Az
ókor keleti népeinek története alkotja a világtörténet hajnalát. Évezredek hosszú sora múlt el, mióta az ember
megjelent a Földön. Talán ötvenezer,
talán százezer év is lepergett azóta, talán még több. Mortillet francia tudós kétszázharmincezer
évre becsüli az emberiség múltját. Mások
még többre. A legmerészebben számító
tudósok ötszázezer évre. Ebből a hosszú
időből azonban nem ismerjük csak néhány utolsó ezer év történetét. Ezt is hiányosan. Annál hiányosabban, hézagosabban, minél
nagyobb a visszafelé vett évek száma. A
világtörténetnek ez a kötete öt-hatezer
év történetét markolja össze, a
legrégibb történeti eseményektől kezdve a
görög nép történetéig, Krisztus
születése előtt ötszázig. Sokkal
hosszabb,
körülbelül háromszor annyi időt perget le
előttünk a történet lassan derengő,
hajnali fényénél, mint a
világtörténelem következő többi
kötetei együttvéve,
amidőn a történetírónak nem a föld
alá temetett romokból kell már
kicsákányoznia a múltat, hanem nappali
világosság mellett dolgozhat. Legalább
tizenkét-tizenötezer évre tehető,
hogy az ember felhagyott a legkezdetlegesebb
életformával, a nomád-élettel, az
örökös kóborlással a
zsákmány után és kezdett megtelepedni a
föld termékenyebb
területein.
Lazán
összefüggő csoportokba, törzsekbe tömörült s kezdetleges szerszámaival
hozzálátott a föld megmíveléséhez. De a
magasabb fokú művelődés, a szerves állami élet nyomai csak Kr. e. öt-hatezer
évvel bukkannak föl. A tudomány
nagyszerű erőfeszítéseket tett annak a kinyomozására, hogy hol indult meg a
földön legelőször az emberi művelődés. A
történelem legrégibb kibetűzhető emlékei azonban nem adnak biztos választ. A kérdés máig sincs végérvényesen
eldöntve. Sokáig az volt az általánosan
elfogadott vélemény, hogy Afrika északkeleti csücskén, Egyiptomban ringott az
emberi művelődés bölcsője. Az ázsiai
tudományos expedíciók ásatásai azonban meglepő eredménnyel jártak. A Tigris és Eufrátesz folyók völgyében, az
úgynevezett Mezopotámiában az ásók bámulatos romokat forgattak ki a föld
mélyéből, amelyek vetekedtek az egyiptomi romokkal. Ma a tudomány inkább hajlik arra a
felfogásra, hogy minden emberi műveltség ősforrása Ázsiában van. A legvalószínűbb az, hogy a Tigris és
Eufrátesz között, az ősi Babilóniában kell keresnünk az emberi művelődés
eredetét. Itt találták fel az
írást. Itt építették az első
templomokat. Itt uralkodtak az első pap-királyok. Itt támadtak az első állami szervezetek olyan
időkben, amelyekre vonatkozólag az egyiptomi romok mélységesen hallgatnak. Ázsiában tette meg az ember az első, a
legnehezebb lépéseket a művelődés útján.
Ázsiából indultak ki aztán a nagy
népvándorlások, amelyek
benépesítették
az egész világot. Európa népei is mind
ázsiai eredetűek.
S valószínű, hogy minden nép csak újabb, frissebb hajtása az ősi ázsiai törzsnek. Így az ókor keleti népeinek a története magában foglalja minden nép őstörténetét, s magának az emberi fajnak az őstörténetévé válik. A két nagy művelődési középpont, Mezopotámia és Egyiptom története után Kína és India történetét tárgyaljuk, azét a két különös országét, amelyek már az ókori népektől is majdnem teljes elzárkózottságban éltek s az emberi közösségből kiszakadva a maguk külön útját járják ma is. A kisebb ázsiai népek közül mindössze a föníciaiak, zsidók s néhány kisázsiai nép vitt jelentősebb szerepet a keleti népek ókori történetében. Ezek életének megrajzolása után térünk át az asszírok, babilónok, médek és perzsák történetére, kiknek óriási világbirodalmai egymást törték össze.