és a légkörön nyugszik.

Ezen a mennyei óceánon (Nú) úszkálnak a bolygók és a csillagok.  Egy másik elmélet szerint az álló csillagok az ég boltján lógó lámpások voltak, amelyeket az égi hatalom minden este meggyújtott, hogy a földnek világítsanak.  A memfiszi és heliopoliszi csillagvizsgálókban évrol-évre följegyezték a csillagok fölkeltét és lenyugvását.  Ezekbol a táblázatokból egy-egy töredék meg is maradt.  A legfontosabb csillag az Ízisz csillaga, vagyis a Szíriusz volt, amelyet Szothisz-nak is neveztek, mert ennek a nyári napéjegyenloségével kezdodött meg a Nílus áradása és az egyiptomiak új esztendeje.  Az egyiptomiak már korán ismerték a napévet, amely náluk 365 1/4 nap volt.  A polgári évet azonban tizenkét, harminc napos hónapra osztották be.  Minden hónap háromszor tíz napból állt, minden nappal és minden éjszaka tizenkét órából.  A tizenkettedik hónap után beszúrtak öt szökonapot, hogy a naptári év összeessék a csillagászati évvel.  De az 1/4 nap elhanyagolása folytán mégis elmaradtak az egyiptomiak a csillagászati év mögött.  Ezen úgy segítettek, hogy az 1460-ik évet 1461-ik évnek vették.  Ki tudták számítani már a napfogyatkozást is, mert a görög Thalész például a Kr. e. elotti 610. évben a szeptember 30-i napfogyatkozást egyiptomi táblázatok alapján számította ki. Természetes, hogy az égbolt és a föld változásai között lévo kapcsolatok megfigyelése s a napnak és a csillagoknak vallásos tisztelete arra a gondolatra vezette a papokat, hogy a csillagok különbözo konstellációiban elore jelezve van az embernek a sorsa.  Így keletkezett a csillagjóslás vagy asztrológia tudománya, amelyet buzgón muveltek.

Osrégi idok óta följegyezték a csillagok állását az esztendo minden napjára és ebbol jósoltak.  A királyok nem igen kezdtek bele semmibe anélkül, hogy elobb meg ne kérdezzék a csillagokat.  Az orvostudományt az óvilág összes népei úgy csodálták, mint a legsajátosabb egyiptomi tudományt.  Bár az egyiptomiak vallásos nézetei ellenkeztek az anatómiával, az emberi test tudományos célú felboncolásával, bizonyos, hogy az egyiptomi orvosok négy-ötezer esztendovel jobban értettek az orvosláshoz, mint a mi orvosaink négy-ötszáz évvel ezelott.  Az orvosoknak nem volt szabad tetszésük szerint gyógyítani.  Úgy voltak ezzel, mint a királyok a kormányzással.  Szigorúan kötve voltak osrégi, isteni eredetueknek tartott szabályokhoz és hagyományokhoz.  Ha ezektol eltértek, csak a saját felelosségükre tehették.  Ez más szóval azt jelenti, hogyha az orvos a törvényesen megszabott módon kezelte a betegét s a beteg meghalt, az orvos nem volt érte felelos.  De ha a saját feje szerint járt el és meghalt a beteg, akkor az orvost gyilkosságért megbüntették.  Az egyiptomi nép általában nagyon egészséges nép volt.  De vigyáztak is az egészségükre.  Minden hónapban néhány napon keresztül megtisztították a testüket hánytató vagy hajtószerekkel, mert azt hitték, hogy minden betegség a gyomortól ered.  Valószínu, hogy a régi Egyiptomban is ugyanazok a betegségek voltak a leggyakoribbak, amelyek a mai Egyiptomban, mert az éghajlat a régi maradt.

Ezek: különbözo szembajok, lábdaganatok, a galandféreg és az epilepszia.  Mint ahogy a mai orvosok is oly jelekkel írják a recepteket, amelyek a laikus ember számára igazi hieroglifek, éppúgy szerettek az egyiptomi orvosok is misztikus homályba burkolózni és semmiféle növényt nem használtak gyógyszerül anélkül, hogy valami furcsa nevet ne adjanak neki.  A borostyánt pl. Ozirisz növényének nevezték, a vasfüvet Ízisz könnyének, a sáfrányt Khnum vérének.  Gyógyszerük sokféle volt: kenocsök, folyadékok, tapaszok és klisztérok.  Volt vagy ötvenféle növényanyaguk, amelyeket a gyógyszerekhez használtak.  Az ásványvilágból sót, rézvitriolt, nitrumot és a memfiszi követ használták, amelynek érzékteleníto hatása volt, mint nálunk a kloroformnak.  Némely kenocs elkészítéséhez állati testrészeket is vettek, így szarvasbort és szarvasagancsot, friss vagy alvadt vért.  Az összetört anyagokat rendszerint vízzel fozték, és vászonkendon rostálták keresztül.  Néha kevertek hozzá édes sört, árpaitalt, tehén vagy kecsketejet, olajfaolajat, néha emberi vagy állati vizeletet is.  A keveréket cukorral édesítették, és reggel-este melegítve itták.  Sokkal érdekesebb az orvostudománynak ennél az anyagi részénél, amelynél ma már jóval elobbre vagyunk, a lelki rész.  Több írástöredékbol és ábrázolásból kétségtelenül kitetszik, hogy az egyiptomiaknál nagy szerepe volt a gyógyításban a hipnózisnak.

Hogy mi történt a betegekkel a templomok belsejében, azt nem tudjuk, mert a beavatottaknak esküt kellett tenni a titoktartásra, avatatlanoknak pedig tilos volt belépni a templom szentélyébe.  Elszórt nyomokból azonban csaknem bizonyos, hogy a betegek kezelése hasonlított a hipnotizáláshoz, amelyet egyes betegségek gyógyításánál a modern orvostudomány is alkalmaz.  A betegeket fürdéssel, böjtöléssel, imával, zenével és rejtelmes szertartásokkal elokészítették a sötétben, azután hipnotikus álomba ringatták.  A papok külön szobákban kérdéseket intéztek a betegekhez, egyrészt a használandó gyógyszerekre, másrészt egyéb dolgokra vonatkozóan is és a válaszokat orákulumoknak tekintették.  Hogy a papok eközben úgy jártak el, mint a mai hipnotizálók, arra vall számos ránk maradt képes ábrázolat, amelyeken a papok az alvó beteg fejére, gyomrára vagy hátára teszik a kezüket.  A képeken néha a hipnotikus álomból való ébredés pillanata van ábrázolva.  Néha meztelenek a delejezo papok, mintegy tiszteletbol az istenek iránt.  Némely betegséget úgy magyaráztak, hogy gonosz szellemek szállták meg a testet.  Ilyenkor segítségül kellett hívni az isteneket.  XI. Ramszesz király (huszadik dinasztia) felségül vette Bakhtan királyának a leányát.  Mikor ennek húgát megszállták a gonoszok, a király elküldte Bakhtanba a királyi mágusok fonökét, hogy gyógyítsa meg a beteget.

Minthogy a gyógyítás nem sikerült, a király arra kérte hatalmas vejét, hogy küldjön el hozzá egy istent, aki a gonosz szellemet kiuzze leányából.  A király éppen Thébében volt egy Ámon-ünnepségen.  Miután a kello imákat elmondták s a kello szertartásokat elvégezték, Khunzu istent, aki a thébeiek tanácsadó istene volt, ragyogó kísérettel elküldték Bakhtanba.  Itt az egy év és öt hónap múlva megérkezo istenszobrot nagy tisztelettel és ünnepélyes pompával fogadták.  Az isten bevonult Bentrekhit hercegkisasszony lakásába, aki nyomban megkönnyebbült.  A gonosz szellem így szólt az istenhez a hercegkisasszonyon keresztül: “Üdvözlégy, nagy isten, aki a lázadókat kiuzöd.  Bakhtan városa tiéd, lakói rabszolgáid és én magam is a rabszolgád vagyok.  Vissza fogok térni oda, ahonnan jöttem, hogy szívedet utazásod célját illetoen megelégedéssel töltsem el.  Kegyeskedjél megparancsolni, hogy Bakhtan királya ünnepet rendezzen a tiszteletemre.” Az isten kegyeskedett így szólni prófétájához: “Szükséges, hogy Bakhtan hercege dús ajándékot adjon ennek a szellemnek.” Miután ez megtörtént, a gonosz szellem kiengedte hatalmából a hercegnot, Khunzu isten pedig dús ajándékokkal megrakottan tért vissza thébei templomába.  Az igazi egyiptomi recept két részbol állt: egy buvös és egy orvosi részbol.

A következo felsóhajtás például egy hánytatószert kíséro buvös receptrész volt: “Óh, démon, aki X. Y. gyomrában lakol, akinek atyja úgy neveztetik Fejlevágója, akinek neve Halál, akinek neve a Halálfia, akinek neve átkozott mindörökre!”  Egy másik formula, amelyet négyszer kellett elmondani, fejfájás ellen szolgált.  Ezek a buvös formulák hatottak a beteg kedélyére és ily módon nem ritkán megszüntették a bajt.  Ha ez nem következett be, akkor legalább azt remélték, hogy a buvös formula használata után most már több eredménye lesz az orvosszernek.

Az építészet.

Nincs a világon nép, amely oly nagyszeru módon hagyta volna hátra a késo utódokra történetét, mint az egyiptomiak.  Királyaik nagyszeru építményekben írták le történetüket, amelyeknek romjai az évezredek távolságán is átkiáltják hozzánk a fáraók égo szomjúságát a dicsoség után és rettegését az enyészettol.  Ezerszámra csábítják Egyiptomba az idegeneket ezek a romok, ahogy több mint kétezer esztendovel ezelott is odacsábították már az egyiptomi síremlékek, templomok és paloták.  Azt már tudjuk, hogy a lélek halhatatlanságában való hit arra bírta az egyiptomiakat, hogy testüknek a halál után való megóvására nagy gondot fordítsanak.  Ez a felfogás volt az eredete síremlékeik pompájának és nagy méreteinek.  Különösen a királyok fordítottak erre nagy gondot.

A királyok síremlékei a piramisok.  A piramis szó osegyiptomi eredetu és azt jelenti: a magas.  Mihelyt valamely király trónra jutott, azonnal hozzálátott sírpiramisának az építéséhez.  Ha a király rövid uralkodás után meghalt, akkor a piramisa aránylag kicsi maradt, ha ellenben sokáig uralkodott, akkor egyik koburkolatot a másik után rakták rá a piramisra.  Némely piramis ilyen módon csodálatos nagyságú lett.  Máig 64 piramisnak a maradványaira bukkantak rá, amelyek közül némelyiknek már csak az alapsíkja van meg.  A legépebb állapotban levoknek csak a csúcsa rongálódott meg, oldalburkolatai pedig csak részben töredeztek ki. Az arabok ugyanis, akik késobb uralkodtak Egyiptomban, kobányákul használták a piramisokat, mégpedig nagy eredménnyel, mert a legnagyobb piramisokban legalább hárommillió köbméter koanyag volt, amibol egész Franciaországot fallal lehetne körülvenni.  A piramisok építésének a módjára nézve megoszlanak a vélemények.  Legvalószínubb, hogy 5-10 méter magas, egyre kisebb alapsíkú, vízszintes rétegekbol lépcsozetesen építették oket.  Mikor az egész kész volt, gránitkockákkal egyenesre töltötték a lépcsozeteket s a piramis minden háromszögu oldalát simára csiszolták.  Rendesen mészkobol építették, néha égetett téglából.  Alsó-Egyiptomban 30-40 piramis van Gizeh, Szakkara, Dasur és Meidun falvak közelében.  Gizeh mellett van a három legépebb állapotban megmaradt és legszebb piramis, amelyek öt kisebb piramis csoportjában emelkednek.  A legnagyobbat közülük, amely egyúttal egész Egyiptom legnagyobb piramisa, Khufu építtette.  Errol a királyról az egyiptomiak sok rosszat beszéltek Hérodotosznak.

Egyáltalán nem is akartak róla beszélni, éppúgy mint az öccsérol, Khafrá-ról.  Diodorosz azt mesélte, hogy a nép mind a kettojüknek a holttestét kiszedte a koporsóból és elpusztította.  Annyira gyulölték oket, hogy még a piramisaikat sem róluk nevezték el, hanem egy környékbeli pásztornak a nevérol, akit Filitisz-nek hívtak.  Így meséli Hérodotosz, de teljesen alaptalanul.  A görögök ugyanis a saját találgatásaikat egyszeruen egyiptomi emberek szájába adták.  Aztán Diodorosz, aki legtöbb hírét papoktól szerezte, akik a piramisok építését nem szívesen látták, mert jobban szerették, ha a királyok templomokat építenek.  Khufu neve ott olvasható vörös betukkel a piramis valamennyi felso sziklatömbjén, úgyhogy nem maradhat kétség felole, ki építtette a legnagyobb piramist.  A piramis alapvonala eredetileg 240 méter volt, a magassága pedig 146 méter.  Most 137 méter a magassága és 224 méter az alapvonala.  Az egész római Szt.  Péter-templomot bele lehetne tenni ebbe a piramisba, és ha beledugnák például a strasszburgi székesegyházat, akkor csak a csúcsa emelkednék ki belole 7 méternyire.  A homokkal befujt alapsík fölött 16 méternyire van a bejárás, amely 1 1/4 méter magas és 1 méter széles.  Ezen keresztül lehet bejutni a sziklába vágott sírkamrába, amely 31 méternyire van az alapsík alatt és 188 méternyire a piramis csúcspontjától.

A bejárástól elágazó vízszintes folyosón eljut az ember egy alacsonyabb, csiszolt gránitlapokból álló, emelkedo folyosóhoz, amely a nagy folyosón keresztül két terembe vezet: a király és a királyné kamrájába.  Az egyik a gyászünnep megülésére szolgált, a másikban egy szétrombolt szarkofágot találtak.  Hérodotosz azt meséli, hogy ehhez a piramishoz a követ az arab hegységben fejtették s onnan öt stádiumra (több mint 9 kilométernyire) vonszolták a Nílusig, amelyen hajókon szállították át, hogy aztán tovább cipeljék.  Hogy ezt lehetové tegyék, mindenekelott az áradás ellen egy 19 méter széles és 15 méter magas töltést emeltek, amely csiszolt kövekbol épült és szobrokkal volt ékesítve.  Ezen a töltésen tíz álló esztendeig dolgoztak, a piramison pedig húsz esztendeig, mégpedig állandóan 100.000 ember, akiket minden három hónapban felváltottak.  A piramisra rá volt írva, mennyi retket, hagymát és foghagymát fogyasztottak el a munkások.  A tolmács, aki Hérodotosznak lefordította a felírást, azt mondta, hogy ezért a retekért és hagymáért 16.000 ezüst talentumot, körülbelül 9 millió koronát adtak ki. Sejtheto ebbol, milyen rengeteg pénzt nyelt el ennek a piramisnak az építése.  A hatalmas piramis elott három kisebb piramisban a király nejei és más rokonai vannak eltemetve.  Khafra piramisa, amely nem messzire van a Khufuétól, még mindig 140 méter magas és a belsejében hasonló a Khufuéhoz, de nincs oly szilárdan építve.

A legszebb a Menkaura piramisa, amely valaha 68 méter magas volt, most ellenben már csak 64 méter.  Asszuáni rózsaszínu gránittal volt burkolva.  A sírkamrában állt a király gyönyöru sötétbarna bazalt szarkofágja.  Mikor ezt a szarkofágot Angliába akarták szállítani, a portugál partmelléken a hajóval együtt tönkrement s csak a múmia fa koporsófödele maradt meg, ezzel a felírással: “Óh, Ozirisz!  Mindkét Egyiptom királya, örökéletu, égszülötte, Nú gyermeke, Keb sarja!  Boruljon föléd anyád Nú égboltjának a nevében.  Istenítsen meg téged, amennyiben ellenségeidet megsemmisíti, óh, örökké élo király (Menkaura)!” Vannak alacsonyabb tégla piramiscsoportok, köztük néha nagyon szépek is.  A csiszolt gránit vagy márványburkolat többnyire elpusztult.  A barbár hódítók feldúlták a halottak pihenohelyeit, részint kapzsiságból, részint kíváncsiságból.  A piramisok közelében találtak másfajta síremlékeket is, amelyek az elso öt dinasztia korából valók.  A halottak városa Memfisztol nyugatra, mégpedig körülbelül egy órányi távolságban, több kilométernyire elhúzódik a szikla fennsíkon.  Valószínuleg már oly királyok alapították, akik jóval Menesz elott uralkodtak s ezek egyikétol való a rengeteg szfinx is, amely ehelyütt a természetes sziklából van kifaragva, mint jelképzoje Ra Harmakhuti-nak, Ra és Har isten egyesülésének.  Férfifeju piheno oroszlán ez, amelynek mancsai között egy kis templom van.

A futóhomok 12 és fél méternyi magasan meggyülemlett ekörül az óriási szobor körül, amelynek fejét csúful össze-vissza rongálták a mamelukok, akik ágyúgolyóikkal próbalövéseket végeztek itt.  Ez a fej a koponyától a térdig 8 méter magas, az oroszlán teste mintegy 30 méter hosszú.  Az egész szobor magassága a futóhomok ráülepedése elott 22 méter lehetett.  Késobb egy kis templom épült a közelében alabástromból és gránitból.  A piramisok között több más kis templom is emelkedik vagy emelkedett.  A közemberek testével egyébiránt Egyiptomban sem igen csináltak nagyobb teketóriát.  Beásták oket egy méter mélyre a földbe vagy beföldelték oket a sivatag homokjába, gyakran meztelenül és koporsó nélkül.  Néha sárga téglával kirakott derékszögu, négyszögletes mélyedést csináltak számukra.  Ékesség, drágaság nem volt e sírokban, csak edények és közönséges agyagholmik a halottnak szánt elemózsiával.  Gazdagabb emberek, a királyi hercegek és más elokelo emberek is örökös sírhelyeket építtettek maguknak, apró piramisokat, az úgynevezett masztabákat.  Egy-egy masztaba, ha teljes volt, szabadon álló, kokockákból épült kápolnából, egy aknából és földalatti pincékbol állt.  A keleten lévo bejárás fölött több dombormu és felírás volt, mely utóbbi a halott nevét és azokat a napokat tartalmazta, amelyeket emléke megülésére szenteltek.  A kápolna rendszerint egyetlen helyiségbol állott.

Itt a díszhelyen (a keleti részen) nagy szögletes oszlop volt s ennek tövében alacsony koasztal.  Ettol jobbra-balra kis oltárok és obeliszkek voltak.  Az asztalra a rendes adományokat helyezték el: szent kenyeret és gyümölcsöt.  Az oszlopra mindenekelott egy ima volt bevésve a sakálfeju Anubiszhoz és a többi istenhez.  Azután következett az elhunyt rövid életrajza, címe és az adatok, hogy mely királyoknak szolgált, akik “jobban becsülték ot minden más szolgájuknál.”  Többnyire falfestmények is illusztrálják az elhunyt életét és ezeknek a frissen megmaradt képeknek köszönhetjük azt, hogy oly pontosan tájékozva vagyunk az osi egyiptomiak életérol.  Az egyik sarokban a családi életbol vett jeleneteket látunk.  Szakácsok tüzet raknak és készítik az ebédet, a ház asszonyai táncolnak és énekelnek fuvola vagy hárfa hangjai mellett.  Másutt vadász és halászjeleneteket szemlélhetünk, vízijátékokat, részleteket az áradásból és a föld megmívelésébol.  Egy harmadik falon különbözo munkásokat figyelhetünk meg munkájuk közben: vargákat, üvegfúvókat, asztalosokat, ácsokat, szövo noket, akikre egy eunuch ügyel fel.  Megint más képeken a ház urát látjuk, amint ajándékokat vagy jószágainak a termékeit veszi át.  Mindezek a képek magyarázó felírásokkal vannak ellátva.  Rendszerint a cselekvo személyek szájához illesztett szavakból áll a magyarázat.  Néha valamelyik falban keskeny nyílás van, amelybe alig fér bele az ember keze.

Ez a nyílás beletorkollik egy tágasabb térségbe, ahol az elhunyt szobrocskái vannak felállítva.  Az emlékünnepeken, amelyeket e kápolnákban ültek meg, a hátramaradottak imákat suttogtak bele ebbe a nyílásba vagy illatos fuszereket égettek el benne.  Az akna, amely levezet a sziklapincébe, átlagosan 12-15 méter mélységu, de néha még több.  Lenn a tárna falából szuk folyosó nyílik, amelyben csak meggörnyedve lehet járni.  Ez a folyosó a halottas kamrába vezet, amely a sziklába van vágva és egészen dísztelen.  A közepében nagy szarkofág áll piros gránitból, fekete bazaltból vagy finommészkobol, amelyre fel van vésve az elhunytnak neve és címe.  E sziklasír bejárását elfalazták, s a tárnát színéig betömték földdel és törmelékkel, amelyre vizet öntöttek, úgyhogy szilárd tömeggé keményedett s jól megóvta a lejárást a halott testéhez.  Ezek a sírok Gizeh mellett szabályos halotti várossá sokasodtak.  A tizenkettedik dinasztia ideje óta nem építettek többé masztabákat.  A középso birodalom korában a piramist és a masztabát kezdték egyesíteni.  Ugyanekkor még nagyobb mértékben elterjedt a sziklasírok használata.  Ezek általában egy portáléból, egy kápolnából, egy vagy több dombormuves és falfestményes szobából s egy tárnából állnak, amelybe a holttestet rejtették.  Még értékesebb az osi egyiptomi kultúra megismerése szempontjából Meh örökös hercegeinek sírjai Beni-Hasszan barlangjaiban a tizenkettedik dinasztia idejébol.

Ez a család a legmagasabbrendu arisztokráciához tartozott s körülbelül oly viszonyban volt a királyokkal, mint a kis német fejedelmek a német császárral.  A birodalom állapotához vagy a király hatalmához és egyéniségéhez képest többé-kevésbé függetlenül éltek s vagy a háborúban szolgálták a királyt vagy magas méltóságokat töltöttek be.  Az egyik hercegnek sírfelirata ez: “Szolgáltam uramnak, mikor kivonult, hogy idegen országokban megverje az ellenségeket.  Együtt masíroztam vele, mint foparancsnok fia, mint kamarás, mint a gyalogság tábornoka, mint Meh uralkodója...  Egyetlen katonám sem szökött meg, amikor az aranybányák kincseit elvittem I. Uzertezen király oszentségének, aki örökké él.”  Ezekben a sírokban minden elképzelheto ipari és házi foglalkozás változatos ábrázolását találjuk meg.  Egyik ilyen sírnak az eloterét a legszebb dór oszlopok ékesítik, amelyek talán kétezer esztendovel régebbiek, mint a legrégibb görög oszlopok.  Ezek az úgynevezett proto-dór oszlopok ébresztették azt a gyanítást, hogy a görög oszlopformák talán egyiptomi eredetuek.  A nagy piramisok nem igen foglalkoztatták az építészt és a muvészt.  Nevezetesek, mert igen régiek, és mert a tömegük mekkorasága csodálatos.  A papok mindig ellene voltak a piramisok építésének, és ahol rajtuk múlt, csak templomokat építettek.  Ezeknél már szóhoz jutottak az építészek és a díszíto muvészek is.  A templomokat is nagy méretekben építették.

Egy-egy egyiptomi templom zárt, hosszúkás négyszög volt, amelyet ablaktalan fal szegett körül.  Csak itt-ott volt benne egy-egy ajtó.  A fobejárás mindig a keskenyebb oldalon volt.  Hatalmas pilonok alkották a bejárást, vagyis rézsút emelkedo faltömegek, amelyeknek széles felso párkányzata volt.  A pilonokat óriási ülo vagy álló szobrokkal díszítették.  Az ajtók aránylag kicsinyek voltak.  Az ajtókon át nyitott udvarba lehetett jutni, amelyet födött oszlopcsarnokok vesznek körül.  Az udvarból födött terembe lépünk, amelyet oszlopsorok több hajóra osztottak.  A középso hajó magasabb volt s a kiemelkedo oldalon elhelyezett ablakokon keresztül kapta az épület a világosságot.  De azért a teremben még mindig ünnepélyes homály uralkodott.  Ebbol a terembol, amelyet a görögök hiposztilosznak neveztek, lehetett belépni a meg nem világított szentélybe, ahol annak az istenségnek a szobrai voltak, akinek a templom szentelve volt.  A szentély körül kamrák sorakoztak a szent edények megorzésére.  Az istenségnek szentelt egész helyet, amelybe beletartozott a papok lakása is, téglafal zárta körül.  Eredetileg minden templomot így építettek.  Ámde minden késobbi király részt kívánt magának a templom építésébol, illetve az ezzel járó érdembol s újabb pilonokat, udvarokat és oszlopcsarnokokat építtetett hozzá az elsohöz.  Csak a szentélyt nem volt szabad változtatni.  A legrégibb templomot a gizehi óriási szfinx közelében találták meg.

Meglévo felírások arra vallanak, hogy ezt a templomot már Khufu király idejében is osréginek tartották.  A legbámulatosabb templomromok Thébe közelében vannak, Karnak és Luxor mellett.  A karnaki templom 367 méter hosszú, nem számítva hozzá az odavezeto szfinx-sort és a külön szentélyt, amelyet II. Ramszesz építtetett.  A húsz méter magas fokapuhoz két sor kosalakú szfinx és kosfeju, fekvo oroszlán között vezetett az út.  Az elocsarnok oszlopai 23 méter magasak voltak s mind egyetlen sziklatömbbol kifaragva.  Egyetlen oszlopon kívül romban hever valamennyi.  Ez az oszloperdo tele van minden pontján istenek és királyok szobraival.  A falakat dombormuvek borítják, amelyek az istenekre vonatkozó hitregéket vagy királyi hostetteket ábrázolnak.  A dombormuvek részint kiemelkedok, részint mélyítettek és dús színezésuek: fehér vagy világossárga alapszínükbol sötétvörösen vagy kéken válnak ki az alakok.  A luxori templomból, amelyet III. Ámenhotep építtetett, Karnaktól délre, már csak a romok állnak mintegy 200 oszloppal.  Ezt a melléktemplomot a karnaki fotemplommal országút köti össze, amelynek mentén jobbról is, balról is egymástól tíz-tíz lépésnyire 600 óriási kosalakú szfinx állt.  Ezt a templomot is nagyobbította és megszépítette II. Ramszesz, mert cselekedeteinek az ábrázolását megtaláljuk ezeken a falakon is.  Az egyik pilonkapu elott van II. Ramszesz fekete gránitból való óriási szobrának romhalmaza.

Áll még egy 23 méter magas obeliszkje, amelynek párja most a párizsi Konkordia teret díszíti s melynek ez a felírása: “Ramszesz, a világ ura, a királyok napja, az igazság ore, Ptah kiválasztottja emeltette ezt az épületet atyjának, Ámon-Ranak a tiszteletére és ezt a két nagy koobeliszket a Ramasszeum, Ámon városa elott.” A Nílus bal partján, Medinet-Habu mellett Hacsepszu királyno építtetett egy templomot, amelyhez 495 méter hosszú, szfinxekkel szegélyzett út vezetett.  Öccse, III. Totmesz fejezte be ezt a templomot, aki még két másik templomot és építtetett, amelyek közül az egyik épen maradt mindmáig.  Általában azt kell még mondanunk, hogy az egyiptomi építészet hatásáról semmiféle rajz, kép, leírás nem adhat igazi fogalmat.  Mikor a romok közé érkezik az ember, úgy érzi, mintha óriások városába érkezett volna, akik hosszú harc után egytol-egyig elpusztultak, csak templomaik romjait hagyták hátra egykori létezésük megdöbbento bizonyságául.  Nevezetesek az egyiptomi építményeknél általában a ferde külso falak, az óriási falmezok, amelyeknek egyhangúságát élénk színezésu szobrászmunka szaggatja meg, továbbá az oszlopok, amelyeknek feje a legváltozatosabb mintákat mutatja: bimbókat, lótuszvirágot, pálmalevelet.  Az egyiptomi muvészet és tudomány megteremtoi és ápolói a papok voltak.

Ez az oka annak, hogy minden építménynek célja inkább az, hogy vallásos hangulatokat ébresszen, minthogy a szépérzéket kielégítse.

Szobrászat és festészet.

Így vagyunk a szobrászattal is, amely jórészt az építészetet szolgálta.  Alkotásai majdnem mind különösek, ünnepélyesek és rejtelmesek.  Az arcok merevek, lélektelenek, a test formái merevek, sablon szerint készültek.  Nem mintha az egyiptomi muvészek nem tudták volna jobban megcsinálni, hanem azért, mert a régi mintákhoz és formákhoz való kegyeletes ragaszkodásból nem akarták másképp megcsinálni.  A szobrászat alkotásai éppoly óriási méretuek, mint az építmények.  A legnagyobbszeru szobormuvek a sziklákból faragott gizehi szfinx, amelynek eredete visszanyúlik a ködös múltba, továbbá a thébei óriás Memnon-szobrok (III. Ámenhotep szobrai) és végül az abu-szimi Hathor-templom óriás szobrai, amelyek körülbelül 20 méter magasak.  A szfinx és Khafrának egy szobra is, amelyet csak pár évvel ezelott találtak meg egy szakadékban, azt bizonyítják, hogy a szobrászmuvészet Egyiptomban már nagyon korán virágzásnak indult.  Még Abdullatif arab író idejében is (Kr. u. 1231.) csupa báj és szépség volt a szfinx arca.  A régi mesterek urai voltak a hatalmas tömegeknek.

Abdullatif, mikor megkérdezték, mit tartott a Nílus országában a legcsodálatosabbnak ezt felelte: “Az arányok pontosságát a szfinx fején.” A szobrászat muvészetének a fejlodése összefüggött az ország politikai viszonyaival.  A szobrászat voltaképpen csak az ötödik dinasztiáig fejlodött s ebbol való egy csomó remekmu: Rahotepnek és feleségének, Nefertnek a szobra (negyedik dinasztia) amelyeknek az élethusége meglepo, továbbá az “írnok” bronz-szobra, a hatodik vagy hetedik dinasztia egyik sírjából, amely most a párizsi Louvre-ben van.  Bámulatos már a legrégibb korból való muveken is a faragás élessége és a csiszolás simasága, különösen, ha tekintetbe vesszük a felhasznált anyagoknak (bazalt, gránit, diorit) keménységét és az eszközök tökéletlenségét.  Minden szobor sokszínu.  A férfitest csupasz részei vörösbarnák, a noi test sárgás, a haj mindig fekete.  Az ötödik dinasztia után hanyatlás következett, amely csak a tizenegyedik dinasztia királyai alatt kezdett újra megszunni.  A tizenkettedik, tizenharmadik, tizennyolcadik és részben még a tizenkilencedik dinasztia alatt jutott el a szobrászat fejlodése tetopontjára.  Igaz ugyan, hogy általában nem érték el többé az osi alkotások élethuségét, mert korlátlanul uralkodott a hagyományos sablon.  De éppen az bizonyítja a késobbi muvészek kiválóságát, hogy még ezen a rájuk eroltetett sablonon keresztül is megcsillogtatták az eszményi szépet.

Merneptah után gyors hanyatlás támadt és III. Ramszesz alatt (huszadik dinasztia) a legélettelenebb sablon uralkodik már, olyannyira, hogy a medinet-abui templomban egy muvész III. Ramszesz családi képén a fáraónak még meg sem született fiait is megörökítette a hagyományos séma szerint.  Az egyiptomi szobrászatnak volt még egy rövid virágzása a huszonhatodik dinasztia alatt.  Aszaiti muvészetnek nevezik ezt a reneszánszot, amelynek muveit lágyság, kecsesség és a formák gömbölydedsége jellemzi.  A szobrok mellett meg kell említenünk a sok dombormuvet.  A hagyományos merevség uralkodik ezeken is.  A festészet, bár mint falfestészetet nagyon muvelték, igen alacsony fokon maradt.  A képeken lévo alakok arányai elrajzoltak, a távlat hiányos.  Fogyatékos a fény és árny elosztása is.  A képek mintha jobban kidolgozott hieroglifek lennének s nincs is más céljuk, csak az, hogy megrögzítsék a cselekvés tényét, amiben támogatják oket a felírások is.  Többnyire festett dombormuvek csupán.  A tizenkettedik dinasztia idejében a festok eltértek némileg a félig hieroglifes ábrázolástól és érvényesült bizonyos muvészi felfogás is.  Az alakok formája nemesebb lett, a csoportosítás elevenebb, az ékítés változatosabb, a színezés élénkebb és tetszetosebb.  Szóval ez a korszak volt az egyiptomi festészet klasszikus kora, amely után azonban a papság hatása alatt megint visszatértek a régi stílushoz.  A csataképfestés legjobban divatozott II. Ramszesz alatt.  A képek színezése nagyon eleven s a festékek kiváló keverékek, hogy évezredek után is bámulatosan frissek maradtak.  Az egyiptomi festékkeverés titkát még mindig nem ismerjük.  Mint az eddigiekbol láttuk, az osi Egyiptom minden tekintetben oly magaslatán állt a kultúrának, hogy nem csoda, ha mai civilizációnk sok gyökérszála visszanyúlik a Nílus partjaira.