Az ősember élete és haladása.

Az erdei embertől az ősemberig.

A fejlődés törvénye, amely az élők világát izgatja, nem ismer kivételt.  A legfejlettebb élőlény, az ember sem lett egyszerre azzá, ami ma.  Ő is egyszerűből, a kezdetlegesből alakult magasabb rendűvé, ő is végighaladt a fejlődés lépcsőfokain.  Kezdetben az ember is, akárcsak az állatok, hatalmában volt a Természetnek.  Ahhoz kellett alkalmaznia életmódját, szokásait; küzdenie kellett szeszélyei ellen és harcolnia kellett az állatokkal, amelyekkel együtt élt.  A kezdetleges embernek az erdő adott táplálékot, az erdő meg is védte az időjárás változásai és az állatok támadásai ellen.  Az erdőben gyümölcsöt, olajos, tápláló magvakat, húsos gyökereket talált a primitív ember.  Befelé görbült rövid lábaival és hosszú karjaival ügyesen kúszott, kapaszkodott a fákra, hogy gyümölcsöt szedjen táplálékul, vagy éjjelre biztos búvóhelyet keressen a lombok között.  Ha a földön járkált, derékban kissé meghajlott testtel, óvatosan haladt a sűrűben; kezében vastag faágat, dorongot vagy követ szorongatott, hogy támadás esetében védeni tudja magát.  Széles lapos talpára biztosan lépett, de nem haladt gyorsan és lábszárának izomzata még nem volt elég erős ahhoz, hogy a testét teljesen felegyenesedve tarthassa.  Alacsony homlokának kiugró szemöldökívei alatt mélyen ülő kis szemek villogtak, amelyekkel nyugtalanul tekingetett folytonosan maga körül.

Előreugró erős állkapcsa, bozontos szemöldöke és az izmos testét borító hosszú szőr félelmetessé tették a megjelenését; az értelemnek a szeméből máris elővillanó tüze megremegtette az állatokat, amelyekkel portyázó útján találkozott.  Ilyen lehetett a harmadkor végén, talán félmillió esztendővel ezelőtt élt erdei ember.  Hiányzott még nála az ember legjellegzetesebb tulajdonsága: a büszke, egyenes tartás; hiányzott a testrészek arányossága, az értelmet visszatükröző magas homlok és az arcvonások finomsága.  De azért a vad, ijesztő külső mögött már ott rejlett az emberi értelem.  Tágas koponyájában gondolkodó agyvelő székelt, amely megfontolt, tudatos cselekvésre késztette.  És a kezdetleges erdei ember megindult a fejlődés útján, gyorsabban, nagyobb lépésekkel, mint a többi élőlény.  Teste mindinkább kiegyenesedett, lábai megnyúltak, egyenessé vált lábszárai megizmosodtak, a talpa boltozatos lett.  A karjai megrövidültek, mozgékony hüvelykujjal ellátott keze ügyesebb, fogásra, munkára alkalmasabb lett.  A hátgerincének kiegyenesedésével egyidőben kiszélesedett a medencéje, olyan lett, mint egy öblös tál, amelyben biztos helyet találtak a súlyos belek és hasüreg egyéb szervei.  Emberibb külsőt nyert a fejlődő ember azzal is, hogy természetes szőrruhája megritkult, s most már állati bőrökkel kellett megvédenie a bőrét az éjszakai hideg és gallyak, tüskék tépése, szúrása ellen.  A fára mászó, a földön esetlenül mozgó erdei emberből egyenes tartású, a földön biztosan, gyorsan járó lény lett, amely a kúszással el nem foglalt, szabaddá vált kezeit most már felhasználhatta mindenféle egyszerű kéziszerszám, ruhanemű és fegyver készítésére.

Testének fejlődésével, egyenes tartásával, a földön való gyorsabb mozgásával és kézügyességének megnövekedésével egyszerre megerősödött az ember hatalma, tekintélye az élők világában, annál is inkább, mert testi fejlődésével párhuzamosan haladt a szellemi fejlődése is.  Koponyája megnagyobbodott a terjedelmesebb agyvelő befogadására; egyúttal pedig előreugró nagy állkapcsai megrövidültek, az arca elvesztette régi vadságát.  Testének, értelmének fejlődésével megnövekedett az ember önbizalma is.  Most már lábainak gyorsaságában, karjainak erejében és kezének ügyességében bízva, kimerészkedett az erdőből, - amelyet amúgy is kikezdett a harmadkor végén beállott szárazság, - s elindult vándorútjára a gyérnövényzetű steppévé változott vidéken.  Az erdő elhagyásával a gyümölcsökből, magvakból, gyökerekből élő ember vadászember lett; egyszerű fegyvereit most már nemcsak védekezésre, hanem támadásra, a ruházatot és főként táplálékot szolgáltató állatok elejtésére is használja.  Amit itt a harmadkori erdei emberről elmondottunk, az inkább csak feltevés, mint megdönthetetlen tudományos igazság.  A harmadkori kőzetrétegekből ugyanis olyan kevés és annyira bizonytalan emberi nyom maradt fenn, hogy a tudósoknak egy része nem mer teljes határozottsággal állást foglalni amellett, hogy a harmadkorban, tehát félmillió évnél is régebbi időben, valóban élt már ember a Földön.

A Jáva-szigetén lévő Trinil és az angolországi Piltdown (olvasd: Piltaun) a legnevezetesebb lelőhelyek, amelyek az állítólagos harmadkori ember maradványait megőrizték számunkra.  Különösen az angolországi Piltdown mellett, az 1912. évben, egy kavicsrétegben fölfedezett néhány csontnak van európai szempontból nagy jelentősége, mert ha azok valóban emberi csontok, úgy a legrégibb európai ember nyomát mutatják.  Egy koponya-töredék és egy eléggé épen megtartott bal alsóállkapocs két zápfoggal maradt meg mindössze, de ez a néhány csonttöredék is elég volt ahhoz, hogy megállapítsák belőlük a Piltdown környékén élt állítólagos ember kezdetleges voltát, s a mai ősi jellegű emberfajtákkal és az emberszabású majmokkal való összehasonlítás alapján elképzeljék a kiskoponyájú, nagyállkapcsú, kúszásra termett görbelábú lény alakját.  A koponyacsontokból azt is sikerült kiolvasni, hogy a koponyaürege kisebb volt, mint a mai kezdetleges fokon álló ausztráliai bennszülötteké, következésképpen az agyveleje és így a szellemi képessége is jóval kisebb lehetett.  Az emberi csontok mellett két óriási víziló, több őselefánt és őslajhár csontmaradványait is megtalálták a piltdowni lelőhelyen.  Még a csontmaradványoknál is bizonytalanabb alapot nyújtanak a következtetésre a harmadkori ember állítólagos lábnyomai.  Az ausztráliai Viktória államban, Warnambul város mellett, majd 1918-ban a belgiumi St. Giller-Waes község közelében, harmadkori rétegekben, olyan lenyomatokat találtak, amelyekben ősi emberi lábnyomokat véltek felismerni.  A belgiumi lábnyomok egykori tengerpart homokjából képződött homokkőben vannak és - ha valóban emberi lábnyomok - arra engednek következtetni, hogy a kezdetleges ember a tengerparton sétálgatott, hogy kagylókat keressen éhségének csillapítására.  Más harmadkori lelőhelyeken az emberi értelem nyomaira bukkantak; kezdetleges eszközökre, amelyeket házi célokra vagy fegyverül használt a legősibb ember.  Az értelme és ügyessége akkor még nem volt olyan fejlett, hogy ki tudta volna eszelni és el tudta volna készíteni a szerszámait, eszközeit, de arra elég eszes volt, hogy fel tudja használni saját céljaira a természetben található alkalmas tárgyakat.  A hosszában felhasított üreges csontokból éles szélű szerszámot kapott, amellyel megnyúzhatta a doronggal vagy kővel agyonvert zsákmányát.  Ugyanilyen célra éles szélű állati fogakat is használt.  De - mint az egykori leletek mutatják - a kezdetleges ember legszívesebben a kemény tűzkövet alkalmazta szerszámjául.  Elég volt egy-két ütés, hogy a merev kövön éles szélek, hegyes csúcsok képződjenek, s máris készen volt a nyúzásra, vágásra, sebek ejtésére alkalmas kezdetleges szerszám.  Az első kődarab, amelyet a legősibb ember a kezébe vett, hogy magát megvédje, vagy hogy valami munkát végezzen vele, megindítója volt az emberi művelődésnek.

Talán évezredek múltak el, amíg az ember a keze ügyébe eső kövek használata után kezdett a céljainak inkább megfelelő kövek után kutatni, s újabb évezredek tűntek tova, míg rájött, hogy egy másik, keményebb kővel még alkalmasabbá, jobban kezelhetővé formálhatja egyszerű kőeszközeit.  A Föld számos helyén kerültek elő a harmadkor végén keletkezett kőzetrétegekből olyan tűzkődarabok, amelyeken ütés, repesztés, csiszolás nyoma, tehát emberi kéz alakító munkája látható.  A tudomány hajnalkövek-nek, eolitok-nak nevezi a formált köveket, és azt tartja, hogy ezek az első emberi szerszámok a nyomai az emberi értelem, az emberi kultúra hajnalhasadásának.  A kövek, kőzetek azonban maguktól is repedezhetnek, csiszolódhatnak, hiszen az eső, a hideg és meleg, hegycsuszamlások, a jégárak csiszoló munkája, a vulkánok feszítő ereje és még sok más természeti erő aprózhatja, formálhatja a kemény sziklákat.  Ebből az következnék, hogy az eolitok talán mégsem emberi kézzel eszközökké formált kövek, hanem természetes úton repesztett, csiszolt, formált kövek, s így nem is tekinthetők az emberi kultúra első nyomainak.  Sokáig a tudósok is bizonytalanságban voltak az eolitok emberi kéztől való származását illetően, míg föl nem fedeztek valami olyan nyomot, ami kétségtelenné teszi, hogy a hajnalköveket egykor emberi kéz markolta és használta állatok megölésére a tetemeik megnyúzására, feldarabolására.

A legtöbb eoliton ugyanis kis mennyiségben sötétbarna ásványi bevonatot találtak, amelyről vegyi elemzéssel kiderítették, hogy összetétele megfelel az elmállott vaskénegnek, amelyet pirit néven ismerünk.  A vaskéneg a természetben vegyileg keletkezhet, de csak olyan helyeken, ahol vasvegyületek szerves anyagok jelenlétében bomlanak el.  Ebből az következik, hogy az eolitokon található vaskéneg bevonat is szerves anyagok jelenlétében keletkezett.  Valószínű, hogy az ősember kezéről zsír, vagy a megnyúzott állatokról vér tapadt a szerszámnak használt eolitokra, s amikor azok később a Földbe kerültek, a talaj vastartalmú anyaga a zsiradék, vér vagy egyéb szerves anyag hatására vaskéneggé alakult az eolitok felületén.  Van még egy bizonyíték, amely amellett szól, hogy a pattintott, repesztett hajnalkövek valóban emberi kézzel durván megmunkált szerszámok voltak.  Tazmánia bennlakói és más vadnépek ugyanis még ma is tűzkőből készített kezdetleges szerszámokat használnak.  A köveket úgy hasítják, pattintatják, mint ahogyan a harmadkori ősember tehette, s e pattintott, hasított kövek alakja is olyan, mint a harmadkori hajnalköveké.  A néma, hideg kődarabok, az emberi műveltség hajnalának kövei, amelyekből szerte a világon sok száz darabot hoztak napvilágra a kutató tudósok, talán többet mondanak, mint az a néhány csontdarab, amely a kezdetleges emberből megmaradt az utódoknak, több százezer esztendő küzdelmei és haladása közepette.

Az első ember, amely a hajnalköveket hasogatta, már alkotó szellem volt; az eolitok munkára alkalmas formái már a gondolat és a kézügyesség együttes eredményei.  A harmadkor azonban nemcsak az emberi gondolat fellángolásának és az alkotó kéz munkájának volt a tanúja, hanem a gondolatoknak életet adó emberi beszéd kifejlődésének is.  Már a legősibb embernél, meg kellett, hogy legyen az agyvelőnek az a rész, amelyben a tagolt, értelmes beszéd központja székel.  Ezt abból lehet következtetni, hogy a ma élő legmagasabb rendű állatoknál, az emberszabású majmoknál is megvan a beszédközpont, holott ezek szervezetük és főként agyvelejük fejlettsége tekintetében a legősibb ember mögött maradnak.  Gondolkodni, beszélni, munkát végezni, kezdetleges szerszámokat készíteni tudott tehát a legősibb ember, amely a harmadkor tropikus melegében, a növények és állatok tarka sokasága közepette valósággal paradicsomi életet élt.  Valamit azonban még nem ismert: a tüzet, amely később utódai haladásának és hatalmának az alapja lett.  Látta a vulkánok krátereiből fellobbanó vörös lángokat, megborzadt a vakító fényű villámtól, amely felgyújtotta az erdőt, érezte a tűzben rejlő hatalmas erőt, de maga még nem tudta előállítani a holt anyagból.  Ha a piltdowni, jávai és még néhány más harmadkori csontlelet nem is mondható teljes biztonsággal emberi maradványnak, azért azt sem lehet határozottan állítani, hogy a harmadkorban még nem élt volna ember a Földön.

A hajnalkövek, amelyeket a harmadkor végéről származó kőzetrétegek őrizték meg, már olyan határozottan mutatják a gondolkozó lény ügyes kezének a nyomát, hogy fel kell tennünk, miszerint azokat már ember készítette.  A legrégibb csontmaradványok, amelyekről már határozottan állíthatjuk, hogy embertől származnak, a negyedkor hajnalhasadása idejéről származnak.  1907-ben a híres német egyetemi város, Heidelberg közelében, Mauer község homokbányájában fogakkal megrakott állkapcsot emelt ki a homokrétegből az egyik munkás csákánya.  A tudósok a véletlenül felszínre bukkant érdekes leletben emberi alsó állkapocsra ismertek, amely épségben maradt meg a negyedkor elejéről származó homokrétegek alkotta ősi sírban.  A fölfedezés természetesen óriási szenzációt jelentett a tudósok világában, mert hiszen az álkapocs mintegy félmillió évvel ezelőtt élt ember reánk maradt nyoma volt, s üzenetet hozott a régen letűnt világból, amelyben az emberiség őse élte küzdelmes életét.  A tudósok heidelbergi embernek nevezték el a negyedkor idején először felbukkant ősembert, amelynek testi alakjáról és életmódjáról még alig árult el valamit a Heidelberg mellett talált állkapocs.  Később több más helyen is fölfedezték a legrégibb ősember maradványait.  E leletek közül legnevezetesebb, amelyre 1921-ben a közép-afrikai Észak-Rodézia állam területén egy barlangban bukkantak.

Itt már egy emberi koponyát is találtak, de alsó állkapocs nélkül, azután láb- és karcsontokat, csigolyákat, lapockacsontot, medencecsontokat, szóval az emberi testnek több olyan csontdarabját, amelyekből már el lehetett képzelni, hogy milyen lehetett a félmillió esztendővel ezelőtt élt ősember.  Az emberi lény, amelyet a heidelbergi, rodéziai és egyéb csontleletek alapján a tudósok képzeletben kiformáltak, bizony nem valami előnyös külsőben mutatta be az emberiség ősét.  Hosszú, keskeny fejének alacsony homloka hátrafelé dűlt és a szemüregek fölött erősen kiduzzadt.  Az állkapcsai előreugrottak és erős fogakkal voltak megrakva.  Kiálló arccsontjai, széles, lapos, tágnyílású orra, mélyen ülő kis szemei nem adtak kellemes külsőt az arcának.  A termete közepes lehetett, a karjai hosszúak, lábai kurták; izmos testét szőr fedte, védelmül a hideg ellen.  A rodéziai barlangban az ősember csontjainak közvetlen közelében egy hatalmas oroszlán szétzúzott koponyája és egy nagy, kerek kődarab hevert.  Ki tudja?  Talán a barlangban meghúzódott ember élet-halálharca folyt le itt a vérengző bestiával, amelyet a fegyverül választott kődarabbal agyonsújtott ugyan, de maga is áldozata lett a hatalmas küzdelemnek.

Hogy mennyi veszély fenyegette az ősembert és milyen heves küzdelemmel kellett az életét védenie, hogy erejét, ügyességét és ébredő értelmét milyen nagy mértékben kellett igénybe vennie, mutatják a rodéziai barlangban talált állati csontok.  A barlangi oroszlánon kívül vérengző leopárdok, hatalmas elefántok, vaddisznók, otromba orrszarvúak és vízilovak, karcsú antilopok csontjait őrizte meg a közép-afrikai barlang.  Ezeknek és még néhány veszedelmes ragadozónak - közöttük a hatalmas kardfogú tigrisnek - a társaságában élt az emberiség őse; ezek ellen védte természetes fegyvereivel magát és családját, ezeket ejtette zsákmányul, hogy élelemmel és ruházattal lássa el kezdetleges háztartását.  Tanyájáról, amelyet sziklaüregben, barlangokban ütött föl, még hiányzott a házi tűzhely melege, környékén még nem terjengett a nyárson sülő hús ínycsiklandozó illata.  Nyers növényekből, gyümölcsökből, gyökerekből, nyers húsból és csontvelőből állt a harmadkori ember menüje, éles kődarab, erős fahusáng volt a fegyvere, állati bőr a ruházata.  Egyszerű, kezdetleges volt ez a háztartás s kezdetleges a harmadkori ősember egész élete.  De mégis emberi volt, mert nemcsak a nyers erő és a természetes ösztön irányította, hanem már az értelem, amely ott székelt a primitív ember hosszú koponyájában, a hátradűlő homlok alatt és tüze elővillant a mélyen ülő szemekből.

A jégkorszaki ember küzdelme a természettel.

A paradicsomi élet után, amelyet ősünknek a negyedkor elején verőfényes trópusi éghajlata biztosított, keserves küzdelmes napok köszöntöttek az élet útján elindult emberre.  Mialatt a Föld mai képe teljesen kialakult, mialatt a kardfogú tigris veszedelmes nemzetsége eltűnt a Föld színéről és Ausztrália területén az óriás struccok és óriás erszényes-állatok, Dél-Amerikában pedig az ugyancsak gigászi nagyságúra növekedett őslajhárok és öves állatok élték világukat, mialatt Közép-Európa nyílt erdőségei és füves mezőségei lassan hideg, száraz steppe-területekké alakultak, azalatt az élet és vele a gyermekkorát élő emberiség az északi földgömbön már a vészesen közeledő jégkorszak tanújává alakult.  Hidegebbek lettek az éjszakák és a nappalok is.  Itt is, ott is megindult egy-egy vándorcsapat a melegebb tájak felé.  A gyérszőrzetű ős-elefántok, a hatalmas ősorrszarvú, az óriás-szarvasok, esetlen medvék, vérszomjas oroszlánok, párducok, hiénák és a karcsú antilopok igyekeztek dél felé menekülni a száraz hideg fagyos lehelete elől.  A paradicsomból való menekülés megfutamodás volt a jég elől, amely a Skandináv-félsziget felől, hatalmas jégárak alakjában, dél felé tolakodott és az örök hó rideg világává változtatta Európa egész északi felét, betolakodott Közép-Európa területére és hazánk északi felén is tért hódított.  Ugyanekkor az északi sark felől az észak-amerikai kontinens ellen is rohamot indított a jég és hó, s az Öt-tó vidékén is túl nyomult előre a déli tájak felé.  Nagykiterjedésű jég- és hómezők borították el az észak-európai országok területét.

Fehér halotti lepel terült szét Finnország, északnyugati és középső Oroszország, Lengyelország, Észak-Németország és Anglia ma lüktető életet mutató tájain.  A jégvilág északról áramló, fagyos lehelete az Alpok, a Pireneusok és részben a mi Kárpátaink hegyláncai közé is betolakodott, Észak-Amerikában pedig a Sziklás-hegység ellen indított rohamot.  Mindenütt vastag hótakaróval vonta be a csúcsokat, amelyekről hatalmas jégárak indultak vándorútra a völgyek felé.  Svájc vadregényes tájain ezer méter vastag jégpáncél borította és az alpesi jégvilág középpontjában, Tirolban is fehér hómezők és csillogó jégárak hirdették Észak diadalát.  Majd az eljegesedett magas hegységekből megindult a jég vándorlása észak, s dél felé.  Az alpesi jégárak átnyomultak a Svájci-Jura-hegységen és a német Fehérerdőn és a Sváb-Jura területig terjesztették ki hatalmukat.  Óriási jégfolyók tolakodtak előre a Rajna, Rhon, Saon-folyók mai völgyében és a jégárak a mi Magas-Tátránk területéről is messze dél felé nyújtották le hideg kezüket.  Általában Európa valamennyi magas hegységében sokkal mélyebbre nyúlt le a völgyekbe az örök hó határa, mint jelenleg, s azokra a vidékekre, ahová már nem tudott elérni a jég és hó hatalma, valóságos özönvizet bocsátottak az ólomszínű felhők.

Az északi tájak felől délre és a hegyekről lefelé igyekvő hatalmas jégárak kegyetlenül koptatták, morzsolták a hegyek szikláit és óriási mennyiségű kőtörmeléket szállítottak le a völgyekbe, síkságokra, hogy ott kegyesen visszaadják az anyaföldnek.  Az észak-németországi síkság termőföldjét nagyrészt a jégárak hordták össze, mintha életet pusztító munkájukért kárpótlásul új életterületet akartak volna teremteni.  A jégkorszak hatalmas jégárainak a nyomát magas hegységeink bájos tengerszemei, a jég hátán messziről idegen tájakra cipelt vándorkövek, a lesimított sziklahátakon végigfutó mély karcolások és egyéb különös jelek még ma is őrzik.  De megőrizte a jégkorszak hosszú telének emlékét az élők világa is.  Vannak rovarok, amelyek még télen is, amikor téli álmát alussza a rovarság többi tagja, vígan élik világukat a fagyos hidegben.  Ezek valamikor a jégkorszakban szerezték meg a képességet az okos alkalmazkodásra és átalakulásuk menete - a többi rovarral ellentétben - olyan, hogy nem tavasszal vagy nyáron vetik le bábruhájukat, hanem télen fejezik be átalakulásukat, s a bábálomból felébredt rovarok a rovarevő emlősök és madaraktól mentes világban vígan, gond és veszedelem nélkül élik le rövid életüket.  A téli élethez alkalmazkodott apró rovarok sok-sok nemzedéken keresztül azon a lakóhelyen maradtak, ahol a jégkorszakban éltek.

Nem úgy, mint a jégárak alján elterülő tundrákon tanyázó rénszarvas és mosuszökör, amelyeknek csordái a jégkorszak végén lassan észak felé hátráló jégárakat követték, Közép-Európa vidékéről messze északra vándoroltak és ma is ott élnek.  A jégkorszak más emléket is hagyott az utódokra.  A sárga föld, a lösz, amely a mi dunamenti alföldi tájainkat borítja, s amely Kínában több száz méter vastag tömegekben lep el beláthatatlan területeket, a jégkorszakban halmozódott föl.  Az északi tájakon terpeszkedő hatalmas jégmezőkön hideg szélviharok száguldottak végig, felkapták a merev jégpáncél felületén és repedéseiben összegyülemlett port, homokot s ragadták magukkal dél felé.  Ahol elült az északi szél ereje, a por lassan leszállt a levegőből és homokkal, márgával keveredve leülepedett a hullámos felületű alföldi tájak mélyedéseiben.  A lösztömegek más része úgy keletkezett, hogy a jégkorszakot időnként megszakító melegebb időszakok alatt a jégárak elolvadtak, és a törmelék, amely a medrüket borította, kiszáradt, finom porrá változott, amelyet felkaphatott, messze elhordhatott, és a déli tájakon lerakhatott az északi szél.  A lösz is, akárcsak a jégárak által az észak-németországi síkságra hordott törmelék, a borzalmas jégkorszak kiengesztelő adománya a jelenkornak.  Hiszen a jégmezők porából alakult sárgaföldön ma gabonatáblák, szőlőkertek terülnek el, hirdetve az élet hatalmát, amely az északról előrenyomult jégvilág ostromát is diadalmasan visszaverte.

A néhány százezer esztendeig tartó és időnként enyhébb éghajlatú periódusokkal megszakított jégkorszakban a fejlődő ember keservesen, nagy küzdelmek között tengette az életét.  A mostoha természet és a vérengző ragadozók ellen sziklaüregekben, barlangokban keresett menedéket: barlanglakó lett.  Az erdőkkel borított hegyekben a növényzet sűrű palástjával elrejtett sötét barlangokban, családi körben folyt le életének nyugalmasabb, emberibb része, míg kint a szabadban, a fenyegető veszedelmek, közepette, mindig támadó- vagy védőharcra készen, megfeszített idegekkel, figyelő szemmel járta a vadont.  A negyedkor legelején élt heidelbergi embert a jégkorszak első felében felváltotta az igazi ősember.  Ez már teljes joggal tarthatott igényt az ember névre, amellyel a tudósok megtisztelték.  (A tudomány Homo primigenius, magyarul ősi ember néven ismeri a jégkorszak első felében élt embert.)  A sok veszedelem, amely a jégkorszakban a természet és a szűk életterületre összezsúfolódott állatvilág részéről fenyegette, megélesítette az elméjét és az érzékeit, fejlesztette a fölfedező- és föltaláló képességét.  A küzdelmes életet élő és éppen ezért testi és szellemi tekintetben nagyot fejlődött jégkorszaki barlanglakó emberről az Európa szerte talált nyomok határozott képet rajzolnak.

Egész Közép-Európában, a Német-birodalom, Franciaország, Belgium, Morvaország, Horvátország és hazánk területén, számos gondosan átkutatott barlangban olyan sok csontmaradványt és ember alkotta eszközt találtak, hogy azokból teljes határozottsággal meg lehet állapítani, hogy milyen volt és hogyan élt a jégkorszaki barlanglakó ősember.  A jégkorszakban Európa területén élt ősemberek ahhoz az emberfajtához tartoztak, amelyet Neander-völgyi embernek neveznek.  Ez a németországi Eiffel-hegységben, Düsseldorf és Elberfeld városok között húzódó Neander-völgy után kapta a nevét.  1856-ban, a Neander-völgy egyik kőfejtőjében beomlott barlangra, s a barlang fenekét kitöltő agyagrétegekben emberi koponyacsontokra bukkantak.  Az emberi csontok mellet kőeszközöket és állati csontokat nem találtak, ezért a tudósok egy része nem tartotta a csontokat jégkorszaki ősember maradványainak, hanem azt vitatta, hogy történelmi időkből származnak, talán a napóleoni háborúkban részt vett egyik kozáknak csontjai.  Tíz év múlva, az először fölfedezett barlangtól mintegy 150 lépésnyire, még egy barlangot találtak, amelynek fenekén, az első barlangban felásott agyaghoz teljesen hasonló agyagrétegekben, jégkorszaki állatok - barlangi medve, barlangi hiéna, gyapjas orrszarvú csontjaira - bukkantak.  Az újabb fölfedezés azoknak látszott igazat adni, akik kezdettől fogva jégkorszaki ősember maradványainak tartották a Neander-völgyi csontleletet.

A kételkedőket azonban csak később lehetett teljesen meggyőzni, amikor Európa más vidékein is előkerültek a felkutatott barlangokból a neandervölgyi csontokhoz hasonló emberi csontok, mégpedig olyan földrétegekből, amelyekben jégkorszaki állati csontok és emberi kéztől származó kőeszközök is el voltak temetve.  Különösen a belgiumi Spy község mellett fölfedezett két emberi csontváz, továbbá a horvátországi Krapinica-patak völgyének egyik barlangjából kiásott mintegy 500 darab emberi csont döntötte el véglegesen a vitát.  Most már kétségtelenné vált, hogy a jégkorszakban Európa szerte el volt terjedve ez a barlanglakó emberfajta, amelyet csontjainak első lelőhelye után Neander-völgyi embernek neveznek a tudósok.  A sok csontleletből, amely Európa különböző barlangjaiból napfényre került, a Neander-völgyi ember alakját így rajzolják meg a tudósok: Közepesnél valamivel alacsonyabb (körülbelül 160 centiméter magas), zömök, nagyon izmos testű volt a Neander-völgyi ősember.  A vállak közé húzott, rövid nyakán hosszúkás, nagy fejet viselt, amelyet folytonosan lógatott, mert a fej egyenes tartását biztosító csontrész a füle mögött gyöngén volt kifejlődve.  Alacsony homlokán a szemöldökívek erősen kidomborodtak és bozontos szemöldökök borították, beárnyékolva a szemüregekben mélyen ülő, nagy szemeket.  Erős fogakkal ellátott állkapcsai előreugrottak, az álla viszont rövid volt s így - bizony - az arca még nem mutatott nemes emberi vonásokat, annál kevésbé, mert nyomott, széles, tágnyílású orra is elcsúfította.  Széles vállaiból aránylag rövid, izmos karok indultak ki, ügyes, munkára alkalmas kezekkel.

Domború mellkasa és kissé pocakos hasa látszólag esetlenné tették csípőben keskeny, megnyúlt törzsét, amely rövid, erős, térdben kissé meghajlott lábakon és széles, mozgékonyujjú talpakon nyugodott.  Arca, tenyere, lábfeje csupasz volt, de teste többi részét még meglehetősen sűrű szőrözet borította.  Ilyen volt a Neander-völgyi ember, a korai jég-korszak barlanglakó vadásza.  Külsejében talán igénytelennek a mai emberrel összehasonlítva, esetlennek, ügyetlennek tűnik fel, holott már hatalmas, félve-félt ura volt a természetnek.  Már a kezében volt a legerősebb emberi fegyver: a tűz.  Ennek nyomait ott találjuk a barlangokban felfedezett ősi tűzhelyeken, amelyek körül megégett csontok, elszenesedett fadarabok, a tűz segítségével szétpattintott állati csontok hirdetik, hogy a jégkorszak embere már felfedezte a tűz előállításának a módját.  Hol, miképpen és mikor tanulta meg az ősember a tűz használatát, hogy kinek az elméjében született meg a tűzgerjesztés nagyszerű gondolata, azt nem tudjuk.  Lehet, hogy a szerszámok készítése közben, a tűzkő és a pirit ásvány egymáshoz való ütődésekor kipattanó szikra lobbantotta föl az első lángot, amelynek erejét az ember felismerte és szolgálatába állította; de lehet, hogy nem véletlenül, hanem hosszú kísérletezés után jött reá a barlanglakó a tűzgerjesztés módjára és - akárcsak ma egyes vadnépek - két száraz fa összedörzsölésével fejlesztette ki a fát lángra lobbantó meleget.

Ha nem is tudjuk, hogy hol parázslott az első emberi tűzhely, hogy hol csaptak föl diadalmasan az első tűz lángjai, annyi bizonyos, hogy a tűz megbecsülhetetlen értékét az emberi értelem hamar felismerte és a tűz felfedezésével kijelölte a művelődésnek, a mai hatalmas kultúráig való emelkedésének az útját.  A Neander-völgyi emberről azt tartják a tudósok, hogy a bölcsője Afrikában ringott s innen származott át Európába, még abban az időben, amikor Afrika összefüggött a dél-európai félszigetekkel.  Európában azután megtelepedett, s mivel erős szívós fajta volt, elterjedt mindenfelé és őslakója lett az európai kontinensnek.  De bármennyire kiterjesztette a hatalmát, mégsem maradhatott egyeduralkodója a jégkorszaki Európának.  A jégkorszak második felében Keletről új emberáradat nyomult az európai kontinensre, új emberfajta ütött tanyát a dús vadászterületek közelében tátongó barlangokban.  Dél-Franciaországban, Aurignac (olvasd: orinyák) község közelében bukkantak először a Keletről bevándorolt embernek a nyomára, mégpedig már 1852-ben, tehát négy évvel előbb, mint a Neander-völgyi ember csontjaira.  Az aurignaci barlangban csak kőszerszámokat találtak, amelyek - mind később kiderült - tökéletesebbek voltak, mint a Neander-völgyi ember kőszerszámai.

A kőszerszámok mellett csontból készült eszközöket, tűket, dárdahegyeket és ékszereket is találtak az aurignaci barlangban, jeléül annak, hogy az aurignaci ember, - ahogyan ezt az emberfajtát az első lelőhely után elnevezték, - a kő mellett az állati csontot is használta szerszámainak, fegyvereinek és csecsebecséinek készítésére.  Már az aurignaci leletből is meg lehetett állapítani, hogy a Keletről Európába származott aurignaci-emberfajta értelmesebb, ügyesebb, kultúrában előrehaladottabb volt, mint a Neander-völgyi ember.  Még inkább bizonyították ezt a későbbi leletek, amelyek az aurignaci ember csontmaradványait is napfényre hozták, a dél-franciaországi Vézére (olvasd: Vézer)-völgy ősemberi csontmaradványokban rendkívül gazdag barlangjaiból.  A csontmaradványokból meg lehetett állapítani, hogy az aurignaci barlanglakó ugyanolyan hosszúfejű emberfajta volt, mint a Neander-völgyi, de a homloka magasabb volt, amiből az következik, hogy az értelme, találékonysága nagyobb lehetett, mint az őslakóé.  A termete nyúlánkabb volt, mint a Neander-völgyi emberé, amiből viszont az következik, hogy testi erő dolgában nem vetekedhetett vele, ha szellemi képességekben felül is múlta.  A Keletről jött aurignaci ember végigvándorolt Közép-Európán, míg Dél-Franciaországba, a Vézére-völgyébe került.  Hosszú vándorútja alatt összeütközésbe került Európa őslakóival, a Neander-völgyi emberekkel, akik körömszakadtáig védték barlangtanyáikat és vadászterületeiket a betolakodott idegen ellen.

Mint minden háborúban, ebben az első harcban is a szellemi fölény győzedelmeskedett a nyers erő fölött, s a tökéletesebb fegyverekkel ellátott, ravaszabb és ügyesebb aurignaci ember maradt az úr Európában.  Az aurignaci embert, amely a Neander-völgyi embert Európa területén fölváltotta, már nem lehet az ősi emberfajhoz, a Homo primigenius-hoz számítani.  Ő már magasabb rendű ember volt, első képviselője Európában annak az emberfajnak, amelyhez a mai emberiség tartozik, s amelyet Homo sapiens (magyarul bölcsember-t jelent) néven ismer a tudomány.  A Neander-völgyi ember lassan kipusztult, fajtája, amely talán néhány százezer esztendőn keresztül uralkodott az európai területen, eltűnt az emberiség történetéből, de a vére továbbszármazott.  A diadalmas hódítók elrabolták a Neander-völgyi asszonyokat és a velük való házasságukból új emberfajta származott, amely egyesítette magában a Neander-völgyi és az aurignaci emberfajta jó tulajdonságait.  Talán ebből az egészséges fajkeveredéséből alakult ki a jégkorszak végén a szellemileg és testileg jóval nemesebb cro-magnoni (olvasd: kromanyoni) emberfajta, amelyet rénszarvas vadász-nak is neveznek.  A jégkorszak alkonyán élt rénszarvas vadásszal is az őskori leleteiről olyannyira híres dél-franciaországi Vézére-völgy ismertette meg a mai emberiséget.  Ebben a völgyben, 1872-ben, jól megtermett, erős férfi csontvázát ásták ki egy leomlott sziklatömb alól.

A baloldalára dűlve feküdt a csontváz, balkeze a feje alatt, jobb keze a tarkóján nyugodott.  Hosszúra nyúlt koponyájának magas, domború homloka arra vallott, hogy értelmes ember lehetett, arccsontjai pedig a mai emberéhez hasonló finomabb, nemesebb arca utaltak.  Ez a felfedezés annál fontosabb volt, mert négy év előtt, 1868-ban, ugyancsak a Vézére-völgyben, Cro-Magnon község közelében már találtak olyan emberi csontokat, főként koponyákat, amelyek fejlettebb emberfajra utaltak.  Amikor a cro-magnoni leletet az 1872-ben fölfedezett teljes csontvázzal összehasonlították, bizonyossá vált, hogy Cro-Magnonban az aurignaci embernél is magasabb rendű ember maradványait fedezték föl.  Később a Vézére-völgyben és Dél-Franciaország más őskori lelőhelyein még több csontmaradvány került napfényre, úgyhogy teljesen rekonstruálni lehetett a jégkorszak végén élt rénszarvas-vadász alakját.  Magas (átlag 165-180 cm.), erőteljes ember volt a cro-magnoni vadász.  Széles, rövid arcán a szemöldökívek még kidudorodtak ugyan, a szeme is mélyen feküdt, de arcának vadságát enyhítette a magas, domború homlok és az, hogy állkapcsai nem ugrottak annyira előre, mint az aurignaci emberé, az álla viszont hosszabb és előrenyúló volt.  Hosszú lába igen izmos, gyaloglásra alkalmasak lehetett, amire abból lehet következtetni, hogy a lábcsontokon nagyon feltűnőek az izmok tapadására szolgáló érdes felületek.

A csontmaradványok mellett talált különféle szerszámok, átfúrt kagylóhéjak, színes kövek és egyéb tárgyak a cro-magnoni ember életmódjáról is sokat árulnak el.  A jégkorszak végén élt rénszarvasvadász már külsőben és kultúrában egyaránt magasabb fokon álló ember volt.  Arcáról eltűntek a durva, vad vonások és termete, tartása is büszkébb, nemesebb lett.  Csupasszá vált testét állati bőrből készült ízlésesebb ruhával takarta be, csontokból, kagylóhéjakból és színes kövekből készült ékszerekkel cicomázta fel magát, új szerszámokat és fegyvereket eszelt ki, tűt, kalapácsot, kést, fúrót, nyílhegyet, dárdavéget készített csontból és kőből, eszközeit már finomabban, gondosabban dolgozta ki, s egyiket-másikat kezdetleges faragásokkal is díszítette.  Az értelem fejődésével együtt járt a szép iránti érzék, az ízlés fejlődése, a művészi alkotószellem fellobbanása.

A művészi alkotószellem ébredése.

“Az élet rövid, a művészet örök" - mondta egy régi bölcs.  Ezzel azt az igazságot fejezte ki, hogy az emberiség életében a művészi alkotások jelentik az igazi, az örök értéket.

A művészet és a művészi tevékenység, amely tisztán szellemi megnyilvánulás, ledöntötte a hidat, amely az emberiséget az állatvilággal összekötötte.  Amikor megszületett az első kezdetleges művészi alkotás, akkor vált az ember igazán gondolkodó, értelmes lénnyé.  Az ősember szép iránti érzékének, művészi alkotószellemének a fejlődését nyomon követhetjük, mert hiszen az emberi gondolat és kézügyesség közös alkotásait megőrizték számunkra a földrétegek, amelyekben, az ősember csontmaradványain kívül, kőből, csontból készült házieszközeit, szerszámait, vadászfegyvereit is megtalálták a kutató tudósok.  A harmadkori erdei-emberben, amikor életének megvédésére követ, szikladarabot, fadorongot ragadott a kezébe, még nem ébredt föl a művészi ösztön.  Csak azt nézte, hogy a kő, amelyet fegyverül választott, jól feküdjék a kezében, ütésre, hajításra alkalmas legyen, hogy halálosan megsebezhesse vele a támadóját.  Mikor azután felfedezte a tűzkövet és rájött, hogy a kemény, rideg anyagot ütögetéssel formálhatja, helyes gyakorlati érzékkel ezt választotta nyersanyagul, amelyből kézi eszközeit, fegyvereit készítheti.  Művészi hajlam azonban ekkor még nem vezette, hanem csak az a gyakorlati cél, hogy ütögetéssel, repesztéssel éleket, csúcsokat formáljon ki a kövön és azt zsákmányának megölésére, az állati bőr lenyúzására, az állati tetem feldarabolására alkalmassá tegye.  A harmadkori “hajnalkövek"-en, amelyeket az erdei ember használt fegyverül és házieszközül, még nem nyilvánul meg a művészi szellem, csupán a gyakorlati érzék, amelyet a küzdelmes élet korán kifejlesztett az ezer veszedelem között élő emberi lényben.

A művészet szikrájának kipattanása már arra az időre esik, amikor az ősember a jégkorszak hidege és a vadállatok támadásai ellen barlangokban keresett védelmet.  Ott, a családi fészekben, ahol már melegített és világított a házi tűzhely, érlelődött meg a vadászat fáradságait pihenő emberben a gondolat, hogy kőeszközeit, fegyvereit ne csak használhatóbbá, hanem szebbé is formálja.  Kedvét lelte abban, hogy a szerszámai, miközben a barlangi medve fogából lerepesztett kemény csontszilánkkal tökéletesíteni igyekezett azokat, egyre formásabbak, szebbek lettek.  Mint a játszadozó gyermek, aki örül, ha homokból, agyagból valami csinosabb, a szemét gyönyörködtető formát tud gyúrni, úgy örvendezett a barlanglakó ősember, amikor a rideg kő ügyes keze alól olyan alakban került ki, mint ahogyan ő azt munkája közben elképzelte.  Az ősember művészi szellemének felébredése körülbelül arra az időre tehető, amikor a jégkorszakot másodszor szakította meg az enyhébb időszak, amikor Közép-Európa területén a napsugarak ereje elolvasztotta a jégtakarót és az előbb rideg, kietlen tájon nagy mezőségek és erdőségek keltek életre, benépesítve az állatok sokaságával.  Vadlovak, bölények, jávorszarvasok, óriásszarvasok, rénszarvasok csordái legeltek a mezőségeken és erdei tisztásokon, kitéve a sűrűben tanyázó oroszlán, párduc, vadmacska, hiúz és farkas orvtámadásainak.  A lapályok vizenyős erdőségeiben hatalmas őselefántok, orrszarvúak és vízilovak, fenn a sziklák között pedig az óriástermetű, vérengző barlangi medvék tanyáztak.

Ebben a környezetben élt és küszködött a barlanglakó ember.  S miközben véres harcokat vívott veszedelmes ellenfeleivel, miközben egyre azon törte a fejét, miképpen tökéletesítse a fegyvereit, létrehozta barlangja mélyén az első művészi munkát, egy szabályos alakúra formált követ, amelynek egyik végét gömbölyűre alakította, hogy jól foghassa a markába, a másikat pedig kihegyesítette, hogy halálos sebet ejthessen, vagy hogy az állati tetemek lenyúzását, feldarabolását könnyűszerrel végezhesse vele.  Ez a marokba beleillő, ék alakú kődarab, amelyet ökölkő vagy szakóca néven emlegetnek a tudósok, volt az ősember gyakorlati és művészi érzékének első közös megnyilvánulása.  Később tovább haladt a megkezdett úton az emberi szellem.  A tűzkő, amelyen ütögetéssel, repesztéssel, pattintással éleket, csúcsokat formált, lassankint mind szabályosabb, művészibb formában került ki ügyes keze alól.  Mandula magjához hasonló vagy babérlevél alakú kőszerszámok születtek meg a tűzhely vörös fényével bevilágított barlangok mélyén.  A számos barlang közül, amelyekben szerte a világon a jégkorszaki barlanglakó ember nyomára bukkantak a tudósok, két magyarországi barlang különösen nagy hírnévnek örvend.  Az egyik a Borsod-megyei Répáshuta melletti Balla-barlang, a másik pedig Miskolc közelében, Hámor község fölött, a Bükk-hegységben felfedezett Szeleta-barlang.

Mindkét barlang arról nevezetes, hogy az itt végzett ásatások a jégkorszaki ember kőszerszámainak és fegyvereinek nagy tömegét hozták felszínre, amelyekből barlanglakó ősünk életéről, foglalkozásáról, értelmének fejlődéséről világos képet kaphatunk.  A Balla-barlangban, a barlang fenekét kitöltő földrétegben, három ősemberi tűzhelyet fedeztek fel, amelyet sok szenesedett fadarab és megpörkölődött állati csont árult el.  Ugyanitt kalcedon ásványból készített mintegy harminc darab kőeszközt is találtak, amelyek gondos kézzel vannak megmunkálva, jeléül annak, hogy az egykor itt lakott jégkorszaki ember ízlése és kézügyessége már fejlettebb volt.  Abból, hogy a kőeszközök mellett kőtörmeléket, lepattintott szilánkokat nem találtak, arra következtetnek, hogy a Balla-barlangban lakó ősember műhelye, ahol a szerszámokat készítette, a barlangon kívül volt.  A szerszámok mellett a barlangi medve szemfogaiból és metszőfogaiból alakított éles darabokat találtak, amelyek a kőszerszámok kiformálására szolgálhattak, akárcsak a kőfaragó vagy a szobrászművész kezében a véső.  A medvefogak között, amelyek a barlangból előkerültek, soknak a vége le van törve és a fogüreg átfúrva.  Valószínű, hogy ezeket a fogakat a Balla-barlang lakói növényi rostokból készített fonálon egymás sorjába fűzték és a fogsort ékszerként viselték.

A Balla-barlang egyébként arról is nevezetes, hogy benne egy ősgyermeknek, egy ötnegyed éves csecsemőnek a csontjait fedezték föl.  Az emberi alkotószellem fejlődésének nyomonkísérése szempontjából még érdekesebb a másik világhíres magyarországi barlang, a Szeleta-barlang.  Ennek a barlangnak az alját kitöltő föld egymásután következő rétegeiben, amelyek kétségkívül az egymást követő korszakokban halmozódtak föl, különböző kőszerszámokat találtak.  A legfelső, tehát hozzánk legközelebb eső időből származó földrétegben csiszolással finomabban megmunkált szerszámokat találtak, amelyeket a jégkorszakot követő időben használt a hegyek lábánál talán már kunyhókban lakó ősember.  A felső réteg alatt jégkorszakból származó rétegek következnek.  Ezekből, különböző állati csontokon kívül, kalcedon, kvarcit és obszidián ásványokból ütögetéssel, pattintással formált szerszámokat hozott felszínre az ásatás.  A jégkorszaki embertől származó szerszámok között vannak durván megmunkált, szabálytalan alakú kaparókövek, ékek, nyílhegyek és dárdavégek, de vannak közöttük babérlevél alakú eszközök is, amelyek már az emberi kéz gondosabb művészi munkáját áruljál el.  A Szeleta-barlang, - mint a kiásott kőszerszámok mutatják, - ismételten adott lakóhelyet és védelmet az ősembernek.  Itt keresett menedéket a korai jégkorszak durva kőeszközöket készítő embere, majd későbbi jégkorszak ügyes kezű, művészi ízlésű rénvadásza, de - talán valami elemi csapás elől - ide menekült később a völgyben lakó nép is.

A barlanglakó ember művészi hajlama nem talált teljes kielégítést abban, hogy szerszámainak csinosabb formát adott.  Ez még nem volt tiszta művészet, mert hiszen a szerszámok finomabb kidolgozásával nemcsak az volt az ősember célja, hogy lelki gyönyörűséget szerezzen magának, hanem elsősorban az, hogy munkára alkalmasabbá, könnyebben kezelhetővé formálja eszközeit.  Az igazi, minden más céltól független, önmagáért való művészet akkor kezdődött, amikor a barlangjában pihenő ősember unalmában elővett egy éles kődarabot vagy csontot és a tűzhely gyér világításánál alakokat kezdett belekarcolni a sima sziklafalba vagy a keze ügyébe eső fehér csontdarabba.  Valószínű, hogy a jégkorszak második felében élt aurignaci-emberek sorából került ki az első barlangi művész, aki megihletett lélekkel kőbe, csontba véste a képzeletében élő alakokat; de a barlangi művészet igazi mestere az aurignaci-ember utóda, a rénszarvasvadász volt.  Vadászember lévén, a gondolatvilágát elsősorban azok az állatok foglalkoztatták, amelyekkel kint a természetben szembekerült, és amelyek ellen hősies harcot vívott.  Ezeknek az alakját, mozdulatait igyekezett képzeletében visszaidézni, és néhány vonással felvázolni a rajztáblául szolgáló sziklafalra.  Eleinte csak karcolgatott, s hogy minél határozottabb vonásokkal örökíthesse meg a maga elé képzelt állati alakokat, alkalmas vésőszerszámokat eszelt ki és készített kőből, csontból.

Később, amikor művészi érzéke jobban kifejlődött, nem elégedett meg csupán azzal, hogy alakjainak körvonalait belekarcolja a sziklába.  A természetben nemcsak a formákat, hanem a színeket is megfigyelte, azok is izgatták a képzeletét.  A színeket is vissza akarta adni kezdetleges művészi alkotásaiban; festék után kutatott tehát és talált is az ásványvilágban, amely természetes festéket szolgáltatott neki a különböző színű agyagok és egyéb színes ásványok alakjában.  Amikor a művészi láz mind nagyobb falfestmények készítésére ösztönözte, amikor már nem egy-két állatalakot, hanem egész vadászjeleneteket rajzolt és festett a falra, kénytelen volt “műtermének" felszerelését kiegészíteni, elsősorban fényről gondoskodni, amellyel munkája közben a barlang sötét részeit megvilágíthatta.  Eleinte a sziklapárkányon lyukakat vájt, ezeket teletöltötte állati zsírral, s a tűzhelyről vett zsarátnokkal meggyújtotta.  Majd, amikor az “álló lámpások" nem feleltek már meg, kőből hordozható kézimécsest faragott és ebben égette az állati zsírt.  A művészet így vezette az embert egyik nélkülözhetetlen házieszközének, a világítást szolgáltató lámpának a felfedezésére.  A művészi szemlélődés és képzelőerő fejlődésével a barlanglakó művészeket idővel már nem elégítette ki, hogy a természetben megfigyelt állati alakokat a szikla falára, tehát sík felületen rögzítsék.

Az élőlények teljes alakját igyekeztek kicsinyítve lemásolni; követ, csontot vettek tehát a kezükbe és egyszerű eszközeikkel kifaragtak belőle emberi és állati alakot.  Az ősi rajzolóművészet és festőművészet után - vagy talán velük egyidőben - megszületett a kezdetleges szobrászművészet is.  A barlangi művészet első feltűnő nyomaira ugyancsak a dél-franciaországi Vézére-völgy világhíres barlangjai vezettek, amelyek az ősember kultúrájának legnagyszerűbb múzeumai.  Itt, a Vézére-völgyben tárták föl a múlt század hatvanas éveiben a híres Magdaléna-barlangot, amelyben a kőből, csontból, szaruból készült szerszámok, fegyverek nagy tömege került napfényre.  De nem az emberi eszközök sokasága volt a meglepő, - hiszen más barlangokból még ennél is több ősi eszköz került elő, - hanem az eszközök elkészítésének a módja.  Csaknem valamennyi fegyvert, szerszámot bekarcolt rajzok, faragások, domborművek díszítik, jeléül annak, hogy a Magdaléna-barlang lakója művészi érzékkel megáldott ember volt, akinek szeme előtt eszközeinek készítése közben nemcsak a gyakorlati cél lebegett, aki nemcsak jó, hanem egyúttal szép, ízléses tárgyat akart készíteni, s azt is meg akarta jelölni, hogy a díszített eszköz az ő tulajdona.  A mindennapi, szürke életgondokon felülemelkedő emberi lélek nyilatkozott meg a díszített eszközökben, ha még oly kezdetlegesek voltak is a formák, amelyeket a gondolattól vezérelt kéz a holt anyagból életre hívott.

Később a Magdaléna-barlangban talált, faragásokkal vagy karcolatokkal díszített eszközökhöz hasonló különféle tárgyak más dél-franciaországi és egyéb európai barlangokból is előkerültek, bizonyságul annak, hogy a kultúra, amit a Magdaléna-barlang feltárt, általánosan el volt terjedve a jégkorszak végén élt barlanglakó ősemberek, a rénszarvasvadászok körében, akik a művészi szép szeretetét ősüktől, az aurignaci embertől örökölhették.  Az ősember történetének ezt a korát, amelyet a művészi alkotószellem nagyszerű fellobbanása jellemez, magdaléni-korszaknak nevezik a Magdaléna-barlang után, ahol az ősember művészetének első nyomait találták.  A magdaléni-korszak számos művészi emléke között különösen érdekesek az úgynevezett vezérbotok, amelyek rénszarvasagancsból készített, állatokat utánzó karcolatokkal, faragásokkal díszített és több lyukkal ellátott eszközök voltak.  A tudósok egy részének az a felfogása, hogy ezek a törzsfőnöki méltóság jelvényei voltak, mások szerint viszont varázspálcák, amelyeket a varázslók, kuruzslók használtak titokzatos mesterségüknél.  Legvalószínűbb azonban, hogy ezek a különös tárgyak olyanféle kapcsok voltak, aminőket az eszkimók ma is használnak állati bőrből készült ruhájuk, bőrköpenyük összefűzésére.  A magdaléni-kor emlékei közül nevezetesek még a festett kavicsok, amelyek fényt vetnek az ősember lelkivilágára.

Közönséges sima kavicsok ezek, amelyeknek egyik oldalára azonban vörös vasokker-festékkel titokzatos jeleket festett a barlanglakó ember.  A legtöbb kavicson pettyek, párhuzamos sávok, keresztek, egyik-másikon pedig betűhöz hasonló jelek láthatók, amelyek minden bizonnyal valaminek a jelképei voltak, vagy tulajdon-jegyek, akárcsak a fegyverekre, vezérbotokra és egyéb szerszámokra rákarcolt jelek.  A betűs kavicsokból nem szabad arra következtetnünk, hogy az ősember írástudó lett volna; tiszta véletlen, hogy a betű alakú jelek a mai írásjelekhez hasonlítanak, de nem lehetetlen, hogy ezekből a jelképes betűformákból alakult ki jóval később az emberi gondolatok közlésére szolgáló jelírás.  A festett kavicsok a legnagyobb valószínűség szerint szintén a varázslók bűvös eszközei voltak, afféle talizmánok, amelyek az ősember hite szerint megóvnak a bajtól, veszedelemtől.  A festett kavicsok mindenesetre arra vallanak, hogy a jégkorszak végén élt ősemberben már élt a földöntúli erőkben való hit.  A Magdaléna-barlang mellett, amely a barlangi művészet emlékeit tárta föl, különösen egy észak-spanyolországi barlang, az Altamira-barlang emelkedett világhírre.  Az észak-spanyolországi Santander városkában élt egy Marcellino de Santuola nevű előkelő polgár.  Minden iránt érdeklődő, sokat olvasó, művelt ember volt, szerette a természetet és sokat kóborolt a város környékén emelkedő hegyek között.

1868-ban történt, hogy egy vadász fölhívta a figyelmét a hegységben fölfedezett barlangra.  Santuola tudott már akkor a híres dél-franciaországi barlangokról, a Vézére-völgy nagyszerű leleteiről, amelyek az ősember kultúráját tárták a jelenkor emberének bámuló szemei elé.  Elhatározta, hogy ő is kikutatja a vadász által fölfedezett Altamira-barlangot, hátha ott is nyomára bukkan az ősembernek.  Mint alapos ember, nem akart minden ismeret nélkül hozzáfogni a kutatómunkához, tanulmányozni kezdte tehát az ősemberről megjelent tudományos könyveket, majd 1878-ban ellátogatott a párizsi világkiállításra, hogy megtekintse az ott kiállított híres dél-franciaországi leleteket.  Párizsból hazatérve, Santuola magával hozta a történelem előtti idők embere iránt fölébredt nagy érdeklődést és elhatározta, hogy minden szabad idejét az ősember nyomainak kutatására szenteli.  A kutatómunka, amelyet nagy lelkesedéssel és anyagi áldozatokkal megkezdett, sikerrel járt; az Altamira-barlangban végzett ásatás a barlang talajából kőszerszámokat és faragott csonteszközöket hozott napvilágra, s mivel az emberi kéztől származó eszközök mellett sok jégkorszaki állati csont is előkerült, kétségtelen volt, hogy egy jégkorszaki barlanglakó telepét fedezte föl.  A fölfedezés nyomán Santuola most már szenvedélyes kutatója lett az ősembernek.

A vagyonát áldozta fel a célért, hogy minél több ősemberi emléket ásson ki az Altamira-barlangból, s hogy minél több adattal derítsen világosságot barlanglakó ősünk életére, kultúrájára.  Nap-nap után fölkereste a barlangot, nagy örömmel üdvözölt minden legcsekélyebb emberi nyomot, amely az ásók, csákányok nyomán felszínre került.  A legnagyszerűbb altamirai fölfedezés azonban mégsem az ő nevéhez fűződik, hanem egy kis gyermekéhez, akit nem a tudományszomj, nem a kutatás szenvedélye, hanem a gyermeki kíváncsiság és játékos kedv csalogatott a barlangba.  1879-ben történt, hogy Santuola egyik kutató útján magával vitte a kisleányát.  A gyermeket érdekelte a titokzatos barlang, s míg az apja az ásatásnál volt elfoglalva, a kis kíváncsi belopózkodott a barlang gyéren megvilágított belsejébe.  Csodálkozva szemlélte az átszűrődő víztől csillogó boltozatot, s a szeme egyszerre megakadt egy festett állat homályos körvonalain.  Örömmel szaladt az édesatyjához, hogy elmesélje fölfedezését.  Santuola gyermeki képzelődésnek vélte, amit kis leányától hallott, de azért követte a kis fölfedezőt a barlang belsejébe.  Kételkedése itt egyszerre a legnagyobb meglepetéssé változott.  Amit a gyermek látni vélt, valóban állati alakot ábrázoló színes rajz volt, amelyet emberi kéz karcolt a barlang boltozatára.  Santuola egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a művész, akinek kezdetleges alkotása oda van rögzítve a szürke sziklára, ugyanaz a barlanglakó ősember volt, akinek eszközeit már régebben megtalálta a barlang fenekét kitöltő agyagban.

Nagyszerű fölfedezés volt ez: a legősibb festmény, az első festőművész munkája.  Nagy volt Santuola öröme, amely csak növekedett, amikor a barlang boltozatának gondos megtisztítása után egy egész sereg állat képe bontakozott ki vörös, fekete és barna színekkel festve.  Főként bölények, vadlovak, mamutok körvonalai voltak odafestve nagy össze-visszaságban a barlang boltozatára, csupa olyan állaté, amelyek már régen eltűntek Európa területéről, s csak az az ember ismerhette őket, aki a jégkorszakban együtt élt velük.  A legősibb falfestmény fölfedezése után Santuola heteket, hónapokat töltött a homályos barlangban, hogy a lámpák gyér világításánál teljes pontossággal lemásolja a jégkorszaki művész alkotását.  Mikor elkészült munkájával, örömmel indult el kis városából, hogy bemutassa nagyszerű fölfedezését a tudósoknak.  Útja előbb a spanyol fővárosba vezetett, ahol Vilanova egyetemi tanár megértéssel fogadta és gondos vizsgálódás után megállapította, hogy az altamirai falfestmény valóban az ősember művészi alkotása.  A madridi tudós véleménye nagy örömmel töltötte el Santuolát, hiszen éveken át végzett szorgalmas munkájáért és a sok pénzért, amit az ősember nyomainak kutatására áldozott, kárpótlásul a legősibb festmény felfedezésének dicsősége várt reá.

Mert madridi látogatása minden kétségét eloszlatta, hogy valóban a barlanglakó ősember művészi alkotását találta meg az Altamira-barlangban.  Vilanovánál tett látogatása után teljesen megnyugodva, boldogan szedte össze a rajzait, hogy most már a legismertebb szaktekintélyeknek, a francia tudósoknak is bemutassa.  Dehogy is hitte szegény, hogy Párizsban elismerés helyett bizalmatlanság és gúny fogadja.  Pedig így történt.  A francia szakértők nem hittek a lelkes spanyol kutatónak.  Harlé Edvárd, a nagyhírű párizsi tudós, előbb megnézte a Santuola másolatait, majd ellátogatott az Altamira-barlangba, alaposan megvizsgálta a falfestményt és teljes határozottsággal kijelentette, hogy a festmény nem az ősember munkája, hanem a jelenkorban karcolhatta valaki a sziklába, talán egy remete, aki az Altamira-barlangba vonult vissza a világ zaja elől.  Harlé olyan nagy szaktekintély volt ebben az időben, hogy amit ő megállapított, azt csalhatatlan igazságnak tartották a tudósok.  Hiábavaló volt szegény Santuola minden érvelése, hiába tört mellette lándzsát Vilanova is, az altamirai barlangi festményre kimondták a szentenciát, hogy mai korból származó gyermekes rajz, amelynek semmi köze az ősemberhez.  De ez még nem volt elég.

Amikor Santuola tovább harcolt a maga igazságáért és merészen szembeszállt a tudományukban elbizakodott francia szaktekintélyekkel, akadt egy tudós, aki egyenesen azzal vádolta meg Santuolát, hogy túlzott dicsvágyból hamisításra vetemedett, s ő maga véste és festette a jégkorszaki állatokat az altamirai barlang boltozatára, hogy megtévessze a tudósokat.  Ez már sok volt.  Santuola elkeseredve vonult vissza a meggyőzhetetlen, elvakult tudósokkal vívott harcból és az Altamira-barlang lassan a feledés homályába merült.  Csak másfél évtized múlva, amikor Dél-Franciaország híres barlangjaiban is fölfedeztek barlangi festményeket, eszméltek reá a tudósok a nagy igazságtalanságra, ami Santuolával történt, s csak akkor ismerték el valóban ősemberi alkotásnak az altamirai falfestményt.  Az észak-spanyolországi Altamira-barlang és az első festőművészek és szobrászok még néhány barlangi “műterme" így lett a hirdetője az emberi szellem alkotóerejének, amely már néhány százezer esztendővel ezelőtt, az emberiség gyermekkorában megnyilatkozott, olyan kezdetleges fokon, mint mainapság a gyermeknél, akinek a lelkében ébredni kezd a később nagy alkotásokra hívatott művészi hajlam.  A jelenkor nagyszerű képtárainak és szoborcsarnokainak, amelyekben a művészi tehetségek örök értékű műveit őrzik, méltó társai a franciaországi és spanyolországi barlangok, amelyek mélyén az első művészi gondolatok életre keltek.

A túlvilágban való hit és a temetkezés a barlanglakó ősembernél.

Kétségtelen, hogy a művészi gondolatot a természet ébresztette föl az ősemberben.  A természetben látott formák, színek megihlették a lelkét, felkeltették benne a szép iránti szeretet és azt a gyönyörűséget, amelyet mi is érzünk, valahányszor végigjártatjuk a tekintetünket a szabadban elénk táruló tájképeken, ha megcsodáljuk a virágok művészi alakját és színpompáját, vagy ha kedvteléssel szemléljük az elénk kerülő állatok formáit, mozgását.  Az ősemberben a természet szemlélete felébresztette azt a hitet is, hogy kell lennie egy magasabb rendű hatalomnak, amely az erdőt, a mezőséget, az állatokat, a hegyeket, a barlangot megteremtette.  Annál is inkább gondolnia kellett erre a titokzatos hatalomra, mert hiszen a természeti erők - a borzalmas zivatarok, a vakító fényű villámok, a romboló áradat, a pusztító sziklaomlások, a tűzhányók kitörései - gyakran megremegtették a szívét és éreztették vele, hogy bármennyire erősnek, hatalmasnak képzeli is magát a többi élőlénnyel szemben, vannak nálánál is hatalmasabb erők, amelyekkel megküzdeni nem tud.  A természet így készítette elő az ősemberben a földöntúli hatalomban való hitet, a vallásos érzést, amely együtt nőtt, együtt erősödött az emberi nem értelmével.  Hogy az ősemberben valóban meglehetett már a nyoma a felsőbb hatalomban való hitnek, azt mutatják a többi között a már említett festett kavicsok és egyéb talizmánok, amelyeket kétségtelenül a földöntúli hatalmaktól való babonás félelemből készített és hordott magával az ősember.

De tulajdonképpen a barlangi művészetnek, a természetben megfigyelt állatok ábrázolásának is a kezdetleges fokon levő vallásos érzés volt az alapja, mert hiszen a barlangi művész, miközben kezdetleges rajzait a sziklába véste, bizonyára arra gondolt, hogy ezekkel a rajzokkal kiengesztelheti a földöntúli hatalmakat és megnyeri tetszésüket.  Az is bizonyos, hogy az ősembert, amikor az értelme már a művészi alkotóképesség magaslatára emelkedett, foglalkoztatta a halál gondolata is.  Megfigyelte, hogy a halál után a test megsemmisül, elenyészik; ugyanakkor azonban a felsőbbrendűségének tudatában elgondolkozott, hogy a halál után mi történik azzal a megfoghatatlan valamivel, ami az embert az állatoktól megkülönbözteti.  Az emberi alkotószellem, a lélek fogalmának homályos sejtése vezette őt arra a hitre, hogy az ember a halállal nem semmisül meg teljesen, a halottnak az élőkkel való kapcsolata nem szűnik meg véglegesen, és azok, akik örökre elnémultak, vissza-visszajárnak az ismeretlen világból, hogy szerencsét vagy bajt hozzanak az életben maradottakra.  A túlvilágban és a lélek vándorlásában való hitnek a kezdete volt ez, s e hit erősödésével együtt járt, hogy halottaikat eltemették és ellátták mindennel, amire - hitük szerint - a halál után, hosszú vándorútján szüksége lehet.  A halott-tisztelet és ezzel a temetkezés szokása a jégkorszak második felében kezdődhetett.

A jégkorszak első felében élt Neander-völgyi ősember még nem becsülte meg a halottakat és nem gondoskodott az eltemetésükről, hiszen - mint egyes leletek bizonyítják - a Neander-völgyi ember attól sem riadt vissza, hogy embertársait megegye, akárcsak a ma élő emberevő vad népek.  A horvátországi Krapinica patak völgyében felkutatott barlangban bukkantak először olyan nyomokra, amelyek amellett szólnak, hogy a Neander-völgyi fajtához tartozó barlanglakó ősember valóban emberevő kannibál volt.  A nevezetes barlangba ugyanis a barlangi medve, az őstulok, a háromujjú ló, a gyapjas orrszarvú, ősbölény vaddisznó és farkas összetördelt, részben megpörkölt csontjai között ugyanígy összetördelt és megégetett emberi csontokat is találtak.  Kétségtelen, hogy a csontok - az állati csontok éppen úgy, mint az emberiek - ételmaradékok, az egykori barlanglakók lakomájának hulladékai.  Nagyon valószínű, hogy a Neander-völgyi kannibál, a ma élő emberevőhöz hasonlóan, nem a saját rokonait ette meg, hanem a szomszédokkal vívott harcban ejtett foglyokat öltek meg, hogy a húsukat, csontvelejüket, agyvelejüket elfogyassza.  Annyi bizonyos, hogy az emberevés szokása mellett a halott-tisztelet aligha volt még kifejlődve a Neander-völgyi embernél és saját halottait valószínűleg temetetlenül hagyta, prédául az erdő vadjainak.

A jégkorszak második felében, amikor a Neander-völgyi embert magasabb rendű emberfajták váltották föl, a művészi érzéssel és a túlvilágban való hittel együtt a halott-tisztelet is kifejlődött, s ekkor már szertartásosan el is temették a halottakat.  Az első olyan csontlelet, amelyben eltemetett ember maradványait lehetett felismerni, ugyancsak a világhíres dél-franciaországi Vézére-völgyből került ki.  Hauser Ottó svájci régiségkereskedő, aki egyúttal az ősemberi nyomok buzgó kutatója is volt, 1902-ben a Vézére-völgyben, a Le Moustier-fennsíkon, egy kiugró sziklaeresz alatt, mintegy fél méter vastag földrétegtől elfödve, egy fiatal ember csontvázára bukkant, amelynek a helyzete elárulta, hogy gondosan tették a holttestet a védett helyre.  A csontváz oldalra fordítva feküdt, mintha aludna.  A jobbkarja a könyökbe meg volt hajlítva és felhúzva, úgyhogy a feje a könyökén feküdt, a keze pedig a tarkóján nyugodott.  Balkeze ki volt nyújtva a teste mellett, míg a két lába az alvó ember módjára föl volt húzva.  A feje és könyöke alá néhány lapos kődarab volt helyezve.  Közvetlenül a csontváz mellett különböző kőszerszámok hevertek, kissé távolabb pedig összetördelt és megpörkölt állati csontok.  A tudósok, akiknek a svájci régiségkereskedő az érdekes leletet megmutatta, hamarosan tisztában voltak azzal, hogy itt egy eltemetett halottról van szó, akit összezsugorított helyzetben és szertartásosan temettek el a sziklaeresz alá.

Valószínűleg ünnepies menetben hozták ide kedves halottjukat, azután gondosan lefektették a nyitott sziklasírba, a lábait fölhúzták, és szíjakkal megkötözték, hogy ilyen helyzetben maradjon, a fejét, kezét óvatosan ráfektették a kővánkosokra.  Majd köréje rakták a kőeszközöket, amelyeket életében használt, s különösen arra ügyeltek, hogy egy szebben kidolgozott kőszakóca, amely, úgy látszik, legkedvesebb fegyvere volt, keze ügyében legyen, ezért a kinyújtott balkeze közelében helyezték el.  A temetési szertartás után halotti torra gyűltek össze és elfogyasztották a temetés előtt elejtett őstulkot, melynek csontjait a lakoma után ott hagyták a sziklasír mellett.  Ilyen lehetett a moustieri ember temetése, s valószínűleg így folyhatott le abban az időben minden végtisztesség.  A felfedezett számos kősírból előkerült csontvázak mind arra vallanak, hogy a jégkorszaki ősember bizonyos szertartások közepette temette el a halottait, nehezen hozzáférhető sziklapárkányok alatt vagy külön temetkező barlangokban, esetleg nagy kövekből összetákolt sírkamrákban.  A halottakat mindig zsugorított helyzetben tették a sírba olyanformán, mint ahogyan egyes vad népeknél, így a többi között az amerikai indiánok néhány törzsénél, még ma is szokásban van.  Ugyancsak általános szokás volt az ősembernél, hogy fegyvereket, szerszámokat, ételt helyezett halottja mellé.

Ez arra vall, hogy hitt a túlvilági életben és arra gondolt, hogy a halott, ha mindennel el van látva, nem tér vissza az élők közé, hogy nyugalmukat megzavarja.

Az ősember vadászata és vadászzsákmánya.

Ha a jégkorszak emberéről más, mint a barlangi festmény és faragvány, nem is maradt volna reánk, akkor is meg lehetett volna állapítani, hogy barlanglakó ősünk vadászatból élt.  A barlangi művészet emlékei elárulják nekünk, hogy a barlangi ember minden gondolatát, sőt művészi eszmevilágát is lekötötte a foglalkozás, amelyet űzött, hogy táplálékát és ruházatát megszerezhesse.  Az értelem nagyfokú fejlődését jelentette, hogy a legősibb ember, aki még a természet által nyújtott nyers táplálékot - gyümölcsöket, magvakat, gyökeret - gyűjtögetve tengette életét, vadászemberré alakult.  Hiszen a vadászathoz éles érzékek, jó megfigyelőképesség, gyors elhatározás, találékonyság, bátorság szükséges, szóval olyan erények, amelyek az embert már jóval az állatok fölé emelik.  A jégkorszaki emberben megvoltak és a küzdelemben egyre erősödtek ezek az erények, egyre inkább fejlődött a vadászatban való ügyessége, tökéletesedtek a fegyverei, s így mind hatalmasabb, félelmesebb ura lett a vadonnak, ahol zsákmányra leselkedve kóborolt.  Eleinte csak a markában szorongatott éles kődarab volt a fegyvere.  Később hegyes kődarabot kötözött növényi rostokkal egy rugalmas, erős bot végére és kész volt a dárdája.

Majd hajlékony faágból íjat, vessző végére kötözött, hegyes kődarabból pedig nyílvesszőt készített, hogy távolról ejthessen sebet a közelharcban veszedelmes állatóriásokon.  Megszületett az első lőfegyver, a nyíl-puska.  A fegyver azonban aligha lett volna biztos segítőtársa a vadászó ősembernek, ha a fegyverhasználattal egyidőben el nem sajátítja a vadász-ravaszságot, amit valószínűleg a prédára leselkedő ragadozó állatoktól tanult el.  A legelő állatcsordáknak lőtávolságig való megközelítésénél ugyancsak igénybe kellett vennie az ősvadásznak az érzékeit, a figyelmét, a találékonyságát és ki kellett használnia minden előnyt, amelyet a természet nyújtott neki.  A vadászat - mint legősibb foglalkozás - mai napig megőrizte azokat a fogásokat és szokásokat, amelyeket már az ősember alkalmazott.  A vadnak széllel szemben való óvatos megközelítése, a leshelynek előrelátó megválasztása és olyan módon való eltakarása, hogy a környezettől ne üssön el, állati hangok utánzása és még egy sereg vadász-cselfogás bizonyára ismeretes volt az ősvadászoknál is.  Az is bizonyos, hogy a nagyobb állatok megejtésére csapdát, vermet alkalmaztak a jégkorszaki vadászok és a verembe zuhant tehetetlen állatóriást együttesen végezték ki kövekkel, nyilakkal, dárdákkal.  Az ősember tehát a kisebb állatokra való “cserkészés" mellett valóságos “hajtóvadászatok"-at is tartott, amelyekben részt vett a barlangi telep apraja-nagyja.

Igazi ünnepei lehettek az ősemberi telepnek, amikor egy-egy nagy vad került terítékre, ellátva hússal, csontvelővel, zsírral, ruhával, eszközök készítése alkalmas csontokkal az egész barlangfalu népét.  Az ősember értelmével és ügyességével párhuzamosan fejlődött tehát a vadászkészsége is.  A korai jégkorszak barlanglakója még ügyetlen, bátortalan vadász lehetett.  A későbbi jégkorszak rénvadásza azonban már méltó elődje volt a bátor szívű, éles szemű, biztos kezű vadászoknak, akiknek nemzetségei egymást váltották föl a történelmi idők korszakaiban és sokszázezer esztendőn keresztül apáról-fiúra hagyták örökségképpen az ember ősi vadászszenvedélyét.  Míg Szent Hubertus mai híveinél a vadászat elsősorban kedvtelés, az erőt, bátorságot, ügyességet fejlesztő sport és csak másodsorban hasznot hajtó foglalkozás, addig a jégkorszaki ősvadásznál életet fenntartó és életet biztosító hivatás volt a vadászat.  Egyrészt az élelem, a ruházat és a házi eszközök készítésére szükséges nyersanyag megszerzése, másrészt a veszedelmes ragadozók ellen való védekezés volt a célja az ősvadászatnak.  Az állati csontok, amelyeket a jégkorszaki ember barlanglakásaiban és egyéb telepein, az emberi csontok és eszközök mellett találtak, elárulják, hogy az ősvadász milyen vadakra vadászott.  A korai jégkorszakban az őselefánt, később pedig a mamut volt a legfontosabb hasznos-vad, mert hiszen ezeknek a hatalmas állatoknak a húsával, bőrével, csontjaival egy egész lakótelep valamennyi háztartását el lehetett látni.

Ágakkal, lombbal és földdel letakart óriási földüregek, vermek szolgáltak a nehezen megközelíthető állatóriások zsákmányul ejtésére, de néha ezek nélkül is csapdába kerültek az óriások, ha nehéz testükkel belemerültek az ingovány tapadó iszapjába.  A magukkal tehetetlen állatokkal azután kövekkel, dorongokkal, nyilakkal, dárdákkal könnyen elbánt a barlangtelep népe.  A jégkorszak vadjai közül gyakran került terítékre ősorrszarvú, amelynek húsát, csontjait és vastag bőrét ugyancsak hasznosítani tudta az ősember.  A jégkorszak vége felé az ősvadász felhagyott a mindinkább ritkuló mamut vadászatával, mert a jégárak alján elterülő mezőségeken kevésbé veszedelmes zsákmányra talált.  A vadlovak és rénszarvasok csordái legelésztek a nyílt mezőkön, és szinte lecsalogatták a hegyekből a síkságra az új zsákmány után kutató ősvadászokat.  A magas fűben óvatosan, lopakodón közelítették meg a békésen, gyanútlanul legelésző csordákat, míg nyilaik lőtávolba jutottak, s kilőve a csordából néhányat, diadalmasan cipelték fel a hegyek közé, barlanglakásukhoz, ahol az asszonyok, gyermekek örömujjongással fogadták a gazdag zsákmánnyal hazatérő férfiakat.  Az ősvadászok ekkor váltak igazi rénvadászokká, akik fölhagytak a vadászatnak a vérbeli vadászemberhez méltatlan módjával, a vermek készítésével és csapdák felállításával, s áttértek a nyílt vadászatra, amely már nemesebb foglalkozás volt, jobban fejlesztette a férfias bátorságot, erőt, ügyességet és találékonyságot.

Ha a vadlovak és rénszarvasok vadászata nem is járt nagyobb veszedelemmel, annál veszélyesebb volt a mezőségeken később mind nagyobb csordákban megjelenő bölények vadászata.  Ezeknek a vadtermészetű, hatalmas állatoknak számos vakmerő ősvadász esett áldozatul, akárcsak mai napság az Afrika őserdőit járó vadászok közül sokan a vadságáról hírhedt kafferbivalynak.  Szívesen vadászott az ősember tápláló húsukért és jól hasznosítható bőrükért őzekre és szarvasokra is, amelyeket kevesebb fáradsággal és veszedelemmel ejthetett zsákmányul, mint a bölényeket.  A hatalmas, lapát alakú agancsokkal díszített, három méter magas óriásszarvas, nemkülönben az ugyancsak tekintélyes termetű jávorszarvas vadászata sok gyönyörűséget szerzett az ősvadászoknak, hiszen ezeknek a nemes, ritka vadaknak az elejtése a vadászdicsőség mellett a barlangi éléskamrák gyarapodását is jelentette.  A hasznos vadak között szerepelt már a jégkorszak végén az őstulok is, amelyet később házához szoktatott a kóborló vadászból állattenyésztő gazdává változott ember és kitenyésztette belőle leghasznosabb háziállatunkat, a szarvasmarhát.  A madarak világa még nem nagyon érdekelte a jégkorszaki vadászt.  Fegyverei még nem voltak eléggé tökéletesek, hogy a levegő uraival felvehesse a harcot.

Európa területén nem is volt érdemes a nehezen zsákmányul ejthető madarak vadászatára pocsékolni az időt, hiszen a háztartást bőven ellátták a mezőségeknek és erdőségeknek az emlősállatok sorából kikerült hasznos vadjai.  Legfeljebb annyi fáradságot vett magának az ősvadász, hogy a mocsaras vidékeken hurkokat, csapdákat állított föl és foglyul ejtette a hófajdot, amelynek ízletes pecsenyéje változatossá tette a barlanglakó család étrendjét.  Annál érdemesebb volt szemet vetni a madárvilágra a déli földrészeken, az egykori Gondvana-föld területéből megmaradt Óceániában, ahol a mai struccmadarak három-négy méter magasságot is elérő ősei, az óriás-struccok, élték világukat.  A négyujjú moa, amelynek utolsó példányait Új-Zéland bennlakói ejtették zsákmányul, és az őskazuár, amelynek hírmondói Madagaszkár szigetén tengették életüket, bizonyára foglalkoztatták a déli földrészek vadászait.  Az európai jégkorszaki vadász már azért sem törődhetett a kisebb vadakkal, mert hiszen a hasznos vadakra való vadászata közben ezer veszedelem fenyegette az állatvilág vérengző rablói részéről, amelyek ott leselkedtek reá a barlangja közelében éppen úgy, mint a hegyek lábánál elterülő síkságok vadonjaiban.  A mai barnamedvénél csaknem kétszer nagyobb barlangi medve és az erőben és ügyességben az állatok királyát is felülmúló barlangi oroszlán mellett, párducok, farkasok és egyéb ragadozók fenyegették az erdőket és mezőségeket járó ősvadász életét.

Nem csoda, ha érzékeit és gondolatait teljesen lekötötte a vadászat és folyton azon járt az esze, miképpen tehetné foglalkozását egyrészt hasznosabbá, másrészt biztonságosabbá.  Miközben egyre fejlesztette, tökéletesítette vadászkészségét, mind önkényesebb és hatalmasabb uralkodója lett a természetnek.  Hovatovább egy egész sereg állatfaj kipusztult a jégkorszaki vadászokkal vívott egyenetlen harcban, más részük pedig elmenekült arról a vidékről, ahol az ember szelleme, ereje és ügyessége volt az úr.  Annyi bizonyos, hogy a jégkorszaki állatvilág több nemzetségének teljes kipusztulásában nagy része volt a vadkímélet szabályait nem ismerő ősvadászoknak, de azért nem lehet teljesen az ő rovásukra írni egyes állatfajok korai halálát.  A csontmaradványok tanúsága szerint, állatbetegségek is megtizedelték a jégkorszaki állatok seregeit.  Pusztító betegségtől megtámadott mamut-csontok, orrszarvú-fogak, barlangi medve koponyák igazolják, hogy a mai növények, állatok és az emberiség legveszedelmesebb ellenségei, a parányi betegségokozó baktériumok láthatatlan seregei, már akkor megindították a harcot az élők világa ellen.  Hogy valóban nem a jégkorszaki vadászember rablógazdálkodása volt az egyedüli oka egyes jégkorszaki állatfajok teljes kipusztulásának, mutatja az őselefánt példája.  Ez a hatalmas ormányos egyidőben élt és egyidőben pusztult ki Európában és Ázsiában.

Európának egyik legüldözöttebb vadja volt s így érthető a teljes kipusztulása, Ázsiában azonban nem üldözte vadásznépség, itt tehát más ok - talán pusztító betegség - irtotta ki büszke nemzetségét.  Már inkább az ősvadászok kapzsiságának terhére írható a jégkorszak másik nevezetes ormányos-óriásának, a mamutnak, Közép-Európa területéről való teljes eltűnése.  Valószínűleg mindinkább kelet felé vándoroltak a mamut-csordák az európai rénvadászok üldözése elől, s Ázsia északi részén, Szibériában ütöttek tanyát, ahol néhány szívósabb példányuk a történelmi időkig tengette az életét.  A Szibériába menekült mamutok közül igen soknak a csontvázát és értékes agyaraiknak nagy tömegét őrizte meg az utókor számára Szibéria fagyos talaja.  Egyet közülük a szibériai Beresowka falu mellett úgyszólván teljes épségben találtak meg a jégbe fagyva.  A jég konzerváló ereje a jégkorszak nevezetes állatjának hosszú szőrrel borított bőrét, sőt helyenként a csontjaira fagyott húsát is megőrizte, úgyannyira, hogy a Szentpétervári Múzeumban kitömve állíthatták ki a jégvilágnak mintegy huszonötezer évvel ezelőtt a szibériai jégbe fagyott tanúját.  A jégkorszaki állatok közül több elkerülte az ősvadászok fegyvereit, mert gyorsasága módot nyújtott nekik a menekülésre.

A vadlovak és rénszarvasok elvándoroltak biztosabb tájakra, a vadlovak kelet és nyugat, a rénszarvasok észak felé vándoroltak, s később úgy az egyiket, mint a másikat - akárcsak az őstulkot - gondjaiba vette az állattenyésztés nyugodalmasabb foglalkozásához pártolt ember és háziállatokat nevelt belőlük.  A vadászat módja természetesen nem volt az egész jégkorszak folyamán egész Európa területén egyforma, hanem alkalmazkodott az állatokhoz, amelyek az egymást felváltó hidegebb és melegebb periódusok alatt megjelentek a barlanglakások közelében.  A harmadkor alkonyán és a negyedkor hajnalán még tropikus nedves-meleg uralkodott Európában és a síkságokon mindenfelé mocsarak, ingoványok terültek el.  Az őselefánt, az ősvíziló és az ős-orrszarvú voltak ennek az időszaknak legelterjedtebb vadjai és a primitív ősvadász legkedveltebb zsákmánya.  Amikor a jég északról előrenyomult és hideg, fagyos világgá változtatta a vidéket, eltűntek Európa területéről a dél felé elvándorolt őselefántok, vízilovak és orrszarvúak, és más állatvilág váltotta föl a délszaki meleghez szokott állattársaságot.  Az állati élet a jégárak alján elterülő, mohával, zuzmóval borított tundrák-ra szorítkozott, amelyekhez hasonlókat ma Európa legészakibb részén és Szibériában találhatunk.  A vastagbőrű és dús szőrrel borított mamut és gyapjas orrszarvú voltak a jégkorszaki tundrák legjellegzetesebb állatai, amelyekre a barlanglakó vadász vadászott.

Amikor azután mind melegebbé vált az időjárás, s mindinkább visszavonultak észak felé, meg a hegyek közé a jégárak és eltűnt a Föld arcáról a merev hóálarc, egyszerre nekilendült a növényi élet a felengedett talajban és a hegyek lábánál mindenfelé magas fűvel borított mezőségek, úgynevezett steppék keletkeztek, olyanok, mint aminőket ma Szibéria délibb részein és Közép-Ázsiában találhatunk.  A mamutok és gyapjas orrszarvúak elvonultak erről a vidékről, követték az észak felé hátráló jégárakat és a velük vándorló tundrát, amely az életterületük volt.  A steppéken, amelyeket hatalmas szélviharok és homokförgetegek szántottak végig, más állatok jelentek meg, a szabadabb területeket és enyhébb időjárást kedvelő vadlovak, szarvasfélék és ősbölények lepték el, amelyek dús legelőre találtak a terjedelmes mezőségeken.  Amikor ismét visszatért a keményebb, hidegebb időjárás és a jégárak, hómezők újból elfoglalták régi területeiket, visszatértek a mamutok és gyapjas orrszarvúak is, hogy felüssék ismét a tanyájukat a tundrává visszaalakult vidéken.  A vadlovak, szarvasfélék melegebb tájakra menekültek a hideg elől, de ottmaradtak hírmondónak a rénszarvasok és jávorszarvasok, amelyek közül, különösen az előbbiek a mamut mellett legfontosabb hasznos vadjai lettek az ősembernek.  Még kétszer váltotta föl a vissza-visszatérő jégvilágot az enyhébb melegebb időszak, s vele még kétszer változott meg a vidék képe és állatvilága.

A későbbi melegebb időszakokban azonban a rénszarvasok, nemkülönben a visszatért vadlovak és a bölény mellett, már az őstulok is megjelent a steppéken, úgyhogy a jégkorszak végén élt rénszarvasvadásznak már nagyon változatos és gazdag volt a vadászzsákmánya, bőven kárpótolva őt a mamutért, amely kelet felé vándorolva lassan eltűnt Európa területéről.  Ahogyan változott a közbeeső enyhébb periódusokkal meg-megszakított jégkorszak tájképe és állatvilága, úgy változott az ősvadász vadászmódszere is.  Az őselefántra, ős-orrszarvúra és vízilóra vadászó harmadkori és negyedkor-eleji vadász még kezdő volt a mesterségben.  A jégvilág beálltával feltűnt mamutvadász már ravaszabb, ügyesebb volt.  Még jobban értettek a mesterségükhöz a vadlovakra és bölényekre vadászó steppe-vadászok, amelyeket, mivel akkoriban keletkeztek a hatalmas lösz-lerakodások, lösz-vadászok-nak is szoktak nevezni.  De legnagyobb tökéletességre a jégkorszak végén a cromagnoni rénvadászok fejlesztették az ősi vadász-tudományt, ami nem is csoda, hiszen olyan időben éltek, amikor a vidék hemzsegett a sok és sokféle vadtól.  Az ősi rénszarvas-vadászok és általában a barlangi ősvadászok életét és vadászatuknak a módját a Dél-Afrikában ma is élő, de nagyrészt már kipusztult busmen-négerekhez lehet hasonlítani.  “A busmenek is - írja róluk egyik tudós kutató - ragadozók módjára, lappangva közelítik meg a zsákmányukat, és azután lesből ejtik el mérgezett nyilaikkal.

Bár abból, amit a cromagnoni vadászról eddig tudunk, nem egészen bizonyos, hogy már ismerte az íjat és a nyílat, viszont kétségtelen, hogy egyébként úgy vadászhatott, mint a busmenek, akik a világ legügyesebb vadászai.  Noha a busmenek fegyverei igazán kezdetlegesek, szinte játékszerek, mégis gyakran nagyobb eredményt érnek el - különösen a struccok elejtésében - mint az ismétlőpuskával felszerelt és lovon nyargaló európai vadász." Ebből a rövid leírásból is kitűnik, milyen kiváló vadászok a busmenek, akiknek vadászszokásairól, cseleikről, életmódjukról az afrikai utazók sok érdekes adatot gyűjtöttek össze.  A busmen vadász a legnagyobb sikereit azzal éri el, hogy tökéletesen ismeri a természetet, az erdők, mezők vadjainak szokásait; tudja mikor és hol bukkanhat reájuk, hogyan közelítheti meg őket, vagy hogyan csalhatja lőtávolba.  Teljes hűséggel tudja utánozni a vadon életének hangjait, a madárcsicsergést, a földi malac röfögését, az antilopok és szarvasok bőgését, a strucc rikoltozását, de az erdő zúgását, a vízesés moraját is.  Ugyanilyen találékony és ügyes a busmen vadász más cselfogásokban is.  Különösen ravaszul szedi reá a mezőségen legelésző strucc-csapatot.  Strucctollakkal teletűzdelt nyeregfélét tesz a vállára, a nyeregre felköti a strucc kitömött nyakát és fejét, a saját lábait fehérre festi és ezután kezében az íjjal és nyílveszőkkel lassan kilépked a bozótból és nyílt mezőre.  Olyan jól van maszkírozva, hogy békésen legelő struccnak tűnik föl és így a mit sem sejtő strucc-csapat közelébe lopózhatik.

Ha lőtávolig megközelítette a struccokat, hirtelen kilövi a nyilát.  Biztos keze ritkán hibáz és egy-egy hatalmas strucc-kakas mindig ott marad átlőtt testtel a harcmezőn.  A busmen vadászoknak azonban nemcsak az értelmük, hanem egész testi berendezkedésük, egész szervezetük nagyszerűen alkalmazkodik a vadászélethez.  A testük látszólag vézna, de bámulatosan edzett és szívós.  Egyik afrikai utazó írja, hogy amikor először látott busment, szinte megsajnálta sovány teste miatt és azt hitte, hogy valami lázbetegség gyötri szegényt.  De amikor megfigyelte, hogy a busmen vadász versenylovat is megszégyenítő gyorsasággal szinte repül a steppén a vad után és a fárasztó vadászat meg sem látszik rajta, akkor rájött, hogy a nagy soványság nem betegség, hanem az életmódhoz alkalmazkodó természetes testi állapot.  A busmenek vadászat közben, amikor sokszor napokig kell követni a kóborló vad nyomát, nem esznek, nem isznak semmit, mert minden figyelmüket leköti az igazi vadászszenvedéllyel űzött vad.  Csodálatosan bírják a koplalást és a szomjúságot ezek a vékonydongájú emberek, de viszont annál többet esznek, ha sikerült vadászat után végre nyugodtan hozzáülhetnek az ebédjükhöz.  A említett afrikai utazó megfigyelte, hogy öt busmen vadász egy óra alatt úgyszólván szőröstől-bőröstől megevett egy kövér ürüt, másnap pedig ugyanazok a vadászok egy borjúnagyságú antilop-félét fogyasztottak el.

Így már érthető, hogy sokszor 4-5 napig is kibírják a koplalást.  Az étkezésük nem épületes látvány.  Kovakőből pattintott éles kőszerszámmal nyúzzák meg és darabolják föl a vadat, s a véres, csúnya mészárlás után tűzön éppen csak megpörkölik a húst és amúgy véresen nagy mohósággal fogyasztják el.  A kovaszerszámokat használat után eldobják, hogy kóborlásuk közben ne kellessen felesleges terhet magukkal cipelni.  Amit magukkal visznek, az az egész vagyonuk: az íj, a természetben található mérgekbe mártott nyílvesszők, egy buzogány és egy juhbőr takaró az egész felszerelésük.  Folytonos vándorlás az életük; hosszabb ideig csak akkor telepednek meg egy helyen, ha nagyon jóllaktak és emésztenek.  Egyébként mindig hajtja őket előre a vadászszenvedély; egész nap leselkednek, szimatolnak vad után, s csak este vagy nagy viharban keresnek búvóhelyet.  A éjszakai tanyájuk rendesen valami sziklaüreg vagy barlang, ahol juhbőr-takarójukba takarózva alusszák át a hűvös éjszakát, hogy napkelte előtt ismét folytassák vadászútjukat.  Ha nem találnak alkalmas sziklaüreget vagy barlangot, kikeresnek egy nagyobb bokrot, gödröt ásnak alatta, és ide fekszenek.  Hogy a széltől meg legyenek védve és a vadállatok észre ne vegyék őket, magukra húzzák a bokor lombjait.  Erről a szokásukról kapták a nevüket; az angol bushman (olvasd: busmen) szó ugyanis bokorlakó embert jelent.

Ez a folytonos kóborlásban, a vadászat örökös izgalmaiban élő nyomorúságos nép, bár szinte állati életet él, mégis meg van áldva művészi alkotószellemmel.  Ha a busmen vadász a sikerült vadászat után hosszabb időre bevonul barlangtanyájára, vagy ha az esős időszak kényszeríti a vadászat megszakítására, nem tétlenkedik.  Unalmában, vagy a fellobbanó művészi szikra ösztökélő hatása alatt előveszi csontból, kőből készült szerszámait és állatalakokat karcol a sziklafalba, majd színes ásványi festékekkel ki is pingálja, hogy a képen még hívebben adja vissza, amit a természetben megfigyelt és emlékezetébe rögzített.  A dél-afrikai barlangokban sok ilyen busmen-festményt fedeztek föl, valamennyi arról tesz tanúságot, hogy ez a nyomorúságos nép, amelyet a gyarmatosító fehér ember kíméletlen, kegyetlen módon pusztított, nem áll a műveltségnek olyan alacsony fokán, mint aminőre kezdetleges életmódjából következtetni lehetne.  A busmenekhez hasonló lehetett a barlanglakó ősvadászok élete.  A ő létük is az ügyességüktől, erejüktől, kitartásuktól, bátorságuktól függött.  Nekik is sokszor napokon át kellett étlen-szomjan követniök a vadat, bujkálva, hason csúszva vagy távolságokról megközelíteni az óvatos zsákmányt.  Ők is kitűnően ismerték a természetet és az állatok szokásait és ki is használták ezt a tudományukat.

Minden tekintetben edzett emberek voltak, hallásuk, látásuk igen éles volt, a lelkük pedig bátor és határozott, mert másként a döntő pillanatokban nem tudták volna megállani a helyüket.  Ők sem nagyon válogattak az ételekben, félig nyersen ették a húst; a ruházattal, divattal sem volt gondjuk, mert az állati bőrökben készen kapták az öltözéket.  Nekik is a sziklaüregek, barlangok adtak szállást és menedéket, s otthonukban a pihenés óráiban őket is elfogta az alkotás vágya, és képzeletük szüleményeit odavésték a csupasz sziklafalakra.  A jégkorszaki embernek a vadászat mellett még egy foglalkozása volt: a halászat.  A hegyi patakokban, de különösen az enyhébb időszakok alatt, a hegyek alján keletkezett tavakban, áradmányokban bőven talált halzsákmányra.  Halászkészsége még nem volt teljes, mindössze csontból, fából készített szigonyokból állott, amelyekkel ügyesen nyársalta föl a víz felszínéhez közel merészkedett halakat.  Halászháló, varsa, horog még ismeretlen eszközök voltak az őshalász előtt.  Valószínű, hogy a halászat az asszonyok és gyermekek dolga volt, ők látták el halhússal a barlangi háztartást, amikor a férfiak messze kóboroltak vadászzsákmányra kutatva, s vadpecsenye nem jutott az asztalra.  Miután megismerkedtünk a jégkorszaki vadásznéppel, szokásaikkal és vadászatuk, halászatuk módjával, képzeletben repüljünk vissza vagy százezer esztendővel a múltba és próbáljunk néhány jelenetet magunk elé idézni az ősember mozgalmas, izgalmas vadászéletből.

Vadászképek a jégkorszakból.  Mamutvadászat százezer évvel ezelőtt.

Hűvös, párás őszi hajnalon még csendes a barlangtanya.  A barlang mélyén, állati bőrökből hevenyészett nyugvóhelyeken, hajnali álmát alussza a család apraja-nagyja.  Fáradtak kimerültek mindannyian.  Nehéz, véres küzdelmük volt az éjjel.  Barlangi medve tolakodott békés tanyájukra, hogy megdézsmálja az éléstárukat.  A vakmerő rablónak sikerült hozzáférkőznie a féltve őrzött húsraktárhoz, de mielőtt jóllakhatott volna, fölébredt éjjeli álmából az éber családfő, fellármázta családját és megindult a hajsza a gyűlölt ellenség ellen.  A mackó húzta a rövidebbet.  A biztos kezű vadász kővégű dárdája hatalmas sebet ejtett rajta, s a bestia vérző fejjel, üvöltve menekült az erdő sűrűjébe.  A nyert csata után nyugovóra tért a család, hogy kipihenje az éjjeli izgalmat és készülődjék az újabb küzdelemre.  A felkelő nap aranysugarai már belopózkodtak a barlang száján, amikor megmozdult az egyik bőrtakaró és kibújt alóla a barlangotthon háziasszonya.  Első dolga, hogy megvizsgálja az éléstárat.  Elszomorodva tapasztalja, hogy a hívatlan éjjeli látogató alapos pusztítást végzett a húskészletben.  Mindössze egy darab rénszarvashús maradt: éppen, hogy elég reggelire.  Új zsákmányról kell gondoskodni, hogy éhen ne maradjon a család.  Felkölti az urát; készülődni kell a vadászatra.

A vadász talpra ugrik, és sietve előszedi a vadászfegyvereit.  A dárda kőhegye bizony kicsorbult az éjszakai harcban; meg kell újra élesíteni.  Előkeres bőriszákjából egy jól kézbe illő tűzkövet és szakértő kézzel ütögetni kezdi vele a kicsorbult dárdavéget.  Pattognak, röpködnek a merev kőszilánkok, s egy-kettőre éle, hegye van ismét a dárdának.  Majd a nyílvesszőit veszi szemügyre.  Egyiknek-másiknak a kőhegyét nem találja elég jónak.  Nagyobb tűzkődarabot vesz elő és néhány biztos ütéssel hegyes szilánkokat hasít le belőle.  Az elhasznált nyílhegyeket leszedi a nyílvesszők végéről és növényi rostokkal rájuk kötözi az újakat.  Még csak az íjat kell rendbe szedni.  Megfeszíti rajta a rénszarvas inából készült húrt, néhányszor megpattintja, hogy elég rugalmas-e.  Majd a barlang szájához lép, az íjára nyílvesszőt tesz és kilövi az erdő fái közé.  Zizegve röpül a nyíl és rezegve áll meg egy öreg fenyő oldalában.  A vadász meg van elégedve az íjával, megbízhat benne, akárcsak a többi fegyverében.  Mialatt a családfő a fegyvereit vizsgálgatja, javítgatja, azalatt a háziasszony elkészíti a reggelit.  Föléleszti a parázsló tüzet, nyársra húzza a rénszarvashúst és a tűz fölött forgatva nagyjából megsüti.  Majd fanyélbe illesztett éles tűzkődarabot keres elő és felszeleteli a kellemes illatot terjesztő pecsenyét.  Só helyett kevés tiszta hamut szór reá és kész az ízletes reggeli.  A pecsenye illata előcsalja vackukból a gyermekeket is.  Álmosan bújnak ki bőrtakaróik alól, és fázósan kuporodnak a tűz mellé.

A nagyfiút nógatja az apja, hogy készítse elő ő is a vadászszerszámait, a felnőtt leányra pedig az anyja szól reá, hogy szedje rendbe a kicsinyeket.  Lassan együtt van a tűznél az egész kis család.  Gyorsan elfogyasztják a félig sült pecsenyét.  Az apa sietteti őket, különösen a legény fiát.  Nem szabad késlekedni, mert friss húst kell hozni a konyhára.  Apa és fia alig nyelik le az utolsó falatot, máris talpon vannak.  A nyakukba akasztják a bőriszákot, amelyben élesítő szerszám, tartalék nyílhegyek és dárdavégek vannak.  Majd övükre erősítik a nyilakkal telt puzdrát, kezükbe veszik az íjat és a dárdát, s gyors búcsúzás után elindulnak a völgy felé.  A hegy lábánál elválnak.  Az apa az ingovány felé tart, a fia nekivág a bozót-erdőnek, amelyen túl, a tundrán rénszarvasok szoktak tanyázni.  Az öreg vadász vállalkozott a nehezebb szerepre.  Útja előbb sűrű bozóton vezet keresztül, amelyet itt is, ott is megszakítanak a vadcsapások.  Óvatosan, nesztelenül, folyton kémlelődve halad, nehogy váratlanul érje támadás.  Néha megzörren a haraszt; a vadász a fegyveréhez kap, de azután nyugodtan halad tovább.  Csak egy-egy homoki nyulat vagy hófajdot riasztott föl.  Nem érdemes elvesztegetni rájuk a nyílvesszőt; ellenségnek túl gyengék, falatnak nagyon soványak.  Más nemesebb vadra, erősebb ellenfélre kémlelődik.  Most hatalmas sziklafal mellett visz el az útja.  Ismeri ezt a helyet.

A völgy felé kiugró oromról jó kilátás nyílik a síkságra, az ingoványra, ahol a mamutok tanyáznak, a dombsorokra, amelyeknek mohamezőin rénszarvas-csordák legelésznek.  Az öreg vadász nem vesztegeti az időt.  Nekivág a meredek sziklaoldalnak, megkeresi az ösvényt, amely a sziklák között a tetőre vezet.  Macskaügyességgel kúszik, kapaszkodik a kövek között.  Egy-kettőre felér a sziklatetőre és hasra fekve a párkányig csúszik, ahonnan lelátni a széles völgyre.  A felkelő nap tüzében megvillan előtte a befagyott folyó fehér szalagja.  A két partját nádasok, szürke ködbe borult ingoványok; túl rajtuk a hullámos felületű tundra terül el.  Rénszarvasnak nyoma sincs.  Vadászunk bosszúsan jártatja végig többször is a szemét a kihaltnak látszó vadászterületen, s már-már nekikészülődik, hogy más vidéken próbáljon szerencsét, amikor egyszerre kutató szeme megáll, és szinte megmerevedve tekint a mocsár egyik pontja felé.  Valami mozog az ingoványban; hatalmas barnavörös tömeg.  A tapasztalt vadász hamar felismeri kígyózó ormányáról és a napfényben meg-megcsillanó fehér agyaráról a mamutot, amely - úgy látszik - belesüppedt az ingoványba és hatalmas testével tehetetlenül vergődik a fagyos iszapban.  Nagyszerű felfedezés.  A legkeresettebb, a legnemesebb vad került csapdába.  Lesz már hús bőven nemcsak a családnak, hanem az egész törzsnek is.  Nosza talpra; gyorsan haza, fellármázni az egész rokonságot.  A vadász rohan árkon-bokron keresztül.

Erejét, ügyességét megkétszerezi a vadászszenvedély és a dicsőség, hogy sikerült felfedeznie a fejedelmi zsákmányt.  Most már nem óvatos, már nem kerülgeti a veszedelmes helyeket, már nem tart az erdő vérengző vadjaitól, amelyek ijedten menekülnek a lobogó hajú, csillogó szemű, vadul csörtető ember elől.  Lihegve vágtat fel a hegyoldalon a barlang felé; majd megáll, tölcsért formál a kezével, és tele torokkal kiáltja bele az erdőbe az örömhírt.  Odafönn meghallják a hatalmas kiáltást, s máris ott tolong, ujjong a család a barlang előtt.  Hamar rőzsét, száraz gallyakat hordanak össze a barlang előtti tisztáson, s a konyhatűzhelyről hozott lángoló fával meggyújtják.  Magasra csap fel a láng.  Ez a jeladás a barlanglakó szomszédoknak, a törzs többi családjának.  Egyszerre megélénkül az erdő.  Mindenfelől rohannak vadászunk barlangjához a felfegyverzett férfiak.  Az asszonyok is otthagyják a barlangtanyát és sietnek meghallgatni a hírt, amit a szomszéd hozott a völgyből.  Emberünk lelkendezve meséli el, mit látott, s a kis vadászcsapat máris rohan lefelé a völgybe.  Elöl a mi vadászunk, mint vezető; utána a többiek.  Valamennyinél van valami vadászszerszám - dárda, íj, kötél, dorong - és valamennyinek a szemében a vad szenvedély tüze ég.  Asszonyok is vannak a csapatban, a kezükben kés és lobogó fáklya.  Ők is ott akarnak lenni a nagy eseménynél, de szükség is van rájuk.

Az ingovány széléig minden elővigyázatosság nélkül vadul csörtet előre a vadászcsapat.  Itt megállanak.  Most már óvatosnak kell lenni, mert az ingovány vadjain kívül a feneketlen iszap is fenyegeti a vigyázatlant.  Az öregebb, tapasztaltabb vadászok összebújnak, gyorsan megbeszélik a teendőket, kiosztják a szerepeket.  Az egyik csapat nagyot kerülve vág neki a mocsárnak, hogy hátulról közelítse meg a csapdába került óriást, a másik csapat egyenes utat választ; ők szembe támadnak.  Már nem kell vezető, a bajba került mamut vészes trombitálása elárulja, merre kell tartani.  Óvatosan haladnak előre a vadászok, elől a férfiak, hajításra készen tartott dárdával, mögöttük a fiatalabb vadászok, leghátul az asszonyok a fáklyákkal.  Elővigyázatosnak kell lenni, mert hátha sikerül a mamutnak kivergődnie a tapadó iszapból, s akkor jaj a vakmerőknek.  A szembe támadók vezére a mi vadászunk, az ő jeladására várnak a többiek; azok is, akik hátba kerülik az óriást.  Vadászunk előrelopózik, már megpillantja a vadul vergődő mamutot, és úgy látja, mintha kezdene kiszabadulni az iszapból.  Nincs vesztegetni való idő, támadni kell.  Néhány férfi kiragadja az asszonyok kezéből az égő fáklyákat, és hangos üvöltéssel rárohannak a mamutra, igyekeznek a tűzzel a szeméhez férkőzni, hogy megvakítsák.  Nagy bátorság kell ehhez, mert az óriás eszeveszetten csapkod maga körül hatalmas ormányával.  A halál fia, akit eltalál vele.

Mialatt a tűzcsóvák vadul csapkodnak az őrjöngő óriás szeme felé, azalatt a fegyverek sem tétlenek.  A vadászok minden oldalról vakmerően rohannak reá a prédára; dárdák suhognak, nyilak süvítenek, hatalmas kövek zúgnak a levegőben, s itt is, ott is vérző sebet ütnek a mamut hosszú szőrrel födött, vastag bőrén.  A harci láz magával ragad mindenkit, és vakmerővé teszi a fiatalokat.  Az egyik ifjú vadász merészen szembetámadja a fájdalmában és tehetetlen dühében fülsiketítően bömbölő óriást.  A legérzékenyebb részét, az ormányát akarja megsebesíteni.  Már ott áll előtte, már emeli a dárdáját a halálos döfésre, de a mamut gyorsabb.  Kígyózva csapódik a hatalmas ormány a vadász derekára; egy rémült ordítás, s a vakmerő ott hever az iszapban a mamut előtt, amely vad kegyetlenséggel gyúrja maga alá az emberi roncsot.  A vadászok megdöbbenve nézik a borzalmas gyilkosságot; egy pillanatra megtorpannak a hatalmas erő láttán, de aztán a bosszú vágyától sarkalva, önfeledt dühvel indulnak utolsó rohamra.  Az óriás meginog a dárdák, nyilak, kövek zápora alatt.  Még egy utolsó erőfeszítést tesz, hogy szétcsapjon az életére törő törpék között, de már nincsen ereje.  Az utolsó rohamban kapott sebei halálosak.  Fájdalmasan felhördül, majd féloldalra dőlve belehanyatlik az iszapba...  A csata meg van nyerve.  Most a zsákmány felosztása következik.

Éles kőkéseikkel megnyúzzák a mamutot, majd kőbaltáikkal felaprózzák a húsát.  Bőven jut a hatalmas hústömegből mindegyik családnak.  Leszáll az éj, mire végeznek az osztozkodással.  Most összeszedelőzködik a fáradt csapat, s a fáklyák imbolygó fénye mellett elindul a barlangok felé.  Magukkal viszik a nagy harc egyetlen áldozatának, a fiatal vadásznak a holttestét is, hogy eltemessék a közös barlangsírba.  Hazaérve első dolguk, hogy megadják halottjuknak a végtisztességet.  Ülő helyzetben, térdeit az álláig húzva, valósággal gombolyagba kötözik a holttestet, majd szertartásos menetben beviszik a temetkező barlangba és beleültetik a megásott gödörbe.  Azután melléje teszik a fegyvereit, íját, dárdáját, hogy legyen mivel vadásznia a másik világban, ahova elköltözött; egy kis húst is tesznek melléje, hogy meg ne éhezzék a hosszú úton, meg kovakövet, hogy tüzet csiholhasson, végül egy kevés okker festéket, hogy befesthesse a testét, és ünnepi díszben jelenhessék meg a túlvilágon.  Elvégezve a temetkezési szertartást, követ görgetnek a barlang elé, elzárják a kriptát.  Majd halotti torra gyűlnek össze, hogy utoljára megemlékezzenek hősükről, akinek a nevét ezután már sohasem fogják emlegetni.

A rénszarvasok nyomában.

Mialatt az ingoványban lezajlott az izgalmas mamutvadászat, nem maradt tétlen a fiatal vadász sem, aki reggel elvált az apjától, hogy rénszarvasok után kutasson.  Egész nap kereste a nyomot, alkonyatkor végre rábukkant.  Öröme határtalan volt, hiszen - a nyomokból ítélve - nagy csorda tanyázhat a közelben.  Fáradtsága egyszerre elmúlt, s megkettőzött figyelemmel, szinte ragadozó módjára szimatolva, kezdte követni a nyomokat, hogy közelébe férkőzzék a rénszarvas-csordának.  Szerencséje volt; a szél onnan fújt, amerre a nyomok vezettek.  Ha hátba kapta volna a szelet, el kellett volna hagynia a vadcsapást és nagyot kerülnie, hogy szembe fordulhasson a széllel, nehogy az óvatos, jószimatú állatok megsejtsék a közelségét.  Óvatosan lopakodott előre az egyre ritkuló bozótban, hogy kiérjen a szélére, ahonnan szabad kilátás nyílik a rénszarvasok legelőjére.  A nap hanyatlóban volt.  Vörös korongja már elérte a távolban fehérlő havasok peremét és búcsúzó sugarai bíbor fátyolt borítottak a tájra.  Vadászunk kiért az erdő szélére; kitárult előtte az enyhén hullámos felületű, háttérben a havasok alkotta fehér kulisszákkal.  Az ifjú vadász, mintha megigézte volna a búcsúzó nappal elbájoló képe, elmerengett.  Tekintete végigsimogatta a tájat, majd megpihent a távoli hegyeken, amelyek mögött már lehanyatlott a nap korongja és vérvörösre festette a nyugati eget.  A lelki gyönyörűség önfeledt percei hamar elsuhantak; vadászunk összerezzent és figyelme ismét visszaterelődött a rénszarvasokra, amelyeket reggel óta hajszolt.  A bokor mögül, ahol meglapult, végigkémlelhette az egész tundrát.

Tekintete kutatva futott végig az alacsony dombokon, semmi sem kerülte el a figyelmét, mindent tisztán látott éles szemével, az alacsony bokrokat, a gyér fű között heverő köveket; csak azt nem látta, amit keresett: a rénszarvas-csordát.  Egyszerre egyik domboldalon megmozdult valami.  A nagy távolból kis pontnak látszott csupán, s mégis megakadt rajta a vadász türelmetlenül kémlelődő szeme.  A fekete pontocska lassan kúszott föl a sötétlő lejtőn, végre fölért a dombtetőre és körvonalai élesen reárajzolódtak a világos háttérre.  A vadász arcán diadalmas öröm sugárzott.  Most már biztos volt, hogy a lassan mozgó pont legelő rénszarvas.  Ahol pedig egy van, ott többnek is kell lenni.  S valóban, az elsőt egymásután követte a többi árnyékfolt.  Kettő, három, öt, tíz... egy egész csorda.  Az est már leszállt, sötét fátyola mind sűrűbbé vált és szürke homályt borított a tájra.  Vadászunk elindult, hogy a teljes sötétség beállta előtt közelébe férkőzzék a rénszarvasoknak.  Lekúszott a legközelebbi dombsor mögé és annak védelme alatt rohant, szinte repült árkon-bokron keresztül a távoli cél felé, vad száguldással és mégis minden zaj nélkül, mint a gazella.  Ahol megszakadt a dombsor és nyílt terepre érkezett, négykézláb és hason csúszva igyekezett továbbjutni, majd egy újabb dombsorhoz érve, ismét folytatta száguldását.  Végre elérte a dombot, amelynek szélesre terült tetején a rénszarvasok legeltek.

Teljesen a földre lapulva, óvatosan, a legkisebb nesz nélkül kúszott föl a domboldalon egy bokor felé, amely a peremen állott.  Elérte azt is, s amint kikémlelt mögüle, alig harminclépésnyire megpillantotta a szarvasokat.  Semmit sem sejtve, nyugodtan legelt a csorda, csak a vezérbika kapta föl olykor-olykor pompás aganccsal díszített fejét.  Egyszerre nyugtalanul szimatolni kezdett; úgy látszik, megérezte a vadászt.  Nem volt vesztegetnivaló idő.  Az ifjú gyorsan felugrott, kifeszített íját célzásra emelve, néhány lépést előrefutott, s még mielőtt a csorda észbekapott volna, már ki is repült a kőhegyű nyíl.  A bikára célzott, talált is.  A hatalmas állat felhorkant, nagyot ugrott, de nem ingott meg.  A nyíl az oldalát találta, ám nem halálosan és mielőtt az ifjú vadász a dárdáját beledöfhette volna, gyors iramodással elrohant a sötétben tovatűnő csorda után.  Az ifjú vadász dühtől szikrázó szemekkel bámult az elszalasztott zsákmány után.  Tudta hogy a mérgezett hegyű nyíl végezni fog vele, de nem követhette a nyomot, mert leszállt az éj.  Mit csináljon?  A megriadt csorda bizonyára messze elvágtatott, s talán megsebesített bika is nagy darabon bírja.  Nincs értelme, hogy egyedül kövesse távoli, ismeretlen tájakra.  Talán inkább hazamegy, megvinni a hírt, hogy szarvas csordára bukkant, s majd az apjával, a tapasztalt öreg vadásszal, folytatja másnap a vadászatot.

Alighogy elgondolta ezt, máris határozott, s mintha nem lenne mögötte egy fáradságos nap, gyors ügetéssel indult vissza a távoli barlangtanya felé.  Reggel volt, mire hazaért.  Apja nagy örömmel fogadta a hírt, mert a mamuthúsnál, amihez tegnap hozzájutottak, mégis csak jobb a rénszarvas pecsenye.  A fiúnak azonban pihenni kell, meg enni is valamit; nem indulhatnak mindjárt.  De a vadászszenvedély nem hagyta nyugodni az ifjú vadászt; alig kapta be az ételt, amit anyja szeretettel tett eléje, máris nógatta az apját, hogy induljanak.  Az öregnek tetszik a fiú türelmetlensége; meglátszik a gyereken, hogy vérbeli vadász.  Nem is próbálja visszatartani, s bár ő is fáradt a tegnapi kemény harctól, elindul vele megkeresni a rénszarvasokat.  Most még hosszabb az út, mert a megriasztott szarvasok messze eltávoztak tegnapi legelőjüktől.  A dombot, ahol a fiú megsebezte a bikát, hamar megtalálják; innen könnyű követni a nyomokat, hiszen vércseppek is jelzik a menekülő bika útját.  Sokáig kell baktatniok a tundra dombsorai között, míg végre megtalálják, amit keresnek.  Ott vonaglik egy árokban a szarvasbika, a lapocskája alatt a nyíl, amelyet az ifjú vadász biztos keze lőtt beléje.  Nagy a fiú öröme.  Vad szenvedéllyel rohan elveszettnek hitt zsákmányához, és dárdájával megadja neki a kegyelemdöfést.  Az öreg vadász mosolyogva, boldogan nézi a jelenetet; büszke a fiára, meg is dicséri a sikerült lövésért.  Azután munkához fog.

Előveszi bőrtarsolyából a mészáros mesterséghez való szerszámokat.  Egy éles kőpengével felhasítja a szarvasbika hasát, kiveszi belső részeit; majd fanyélbe erősített baltával levágja a hatalmas aganccsal díszített fejét.  Ezt a fiú viszi haza diadalmas trófeaként.  Ő majd a szarvas tetemét cipeli, azt amúgy sem bírná el az agyonfáradt legényke.  Éppen arra gondol az öreg vadász, hogy milyen kimerült lehet szegény fiú, hiszen két nap óta talpon van, amikor hangos rikoltásra lesz figyelmes.  Abbahagyja a mészárosmunkát, és a hang felé fordul.  Egy távoli domb tetején ott áll a fia, akiről azt hitte, hogy lepihent valahol.  Magasra tartja a dárdáját és integet vele.  Kiabál is valamit.  Az öreg lassan megérti a hangokat.  A fiú, aki pihenés helyett újabb nyomok után kutatott, elejtett még egy szarvast, egy fiatal borjút, amely elszakadt a csordától.  Most már bőven van zsákmány, talán túlságosan sok is.  Hogyan fogják a két szarvast hazacipelni?  Az öreg vadász arra gondol, hogy talán az egyiket el kellene rejteni, és holnap visszajönni érte.  A fiú azonban erősködik, hogy ő elbírja a borjút, az apja meg vigye a bikát, vagy pedig kötözzék mindkettőt dorongra; ketten a vállukon majd csak hazacipelik.  Az öreg beleegyezik; de csak reggel indulnak haza; az éjszakát itt töltik a tundrán.  Éhesen azonban nem lehet jól aludni, egy kis vacsorát kellene készíteni.  Nosza, hamar tüzet gyújtani.

A fiú szalad száraz fűért, gallyakért, az öreg pedig lapos köveket keres.  Egykettőre együtt van minden a tűzgyújtáshoz.  Az apa most előkeresi a tűzszerszámot, a kovakövet meg a piritet, s biztos ütéssel csiholja ki a szikrát a holt anyagból.  Már felvillan a tűz, a fiú fújja, éleszti, míg csak magasan nem lobognak a lángok.  Azután beledobják a lapos köveket, s amikor jól áttüzesedtek, reáteszik a szarvasborjú combjából lekanyarított két friss húsdarabot.  A sisteregve pörkölődő hús kellemes illata fokozza a két vadász étvágyát.  Türelmetlenek, enni szeretnének már.  Nem is várnak sokáig; egyszer-kétszer megforgatják a tüzes kőlapokon a húsdarabokat, s máris kész a pecsenye.  Belül még nyers, véres, de azért mohó étvággyal fogyasztja apa és fia.  A vacsorával végezve most már éjszakai búvóhely után kell nézni.  Sziklaüreg nincs sehol sem, csak néhány bokor sötétlik a közelben.  Az egyik alatt tágas gödör; jó lesz alvóhelynek.  Odacipelik a két szarvastetemet; még meleg, puha testük jó lesz párnának.  Ráfeküsznek a húspárnára, betakaróznak a szőrködmönükbe, és néhány perc múlva az igazak álmát alusszák.  Alig virrad, máris talpon vannak mindketten, és azonnal hozzálátnak a csomagoláshoz.  Összekötözik a két szarvas lábait, majd hosszú ágból dorongot faragnak, ráfűzik a zsákmányukat, s azután a dorong két végét a vállukra emelve, nehéz terhükkel elindulnak hazafelé.

Sokáig tart az út, mert többször pihennek.  Estére mégis hazaérnek.  A barlangtanyán nagy örömmel fogadják a vadászokat.  Van már hús bőven; egy ideig nem kell vadászni, henyélni is lehet néhány napon át.  Mialatt a házitűzhelynél a szorgos háziasszony különös gonddal készíti a friss szarvashúsból álló ízletes vacsorát, azalatt az öreg vadász maga köré gyűjti a gyerekeket és elmeséli nekik a nagyfiú hőstettét.  S hogy a mesét jobban megértsék, a barlang falába odakarcolja a szarvasbika alakját, meg a fiúét, amint nyilat röpít beléje.  Mire a mesének és a rajznak vége, elkészül a vacsora is.  Vígan ülnek hozzá, szinte ünnepi hangulatban, hiszen vadászavatás van.  Ünneplik a nap hősét, az ifjú vadászt, aki olyan nagy sikerrel állta ki a tűzpróbát.

Solutréi hajtóvadászat.

Dél-Franciaországban nem messze a selyméről híres Lyon várostól, van egy kis falu; Solutré (olvasd: Szolutr) a neve.  A falu határában egy kis hegy emelkedik.  Nem magas, mégis magasnak látszik, legalább az egyik oldaláról, ahol a sziklák meredeken törnek az ég felé, mintegy 350 méter magas falat alkotva.

A másik oldala lankás; innen kényelmesen fel lehet jutni a túloldali sziklaoromra, amely alatt szédítő mélység tátong.  A meredek sziklafal alatt szőlőskertek terülnek el.  Ásás közben itt bukkantak az érdekes leletre, amely a kis, igénytelen falunak világhírt szerzett.  A szőlőskertek talajából ugyanis rengeteg mennyiségű állati csont került elő és sok szépen megmunkált apró kőeszköz: babérlevél alakú dárdavégek, nyílhegyek és különböző szerszámok.  A lelet nagy feltűnést keltett, hiszen kétségtelen volt, hogy a kőszerszámok ősemberektől származnak, mégpedig olyanoktól, akik eszközeiket különös gonddal pattintgatták a tűzkőből.  Annyira jellegzetes ezeknek a kőszerszámoknak az alakja, hogy a tudósok, a többi kőeszköztől való megkülönböztetésül, solutréi formának nevezték el.  A solutréi leletnek azonban nemcsak a különleges kőeszközök a nevezetességei, hanem az óriási mennyiségű csont is, amely a talajból napvilágra került.  A sok csont ugyanis csaknem kivétel nélkül mind lócsont, maradványai a jégkorszak vége felé Nyugat-Európa, főként Franciaország mezőségein élt vadlovaknak.  Több mint negyvenezer ló csontvázát találták a solutréi szikla alatt, nem csoda tehát, hogy a falu népe “sintérgödrök"-nek nevezi a sziklaalatti árkokat, ahonnan napvilágra kerültek.  Eleinte nem tudták megfejteni a solutréi “lótemető" titkát.  Végre egy híres párizsi régiségbúvár azt a magyarázatot adta, hogy a sok csontváz úgy került a szikla alá, hogy a lovak a meredek sziklafal tetejéről tömegesen lezuhantak és halomra pusztultak.  De mi kényszerítette a szerencsétlen állatokat arra, hogy leugráljanak a 350 méteres magasságból?  A feleletet erre is megadta a párizsi tudós.

A lovak végzete a Solutré közelében élő ősember volt, aki a vadlovak vadászatának különös módját eszelte ki.  Mivel a gyorslábú állatokat dárdával vagy más fegyverrel elejteni nehéz volt, úgy ejtették őket zsákmányul, hogy nekihajtották a solutréi hegynek, a lankás oldal felől a sziklaoromig, ahonnan a megrémült, egymás hegyén-hátán száguldó lovak lezuhantak a mélységbe.  A szikla alatt összetört tagokkal vergődő állatokat azután halomra gyilkolták a kegyetlen vadászok, akik így kevés fáradsággal jutottak hozzá az élelmül szolgáló húshoz.  Csúnya sintérmunka volt, de bő hasznot hozó.  Elképzelhetjük, milyen vad hajsza lehetett egy-egy ménesnek a felhajtása a haláltetőre.  Bizonyára az egész rokonság részt vett a hajtóvadászatban.  Felfegyverzett férfiak - talán egyik-másik már lóháton - kerítették körül a hegy lábánál legelésző ménest, és ügyesen terelték a solutréi hegy lankája felé.  A hegy lábánál már egész szorosra vonták a gyűrűt a lovak körül, azután hajrá, nagy lármával megrohanták a ménest és kis dárdáikat feléje röpítve, hajszolták föl a hegynek.  Szegény állatok megvadulva száguldottak fel a lejtőn, utánuk eszeveszett zajongással a vadászcsapat.  A megvadított lovak felértek a sziklatetőre.  Az elsők megtorpantak a meredek szélén, de az utánuk száguldók letaszították őket a mélységbe, majd ezek is utánuk zuhantak.

Csak néhány merésznek sikerült visszafordulva elszántan áttörni az embergyűrűt és a lankás lejtőn visszarohanva, eltűnni a pusztaságban.  A solutréi csikósok vadászfortélya, úgy látszik, nemzedékről-nemzedékre szállt és évtizedeken keresztül folyhatott itt a kíméletlen mészárlás.  Talán messze tájakról terelték ide a méneseket, amikor Solutré közelében már kipusztultak a vadlovak.  Másként nem is lehetne megérteni, hogyan kerülhetett negyvenezernél is több ló holtteteme a solutréi tömegsírba, amelyre mereven tekintenek le a halálsziklák, a vadlovak szörnyű pusztulásának néma tanúi.

Mennyi ideig tartott a jégkorszak?

Nem tudjuk pontosan, mennyi idő telt el, míg a negyedkor elején megjelent kezdetleges ősember, a nemzedékek hosszú során át, a jégkorszak végén élt magasabb kultúrájú rénszarvas-vadászig fejlődött, de annyi bizonyos, hogy nem évezredek, hanem százezer esztendők rohantak tova, míg az ember a haladás útján ennyire előrejutott.  Ha a bizonytalan nyomokból nem is lehet határozottan következtetni arra, hogy az emberiség küzdelmes útjának eleje visszanyúlik a harmadkorba, hogy a jávai és piltdowni erdőlakó már valóban ember volt, azt viszont már alig vonhatjuk kétségbe, hogy heidelbergi ember, aki a negyedkor első periódusának, a jégkorszaknak (diluviumnak) elején Európában élt, már joggal viselhette az ember nevet.

Az európai ember múltját tehát attól az időtől kell számítanunk, amikor a trópusi verőfényben alkonyodó harmadkor szinte észrevétlenül átment a negyedkor hajnalába, s a keveset változott éghajlati viszonyok közepette, szinte paradicsomi környezetben megjelent Európában az első igazi ember.  A tudósok számítása szerint az a korszak, amelyben a heidelbergi ember élt, legkevesebb százezer esztendeig tartott és a kezdetleges ember mintegy 3000 nemzedéken keresztül fejlődött, míg elérkezett a testi és szellemi haladás magasabb fokára.  A heidelbergi embert Európában felváltó Neander-völgyi emberfajta, amelyet a Homo primigenius emberfajhoz sorolnak a tudósok, még a negyedkor elején uralkodó, délszaki éghajlat alatt kezdhette meg vándorútját és nemzedékei hosszú időn - talán ötvenezer esztendőn - át ebben a verőfényes világban éltek, hogy azután rájuk köszöntsön a hideg jégvilág és vele a nehéz küzdelmek hosszú sora.  Valószínű, hogy a Neander-völgyi ember átélte az első, legnagyobb hókorszakot, de már aligha élvezte a beköszöntött boldogabb időt, amikor a hó és jég határa először hátrált vissza észak felé a Nap tüzes sugarai elől.  Akkor már a mai magasabb rendű emberfajhoz, a Homo sapienshez sorolható aurignaci emberfajta ütött tanyát Európában és megindult az emberiség gyorsabb haladása a kultúra útján.

Az első nagy eljegesedést követő enyhébb időszak után a hó és jég határának újabb előnyomulása következett, majd az éghajlatnak ez a váltakozása még néhányszor megtörtént, s ezzel együtt járt a vidék képének és az állatvilágnak ismételt átalakulása.  A tudósok a jégkorszak folyamán négy olyan időszakot különböztetnek meg, amikor az időjárás hidegebb volt, s a jég- és hótakaró nagyobb területet foglalt el.  Ezeket glaciális időszakoknak nevezik.  A négy glaciális időszak közé esett három enyhébb, melegebb- úgynevezett interglaciális-időszak, amikor a jég és hó visszavonult és a jégárak alján elterült hideg tundrákat dúsnövényzetű verőfényes mezőségek, steppék váltották föl.  Ebben a többször megváltozott környezetben élt, fejlődött, haladt a “bölcs" névvel megtisztelt emberfaj, amelynek egymást felváltó fajtái mind egy-egy lépéssel vitték közelebb az emberiséget a jelenkori műveltséghez.  Nincs biztos számítási alap annak a megállapítására, hogy mennyi ideig tarthatott egy-egy glaciális és interglaciális időszak, s hogy általában mennyi idő telt el az első jegesedéstől a jégkorszak végéig.  Csupán a jégkorszakot befejező utolsó eljegesedés időtartamát igyekeztek tudományos alapon megbecsülni és arra az eredményre jutottak, hogy a jégvilág végső periódusa, eltarthatott úgy 25.000 esztendeig.  Mivel azonban bizonyos, hogy az első glaciális időszak, amelyben még a Neander-völgyi ember élt, volt a leghosszabb ideig tartó eljegesedés, nem járnak távol a valóságtól, akik a négy glaciális és három interglaciális időszak együttes időtartamát százezer évnél hosszabbra becsülik.

Ha tehát a heidelbergi ember korát legkevesebb százezer esztendőre, a Neander-völgyi ember életének az első eljegesedést megelőző, boldogabb periódusát ötvenezer esztendőre, a glaciális és interglaciális időszakok együttes korát pedig leglevesebb másfélszázezer évre taksáljuk, akkor is mintegy háromszázezer esztendőre kell becsülnünk az egész jégkorszak időtartamát.  Mivel pedig ezek a becslések inkább mérsékeltek, mint túlzottak nem lehetetlen, hogy azoknak van igazuk, akik félmillió évnél is hosszabbnak tartják a jégkorszakot.  Ebből viszont az következnék, hogy az ember, amely biztos nyomait a jégkorszak elejéről származó földrétegben már megtalálták, néhány százezer évvel ezelőtt jelent meg a Földön, az emberiség múltja tehát ilyen messzire nyúlik vissza.  Ha években kifejezve, pontosan nem is tudjuk megmondani, hogy milyen hosszú volt a földtörténeti jégkorszak, amely egyúttal az emberiség életének őskora, annyit mégis megállapíthatunk, hogy sokkal hosszabb volt, mint a jégkorszakot felváltó földtörténeti jelenkor, amely már összeolvad az egykori feljegyzések alapján közelebbről ismert legrégibb történelmi korral, az emberiség ókorával.

A svájci tavak titka.

A sok-sok évezreden át hatalmaskodó jég és hó ideje lejárt.  Az utolsó eljegesedés után az időjárás kedvezőbbre változott, az éghajlat melegebbre fordult és ezzel véget ért a Földön a néhány százezer éven át tartó jégkorszak.  Az északról előretolakodó jégárak visszavonultak a sarkvidékre, csupán a magas hegységekben hagytak hírmondót.  Észak- és Közép-Európa megszabadult a jég- és hótakarótól, amely több százezer éven át halotti lepelként borította, s csak időnkint, a jégkorszak folytonosságát meg-megszakító enyhébb időszak alatt, adott teret a növényi élet fejlődésének.  A jégvilág teljes visszavonulása után fellélegzett a sokáig bilincsekbe vert Természet és kiderült fagyos, meleg arca.  A Nap éltető sugarai által elűzött jég- és hómezők helyén mocsarak, nagy tóságok, a hegyekről lezúduló árvizek által elöntött területek keletkeztek.  A napsugarak éltető ereje és a víz bősége üde, zöld erdőségeket varázsolt az összefolyó fehérségében egyhangú jégkorszaki tájra.  Az erdők, ligetek mélyén felcsendült a madárdal, a virágoktól tarka mezőkön, bokrok alján, fűben, levegőben megkezdődött a zümmögő rovarvilág hangversenye, s egyszerre megszűnt a jégvilág borzalmas némasága.  Az új életre kelt Természetet ujjongó örömmel köszöntötte a jégkorszak viszontagságait szerencsésen túlélő ember, aki testben és lélekben megerősödve, a további életküzdelmekre alaposan felkészülve lépte át a jelenkor küszöbét.  A barlanglakókat kicsalták sziklatanyájukból a meleg napsugarak és a hegyek lábánál kibontakozó Élet ellenállhatatlanul vonzotta őket magához.

A kóborló, nyugtalan vadászéletbe, a Természettel való folytonos küzdelembe belefáradt ember vágyva vágyódott a nyugalmasabb, békésebb élet után.  Amikor a hegyek ormáról letekintett a virágos völgyekbe és szeme végigfutott a hegyek lábánál elterülő hatalmas erdőkön, a verőfényben fürdő távoli rónaságon, úgy érezte, hogy ott van az ő új életterülete, ott találja meg a boldogulását.  És megindult a vándorlás le a hegyekből a völgyek, a síkságok felé.  Azok a családok, amelyek elég erősnek érezték magukat, hogy megküzdhessenek az új világban, reájuk váró új veszedelmekkel, ellepték a folyók, tavak vidékét.  A közös életcél és a közös veszedelem összetartásra, együttes munkára késztette őket, megerősítették tehát a szövetséget, amely kezdetleges formában már megvolt a szomszédos barlangok lakói között.  Törzsekké tömörültek, megalkották az első törvényeket, amelyek az együttes életet, a közös munkát és a külső ellenséggel szemben való védekezés módját szabályozták.  Ezzel megindult az ősember rendszeresebb társadalmi szervezkedése, amely megnövelte az erejét, és kiszélesítette haladásának, művelődésének az útját.  Az új életterületen, ahol a hegyekből leözönlött barlanglakók letelepedtek, elsősorban biztos tanyáról kellett gondoskodni, hogy védve legyenek a Természet viszontagságai és a ragadozók támadásai ellen.

Itt hiába kutattak természetes lakóhely után, aminők a hegyekben a sziklaüregek, barlangok voltak; maguknak kellett tehát kieszelni a módját, hogy mielőbb hajlékhoz jussanak.  A jégkorszak keserves küzdelmeiben kifejlődött értelmük, találékonyságuk, ügyességük hamarosan megtalálta a lakáshiány megfelelő megoldását.  A vizenyős területen magasabb, szárazabb helyeket, dombokat kerestek, itt állati bőrből sátrak vertek, vagy pedig földbe tűzdelt ágakból védőfalat, úgynevezett sellenc-et készítettek, amelyre lombos ágakból tető is került; így meg voltak védve a széltől, esőtől.  Az ötletesebbek ügyesebbek tovább mentek egy lépéssel.  A földbe vert karókat befonták hajlékony vesszőkkel, hogy a fonott falak még inkább felfogják a szelet, esőt.  Kialakult a mesterséges lakás fejlettebb formája, a cserény.  Mások ezzel sem elégedtek meg, hanem még szilárdabb, biztosabb lakást igyekeztek építeni.  Széthasított vastagabb ágakból durván megmunkált gerendákat faragtak kőbaltáikkal; a gerendákat négyszögben szorosan egymás mellé verték, hogy négy falat alkossanak; az egyik falon nyílást hagytak bejáratnak.  Majd e gerendák közeit betömték nedves földdel, fűvel, mohával, azután a négy fal tetejére fahánccsal összekötözött ágakból tetőt helyeztek és kész volt a kunyhó.  Akiknek nem volt türelmük vagy ügyességük a sellenc, cserény vagy kunyhó készítésére, azok megelégedtek a földbe vájt és ágakkal betetőzött putri-val.  Ilyenek voltak az első emberlakta lakások.

Bizony kezdetleges tanyák lehettek, de megfeleltek a céljuknak, s az ősember, akit nem kényeztetett el az élet, jól érezte magát bennük.  Hogy az első lakásokat építő ősembernek milyen fejlett volt a gyakorlati érzéke, mutatja az is, hogy az első ősemberi lakások máig nem mentek ki a divatból.  Nemcsak a mai vad népeknél és a putriban élő vándorcigányoknál találunk az ősemberi tanyákhoz hasonló lakásokat, hanem még kultúrált népeknél is, amelyek már falvakban élnek, de foglalkozásuk olyan, hogy sokat kell a szabadban tartózkodniuk.  Gondoljunk csak a magyar pásztornépre vagy halászokra, akik a pusztán vagy a halásztanyán szélfogó sellecet, fonott cserényt, gerendákból összetákolt viskót vagy kunyhót készítenek ideiglenes tanyául.  Vagy gondoljunk a mezőőrökre, akik kukorica kórókkal födött, földbe vájt putriba húzódnak meg éjszakára vagy a vihar elől.  Azok a barlanglakók, akiket az Alpok vidékére, a mai Svájc területére vetett a sors, a völgyekben és a hegyek lábánál elterülő nagy tavak környékén idegen népet találtak, amely egészen más volt, másképpen élt, mással foglalkozott, mint ők.  Legjobban meglepte a barlanglakókat, hogy az idegenek nem a tavak partján ütöttek tanyák, hanem olyan kunyhóban laktak, amelyek messze benn állottak a tóban.

Hogyan kerültek ide ezek a különös emberek, és hogyan építették fel vízi tanyájukat?  Bizonyára a Föld más tájáról vándoroltak ide, s a hegyek lábánál, völgyekben és a síkságokon hatalmas áradmányos területeket, s nagy tavakat, ingoványokat találtak, maradványait az évezredek hosszú során át felhalmozódott jégnek és hónak, amelyet elolvasztottak a jelenkor elején új erőre kapott napsugarak.  A tavakat őserdő övezte, amelynek bizonyos talajából hatalmas fák nőttek az ég felé; dús lombsátruk hűvös nedves árnyékot borított a tavak környékére.  A nedves talajon sehol nem lehetett sátrat verni vagy putrit, kunyhót építeni.  Azután meg az ingovány tele volt veszedelmes állatokkal, amelyek ellen nem nyújtottak volna védelmet a gyenge alkotmányok.  Mit csináljanak?  Hol keressenek védelmet a rájuk leselkedő sok veszedelemmel szemben?  A nehéz gondok közepette, amelyek a családjuknak biztos tanyát kereső férfiakat gyötörték, megszületett a nagyszerű gondolat; a tóra kell építeni a tanyát, amelyben nyugodt otthonra találnak.  Az eszmét tett követte.  A férfiak kőbaltáikkal és egyéb kőszerszámaikkal nekiláttak az erdei fák kivágásához és a vihar által a tóba döntött faóriások szanaszét úszkáló hatalmas törzseinek feldolgozásához.  Kihegyezett végű cölöpöket formáltak belőlük, a cölöpök hegyes végét tűzben megpörkölték, hogy nehezebben rothadjanak; majd, amikor már elég cölöp volt együtt, megkezdték a tóban való felállításukat.  Keserves nehéz munka volt.

A fatörzsekből összetákolt tutajokon vagy egyes fatörzseken egyensúlyozva, napokon át dolgozott a férfinépség, míg nehéz szikladarabokkal és nagy fakalapácsokkal a tófenék aljába beleverték a cölöpöket.  De végül elkészült a vízi falu alapépítménye, s megkezdődhetett a házak építése.  Előbb farostokkal összekötözött gerendákból a cölöpök tetejére padozatot készítettek, a gerendákat a végeiken fúrt lyukakba vert faszögekkel a cölöpfejekhez rögzítették.  Azután a külső cölöpsort a gerendapadozat alatt szorosan átfonták szívós vesszőkkel.  Most egyenlő hosszúságú deszkákat hasogattak fenyőfából, simára gyalulták kőszerszámaikkal, majd szorosan egymás mellé helyezték a gerendapadozatra, megerősítették faszögekkel.  Kész volt a széles padló, amelyen helyenként csapóajtóval fedett nyílásokat is hagytak, hogy legyen hol a vízbe dombi a szemetet, hulladékot.  Majd hozzáfogtak a ház felépítéséhez.  Kettéhasított fenyőgerendákból tákolták össze a falakat, a gerendák közeit anyaggal tömték ki, ezután gerendavázra helyezett nádkötegekből ferde tetőt készítettek.  Sokáig tartott a munka, mert hiszen az építkezés minden részletét akkor kellett kieszelni és az ötletet mindjárt meg is valósítani.  Az emberi értelem, ügyesség és akaraterő azonban legyőzött minden nehézséget, s végre ott állt a cölöpökre épített tanya, az első ház, az építőművészet legősibb alkotása.

Az első ház után, amelynek felépítését együtt eszelte ki és közösen végezte el a törzs férfinépsége, egymás után épültek a cölöpökön nyugvó padozatra a házak, amelyeknek mindegyike otthon adott egy-egy családnak.  A tó vizén lassankint kialakult a cölöp-falu, az első emberi erővel épített lakótelep, amely olyan volt, mintha úszna a tó sima tükrén.  Most még csak arról kellett gondoskodni, hogy a cölöpfalu lakosságának meg legyen az összeköttetése a külvilággal, de egyúttal meg is legyen védve a külső támadások ellen.  Könnyen szétrombolható vagy bevonható pallókat, hidakat építettek és kivájt fatörzsekből csónakokat készítettek, hogy könnyen közlekedhessenek a falu és a part között, ha pedig veszedelem fenyeget, hamarosan visszavonulhassanak vízi tanyájukra, amelyek a hidak elpusztításával vagy bevonásával teljesen elszigetelhettek.  Hogy milyen volt a berendezése a cölöpfalvaknak, amelyeket a jégkorszak elmúltával a jelenkor elején kezdett építeni az idegenből bevándorolt ősember, arról az egykori cölöpépítményeknek a svájci tavak fenekén felfedezett maradványai hoztak először hírt nekünk.  Az Alpok vidékén 1853-1854. évi tél annyira hideg és száraz volt, hogy a svájci tavakat tápláló folyók nagyésze kiapadt és feltűnő mértékben kezdett süllyedni a tavak szintje.  A hatalmas Zürichi-tó az apadás következtében feltárta a medrét, s a szárazra került tófenék megmívelésre alkalmas területet kínált a parti lakosságnak.

A tókörnyék lakói igyekeztek is kihasználni a Természet által nyújtott alkalmat; falakat, töltéseket emeltek a leapadt víztükör szélén, hogy a tó emelkedő szintje később ne tudja visszahódítani régi területét.  A kiszáradt tófenéken szorgoskodó munkások a kőfalak készítése közben érdekes felfedezést tettek.  A tó egyik kis öblében az iszapból kiálló cölöpre bukkantak, amelyek katonás rendben állottak egymás mellett a tó fenekén.  Ugyanakkor az iszapból halom számra kerültek elő szerszámokká formált csontok, szarvasagancsok, kőszerszámok, cserépdarabok és különböző házieszközök, jeléül annak, hogy itt valamikor ember élt.  Az érdekes felfedezésről legelsőnek Obermeilen falu tanítója Appli János értesült, aki azonnal tisztában volt azzal, hogy itt értékes régészeti leletről van szó.  Összegyűjtötte, és gondosan megtisztította a tó iszapból kiásott különböző eszközöket és kimerítő jelentéssel elküldötte a zürichi régészeti társaságnak.  A tudósok gyülekezetében nagy szenzációt keltett az obermeileni tanító jelentése.  Bizottságot szerveztek, mely a tudós társaság elnökének Keller Ferdinándnak a vezetésével azonnal megkezdte a nevezetes lelőhely alapos átkutatását.  Még ugyanabban az évben megjelent Keller Ferdinánd tollából “A kelta cölöpfaluk a svájci tavakban" címmel egy értekezés, amelyben a svájci tudós értesítette a tudósvilágot a nevezetes felfedezésről.  Mint a kis mű címéből is látható Keller Ferdinánd még azt hitte, hogy a cölöpépítményeket történelmi ókorban Európában élt kelta nép Svájcba származott törzsei építették.

A zürichi tudós Svájc őslakóinak, a kelta eredetű helvétáknak első lakótelepeit vélte felismerni a cölöpépítményekben, s bár feltűnő volt, hogy a Zürichi-tóból a fémekből készült eszközök helyett, - aminőket más kelta kori lelőhelyeken eddig találtak, - csontból és kőből készített kezdetlegesebb eszközök kerültek napfényre, mégis a felfedezett cölöpépítmények, kelta eredetét hirdette.  A jeles tudósnak ezt a tévedését meg lehet érteni, hiszen akkoriban még nem ismerték eléggé az emberiség életének az őskorát, amikor a fémek még nem voltak használatban, s a kő, csont és fa volt az az anyag, amelyből szerszámaikat, fegyvereiket készítették.  Akkoriban csak homályos sejtelmük volt a tudósoknak a jégkorszaki barlanglakó ősemberről, annak kultúrájáról és általában arról a korról, amit ma történelmi kornak nevezünk.  Keller Ferdinánd felfogását, hogy a Zürichi-tóban talált cölöpépítmények kelta eredetűek, megerősíteni látszottak a római történetíróktól származó feljegyzések is.  A rómaiak idején ugyanis a mai Franciaországban, Belgiumban, Hollandiának a Rajnáig terjedő részén, Svájc és Észak-Olaszország területén kelta néptörzsek éltek, amelyeket a rómaiak gallus-oknak neveztek, az országukat padig Galliának.  A rómaiak harcba is keveredtek velük, s miközben területükre nyomultak, megismerték életmódjukat, szokásaikat.

A híres római császár Julius Caesar, aki nem csak nagy hadvezér, hanem kiváló történetíró is volt, műveiben leírta a gallusokról - így a többi közt Svájc területén élt törzsekről, a helvéciuszokról - szerzett tapasztalatait.  Julius Caesar ugyan nem tett említést vízre épített cölöpépítményekről, de viszont voltak más római feljegyzések arról, hogy Európa egyes területein ilyen vízi lakók éltek.  Herodotos, a történetírás atyja, a Krisztus előtti 450. évben írt művében megemlíti, hogy Tráciában, - ahogyan a rómaiak a Balkán-félszigetet, a mai Románia és Bulgária helyén elterült országot nevezték, - élt egy nép, amely a Praziasz-tóra építette a lakótelepét.  Herodotos szerint ezek a vízi falvak cölöpökön állottak és csak egy híd vezetett oda a szárazföldről.  A közös cölöpépítményt a törzs férfitagjai együttesen építették, s a törvény az volt, hogy mindegyik férfi, aki feleséget vesz, köteles a közeli hegységből három szálfát hozni s azt be is verni a tóban.  A cölöpépítményen mindegyik családnak egy-egy háza volt, a házak csapóajtói a tóra nyíltak.  Azt is tudni véli Herodotos, hogy a kisgyermekek úgy óvták meg a vízbe való zuhanástól, hogy egyik lábukat zsineggel a ház valamely gerendájához kötözték.  A Praziasz-tó lakói, Herodotos szerint, baromtenyésztésből és halászatból éltek.  A tó olyan halbő volt, hogy csak le kellet a vízbe bocsátani egy kosarat, s máris megtelt hallal.  Még a házi állataikat is hallal etették.

Hogy Herodotos leírása nem volt puszta képzelődés, azt igazolja egy másik római történetírónak Hippokrates-nek a feljegyzése, aki ugyanezekről a tráciai vízi-lakókról hasonlóképpen ír.  Az írásos feljegyzéseken kívül még egy bizonyíték, amely amellett szól, hogy a rómaiak idejében, tehát már a történeti időkben, voltak Európában népek, amelyek cölöpfalvakban éltek.  Rómában áll egy oszlop, amelyet Trajanus római császár diadalmas harcainak emlékére emeltek.  Trajanus a mai Erdély területének, - amelyet a rómaiak Dácia néven emlegettek, - volt a meghódítója; legyőzte az ott lakó trák-eredetű dákokat.  A dákokkal vívott diadalmas csaták jeleneteit megörökítették a római Traján-oszlopot körülfutó domborművek.  Az oszlopokra vésett harci jelenetek közül az egyik vízre épített falut ábrázol, amelynek kúpos tetejű, kerek kunyhóira seregestől repültek a római gyújtogató fáklyái.  Kétségtelen, hogy a Traján-oszlopon megörökített vízifalu nem a képzelet szüleménye, hanem a rómaiak idejében valóban léteztek Erdély területén cölöpépítmények.  Ezeknek a történelmi adatoknak az alapján állott Keller Ferdinánd, amikor a Zürichi-tóban felfedezett cölöpépítmények, kelta eredetűnek tartotta.  Később Svájc más tavaiban is felfedeztek hasonló építményeket, máshonnan is napfényre kerültek kőből, csontból készített eszközök.

Majd Európa más vidékein - Felső-Olaszországban, Németországban, Írországban és hazánkban a Fertő-tóban - is nyomára bukkantak cölöpépítményeknek, úgyhogy a tudósoknak mind több adat állott rendelkezésükre a vízi lakóhelyek titkának megfejtésére.  Mivel időközben a jégkorszaki barlanglakó ősemberről és kultúrájáról is határozottabb képet kapott a tudósvilág, meg lehetett állapítani, hogy azok a cölöpépítmények, amelyekben kőből készített eszközökre bukkantak, nem kelta eredetűek, hanem a történelem előtti időkből származnak, még pedig az emberiség őskorában közvetlenül a jégkorszakot követő periódusából.  A mindenfelé feltárt cölöpépítmények között azonban van számos olyan, amelyben nem kőből, hanem fémekből készített szerszámokat, fegyvereket találtak.  - Kétségtelen, hogy ezek a későbbi korból származnak, amikor az ember már fémet használta eszközének készítésére.  Ebből, valamint a római történetírók feljegyzéséből az következik, hogy a vízre való építkezés nem volt csupán a földtörténeti jelenkor elején élt ősember szokása, hanem divatban maradt később is, átszármazott a történeti időkbe, sőt tulajdonképpen még ma sem szűnt meg.  Hiszen egyes kultúrálatlan vadnépek még ma is cölöpökre épített házakban, falvakban, s ha az olaszországi Velencére, vagy a hollandiai Amsterdam városokra gondolunk, azt mondhatjuk, hogy még a mai művelt népeknél is megvan a vízre való építkezés szokása.

Az őskori cölöpépítmények tehát nem különlegességei az ősember korának, aminthogy nem azok a barlanglakások sem, mert hiszen ma is ismerünk sziklaüregben, barlangokban, földbe vájt lakásban élő embereket, mint ahogyan ismerünk vízre épített házakban lakó népeket is.

A cölöpfalvak környezete és lakói.

Az emberiség őstörténetének felderítésénél a svájci tavakban és egyebütt is felfedezett cölöpépítményeknek éppen olyan jelentőségük van, mint a jégkorszaki barlanglakásoknak.  Az Európában és más világrészekben is feltárt barlangok valóságos múzeumai az ősember régibb korszakának.  A barlangok fenekét kitöltő földrétegekben megőrzött emberi és állati csontok, emberalkotta eszközök és az emberi szellem egyéb alkotásai szinte felérnek az írásos feljegyzésekkel, hiszen belőlük a jégkorszaki emberről, küzdelmes életéről, foglalkozásáról, szokásairól, szellemi képességéről, lelkivilágáról és az őt körülvevő környezetről világos képet tudunk magunk elé rajzolni.  Hasonlóképpen vagyunk a cölöpépítményekkel.  A tavak medrébe vert cölöpök között eltérő vastag, fekete iszap, amelyet Keller Ferdinánd kultúrréteg-nek nevezett, ugyanolyan fontos lapja az emberiség történetének, mint a barlanglakás fenekén felhalmozódott földréteg.

A tavak iszapja is megőrizte az utókor számára az őskori élet bizonyítékait, olyan bőségben és változatosságban, hogy szinte lépésről-lépésre követhetjük a cölöpfalu lakosságának életét.  A cölöpépítmények kultúrrétegei azonban egészen más világról mesélnek nekünk, mint a barlangok földrétegei.  Arról a világról, amely felváltotta a jégkorszak hosszú évezredeit, és az embert átvezette a történelmi idők elejére, ahonnan már írásos feljegyzések nyomán követhetjük viszontagságos útját.  Ha a svájci tavak nem tárták volna föl a medrüket a késői utókor kíváncsi embere előtt, ha a cölöpépítmények a tó szintje alatt eltemetve maradtak volna, akkor ma vajmi kevés adatunk lenne az emberiség őstörténetének a földtörténeti jelenkor elejére eső, második korszakáról és sötét űr tátongana a jégkorszak és a történelmi ókor között.  A természet, amikor 1853-54 telén reábocsátotta Svájcra a száraz hideget és kiapasztotta a tavak vizét, nagyszerű szolgálatot tett az emberi műveltségnek, mert hiszen tudásunkat olyan ismeretekkel gyarapította, amelyek lehetővé teszik, hogy az ősembert tovább követhessük az élet útján.  A környezet, amelyben a cölöpfalvakban lakó őshelvéták élete lefolyt, egészen más volt, mint a jégkorszakban, amikor még barlanglakó vadásznépség kóborolt mindenfelé.  A rideg, vigasztalan jégvilág eltűnt még Svájc hegyei közül is; a jégárak, amelyek azelőtt a Zürichi- és Genfi-tóig nyújtották le hideg karjaikat, visszahúzódtak a lakatlan sziklák közé, törmelékkel elgátolt, mély völgykatlanokat hagyva maguk után.  Eltűnt a hegyek aljáról a tundrák szomorú egyhangúsága is és megszűntek a porförgetegek, amelyek a jégárak felől rohamozták a síkságot.

Az új világban, amely a jégkorszak nyomán kibontakozott, az erdő volt az úr.  A megenyhült és egyenletesebbé vált éghajlat alatt hatalmas őserdő alakult ki az Alpok lábánál, hűvös árnyékba borítva a nagy tavakat, amelyeket sötét kulisszaként övezett.  Az őserdő keményen megvetette a lábát a meghódított területen és évezredeken keresztül megmaradt olyannak, mint amilyennek a cölöpfalvak lakói látták.  A rómaiakat, akik Krisztus születése után az erdőkben szegény Itáliából benyomultak a svájci területekre, szinte megfélemlítették az őserdő faóriásai és a titokzatosság, amely a sötét vadonban fogadta őket.  Azóta a kultúra, amely a természettől minden felhasználható területet igyekszik elhódítani az emberiség számára, eltűntette az őserdőt, amely egykor természetes háttere volt a tavakon ringó cölöpfalvaknak.  De azért meg lehet állapítani, hogy milyen fák voltak azok, amelyek óriási arányaikkal és lombjaikkal titokzatos susogásával megremegtették a római katonáknak kemény csatákban megedzett szívét.  Az ősi erdő egykor buján tenyésző fáinak holttetemei ott vannak eltemetve a svájci tavak medrében.  Ott állnak katonás sorban, ahogyan az ősember odaállította őket, hogy tartóoszlopai legyenek a vizitanyájának.  A cölöpök, amelyben egykor a tólakók házai álltak, s a növényi maradványok, amelyeket a tófenék iszapja őrzött meg, elénk varázsolják az őserdőt.

Vörösfenyő és fehérfenyő, tölgy, bükk, jávorfa és rezgőnyárfa vegyesen tenyésztek; hatalmas törzseiket a bodza, a mogyoró és a tiszafa bokrai ölelték körül, a tó tükrén pedig a ma már nagyon ritka vizidió virágzott.  Milyen más volt ez a tájkép, mennyivel derűsebb, vigasztalóbb, mind a jégkorszak rideg tundrája.  De más volt az erdők állatvilága is.  A jégkorszak különleges állatjai eltűntek.  A mamutot, gyapjas orrszarvút már nem ismerte a cölöpfalvak népe, a barlangi ragadozók egyéb veszedelmes fajai már nem fenyegették az életüket.  De eltűnt a jégkorszakvégi vadász legkedveltebb vadja, a rénszarvas is, amely az észak felé hátráló jégárakat követve elvándorolt a közép-európai tájakról.  A vadállomány azért nem fogyatkozott meg.  Az ősrengetegben nagy csoportokban tanyázott az őstulok, amely eleinte vadászzsákmánya volt, később háziállatja lett a cölöplakónak.  A jégkorszak végén kihalt préri-bölényt felváltotta a kisebb erdei-bölény, amely az évezredeken át tartó üldöztetés ellenére fennmaradt mai napig; utolsó tagjai Litvánia erdőségeiben tengetik életüket.  Az elvándorolt rénszarvasok helyett a hatalmas jávorszarvas és vörös gímszarvas voltak az őserdő nemes vadjai, de nem hiányzott az ősrengetegből a vaddisznó sem.  A jégkorszakban a hegyek alján, a steppéken tanyázó zergék és kőszáli kecskék ekkor már fölvonultak a magas hegycsúcsok sziklái közé és csak ritkán kerültek terítékre.

Csodálatosképpen a tófenék iszapjában fennmaradt állati csontok közül - amelyekből a cölöpfalvak lakóinak vadállományát meg lehet állapítani - teljesen hiányzanak a vadló csontjai, holott ezt a nemes állatot még a középkorban is vadászták Svájc területén; nem valószínű tehát, hogy a cölöpfalvak környékén az őshelvéták korában nem élt volna.  A vadonból természetesen nem hiányoztak a ragadozók sem, de a természet, - mintha megelégedte volna a vérengzést, amit a hatalmas barlangi bestiák a jégkorszakban véghezvittek, - csökkentette a számukat és az erejüket.  A barlangi hiénát a nálánál gyengébb farkas, az óriási barlangi medvét a kevésbé veszedelmes barnamedve váltotta fel a rengetegben; rettenetes macskafélék - a barlangi oroszlán és párduc - helyett a kis vadmacska leselkedett prédára a rengetegben.  Az őserdő életéhez hasonlóan pezsgő és változatos volt a vizek élete is.  A tavakban hemzsegett a sok hal, különösen a csuka és a lazac.  A parti nádasokban gólyák, vízicsirkék és énekes hattyúk tanyáztak, a tó vízében pedig a fürge vidra halászott.  De a legnevezetesebb lakója a tavaknak a hód volt, amely a víziépítkezés terén versenyre kelt az emberrel.  Sokáig, a legújabb időkig élt Európa - különösen az Elba és a Rhone folyók partjain - ez az érdekes vízi állat, s csak mintegy száz év előtt pusztította ki teljesen az emberi kultúra, amely a vizek szabályozásával, a mocsarak lecsapolásával életterületétől fosztotta meg.

Ma csupán a Kanadában és Ázsia északi részén élő hódok képviselik az állatvilágban a hód-nemzetséget, amely arról nevezetes, hogy körülrágott és ledöntött fatörzsekből vizitanyát épít és gátakat emelve, valósággal mesterséges tavakat készít.  Ebben a környezetben élt a földtörténeti jelenkor elejének embere, amely maga is egészen más volt foglalkozásában, szokásaiban, életfelfogásában, lelkivilágában, mint a jégkorszaki barlanglakó.  A kultúrrétegek, amelyeket a tófenéken feltárt a múlt titkait kutató mai ember, arra vallanak, hogy a cölöplakó a vadászat és halászat mellett már állattenyésztéssel és földmíveléssel is foglalkoztak, a háziiparuk fejlett volt: agyagedényeket készítettek, halászhálót fontak, ruhát szőttek; szóval már elsajátították mindazokat a mesterségeket, amelyeket ma is űz a falusi nép, hogy háztartását maga elláthassa mindennel, amire szüksége van.  Óriási haladást jelentett ez a jégkorszaki barlangi lakókhoz képest, akik a vadászat és halászat, valamint legfontosabb szerszámaik és fegyvereik készítése mellett, nem értettek más mesterséghez.  A ruháikat állati bőrből készítették, ételeiket nyárson vagy áttüzesített kövön sütötték meg, a tápláló növények közül csak azokat ismerték, amelyeket a természet tálalt eléjük; csak gyűjtögettek, de termelni nem tudtak.

Az állatokra is csak vadásztak, csupán mint húst és bőrt szolgáltató vadat becsülték, de tenyészteni, és életükben hasznosítani nem tudták őket.  Csak zsákmányolni tudtak, de a szerzés fogalmát nem ismerték.  A sokoldalú elfoglaltság természetesen a cölöplakó életmódját, szokásait és szellemi életét is egészen átformálta.  A barlanglakó vadászokat foglalkozásuk izgalmas, nyugtalan kóboréletre kényszerítette, amelyben nem volt semmi rendszeresség, hanem alkalomszerűen változott aszerint, hogy bőség volt-e vadban vagy megfogyatkozott a vadállomány.  A sikerült vadászat után jött a gondtalan pihenés ideje, amikor a jóllakott vadász ráért foglalkozni hasznot nem hajtó dolgokkal is; ráért rajzolgatni, festegetni, szobrokat faragni - szóval művészi vágyat kielégíteni.  Ezzel szemben a cölöplakó a foglalkozása állandó letelepedésre késztette.  A földmívelés és az állattenyésztés odakötötte őt a tó környékéhez, ahol tanyát ütött.  Ugyanekkor bekapcsolódott az ember életébe a gazdasági haladás legfontosabb tényezője, a rendszeres munka.  Míg a vadászatnál és a halászatnál nagyrészt a vakszerencsétől függött, hogy kinek mennyi zsákmányt sikerül a maga és a házanépe számára elejteni, addig az állattenyésztésnél és földmívelésnél mindenkinek egyformán adva volt a lehetőség, hogy két keze szorgalmas munkájával jólétet teremtsen magának és családjának.  Reggeltől estig dolgozott a cölöplakó ember; ideje és munkája pontosan be volt osztva, a pihenés ideje szűkre szabva.

Nem csoda, ha ilyen körülmények között csak olyan szellemi munkára jutott ideje, amely a gyakorlati célt szolgálta.  A mindennapi életben nélkülözhetetlen használati cikkek kieszelése foglalkoztatta a cölöplakó embert.  Feltaláló volt, de nem volt igazi művészlélek, mint a barlanglakó ember.  A szép iránti szeretete, ízlése legföljebb a házi eszközeiben nyilvánult meg és a ruházatában; ezeket igyekezett a célszerűség mellett csinosabbá, tetszetősebbé formálni.  De afféle haszontalanságokra, mint amire a barlanglakó vetemedett, hogy telefirkálta a barlang falát bolondos ákombákomokkal, a cölöplakónak nem volt ráérő ideje.  Azután még valami volt, ami lekötötte a cölöplakó figyelmét, és nem engedte elkalandozni a képzelet világába.  Ez a valami a szomszédos törzsek örökké fenyegető magatartása volt.  Mert amikor az ember letette a vadászfegyvereit, hogy ekét, kapát, ásót vegyen a kezébe; amikor megtanulta becsülni a munkájával szerzett javakat, ugyanakkor a kapzsiság, az irigység is fellángolt a szívében.  Minél több földet, jószágot akart, a mások javára vágyott, hogy jólétét, gazdagságát gyarapítsa.  S megindult az emberek között ez ellenségeskedés, a háborúskodás, amely végigkísérte az emberiséget az egész történelem folyamán.  Az ellenségeskedésből azonban valami haszon is származott, nevezetesen, hogy szorosabb összetartásra késztette azok, akiket a rokoni kapcsolat szálai máris összefűztek.

A törzsekbe való tömörülés és a törzs közös életét irányító törvények megteremtették a társadalmi rendet, amely nemcsak az ellenséggel való együttes védekezésben nyilatkozott meg, hanem a munkaközösségben is.  A törvények által irányított együttélésnek természetesen következménye lett, hogy tehetségük, koruk és nemük szerint különböző munkát vállaltak, s ezzel megszületett a társadalmi fejlődésnek egyik legfontosabb tényezője: a munkamegosztás.  A cölöplakó, akik az élet útján ilyen nagy haladást tettek, természetesen lelkileg is nemesedtek.  A helyhez kötött, rendszeresebb élet szorosabbá tette a családi kötelékeket, melegebbé a családtagok közötti szeretetet.  A svájci tavak iszapjaiból a sok gyakorlati célú eszközön kívül olyan apróságok is előkerültek, amelyek a szeretetnek, a derűs léleknek a jelei.  A legtöbb cölöpépítményben sok csecsebecsére, ékszerre bukkantak, jeléül annak, hogy a cölöpfalvak asszonynépe szerette a cicomát, a férfinépség pedig szívesen díszítette fel az asszonyokat, mert megbecsülte őket, értékelni tudta a munkájukat, amit a ház körül végeznek és nem terhelte meg őket olyan munkával, ami férfierőt igényel.  A gyermekeit is nagyon szerethette a cölöplakó.

Erre vallanak az egyik cölöpépítmény kultúrrétegeiben talált különféle játékszerek: agyaggolyók, kis állatalakok, cserépből készült csörgők - mindmegannyi jelei a szülői szeretetnek és a derűs, meleg családi életnek.

Miért épített az ősember vízitanyákat?

Abból, amit a svájci cölöpépítmények az ősi helvéták életéről, foglalkozásáról, szokásairól elárulnak, meg lehet állapítani, hogy a vizifalvak lakói műveltségben sokkal előbbre haladottabbak voltak, mint a barlanglakók.  Olyan nagy a különbség a jégkorszakban és az azt követő földtörténeti jelenkor elején élt ősember kultúrája között, hogy szinte elképzelhetetlen, miszerint a svájci cölöplakók az európai barlanglakók leszármazottjai lennének.  Hiszen a több százezer esztendeig tartó jégkorszak alatt az európai ősember, a hosszú időhöz mérten, aránylag keveset haladt előre a művelődés útján, nem hihető tehát, hogy a jégkorszak elmúltával egyszerre, ugrásszerűen fejlődött volna kóborló vadászból betelepedve élő, állattenyésztő és földművelő emberré.  Erre gondolva, alakult ki a tudósoknak az a véleménye, hogy az a nép, amely Svájc tavaira épített cölöpfalvakban élt, idegenből vándorolt ide és magával hozta nagyobb műveltségét, amelyet azután itt tovább fejlesztett, sokkal nagyobb lépésekkel, sokkal gyorsabban, mint ahogyan az Európában élt jégkorszaki barlanglakó fejlesztette a maga kultúráját.

A legvalószínűbb, hogy a cölöplakók dél felől, a Földközi-tenger vidékéről a folyók mentén vándoroltak észak felé.  Tengermelléki halásztörzsek lehettek, amelyek már eredeti hazájukban ismerték a cölöpre való építkezés módját.  Egy részük a Rhone-folyó mentén tartott észak felé és nyugati Svájc és Dél-Németország tavai mellett telepedett le, más részük az Adriai-tenger mellékéről az észak-olaszországi folyók völgyén vándorolt felfelé és előbb az észak-olaszországi majd a svájci tavaknál ütött tanyát.  Ugyanakkor, amikor Dél-Európában ez a népvándorlás folyt, Közép-Európa északi részén nomádmódra kóboroltak azok a vadásznépek, amelyeknek elődei a jégkorszakban a dél-franciaországi, dániai, belgiumi és németországi barlangokban laktak.  E kóbor vadászoknak az volt a szokásuk, hogy - ha az időjárás zordabbá változása hosszabb letelepedésre kényszerítette őket és nem találtak a közelben alkalmas sziklaüreget vagy barlangot - tágas gödröket ástak a földbe, lefödték náddal, rőzsével és itt húzódtak meg.  A gödör-lakások-ban való tanyázás sokáig divatban maradt és észak-európai ősnépeknél és még akkor is szokásban volt, amikor már Európa szerte bronzból készült eszközöket használtak.  Az észak-európai nomád vadásznép egy része kóborlása közben egyre dél felé húzódott.  Eljutott a középső Rajna-vidékéig, sőt a Dunáig, keresztül vándorolt Csehországon, Morvaországon és elkalandozott Magyarországra is.  Vándorútjában az Alpok hatalmas hegyláncai sem állították meg az észak-európai vadásznépet, áthatolt azokon is és eljutott a svájci tavak vidékére.  Itt összetalálkozott a dél felől idevándorolt, nagyobb műveltségű néppel.

Eleinte talán háborúságba keveredett vele, később azonban a két nép összekeveredett, az északi vadásznép átvette a déliek szokásait, műveltségét és kialakult a svájci őslakosság, amely - talán az egészséges vérkeveredés eredményeképpen - rövid idő alatt nagyszerű haladást tett az élet útján.  Nem tudni biztosan, hogy a vízre való építkezés szokása eredetileg a Földközi-tenger partvidékén fejlődött-e ki, vagy pedig oda is valahonnan idegenből jutott el.  Másrészt az sincs teljesen tisztázva, hogy mi lehetett a célja a cölöpépítményeknek, hogy mi indíthatta az ősembert arra, hogy vízre építse a tanyáját.  Vannak tudósok, akik azt hiszik, hogy a cölöpépítkezés szokása Ázsiából származott át Európába, azokról a vidékekről, ahol még ma is építenek a bennszülöttek cölöpfalvakat.  Abból következtetnek erre, hogy a svájci tavak ősi cölöpépítményei nagyon hasonlítanak a kelet-ázsiai Celebesz, Borneó és Szumátra szigetén élő malájok cölöpre épített házaikhoz, lakótelepeikhez.  A kelet-ázsiai szigetek lakói - egyik utazó megfigyelése szerint - kétféle cölöpépületet használnak.  Az egyiket magas cölöpökön a tenger vagy a tavak partján építik; ide raktározzák a termésüket, amely így védve van egyrészt a kártékony rágcsálóállatok pusztítása, másrészt a nedves talajon való dohosodás ellen.

A másik cölöpházat a víz fölött építik sekélyebb helyen, amelyet dagály idején elöntenek a hullámok, apálykor azonban szárazra kerülnek.  Ebben a vízi házban laknak, megvédve a ragadozó állatok és az ellenséges törzsek támadásaival szemben.  Más kelet-ázsiai utazók szerint, a malájok víziépítkezésének nem csupán a védekezés a céljuk, hanem elsősorban közegészségügyi okok késztetik őket arra, hogy vízre építsék a lakóházaikat.  A hullámzás és a dagály ugyanis elsodor a cölöpházak környékéről minden szennyet, s így a vízifalvakban élő bennszülöttek nincsenek kitéve a hulladékok rothadásából származó fertőző betegségeknek.  A kelet-ázsiai vízi falvakban tiszta és üde a levegő, nem úgy, mint a szárazföldön épült maláji falvakban, ahol fojtogató bűz és undorító piszok fogadja az idegent.  Ha a kelet-ázsiai szigetek bennszülöttei főként köztisztasági célból építik a házaikat, falvaikat a vízre, viszont a földkerekség egyéb tájain ismét más okok kényszerítik a népet vízitanyák építésére.  Afrikában, a Niger-folyó vidékén egyik néger törzs szalmaföldes viskókban lakik, de a tavaszi áradások idején cölöpre épített házakban vonul a törzs népe, ide tereli a barmait, ide hordja a termését, hogy a vidéket elborító ár ellen védve legyenek.  Ha elmúlt a veszedelem, ismét felépítik viskóikat, és ezekben élik át a forró égöv hosszú nyarát.

A dél-amerikai Venezuela állam bennszülöttei a tengerpartokon vízifalvakban élnek, hogy távol tartsák maguktól a csípésükkel veszedelmes lázt okozó moszkitó-szúnyogokat, amelyek a hullámzó víz fölött nem tenyésznek olyan tömegesen, mint a mocsaras parton.  A világ más részein is találhatunk vízre, cölöpökre épített lakótelepekre, így a többi között a dél-amerikai Amazon és Orinoko folyók torkolatának áradmányos területén, nemkülönben az ausztráliai Új-Guinea sziget bennszülötteinél, a pápuáknál és az afrikai Aranyparton.  A különleges építkezésnek mindenütt meg van a maga célja, amely más-más aszerint, hogy milyen természeti ok kényszeríti a vízitanyákban való életre.  Egyik helyen az áradás elől való menekülés, a másik helyen a vadállatok ellen való védekezés, a harmadik helyen a köztisztaság biztosítása a cél.  Ha fel is tételezzük, hogy Európába a kelet-ázsiai szigetekről származott át már az őskorban a cölöpfalvak építésének a szokása, akkor sem tudjuk megoldani azt a kérdést, hogy mi lehetett az oka, ami a bevándorolt ősembert a víziépítkezésre kényszerítette.  Mert hiszen Svájcban és Európa egyéb tájain is egészen más természeti viszonyokat találtak a bevándorlók, mint állítólagos őshazájukban; mások voltak tehát az okok is, amelyek cölöpfalvak építésére kényszerítették őket.  Az őskori cölöpépítmények rendeltetését illetőleg sok vita folyt a tudósok között.  Keller Ferdinánd, aki először igyekezett megfejteni a svájci cölöpépítmények titkait, azt tartotta, hogy a vízifalvakat a vadállatok és az ellenséges törzsek támadásai ellen védelmül építették az őshelvéták.

Ezt a föltevést némelyek azzal igyekeztek megcáfolni, hogy a cölöpfalvak télen nem nyújtottak védelmet, mert hiszen ilyenkor a tavak befagytak, s a vadállatok és az ellenséges szándékú szomszédok egyaránt hozzáférkőzhettek a vízitanyákhoz.  Az ellenséges támadások ellen egyébként a be nem fagyott tó sem nyújthatott teljes védelmet, mert hiszen a szomszédok is vízilakók voltak, fel voltak szerelve vízijárművekkel, s így a nyílt víz felől is megtámadhatták a lakótelepet.  Inkább hihető, hogy a tóra való építkezés célja az volt, hogy a tavaszi árvizek ellen védelmet biztosítson.  Svájcban ma már mindenütt szabályozva vannak a hegyi patakok és folyók, mégis megtörténik, hogy hóolvadás idején a hegyekből lerohanó ár elsodorja a tavak partján épült falvakat.  Elképzelhetjük, milyen nagy veszedelmeket jelenthetett a tavaszi hóolvadás az őskorban, amikor a megáradt hegyi patakok és folyók zabolátlanul rohantak a völgyek felé.  Ilyenkor nem volt tanácsos a tavak partján tanyázni, annál kevésbé, mert nemcsak a hegyeknél elrohanó patakok, hanem az áradástól megdagasztott tó hullámai is elöntéssel, pusztítással fenyegettek.  Szinte természetes tehát, hogy a tavak környékén élő nép elővigyázatosságból a vízre építette a lakótelepét, ahova szükség esetében a parton legelésző barmait is behajtotta és terményeit is elraktározhatta.

Kérdés azonban, hogy a vízi falvak állandó lakóhelyei voltak-e az őshelvétáknak, vagy csak ideiglenesen használták?  Vannak, akik azt tartják, hogy csak a halásznép lakott állandóan a vízen, míg a törzsnek földmívelő és állattenyésztő népe a parton tanyázott sátrakban, kunyhókban, csak árvízveszedelem esetén menekült a vízi falvakba.  Ennek a föltevésnek viszont ellene mond az a tény, hogy a cölöpépítmények kultúrrétegeiben nemcsak a halász-szerszámok, hanem a többi foglalkozásoknál használt eszközök is fennmaradtak, sőt állati trágya nyomát is megőrizte a tavak iszapja.  Ebből az következik, hogy a cölöplakók, ha főként halásznépek voltak is, maguk űzték a többi mesterséget, s mindent, amit lehetett, a cölöpfalvakban végeztek.  Ott tartották istállókban a barmaikat, oda hordták a gabonájukat és a takarmányt, ott űzték különböző házi iparukat, a szövést, fonást, fazekasságot, - szóval a cölöpfaluban, mint állandó lakóhelyen, folyt le életük legnagyobb része, s csak a földmívelés és jószáguk legeltetése kedvéért mentek ki a partra.  Amikor háborúra került sor és a tó felől támadás fenyegette a telepet, az asszonyok, gyermekek nem maradtak a vízifaluban.  A falu népe ilyenkor összeszedte a vagyonkáját, kimenekült a partra és ott emelt hatalmas gyűrű alakú földsáncok mögé rejtőzködött; ide hajtotta a barmait is.

A harcban edzettebb férfiak a cölöpfaluban maradtak, hogy onnan, mint előretolt hadállásból, védjék a part földsánc mögött rejtőzködő véreiket és vagyonukat.  A férfiak más része a sáncon helyezkedett el, hogy kéznél legyen, ha nem sikerül a tavon visszaverni a támadást és az ellenség kiözönlik a partra.  Hogy valóban így rendezkedett be a cölöplakó nép az ellenséges támadásokkal szemben, azt igazolják az őskori erődítmények a svájci tavak közelében felfedezett maradványai.  A földsánc bizonyára jó védelmet nyújtott, mert hiszen nemcsak meredek falai védték meg, hanem a körülötte elterülő ingovány is, amelyben nem volt tanácsos járni annak, aki nem ismerte úttalan utait.  Ha tehát el is veszett a csata a vizen és az ellenség felgyújtotta az üresen talált cölöpfalvat, a legyőzöttek mégsem vesztették el minden vagyonukat; az elviharzott vész után csupán lakóhelyüket kellett újra felépíteni, hogy megkezdhessék ismét a békés termelőmunkát.  A svájci cölöpépítmények között több is van, amely megőrizte az egykori harcok nyomát.  Különösen nevezetes ebből a szempontból a robenhauseni telep, amelyet az egykori Pfaffikon-tó helyén elterülő ingoványban fedeztek fel.  Ez a telep a legnagyobb valamennyi svájci cölöptelep között, valóságos gyarmatnak is beillik.  Három hold területen, mintegy százezer cölöpön nyugodott ez a cölöpgyarmat, melyről megállapították, hogy egymásután három nemzedék lakta.

A legelső telepet tűz pusztította el, amelynek nyomát elszenesedett cölöpök, elégett szerszámok, kormos kőbalták árulják el, azután újra épült a telep, de ismét leégett; a tűzvész maradványait ez első telepből visszamaradt iszapréteg fölé rétegződött második kultúrréteg őrizte meg.  Az emberi szorgalom harmadszor is felépítette a hatalmas vizitanyát, amely azután már hosszú évszázadokon át állott itt, lakóhelyet adva egy kultúráltabb népnek, amely bronzból készítette az eszközeit.  A két tűzvész, amely a robenhauseni telepet ismételten elpusztította, valószínűleg nagy csata szomorú következménye volt.  Hogy a Pfaffikon-tó környékén valóban harcok dúltak az őskorban, azt következtetni lehet abból is, hogy a robenhauseni telep közelében ott találjuk a maradványait, egy hatalmas földsáncnak, amely a harcok idején védelmet nyújtott a telep lakosságának az ellenség kíméletlen pusztítása ellen.  A cölöpépítmények célját, rendeltetését illetőleg van még egy vélemény, amely szerint a vízben épített házak csupán átmeneti raktárak, kincsesházak voltak, amelyekben a Svájc területén átutazó kereskedők őrizték áruikat.  Ezt abból következtetik, hogy egyes cölöpépítményekből a díszesen megmunkált bronzfegyverek, ékszerek olyan tömege került ki, amely nem szolgálhatott csupán a cölöpfalu lakóinak céljaira.  A cölöpfalvakban eszerint egyáltalában nem laktak volna, hanem a partról őrizték a víziépületekben raktározott javakat.

E felfogásnak megint csak ellent mond az, hogy a cölöpépítmények kultúrrétegeiből tömérdek ételmaradék, elhasznált vagy félig megmunkált eszköz, összetört edény, elrongyolt ruha, sok állati csont és gabona került napvilágra, jeléül annak, hogy az egykori cölöpfalvak nem voltak elhagyatottak, hanem pezsgő élet, eleven munka folyt bennük.  Volt idő, mikor Európával állandó kereskedelmi összeköttetést fenntartó föníciai kereskedők útja Svájcon vezetett keresztül Nyugat- és Észak-Európa felé; ilyenkor ideiglenes raktáraknak használhatták is a svájci cölöpházakat, de még valószínűbb, hogy egyik-másik cölöpfalu a bronz használatának idejében, valóságos ipartelep volt, ahol a falu lakossága foglalkozott fegyverek, ékszerek és szerszámok nagyban való készítésével és kereskedett is iparcikkeivel.  Európa más táján, különösen a mai Skóciában, a cölöplakók valóban ideiglenes otthonnak építették a tavak vízére a falujukat.  A cölöpfalunak itt az volt a célja, hogy az ellenséges szomszédok támadása ellen védelmet nyújtson a lakósságnak.  Békés időben a falu népe a parton lakott méhkas formájú kunyhókban.  Főként a kézművesek, akiket foglalkozásuk a szárazföldhöz kötött, tanyáztak a parti faluban.  A cölöpfaluban legföljebb a halászok tartózkodtak.  Ha azután ellenséges támadás fenyegetett, az egész lakosság a cölöpfaluba menekült, amelyet jobban meglehetett védeni, mint a parti falut.

A cölöpépítményekre vonatkozó sokféle véleményből végeredményben annyit lehet megállapítani, hogy a cölöpfalvak az őskorban is, akárcsak a mainapság, különféle célra szolgálhatta, de mégis elsősorban lakótelepek voltak, ahol a föltörténeti jelenkor embere élt, munkálkodott, küzdőt és fokozatosan haladt előre műveltségében.  Az emberiség művelődéstörténetének szempontjából másodrendű kérdés, hogy mi volt a tulajdonképpeni céljuk a cölöpfalvaknak; inkább az a fontos, hogy abból, amit a cölöpépítmények kultúrrétegei megőriztek számunkra, mit tudunk megállapítani a cölöplakók életéről és műveltségéről.

A munka eszközei a cölöplakóknál.

A Svájcban, Felső-Olaszországban és Európa más részein is feltárt cölöpépítmények összességét úgy lehet tekinteni, mint egy hatalmas történelmi múzeumot, amelyben szép sorjában meg lehet találni az emlékeit azoknak a korszakoknak, amelyek az emberiség őstörténetében a jégkorszakot követték.  A cölöpépítményekben egyik nemzedék követte a másikat, és mindegyik otthagyta a tavak, mocsarak iszaprétegében a maga életének, műveltségének a nyomati.  Az egymásra halmozódott kultúrrétegek mindegyike egy-egy művelődéstörténeti korszak emlékeit őrizte meg, a legalsóbb réteg a legrégibb, a fölötte fekvő réteg egy következő, a még feljebb fekvő réteg egy még fiatalabb korszakét.

Ilyen formán fokról-fokra lehet követni a jégkorszak után élt ősember haladásának, művelődésének útját, amely szinte észrevétlenül vezet át a történelmi ókornak írásos feljegyzések nyomán tovább kutatható területére.  A legalsó kultúrrétegek tanulsága szerint, legrégibb svájci cölöplakók ipari anyaga, amelyből szerszámaikat, fegyvereiket készítették, a kő, a csont és a fa volt.  Ebben a tekintetben tehát nem volt eltérés a jégkorszaki barlanglakóktól, akik szintén kőből, csontból és fából készítették eszközeiket.  De, ha az ipari anyag tekintetében a barlanglakók és a cölöplakók között eltérés nem is volt, annál feltűnőbb a különbség az eszközök feldolgozásában.  Míg ugyanis a barlanglakók kőeszközeiket úgy készítették, hogy a rideg követ egy másik kemény kővel vagy csontdarabbal hasították, pattintgatták, addig a cölöplakók csiszolt kőeszközöket használtak.  Az eszközök finomabb megmunkálásához természetesen a kemény, rideg tűzkőnél alkalmasabb kőanyagot kellett keresni, amelyet tetszetősebbre formálhattak.  Svájc hegyeinek kőzetei közül különösen a zöldszínű szerpentin és a dioril mutatkozott alkalmasnak a megmunkálásra.  Formálható volt, mint a tűzkő vagy kova, de mégis elég kemény ahhoz, hogy a csúcsok, élek, amiket rácsiszoltak, ne kopjanak el egyhamar.  Főként baltákra, fejszékre, csákányokra, kalapácsokra, vésőkre volt szükség, ezeket készítették legnagyobb tömegben.  Egy részük úgy készült, hogy a kőnek csak egyik végére csiszoltak csúcsot vagy élt, s a meg nem munkát végére fából vagy szarvasagancsból készült rövid nyélbe ékelték.

Így szükség esetén, mint harci szekercét, fegyverül is használhatták.  De készítettek mind a két végükön csiszolt eszközöket is, amelyeknek a közepét átfúrták és rendeltetésükhöz képest hosszabb, vagy rövidebb fanyélre illesztették.  Meglepő, hogy ezek az eszközök mennyire hasonlítanak a ma használatos szerszámokhoz és az is feltűnő, hogy még most is annyira élesek, hogy fát lehet faragni velük.  A kőbalták készítésére a svájci cölöplakók olyan követ is használtak, amely mainapság nem fordul elő Svájc hegyei között.  Ilyen volt a szép színű nefrit és ennek halványzöld vagy halványpiros változata, a jadeit.  A belőlük készült baltafejek valóságos mesterművei a cölöplakó embernek; hibátlanul csiszoltak, teljesen simák, fényesek és a szélein áttetszők, mint a tejüveg.  Hogyan jutottak az őshelvéták ehhez a díszes kőanyaghoz, amely Svájcban jelenleg nem fordul elő és általában igen ritka és nagy becsben tartott kőzet?  A svájci tavak kőbaltáinak anyagával megegyező nefrit és jadeit mainapság Belső-Ázsiában, Burmában, az ausztráliai nagy szigeteken és Alaszkában fordul elő aránylag nagyobb mennyiségben.  Európában a sziléziai Zobden község mellett találtak hasonló kőzetet, amelyről azonban kiderült, hogy az anyaga nem azonos a svájci tavakban lelt kőeszközök, anyagával.

A svájci cölöpépítményekben talált nefrit-eszközökkel sokan igazolni látják azt a feltevést, hogy a cölöplakók Ázsiából vándoroltak Európában és onnan hozták magukkal az értékes követ.  Ennek azonban ellenemond a svájci nefritszerszámok nagy tömege, mert hiszen nem hihető, hogy a bevándorlók ilyen nagy terhet cipeltek volna magukkal hosszú vándorútjukon; de ellenemond az is, hogy Magyarországon, mely ősidők óta országútja volt a keletről Európába vándorló népeknek, sehol sem találtak nefritből készült szerszámokat.  Valószínűnek kell tehát tartani, hogy a cölöpkészítményekben talált nefrit-szerszámok értékes anyaga mégis csak Svájcból származik.  Az őskorban valahol a hegyek között lehetett egy nagyobb nefrit-tömeg, amelyre a cölöplakók véletlenül rábukkantak, amikor megmunkálásra alkalmas köveket kerestek.  A kitűnő ipari anyagot idővel teljesen kibányászták, úgyhogy nyoma sem maradt.  A szerpentin, diorit, nefrit és jadeit mellett, melyből a cölöplakók szerszámaikat készítették, nem ment ki teljesen a használatból a kovakő sem.  Ebből azonban csak kisebb eszközöket - kést, fúrót, fűrészt - készítettek; ezeket fanyélbe illesztve a csont- és faszerszámok megmunkálására használták, mint ahogyan mainapság is használja a mesterember a kést, fúrót, árt.  Ugyanerre a célra a hegyek között mindenütt előforduló hegyikristályt is alkalmazták, amelynek kemény kvarc-anyaga alkalmas volt arra, hogy pattintgatással, repesztéssel éles, hegyes eszközöket formáljanak belőle.

Kovából és hegyikristályból készültek pattintgatással szépen kiformált nyílhegyek is, ezeket szívós vessző hasítékába illesztették, fonállal körülcsavarták, és a köteleket bekenték aszfalttal, amelyet bőven találtak Svájc nyugati részein.  Egyes svájci cölöpfalvakban valósággal iparszerűen űzhették a kovaeszközök készítését, így a többi között a moossendorfi telepen, ahol a lepattintott kovaszilánkok és a megmunkált kések, fúrók, fűrészek nagy tömege került elő a kultúrrétegekből.  Valószínűleg nagyobb műhely volt itt, amelyben ügyes kézművesek az egész falu népének, esetleg a szomszédos falvak lakóinak is, nagyban gyártották a kovaeszközöket.  A kő mellett a csont és a fa volt ipari nyersanyag, amelyből a cölöpfalvak kézművesei a különböző eszközöket, használati tárgyakat készítették.  Csontból, főként kemény agancsból, készültek a tőrök, kések, árak, fúrók, fűrészek nyelei, úgyszintén a halászatnál használt szigonyok, nemkülönben a ruhavarrásnál nélkülözhetetlen tűk, árak, gombok, csattok.  Fából készítették a kőhegyű nyilak kilövésére szolgáló íjat.  Ez volt a legfőbb fegyverük, nem úgy, mint a barlanglakóknál, akikről nem tudjuk határozottan megállapítani, hogy a nyílpuskát használtál-e a dárda mellett.  A cölöplakók emellett nehéz fából buzogányt is készítettek fegyverül.  Ezeken a szívós, tömör puszpángfából fésűk, a jávorfából merítőedények, ivópoharak és egyéb eszközök készültek.

Érdekes, hogy a barlanglakókkal, különösen a jégkorszak végén élt rénszarvasvadászokkal szemben, akik csonteszközeiket nagy gonddal és művészi érzékkel díszítették, faragták, a cölöplakók csonteszközein úgyszólván semmi díszítés sincs.  Úgy látszik, a közönségesebb eszközök kidolgozására nem fordított különösebb gondot a cölöplakó; megelégedett azzal, hogy a megszokott sablon szerint formálja azokat, de díszítésükre nem fecsérelte az időt.  Szépérzékét, ízlését, művészi hajlamát akkor elégítette ki a cölöplakó, amikor a szép nefritkőből, karkötőket faragott, hogy a medve és a farkas fogaiból készült egyszerűbb nyakláncok mellett, díszesebb ékszerei is legyenek az asszonynépnek.  A cölöpépítmények alsó kultúrrétegéből előkerült szerszámok, fegyverek és házi használati tárgyak sokféleségéből következtetnek arra, hogy a legrégibb cölöplakók, akik a földtörténeti jelenkor elején éltek és akiknél a kőnek, mint ipari anyagnak, a használata még divatban volt, milyen sokoldalúak voltak, mennyi mesterséghez értettek.  A jégkorszaki barlanglakó élete nagyon egyoldalú lehetett, hiszen minden figyelme, minden törekvése csupán a vadász- és halászmesterségben való tökéletesedés felé irányult.

Ezzel szemben a legrégibb cölöplakókat is a különböző házimunkák hosszú sora foglalkoztatta hajnaltól napestig, egy pillanatig sem hagyta lankadni vagy elaludni szorgalmukat, munkakedvüket, és folytonos újításokra, új eszközök és módszerek kitalálására késztette örökké éber szellemüket.

Hogyan lett a vadászemberből állattenyésztő pásztor?

A svájci tavak kultúrrétegei már kifejlődve mutatják a cölöplakók sokoldalú életét, de arról nem adnak felvilágosítást, hogy a különböző foglalkozási ágak milyen sorrendben fejlődtek ki.  A svájci tavak iszaprétegei a sokféle foglalkozásnak, munkának az emlékeit együttesen őrizték meg, nem lehet tehát kiokoskodni belőlük, hogy a cölöplakók mivel foglalkoztak régebben, hogyan tértek át más foglalkozásra és hogyan fejlesztették újabb mesterségüket arra a fokra, amelyet a kultúrrétegek, mint ősi múzeumok, bemutatnak.  Következtetni mégis lehet arra, hogy miképpen fejlődött ki a jégkorszaki barlanglakók kezdetlegesebb, egyoldalúbb életéből a cölöplakók magasabb rendű, sokoldalú élete.  Hiszen a ma élő népek a műveltségnek különböző fokán állanak és meg lehet állapítani, hogy mely népnek a foglalkozása, életmódja, szokásai kezdetlegesebbek és mely népeké magasabb rendű.  Másrészt a mai művelt népek történetében nyomon lehet követni, hogy a kultúrának milyen fokain haladtak fölfelé, míg elérkeztek jelenlegi műveltségükhöz.

Tudjuk, hogy a vadászat és halászat volt a legősibb foglalkozás ezt követte a nomád pásztorkodás, majd az állandó letelepedést követelő rendszeresebb állattenyésztés és földmívelés; ezekkel kapcsolatban kifejlődött a háziipar és a nyers ipari anyag után való kutatásból a bányászkodás.  Ahol a nyersanyag bőségben volt, ott az élelmes bányászkodó másnak is juttatott belőle, cserébe olyan anyagokért, amelyekhez viszont ő nem tudott könnyen hozzájutni.  Ezzel megindult a kereskedelem legősibb formája, a cserekereskedelem.  A háziiparból később, amikor egy-egy mesterségben az emberek magukat tökéletesítették, kialakult a kisipar és a kézművesek most már nemcsak saját háztatásuknak, hanem másoknak is termeltek, amivel együtt járt az ipari kereskedelem kifejlődése.  Ezzel meg volt adva az alapja a különböző foglalkozási ágaknak, amelyek az emberiség további haladása során egyre tökéletesedtek, mind nagyobb arányúvá fejlődtek, míg végre kialakult belőlük a mai művelt világ pezsgő, változatos élete.  Amelyek a fejlődés alacsonyabb fokán megállottak és ilyen fokon maradtak fenn, mindmáig, úgy a Földet benépesítő emberek között is találunk fejlődésben visszamaradt népeket, akik olyanok, mintha az emberiség művelődéstörténetének egy-egy régebbi korszakából maradtak volna fenn.  Ezek között megtaláljuk az ősi vadásznépeket éppen úgy, mint a nomád pásztorokat, úgyszintén a kezdetleges állattenyésztést, földmívelést, háziipart és cserekereskedelmet űző népeket.

Ha pedig megfigyeljük a művelt népek életét, abban is megtaláljuk a nyomát a kezdetleges foglalkozásoknak, mert hiszen a vadászat, halászat, a pásztorkodás, a háziipar még ma is kenyeret ad egy csomó embernek, holott körülöttük már mindenütt mezőgazdasági gépekkel folyik a munka, nagy gazdaságokban tenyésztik az állatokat, és hatalmas gyártelepek ontják az iparcikkeket.  Mindebből arra lehet következtetni, hogy az ősembernél is fokozatosan történt az átmenet a kóbor vadászéletből az állattenyésztés és földmívelő életbe.  Az ősember a vadászatot nem hagyta egyszerre abba, még sokáig járta fegyverrel a kezében a vadont, hogy ellássa eleséggel, ruhaanyaggal, eszközök készítésére alkalmas csontokkal a háztartását.  Vadászata közben mindjobban megismerte az erdők, mezők vadjainak életét, szokásait és fölfedezett bennük olyan tulajdonságokat, amelyeket a maga javára hasznosíthatott.  Fiatal állatokat élve foglyul is ejtett és megfigyelte, hogy az ember közelébe a természetük mennyire megváltozik a vadon élő állatokhoz képest, milyen hamar megszokják az ember társaságában való életet, szívesen veszik az emberi kéz gondoskodását, és ha felnőnek, nem hagyják el az emberi tanyát, ahol fölnevelkedtek.  Megeshetett, hogy egyes állatok - talán társaik üldözése elől - önként kerestek menedéket az emberlakta helyeken, vagy önként csatlakoztak a vadászhoz; majd megszokva az ember közelségét, állandó társaivá szegődtek.  Az erdőm, mezőm kóborló vadásznak legelső társa valamelyik kisebb ragadozó lehetett.

Ismeretes, hogy a kutyafélék sorába tartozó ragadozók között vannak olyanok, amelyek a nagyobb ragadozók nyomát követik, hogy összeszedjék a hulladékot, amely erősebb, hatalmasabb társuk lakmározása után visszamarad.  A sakálok gyakran csoportostul követik - természetesen illő távolságban - a vadászó oroszlánt.  Ez a “lesipuskás" szokásuk megvan a farkasoknak, a hiénáknak, ausztráliai dingó-kutyáknak és más kutyaféléknek is.  Elképzelhető tehát, hogy az őskori vadászembernek is akadtak ilyen kísérőtársai, mégpedig már a jégkorszakban, amikor nagyban folyt a vadak pusztítása.  Az ősvadász eleinte bizonyára elkergette magától a hívatlan vendégeket, később azonban rájött, hogy a jószimatú állatok hasznára lehetnek a vadászatnál, mert a vad nyomára vezetik és a megsebzett vadat felkutatják a vadonban.  Hasznos voltuk felismerése után a vadász már eltűrte, hogy ezek a kisebb ragadozók körülötte bujkáljanak, vagy utána loholjanak; néha-néha koncot is vetett nekik a zsákmányból.  Így lassanként mind bizalmasabb lett a viszony a vadászó ember és a koncot váró állatok között, amelyek közül egyik-másik követte őt a barlanglakásig is; ott még több hulladékra talált és odaszokott.  A barlanglakók nem űzték el a tolakodókat, mert azt tapasztalták, hogy puszta jelenlétük elriasztja a barlang közeléből a nagyobb rablókat, vagy baj esetén lármájukkal figyelmeztették a barlangtanya lakóit a közelgő veszedelemre.

Az ősember, tehát fölfedezte a kutyafélék leghasznosabb tulajdonságát, az éberséget, mely őket önkéntelenül is az emberi tanya őrzőjévé avatta.  Hogy milyen kutyafélék lehettek azok, amelyek a jégkorszaki vadászt portyázó útján követték, és barlanglakása közelében is megtelepedtek, azt néhány jégkorszaki leletből következtetni lehet.  Egyik franciaországi őskori lelőhelyen a mamutcsontok óriási tömegét fedezték föl.  Valószínű, hogy a jégkorszaki vadászok egész mamutcsordákat hajtottak erre az ingoványos helyre, amely bőven el lehetett látva vermekkel és csapdákkal.  A csapdába kerülő állatóriásokat azután halomra öldösték.  Ebben a mamut-temetőben a mamutcsontok mellett sok farkascsontot is találtak, jeléül annak, hogy a falánk bestiák csoportostól keresték föl a vágóhidat, és kedvükre lakmároztak az agyaruktól, bőrüktől, húsuktól megfosztott mamutok hátrahagyott maradványain.  A farkas tehát már ott volt a jégkorszaki vadász társaságában és valószínű, hogy kívüle még más kutyafélék, talán a sakálok is követték az ősvadászok nyomait.  Arra nézve azonban semmi nyomunk sincs, hogy a barlanglakók már az otthonukba is befogadták, és háziállatjukká előléptették volna megtűrt kísérőtársaikat.  Az első nyomát annak, hogy az ősemberrel együtt a kutya, amely valamelyik mai kutyaféléből vált háziállattá, nem a jégkorszaki barlangokban találták meg, hanem a dániai kjökkenmöddingek-ben.

Ezzel a különös névvel, amely magyarul konyhahulladékot jelent, a Dánia keleti partjain fölfedezett halmokat jelölik, amelyekből az ősember egykori háztartásának maradványai szinte hihetetlen mennyiségben kerültek elő.  Törött cserepeket, pattintással megmunkált kőeszközöket, különböző csontokat, kagylóhéjakat találtak a felásott dombok alatt.  Ezek lerakodóhelyei, szemétdombjai lehettek a Dánia tengerpartján a jégkorszak utáni időkben tanyázó szegény népnek, amely a parti fenyvesekben jávorszarvasra és hófajdra vadászott, a tengerben halászgatott, a parton kagylókat szedegetett.  A cölöplakást nem ismerte, valószínűleg sátrakban vagy gödörlakásokban lakott és a háztartásában fölhalmozódott hulladékot nem a vízbe szórta, hanem a parton halmokba hordta össze.  A kjökkenmöddingekben, az ősi “szemétdombokon"; a jávorszarvas, hófajd és más álaltok csontjai kisebbfajta kutyák csontmaradványait is megtalálták.  A dán partok ősvadásza tehát már magához fogadta valamelyik vele együtt vadászó kutyafélét, amely megszelídült és hűséges társa lett.  Ez az első nyoma a kutyának, s mivel a dán ősvadászok korát megelőző időkből semmiféle háziállat nyomát nem sikerült az ősemberi maradványokkal együtt megtalálni, bátran mondhatjuk hogy a kutya volt az ember első háziállatja.  A kutya maradványai azonban nemcsak a dániai kjökkenmöddingekben maradtak fenn, hanem a svájci cölöpépítmények kultúrrétegeiben is.  Itt azonban más háziállatok csontjaival vegyesen találtak kutyacsontokat.

Ebből persze nem következik, hogy a cölöplakók a többi háziállatjukkal egyidőben szelídítették volna meg a kutyát.  Sokkal valószínűbb, hogy nekik is ez volt az első háziállatjuk és magukkal hozták Keletről, amikor onnan, mint kóbor vadászok vagy nomád pásztorok, Svájcba vándoroltak és mindkét foglalkozásuknál szükségük volt a hűséges, ügyes társra.  Hogy valóban Keletről származnak a cölöpfalvak kutyái, azt bizonyítani látszik a Kaukázus-hegységben ma is élő sakálhoz való nagy hasonlóságuk.  A tudósok azt tartják, hogy az ősi kutyafaj, amelynek maradványait megtalálták a svájci cölöpépítmények legalsó kultúrrétegeiben is, a kaukázusi sakál leszármazottja.  Ez a kissé félénk, de amellett nem gyáva, fürge mozgású, jószimatú állat lett volna a Kelet felől vándorló ősember vadásztársa és tanyájának, nyájának őrzője.  Ebből fejlődött ki később a cölöplakók kutyája, amely a mai kutyafajták közül leginkább a spicc-hez hasonlít, ezért mocsári spicc-nek nevezik.  A kis mocsári spicc még aligha volt olyan jól használható a vadászatnál és a pásztorkodásnál, mint a mai vadászkutyák, illetőleg juhászkutyák, de annál hűségesebb kísérője és házőrzője volt az ősembernek.

Mikor azután a Keletről bevándorolt ősember rendszeresen kezdett foglalkozni állattenyésztéssel és földmíveléssel, szüksége lett egy erősebb, nagyobb kutyára, amely nemcsak figyelmeztetni tudja ellenségeinek közeledésére, hanem szembe is tud szállni velük, a nyájat meg tudja védeni a tolvajoktól, a vadászatnál is inkább segítségére van az embernek a megszelídítésre szánt vadállatok terelésénél elfogásánál.  Ilyen társat talált a cölöplakó ember a bronzkutyának nevezett hatalmas kutyafajtában, amelynek csontmaradványait a későbbi időkből származó kultúrrétegekben találták meg.  Erről az ősi kutyafajtáról is az a véleményük a tudósoknak, hogy Ázsiából származik és őse az indiai farkas lehetett.  Talán egy Keletről később bevándorolt nép hozta Svájcba, vagy pedig a keleti kereskedők, akikkel a cölöplakók élénk kereskedelmi összeköttetésben állottak abban az időben, amikor mát nem kőből, hanem bronzból készítették az eszközeiket.  Az ősember első szelídített állatja eszerint a kutya volt, tehát egy olyan állat, amelyet csak mint segítőtársat használhatott, de a háztartásának közvetlen haszna nem volt belőle.  Márpedig a legfontosabb a háztartásnak hússal, ruhaanyaggal és eszközök készítésére alkalmas csontokkal való ellátása volt.  A vadászat hovatovább terhes lett a nyugalmasabb életre vágyódó embernek.  A folytonos kóborlást, a természettől való függést megunta.  Azután meg gyakran előfordult, hogy váratlanul megcsappant a vadállomány és ilyenkor bizony keserves nélkülözések között telt a vadásznép élete.

A halászat, amelyet a vadászat mellett űzött, nem tudta fedezni a szükségletet, annál kevésbé, mert csak eleséget hozott a konyhára, egyéb szükséges anyaggal nem látta el a háztartást.  Ilyen gondok közepette jött reá az ősember, hogy az erdő vadjai között vannak olyanok, amelyeket - akárcsak a kutyát - magához szoktathatna, gondozhatna, hogy mindig kéznél legyenek, ne kellessen a vadonban kutatnia utánuk és kitennie magát és családját a véletlennek a vadászszerencse szeszélyeinek.  Hozzáfogott a vadállatok megszelídítéséhez és a házába szoktatott állatok tenyésztéséhez, hogy biztosítsa megélhetését.  Nem tudjuk, mikor és hol indult meg az állattenyésztés, de annyi bizonyos, hogy a svájci cölöplakók már értettek ehhez a mesterséghez.  Volt szarvasmarhájuk, sertésük, juhuk, kecskéjük, lovuk; - szóval a gazdaságukban már meg lehetett találni a mai háziállatok csaknem valamennyi fajtáját.  A cölöplakók háziállatjainak fennmaradt csontjaiból következtetni lehet az ősi háziállatok származására és csodálatosképpen e nyomok is a legtöbb esetben Kelet felé vezetnek, mint a kutya nyomai.  Sokáig az volt a tudósok feltevése, hogy a cölöplakók első szarvasmarhája az Európában már a jégkorszakban elterjedt őstulok volt, később azonban kiderült, hogy a cölöpépítmények legrégibb kultúrrétegeiből előkerült marhacsontvázak nem a hosszúszarvú őstulok csontvázai, hanem egy annál kisebb termetű és rövidebb szarvú állaté, amelyet mocsári ökör-nek neveztek el, s amelynek leszármazottjai még ma is legelnek az Alpok legelőin, de el vannak terjedve, mint háziállatok, Angliában is, ahol Jersey-ökör néven ismerik, továbbá a Skandináv-félszigeten, nemkülönben Dél-Európában, Szardínia szigetén, és máshol is Európában.  A mocsári-ökör, a tudományos megállapítás szerint, az Indiában ma is vadon élő és háziállatnak is használt púpos-tulok vagy zebu leszármazottja, a zebu viszont a Szunda-szigeteken élő vadtuloktól, a banteng-től származik.  A mocsári-ökör származástörténetének szálai tehát Keletre vezetnek és - mint más nyomok - ez is igazolni látszik a svájci cölöplakóknak Ázsiából való származását.  Hasonlóképpen vagyunk más ősi háziállatokkal is.  A cölöplakók házisertése - az úgynevezett mocsári sertés - hasonló ugyan az Európában elterjedt vaddisznóhoz, de mégsem attól származik, hanem a dél-ázsiai vaddisznótól, amellyel a legtöbb közös faji vonást mutatja.  A mocsári-sertés leszármazottjait egyébként még ma is tenyésztik a Földközi-tenger partvidékén.  Ugyancsak ázsiai eredetűnek kell tartanunk a cölöplakók lovát is.  A ló megszelídítéséhez a cölöplakók jóval később kezdtek hozzá, mint a többi háziállatéhoz, ami természetes is, mert mint vízilakók, nem vehették hasznát ennek a nemes állatnak.  Csak később, amikor a bronzeszközök használatának korában nagyon meggazdagodtak, kezdték fényűzésből alkalmazni a lovat, valószínűleg díszhintók húzására.

A cölöplakók lova, amelyet mocsári ló néven emleget a tudomány, azonos azzal a vad lófajtával, amely még ma is csatangol Közép-Ázsiában, a kirgiz pusztákban, s amelyet Przewalszky-lónak neveznek.  Ázsiából származik a cölöplakók kecskéje, a mocsári kecske is, amelyről megállapították, hogy semmi közössége sincs az Alpokban ma is vadon élő kőszáli kecskéhez, hanem az Ázsiában honos bezoár-kecskével mutat közeli rokonságot, úgyannyira, hogy a tudósok ezt az ázsiai kecskefajt tartják a mocsári kecske és a mai kecske ősének.  Csupán egy olyan háziállatjuk volt a cölöplakóknak, amelynek a származásfája nem gyökeredzik Ázsiában.  Ez a mocsári juh, amelyet a Földközi-tenger mellékén ma is élő, felállószarvú, kecskeformájú sörényes juhtól származtatnak.  A mocsári juh utódait az Alpokban még ma is tenyésztik a svájci pásztorok.  A cölöpfalvakban tenyésztett háziállatok - egy kivételével - arra utalnak tehát, hogy a svájci cölöplakók az állattenyésztést nem Svájcban tanulták meg, hanem magukkal hozták ezt a foglalkozást Ázsiai őshazájukból, akárcsak a vízre való építés szokását.  Erre vall különben az is, hogy azokat a háziállatokat, amelyeknek az őseit nem Ázsiában, hanem Afrikában kell keresni, a cölöplakó nem ismerte.  A cölöpfaluban hiányzott a macska és hiányzott a szamár.  Mindkettő afrikai őstől származik, és mindkettőt az ókori egyiptomiak szelídítették meg.  De hiányzott a cölöpfalu gazdaságaiból a szárnyasok élénk serege is.

A cölöplakók vadásztak a vízi madarakra, talán a tojásaikat is fogyasztották, ám a baromfitenyésztéshez még nem értettek.  Sokan abban látják ennek a magyarázatát, hogy Ázsiában az őskorban még nem ismerték a háziszárnyasokat, és így tenyésztésük szokását nem hozhatta magával a keletről bevándorló ősember.  A háziállatok gondozása, nevelése aligha volt más a cölöplakók korában, mint a mai egyszerű falusi gazdaságokban.  Az enyhébb évszakok alatt valószínűleg állandóan a parton legelésztette a jószág az asszonyok és gyermekek felügyelete mellett, s csak veszély idején terelték a cölöpfaluba vagy a parti körsáncok mögé.  Télen azonban istállózni kellett a jószágot; beterelték tehát a cölöpfaluba.  Ha kisebb volt a gazdaság, akkor nem jutott külön istálló az állatoknak, hanem a ház első nagy szobájában találtak téli szállást, míg a család második, kisebb szobába húzódott meg télire.  Télre természetesen takarmányról is kellett gondoskodni.  Nyáron át szorgalmasan gyűjtögette tehát a gazda a füvet, hogy legyen elég szénája a jószágnak.  Gondja-baja akkor is bőven volt az állattenyésztő gazdának.  A ragadozók mellett sokszor az ellenséges szomszédok is megtámadták és megtizedelték a parton legelésző csordát, nyájat vagy kondát; a baromvésztől is pusztult, hullott a jószág.

Így bizony sokszor megesett - akárcsak mainapság - hogy az élő vagyon, amit sok fáradsággal szerzett be a gazda, tönkrement, megsemmisült.

Hogyan kezdődött a földmívelés?

Hosszú idő telhetett el, míg az állattenyésztés annyira fejlődött, hogy az ősember már otthon, a falujában gondozta, istállózta a barmait.  Az ázsiai őslakók, akik a vadállatok megszelídítésével vadásznépből pásztornéppé alakultak, eleinte nomád életet élhettek; egyik helyről a másikra, a letarolt legelőkről új legelőkre hajtották a barmaikat.  Ilyen életmód mellett természetesen nem volt szükségük állandó lakásra; sátrakban, ideiglenesen összetákolt kunyhókban tanyáztak, s ha elérkezett az ideje a továbbvándorlásnak, összeszedték holmijukat, felrakták a teherhordó állatjaikra és elindultak más életterületet keresni.  Belső-Ázsiában még ma is élnek ilyen nomád pásztornépek, a kirgizek, akiket az időjárás változásai kényszerítenek a hegyekből a pusztákra és a pusztákból a hegyekbe való folytonos vándorlásra.  Megtörténhetett azonban, hogy az ősi nomád pásztorok vándorlásuk közben olyan területre érkeztek, ahol bőven volt a jószágnak elesége és olyan dúsan sarjadt a legelőkön a fű, hogy télire gyűjteni is lehetett belőle.

Ha már tartósan meg lehetett telepedni, állandó tanyát építeni, a jószágot télire istállóba, karámba terelni és az összegyűjtött szénával etetni, amíg beköszönt a tavasz és kisarjad a legelőn a friss fű.  A vándorló életmód megszűntével, a nomád pásztorkodás gondjainak elmúltával, a jószág gondozása, meg a vadászat és halászat mellett, - amely foglalkozásokkal még nem hagyott fel teljesen, - jutott ideje az embernek a természetben való szemlélődésre, újabb tapasztalatok gyűjtésére.  Barmainak legeltetése közben megfigyelte, hogy az állatok nemcsak a friss, zöld füvet fogyasztják szívesen, hanem jóízűen ropogtatják a fűnemű növények apró szemterméseit is.  A gyümölcsök, magvak ízletes és tápláló voltáról már kóborló vadászkorában meggyőződött az ősember, megpróbálkozott tehát a legelőn termő füvek lisztes magvaival is, azokat is jóízűeknek, az éhséget csillapítóknak találta.  Kezdte tehát összegyűjteni és hazahordani a dúsabban termő fűfélék magvait és a tűznél megpörkölve fogyasztani, hogy változatosabbá tegye az étkezését.  A legelőről hazahordott magvak egy része elszóródott a ház körül és beletaposódott a földbe.  Tavasszal azután mindenfelé kisarjadt a ház tájékán a fű, s ahol a jószág le nem legelte, növekedett, szebben, dúsabban, mint kint a legelőn; végül is termésbe szökkent és tápláló, ízletes magot hozott, többet, kövérebbet, mint a mezőn.

Valószínűleg így, a véletlen folytán jutott az ősember arra a gondolatra, hogy - miként a vadállatokat összefogdoshatja, megszelídítheti és a maga hasznára nevelheti, tenyésztheti, - a természetben található növényeket is megtelepítheti a háza tájékán és gondozhatja, hogy csak neki teremjenek, bővebben, mint a legelőn, ahol a jószág fogyasztja.  Ezzel megszületett a földmívelés gondolata, amelynek a megvalósítása nem került sok fáradságba a munkától legkevésbé irtózó ősembernek.  A háza közelében kőszerszámaival feltört egy nagyobb területet és elvetette benne a legelőről hazahordott magvakat, szétteregette fölötte a földet, a földbe tűzdelt ágakkal hevenyészett kerítéssel talán be is kerítette, hogy a jószág össze ne tapossa a megmívelt, bevetett földet.  Azután várt türelmesen, míg a tél és az olvadó hótakaró alatt sarjadzani kezdett az új élet.  A tavaszi napsugár csókjától nemcsak a mező, erdő zöldült ki, hanem az a kis földdarab is, melybe ősszel elvetette a magvakat.  Ujjongó örömmel látta az ősember a munkás keze nyomán fakadó életet.  Az első kapavágás, amellyel az ősember feltörte a soha senkitől meg nem bolygatott ősugart, megnyitotta egy újabb foglalkozásnak s ezzel a további boldogulásnak és haladásnak az útját.  Hogy a világ mely részén és mikor történt az emberi haladásnak ez az újabb nagyjelentőségű lépése, hogy hol kezdődött a növényvilág meghódításával a földmívelés, azt biztosan nem tudjuk, csak sejtjük, hogy a műveltség bölcsője, Ázsia volt a földmívelésnek is az őshazája.  Innen származik termesztett növényeink legnagyobb része, elsősorban a kalászosok, a gabonafélék, amelyek első terményei voltak az ősembernek.

A Svájcban és Európa más táján felkutatott cölöpépítmények tanúsága szerint, már a földmíveléshez, valószínű tehát, hogy sok más foglalkozásukkal és szokásukkal együtt, ezt a foglalkozásokat is magukkal hozták ázsiai őshazájukból, s az európai tavak mellett, ahol vándorútjuk véget ért, folytatták és továbbfejlesztették.  Az európai cölöplakók “mezőgazdasága" már meglehetősen fejlett lehetett; legalább is ezt mesélik nekünk a svájci cölöpépítmények természetes krónikái: a kultúrrétegek.  A híres robenhauseni cölöpépítmények iszaprétegeiből ugyanis, a sok egyéb őskori emléken kívül, talicskaszámra hozták föl a félig megpörkölt vagy egészen megsütött gabonát, amely valószínűleg az ősi telep magtáraiban volt fölhalmozva és az egyik tűzvész alkalmával sült össze.  Egy Heer nevű svájci botanikus sokáig fáradozott azon, hogy megállapítsa milyen gabonaszemek lehettek felhalmozva a leégett cölöpfaluban, s ebből kiderítse, hogy milyen gabonaféléket termesztett a cölöplakó ősember.  A fáradozás sikerrel járt.  Heer megállapította, hogy a cölöplakók gabonája ugyanaz volt, mint a történelmi ókor művelt népeié, amelyek Ázsiában és a Földközi-tenger partvidékén éltek.  Ezek a népek azonban már jobban értettek a földmíveléshez, mint az őskori cölöplakók, a gabonájuk bővebben termő, dúsabb szemű volt.

Meg lehet ezt állapítani az egyiptomi gúlák belsejéből halomszámra előkerült gabonából, amely a szemek nagyságában, súlyában, liszttartalmában felülmúlja a cölöpépítményekből napvilágra került gabonát.  A gabonaféléknek, amelyeket már a legrégibb cölöplakók is termesztettek, mocsári gabonafélék-nek szokták nevezni.  Rövidszárú fejletlen kalászú, soványszemű növények voltak ezek.  Heer megállapítása szerint volt közöttük két búzafajta: a kisszemű mocsári búza és az egyiptomi tarbúza, két árpafajta: a hatsoros sűrű árpa és a hatsoros kis árpa, továbbá az olasz muhar, az ánizs (másként kömény) és a köles.  A rozsot még nem termesztette a svájci cölöplakó, de Ausztriában felfedezett cölöpépítményekben már ezt is megtalálták, oda előbb jutott el Ázsiából ez a fontos gabonaféle.  A gabonatermesztés a cölöplakóknál idők folyamán mindjobban fejlődött.  A bronzeszközök készítésének korában már dúsabb kalászú gabonát termesztettek a cölöplakók, s ekkor már ismerték a hüvelyeseket - babot, borsót, lencsét - és mákot is termesztettek, sőt a gyümölcsnemesítéshez is értettek.  A legfontosabb termésük azonban kezdettől fogva a gabona volt, mert hiszen tápláló kenyérmagvakra volt szükségük.  Már a kőeszközöket készítő cölöplakók emlékei között megtalálta Keller Ferdinánd a malom legősibb formáját, a magzúzót, amellyel a gabonát lisztté zúzták, hogy azután kenyeret süssenek belőle.  Középen kimélyesztett nagyobb kőlap és egy gömbölyűre formált nagyobb kődarab alkotta az ősi zúzómalmot.

A kőlap mélyedésébe töltött gabonaszemeket a gömbölyű kővel zúzták, dörzsölték olyanformán, mint ahogyan mai napság is “őrölnek" egyes kultúrálatlan népek.  Az ősi kenyeret is megtalálták a cölöpépítmények kultúrrétegében.  A cölöpfalu asszonyai a lisztből ujjnyi vastag, lapos karikákat gyúrtak és ezeket sütötték meg a nagyszoba közepén elhelyezett kőtűzhelynél.  Olyan lehetett ez a kenyér, mint a katonák vagy a hajósok kemény kétszersültje, s valószínűleg a cölöplakók is vízbe vagy tejbe áztatva fogyasztották.  A cölöplakóknak nemcsak magukról kellett gondoskodni, hanem a háziállatokról is.  Az enyhébb évszakok alatt a legelőn bőven volt ugyan elesége a jószágnak, a konda a bükkösben makkolhatott is; ám télen az ólban, a karámban, az istállóban is etetni kellett az állatokat.  Gyűjtögetéssel nem lehetett elegendő téli takarmányt összehordani, termeszteni is kellett a jószágnak, hogy éhen ne vesszen az ínséges hónapok alatt.  Valószínűleg a gabonával, amelyet termesztett, az állatjait is etette a cölöplakó.  Egyes cölöpépítmények iszaprétegéből nagymennyiségű zab került a felszínre, a nyáron összegyűjtött széna mellett ez lehetett fő takarmány, amelyet a jószág számára termesztett a cölöplakó gazda.

A szövés-fonás és a fazekasság mesterségének kezdete.

Az ősi mezőgazdaság nem merült ki csupán a kenyérmagvak és takarmányfélék termesztésében.  A háztartásnak egyéb növényi terményre is szüksége volt.  Az állati bőrökből készült meleg ruhák hovatovább mind alkalmatlanabbak, kényelmetlenebbek lettel, különösen nyáron.  Azután meg az állattenyésztéssel és földmíveléssel foglalkozó cölöplakó már alig ért rá vadászni, a ruhatárát kiegészíteni, a háziállatok bőre pedig nem kínálkozott jó ruhaanyagnak.  Másféle ruházatról kellett tehát gondoskodni, könnyebbről, csinosabbról, főként nyárra.  Télen lehetett hordani az állati bőrből készült ruhát is.  A szükség a növényvilág felé terelte a cölöplakók figyelmét.  Ismert már növényeket, amelyeknek rostjaiból fonalakat, köteleket sodort, hogy halászhálót köthessen belőlük.  Ezek a növények alkalmasoknak mutatkoztak a test meztelenségét eltakaró könnyű ruha készüljön belőlük; olyasféle egyszerű öltözék, mint amilyent egyes forró égövi vadnépek még ma is hordanak.  Ez a természetes ruha azonban nem sokáig elégítette ki az ősember igényeit és ízlését.  Durva volt, emellett a hidegebb időben túl könnyű, nem is lehetett tetszés szerint szabni.  Az asszonynépség addig kutatott a természetben, míg rájött, hogy egy mindenfelé bőven termő, kékvirágú kis növény nagyon alkalmas arra, hogy belőle finom, hajlékony fonalat lehessen készíteni.  A kékvirágú növényke a vad len volt.  Ezt kezdték gyűjteni, majd termeszteni is, s szétfosztva a rostjait fonallá sodorni.

Mikor ezzel készen voltak, a hálókötés módjára kezdték a fonalat sűrűn egymás mellé kötözni, hogy összeálló darabokat kapjanak belőlük.  Ez azonban nagyon szaporátlan mesterség volt, azután meg a kötött holmi nem is volt nagyon alkalmas ruhaanyagnak.  Más módját kellett kitalálni a rostok egybefűzésének.  S az ügyes kezű asszonyok addig próbálkoztak, addig mesterkedtek, amíg kitalálták a szövés módját, kieszelték az egyszerű szövőszéket.  Most már vígan ment a munka.  Forgott a rokka, pörgött az orsó, kattogott a szövőszék, s az asszonyok szorgos keze alól kikerült a finom lenszövet, a vászon, amelyből már a legkülönbözőbb nagyságú és formájú ruhákat lehetett szabni és varrni.  Hogy valóban ez lett volna az útja a szövés-fonás felfedezésének, azt megint csak sejtjük, de biztosan nem tudjuk.  Annyi azonban tény, hogy már a legrégibb cölöplakók is értettek ehhez a mesterséghez, sőt meglepő tökéletességig vitték.  A svájci cölöplakók leniparáról és szövő-fonó mesterségéről legtöbbet a már néhányszor említett robenhauseni cölöpgyarmat mesél az utókornak.  1858-ban történt, hogy az egykori Pfaffikon-tó egyre sekélyebbé vált medrében, vízszabályozás alkalmával, a meder fenekét borító iszapos tőzegből kiálló cölöpfejre bukkantak.  A felfedezésnek véletlenül tanúja volt egy élelmes és értelmes, gazdag parasztember, Messikomer Jakab is, aki - mint afféle minden iránt érdeklődő ember - tudott már akkor a Zürichi-tóban történt nagyszerű felfedezésről és olvasta Keller Ferdinánd ismertetését is az ősi cölöpfalvakról.  Nosza, gondolt egyet.

Ő is beáll az őskori emberi nyomok kutatói közé.  Bejárta a robenhauseni mocsarat és kiokoskodta, hogy hol kellett feküdnie a leglakottabb cölöptelepnek, ahol a legtöbb őskori maradványra bukkanhat.  Megvette ezt a területet, azután évtizedeken át szorgalmasan kutatta a tőzeget, iszapot és egymásután hozta felszínre a cölöplakók kultúrájának különböző emlékeit.  Ez az egyszerű parasztember volt a felfedezője az ősi cölöplakók fejlett szövőiparát bizonyító emlékeknek is.  A tőzeg alatt, a levegőtől teljesen elzárva, megmaradtak az ősi ruhák darabjai.  Szövetfoszlányok, amelyek olyan tökéletes technikával vannak szőve, hogy Keller Ferdinánd, akinek Messikomer az első darabokat bemutatta, nem akarta elhinni, hogy valóban a cölöpépítmények kultúrrétegéből kerültek elő és már-már hamisítással, csalással vádolta meg a derék parasztot.  Később azonban, most már Keller személyes felügyelete mellett, az ősi leniparnak mind több emléke került elő a robenhauseni tőzegből, úgyhogy most már Keller sem kételkedhetett valódiságukban.  Finomszerű hálók, puha, tömött lenszövetek, közöttük ügyes paszományos munkára utaló rojtos, bojtos szövetek kerültek elő a tőzegből, de előkerültek a szövőmesterség szerszámai is: lentörő, tiloló, rokka, sőt gombolyagban a finom lenfonál is.  Majd felfedezték a szövőszék darabjait is, amelyből sikerült összeállítani az egész szövőmasinát, az első emberalkotta gépet.

A finom lenszövetből bizonyára nagyon alkalmas és tetszetős ruhák készültek, még pedig nemcsak természetes fehérszínű öltözékek, hanem színesek is.  Hogy a cölöplakók szépérzéke megkövetelte a színes ruhákat, azt bizonyítják egyrészt a színes szövetdarabok, másrészt a robenhauseni tőzegből napvilágra került festékek is, amelyekkel szöveteiket megfestették.  A vörös vasokkerből vörös, a rezeda virágából sárga festéket készítettek, a földi bodza bogyója kék festéket adott, zsírral kevert szénporból pedig fekete festéket kaptak.  Elképzelhetjük, milyen élénk, színes képet nyújthattak a tavon úszó cölöpfalu, tarka ruhákban sürgölődő lakóival.  A fonás mesterségének emlékeit is felszínre hozta a robenhauseni telepből Messikomer Jakab kutató csákánya.  Sásból és fűzfavesszőből font kosarak, szatyrok, halászvarsák kerültek napfényre, jeléül annak, hogy a cölöplakók háztartása ugyancsak föl volt szerelve mindenféle készséggel.  A fonás mestersége, akárcsak a hálókötés, bizonyára régibb keletű, mint a szövés, hiszen a vesszők összefonását már akkor megtanulhatta az ősember, amikor kóborló vadász vagy nomád pásztor korában szélfogó cserényeket font, vagy vesszőből font kunyhókat készített.  A cölöpházak készítésénél is alkalmazta a vesszőfonást, hogy erősebbé, széltartóbbá tegye a falakat.

Miközben a cölöpfalvak asszonyi vesszőkosaraikat fonták, véletlenül olyan felfedezést tettek, amely egy újabb házi iparágnak lett az alapja.  A fonott kosarak csak szilárd tárgyak hordozására voltak alkalmasak, már pedig szükség volt könnyebb vízmerítő és víztartó edényekre is, amelyekkel pótolni lehet a vájt vagy kőből készült nehezebb edényeket.  Egyik ötletes asszony úgy segített magán, hogy agyaggal tapasztotta ki a kosár belsejét, így már lehetett benne vizet, tejet is tartani.  Lassan általánosan használatosak lettek a cölöplakók körében az agyaggal kitapasztott fonott-edények.  Megtörténhetett egyik háznál, hogy egy ilyen kosár a tűz közelébe került és összeégett.  A vesszőfonal leégett róla, ellenben ottmaradt a keményre égett agyagbélés, amelyet vesszőburok nélkül is edénynek lehetett használni.  Talán így véletlenül jött reá az ősember az agyagedények készítésének módjára és a véletlen felfedezés nyomán kifejlődött az ősi fazekasmesterség.  Valószínű, hogy kezdetben úgy készültek az agyagedények, mint ahogyan véletlenül létrejött az első fazék.  Vesszőből fonták az edénymintákat, ezeket gondosan kitapasztották agyaggal, majd a tűzbe tették a vesszőfonatos nyers edényeket, hogy ott kiégjenek.  A cseréptöredékeken, amelyek a cölöpépítményekből tömegesen kerültek felszínre, látható a vesszőfonadék lenyomata, amely a cserépedényeknek díszt is kölcsönözhetett.

Később talán csupán a díszítés kedvéért alkalmazták a vesszőfonadékot, amelynek lenyomatai ugyancsak cifrák tették az edények külsejét.  Majd megtanultatták a cölöplakók az agyagnak kézzel formálását és színes anyagokkal való zománcozását is, ami a díszítésre, szépítésre újabb lehetőségeket nyújtott.  A fazekaskorongot azonban aligha ismerték a cölöplakók, - legalább is ezt a fazekas szerszámot nem fedezték föl a tavak iszapjában, - s így valószínű, hogy a vesszőfonalat alkalmazása az edények kiformálásánál még sokáig szokásban maradt.  A cölöplakók agyagipara, akárcsak a szövőiparuk, meglehetősen fejlett volt.  Sokféle edényt ismertek már ivópoharakat, korsókat, bögréket, köcsögöket, fazekakat, lapos tálakat, lábasokat és tányérokat.  A díszítésben is nagy a változatosság, feléül annak, hogy az ősi fazekasmesterek nemcsak a gyakorlati cél kielégítésére törekedtek, nemcsak gépiesen gyártották bizonyos sablon szerint az edényeket, hanem művészi ízlésük is volt és azt igyekeztek ki is elégíteni.  A cifra ékítmények, amelyeket a cölöpfalvak edényein láthatunk, csaknem mind különböznek egymástól, ami arra vall, hogy a készítőik nem lesték el másoktól a díszítés mintáit, hanem a saját ötleteiket valósították meg az edények külsejére égetett rajzokban.

Az úszó fatörzstől az első bárkáig.

A mesterségekben való fokozatos előrehaladás közepette ősi foglalkozásait sem hagyta abba a cölöplakó.  Bár az állattenyésztés, földmívelés és a házi mesterségek sok munkát adtak, azért a vadászatra is jutott idő.  Szükség is volt reá, mert hiszen a házi állatállomány fölfrissítése és gyarapítása csak az erdők, mezők vadjainak felhajtásával, elfogásával és megszelídítésével történhetett.  Míg a jégkorszaki vadászat főcélja a napi élelemszükséglet megszerzése volt, s a barlangi vadász nem gondolt a jövőre, nem akart vagyont gyűjteni, gazdagodni, addig a cölöplakók a vadászatot a termelő gazdálkodás, a vagyonszerzés szolgálatában állították.  Az élő vagyon szaporítása, a csorda, a nyáj, a konda megnövelése volt a cölöplakó gazda főtörekvése.  E gyakorlati cél mellett azonban az ősi vadászszenvedély is kihajtotta néha a cölöplakót a vadonba, hogy nyílpuskájával lövöldözzön a kisebb vadakra, amelyeknek felkutatása és elejtése növelte a férfias bátorságot és ügyességet.  A vadászatnak ez a módja már nem volt csupán hasznot hajtó foglalkozás, hanem főként kedvtelés, szórakozás, amely felüdítette a férfiaknak munkában kifáradt testét és fölfrissítette a lelküket.  A vadászat ekkor alakult terhes munkát jelentő foglalkozásból testet, lelket erősítő sporttá.

A másik ősi foglalkozás, a halászat, a cölöplakók korában még nem tudta magát függetleníteni a gyakorlati céltól, bár kétségtelen, hogy a cölöplakó halászok kedvteléssel űzték mesterségüket és örömük telt abban, hogy mesterségbeli készségüket, akár újabb halászszerszámok, akár új módszerek feltalálásával, tökéletesíteni tudták.  Tulajdonképpen a halászat volt a tavak mellett letelepedett emberek főfoglalkozása, ami természetes is, mert hiszen a halban bő tavak szinte felkínálták magukat az Ázsiából bevándorolt népnek.  A halászat azonban nem tudta fedezni a cölöpfalvakban letelepedett halásznép minden szükségletét; ezért kellett lassankint áttérniük a többi foglalkozásra is, amelyeknek ismeretét őshazájukból hozhatták magukkal.  Idővel azután a halásztelepek lakossága a sokféle mesterségekben mindinkább előrehaladt, úgyannyira, hogy már nem foglalkozhatott mindenki valamennyi mesterséggel, a munkát meg kellett egymás között osztaniok és ki-ki tehetségéhez, hajlamához mérten választott foglalkozást.  Volt, aki főként gazdálkodott, a földet mívelte, állatokat tenyészetett; mások egyik vagy a másik kézművességben tökéletesítették magukat, egy részük pedig megmaradt a halászat mellett.  A cölöpfalvak halászai kétségkívül jól értettek a mesterségükhöz.  Erre enged következtetni a cölöpépítményekből előkerült sokféle halászszerszám.  A cölöplakó halászok úgyszólván valamennyi halászkészséget ismerték, amelyet a mai halásznépek használnak.  Szigonnyal, horoggal, hálóval, varsával fogták a halat és bizonyára a különböző halfajták tartózkodási helyéhez, életmódjához, szokásaihoz mérten alkalmazták hol az egyik, hol a másik halászszerszámot.

A halászmesterségnek természetesen nélkülözhetetlen kelléke volt a csónak, amely egyúttal a cölöpfalu és a part közötti közlekedésre is szolgált.  A cölöplakók csónakjai azonban már haladást jelentenek a víziközlekedés terén, mert a legősibb vízijárművek nem ezek voltak, hanem a vízen úszó fatörzsek, amelyeket az ősember erős faággal hajtott a tova és irányított, ahogyan még ma is látjuk egyes kultúrátlan népeknél.  Ám az úszó fatörzs legkevésbé sem lehetett biztonságos vízijármű, ha mégoly ügyesen bántak is vele.  Ezért később az ősember több fatörzset összekötözött, tutajt készített és ezen hajókázott.  A tutaj azonban nehezen irányítható, ügyetlen jószág volt, már pedig az ősembernek a halászatnál gyorsabb, könnyen kezelhető járműre volt szüksége.  Mint annyi más esetben, itt is a természet vezette reá a megoldásra.  A vízen korhadt fatörzseket is látott úszkálni és megfigyelte, hogy milyen könnyedén lebegnek.  Akadt a korhadt fatörzsek között olyan is, amely hosszában ketté volt hasadva és odvas belsejével szinte felkínálta magát az ősembernek, hogy üljön bele.  A mindenre kész, bátor ősember nem is tétovázott, merészen beszállt a természetes csónakba és örömmel tapasztalta, hogy milyen gyorsan és könnyedén tud benne tovahaladni a vízen.  Ezzel fel volt találva az első vízijármű.  Az ősember most már tudta a módját, hogyan készíthet magának csónakot.

Félig korhadt fatörzset keresett, vagy ha ezt nem talált, kidöntött egy vastagtörzsű élőfát, kőékkel kettéhasította, kőbaltával, vésővel a belsejét kivájta, tűzzel kiégette és kész volt a lélekvesztő.  Még csak evezőket kellett faragnia, majd a kész csónakot a vízre tolni, bátor szívvel beleülni, az evezőket biztos kézzel megragadni - s az ősember elindulhatott első magakészítette csónakján az első vízi útra.  A svájci cölöpépítményekben az egyetlen törzsből faragott csónakok maradványait mindenütt megtalálták, jeléül annak, hogy ez a kezdetleges vízijármű általánosan el volt terjedve a vízilakóknál.  A cölöplakók leginkább tölgyfából faragták csónakjaikat, amelyeknek hossza különböző volt; akadtak közöttük 10-12 méter hosszú és igen keskeny lélekvesztők is.  A svájci tavak fenekéről napvilágra került csónakok peremén látni lehet az evezők részére vágott rovátkákat, amelyek a használatban alaposan kikoptak.  A hajlott fenekű, keskeny csónak nem feküdhetett biztosan a vízen, könnyen billenhetett ide-oda és nagyon ügyes evezősnek kellett lennie annak, aki a hullámzó tavon tovahajtotta.  A cölöplakók bizonyára mind jól értettek a csónakázáshoz, az asszonyok és gyermekek csakúgy, mint a férfiak.  Hiszen nem mindig állott férfi rendelkezésre, ha a partra kellett evezni, vagy onnan vissza a faluba.  Ilyenkor az asszonyok vagy a gyermekek fogták meg az evezőt, és biztos kézzel hajtották a lélekvesztőt, akárcsak mainapság a halász- vagy hajósnépek asszonyi és gyermekei.

Az egyetlen törzsből készített csónakokat később tökéletesítette a találékony ősember.  Hogy biztosabb járású legyen a csónak, a peremére deszkákból bordákat erősített.  Így öblösebbé, nagyobb befogadó képességűvé is tette a vízijárművet.  A deszka használata még később rávezette az embert a bordákból egyberótt csónakok készítésének a módjára.  Ez már egy lépés volt a nagyobb vízijárművek - a bárka, a hajó - feltalálásához.  Abban az időben, amikor a svájci cölöplakók még egyetlen fatörzsből vájt csónakokat használtak, a mai Dánia területén élt cölöplakók már hatalmas bárkákat készítettek deszkákból és sok evezővel gyorsan hajtották előre a tengeren.

A cölöplakók vallása.

Amit a cölöplakók életmódjáról, foglalkozásáról elmondottunk, abból képet alkothatunk magunknak a nyüzsgő elevenségről, ami a cölöpfaluban és környékén uralkodott.  A barlanglakók zaklatott, küzdelmes életéhez képest, - amelyet a folytonos harc, zsákmányolás, a természettől való örökös függés jellemzett, - óriási haladást jelentett a cölöplakók békés nyugodt élete, amelynek a harc helyett a munka, a rablás helyett a termelés volt az alapja.

Ha a cölöplakó ember értelme felül is kerekedett a Természeten, ha hatalmába is kerítette az állatok és növények világát, a természeti erőkkel szemben mégis tehetetlen maradt.  Már a jégkorszaki vadászokban is élt a természeti erők félő tisztelete, de még inkább megtanulták félni és tisztelni az ismeretlen földöntúli hatalmakat a földmíveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó cölöplakók.  A szorgalmas munka ugyanis nem biztosítottam mindig a jólétüket, hiszen a bő termésnek, a jószág egészséges fejlődésének öröme után rájuk köszönthetett a jégverés, árvíz, baromvész vagy háború alakjában a pusztulás és a szegénység.  Hogy a cölöplakókban ki volt fejlődve a felsőbb hatalom babonás tisztelete, azt a cölöpépítményekből napvilágra került különböző bálványok bizonyítják.  Általánosan el volt terjedve a cölöplakoknál egy félhold alakú tárgy, amelyet agyagból készítettek és egyszerű ékítményekkel díszítettek.  Csaknem valamennyi cölöpépítmény kultúrrétegéből előkerült néhány agyag-félhold és ezek alakban, nagyságban, díszítésben úgyszólván semmit sem különböztek egymástól.  Az agyagfélholdak megegyező volta valószínűvé teszi, hogy különös tárgyak bálványok voltak, jelképei a Holdnak, amelyet a cölöplakók felső hatalomként tiszteltek.  A holdimádást, mint ősi vallási szokást, megtaláljuk úgyszólván valamennyi ókori népnél.  A föniciaiak és az egyiptomiak vallásában a Holdnak külön istennője volt, akiben a termékenyítő erő forrását látták és tisztelték.

A Hold istennőjének ezeknél a népeknél is a félhold, a holdszarv volt a jelképe, amely, az aratásnál használt sarlóhoz és az ökör szarvához való hasonlóságánál fogva, jelképezte egyúttal a földmívelést és az állattenyésztést is.  Abból, hogy a cölöpépítményekben a hold-jelképet mindenütt megtalálták, arra lehet következtetni, hogy a holdimádás legősibb formájában már a cölöplakóknál ki volt fejlődve.  Egyébként a cölöplakóknál - akárcsak a jégkorszaki barlanglakóknál - a túlvilági életben való hit is el volt terjedve.  Hogy valóban hittek az elporladó testből kiszabadult lélek vándorlásában, azt leginkább mutatja a szertartásos tisztelet, amellyel hallottaikat eltemették.  A temetkezés módja a legrégibb cölöplakóknál alig különbözött a jégkorszaki temetéstől.  A cölöpfaluból a partra vitték a halottat és összekötözött, zsugorított helyzetben kőlapokból összetákolt sírládába tették.  Azután szerszámokkal, fegyverekkel és tálakban ételt helyeztek melléje, majd nehéz kőlappal lefödték a kősírt.  A temetkezésnek ez a módja arra vall, hogy a cölöplakók ugyanúgy gondolkoztak a halottakról, mint a jégkorszaki vadászok, és ellátták őket mindennel, amire túlvilági útjukon szükségük lehet, nehogy visszatérjenek az élők közé, és a szerencse mellett esetleg bajt is hozzanak reájuk.  A parti kősírokban talált csontvázakon kívül a cölöpépítmények iszaprétegeiből is előkerültek ősemberi csontvázak.  Ebből nem szabad azonban arra következtetni, hogy a cölöplakók halottaikat néha egyszerűen a tófenékre süllyesztették és így temették el.

Valószínű, hogy a tófenékem talált csontvázak véletlenül vízbefúlt vagy tűzvész alkalmával elpusztult emberek maradványai.

A réz és a bronz a művelődés szolgálatában.

A többszázezer éves ködös múltból, amikor a kezdetleges erdei emberrel elindult küzdelmes útjára az emberiség, így bontakozott ki lassanként teljes felsőbbségében a Természet Ura.  A világ meghódítására, egyre fejlődő értelmén kívül, mindezideig főfegyvere a kő volt, amelyet előbb természetes formájában használt, majd ütögetéssel, pattintgatással alakított, végül csiszolt simított, hogy használatra alkalmassá tegye.  Ennek, az emberiség történetében kőkor néven emlegetett korszaknak köszönhetünk úgyszólván minden alapvető fölfedezést.  A tűzgerjesztés módjának feltalálása, az anyag - kő, fa, csont - megmunkálása, a legfontosabb szerszámok készítése, a fonás, szövés, varrás és fazekasság mestersége, az állattenyésztés, a földmívelés, valamint az első társadalmi szervezkedés - mind a kőkor kultúrájának nagyszerű eredménye.  De a technikai és mesterségbeli készség, valamint a társadalmi élet fejlődése mellett nagy haladáson ment keresztül a kőkorban az emberi lélek is.

A természet szemléletéből kifejlődött benne a szép iránti érzék, amelyből kisarjadt a barlanglakók kezdetleges művészete: a természeti erők hatalmas megnyilatkozásai kifejlesztették a földöntúli hatalmakban való hitet, a vallásos érzés csiráit.  Az évezredek hosszú során át tartó kőkort lassan, fokozatosan egy új korszak váltotta föl, anélkül azonban, hogy a kőkorszaki élet és kultúra nyomtalanul eltűnt volna a Föld színéről.  Hiszen a földkerekség egyes részein ma is élnek kezdetleges kultúrájú népek, amelyek kőből készült eszközöket használnak, s amelyeknek életmódja, lelki műveltsége sem emelkedett túl a kőkori fokon.  Európában azonban a földtörténeti jelenkor első felében a kőkor véget ért, s egy nagyszerű fölfedezés újabb hatalmas tőkést adott a művelődés útján előretörő emberiségnek.  Ez a fölfedezés egy új anyag volt, a kőnél, fánál, csontnál alkalmasabb matéria, amelyet ugyancsak a természet kínált fel az embernek.  Az új anyag a fém volt.  A svájci és más európai cölöpépítmények kutatásánál, - mint már említettük, - a kőeszközöket rejtő legalsó kultúrrétegek fölött olyan iszaprétegeket tártak föl, amelyekben rézből és bronzból készült tárgyak - fegyverek, házieszközök, edények stb.  - hevertek.  Kétségtelen, hogy az emberi kultúrának ezek az emlékei olyan korból származnak, amely nyomon követte a kőeszközök használatának a korát.  A cölöplakó ember, aki a tavak vidékén már a földtörténeti jelenkor elején kifejlesztette a jégkorszaki műveltségnél jóval nagyobb kultúráját, nem állt meg a megkezdett útón, hanem újabb fölfedezések, találmányok révén még inkább tökéletesedett.

A fémeket rejtegető ércek fölfedezése, valamint a fémek kiolvasztásának és megmunkálásának a kieszelése nem a svájci cölöplakók érdeme.  Az érctechnika valahonnan idegenből származott át a svájci cölöplakók körébe, akik azután tökéletesítették és elterjesztették egész Európában.  A tudósok azt tartják, hogy - miként a cölöplakók kőkóri műveltsége is a Földközi-tenger vidékéről került a svájci hegyek közé, - úgy az emberi szellem és ügyesség új találmánya is innen indult el hódító útjára.  Azt hiszik, hogy az ércekben gazdag Ciprus-sziget lakói voltak az elsők, akik rájöttek, hogy a hegyekben található vörös színben fénykő anyag, a réz, nagyon alkalmas fegyverek, szerszámok készítése.  Eleinte amúgy nyers állapotban próbálták kalapácsolással formálni a lágy, nyújtható, de amellett szívós anyagot, majd rájöttek, hogy a tűzben meg is olvasztható s ilyen állapotban formákba önthető.  A rézből készült eszközöknek azonban a kővel szemben volt egy nagy hátrányuk, nevezetesen, hogy anyaguk puhaságánál fogva gyengék, hajlékonyak voltak, könnyen el is koptak.  Ezen a bajon segíteni kellett.  A természet útmutatása rá is vezette az embert arra, hogy miképpen lehet a rezet keményebbé, ellenállóbbá tenni.  Valószínűleg véletlen folytán sikerült a rézeszközöket készítő emberek egyikének a hegyek között fölfedezni egy ásványt, amelyből a tűz segítségével a vörös réznél keményebb, fehérszínű fémet tudott kiolvasztani.  Ez a fém az ón volt.

E fölfedezés az emberi szellemnek a réz fölfedezésénél is nagyobb vívmánya volt, mert hiszen a vörösrezet az ember készen, megmunkálásra alkalmas állapotban találta a természetben, ellenben az ónt előbb ki kellett olvasztani az ásványból, amelyet a hegyek között talált.  A fémeknek érceikből való kiolvasztása, a fémkohászat, kezdődött ezzel a nagyszerű fölfedezéssel.  De nagyot lendült az ón megismerésével a fémipar is.  A rézeszközök készítésével foglalkozó ember ugyanis rájött arra, hogy ha a lágy vörösfémet a kemény fehérfémmel összeolvasztja, olyan anyagot kap, amely szívósabb, keményebb, mint az addig használt réz, de azért jól megmunkálható, könnyen formálható, önthető, kovácsolható.  Így fedezte föl az ember az első fémöntvényt, a bronzot.  A bronz feltalálásával az ember olyan anyaghoz jutott, amely minden tekintetben különb volt, mint a kő vagy a csont és fa.  Az olvasztással folyékonnyá változtatható fém jobban engedelmeskedett az ember akaratának, mint a rideg kő vagy a keményfa és csont.  Amit találékony eszével kigondolt, könnyebben önthette formába a bronzból, könnyebben alakíthatta mind a megfelelőbb formára és díszíthette, csinosíthatta ízlése szerint.  Az újabb gyakorlati találmányoknak és a művészet fejlődésének széles útja nyílt meg ezzel az ember előtt.  Az ember rá is tért erre az útra és nagyobb lépésekkel, gyorsabban haladt rajta előre, mint a kőkor akadályokkal teleszórt, rögös, bizonytalan ösvényén.

A bronzkor, - ahogyan az emberiség őstörténetének a kőkor után következő korszakát nevezzük, - a svájci cölöpépítményekben tárul elénk a legszebben, annak ellenére, hogy a kezdetét nem itt kell keresnünk.  Valószínű, hogy a Földközi-tenger partvidékének kereskedő népe terjesztette el a svájci cölöplakók között a fémek használatának a szokását.  Előbb a réz terjedt el és pedig már a kőeszközök használatának a korában.  A Bieli-tóban fölfedezett húsz kőkori cölöpépítmények kultúrrétegében, a finoman megmunkált, csiszolt kőeszközök, szépen díszített cserépedények mellett, tiszta rézből készült tárgyakat is találtak.  Főként apró csecsebecsék, ékszerek kerültek elő az iszapból: rézgyöngyökből összefűzött nyaklánc, karkötők, kis medaillonok, amulettek.  De találtak a Bieli-tó iszapjában kis tőröket, amelyek inkább játszószereknek látszottak, mint öldöklő fegyvereknek, továbbá rézszerszámokat: léseket, vésőket, kalapácsokat.  A rézeszközöket tehát már ismerte a kőkori cölöplakó és valószínűleg nemcsak vásárlás útján jutott hozzájuk, hanem maga is megpróbálkozott a készítésükkel.  Svájc hegyei között itt-ott előfordult termésréz, azután meg a délvidéki kereskedők nyers rézanyagot is hoztak Svájcba, megvolt tehát a mód arra, hogy a cölöplakók ügyes kezű mesteremberei réztárgyakat is készítsenek a kő- és csonteszközök mellett.

Egyik svájci cölöpépítményben hatalmas bárdalakú vörösréztömeget találtak, amely olyan nehéz esetben volt, hogy nem lehetett fegyvernek tartani, inkább nyersanyagnak.  Ugyanebből a cölöpépítményből kisebb rézeszközök is előkerültek, amelyekről kétségtelenül meg lehetett állapítani, hogy használatban voltak.  Egyúttal azt is meg lehetett állapítani, hogy Svájcban készültek, mert a formájuk teljesen hasonló volt a kőeszközökhöz, amelyeket a cölöplakók használtak.  Míg a rézeszközökről nem lehet egészen biztosan állítani, hogy készítésük és használatuk szokása idegenből jutott el Svájcba, vagy hogy maguk a svájci cölöplakók jöttek reá a réz felhasználásának a módjára, addig a bronznak az alkalmazását kétségtelenül idegen népektől tanulták meg a svájci cölöplakók.  Svájcban ugyanis sehol sem fordul elő olyan érc, amelyből ónt lehetne kiolvasztani, hiányzott tehát a nyersanyag, amelyből a vörösrézzel bronzöntvényt tudtak volna készíteni.  Egyébként a vörösréz sem fordult elő a svájci hegyekben olyan nagy mennyiségben, hogy a svájci ipari szükségletét fedezni tudta volna.  Ha a svájci cölöplakók nem is dicsekedhettek a bronz fölfedezésének dicsőségével, azt viszont el kell ismerni róluk, hogy az idegenből hozzájuk került bronzanyag feldolgozásához nagyszerűen értettek.  A már említett Bieli-tó mellett fekszik Möringen falu, amelynek közelében terül el, ezt a kőkori cölöplakók lakták; a másik messze benn fekszik a tóban és bronzkori cölöplakóknak volt a lakóhelye.

A múlt század végén a Bieli-tóban új szabályozási munkákat végeztek, és ekkor fedezték föl a tó belső részén fekvő bronzkori telepet.  Rengeteg bronzeszköz került innen napvilágra és sok olyan tárgy, amelyből arra kellett következtetni, hogy itt egy ipartelep volt, ahol tömegesen gyártották bronzból a különböző használati tárgyakat.  A möringeni ősi gyártelep romjaiból fujtatóval és retortával ellátott olvasztókemencék, agyagból készült olvasztótégelyek, összetört és beolvasztásra váró bronztárgyak, ón- és réztömbök, már kiolvasztott bronztömegek, sok gyalult fémforgács öntőminták stb. kerültek elő, jeléül annak, hogy itt, talán 20-30 ezer évvel ezelőtt, élénken pezsgő munka folyt és a gyári üzem nagyarányú termelésre volt berendezve.  Megtalálták a gyártelep áruraktárait is, ahol a legkülönbözőbb eszközök - kardok, nyílhegyek, tőrök, lándzsavégek, sarlók, csákányok, vésők, kések - és ékszerek voltak eladásra készen raktározva.  Még közvetítő megbízottja is lehetett a möringeni gyárnak; ezt sejteti, hogy a közeli Szent Gallen mellett is találtak egy raktárt, több mint hatvan vadonatúj bronzbaltával.  A möringeni gyáron kívül máshol is találtak Svájcban bronzkori ipartelepeket, ahol tömegesen gyártották a bronzeszközöket.  Egyik helyen 7000, másutt 6000, Genf közelében pedig mintegy másfélezer különböző bronztárgyat fedeztek föl.

A bronzeszközök nagy száma arra vall, hogy a svájci őslakosság nemcsak saját céljaira készítette a különböző használati tárgyakat, hanem Európa más népeinek is.  Azt lehet tehát mondani, hogy Svájcban, ahol a kultúra legfontosabb tényezői már a kőkorban kifejlődtek, a bronzkorban kialakult a nagyipar és ezzel együtt a nagykereskedelem kezdete is.  Az ipar és a kereskedelem a gazdagodásnak a forrása.  A svájci cölöplakók, akik a kőkori szegényes kezdetből önszorgalmuk és munkájuk révén egyre előbbrejutottak a művelődés és a boldogulás útján, a bronzkorban már gazdag, tekintélyes emberek voltak.  A jóléttel együtt járt a kényelem szeretete.  A házaikat nagyobbra, lakályosabbra építették és berendezésére is több gondot fordítottak.  A cölöpfalvak megnagyobbodtak, és sűrűbben épültek a tavakon.  Megerősödtek a társadalmi kötelékek is, mert a közös érdek, főként a kóbor barbár törzsek ellen való védekezés, szorosabb együttműködésre, összetartásra késztette a tavak lakóit.  Kialakultak a különböző társadalmi osztályok: a földmívelő és állattenyésztő gazdák, az iparos polgárok és az ipartelepeken foglalkoztatott munkások osztályai.  Az állattenyésztés, földmívelés a kőkorszaki egyszerű kezdetből nagyarányúvá fejlődött.  A háziállatok száma megszaporodott, a termesztett növények megnemesedtek és mind nagyobb földet követeltek.  A szegényes házi gazdaságokból nagy gazdaságok fejlődtek.

A gazdasági és ipari téren való nagy előrehaladás mellett a szellemi és lelki élet terén is magas fokon álhatott a bronzkori ember.  A svájci cölöpépítmények azonban erről - sajnos - keveset árulnak el.  A művészi érzék, az ízlés a bronztárgyak formáin, díszítésén megnyilatkozik ugyan, de arról nincs tudomásunk, hogy a gyakorlati céltól független művészi alkotások életrekeltek-e a gazdag cölöpfalvakban, mint egykor az egyszerű, szegényes barlanglakásokban.  A bronzkori technikában mutatkozó magasabb kultúrának meg kellett nyilatkoznia a szellemi életben is.  Bizonyos, hogy a bronzkori cölöplakók már írásjelekkel ki tudták fejezni a gondolataikat, mert hiszen erre, mint kereskedelemmel is foglalkozó embereknek, gyakorlati célból is szükségük volt.  Írásos feljegyzéseket azonban nem őriztek meg az utókor számára a más őskori emlékekben annyira gazdag svájci tavak.  S mert nincs írásos hagyományunk ebből a korszakból, nem ismerhetjük a bronzkorszaki cölöplakók mese- és mondavilágát sem, holott egészen bizonyos, hogy szellemi életük ekkor már a költészetben is megnyilatkozott.  A svájci cölöplakók hitéletéről is vajmi keveset tudunk, csak annyit sejtünk, hogy a túlvilágban való hit megvolt nálunk.  Ők is féltek a hazajáró lelkektől, de nem úgy igyekeztek biztosítani magukat halottaik szellemének visszatérése ellen, mint a kőkorszakiak.  Nem sírokba temették, hanem elégették a hullákat.

Lehet, hogy bronzkorszaki halottégetés szokásánál a közegészségügyi szempont is irányadó volt, de inkább valószínű, hogy a holttestek elhamvasztásának fő oka az a babonás hit volt, hogy a tisztító tűz a halott testével együtt a lelkét is elhamvasztja és így az életben maradottak meg vannak kímélve a kísértetjárás borzalmaitól.  A kőkorszaki cölöplakók is, de magasabb műveltségnek megfelelően náluk a földöntúli hatalmak tisztelete, a vallásos hit, már fejlettebb formában nyilatkozott meg.  Erről azonban éppen úgy nincs biztos adatuk, mint a bronzkor képzőművészetéről és költészetéről.  A gazdagodásnak, a jólétnek, a technikai és szellemi téren való előrehaladásnak, amely a bronzkori embert jellemezte, megvolt az árnyoldala is.  A bronzkori lakótelepeken nyers fémanyagban, kidolgozott eszközökben, de főként terményekben és állatállományban felhalmozott hatalmas vagyon felkeltette a szomszédos barbár törzsek irigységét és kapzsiságát.  A bronzkori telepek lakóinak alaposan fel kellett készülniük a fenyegető orvtámadások ellen, s amint a cölöpépítményekből és más bronzkori telepekről kikerült sok fegyver mutatja, állandóan készen is állottak életük és javaik megvédésére.  A nagy felkészültséggel és a gazdaság hatalmával sem tudták azonban elriasztani a barbár ellenséget, s a munkától hangos, békés bronzkori telepeken ismételten fellángolt a háború tüze.

A barbárok nagy tömegével és a nyers erőszakkal szemben sokszor nem tudott ellenállni a telepek lakossága, a barbár rablók betörtek a falvakba, városkákba és vérbe, tűzbe fojtották a virágzó kultúrát.  Ám a tehetség, a szorgalom és az akaraterő a pusztító veszedelem elvonulása után új életet teremtett a romokon.  Újra megindult a munka, felépültek a porráégett falvak, megteltek állatokkal a karámok, istállók, ismét kisarjadt a letarolt szántóföldeken a gabona és a szegénység helyén kivirágzott újra a jólét és a gazdaság.  A kifinomult kultúra legyőzte a durva műveletlenséget.  Az ismételten feldúlt és porráégett cölöpfalvakban újjáépítésük után mindig egy-egy fokkal továbbhaladt a műveltség, mert az emberi szellem a romok nyomán újításokkal igyekezett újra megalapozni megbolygatott békéjét és boldogságát.  De nemcsak a cölöpfalvakban sarjadt új élet a háborúk nyomán, nemcsak itt fejlődött, erősödött a kultúra, hanem Európa más részeiben is.  Mert amikor a barbár törzsek megrakodva hazatértek, otthonukban igyekeztek a cölöpfalvakban tapasztaltakat értékesíteni.  A foglyaiktól, akiket a cölöpfalvakból magukkal cipeltek, megtanulták az állattenyésztés és földmívelés módját, fazekasság mesterségét, a bronzöntést és az ötvösművészetet.  A békés cölöpfalvakból így terjedt el a műveltség távoli vidékekre és mindenütt megnyitotta a letelepedett munkás életnek, a társadalmi szervezkedésnek, az államalakulásoknak az útját.

A bronzkori kultúra nyomait szerte Európában, nemkülönben a Földközi-tenger afrikai és ázsiai partvidékein is mindenütt megtalálták.  Magyarország területén is élénk, pezsgő élet folyt a bronzkorban; erre bizonyság a sok szebbnél-szebb bronztárgy, amely a magyarországi bronzkori telepről előkerült.  A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának díszei a magyar földből kiásott különféle bronzeszközök, amelyek az egykor hazánk területén élt bronzkori ember műveltségét és gazdagságát hirdetik.  Az emberiség őstörténetének lapjai, a cölöpépítmények ősi emlékeket rejtegető kultúrrétegei, ilyen sokat mondanak el nekünk a cölöplakók életéről, foglalkozásáról, szokásairól, lelkivilágáról, habár egyetlen sor írás, egyetlen írott emlék sem maradt fenn ebből az időből.  A tudósok, akik a cölöpépítmények romjait átkutatták, bámuló szemmel látták a fekete iszapból kibontakozó fejlett kultúrát.  A cölöplakó ember, aki a földtörténeti jelenkor elején, mintegy húszezer esztendővel ezelőtt telepedhetett le Európában, a svájci tavak környékén, a jégkorszaki emberhez képest rendkívül gyorsan ment mind előbbre a művelődés útján, majd a réz- és bronzkor kultúrfokain, elérkezett a történelmi idők küszöbéig.  Mielőtt elkísérnénk az emberiséget az egészen rövid úton, amely a bronzkorból átvezette a történelmi események színpadára, próbáljuk magunk elé képzelni az érdekes képek, amely elénk tárulna, ha a mesebeli időgépen visszarepülhetnénk a cölöplakók korába.

Útikalauznak válasszuk egy tudós író regényes leírását, amelynek nyomán a következő kis történetben rajzolhatjuk meg egy cölöpfalu mozgalmas életét.

A vizifalu végzete.

Többezer esztendővel Krisztus születése előtt boldog, megelégedett emberek éltek egyik svájci tó környékén.  Mintegy ötvenezer cölöpön nyugvó vízi falujuk kis városnak is beillett.  Csinos lakóházaik, takaros gazdasági épületeik nyugodt, békés életet, jólétet, ízlést árultak el.  Magtáraik tömve voltak gabonával; az istállók, ólak, karámok egyikéből sem hiányzott a lábasjószág; a parti legelőkön nagy csordák, nyájak, a tölgyesben pedig kondák tanyáztak.  A szerszámraktárak telve voltak bronzból készült baltákkal, nyílhegyekkel, dárdavégekkel, edényekkel és különböző gazdasági eszközökkel, a kincsesházakban garmadában állt a sok ékszer, csecsebecse, dísztárgy.  A parti síkságon gabonaföldek terültek el, gazdagon ontva a szorgalmas munka áldását.  A falu népe a legszorgalmasabb, a legmunkásabb volt az egész környéken.  Valamennyi családnak megvolt a földecskéje, nyája, csordája, kondája; valamennyien értettek a fazekasság, szövés-fonás és a bronzöntés mesterségéhez, emellett ügyes halászok és bátor vadászok voltak.

A munkától egyikük sem irtózott, de meg is látszott mindegyik háztájékon a munkás férfikéznek és az asszonyi szorgalomnak a nyoma.  A falu népét, amely összetartó, erős törzset alkotott, bölcs, tapasztalt öregekből álló tanács irányította.  Ez ügyelt a kis társadalom rendjére, ez szervezte meg a falu érdekében a közmunkát, amelyből nem vonhatta ki magát egyetlen munkaképes polgár sem; ennek a parancsait követték a fegyverforgató férfiak, amikor a közös érdek harcba szólította őket a barbár rablók ellen.  A gazdaság és a fegyelmezettség nagy hatalmat adott a vízifaluban élő törzsnek; nem csoda, hogy a környéken kóborló barbárok kerülték a tó lakóival való összeütközést.  Tudták, hogy több száz jól felfegyverzett férfi védi a falut, valamennyien bátor harcosok, akik nagyszerűen kezelik a nyílpuskát, a dárdát és a lándzsát.  Azt is tudták a barbárok, hogy az ő kőhegyű fegyvereik keveset érnek a vízilakók bronzbaltáival, bronzvégű nyilaival, dárdáival és lándzsáival szemben; egyetlen harc, hiábavaló vérontás lenne megtámadni a vízilakókat.  A cölöpfaluban felhalmozott kincs azonban csábította őket, s mert nem tudtak rablással hozzájutni, másképpen igyekeztek megszerezni.  Nekik is volt valami kincsük, amit északról, a távoli tengerpartról hoztak magukkal, ahova a kincstermő tenger hullámai vetették ki.  A barbárok kincse a sárgaszínű borostyánkő volt, amelyből gyöngyöket, karkötőket és egyéb ékszereket lehetett faragni.  Azután még valamijük volt bőven: vadászemberek lévén, el voltak látva szebbnél-szebb állati bőrökkel, prémekkel.

A borostyánkő-ékszerek és az állati bőrök bizonyára kellenek a vízilakóknak, helyettük gabonát, csillogó fémből készült tárgyakat és talán fegyvereket is kapnak tőlük cserébe.  Így gondolkoztak a barbárok, és nem is csalódtak.  A vízilakók, akikkel a tóparton találkoztak, akikkel jelekkel igyekeztek megértetni, hogy mit akarnak, hajlandóknak mutatkoztak a csereüzletre.  Milyen kedves meglepetés lenne az asszonyoknak, leányoknak a titokzatos sárga fényben csillogó ékszer, amelynek anyaga szebb, élénkebb, mint a barnavörös színű fém.  A parton kiteregetett állati bőrök is csábították a barbárokkal tárgyaló férfiakat, mert raktáraikban fogytán volt a téli ruhának való anyag, s a vadászatra pedig alig jutott idejük.  Megindult az alkudozás.  A barbárok bronzeszközöket, főként fegyvereket követeltek cserébe a borostyánkő-ékszerekért és bőrükért.  Az ajánlatra kedvező volt, mert hiszen otthon a szerszámraktárak és fegyvertárak tele voltak bronztárgyakkal, bőven tellett a csereüzletre.  Előbb azonban otthon tanácsot kell kérni az öregektől.  Így követeli a törzsfegyelem.  A vízilakók megmagyarázták a barbároknak, hogy másnap visszatérnek a partra, jöjjenek ők is oda és hozzák magukkal a felkínált ékszereket és bőröket.  A barbárok vezére egy szép borostyánkőgyöngyöt adott át az egyik vízilakóknak, hogy mutassa meg otthon; azután elváltak.

A barbár csapat összeszedte a kiteregetett bőröket, s elindult az erdő felé, a vízilakók pedig csónakjaikban szálltak és áteveztek a falujukba.  A hír, amit a partról hoztak, hogy a barbárok csereüzletet ajánlottak fel nekik, nagy meglepetést keltett a faluban.  Hiszen eddig egyszer sem tapasztalták, hogy a barbárok békés szándékkal közeledtek volna feléjük.  A sárga gyöngyöt mindenki megcsodálta, de különösen az asszonyok, akiknek csak úgy csillogott a szemük a gyönyörű ékszer láttára.  Biztatták is a férfiakat, hogy fogadják el a barbárok ajánlatát és hozzanak tőlük minél több ékszert és állati bőröket.  A férfiak azonban nem mertek cselekedni az öregek tanácsa nélkül.  A törzsfőnök elé járultak tehát, elmondták neki, hogy mit akarnak a barbárok, s kérték a tanácsát.  A törzsfőnöknek tetszett a csereüzlet, mert úgy látta, hogy népének újabb alkalma nyílik a gazdagodásra; no meg maga is szívesen gondolt a barbárokkal kötendő jó üzletre.  Hamarosan összehívta tehát a törzs öregjeit, és eléjük terjesztette a lakosság kívánságát, hogy cserekereskedést kezdhessenek a barbárokkal.  Az öregek tanácsa nem döntött mindjárt.  Őket nem sarkalta gyors cselekvésre a kincs utáni vágy, az ő feladatuk a dolgok komoly mérlegelése, a törzs érdekeinek megóvása volt.  Ismerték a barbárokat és sejtették, hogy békés közeledésük mögött valami ravaszság rejlik.  Nem a bronzékszerek kellenek nekik, hanem a bronzfegyverek, amelyek jobbak, erősebbek, mint az ő kőfegyvereik.

Tudták az öregek, hogy a vízifalú népének hatalma a barbárokkal szemben csak addig tart, amíg erősebbek a fegyvereik, de megszűnik a felsőbbségük a vad rablónépséggel szemben, mihelyt azok is hozzájutnak bronzfegyverekhez.  Kész veszedelem ellátni a rőthajú barbárokat fegyverekkel, mert egy szép napon majd megrohanják, és halomra gyilkolják őket, kirabolják és felgyújtják a falujukat.  Az öregek tanácsa, miután meghányta-vetette a dolgot, meghozta a határozatát, hogy nem szabad a barbárokkal csereüzletet kötni, kerülni kell a velük való érintkezést és főként a fegyvereket nem szabad puszta kapzsiságból kiszolgáltatni a veszedelmes ellenségnek.  A falu férfinépe, amelynek az öregek határozatát a törzsfőnök kihirdette, megnyugodott a bölcs intézkedésben, de az asszonyok duzzogtak egy kicsit, hogy az irigy öregek megfosztják őket a sárga gyöngyök viselésének gyönyörűségétől.  Csupán egy férfi akadt, aki nem tudott belenyugodni az öregek döntésébe.  A többiek már régen kiverték a fejükből a barbárok ajánlatát és gondolni sem mertek arra, hogy megszegjék az öregek parancsát, őt azonban nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a fegyvertárában halomszámra heverő nyílhegyek, dárdavégek és baltafejek helyett gyönyörű ékszereket, drága bőröket és talán élő állatokat is kaphat cserébe.  Megszegni azonban ő sem merte az öregek tilalmát, s úgy tett, mintha elfelejtette volna ő is, mint a többi, a barbárokkal való találkozást.

Közben múltak a napok; tovatűnt az ősz, majd a kegyetlen tél is, beköszöntött ismét a verőfényes tavasz és vele a mezei munka ideje.  Emberünket is lefoglalta a földje, mert jó gazda volt.  A csűréből még télen sem fogyott ki a takarmány és a gabona.  Volt mit elvetni a birtokán, amelyet ősszel nagyobbított meg.  Az erdőtől vette el nehéz, fáradságos munkával az új földdarabot.  Egész ősszel döntögette a fákat, irtotta a gyökereket, majd föl is szántotta a kemény ugart, hogy tavasszal legyen hova elvetnie az újfajta gabonát, amelyet egy keletről jött kereskedőtől vett meg az ősszel.  A földje meg a jószága volt minden gondja; a barbárokat, meg a kínálkozó jó üzletet már elfelejtette.  Folyt is vígan a munka.  Megteltek a barázdák az aranyszínű maggal, s a borona nyomán eltűntek a nedves fekete földben a szemek, hogy néhány hónap múlva ringó kalászba szökkenve, sokszorosan fizessék meg a gondos gazdának a reájuk fordított munkát.  Közben a jószágra is gondolni kellett, amely a téli istállózás után vágyott ki a szabadba, a friss legelőre.  Nosza, elő a gyerekekkel.  Melyikre lehet bízni a jószágot?  Az egyik fiú, aki a múlt évben pásztorkodott, már kinőtt ebből a mesterségből, reá a mezei munkánál van szükség, meg a vadászatnál.  De felcseperedett a másik fiú; most ezen a sor.  Az atyja és a nagyfiú, kioktatják a legénykét, aki büszke, hogy már reá is bíznak valamit.

Különösen a kóborló barbároktól óvják, és a lelkére kötik, hogy ne engedje a nyájat az erdő felé kóborolni, mert onnan könnyen érheti támadás.  Különben ott lesz vele a ház kedvence, a virgonc kis juhászkutya, amely jobban tud vigyázni a nyájra, mint tíz pásztor.  A fiú erősködik, hogy nem lesz semmi baj, hiszen a múlt évben sokszor volt a bátyjával a legelőn, ismeri a környéket, ismeri a jószágot; nyugodtan rábízhatják.  A gazda nem kételkedik fia ügyességében, megbízik benne, és megnyugodva néz a legényke után, amikor a téli szállásról a partra özönlő juhok és kecskék nyomában víg dalolással halad a legelő felé.  Most a nagyobbik fiúra kerül a sor, a gazda neki is kiosztja a munkát.  Nézze meg az új erdei földet, vajon szépen kel-e a vetés, lehet-e jó termést várni az újfajta gabonából.  De fegyvert is vigyen magával, hátha vaddal kerül szembe, vagy barbárok támadnak reá.  Sohasem árt az elővigyázatosság az erdő közelében.  A legény örömmel készülődik.  Szereti a természetet, a magányt és szereti a veszedelmet itt.  Az atyja kedvteléssel nézi a szép szál legényt, aki egy év alatt hirtelen férfivá serdült.  Igazi díszpéldánya a fajának.  Hatalmas, de minden részében arányos termetén, széles, domború mellkasán megfeszül a bőrből készült ruha.  A karja, a lába csupa izom, csupa erő.  Kerek fejét sűrű, fekete, vállig lógó fürtök övezik, a homlokán széles bronzkarikával leszorítva.

Magas homloka kidudorodó szemöldökívvel kezdődik, mely alól élénken villognak elő értelmes szemei.  Az állát, arcát fekete szakáll díszíti, félig elfödve a kiugró arccsontokat és enyhítve az arcvonások durvaságát.  A legény készülődése nem tart sokáig.  Hamarosan előkeresi három méter hosszú lándzsáját, amelynek végén harminc centiméter hosszú háromszögletes bronzhegy csillog.  Izmos karjával könnyedén emeli fel a félelmetes fegyvert, néhányszor megsuhogtatja a levegőben, hogy mozgásba hozza kissé elpuhult izmait.  Más fegyverre nincs is szüksége, ezzel olyan jól bánik, hogy bátran szembeszállhat állatta, emberrel.  Még csak a bőriszákját keríti elő, amelyet az édesanyja már teletömött többnapra való eleséggel: kerek, lepényalakú kenyerekkel és szárított hallal.  Most füttyent a kutyáinak, majd elbúcsúzik a szüleitől és két kutyájával együtt beleugrik az egyik cölöphöz kötözött csónakba.  Már nekilendül az evezésnek, amikor eszébe jut, hogy valakinek vissza is kell hozni a partról a csónakot.  Az atyjának dolga van a magtárban; nem mehet vele.  Hamar elő kell keresni valamelyik gyereket.  De hiába kiált, egyik sincs kéznél.  Csak a nagy leány van otthon, de az is el van foglalva a konyhában; búzát őröl a kézimalommal.  A legény türelmetlenkedik, nógatja a leányt, hogy jöjjön vele.  Negyedóra alatt már itthon is lehet.  A leány, bár nem szívesen, enged az unszolásnak.

Kissé rendbe szedi bőrből szabott, ujjatlan ruháját, bronztűkkel és fésűkkel feltűzi dús fekete haját, majd beleugrik a csónakba.  A keskeny lélekvesztő, az izmos legény erőteljes evezőcsapásaitól hajtva, gyorsan siklik át a cölöperdőn, majd szinte repülve szeli át a tavat.  Alig telik el öt perc, már partot érnek.  A fiú kiugrik a fövenyre, vidám csaholással ugrándozva követik a kutyái.  Néhány rövid búcsúszó, s a legény vidám kurjongatás közben máris nekivág az erdő felé vezető ösvénynek.  A leány egy ideig követi a szemével a deli ifjút, azután az evezőpadra ül, kezében fogja az evezőt és erős, biztos csapásokkal visszaevez a faluba.  Otthon üresen találja a házat.  Az anyja a szomszédba látogatott egy kis tereferére, az atyja bizonyára kiment a partra, hogy utánanézzen a jószágnak.  A leány egyedül van, ráér munkaközben kissé ábrándozni.  Nagy bánat és gond emészti szegénynek a szívét.  Beleszeretett egy derék legénybe, aki azonban szegény, mint a templom egere.  Mindössze néhány kecskéje és juha van; még arra sincs módja, hogy bronzot vásároljon a keleti kereskedőktől, vagy bronzfegyvereket, szerszámokat vásároljon a falu fegyverkovácsától.  Még most is kőbaltát használ, mint a nagyapja.  Ezzel ugyan nehezen fogja kivágni a három szálfát és kifaragni belőle a három cölöpöt.  Sokáig kell a lánynak várnia, míg kedvese a tóba veri a cölöpöket, jeléül annak, hogy nősülni akar.

Már egy hónapja ígérgeti a legény, hogy hamarosan elkészül a cölöpökkel, s még mindig nem hozta el az erdőből őket, hogy komoly szándékát bizonyítsa.  Miközben a leány lelke elkalandozott az ábrándok világába, azalatt szorgos keze fürgén végzi a reábízott munkát.  A padlásról lehoz egy kéve gabonát, és óvatosan szétteregeti a tűz fölött.  A tűz belekap a szalmába, leégeti a szemekről a pelyvát, s a szemek kissé megpörkölődve kiperegnek belőle.  Most összesepri a szemeket és a lapos malomkőre öntve, lisztté dörzsöli a zúzókővel.  Eközben beesteledik.  A gyerekek egyenkint hazaszállingóznak, majd az anyjuk is hazajön a szomszédasszonytól, akivel alaposan kibeszélte, kipletykázta magát.  Hamarosan nekifog a vacsorakészítésnek, mert mindjárt itthon lesz az ura.  A gazda azonban szokatlanul késik; már sötét este van, mire hazaérkezik.  Máskor derűs arcán sötét gond ül, mogorván köszönti a családját, szótlanul fogyasztja el a vacsoráját és alig nyelte le az utolsó falatot, máris felugrik és kimegy a házból.  Az asszony látja, érzi, hogy valami nagy dologra készül az ura.  Utánalopózkodik, hogy megtudja, mi emészti a férfi lelkét.  A fegyvertárban találja, ahol nyílhegyeket, lándzsavégeket, baltákat válogat.  Dühösen mordul az asszonyra, amikor megkérdezi, hogy miben töri a fejét.  De később megenyhül a haragja és elmondja, hogy a parton egy barbárral találkozott, egyikkel azok közül, akik az ősszel üzletet ajánlottak.

A vöröshajú barbár gyönyörű borostyánköveket mutatott neki és felajánlotta, hogy még szebb darabokat hoz, ha cserébe fegyvereket ad.  Az alkut megkötötték.  A barbár és a társai a túlsó öbölben várják.  Az éjjel odaevez és megcsinálja a csereüzletet.  Az asszony megdöbben, majd kérlelni kezdi az urát, hogy ne szegje meg a szigorú tilalmat, gondoljon az öregek intő szavára, ne juttasson fegyvereket a kegyetlen ellenség kezébe.  A férfi azonban nem hallgat reá.  Előhívja a szolgáját és az egyik csónakhoz viteti a kikészített fegyvereket.  Van ott vagy száz darab különböző harci szerszám, csillogó, vadonatúj valamennyi.  Az asszony még egyszer próbálja lebeszélni a férjét a kockázatos vállalkozásról, de az hajthatatlan.  Mogorván ugrik bele a csónakba, amelybe a fegyvereket rejtették, majd int a szolgájának, hogy szálljon a másik csónakba.  Mindez hangtalanul, gyorsan történik, s néhány perc múlva a két csónak nesztelenül siklik ki a cölöpök közül a sötét éjszaka leplébe burkolt tóra.  Hosszú ideig kell evezni, míg a megjelölt helyre érnek.  Virrad, mire a két csónak besiklik az elrejtett öbölbe.  A barbárok már ott állnak a parton.  A fövenyen szép sorjában feküsznek a kiterített bőrök, mellettük egy csomóban a drága borostyánkő.  Emberünk óvatos, nem evez a partra, hanem vagy két kőhajtásnyi távolságból kezd alkudni a barbárokkal.  Sokáig tart az alku, mert a kapzsi barbárok keveset akarnak adni a fegyverekért.  Végre megegyeznek és következik az áru kicserélése.

A barbárok kirakják a víz szélére a kialkudott árút, a borostyánkődarabokat és a bőröket, emberünk pedig kiúszik a partra, megszámolja az árút, megvizsgálja hogy kifogástalan-e, a miután rendben találja, az üzlet megkötése jeléül kezet fog a barbárok vezetőjével és visszaad neki egy borostyánkövet.  Azután a hátára kötözi a bőröket és egyikbe becsomagolva a borostyánköveket, nehéz terhével visszaúszik az üres csónakhoz, elhelyezi benne a drága portékát.  Most a szolgára kerül a sor.  Neki kell kievezni a partra fegyverekkel.  A barbárok kapzsi türelmetlenséggel várják és a vízbe gázolva megrohanják a csónakot, hogy mielőbb hozzájussanak a kincshez.  Vad mohósággal dobálják ki a partra a csillogó fegyvereket; vezetőjük gyorsan összeszámolja, és dühösen állapítja meg, hogy a vízilakó becsapta őket.  Kevesebb fegyver van, mint amennyit kialkudtak.  A feldühödött barbárok vadul rohantak a csónak felé, amelyen a szolga el akart inalni.  Egyikük utána ugrik a vízbe, néhány erőteljes karcsapással el is éri és megragadja az evezőt.  A szolgának nincs más menekvése, a vízbe kell dobnia magát, hogy úszva eljuthasson a másik csónakhoz.  Gyorsan cselekszik, s mire a barbárok fegyverhez kapnak, a víz alatt nagy darabot úszva már el is éri gazdája csónakját.  Egy-két hatalmas evezőcsapás, s már kőnyilak lőtávolán kívül van a csónak.  A vízilakók vidáman integetnek a szitkozódó barbárok felé.

A barbárok égnek a bosszúvágytól.  Az egész falun akarják megtorolni a rajtuk esett szégyent.  Tervük máris kész.  Egyikük beleül a birtokukban maradt csónakba és a part mentén, a bokrok védő leple alatt, a vízifaluval szemben levő part felé evez.  A többi a parton lopózkodnak utána.  Este van, mire a vízifalu közelébe érnek.  Itt tanácskozást tartanak és elhatározzák, hogy megtámadják a falút, a lakóit legyilkolják és elrabolnak mindent, amit tudnak.  Ehhez a támadáshoz azonban kevesen vannak, össze kell hívni a törzs többi harcosait is; azután meg a vízilakótól vásárolt fegyvereket is jó lesz elkészíteni, mert szükségük lehet a jobbfajta harci eszközökre.  Nem sietnek a támadással, ráér az a következő éjjelen is.  Egy nap alatt mindent jól előkészítethetnek, így biztos lesz a siker.  Mialatt a cölöpfaluban gondtalanul folyt a napi munka, mialatt a barbárok bosszúvágyának felidézője boldogan rakosgatta biztos rejtekhelyre a ravasz cselfogással szerzett kincseket, azalatt a parti erdősűrűjében egy nagy csapat vöröshajú barbár ügyes kézzel faragta a nyílvesszőket és lándzsarudakat.  Mire leszállt az est, egy nagy csomó bronzhegyű nyíllal és bronzvégű lándzsával felfegyverzett kegyetlen harcos leste a bosszú órájának elkövetkezését.  Az éj kedvezett a támadásra készülőknek.  Sűrű felhők födték az égboltozatot és koromsötétség borult a tóra.  A vezér most megadta a jelt.

A csónakos elindult a parti sűrűből és nesztelen evezőcsapásokkal haladt a cölöpfalú felé, amelynek körvonalait csak az ő hiúzszeme tudta kivenni.  Óvatosan siklott be a cölöpök közé.  Kutató szeme belefúródott a sötétségbe, s csakhamar magtalálta, amit keresett.  A cölöphöz kötözve több csónak ringott a vizen.  Halkan melléjük evezett, egymásután leoldott közülük nyolcat és egymás sorjába kötözve, visszaevezett velük a társihoz.  Néhány perc alatt támadásra készen állott a kis hajóraj.  Egy-egy csónakba négyen fértek el, de volt öblösebb csónak is, amelyben többen is el tudtak helyezkedni.  Lehettek összesen vagy ötvenen, csupa elszánt, kegyetlen harcos.  Már pitymallott, mire a rablók a cölöpfaluhoz értek.  A lakosság még hajnali álmát aludta.  Egyszerre a falu egyik végén felcsaptak a lángok, ugyanekkor a barbárok vad üvöltéssel rohanták meg a házakat és megkezdődött a mohó rablás és szörnyű mészárlás.  Mire az álmukból felriasztott férfiak észbe kaptak, a barbárok már végeztek is legtöbbjükkel, legyilkolták vagy lefegyverezték őket, s közben lemészárolták, vagy a vízbe dobálták az eléjük került asszonyokat és gyermekeket is, akik rémülten igyekeztek menekülni az égő faluból.

Mindez nagyon rövid ideig tartott; mire a Nap izzó korongja felbukkant a keleti horizonton, a rőthajú rablók a kincsekkel megrakott csónakokon már a part felé eveztek, vad kárörömmel integetve az égő falu felé, amelynek - egyetlen ember kapzsisága miatt - betelt a végzete.

A világtörténelem küszöbén.

Ha a bronzkori telepeken többször végig is száguldott a háború vihara, azért a bronzkor emberéről nem lehet azt mondani, hogy örökös harc, küzdelem között telt volna az élete.  A műveltségnek, jólétnek nagyfokú fejlődése, - amely a bronzkori emberekből visszatükrözik, - inkább azt bizonyítja, hogy a bronzkori emberek viszonylagos nyugalommal éltek és éltető elemük nem a háborúskodás, hanem a békés termelőmunka volt.  A gondtalan jólét, amely a szorgalmas munka nyomán fakadt, a népesség szaporodására, sűrűsödésére vezetett, ezzel viszont együtt járt az emberek szükségleteinek, igényeinek a megnövekedése.  Lassankint eltűntek az ezermesterek, akik a régebbi cölöpfalukban minden mesterséghez értettek és maguk készítették saját használatukra a fegyvereiket, szerszámokat, házi eszközöket.  Helyükbe az egy-egy mesterségben tökéletesedett iparosok léptek, akik jobban ki tudták elégíteni a mindinkább növekvő szükségletet.  A munkamegosztás érvényesülésével karöltve járt, hogy a mesteremberek a maguk szakmájában tökéletesedtek, újításokra törekedtek.

Új ötletekből új találmányok születtek és hovatovább a bronziparban hatalmas versengés indult meg az ötvösök között.  A sokféle célra használható szerszámok helyett különleges rendeltetésű eszközök készültek és jöttek forgalomba.  A kalapács, amely régebben baltának, csákánynak, fegyvernek is alkalmas készség volt, később a különféle célnak megfelelően különböző alakot öltött és létrejött az egyengető, tágító, domborító és öblöző kalapács.  Ugyanilyen változatosság mutatkozott a nyílcsúcsok, horgok, kések, kardok, lándzsák, tűk tekintetében, nem is szólva az ékszerekről, amelyek meglepő változatosságban kerültek ki az ötvösműhelyekből.  A bronz sokoldalú és nagymennyiségben való felhasználása rendkívüli mértékben megnövelte a fém iránti keresletet, aminek természetes következménye volt a bronz értékének, árának emelkedése.  Hovatovább olyan drága lett a bronz, hogy a pótlására más anyag után kellett nézni.  Az emberi találékonyság - mint már oly sokszor - ezúttal is átsegítette az emberiséget művelődésben való előrehaladásának újabb akadályain.  Sikerült fölfedeznie a bronznál is alkalmasabb fémet, a vasat.  A vas használatával megkezdődött az emberiség történetének az a periódusa, amelyben tulajdonképpen még ma is benne élünk; - a vaskor.  Az a bronzkori ember, akinek a földben talált vasércből először sikerült kiolvasztania az igénytelen szürke fémet és előállítania az első vaseszközt, hihetetlen lökést adott a fejlődő emberi kultúrának.

A vas fölfedezésével megnyílt a technika nagyszerű haladásának az útja, amely a történelmi korok egymást felváltó korszakaiban, az emberi kultúra ezernyi eseményeinek zűrzavarán keresztül a technikai csodák mai világába vezetett.  Nem szabad azonban azt gondolni, hogy a vas fölfedezésével mindjárt általános lett a vas használata is.  Amint a kőkorszakban a pattintott kőeszközök használatát fokozatosan váltotta föl a csiszolt kőeszközök elterjedése, s amint a réz és bronz alkalmazása is lassan hódított teret a kővel és csonttal szemben, úgy a vas sem tudta azonnal legyőzni a bronzot.  A bronz pótlásának a szüksége nem jelentkezett mindenütt egyenlő mértékben, miért is a vas használata sem lépett fel mindenütt egyidőben.  Amint a bronzkorszakban megesett, hogy a cölöplakóknak már fejlett bronziparuk volt s a szomszédos barbárok még kőeszközöket használtak, úgy a vaskorszakban is egyik helyen már általános elterjedésnek örvendett a vas, míg más vidéken a bronz mellett még nem is ismerték.  Hogy a Föld melyik részén történt a vas fölfedezése nagyjelentőségű eseménye, azt biztosan nem lehet tudni.  A tudósok egy része Afrikában látja a vasmesterség szülőföldjét, mások pedig azt vitatják, hogy a vasipar kezdetét is az emberi kultúra bölcsőjében, Ázsiában kell keresni.  Annyi bizonyos, hogy a vas fölfedezésének eshetősége adva volt a Föld bármely részén, hiszen a vas a legelterjedtebb fém.

Tisztaállapotban nem fordul elő nagyobb mennyiségben és legföljebb a vulkáni kitörések alkalmából a Föld izzó belsejéből, vagy meteorhullás idején a Világegyetemből kerül a Föld felszínére termésvas, ám annál nagyobb tömegekben van elterjedve a világ minden részén a Föld szilárd kérgét felépítő kőzetekben, ásványokban és a hatalmas telepeket alkotó vasércekben.  Akik Afrikát tekintik a vas őshazájának, arra hivatkoznak, hogy ennek a világrésznek a földjében különösen sok a vasat tartalmazó érc.  Togo állam északi részének hegyeiben a gyarmatosító németek annyi kitűnő minőségű vasércet találtak, hogy innen az egész Földet századokig el lehetne látni vassal.  Arra is hivatkoznak a vasipar afrikai származása mellett kardoskodó tudósok, hogy az afrikai bennszülötteknél még ma is használatban vannak kezdetleges eszközök, a melyekhez hasonlókat Afrika őslakói használhattak a vasolvasztásnál.  Afrika földjének vasban való bősége valószínűvé teszi, hogy az afrikai őslakók a kőeszközök használata után azonnal áttértek a vas használatára és nem mentek át a réz- és bronzhasználat kultúrfokain.  Így nem lehetetlen, hogy Afrikában már korán beköszöntött a kőkort követően a vaskor, majd a sötét világrész belsejéből lassan észak felé terjedt a vas használatának szokása és átszármazott Egyiptomba.  Az egyiptomiak már két és félezer esztendővel Krisztus születése előtt ismerték a vasat: erre abból következtethetünk, hogy a Krisztus születése előtti 2700. év körül uralkodó Cheops fejedelem síremlékében, a világhíres Cheops-piramisban, nagydarab vasat is találtak a sok ősi emlék között.

Az egyiptomiakhoz azonban Ázsiából is átszármazhatott a vas használata, annál is inkább, mert az egyiptomiak az ázsiai népekkel állandó kereskedelmi összeköttetésben állottak.  Ázsiában a filiszteusok, kaldeusok és kabilok foglalkoztak legelőször a vas előállításával.  E népek közül a filiszteusok Kréta szigetéről származtak, innen vándoroltak át Ázsiába.  A kabilok viszont Kis-Ázsiában összeköttetésben voltak Líbia lakóival, akik ugyancsak Kréta szigetéről származtak át az ázsiai területre.  Az ázsiaiak vasiparának eredete tehát visszavezethető Kréta szigetére, vagyis a Földnek arra a pontjára, amelynek sokan a réz- és bronzipar szülőhelyének tartanak.  A krétaiakhoz valószínűleg Afrikából jutott át a vas ismerte, s így végeredményben az ázsiai népek vaskultúrája is afrikai talajban gyökerezik.  Ha a vas fölfedezésének a dicsőségét Afrika sötétbőrű őslakóinak engedjük át, úgy az ő utódaiknál, Afrika mai bennszülötteinél kell keresnünk a feleletet arra a kérdésre, miképpen állította elő az afrikai ősember a vasat.  A Togo-állam szomszédságában lakó bennszülötteknél egyik afrikai utazó pontosan megfigyelte, hogyan olvasztja ki az ércből a vasat.  Ezen a vidéken a vasérc közel fekszik a felszínhez.  Alig 2-3 méternyi mélységben terül el egy vastag réteg, amelyben vörös agyag, kvarc, mállott földpát, csillám mellett nagy vasércgumók feküsznek.

A bennszülöttek a vörös vasércet nehéz kalapácsokkal két-háromkilós darabokra zúzzák szét és így hordják az olvasztó műhelyekhez.  Itt először szabad tűz fölött pörkölik az ércdarabokat egy éjszakán át.  Reggel azután az asszonyok és a gyermekek nagy famozsarakban összetörik az ércet, majd megszitálják, és folyóvízben addig mossák, míg a víz tisztán folyik át a szitán.  Most következik a megtisztított érc kiolvasztása.  Erre a célra magas kemencék szolgálnak, amelyekbe felülről lehet betölteni az ércet, s amelynek tüzét kilenc pár fujtatóval élesztik.  A 20 centiméter átmérőjű kis töltőnyíláson előbb faszenet töltenek a kemence belsejébe, majd felváltva egy réteg megtisztított ércet és egy réteg faszenet, amíg a kemence csaknem a tetejéig megtelik.  Most működésbe hozzák a fujtatókat, s az állandóan élesztett tűz hevénél a szén hatására kiolvad az ércből a vas és kifolyik a kemence alján levő nyíláson.  Az afrikai bennszülöttek vasolvasztó módszere tehát semmivel sem más, mint a mai hatalmas vaskohókban követett eljárás.  Hiszen a modern vaskohókban is előbb szabad tűzön pörkölik a vasércet, hogy kiolvasztásra alkalmasabbá alakítsák, porhanyóvá tegyék és kiégessék belőle a vasra káros anyagokat; majd a pörkölt ércet szénnel váltakozó rétegekben betöltik a magas kemencébe, amelynek tüzét erős fujtatókkal élesztik.

A kemencében azután megtörténik a vegyi átalakulás, amelynek lényege az, hogy a szén hatására a vas kiolvadt az ércéből és tiszta állapotban ömlik ki a kohóból.  Íme egy technikai művelet, amelynek alapját Afrika sötétbőrű őslakói vetették meg, s amely lényegében nem változott a tovarohanó évezredek alatt.  Csupán az történt a hosszú idő alatt, hogy az ősafrikaiak kezdetleges vasolvasztó-eszközei, - amelyeket még ma is eredeti formájukban használnak a bennszülöttek, - átváltoztak ördöngős masinákká, és óriásokká növekedtek.  Ha valamikor egy modern vaskohóba vezet az utunk és megcsodálhatjuk a technikai tökéletességet, amellyel a halott kőből kicsikarják a mai lüktető élet és hatalmas kultúra egyik legfontosabb tényezőjét, a vasat, gondoljunk tisztelettel az afrikai ősemberre, akinek a fejéből kipattant a vas előállításának szellemes gondolata.  A vas mintegy ezer esztendővel Krisztus születése előtt kezdett elterjedni Európában.  Mint egykor a cölöplakók kultúrája, úgy a vas is délről, a Földköz-tenger partjáról indult el hódító útjára.  A tengeren át az Appennini-félszigetre beköltöző etruszk nép volt a vas első terjesztője Európában.  A mai olasz félszigetről azután lassan észak felé terjedt a vas használata, eljutott a bronzkori műveltség fényében élő népekhez, de nem tudta mindjárt háttérbe szorítani a bronzot, amelynek feldolgozását és alkalmazását olyan nagy tökéletességre fejlesztették a bronzkori emberek.  Egyelőre túlságosan kevés volt a vas és a ritka fémnek nagy volt az ára.

A tömegáruk készítésére nem volt alkalmas, inkább fényűzésből kezdték felkapni a gazdagok.  Ékszerek, főként nyakperecek, tűk, karikagyűrűk készültek a szürke fémből; a fegyverek szerszámok anyaga azonban továbbra is a barnavörös bronz maradt.  Csak lassan-lassan nyert mind több teret a vas a bronzzal szemben.  Európa lakói is felfedezték a Földben a vasércet, ők is megtanulták a vasolvasztás módját, s most már nem kellett nagy pénzért az etruszk kereskedőktől vásárolni az értékes fémet.  Amilyen mértékben haladt előre a vastermelés, olyan mértékben erősödött a vasipar.  A tűzben keményre edzhető, jól önthető és kalapálható vasat mindinkább kezdték fegyverek, szerszámok készítésére használni.  Eleinte a bronzeszközök mintájára készültek a vaseszközök, de nagyságban felülmúlták azokat.  Súlyosabbak lettek a vasvésők, hosszabbak a kardok és lándzsahegyek, szélesebbek a késpengék.  A sarlóból kasza, a kalapácsból pöröly alakult.  A munkások és a harcosok kezéből tehát már kikerült a bronz és a helyét a szívósabb, keményebb vas foglalta le.  Az ötvösök, akiknek műhelyeiben garmadában állt a bronz, kénytelenek voltak a barnavörös ércet másként értékesíteni.  Az asszonyi hiúságra számítva cifra ékszereket készítettek belőle, új formákat eszeltek ki, díszes csatokat, fülönfüggőket, hajtűket gyártottak, csakhogy minél nagyobb kelendősége legyen az árújuknak.

A férfiak számára pompás bronzövek készültek, amelyeket nemcsak domborított rajzok, hanem alácsüngő díszek is ékesítettek.  De rákaptak az ötvösök a bronzedények készítésére is.  A domborművekkel díszített tálak, csészék, üstök, korsók, kezdték mindinkább kiszorítani a törékeny agyagedényeket, amelyekből nem lehetett olyan tetszetős, művészformákat előállítani, mind a bronzból.  A bronz, amelyet a gyakorlati használatból mindinkább kiszorított a vas, így lett lassankint fényűzései és művészi célokat szolgáló anyag, s mivel a vas tömeges termelésével szemben a bronz mindinkább megfogyatkozott, hovatovább megnőtt az értéke, nagyobb lett az ára.  Abban az időben, amikor már a vas használat általános lett mindenütt és a bronzot legföljebb a vastárgyak díszítésére használták, olyan nagy becse lett a vörös fémnek, hogy a családok kezdték az ősi bronzfegyvereket ereklyeként tisztelni, a régi időkből fennmaradt bronzdarabokat valósággal szentnek tartották, s e féltett családi kincseket elhantolták az ősök sírjába, nehogy a könnyelmű utódok eltékozolják.  A vas elterjedésével egyidőben az emberiség kilépett a történelem előtti idők homályából és belejutott a történelem világosságába.  Mindezidáig a föld rétegeiben vagy a tavak iszapjában megőrzött emberi nyomok alapján követtük az erőben, ügyességben, tudásban, hatalomban egyre növekvő ember útját.

Az értelem és alkotószellem fejlődését, az életmód, a szokások, a foglalkozások kialakulását, a lelki élet megnyilvánulásait a reánk maradt sokféle eszközből, az emberi értelem és kézügyesség együttes alkotásaiból igyekeztünk leolvasni.  Így jutottunk a harmadkor hajnalköveket készítő, kezdetleges erdei emberétől a vaskor hatalmas, gazdag emberéhez, aki a kultúra ragyogó fényében haladt tovább az emberiség részére kijelölt úton.  Feladatunkat ezzel be is végeztük és átadjuk a teret más vezetőnek, aki az emberi gondolatot, a lélek megnyilvánulásait és a rohanó Időben lefolyt eseményeket leghívebben megőrző emlékek - a szájhagyományok és az írásos feljegyzések - alapján kísérik nyomon a világtörténelem forgatagába került emberiséget.