A Föld és a földi Élet kialakulása.

A Nap legkedvesebb gyermeke.

Miután megismertük a Föld szülőanyját: a Napot, testvéreit: a bolygókat és halott leányát: a Holdat, lássuk, milyen maga a Föld, a Nap legkedvesebb gyermeke; hogyan alakult olyanná, amilyennek ismerjük és miképpen fejlődött ki rajta a mozgalmas élet, amelyhez hasonló talán sehol sincsen a csillagok végeláthatatlan birodalmában.  Az emberiség történetének ókorában és középkorában azt tartották, hogy a Föld a világ közepe, hogy körülötte forog minden: a Nap, a Hold, a csillagok.  Úgy képzelték, hogy a Föld egy hatalmas korong, amely mozdulatlanul áll a Mindenségben és körülötte a tenger vize áramlik, mint egy óriási folyam.  A Föld korongja szárazföld, amelyen hegyek, völgyek, síkságok vannak, a hegyekben folyók erednek, amelyek mind a korong széle felé folynak, és a tengerbe ömlenek.  Nagyon sokáig tartott, míg a tudósoknak sikerült meggyőzniük az emberiséget, hogy lakóhelye, a Föld nem olyan, mint amilyennek képzeli és nem a középpontja a Világegyetemnek.  Hiába akadtak már a középkorban nagyeszű tudósok, hírneves csillagászok, akik azt hirdették, hogy a mi Földünk csak parányi része a Mindenségnek, gömb alakú bolygócsillag, amelyet a Világegyetem rendjét fenntartó hatalmas erő arra kényszerít, hogy szünet nélkül forogjon saját maga körül, és közben megállás nélkül keringjen megszabott úton a Nap körül.  Bizony, kevesen hallgattak ezekre a tudósokra és vagy bolondnak, vagy veszedelmes, forradalmi tanok hirdetőinek tartották őket.

Mintegy négyszáz évvel ezelőtt élt Kopernikusz Miklós lengyel csillagász, akinek híres művét, - amelyben először tanította, hogy a Nap a központ, amely körül a Föld és a többi bolygó kering, - pápai átok sujtotta.  Galilei olasz csillagászt, aki mintegy száz esztendővel később védelmébe vette Kopernikusz tanait, börtönbe vetették.  Amikor 1492-ben Kolumbusz Kristóf útra kelt Spanyolországból, hogy az Atlanti-óceánon nyugat felé hajózva elérje a mesés Indiát, sokan voltak, akik attól tartottak, hogy a merész hajós, ha átvitorlázik a Föld korongját körülvevő tengeren, eléri a tenger tulsó szélét, és hajója lezuhan a világűrbe.  Kolumbusz azonban nem tartott ettől, mert hitt azoknak a tudósoknak, akik a Föld gömbölyű voltát tanították, és biztosra vette, hogy nyugat felé haladva is el kell érnie Indiát, ahova addig mindig kelet felé hajózva jutottak el a tengerészek.  Ma már régen túl vagyunk azon, hogy a Föld gömbölyű voltában a saját maga körül való forgásában és a Nap körül való keringésében kételkedjünk.  A tudósok annyi bizonyítékkal erősítették meg mindezt, hogy nem lehet semmi kétségünk.  Ma már mindenki tudja, hogy a nappal és az éjszaka váltakozásának az az oka, hogy a saját maga körül forgó gömbölyű Földön a mi lakóhelyünkön hol a fényt adó Nap felé fordul, hol elfordul tőle.  Azt is tudja mindenki, hogy a négy évszak váltakozása összefügg a Földnek a Nap körül való keringésével, mert a Föld útja úgy vezet a Nap körül, hogy hol közelebb, hol távolabb van tőle, egyszer sok napsugarat kap, egyszer kevesebbet, s ezért változik évszakonkint az időjárás melegre vagy hidegre.

Az is ismeretes mindenki előtt, hogy a földgömb különböző tájain más-más az éghajlat aszerint, hogy több vagy kevesebb napsugár éri.  A földgömb közepe táján, a forró égöv alatt merőlegesen esnek a napsugarak a földre, erejük nem törik meg; itt az év nagyobb részében forróság van, amelyet csak rövid időre szakít meg az esős időszak.  A forró égövtől északra és délre már ferdébben, kevesebb erővel érik a napsugarak a földet, itt mérsékeltebb az időjárás, egymást váltja fel a négy évszak: az esős hűvös tavasz, a meleg, de nem túlságosan forró nyár, a nyárból lassan esősre, hűvösre forduló ősz és a hideg tél.  A földgömbnek ezen a táján, az északi mérsékelt égöv alatt fekszik a mi hazánk is.  A mérsékelt égöveken túl, északon és délen terülnek el a sarkvidékek.  Ide már nagyon kevés napsugár jut, sőt van az évnek olyan szaka, amikor a sarkvidékek egészen elfordulnak a Naptól és beáll a heteken át tartó éjszaka.  Állandó, nagy hideg, örökös fagy uralkodik a Földnek e legsivárabb tájain.  De nemcsak a Földnek a Naphoz való viszonyát, a nappalok és az éjszakák, meg az évszakok változásait ismerjük, hanem ismerjük magát a Földet is.  Tudjuk, hogy szárazföldek, tengerek vannak rajta; a szárazföldeken hegyek, dombok, síkságok váltogatják egymást; a hegyekből folyók erednek és az alföldeken keresztül a tengerbe sietnek.

Kristályvizű tengerszemek ragyognak az erdőkoszorúzta hegyek között, és hatalmas tavak, sással, náddal benőtt mocsarak terpeszkednek a síkságokon.  Ott, ahol az ember megtelepedett, szántóföldek, tanyák, falvak, városok teszik változatossá a Föld felszínét, ahova pedig még nem ért el az ember hatalma, ott a természet az úr a maga őserdőivel, járhatatlannak látszó szikláival, égbenyúló havasaival, halált rejtegető sivatagaival.  És vajon ki ne tudna arról, hogy a Föld egyes helyein tűzhányó hegyek vannak, amelyek időnként forró gőzt, izzó hamut és tüzes lávát löknek ki magukból, elárulva ezzel, hogy a Föld gyomrában pokoli tűz ég, amely utat keres, és pusztító erővel tör a felszínre.  A fehér ember, akinek rendeltetése, hogy megismerje és meghódítsa az egész földkerekséget, évezredek óta kutatja a Földet.  Előbb csak azt a kis földdarabot ismerte, ahol műveltsége kifejlődött: a Földközi-tenger környékét.  Majd mind nyugatabbra és északabbra terjesztette uralmát, és hatalmába vette egész Európát.  Azután a bátor utazók a szárazföldön és a tengeren mind tovább merészkedtek Európától; felfedeztek új földrészeket, átszeltek ismeretlen óceánokat, behatoltak Afrika sivatagaiba és ősrengetegeibe, Közép-Ázsia hegyóriásai közé, s meghódították a Föld északi és déli sarkvidékét.  És mindazt, amit felfedeztek, mindazt, amit láttak és megfigyeltek, elmondták, vagy könyvekben leírták és belerajzolták a térképbe.

Hovatovább mind ismertebbek lettek a Föld arcvonásai, mind kevesebb lett a térképen az ismeretlen vidékeket megjelölő fehér folt és kialakult a Föld képe úgy, ahogyan ma ismerjük.  Ha a Föld arcképét, a térképet nézzük, el sem tudjuk képzelni, hogy a nagy szárazföldek, a világrészek és a tengerek kiterjedése, alakja egykor más lehetett, hogy valamikor óceán volt ott, ahol ma magas hegyek emelkednek és szárazföld ott, ahol ma a tenger hullámai morajlanak.  Nem tudjuk elképzelni, hogy a Magyar Alföld kalászt ringató szántföldjeinek és délibábos pusztáinak a helyén valamikor sósvizű tengeröböl terpeszkedett, s hogy a Balaton part legbájosabb hegye, a szőlőtermelő Badacsony egykor tüzet okádó pusztító vulkán volt.  Azt is nehéz elgondolni, hogy a Föld erdőit, mezőit, vizeit régen egészen más állatok és növények népesítették be, s hogy volt idő, amikor nem élt ember a Földön és nem volt, aki igájába hajtsa a természetet.  Mindezt nehéz elképzelni a rövid életű embernek, aki megszokta a környezetét, és változást nem vesz észre a Föld felszínén, legföljebb, ha pusztító természeti erő - árvíz, földrengés, tűzhányó kitörése - dúl a vidéken, ahol lakik, vagy ha az emberi hatalom változtatja meg a természet megszokott képét, szántóföldet varázsolva a kiirtott erdő vagy a lecsapolt mocsár helyére és mozgalmas életű várost a csöndes pusztaság közepére.  Pedig a Föld a hosszú évmilliók alatt, amelyeket végigélt, folytonosan változtatta felszínének a képét.

Hatalmas természeti erők hatására korszakról-korszakra változott a szárazföldek és a tengerek kiterjedése, nagy földrészek süllyedtek a tenger alá és hatalmas szárazföldek emelkedtek ki az óceánok hullámaiból.  Égbenyúló hegységek keletkeztek a szárazföld felszínén, majd lassan elkoptak, elporladtak és kis dombocskává töpörödtek.  Hosszú évmilliók alatt egyre építettek és romboltak a természeti erők, míg nem kialakították a Föld mai képét, amelyet változatlannak hiszünk, pedig most is változik, csak hogy e lassú átalakulást rövid életünk alatt alig tudjuk figyelemmel kísérni.  Mialatt a Föld felszíne egyre változtatta a képét, azalatt valami ismeretlen kezdetből kifejlődött a Földön az Élet.  Előbb csak egyszerű szervezetű, kezdetleges lények jelentek meg az ősi tengerekben, majd a szárazföldön is, azután egyre több, egyre magasabb rendű élőlények lepték el a vizeket és a szárazföldeket, kialakult a mai növényvilág és állatvilág és végül megjelent a Föld ura, az ember is.  Azt a hatalmas folyamatot, amelyen a Föld és az élők világa a hosszú évmilliók alatt átment, fejlődésnek nevezzük.  Kísérjük végig a Földet a fejlődés útján születésétől a jelenkorig és kövessük nyomon az élők világának kialakulását az első lénytől az emberig.

Mesél a patak, regél a puszták szele.

Tikkasztó, forró nyári délután fáradt vándor pihent az erdő hűs árnyában, a csobogó hegyi patak mellett.  Körülötte mindenütt gömbölyűre simított nagy kövek, a patak medrében pedig keresztül kasul korhadt faágak hevernek.  A patak vize vékony érben bujkál a kövek között, óvatosan keresve az utat, amely ezer akadályon keresztül, a völgy felé vezeti.  Feljebb, a hegy oldalából forrás buggyan elő; kristálytiszta, hűs vize lassan csörgedezik a lejtőn, míg lágyan beleolvad a patak vizébe.  Csend, békesség mindenütt.  Mialatt a vándor elmélázva élvezi a természet nyugalmát, sötét viharfelhők gyülekeznek az égen.  Mind komorabb lesz az előbb derűs erdő, mind halkabb a madárdal és mind hangosabb a lombok zúgása.  Egyszerre hatalmas szélvihar rohanja meg az erdőt, a fák recsegve-ropogva hajladoznak, s mintha fájdalmuk lenne, nyögnek, nyikorognak.  A lombok sűrűjében, félelmes dörrenéstől kísérve, vakító fény világít bele, majd sűrű cseppekben hullani kezd az eső.  Kitör az égi háború...  A vándor, akit egy közeli szikla kiugró párkánya alá űzött a fák sűrűjén is keresztültörő zápor, csak nagy sokára merészkedik elő búvóhelyéről.  A vihar már elvonult, a megtépázott, megkínzott fák is megnyugodtak, és mégis zúg, morajlik az erdő.  Az előbb csendesen csörgedező, tisztavizű hegyi patak iszapos, romboló árrá dagadva rohan le a hegyoldalról.  Súlyos szikladarabokat hengerget kiszélesedett medrében, letört faágakat ragad magával, kavicsot, homokot sodor tova, mintha le akarná hordani a völgybe az egész hegyet.

Egyhelyütt kicsap a medréből, új utat keres és mélyen beleszántja magát, valóságos kis völgyet vág a hegyoldalba.  Hosszú ideig tart a megvadult hegyi patak rombolása, de végre megcsendesedik.  Felkavart, piszkos vize lassan visszatér a medrébe, széthordott görgetegeket, szétteregetett kavicsot és homokot hagyva mindenfelé maga után.  A vándor ismét letelepszik a megcsendesedett patak mellé, egy szárazon maradt nagyobb sziklagörgetegre s elgondolkozik azon, amit látott, a mesén, amit a természet mondott el neki.  Tulajdonképpen nem is mese ez, hanem egy rövid jelenete annak a hatalmas színjátéknak, amely a Földön évmilliók óta lejátszódik, és ki tudja hány ezer esztendeig fog még folytatódni.  Amióta víz van a Földön, azóta tart a víz erejének ostroma a szilárd föld, a hegyek, a sziklák, a kövek birodalma ellen.  Az ostromló hadsereg legnagyobb tömege a tenger végeláthatatlan vízfelületéről indul harci útjára.  A tenger felszínéről naponta mérhetetlen mennyiségű víz párolog el a napsugarak melegítő hatására.  A vízpára felszáll a magasba és a légkör felső rétegeiben, ahol hideg van, vízcseppekké sűrűsödik.  A sok milliárd vízcsepp felhőkké tömörül, olyan tömegben, hogy végül is súlyukat nem bírja el a levegő, és a felhő kibocsátja magából ostromló hadseregét, le a Földre.  Megered az eső.

A felhőkből özönlő víz egy része egyenesen visszahull a tengernek az ölébe, más része a szárazföldre zuhan, ahol már tikkadtan, szomjasan várják az erdők, mezők, szántóföldek növényei.  Nekik áldás a felhőkből érkező éltető elem, de áldás a többi élőlénynek, állatnak, embernek is.  Az ég azonban nem osztogatja ingyen az áldását; áldozatot követel érte a Földtől.  És a Föld saját testét adja oda prédául a romboló erőnek, amely a vízben rejlik.  A hegyekben leeső víz egy része lerohan a meredek hegyoldalon, és magával ragadja a sziklák törmelékét, amit a fagy és a napsütés, a hideg és a meleg váltakozó hatása, meg a növények gyökereinek feszítőereje készített elő a kemény sziklák felületén.  A rohanó ár mély barázdákat szánt a hegyoldalba, vízmosásokat, szakadékokat váj ki, lesodorva a völgy felé mindent, ami megmozdítható.  Az esővíz más részét elnyeli a Föld.  A sziklák hasadékain a hegy gyomrába szivárog a víz, de ott sem marad nyugton.  Keresi az utat, amelyen kijuthat a földalatti börtönéből.  Addig keresi, míg valahol, egy völgy oldalán rést talál a napvilágra és kibuggyan, mint forrás.  De amíg idáig jut, nem tétlenkedik a föld alatt.  Itt nem rombolhat rohanó árjával, felhasználja tehát a másik erőt, ami benne rejlik, az oldó erejét.  Feloldja a kemény szikla anyagát, üregeket, barlangokat váj a hegy gyomrába, és a feloldott anyaggal meggyarapodva hagyja el sziklabörtönét.

Az esővíz, amely piszkos árrá dagadva rohan le a hegyek oldalán, s az a víz, amely a hegy gyomrában megtett vándorútja után valahol a napvilágra érkezik, mind lefelé törekszik, a hegy lábánál elterülő síkság és a távoli ködbe vesző a tenger felé.  A sok milliárd vízcsepp azonban, amely egykor elindult hosszú útjára a tenger felszínéről, nem mind jut vissza szülőanyjához.  Nagyrészüket felissza az erdő szomjas talaja, hogy átadja a fáknak, bokroknak, virágoknak; más részüket már a hegyek közül magával ragadja a napsugár, hogy pára alakjában visszavigye a felhők közé, ahonnan lehullottak.  A vízcseppek egy részének jut csak az a boldogság, hogy a patakon, folyón, folyamon keresztül visszajuthasson szülőhelyére.  És mintha az a víz, amelyet a patak és a hegyi folyócska levezet a völgybe és a völgyön át a síkságra, hálás lenne a szárazföldnek, hogy utat mutat neki a tenger felé, a hegyek között hagyja haragját.  A síkságon már megcsendül, megszelídül a víz ereje és csak akkor éled fel a romboló kedve, ha felhőszakadás vagy hóolvadás megsokszorozza a tömegét, ha nem fér el magavájta vagy emberkészítette medrében.  Ilyenkor átcsap partjain, elszakítja az útjába állított gátakat, töltéseket és elárasztja a síkságot.  De akár csendesen halad medrében a tenger felé a folyó, akár árvízzé terjeszkedik, nem felejtkezik meg arról, amivel a szárazföldnek tartozik.  Amit elrabolt a sziklától a hegyek között, azt most szépen sorjában visszaadja a Földnek.  A rombolás után megkezdi az építést.

Már a hegyek között lerakta a nagyobb görgetegeket, a hegyek lábánál már kezdi átadni a szárazföldnek a kavicsot.  A síkságon folytatja adakozását, kavicsból, homokból szigeteket épít, a partra is kihordja a magával hozott anyagot, és a medre fenekét is gyarapítja vele.  Minél közelebb ér a tengerhez, annál nagyobb az adakozókedve, annál több kavicsot, homokot, iszapot ad vissza az anyaföldnek és a síkságot bevonja termőfölddel, amelyből élet fakad.  S ha többé nem talál akadályt a tengerig, akkor szelíd megadással beleomlik szülőanyja ölelő karjaiba, a sós hullámokba és átadja a tengernek, amit még magával tudott hozni hosszú útjáról: a maradék kavicsot, homokot, iszapot.  Ha azonban még egyszer útját állják a hegyek, miként a mi Dunánkét a déli Kárpátok nyúlványai, akkor ismét feléled a haragja, vad erővel ostromolja a sziklákat és áttör rajtuk, hogy szülőanyja ölébe rohanhasson.  A víz haragja, pusztító ereje, majd megnyugvása és adakozókedve azonban a tengerben sem múlik el.  Itt is folyamatosan váltogatja egymást a víz romboló és építő munkája.  A hullámok vad haraggal ostromolják a meredek sziklapartokat.  Kivájják, alámossák a parti sziklákat, elszakítják a part egyes darabjait és árván, elhagyatva álló szirteket alakítanak belőlük.  Majd a tenger vize megunja, ledönti és elnyeli a parti sziklákat, amelyeket a szárazföldtől rabolt el.

A sziklák szétporladnak a tenger vizében, törmelék válik belőlük, amely, - akárcsak a folyók által behordott kavics, homok és iszap, - a tenger fenekére kerül és növeszti, vastagítja a Föld szilárd kérgének azt a részét, amelyet a tenger vize borít.  A tenger tehát, - akárcsak a folyó, - visszaadja a szárazföldnek, amit tőle elrabolt.  Ha egy vízcseppel elindulhatnánk a tengerből, és nyomon követhetnénk útját a levegőn át a szárazföldre, a hegyekből a síkságra, a síkságon át vissza a tengerbe, akkor ezt a szünet nélküli romboló és építő munkát figyelhetnénk meg.  S ha elgondoljuk, hogy nem egy, hanem megszámlálhatatlan milliárd vízcsepp végzi ezt a körforgást a Földön, nem egy év, hanem sok millió év óta, akkor meg tudjuk érteni, hogy a víz a Föld múltjában hegységeket tudott elhordani a szárazföldről és új hegységeket tudott építeni rajta, a hegységekbe völgyeket vájt, a síkságra hordott sziklatörmelékkel nagy területeket, hatalmas mélyedéseket töltött fel, szóval egyre-másra változtatta, alakította a Föld arcát.  És ebben a hatalmas munkában, nemcsak a levegőben levő vízpára, nemcsak a források, patakok, folyók, tavak, tengerek folyékony vize, hanem a hóvá, jéggé fagyott víz, a havasokról lassan lefelé haladó jégárak, a sarkvidékek vastag hótakarója, a folyók, tavak, sarki tengerek jégpáncélja is részt vesznek és részt vettek a múltban is.

Hatalmas erő az, amit a víz magában rejt, s ez a hatalmas erő mérhetetlen idő óta szünet nélkül pusztít és alkot, halált oszt és életet ad a Föld színén.  A hajós, akit a tenger vihartól felkorbácsolt hullámai oly sokszor a halál küszöbére sodornak és a mérnök, aki turbinákat állít a magasból lezuhanó vízesés alá, ismeri a víz hatalmas erejét, s míg az fél tőle, ez az ember szolgálatába állítja.  Így elmélkedett a vándor, akit a hegyek között meglepett a borzalmasan nagyszerű égiháború.  A természet mesélt neki a víz erejéről, amely rombol és épít a Földön sok millió év óta.  A természet azonban egyebet is mesél a múltról, mindenkinek, aki nyitott szemmel, érdeklődve figyeli a vidéket, amelyen útja átvezet.  Keressük föl képzeletben a Kárpátok koszorújától övezett hazánkat és a nagyvilágnak néhány olyan pontját, amely a legtöbbet tud mondani nekünk, a rég letűnt időkről, a Föld múltjáról.  Ha a Dunán Budapestről lefelé hajózunk, észrevesszük, hogy a szőkevizű folyamot helyenkint magas, meredek part kíséri, amelynek sárgaszínű földje messziről világít.  Fenn a part tetején üde szőlőkertek, kalászringató szántóföldek terülnek el.  A sárga föld, amely életet hord a hátán, valahonnan messziről került ide a Duna partjára.  A jégkorszakban, amikor a mi Alföldünk kietlen sivatag volt és tőle északra hideg jégvilág terült el, az északi jégárakon végigszántó szélvész finom port hozott magával.

Ott, ahol elült a szél ereje, a finom por leszállt a földre, betöltötte a mélyedéseket és nagy területeket vont be sárga leplével.  Sok-sok ezer éven át szabadon járták a szelek a pusztaságot, nem állta az útjukat sem erdő, sem gabonaföld, sem falu, sem város.  A hosszú idő alatt mérhetetlen mennyiségű port hordott össze a szél az alföldi síkságon és vastag, sárga réteggel borította be.  Így született meg a sárga föld, amelyet lösz-nek nevez a tudomány.  Amikor azután az ember megjelent az Alföldön és mívelni kezdte a talajt, a szél hátán messziről idevándorolt sárga-földben barátjára talált.  Az emberi kitartás és szorgalom akácfákkal, szőlőtőkékkel ültette tele, gabonával vetette be, s a sárga föld bőven adta a termékenyítő erőt, amelyet az északi jégvilágból hozott magával.  Vannak a Földnek olyan vidékei, amelyeken sokkalta nagyobb tömegekben halmozódott föl a lösz, mint a mi Alföldünkön.  Kínában több száz méter vastag lösztakaró borít végeláthatatlan területeket.  Közép-Ázsia jégárainak tetejéről hordta ide a szél évezredek hosszú során át ezt a hatalmas portömeget, mely leülepedve, termékeny sárga földdé változott.  A kínai löszvidéken magas, függőleges löszfalak között mély utak vezetnek, a meredek löszoldalakba vájva falvak, városok épültek.  Külön kis birodalom ez, amelyet a szél ereje teremtett meg.  A szél erejét máshol is megfigyelhetjük, ahol nem állja útját semmi, ahol szabadon száguldhat.

Ha folytatjuk az utunkat a Dunán dél felé és túlhaladunk a Dráva, a Tisza és a Száva torkolatán, a Bánság déli részéhez érünk.  Itt hatalmas homokpusztaság terül el a szemünk előtt: a delibláti homokpuszta.  Valamikor lakatlan, terméketlen sivatag volt, sívó homok borította mindenütt.  Ma az emberi szorgalom már meghódította ezt a puszta területet.  Tanyákat, gabonaföldeket, szőlőket látunk itt is, ott is.  De van a Delibláton még most is terület, amelyet az ember nem tudott igájába hajtani.  Itt a puszta szele az úr, amely ellenállhatatlan erővel tolja, űzi maga előtt és kis hegyeknek is beillő dombokká, buckákká tornyosítja a laza homokot.  És a homok fut a szél előtt, a dombok vándorolnak abba az irányba, amerre a szél fúj, míg csak meg nem állítja őket az ember hatalma, amely a futóhomokba ültetett növényekkel gúzsba köti a vándorló homokot.  A delibláti homokpusztához hasonló, de annál sokszorta nagyobb futóhomokos terület sok van a Föld különböző tájain.  A Szahara, az arábiai sivatag, a közép-ázsiai sivatagok, a Keleti-tenger partvidékein elterülő homokpusztaságok mind tele vannak vándorló homokbuckákkal, amelyeket a szél hajt tova ellenállhatatlan erővel.  És ahol valami akadály megállítja útjukban a lassan tovahaladó dombokat, ott fölhalmozódik egyre nagyobb tömegekben a sivatagi homok, és vastag rétegével beborít mindent.  Belső-Ázsiában nagy városokat temetett el a futóhomok, s az örök feledésből csak az újabb időkben kerültek felszínre egy világhírű magyar tudós, Stein Aurél révén, aki kiásatta homoksírjukból, és az utókor számára megmentette az ősi műveltségnek érdekes maradványait.

Mit mondanak a multról a hallgatag hegyek?

De hagyjuk a puszták, sivatagok világát, a szabadon száguldó szél birodalmát és térjünk vissza a hegyek közé, ahol a legszebben mesél a természet.  Az örök körforgást végző víz meséjét már hallottuk, most figyeljünk, mit suttognak a múltról a némának hitt kövek, az égnek tornyosuló, hallgatag sziklák.  Mészkőhegységben járunk.  Mindenféle dús növényzet, erdők, hegyi rétek borítják a hegyhátakat.  A növények zöld takarója alól csak itt-ott bukkan ki egy-egy csupasz, fehérlő mészkőszikla.  Odébb megnyílik előttünk egy festői sziklahasadék vagy egy sötét szájú barlang és feltárja a hegyek belsejét.  Utunk a hegy oldalába vájt kőfejtő mellett visz el.  Ne sajnáljuk a fáradságot és időt, térjünk be az emberi kéztől megbolygatott helyre, amely olyan mintha a hegy testén ejtett hatalmas seb lenne.  Emeljünk fel néhány frissen fejtett mészkődarabot.  Bizonyára akad közöttük olyan, amely kagyló héjának a töredékét zárja magába.

Hogyan került ide, a sziklában egy víziállat maradványa?  - kérdezné az, aki gondolkozva szemléli a természetet.  A felelet szinte hihetetlenül hangzik: ez a hatalmas hegy, sőt az egész mészkőhegység a tengerből született meg, s az a törött héj, amelyet a szikladarab magába zárt, ebben az ősi tengerben élt kagylónak a késő utókor számára megőrzött maradványa.  Szerte a nagyvilágban, mindenfelé vannak hatalmas mészkőhegységek és ezek mind a tenger szülöttei.  A Magyar Középhegység erdőkoszorúzta, vadregényes hegyvonulatai, a Kárpátok mészkőszirtje, az Alpesek eget ostromló hegycsúcsainak egy része és a Karszthegység kopár sziklarengetege - mind a sós hullámok ölében keletkeztek.  Hogyan történt ez a csoda?  A tengerekben milliárd számra élnek olyan állatok, amelyek a reájuk leselkedő ellenség, nemkülönben a hullámok ostroma és a tengervíz hatalmas nyomása ellen mészhéjjal védik meg a testüket.  Kagylók, csigák, rákok, tüskés mészpáncélban öltözött tengeri sünök, hosszú nyélen hajladozó tengeri liliomok, szirteket építő korallok és finomművű, parányi mészhéjakban élő egysejtű-állatok változatos sokasága népesíti be a sekély tengert éppen úgy, mint az óceánok mélységeit és a végeláthatatlan vízfelületet.  Ez a sokféle és rengeteg mennyiségű állat mind a tenger vizéből veszi a szénsavas meszet, amelyből a védőpáncélját vagy a héját megépíti.  A mészhéjú állatok folytonosan pusztulnak, elhalnak, mindig újak pótolják seregeiket.  Az elhalt mészvázú-állatok lesüllyednek a tenger fenekére és héjaik ott nagy tömegben halmozódnak föl.

A tengervíz hatalmas nyomása a héjak legnagyobb részét porrá zúzza, valósággal iszappá gyúrja, de a mésziszapban mégis megmarad sok állati héj épségben vagy csak kevéssé összetörve.  Ha leszállhatnánk a tenger fenekére és bejárhatnánk a parti sekély részektől a több ezer méteres mélységekig, mindenütt találnánk mésziszapot, amely az elhalt és a fenékre süllyedt állatok mészhéjaiból keletkezett.  A sekélyvizű öblökben a part közelében élő kagylók héjainak apróra tört maradványait találnánk, összekeveredve a parti sziklák kaviccsá és homokká őrlődött törmelékével, amelyet a hullámverés ereje zúzott össze és hordott a tengerfenékre.  Az óceánok mélyén viszont - finom, tapadó iszapba keverve - ép kagylóhéjakra, csigaházakra, tengeri sünök és rákok épségben maradt páncéljára bukkannánk.  Ha ezt nem is figyelhetjük meg közvetlenül, a tenger különböző mélységeiből felszínre hozott tengeri iszap elárulja nekünk, hogy mit látnánk, mit találnánk a fenekén, ha végigjárhatnánk óriási területét.  A tenger iszapjában azonban a mészépítő állatoknak csak a holt maradványait láthatjuk, de nem figyelhetjük meg a munkát, amellyel a mészgyártó állatok felépítik házukat, páncéljukat a tengervízből vett szénsavas mészből.  Vannak azonban a tengernek pontjai, ahol ezt az építő tevékenységet is szemmel kísérhetjük.  A melegvizű sekély tengerekben, de különösen Ausztrália szigetvilágában, élnek zátonyépítő korallok.

Parányi lények ezek, milliószámra élnek együtt és mindegyik állatka tokot, szobácskát épít magának mészből, hogy oda visszahúzódhassék, és ott meg legyen védve minden veszélytől.  A parányi, szorgalmas építészek lent, a sekély tenger fenekén kezdik a munkájukat, egyre többen építik a mészből álló közös házukat, amelynek apró szobácskáiban laknak.  Hovatovább mind magasabb lesz az épület, míg egyszerre csak kibukkan a tenger felszínén.  A tenger alatt elrejtett korallzátonyból alacsony kis korallsziget lesz, amelynek a tetején, az elporladt mészben termőtalajra találnak a növények.  Az élők által alkotott földdarabon új élet sarjad.  És a tenger hiába tiltakozik az ellen, hogy a parányi állatok által épített szárazföldek elrabolnak darabkákat a végeláthatatlan víz birodalmából; hiába ostromolja a korallszigeteket, hiába döntögeti, pusztítja a jól megalapozott épületet.  A parányi építészek szorgalmas hada hamarosan kijavítja a sérüléseket, és egyre emeli, nagyobbítja a társas-házat a tenger rovására.  Ezt mutatja, ezt meséli nekünk a mészvázú állatok életéről a mai tenger.  De hogyan lesz a mészgyártó állatok sokaságából mészkőhegy és hegység?  Az élőlények mésztermelő munkássága a régi tengerekben is vígan folyt.  Ott is keletkezett töméntelen mennyiségű mésziszap az elhalt és fenékre süllyedt állatok mészpáncéljaiból.  De azután bekövetkezett a tenger halála.

A Föld belsejében székelő, hatalmas erők feltolták, fölemelték a tenger fenekét, a tengervíz kénytelen volt mélyebb helyekre visszavonulni magasba emelt medréből, amely ilyenformán szárazra került.  A belső erők hatalmas nyomása a kiszikkadt mészkőiszapot kemény mészkővé gyúrta és magasra feltornyosította.  Megszülettek a mészkőhegyek.  A tenger iszapjaiból formálódott hegyek mészkövében megtaláljuk az egykori tengeri állatok maradványait, amelyek azt is elárulják nekünk, hogy sekély vagy mély tengerben keletkezett-e a mésziszap, amelyből a mészkőhegy lett.  Ha összetöredezett kagylóhéjakat találunk a mészkőben, akkor biztosak lehetünk, hogy egykor sekély tenger borította azt a területet, ahol ma hegy emelkedik; ahol csigák, kagylók, rákok, tengeri sünök épségben maradt héjaira bukkanunk a mészkőben, ott valamikor régen a mély tenger hullámai voltak az urak; ahol pedig korallok maradványait találjuk, ott egykor melegvizű nem nagymélységű tenger terpeszkedett.  A tengerből született mészkőhegységek, amelyeket erdők, rétek, virágok borítanak, és amelyeken állatok és emberek élnek, nem örök életűek.  Mihelyt kiemelkednek a tengerből, máris megkezdődik ellenük a víz ostroma.  A sziklák szénsavas mészből álló anyagát a hegyek felszínén és a mélyükben keringő víz feloldja, és magával ragadja a patakon, folyón, folyamon keresztül vissza a tengerbe, ahol keletkezett.  A víz oldóereje sok-sok ezer esztendő alatt lekoptatja, lehordja az egykor magasba tornyosuló hegységeket, és a tőlük elrabolt mészanyagot visszaadja a tengernek.

Itt a mészgyártó állatok ismét felhasználhatják kemény héjuk, páncéljuk, házuk építésére.  Elölről kezdődik tehát minden.  A mész, ez a holt anyag, mintha élne, évmilliók óta végzi körforgását a természetben a vízzel együtt.  A tenger vizéből, ahol oldott állapotban van, a tengeri állatok szervezetébe jut: majd ismét holt anyaggá válik, mint tengeri mésziszap; azután szárazra jut, és hegyekké formálódik, de a víz itt sem hagyja pihenni, hanem ismét feloldja és visszaviszi a tengerbe.  Alkotás és rombolás, élet és halál kíséri a mész vándorútját.  A Föld felszínén nemcsak mészkőhegységek emelkednek, melyek a víz és az élőlények építőerejét hirdetik és amelyek a mész örökös vándorlásáról mesélnek.  Más hegyek is vannak, amelyeknek a története is egészen más, mint a mészkőhegyeké.  Ha Budapestről nem lefelé, hanem fölfelé hajózunk a Dunán, Vácon túl, ahol a folyam derékszögben kanyarodik, a történelmi nevezetességű Visegrád elé érkezünk.  A Duna jobbpartján emelkedik a kupalakú visegrádi hegy, amelynek tetejét egykori királyaink várkastélyának festői romjai koronázzák.  A romok sokat tudnak mesélni nekünk a régi időkről, a fogságban zárt Salamon királyról, a Zách-család borzalmas tragédiájáról, Nagy Lajos és Mátyás király fényes udvartartásáról és még sok más egyébről.

Mindez azonban csak emberi történet, nagyon rövid idő, néhány száz esztendő előtt játszódott le az erdőkoszorúzta visegrádi hegyen, amely alig változott valamit a lefolyt századok alatt.  Akit azonban nemcsak a rövidéletű emberek története érdekel, hanem a Földé is, amelyen az emberiség élete lepereg, az bizonyára elgondolkozik azon, hogyan keletkezett a meredek, kúpalakú hegy, amelynek csúcsára fényes várkastélyt épített az emberi hatalom.  A visegrádi hegyet és a körülötte emelkedő sok-sok hegycsúcsot az emberi erőnél sokkalta nagyobb erő, a Föld mélyében levő tűz emelte a magasba.  A visegrádi hegy és a szomszédos hegycsúcsok valamikor, sok-sok százezer évvel ezelőtt, füstölgő, tüzet okádó tűzhányó hegyek, vulkánok voltak, s a tarka kőzet, amelyből fel vannak építve, egykor tüzes láva volt; a Föld belsejéből nyomta a felszínre a forró gázok és gőzök rettenetes ereje.  Ma alszik, pihen ezen a vidéken a Föld belsejében izzó tűz ereje.  Van még sok más hegysége Magyarországnak és a nagy világnak, ahol, - éppen úgy, mint a Visegrád környékén, - egykor a tűz, a vulkáni erő volt az úr.  A borairól híres Badacsony és a regényes Szigliget a Balaton mellett, a kincseket rejtegető Érchegységek a Felvidéken és Erdélyben és az ásványvizeiről és fürdőhelyeiről nevezetes Hargita-hegység éppen úgy a belső tűz, vulkáni erő szülöttei, mint a Magas-Tátra eget ostromló gránitsziklái.

A sok vulkáni hegység, amely szerte a világon ismeretes, egykor ugyanolyan tevékeny, veszedelmes tűzhányó hegyekből állott, mint a ma működő tűzhányók: a Nápoly mellett emelkedő Vezúv, a Szicília szigetén terpeszkedő Etna, Izland szigetén a Hekla, a Lipari-szigeteken a Stromboli és a szárazföldnek még sok más, tüzet okádó hegyóriása, amelyeknek a nevét félve emlegetik a közelükben lakó emberek.  A tűzhányó hegyek időszakonkint ismétlődő kitörése mindig nagy szerencsétlenséget jelentett a múltban és jelent ma is.  A Vezúvnak Krisztus születése után a 79-ik esztendőben történt borzalmas kitörésekor a tűzhányóból kilövelt forró hamu három virágzó római várost temetett maga alá.  A nyugat-indiai Szunda-szigetek egyikén emelkedő Timboro-vulkán 1815-ben 12.000 embert pusztított el.  Még sok példát lehetne felsorolni a tűzhányók rombolásáról és pusztításáról, amit kitöréseikkor emberi életben és vagyonban okoztak.  A kitörést kísérő földrengés városokat, falvakat döntött romba, a Föld gyomrából előtörő, fojtó gázok növények, állatok és emberek sokaságát ölték meg, az izzó láva pedig erdőket, réteket, gabonaföldeket perzselt föl és sok-sok ezer embert tett nyomorult földönfutóvá, házaik, tanyáik fölgyújtásával.  A tűznek a Föld mélyéből időnkint kirobbanó, rettenetes ereje még ma is rombol, pusztít mindenütt, ahol működő vulkánok vannak.  A japáni szigetek lakóinak állandó veszedelme a sok tűzhányó, amely a szigetországukon emelkedik.

Nem csoda, ha legnagyobb és legszebb tűzhányó hegyüket, a hófödte csúcsával hatalmas cukorsüveghez hasonló Fudzsijamát, istenként tisztelik.  Amit mi ma rombolásnak, pusztításnak látunk, mert hiszen emberi élet és vagyon esik áldozatul a tűzhányók erejének, az a Föld múltjában, amikor még nem élt ember, alkotó, építő munka volt.  Mert a vulkáni erő, amely a Földön, annak megszületése óta működik, szárazföldeket épített, azokon hegyeket formált, a tengerből szigeteket emelt ki.  És mindenütt, ahol a Föld izzó folyékony lávaanyaga kitört és szilárd kőzetté merevedett, megindult az élet.  A pokoltüzéből megszületett vulkáni kőzet termékeny talajjá változott, amelyből ma erdő, mező, szőlő, gabona sarjad; a lávából keletkezett sziklák mélyén pedig ércek rejtőzködnek, amelyekből aranyat, ezüstöt, cinket, rezet és más hasznos fémeket termel az emberi ügyesség.  A Földben más, hatalmas erő is rejtőzködik, amelynek ma csak a rombolását ismerjük, holott a múltban épített, alkotott, akárcsak a vulkáni erő.  A földrengés pusztításáról már sokat hallottunk, olvastunk, s talán akadnak többen is közülünk, akik félelmes erejét tapasztalták is, hiszen a mi hazánkat sem kíméli meg a Föld időnkint való megrázkódása.  Az emberiség történetének krónikásai számos katasztrófát jegyeztek föl, amelyeket a földrengés okozott.  1755-ben Portugália gyönyörű fővárosát, Lisszabont döntötte romba a Föld hatalmas megmozdulása.

1906-ban Észak-Amerika egyik legnagyobb kikötővárosa, San-Francisco esett a földrengés áldozatául; 1908-ban Szicília keleti csúcsán és a vele szemben fekvő olasz partvidéken, legutóbb pedig 1922-ben, Japánban pusztított rettenetes erővel a földrengés.  Magyarországon az utóbbi években Kecskemét vidékén és Eger környékén mozdult meg romboló erővel a Föld.  Ha a térképen megkeressük azokat a helyeket, amelyekről, mint földrengés által sújtott vidékekről, említést tettünk, feltűnik, hogy - Szicília és Japán kivételével - egyik sem olyan pontja a Földnek, ahol tűzhányók, vulkánok lennének.  Ebből az következik, hogy a földrengést nem mindig a vulkáni erő okozza.  Mi lehet akkor az oka annak, hogy sokszor a vulkántól távol eső helyeken, sőt sík, alföldi vidéken (pl.  Kecskemét környékén) is megmozdul, megrázkódik a Föld?  Hogy ezt a titkot megfejthessük, vissza kell gondolnunk arra, amit a Föld születéséről és ősállapotáról már előbb olvashattunk.  A naprendszerből kialakult Föld kezdetben izzó gázokból álló gömb lehetett, később a gázok sűrűsödése következtében, izzó-folyékony gömbbé változott.  A Föld izzó gömbteste mind több meleget bocsátott ki magából a világűrbe, aminek az lett a következménye, hogy a felszínen az izzó folyékony anyag kihűlt, megszilárdult, kemény kőzetburokká változott, amely körülburkolta a Földnek belső, még mindig izzó magját.

A Föld körül keletkező szilárd kéreg azonban nem mindenütt feszült reá egyenletesen a belső magra, amely a hűlés következtében összezsugorodott.  Ennek az lett a következménye, hogy a Föld szilárd kérge, akárcsak a fonnyadó almán a héj, összeráncolódott, ahol pedig annyira megszilárdult már, hogy nem gyűrődhetett ráncokba, ott összetöredezett és darabjai egymásra torlódtak.  Hatalmas hegyláncok keletkeztek az összeráncolt, összegyűrt kéregből és az összetöredezett és feltorlódott kőzetrétegekből ugyancsak hegyek, hegységek formálódtak.  A Föld szilárd kérgének ez a ráncolódása, töredezése még ma is tart, s ha most már nem is torlódnak föl hegyek a Föld felszínén, a szilárd kéreg mélyebb rétegeinek megmozdulása, eltolódásai még most is elárulják magukat a földrengésekkel.  Helyenkint nagy mélységben hatalmas üregek, hézagok, repedések vannak a talaj alatt elterülő szilárd sziklakéregben.  Ha azután egy ilyen óriási terjedelmű üreg beomlik, vagy pedig a hézagok, repedések mentén a földkéreg rétegei elmozdulnak, kizökkennek a helyükből, akkor az óriási súlyú sziklatömegek megmozdulása megrázza, megremegteti a Földet.  Az emberépített házak ilyenkor, mint a kártyavárak, omlanak össze, a talajban hatalmas repedések támadnak, a tenger, folyó kicsap a medréből, hegyvidéken pedig sziklaomlás, hegycsuszamlás jelzi a földrengés rettenetes erejét.

Ha még most is, amikor már nagyjában egyensúlyba jutott a szilárd Föld, amelyen lakunk, ilyen hatalmas erővel jelentkezik a földrengés, elképzelhetjük, micsoda rettenetes földrengések lehettek akkor, amikor az Alpok, - Kárpátok, a Kaukázus, Andok és a Himalája-hegység és a Föld sok más, hatalmas hegylánca föltornyosodott, vagy amikor egész földrészek süllyedtek el, hogy helyet adjanak a tengernek.

A szárazföld és a tengerek születése és örök harca.

Megismerkedtünk az erőkkel, amelyek a Földön, megszületése óta szünet nélkül működtek, és folytonosan változtatták, formálták a Föld felszínét, mígnem mai képét kialakították.  Megállapítottuk, hogy a víz, a szél, az élő szervezetek, a vulkáni tűz és a földrengés ma is működő erők, most is formálják, változtatják a Föld képét.  A Föld felszínén ma figyelemmel kísérhető változások azonban jelentéktelen csekélységnek tűnnek föl a hatalmas átalakulásokhoz képest, amelyek a Föld múltjában történtek.  Ám, ha a ma működő erők hatását több százezer vagy több millió év, tehát igen nagy idő alatt próbáljuk elképzelni, akkor el tudjuk hinni, hogy a kis vízmosásból egyszer majd mély völgy, a levegőben tovaszálló, finom porból hatalmas löszfal, a tengeri mésziszapból mészkőhegység lesz, hogy ahol ma a szárazföld lassú süllyedését észlelik, ott majd valamikor tenger lesz az úr, ahol pedig lassan emelkedik a tenger feneke, ott a szárazföld fog elhódítani nagyobb darabot a tengertől.  A Föld történetében a hatalmas erők mellett, amelyek a vízben, a levegőben, az élő szervezetekben, a Föld szilárd kőzetburkában és izzó belsejében székelnek, igen nagy szerepe van az Időnek, amelyben az erők hatása végbement.  Ha ezzel a tényezővel is számolunk, csak akkor tudjuk megérteni a Földön végbement hatalmas arányú változásokat, a fejlődés nagyszerű eseményeit.  Aki sokszor és figyelmesen nézi a Föld kicsinyített mását, a földgömböt, vagy a Föld felszínének kicsiben is hű képét, a világtérképet, annak emlékezetébe rögzítődik a nagy szárazföldek, a kontinensek, a kisebb szárazföldek, a szigetek, nemkülönben a kontinensek és szigetek között terjeszkedő nagy tengerek, az óceánok és az óceánokból a szárazföldek testébe belenyomuló beltengerek és öblök helye, kiterjedése és alakja.  Szinte el sem tudjuk képzelni, hogy Európának, Ázsiának, Afrikának, Amerikának, Ausztráliának és a Déli sarkvidék szárazföldjének, az Anktarktisznak az alakja egykor más lett volna, mint amilyennek a térkép mutatja, hogy mások voltak az óceánok, beltengerek, öblök, szigetek és félszigetek is.  A kutató természettudóst nem téveszti meg a Föld képének látszólag változatlan volta és a legcsekélyebb eltérésből, amelyet megfigyel, következtet arra, hogy a sok millió esztendős Földön igen nagy változások történtek a szárazföldek és tengerek kiterjedésében, alakjában, s hogy a szárazföld és a tenger harca még ma sem szünetel.

A szárazföld és a tenger örökös háborúskodása és az a törekvés, hogy az egyik a másiktól területet raboljon, azóta tart, amióta a Földön létrejött az első tenger és az első szárazföld.  Hogyan történt a két örök ellenség születése?  Régebben azt hitték, hogy előbb az ősi szárazföld alakult ki, csak azután az ősi tenger.  Úgy képzelték, hogy amikor az izzó-folyékony Föld felszíne a melegveszteség következtében kihűlt és vékony, szilárd kéreggé merevedett, még nem volt semmi víz a Földön.  Amikor azután a Földet körülövező levegő, az ősi légkör is lehűlt hatalmas özönvíz alakjában lecsapódott a Földre a levegőben lévő rengeteg vízpára és az időközben összegyűrődött, hegységekké tornyosult földkéreg mélyedésében kialakult az őstenger.  Ezzel megkezdődött a szárazföld és a tenger háborúskodása, a szárazföldnek ismétlődő emelkedése és süllyedése következtében a szárazföld és a tenger folytonos változása.  Újabban másként magyarázzák a szárazföld és a tenger születését.  Azt tartják, hogy a Föld izzó gömbtestén képződött szilárd-kérget kezdetben teljesen elborította a légkörből lecsapódott, ősi tenger, melynek vize forrt, gőzölgött, mert a tenger fenekét alkotó vékony földkérgen áthatolt az alatta lévő izzó-folyékony anyagból kisugárzó pokoli hőség.  Később a vékony szilárd-kéreg, amely eladdig egyenletesen burkolta a Föld izzó magját, helyenkint megszakadt és utat engedett az alatta lévő izzó-folyékony anyagnak.

Az ősi tenger nyugalmát hatalmas robbanások, kitörések zavarták meg, de a szilárd kérgen áthatolt láva nem tudta legyőzni a víz erejét, engedelmesen szétterült és megmerevedett az ősi tenger fenekén, kipótolva az űrt, amely az első szilárd-kérgen a szétszakadozás folytán támadt.  Közben az első szilárd kéreg darabjai, az alattuk lévő nehéz, izzó-folyékony anyagon úszva eltolódtak, majd egy helyen összetorlódtak, föltornyosultak és végül a tenger színe fölé emelkedtek.  A szilárd Föld legyőzte a tengert; megszületett az első szárazföld, amely összefüggő, hatalmas szigetként meredt ki az ősi óceán hullámai közül.  Élet még nem volt ezen a puszta földdarabon, csak itt-ott telepedtek meg partjainak sekély vizében kezdetleges vízinövények.  Az ősi szárazföld azonban nem maradt olyan, amilyennek megszületett.  Helyenkint hatalmas repedések, szakadékok támadtak rajta.  Közben működésben léptek a föld alatti erők: a szilárd kéreg alatt székelő tűz és az egyre hűlő, zsugorodó kéregben kifejlődő hatalmas nyomás.  A megrepedezett ősi szárazföldet rettenetes vulkáni kitörések, borzalmas földrengések remegtették meg; az összegyűrt, összetöredezett kőzetrétegek óriási hegységekké tornyosultak föl, máshol pedig a szilárd kéreg alól előtörő láva halmozódott hegyekké.  A folytonos megrázkódtatások mindinkább mélyítették, szélesítették az ősi szárazföldön támadt repedéseket, szakadékokat.

A mélyre terjedő repedésekben alulról fölnyomult az izzó láva és elválasztotta egymástól az ősi szárazföld darabjait.  Kisebb kontinensek keletkeztek, amelyek, az alattuk lévő izzó-folyó anyagon úszva, egyre jobban távolodtak egymástól, egyre több helyet hagytak maguk között a tengernek.  Ilyenformán lassankint a Föld egész felszínét borító ősi tenger is feltagolódott a kontinensek között elterülő óceánokra.  Az ősi szárazföldből keletkezett első kontinenseket később ugyanolyan katasztrófa érte, mint az ősi szárazföldet.  Repedések, szakadékok támadtak rajtuk, amelyeket egyre mélyített, tágított a földrengések és a vulkáni kitörések ereje.  Végül szétszakadoztak ezek a földdarabok is és kialakultak belőlük a mai kontinensek.  Abban az időben, amikor már tért hódítottak a szárazföldön az emlősállatok, amikor a fák lombjai között már énekeltek a madarak, az erdőn, mezőn pedig már virágos növények pompáztak, de embernek még nyoma sem volt a Földön, - akkor, a Föld történetének harmadik nagy periódusában, alakult ki az Atlanti-óceán, amelynek környékén később a fehér ember műveltsége hatalma kifejlődött.  Évmilliókon keresztül Amerika, Európával, Ázsiával és Afrikával együtt, egyetlen hatalmas száraz földet alkotott.  A harmadkor elején északról dél felé haladó óriási repedés támadt a szárazföldön és kettéválasztotta.

A két darab egymástól eltávolodott, a nyugat felé torlódott részből kialakult az amerikai kontinens, s miközben ez nyugat felé vándorolt, a külső széle összegyűrődött és feltornyosult az Andok hatalmas hegylánca.  Az egymástól eltávolodó két nagy szárazföld között pedig létrejött az Atlanti-óceán.  Így magyarázzák ma a Föld tudós kutatói, a geológusok, a nagy kontinensek és világtengerek keletkezését.  Szinte mesének, regényes történetnek hangzik ez vándorló földdarabokról, amelyek úsznak a Föld felszínén, távolodnak egymástól vagy közelednek egymáshoz, miközben zavartalanul folyik rajtuk az élet.  Vajon mire alapítják a tudósok ezt az érdekes magyarázatukat, amely nekünk olyan meseszerűnek hangzik?  Vegyünk elő egy térképet, amely az Atlanti-óceán környékét ábrázolja.  Vágjuk ki a térképből Európa és Afrika, a másik oldalon pedig Észak- és Dél- Amerika partvonala mentén az Atlanti-óceánt és próbáljuk összeilleszteni a keleti és a nyugati partvonalat.  Meglepő dolgot tapasztalunk.  A két partvonal szinte pontosan összeillik.  Európa nyugati partvonala hozzásimul Észak-Amerika keleti partvonalához, Afrika nyugati, széles kiszögellése beleillik a közép-amerikai nagy beöblösödésbe, Afrika elkeskenyedett részének nyugati partvonala pedig hozzáilleszkedik Dél-Amerika partjához.  Előttünk van az ősi nagy kontinens.  Most toljuk szét egymástól a térkép két kivágott darabját.  Íme, előttünk alakult ki az Atlanti-óceán.

De vajon nem véletlen-e az Atlanti-óceán két partjának meglepő összeilleszkedése és elégséges-e ez a látszat arra, hogy belőle a keleti és a nyugati kontinensek egykori összefüggésére következtessünk?  A tudósok nem elégedtek meg ezzel, és nem fogadták el egyedüli bizonyítéknak, hanem kerestek más támpontot is feltevésük megerősítésére.  És találtak is.  Az Észak-Amerika keleti partvidékén lévő nagy kőszéntelepek az Atlanti-óceán partjánál hirtelen, medereken végződnek.  Ugyanígy látjuk a széntelepeket kifejlődve Anglia atlanti-óceáni partvidékein is.  A széntelepek Észak-Amerikában és Angliában teljesen hasonló módon vannak kifejlődve, ugyanúgy vannak összegyűrődve.  Ebből az következik, hogy a két széntelep egykor, a Föld kőszénkorában összefüggött, majd később, az Atlanti-óceán kialakulásakor, szétszakadt és széttolódott a hegység, amely a széntelepet magába zárja.  De más hasonlóságot is találunk az Atlanti-óceán két partvidéke között.  Az afrikai Kap-hegység kőzetei és felépítése teljesen hasonló a túloldalon emelkedő dél-amerikai hegységek kőzeteihez és felépítéséhez.  A norvégiai Kaledoniai-hegység az Újfundlandi-hegységeknek felel meg, az északi Skótországban, a Lofotok és a Hebridák szigetein található kőzet egészen olyan, mint az amerikai parton a Labrador-félsziget hegységeinek kőzete.  E bizonyítékok mellett hivatkoznak a tudósok még arra is, hogy Grönland szigetének nyugat felé történő lassú eltolódását lehet még ma is megfigyelni.

Évente néhány métert torlódik csak nyugatra az eszkimók földje, de az eddig mozdulatlannak hitt földdarabnak ez a csekély elmozdulása is elég arra, hogy a szárazföldek eltolódásának hihetetlenül hangzó meséjéből való történet váljék, amely még ma sincs befejezve.  Bárhogyan is történt a világrészek és a világtengerek kialakulása, annyi bizonyos, hogy születésük után azonnal megindult a harc közöttük.  A szárazföld a tenger rovására, a tenger pedig a szárazföld rovására igyekezett mindig területet nyerni.  Eközben egyre változott a Föld képe, s amint a megfigyelhető jelenségek mutatják, lassan változik ma is.  Akinek alkalma volt Hollandiában utazni, annak feltűnhetett, hogy az Északi-tenger partvidékén, mindenütt hatalmas töltések emelkednek, s hogy a töltéseken belül nagy tavak, messze terjedő vizenyős területek, tóságok terpeszkednek.  A töltések a tenger ellen védik a kis országot, amelyet évszázadok óta ostromol a sós víz, el akarja nyelni, birtokába akarja venni a tenger.  Hollandia észak partvidéke ugyanis lassan, észrevétlenül, de folytonosan süllyed.  Az Északi-tenger szintje már több méterrel magasabban áll, mint a töltések mögött elterülő földek.  A hódítani vágyó tenger már régen eltemette volna a szép ország északi részeit, ha az emberi hatalom gátat nem emelt volna ellene.  A nápolyi öbölben, Puzzuoli város mellett, a tengerparton a rómaiak idejéből fennmaradt templom romjait mutogatják az olaszok az idegeneknek.

A hatalmas építmény vagy 74 méter hosszú és 36 méter széles lehetett, a tetőzete 46 darab 13 méter magas és másfél méter átmérőjű márványoszlopon nyugodott.  Az ókori templomból, amelyet a rómaiak Jupiter-Szerapisz isten tiszteletére építettek, mindössze három oszlop maradt meg, azok is benn állanak a tengerben, amely teljesen elborította a hatalmas épület alapfalait.  A három oszlop - a múlt három néma tanúja - nemcsak a rómaiak hatalmáról, gazdagságáról regél nekünk, hanem arról is, hogy a tengerpart, ahol állanak, váltakozva süllyedt és emelkedett a hosszú évezredek alatt.  Az oszlopokon, négy méterrel a talpazatukat elborító tengervíz fölött, körülbelül három méter széles öv látható, amely tele van apró bemélyedésekkel, lyukakkal; a három méter széles öv fölött, és alatta ép, sima az oszlopok márványa.  Az oszlopokon látható bemélyedések, lyukak tengeri fúrókagylók nyomai.  Ezek a kis kagylók mindenütt élnek a sekély tengerekben, s hogy meg legyenek védve, belefúrják magukat a vízzel borított parti sziklába.  Ebből az következik, hogy a Szerapisz-templom oszlopai valamikor víz alatt lehettek, és körülbelül hét méter magasságig lephette el őket a tengervíz.  Alul, mintegy négy méter magasságig, megvédte márványtestüket a fúrókagylók támadása ellen a tenger iszapja, de négy méteren felül a tenger színéig ki voltak téve a kis állatok pusztításának.

A Szerapisz-templom oszlopairól le tudjuk olvasni annak a földdarabnak a történetét, amelyen az oszlopok állanak.  A rómaiak idejében itt lankás part lehetett, erre építették a templomot.  Ki hitte akkor, hogy a főistennek felajánlott épület nincsen biztonságban, és az Idő vasfogán kívül az előtte elterülő tenger is fenyegeti.  Évszázadokig állhatott itt a templom, mígnem bekövetkezett, amire építői nem gondolhattak, a part lassú süllyedése.  Az épület és a tenger egyre közeledtek egymáshoz, mind több víz lepte el a falakat és oszlopokat, míg végre csak a 46 márványoszlopon nyugvó tetőzet emelkedett ki a vízből.  A hullámok ereje egymásután végzett az ember által örökéletűnek épített oszlopokkal, amelyek sorra ledőltek, magukkal rántva a hullámsírba a tetőzetet is.  Csak három oszlop maradt meg hírmondónak a gyönyörű épületből, de azokat is félig elborította a tenger, és márványtestüket kikezdte a fúrókagylók pusztító serege.  Néhány évszázad múlva azonban ismét megmozdult a föld, s mintha szabadulni akarna a tenger hatalma alól, emelkedni kezdett a part.  A Szerapisz-templom árván maradt oszlopai is vele emelkedtek és végül csak a talpazatuk maradt a víz alatt.  A többévszázados hullámsírjukból azonban magukkal hozták az oszlopok a tengerei kagylók romboló munkájának a nyomát, amely ma bizonyság arra, hogy a part itt egykor mintegy hét métert süllyedt, majd ugyanannyit ismét emelkedett.

Puzzuoli partvidékének ez a váltakozó süllyedése és emelkedése még ma is tart.  Most újra süllyedés fenyegeti a partot és az ősi oszlopokat.  A megfigyelések szerint a rómaiak dicsőségének árva tanui évenkint két centiméterrel mélyebbre kerülnek a tengervíz alá, s ha a part süllyedése tovább tart, 350 esztendő múlva ismét olyan mélyen lesznek a tenger alatt, mint voltak akkor, amikor a fúrókagylók belevésték márványtestükbe a múltról beszélő jeleket.  A szárazföld és a tenger háborúskodásának, a tengerparti területek emelkedésének és süllyedésének példáit a Föld számos más helyén is meg lehet figyelni, ha ez a mozgás még olyan lassú is.  A Skandináv-félsziget, amelyen Norvégia és Svédország terülnek el, a jégkorszak óta kétszáz méterrel emelkedett, s mint a svéd főváros, Stockholm közelében megfigyelték, az emelkedés ma is egyre tart.  De lassan emelkedik a tengerpart Európa más vidékein is, így Skóciában, Finnországban, a Földközi-tenger nyugati partjain, egész Dél-Oroszországban és Szicíliában.  Más világrészek Ceylon, Hátsó-India, Szibéria partjai, a Vörös-tenger partvidéke, Ázsia keleti partjának déli része, Dél-Amerika nyugati és Új-Zéland keleti partja nyer emelkedésével fokozatosan teret a tengertől.  Ezzel szemben Európában, Hollandián kívül Franciaország északi részét, a Bretagne partjait, Észak-Amerikában pedig a keleti partot, és Grönland déli csúcsát fenyegeti a tengerbe való süllyedés katasztrófája.

Mindezeknek a ma is figyelemmel kísérhető lassú süllyedéseknek és emelkedéseknek az oka a Föld mélyén rejlik.  Földünk izzó belseje, magja egyre hűl és zsugorodik.  A reáboruló szilárd kéreg lassabban húzódik össze, így a kettő között hézag támadna, ha a szilárd kéreg nem süllyedne az izzó mag után.  Miközben a szilárd kéreg egyes darabjai süllyednek, nyomást gyakorolnak a szomszédos darabokra, és azokat fölfelé tolják.  Így áll be a Föld egyik területén süllyedés, a másikon emelkedés.  Ha meggondoljuk, hogy a Skandináv-félsziget a jégkorszak óta, tehát mindössze néhány százezer év alatt, kétszáz métert emelkedett, másrészt pedig, hogy Puzzuoli partvidéke a rómaiak idejétől, tehát mintegy kétezer esztendő alatt, hét méterrel süllyedt a tenger színe alá, akkor el tudjuk hinni, hogy a múltban a szilárd kéreg emelkedése, felgyűrődése, feltorlódása eget ostromló hegységeket, süllyedése pedig nagymélységű tengermedencéket tudott kialakítani sok-sok százezer, vagy több millió esztendő leforgása alatt.  A Föld mélyén működő vulkáni erő és a földrengés máról-holnapra, úgyszólván néhány óra alatt meg tudja változtatni a szárazföld és a tenger határát.  1819-ben az Indus-folyó torkolatánál mintegy 5000 négyzetkilométernyi terület olyan rohamosan süllyedt, hogy néhány óra alatt elborította a tenger és sekély lagúnává változott az előbb szárazon álló földdarab.

1750-ben a dél-amerikai Chile állam tengerpartját nyolc méterrel emelte a tenger színe fölé a vulkáni erő.  68 évvel később Chile és a szomszédos Peru partjai 270 mérföld hosszúságban kereken egy méterrel emelkedett, 1835-ben pedig újabb egy métert hódított el e partvidék a Csendes-óceántól.  Az 1783. évben történt kalabriai földrengés alkalmával a hegyoldalon fekvő Polistena város mintegy fél mérfölddel lejjebb került a völgybe, mert a földrengés lesüllyesztette a földdarabot, amelyet hatalmas erejével megmozdított.  Íme a szárazföld és a tenger mozgásának néhány példája, amelyet a történeti időkben figyelt meg és jegyzett föl a természet jelenségeit szemmel tartó ember.  A Föld szilárd kérgének néhány méternyi eltolódásáról van csupán szó, mégis milyen tekintélyes változást jelent a szárazföld és a tenger határán.  Ha ezt a változást igen hosszú idő alatt megsokszorozódva gondoljuk, kialakíthatjuk a képét a nagy átalakulásoknak, amelyeken a kontinensek és tengerek a Föld múltjában ismételten átmentek.

Milyen az öreg föld?

Ha néhanapján szóba kerül az emberiség lakóhelye, a Föld, nem felejtjük el hozzátenni az öreg szót.  “A mi öreg Földünk” - mondjuk róla szeretettel, de ugyanakkor talán nem gondolunk arra, hogy tulajdonképpen milyen idős is lehet?  Azok után, amit eddig a Földről elmondottunk, mégis csak fel kell vetni ezt a kérdést is, hiszen a sok mélyreható változást, amely a Földön születése óta végbement, csak úgy tudjuk megérteni, ha tekintetbe vesszük, hogy mind ez igen hosszú idő alatt történt.  Amikor az emberiség történetéről beszélünk, évszázadokat vagy évezredeket emlegetünk, és úgyszólván teljes pontossággal meg tudjuk mondani, hogy ez vagy az a történeti esemény melyik esztendőben történt Krisztus születése előtt, vagy után.  A Földdel kapcsolatosan már eddig is jó néhányszor emlegettük az Időt, de sohasem beszéltünk évszázadokról, évezredekről, hanem sokszázezer évről vagy évmilliókról.  A Föld életkorát nem is lehet az emberiség rövid életének időmértékével mérni, mert hiszen, ami nekünk egy esztendő, az a Föld életében rövidke pillanat és egy évszázad vagy évezred is csak néhány óra vagy nap.  A Föld történetének tudós kutatói már nagyon sokszor próbálták kiszámítani, legalább megközelítően, hogy milyen idős lehet a Föld, hogy mennyi idő telt el születésétől a mai napig.  Az időszámítás ebben az esetben nem olyan egyszerű, mert hiszen nem állanak rendelkezésre a Földről egykori feljegyzések, mint az emberiség történetéről.  A Föld történetének kutatói a jelenkori megfigyelésekre vannak utalva, és azokból igyekeznek arra következtetni, hogy a Föld múltjában valamilyen esemény, például egy hegység keletkezése vagy a víz által való lehordása, mennyi idő alatt történt.

Ha a természeti erők működése az egész Földön mindenütt ugyanolyan lenne, s ha a múltban is mindenütt ugyanolyan hatást és eredményt fejtettek volna ki, akkor a mai megfigyelésekből pontosan ki lehetne számítani, hogy mennyi idő alatt alakult ki a Föld olyanná, amilyennek ma ismerjük.  Az erők hatása azonban ma is nagyon eltérő a Föld különböző pontjain és még inkább az lehetett a múltban.  Az időszámításnak tehát nincsen biztos alapja, így nem is lehet megbízható.  Az egyiptomi sivatagon megfigyelték a szél erejét, és kiszámították, hogy a szél 10 méter magas homokdombot 2000 év alatt fuj el.  Ebből számtani alapon az következnék, hogy a szél hatására 100.000 év alatt 500 méterrel válnék alacsonyabbá a sivatagvidék.  A következtetés azonban helytelen, amit igazol az is, hogy a 3000-4000 év előtt élt egyiptomiaknak a sziklafalakba vésett írása teljes épségben maradt reánk, kopás alig látszik rajta, holott állandóan ki volt téve a szélnek.  Ebből az következik, hogy a szél ereje nem volt ugyanolyan a múltban, mint ma: megdől tehát az előbbi számítás.  Hasonlóan vagyunk más időbecsléssel is.  Megállapították, hogy a Nílus-folyó 17.000 év alatt egy méterrel tette alacsonyabbá azt a területet, amelyen végigfolyik.  Ebből az következnék, hogy egy 100 méter mély folyóvölgy keletkezéséhez 17 millió esztendőre volt szükség.  Számtani tekintetben ez a számítás is helyes, de földtörténeti szempontból teljesen hibás.

Mert hiszen az, hogy valamely folyó egy bizonyos idő alatt mennyivel mélyíti a medrét, függ egyrészt a folyó sebességétől, másrészt attól, hogy a folyó könnyen elhordható, laza talajú területen, vagy nehezen koptatható, sziklás vidéken folyik-e végig.  Hogy mennyire hibás a Nílus-folyó alapján való időszámítás, mutatja a többi között az is, hogy a felső-olaszországi Pó-folyónak elég volt 2400 esztendő, hogy egy méterrel alacsonyabbá tegye a lombardiai síkságot, amelyen végigfolyik.  Ha már azok a számítások sem pontosak, amelyek a Föld egy-egy rövidebb időszakának a tartamát igyekeznek megállapítani, még inkább megbízhatatlanok a Föld teljes életkorára vonatkozó számítások.  Egy híres angol tudós, Kelvin lord két különböző módon igyekezett a Föld életkorát megállapítani és merőben ellentétes eredményre jutott.  Az egyik számítás alapján a Föld első szilárd kérgének kialakulásától a mai napig legalább 20 millió év, de legföljebb 400 millió év pergett le; a másik számítása szerint viszont arra az eredményre jutott, hogy a Föld mai kialakulásához legalább 1000 millió év-re volt szükség.  Annak a kiszámítása, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy a Föld a Napanya testéből megszületett, teljesen lehetetlen.  De még azt sem lehet megállapítani, hogy a Föld első szilárd kérgének létrejötte óta hány millió esztendő rohant tova.

Ha ismernénk a szilárd kéreg teljes vastagságát, ha tudnánk, hogy az egymásra halmozódott hatalmas kőzetrétegek milyen körülmények között és mennyi idő alatt keletkeztek, akkor talán ki lehetne okoskodni, hogy milyen hosszú idő kellett a Föld mai állapotának kialakulásához.  A Föld szilárd kérgét azonban a felszínen sem ismerjük mindenütt, hiszen a földfelületnek csaknem, háromnegyed részét tenger borítja; hogyan ismernénk tehát a Föld belseje felé terjedő vastagságát, azt a határt, ahol már a Föld izzó-folyékony magja kezdődik.  Hiába vannak a szilárd kéreg rétegei a Föld egyes pontjain sok száz méter mély völgyekben föltárva, hiába hatol be a bányászkodó ember itt-ott 1000 méternél is mélyebbre a Föld mélyébe; ami így föltárul és megfigyelhető, az csak csekély része a Földet körülburkoló több száz kilométer vastag földkéregnek és semmi esetre sem elégséges ahhoz, hogy belőle következtetni tudjunk az időre, amely alatt a szilárd kőburok a rajta emelkedő hegyekkel, és a tengerek által borított mélyedéseivel kialakult.  A Föld kutatói jól tudják, hogy a Föld életkorának pontos kiszámítása meddő próbálkozás.  Ezért nem is azt igyekeznek megállapítani, hogy a Föld szilárd kérgének ismert kőzetrétegei, években kifejezve, mennyi idő alatt keletkeztek, hanem csak azt, hogy melyik kőzet keletkezett előbb és melyik utóbb, s hogy az egyik kőzetréteg keletkezése viszonylag több vagy kevesebb idő alatt történt-e, mint a másiké.

A Föld szilárd kérgét alkotó kőzetrétegek viszonylagos korának és történetüknek a megállapításánál a kutató embernek olyan vezérfonál áll a rendelkezésére, amely megszakíthatatlanul húzódik végig a Föld történetén.  Ez a vezérfonál: az Élet.  Mert ha a Földön a sok-sok millió év alatt óriási változások, rettenetes katasztrófák történtek is az Élet, amely ismeretlen idő előtt megindult a Földön, nem szűnt meg sohasem, nem kezdődött egyszer sem újra, hanem egyenletesen haladt mind feljebb a fejlődés útján, mígnem kialakult a jelenkor növényvilága, állatvilága és kialakult az emberiség.  A Föld múltjában, mint már említettük, a tenger és a szárazföld folytonosan változtatta a kiterjedését, hatalmas földrészek süllyedtek el a tengerben és nagy kontinensek emelkedtek ki a sós hullámok mélyéből; a szárazföldön hegységek keletkeztek és pusztultak el.  Miközben a Földön ezek az óriási átalakulások végbementek, az élők világának egyik-másik csoportja is áldozata lett a természeti erőknek.  A fejlődés fonala azonban nem szakadt meg, mert mindig megmaradt az élet fájának törzse, amely új rügyeket hajtott, új ágakat fejlesztett és nőtt, fejlődött, tökéletesedett egyre jobban.  A Föld történetének kutatói az egykor élt állatok és növények maradványait megtalálják azokban a kőzetekben, amelyek a múltban a tengerek, tavak, folyók vizéből ülepedtek le.  Az egymásra következő korszakokban keletkezett kőzetrétegek úgy sorakoznak egymáson, mint egy óriási könyv lapjai.

De ezek a könyvlapok üresek, semmitmondóak lennének, ha nem találnánk bennük megkövesedett állati és növényi maradványokat, úgynevezett kövületeket.  A kövületek olyanok, mint a könyv lapjain a betűk, s aki ismeri a betűket, az olvasni tud a természet hatalmas könyvéből.  A Föld történettudósai megfejtették a kőzetrétegeken a kövületek által megörökített ősi írást és meg tudják állapítani, hogy melyik kőzetréteg mikor keletkezett, hogy a Föld régebbi vagy fiatalabb korszakaiban jött-e létre és hogy milyen viszonyok voltak akkor a Földön.  Mivel pedig az élet haladásában nincs megszakítás, nincsen szünet, a kövület-betűk végigvezetik a belőlük olvasni tudókat a Föld egész történetén, amely egyúttal a Földön való élet története is.

Az élők és az élettelenek.

Ha valaki azt kérdezné tőlünk, mi az élet, bizony nem tudnánk határozott feleletet adni.  Nem tudnánk az életet olyan pontosan meghatározni, mint valami más fogalmat, pedig mi is élünk és körülöttünk mindenütt életet látunk.  Nem sikerült ez a meghatározás nagy természettudósoknak, híres gondolkozóknak sem, holott sokat foglalkoztak vele.

A híres görög bölcs, Arisztoteles azt mondta, hogy “ Az élet a táplálkozás, a növekedés és az elmúlás, amelynek oka önmagában van”.  Egy francia orvos, Bichard így próbálta meghatározni az életet: “Az élet azoknak a hatásoknak az összessége, amelyek a halálnak ellenállnak”.  Richerand francia bölcselő ezt mondta az életről: “Az élet azoknak a tüneményeknek az összessége, amelyek a szerves testen bizonyos határozott időn belül egymást követik”.  Egy híres angol bölcselő, Herbert Spencer szerint “az élet nem más, mint a belső viszonyoknak a külső viszonyokhoz való alkalmazkodása”.  Ahány tudós, annyiféle meghatározás.  Mindegyiknek igaza van, mégsem elégít ki, amit az életről mondanak, mert úgy érezzük, hogy e rövid mondatok nem fejezik ki mindazt, amit mi az élet fogalma alatt értünk.  Az életet nem is lehet röviden meghatározni, mert hiszen rendkívül bonyolódott folyamat.  De ha nem is tudjuk az élet mibenlétét egy rövid mondatban foglalni, azt mindenesetre meg tudjuk mondani, hogy miképpen nyilvánul meg az élet.  Ha önerejéből mozgó, a helyét változtató testet látunk, arról gondolkodás nélkül megállapítjuk, hogy él; de élőnek nyilvánítjuk azt a testet is, amely ütést, szúrást, meleget, hideget, fényt, hangot, villamos áramot, szóval külső hatásokat megérez, és az érzését azzal árulja el, hogy a neki kellemes hatást kihasználja, a kellemetlent pedig igyekszik elkerülni.  Az öntudatos mozgás és a külső hatások megérzése tehát olyan megnyilvánulások, amelyek elárulják az élő testben székelő életet.  A mozgás és az érzés azonban nem egyedüli megnyilvánulásai az életnek és nem is figyelhetők meg minden élőlénynél egyforma határozottsággal.

Az állatok mozgását és érzését minduntalan láthatjuk, de már a helyhez kötött növényekről nem állíthatjuk, hogy az élet náluk mozgásban és érzésben nyilvánul meg.  Pedig a növényben is megfigyelhető mozgás és a növények is éreznek, csakhogy az ő mozgásuk nagyon lassú és a külső hatásokra sem felelnek olyan határozott, gyors mozdulatokkal, mint az állatok.  De figyeljünk egy növényt hosszabb időn át és rájövünk, hogy megérzi a külső hatásokat, és célszerű mozdulatokkal felel rájuk.  A kék harangvirág napos időben felfelé tartja a fejecskéjét, hogy az éltető napsugarak belehatoljanak a belsejébe, de azonnal lehajtja, mihelyt eső közeledik, mert félti a virágporát a nedvességtől.  A napraforgó ruganyos szárán egyre arra fordítja a tányérját, amerről a nap süt, de este, mintha kifáradt volna, lehorgasztja nehéz fejét.  A sötét szobában tartott növény arrafelé nő, ahol egy kis világosság szűrődik a szobába; megnyúlik, szinte eltorzul, csakhogy az életet jelentő fényhez közelebb jusson.  Sok-sok példát lehetne még felsorolni a növények világából, amelyek mind azt bizonyítják, hogy a növény is megérzi a külső hatásokat és lassú, de célszerű mozgással igyekszik a kellemes hatást kihasználni, a kellemetlen ellen pedig védekezni.  Az életnek egyéb megnyilvánulásait is megfigyelhetjük az élőlényeken.  Minden élőlényről megállapíthatjuk, hogy létének biztosítására táplálékot vesz magához.

A növényeket ugyan nem látjuk az állatokhoz hasonlóan “enni", de viszont jól tudjuk, hogy a növény elpusztul, ha nem adunk neki táplálékul vizet, amelyben ásványi sók vannak feloldva, s ha elvonjuk tőle a levegőt, amelynek szénsavát ugyancsak táplálékul használja.  A táplálkozással együtt jár a test gyarapodása, növekedése, amelyet az embernél, állatnál, növénynél egyaránt jól figyelemmel kísérhetünk.  Ugyancsak figyelemmel kísérhetjük minden élő lénynél, hogy amikor a fejlődésben elérkezett az érettség fokáig, akkor utódoknak ad életet, szaporodik, hogy a fajának fennmaradását biztosítsa.  A növények termést hoznak, a termésben mag van, amely, ha termő talajba kerül és elég meleghez, nedvességhez jut, kicsírázik és új növény fejlődik belőle.  Házi emlősállataink évente egyszer vagy többször is fiókákat szülnek, és nagy gonddal nevelik, hogy az új nemzedék fenntartsa a fajt, amelyhez tartozik.  A tyúk, kacsa, liba tojást tojnak, és testük melegével kiköltik a benne székelő életet.  Amerre csak járunk a természetben, különösen tavasszal és nyáron, mindenütt új élet fakad.  Az élők világának eme megnyilvánulásaival szemben az ásványoknál, köveknél nem látjuk az élet nyomait.  Azok nem mozdulnak meg maguktól, nem éreznek meg semmit, nem vesznek magukhoz táplálékot, s ha gyarapodnak, sokasodnak is, ez a megnyilvánulásuk sem olyan növekedés és szaporodás, mint az élő lényeké, tehát nem is jelenti az életet.

Az oldatokból kikristályosodó só nem belülről, észrevétlenül növeszti a kristályát, hanem kívülről rakódnak reá az újabb sórészecskék, s ha egy kődarab vagy egy kristály szétesik, szétmállik, ez nem jelent szaporodást, mert hiszen az anyag tömege ezzel nem lett több és nem újult föl.  Az ásványok, kőzetek, kőzeteket borító talaj és a kövesült állati és növényi maradványok, amelyek a Föld szilárd kérgét felépítik, élettelenek, mint ahogy élettelenek azok az anyagok is, amelyeket különböző célokra használunk háztartásunkban, az iparban és az emberi élet sok egyéb területén.  Az élők és az élettelenek között a különbséget az életnyilvánulások adják meg, amelyek az élőknél megfigyelhetők, míg az életteleneknél hiányzanak.  Ennek a megállapításnak azonban látszólag ellene mond több, érdekes megfigyelés, amelyet újabban az élettelenek világában tettek.  Megállapították ugyanis a tudósok, hogy bizonyos körülmények között az élettelen anyag is képes mozgást végezni; olyan jelenségeket is meg lehet figyelni, mintha az élettelen testek a külső hatásokat megéreznék, sőt vannak élettelen anyagok, amelyek úgy viselkednek, mintha táplálkoznának, a táplálkozás következtében növekednének és szaporodnának is.  Ha lúgoldatba olajcseppet csöppentünk, az úgy gördül, hömpölyög ide-oda, mint az amébá-nak nevezett legegyszerűbb állat, amelynek a teste egyetlen sűrűn-folyékony cseppből áll.

Az olajcsepp nemcsak mozgásában hasonlít az amébá-hoz, hanem abban is, hogy idegen testeket képes bekebelezni, akárcsak az améba a táplálékát.  Ugyanezt figyelhetjük meg egy csepp kloroformnál is, ha azt finom üvegcserepekkel teleszórt vízbe cseppentjük.  A kloroformcsepp bekebelezi, valósággal “megeszi" az üvegszilánkokat, majd a felületén kiválasztja és pontosan egymásmellé rakosgatva, “védőpáncélt" készít belőlük magának.  Egészen úgy viselkedik a kloroformcsepp, mint a tesztáceák-nak nevezett, apró állatocskák, amelyek oldhatatlan anyagot is esznek, hogy ezekből védőburkot formálhassanak maguk körül.  A kloroformcsepp nemcsak oldhatatlan anyagokat kebelez be, hanem olyan anyagot is, amelyet felszívhat magába.  Ha egy üvegszilánkot enyvvel kenünk be, a kloroformcsepp bekebelezi az üvegszilánkot, leoldja róla és felszívja az enyvet, és az üvegszilánkot kidobja magából.  Úgy tesz tehát, mint az élőlény, amely az emésztő anyagot megemészti, teste anyagává teszi, az emészthetetlent pedig eltávolítja a testéből.  Még feltűnőbbek azok a jelenségek, amelyeket az úgynevezett folyékony kristályoknál figyeltek meg.  Ezek olyan anyagok, amelyek az oldatokból nem szilárd kristályokban, hanem sűrű-folyékony vagy kocsonyás állapotban válnak ki.  A folyékony kristályok ide-oda mozognak az oldatban, a hő hatására mozgásuk irányát és gyorsaságát változtatják, mintha menekülni akarnának a melegtől.

Azt is megfigyelték a folyékony kristályoknál, hogy nem úgy növekednek, mint a többi kristály, nem kívülről rakódnak rájuk újabb anyagrészecskék, hanem a magukba kebelezett anyag belülről növeszti őket, mint ahogyan az élőlények növekednek.  A folyékony kristályok szaporodni is képesek olyanformán, mint a legegyszerűbb élőlények (pl. améba); a testük ugyanis kétfelé oszlik és mind a két fél, újabb anyag felvételével, az eredeti nagyságra növekedik.  Ezek a megfigyelések arra vallanak, hogy az élők és az élettelenek világa között nincsen olyan éles határ, mint hinnők.  De a két külön világ csak akkor látszik egymáshoz közelállónak, ha a folyékony kristályokat a legalacsonyabb rendű élőlényekkel hasonlítjuk össze.  Az élet magasabb fokán, amikor az életnyilvánulások már bonyolultak, a különbség már igen nagy az élők és az élettelenek között.  Azt még nem tudják biztosan, hogy a folyékony kristályoknál megfigyelt jelenségek valóban az élet legegyszerűbb formában való megnyilvánulásai, vagy pedig csak utánzásai az élőlények életnyilvánulásainak.  Annyi azonban bizonyos, hogy a folyékony kristályoknál még nem lehet a jelenségeknek olyan szoros összefüggését megállapítani, mint az élőlények életnyilvánulásai között.  Azt mondhatjuk tehát, hogy a “legtökéletesebb élettelen test"-nek nevezhető folyékony-kristályt nagy különbség választja el még a legtökéletlenebb élőlénytől is.

Hogyan indult meg a Földön az élet?

Tulajdonképpen milyen is a legegyszerűbb, legtökéletlenebb élőlény, amelyben legkezdetlegesebb formában, és mégis minden megnyilvánulásával megtaláljuk az életet?  Az améba, amelyet előbb emlegettünk, képviseli az állatvilágban a kezdetleges életet.  A teste nem más, mint egy cseppnyi kocsonyaszerű anyag, amelyet vékony burok vesz körül, a belsejében pedig egy gömbölyű testecskét találunk.  Ennyiből áll az egész améba; azt mondjuk róla, hogy a teste egyetlen sejt.  Nincsen szája, nincsen gyomra és belei, nincsen szíve, tüdeje, nincsenek idegei, érző szervei, végtagjai, mint nekünk, s mégis eszik, emészt, a táplálékot szétosztja a testében, lélegzik, érez és mozog, - szóval él.  És mert él, növekedik is, s ha már nem tud tovább nőni, kétfelé oszlik, és a két fél tovább növekedik, vagyis az améba, a sejt szaporodik is.  Mindazt, amit a mi testünkben bonyolódott szerkezetű szervek végeznek, az améba sejt-testében elvégzi a kocsonyaszerű anyag, amelynek protoplazma vagy röviden plazma a neve.  Csodálatos valami a plazma.  Az anyaga a tojásfehérjéhez hasonló, bonyolódott összetételű vegyület, amelyről nem tudjuk megállapítani, hogy honnan veszi a képességet az életműködésekhez.  A mai tudomány már képes előállítani olyan fehérjeanyagot, mint az élő sejtben lévő plazma, de életerőt, életképességet nem tud neki adni.  A sejt, amely a plazmát magába zárja, kezdete minden életnek.

A csira, amelyből faóriás fejlődik, a pete, amelyből az emberi élet kialakul, a tojás, amelyből madárfióka kel életre, az ikra, amelyből halacska lesz, - mind egy-egy sejt.  Akárcsak az améba, a csira, a pete, a tojás, az ikra sem áll másból, mint sejtburokkal körülvett plazmából és a plazmában elhelyezkedett gömbölyű testecskékből, amelyet sejtmag-nak nevezünk.  Amint az amébánál a sejtmag megindítja azt a folyamatot, amelyet osztódásnak nevezünk, úgy a növényi csirában, nemkülönben a petében, a tojásban, az ikrában is megindul a sejt kettéosztódása.  Az új sejtek azonban nem válnak el egymástól, nem kezdenek önálló életet, mint az améba kettévált sejtjének darabjai, hanem együtt maradnak, együtt élnek, egymást kölcsönösen segítik, támogatják, akárcsak egy nagy családnak a tagjai.  A sejtek egyre osztódnak, egyre szaporodnak, és együtt maradnak.  A sejtcsaládból hovatovább sok millió sejtből álló sejtállam lesz, amelynek tagjai különböző munkára csoportosulnak, a csoportok különböző működést végeznek, akárcsak az emberi államban a különböző társadalmi osztályok, különböző foglalkozást űző emberek.  Egyetlen sejtből kialakul egy hatalmas szervezet.

A csirából gyökérrel, törzzsel, ágakkal, levelekkel, virágokkal ellátott fa lesz, amely gyümölcsöt hoz és új fáknak ad életet; a petéből gondolkodó, érző ember fejlődik, aki rövid élete alatt dolgozik, küzd, alkot és utódokat nevel föl az emberiség életének és műveltségének továbbfejlesztésére.  Minden, ami itt a Földön él és meghal és minden alkotása az emberi műveltségnek egy parányi élő testecskéből, egy protoplazma-darabkából indul ki.  Az első sejtben, az első plazma-csöppben, amely a Földön megkezdte életét, benne volt a földi élet egész története.  De hogyan alakult ki a Földön az első sejt, hogyan indult meg a mi bolygónkon az élet?  Olyan kérdés ez, amelyre feleletet adni nem tudunk.  Akár azt tételezzük fel, hogy az élet első csirája, az első sejt egy más világból, a világegyetem más csillagáról került hozzánk, akár pedig azt, hogy az első sejt itt, a Földön élettelen anyagból keletkezett, nem jutunk célhoz.  Ha a földi életet más csillagból származtatjuk, akkor is fennmarad és feleletre vár az a kérdés, hogy abba a másik csillagba hogyan került az első sejt, amely az életet megindította?  Ha pedig abból, hogy a plazmát mesterségesen is elő lehet állítani, arra következtetünk, hogy egykor az élettelen anyag alakult át plazmává, akkor is elénk mered a kérdés, hogy az ősi plazmában hogyan indult meg az élet, amelyet sehogyan sem lehet belelehelni a mesterségesen előállított protoplazmába.  A tudósok dolga, hogy vitatkozzanak ezen, a talán soha meg nem fejthető kérdésen.  A tudósok vitája az élet eredetéről folyik is nagy hévvel.

De azok között is, akik az élő anyag első kialakulását az élettelenek világára vezetik vissza, nagy az ellentét.  Egyik részük a tűznek, másik részük a víznek tulajdonítja az erőt, amely élettelen anyagból élőt formált.  Az előbbiek abból indulnak ki, hogy az a keserű-mandulaszagú, rendkívüli mérges gáz, amelyet cián-nak neveznek, sok tekintetben nagyon hasonlít az élő protoplazma anyagához, a fehérjéhez.  A cián szénből és nitrogénből áll, ez a két elem a fehérjének is főalkotórésze.  Úgy a cián, mint a fehérje, víz jelenlétében szénsavra és szalmiákszeszre bomlik szét.  A ciánt és a vegyületeit úgy lehet előállítani, hogy a nitrogén valamilyen vegyületét szénnel összekeverik és a keveréket igen magas hőfokra, izzásig hevítik.  A cián és a fehérje hasonlóságából a tudósok arra következtetnek, hogy az első fehérjeanyag is így keletkezhetett abban az időben, amikor a Föld izzó tömeg volt, és a tűz ereje nemcsak az anyagot, magát hozta létre, hanem életet is adott neki.  A tűzből született fehérjéből élő protoplazmacseppek, sejtek lettek.  A másik felfogás, amely szerint az élet a vízben született meg, már nagyon régi.  Harmadfélezer esztendővel ezelőtt már hirdették a görög bölcsek, hogy minden élet a vízben kezdődött, hogy az első élet megszületéséhez nedves melegre volt szükség és hogy a szárazföldön élő állatok víziállatoktól származnak.

És valóban, ma is azt tapasztaljuk, hogy a legkezdetlegesebb, egyszerűbb élőlények - a növények közül a moszatok, az állatok közül az egysejtűek, továbbá a tengerben található korallok, szivacsok, medúzák és tüskésbőrű állatok - élete a vízhez van kötve, s hogy a gerinces állatok sorában is a legalacsonyabb fokot képviselő halak csak vízben tudnak megélni.  Víz nélkül még a szárazföldön élő növények és állatok, sőt az ember sem tud meglenni, mégpedig azért, mert a vízre szüksége van minden élőlénynek a táplálkozásnál, és mert az élő szervezet egyik fő alkotórésze a víz.  A testünkben levő vér, nyirok, a mirigyeink váladéka, a nyál, az izzadság, a könny, az epe, a tej, a testet felépítő sokmillió sejt protoplazmája, mind tartalmaz vizet.  És az élő testben levő víz csodálatosképpen a tenger vizéhez hasonló, mert konyhasó van benne feloldva, akárcsak a tengervízben.  A vér, az izzadság, a könny sós íze elárulja, hogy a szervezetünkben levő víz valóban a konyhasónak oldata.  Ugyancsak sós víz van minden állat és növény szervezetében, a vízben élőknél éppen úgy, mint a szárazföldieknél, még ha a forró, vízben szegény sivatagon élnek is.

Ha arra gondolunk, hogy a növények, állatok és az ember teste sok-sok millió parányi élőlényből, sejtből van felépítve, és ugyanakkor gondolunk az apró egysejtű lényekre, amelyek milliárd számra népesítik be a tengerek vizét, akkor arra a furcsa feltevésre juthatunk, hogy a növényi, állati és emberi szervezetben levő sós vízben a sejtek úgy élnek, mint a tenger vizében az egysejtű állatok és növények sokasága.  Hogy ez nem képzelődés csupán, azt kísérletek is bizonyítják.  Már régen ismeretes, hogy a baktériumokat, ezeket, a szabad szemmel nem látható parányi növénykéket, amelyeknek sorába a veszedelmes fertőzőbetegségek okozói is tartoznak, konyhasóoldatban, sós levesfőzetben vagy zselatinban tenyészteni lehet.  Ez nem is meglepő, hiszen a baktériumok önállóan élő sejtecskék, amelyek, ha nekik megfelelő anyaghoz jutnak (amilyen a konyhasóoldat, a levesfőzet és a zselatin), sejttestük kettéosztásával gyorsan szaporodhatnak.  A sok sejtből álló növényi, állati vagy emberi test egyes sejtjeit vagy sejtcsoportjait azonban a legújabb időkig nem tudták életben tartani, ha elszakították a testtől, amelyben sok millió sejttestvérükkel együtt éltek.  Újabban azonban sikerült olyan só-oldatot, valósággal mesterséges tengervizet készíteni, amelyben az élő testből kivágott darabok sejtjei hosszabb ideig életben maradnak, ha az oldat hőfoka olyan, mint az élő testben a véré.  Békacombot, házinyúl szívét sikerült életben tartani a mesterséges vérben.  A sebészek ilyen sóoldatban emberi bőrdarabokat tudnak élve eltartani, hogy átültessék betegük testének olyan részére, ahol valami sérülés vagy égés következtében a bőr pótlására van szükség.

A szervezet sejtjei tehát meg tudnak élni mesterséges sóoldatban, amely összetételre nézve olyan, mint a szervezetben levő víz, másrészt pedig hasonlít a tenger vizéhez.  De vajon meg tudnak-e élni tengeri állatok abban a vízben, amely az élő szervezetben van?  A kísérlet erre is igenlő választ adott.  Sikerült ugyanis apró tengeri állatokat, amelyek édesvízben azonnal elpusztultak, életben tartani az ember testéből lecsapolt folyadékban.  Ezekből az érdekes kísérletekből alakult ki a tudósoknak az a nézete, hogy a testben levő folyadék tengervíz, amelyet az élők világa az ősi tengerből hozott magával.  Ebből viszont az következik, hogy az élet a tengerben kezdődött.  Ezzel a megállapítással elérkeztünk az elejére az útnak, amelyen végig akarunk haladni, hogy nyomon követhessük a Földön való élet történetét.  A hosszú úton nem mehetünk végig megállás, pihenés nélkül és nem tekinthetjük át egyszerre a sok-sok millió év történetét, még ha dióhéjban foglaljuk is az eseményeit.  Távolságjelző oszlopokat, határköveket kell keresnünk, amelyeknél egy-egy útrészlet után megpihenhetünk, és újult erővel folytathatjuk vándorutunkat.  A Föld történetét onnan fogjuk nyomon követni, amikor már kialakultak az első szárazföldek és az őstenger és megvoltak már a feltételei annak, hogy az élet is megindulhasson.  Hogy az események egymásutánját könnyebben áttekinthessük, korokra és korszakokra tagoljuk a Föld történetét, akárcsak az emberiség históriáját.

A Föld életében is négy nagy kort lehet megkülönböztetni: az őskort, ókort, középkort és újkort, amelyek a Föld felszínének alakulásában és az élők világának kifejlődésében különböznek egymástól.  Az őskorból még nem maradtak reánk történeti emlékek, kövületek, amelyek határozottan reámutatnának arra, hogy milyen növények és állatok éltek a legrégibb időben a Földön.  Csak a következő ókor kőzetrétegeiben található kövesült maradványokból tudunk következtetni arra, hogy milyen lehetett az őskorban az élet a mi bolygónkon.  Az ókor kőzeteit és a bennük található állati és növényi maradványokat már jól ismerjük, belőlük meg tudjuk rajzolni a Föld ókori állapotának és az ókori életnek a képét.  Megállapíthatjuk, hogy az ókori növények és állatok merőben különböztek a maiaktól, idegenszerű, ősi alakjuk volt csak egyik-másik növény- és állatnemzetség őrizte meg máig is ezt az ősi jelleget.  Az Élet fejlődése és a Föld felszínének alakulása alapján az ókor egymástól jól elkülöníthető, öt korszakra lehet osztani, amelyeket a Föld kutatói aszerint neveztek el, hogy az akkor keletkezett kőzetek jelenleg hol, a Föld melyik részén vannak leginkább feltárva, vagy pedig aszerint, hogy milyen kőzet képződmény arra a korszakra a legjellemzőbb.  Az ókor legrégibb korszakát kambrium-nak, kambri-korszaknak nevezték el az angliai Wales (olv.  Velsz) tartomány régi neve, Kambria után.  A következő korszak, a szilur-korszak, az Angolország nyugati részén egykor élt kelta néptörzs, a szilurok után kapta a nevét.

Az ókor harmadik korszakának, a devon-korszaknak a nevét az angliai Devonshire (olv. Devonsír) grófság nevéből alkották.  Ennek a három korszaknak angol eredeti neve arra vall, hogy az ókor első felében keletkezett kőzetek főként Anglia területén vannak kifejlődve, és itt tanulmányozták legbehatóbban.  A negyedik korszaknak kőszénkorszak (Karbon-korszak) a neve, mert ebben a korszakban keletkeztek a legrégibb kőszéntelepek.  Az ókort a perm-korszak zárja le, amelyet az oroszországi Perm kormányzóság után kereszteltek el.  Itt ugyanis e korszak kőzetrétegei különösen szépen, jól tanulmányozható módon vannak föltárva.  A középkor képviselte a Föld történetében azt az időt, amely a Föld felszínének alakulásában, nem különben a növény- és állatvilág fejlődésében átmenetet jelentett az ókor és az újkor között.  A középkort három, egymástól jól elkülönülő korszakra szokás osztani.  Az első a triász-korszak (magyarul hármas korszaknak lehetne nevezni), amely onnan kapta a nevét, hogy az ekkor keletkezett kőzeteket Németországban, ahol azokat először tanulmányozták, három csoportba lehet osztani.  A második korszak, a jura-korszak, a nevét a svájci Jura-hegység után kapta, mert kőzetei itt vannak leginkább elterjedve.  Végül az utolsó középkori korszak, a kréta-korszak, az író- krétának köszöni a nevét; ugyanis azok a mészkövek, amelyekből az írókréta készül, ebben a korszakban képződtek.

Az újkor-ban a Föld felszíne, nem különben az állat- és növényvilág mind hasonlóbb lett a maihoz, végül megjelent a Földön az ember is és kialakult a világ mai képe.  Az újkort három korszakra szokás osztani.  Az első korszaknak harmadkor, vagy tercier elnevezése onnan ered, hogy régebben az ókort első-kornak, a középkort másodkornak nevezték, s az arra következő korszakot a Föld-történet harmadik nagy periódusának minősítették.  A harmadkort a negyedkor (quartier) követi, amelynek első korszakát jégkorszaknak vagy diluviumnak, a második korszakot pedig a Föld jelenkorának vagy alluviumnak nevezik.  A Föld történetének ez az utolsó periódusa már beleolvad az emberiség történelmének ókorába.  Az előbb kifejtettük, hogy a Föld történetét az emberiség históriájának időmértékével mérni, és a korszakok időtartamát években pontosan kifejezni nem lehet.  Mégis, hogy a Föld korszakainak egymáshoz viszonyított időtartamát kifejezhessük, szükséges valamelyik tudományos időbecslést alapul venni, és hozzávetőleg megállapítani, hogy az egymást követő korok és korszakok milyen hosszú idő alatt pereghettek le.

Ha feltételezzük, hogy attól az időponttól kezdődően, amikor a naprendszerből megszületett Földön kialakultak az első szárazföldek és tengerek, vagyis az őskor kezdetétől, a mai napig kereken 850 millió év telt el, akkor ezen, a mérhetetlenül hosszú időn belül a földtörténeti korok időtartamát hozzávetőleg így állapíthatjuk meg: Őskor: kb.  500 millió év, Ókor: kb.  300 millió év, Középkor: kb.  35 millió év, Újkor: kb.  15 millió év.

Élet az őskori tengerben.

A híres angol írónak, Wells-nek van egy regénye, amely arról szól, hogy egy embernek sikerült feltalálni az időgépet és ezzel visszarepülnie a múltba és előrerohannia a jövőbe.  Ha valóban léteznék ez a különös gépezet, és felülve reá, visszarepülhetnénk a múltba több, mint háromszázmillió évvel, különös világba csöppennénk.  Sivár, puszta földdarabon találnánk magunkat, körülöttünk semmi nyoma az életnek.  Bármerre tekintünk, mindenütt kopár gránittömböket, salakhoz hasonló lávatömegeket látunk.  Minden szürke, egyhangú.  Sehol egy zöld pázsit darab, sehol egy bokor vagy fa.  És a vigasztalan egyhangúságot, a néma csöndet nem szakítja meg egyetlen hang sem.  Hiányzik a patak csörgedezése a tücsök ciripelése, hiányzik a madárdal.  Nincs élet sehol sem.  Kétségbeesve tekintünk körül.  Előttünk a tenger kéklő vize; az egyetlen élénk szín a szürkeségben.

Akaratlanul is arrafelé tartunk, mintha éreznénk, hogy ott kell keresni, ami a szárazföldön hiányzik: az életet.  Sekély öbölhöz érünk.  A vize csendes és átlátszó, mint a kristály.  Letekintünk a fenekére, és egyszerre megdobban a szívünk.  Valami mozog, valami él a zöld vizen átvilágító tenger fenéken.  Olyan, mintha egy darab kocsonya lenne, amely azonban csúszva, gördülve tova halad.  S amint elcsodálkozva nézzük, egyszerre ráismerünk.  Hiszen ez a mozgó valami olyan, mint a mi világunk vizeiben élő egysejtű állat, az améba, amelynek teste egyetlen protoplazma-csöpp.  Hasonlít az amébához az ősvilágnak ez az egysejtű, kezdetleges lénye, de mégsem az, mert az améba a vízben található parányi moszatokkal táplálkozik, az őstengerben pedig nyoma sincs ezeknek.  Hogyan tud megélni akkor ez a kis plazmacsöpp?  Talán úgy, ahogyan a mi világunk növényei, amelyek a levegőből és a vízből készítenek maguknak táplálékot.  De azért mégsem növény, hanem olyan élőlény, amely a növények és állatok tulajdonságait egyesíti magában.  Így elmélkednénk az ősi tenger partjain, ha az időgépen visszarepülhetnénk a Föld őskorába.  És valóban így kell képzelnünk az első élőlényt, amely kifejlődött a Földön, mihelyt az ősi tenger kialakulásával az élet eleme, a víz megjelent.  A növény és az állat tulajdonságait magában foglaló plazmacsöpp lehetett a kiinduló pontja az életnek az ősi tengerben.  Az ősi plazmacsöppeket, az első élőlényeket nyomtalanul eltüntette az idő.  Nem lévén semmi olyan részük, amely megkövesedhetett volna, nem is maradhattak fenn a kőzetekben, amelyek az ősi tenger iszapjából keletkeztek.  Plazmatestük eltűnt, elpusztult, de az élet, amely bennük rejlett, fennmaradt és tovább fejlődött.

Ha az időgépen az őskorból lassan előrehaladhatnánk, és figyelemmel kísérhetnénk az ősplazma fejlődését láthatnánk, miképpen alakul az élet mind magasabbrendűvé, hogyan hódítja meg először a tenger egész területét, majd a szárazföldet és a levegőt, hogyan fejlődik az ősi protoplazmacseppből külön növény- és állatvilág, és hogyan halad az egyik is, a másik is mind feljebb a fejlődés lépcsőfokain.  Az őskorból nem őriztek meg számunkra semmi állati és növényi maradványt az akkor keletkezett kőzetek, a Föld történetének legrégibb lapjain nincsen egyetlen kövület-betű sem, és mégis el tudjuk képzelni az őskori élet alakulását, fejlődését, mert hiszen ismerjük a ma is élő kezdetleges állatokat, amelyek talán az őskorból származtak reánk, és ismerjük a fejlődésnek minden részletét, amelyen valamennyi élőlény átmegy, míg a teste egyetlen sejtből a sejtek millióinak tömegévé alakul.  Az ősi protoplazmacsöpp első fejlődési foka az volt, amikor hosszú nyúlványt fejlesztett a testéből, hogy ne kellessen a tenger fenekén, az örök sötétségben raboskodnia, hanem a nyúlvány mozgatásával szabadon úszkálhasson a tengerben.  A szabadság utáni vágy így alakította ki az ostoros véglényeket, amelyek ma is óriási tömegekben népesítik be a tenger felszínét, de parányi voltuknál fogva csak mikroszkóppal fedezhetjük fel őket a tengerből merített vízcseppben.

Az ő sorukban vannak a tenger termelői, amelyek a levegő szénsavából, a tengervíz sóiból szünet nélkül gyártják a szerves anyagot, amely a tenger végeláthatatlan birodalmának állat milliárdjait táplálja és fenntartja.  Az ostoros véglények, bár ősi formáik fennmaradtak a tengerekben mindmáig, nem állították meg a fejlődést.  Bekövetkezett az az idő, amikor több ostoros véglény, amelyek mindegyike egy-egy önállóan élő sejt volt, megunta az egyedüllétet és sok ezer társával együtt, kis golyócskává tömörült.  Kialakult az első sejttelep, amelyben már szerep jutott a társadalmi rendnek, a munkamegosztásnak.  A golyócska szélén elhelyezkedett sejtek két-két ostoros függelékükkel a sejttelep mozgását, helyváltoztatását végezték.  A sok ezer parányi függelék, a protoplazmában székelő élet parancsszavára egyszerre, ütemszerűen mozgott, akárcsak a gályarabok evezői.  A sejttelep közepe táján elhelyezkedett sejtek a sok ezer tagból álló társadalom élelmezéséről gondoskodtak, míg más sejtek társadalom elhalt tagjainak pótlását, a sejttelep szaporítását végezték.  Az első sejttelep ősi formáját megőrizte a mai világ számára a tócsáinkban élő, volvox nevű, parányi lény, amelynek golyó alakú testében megcsodálhatjuk az együttes életre berendezkedett, sok ezernyi sejt praktikus munkamegosztását.  A volvox-hoz hasonló, ősi sejtteleptől már csak egy lépés volt a többsejtű lényekig, s ezt a lépést a fejlődés már az őskorban meg is tette.

Az ősi sejttelepből két ág sarjadt ki, az egyik a többsejtű növények, a másik a többsejtű állatok sokaságának volt a kiinduló pontja.  Az első többsejtű növényekből kialakult a sekély tengerek fenekét ellepő, többsejtű moszatok színes sokasága, s most már a tengerek élőlényeinek nemcsak az ostoros véglények láthatatlan tömegei, hanem a moszaterdők is gyártani kezdték a szerves táplálékot.  Közben továbbhaladt az állatvilág fejlődése is.  Az első többsejtű állat, amely a sejtek gömb alakú tömegéből állott, egyik részén benyomódott, és olyanná formálódott, mint egy zsák, egy tömlő, amelynek belsejébe egyetlen nyílás vezet.  Megszülettek az első, tömlős állatok, amelyeknek törzse a mai tengerekben rendkívül változatos formájú lényekkel van képviselve.  A tenger fenekén élő, zátonyépítő korallok, szivacsok, színes virágokhoz hasonló virágállatok, úgyszintén a tengerben szabadon úszkáló, átlátszó ernyőcskéhez hasonló medúzák és az édesvizekben élő hidrák mind ennek az állattörzsnek a tagjai.  Azután még egy fokkal haladt az állatvilág fejlődése.  A tömlős állatok valamelyikéből kialakult egy állat, amelynek a teste már nem volt olyan szabályos, mint az elődeié, nem volt gömb alakú, vagy sugaras.  Kifejlődött egy hosszúra megnyúlt testű állat, amelynek jobb és bal oldalt lehetett megkülönböztetni, mint a mi testünkön.

Megszületett az első féreg, amely már nem volt a tenger fenekéhez kötve, mint a virágállatok, s nem úszkált szabadon a tengerben, mint a medúzák, hanem teste hosszának irányában tovamászott a tenger fenekén, olyanformán, ahogyan a giliszta mászik a földön.  Az ősi féregnek megvolt a lehetősége, hogy a tengerfenéken mászkálva, akár el is hagyhassa a tengert és így valószínű, hogy az ő utódai voltak az elsők, amelyek később a tengerből útra kelve, meghódították a szárazföldet.  De más jelentőségük is volt ezeknek az ősi férgeknek.  Belőlük fejlődött ki a férgeknek az a csoportja, amely kiindulópontja volt a következő magasabb rendű állattörzseknek.  Kerekes-férgeknek nevezzük az első féreg leszármazottait.  Ezeknek a fején kerék alakú szerv van, a szélén finom szálacskákkal, amelyek gyors mozgásukkal azt a látszatot keltik, mintha a kerékszerv forogna az állat fején.  A kerekesférgeket úgy lehet tekinteni, mint egy közös gyökeret, amelyből több ág sarjadt.  Az egyik ágból fejlődtek az úgynevezett tüskebőrű állatok, amelyeknek testét tüskékkel és egyéb nyúlványokkal ellátott mészhéj födi és jellegzetes formáik után egyik csoportjukat tengeri sünöknek, a másikat tengeri csillagoknak, a harmadikat tengeri uborkáknak, a negyediket tengeri liliomoknak nevezzük.  A másik águk, az ősi bogárcsigán keresztül a csigák, kagylók, tintahalak törzséhez, a puhatestűekhez vezetett.

A harmadik ágon a rákok, rovarok, pókok és százlábúak világa, az ízeltlábúak törzse fejlődött ki; a negyedik, a legmagasabbra növő ág pedig a gerinces állatok sok-sok hajtásból álló törzsévé terebélyesedett ki.  Az életnek ennyi változatát és ilyen előrehaladt fejlődését találnánk az őskori tengerben, ha az időgépen végighaladhatnánk a sok millió éven, amely az első protoplazmacsepp kialakulásától eltelt addig az időpontig, amikor már a Föld kezdte megőrizni számunkra, kövületek alakjában, az egykori élet nyomait.  Innen kezdve már nincs szükségünk időgépre és nincs szükségünk képzelőerőre sem, mert a Föld történetének könyve feltárul előttünk, s a kövület-betűk mesélnek.

Az ősrákok világa.

Ha visszacseppenhetnénk a Föld ókorának elejére, a kambri-korszakba, s arról a földdarabról, amely akkor a mai Európa helyén terült el, elindulnánk, hogy beutazzuk az ókori világot, ugyancsak nagy meglepetésben lenne részünk.  Észak-Európában, ahol ma a svéd és norvég nép lakóhelye a Skandináv-félsziget terül el, nemkülönben az angol szigetek, Észak-Franciaország, Belgium, Hollandia és Dánia helyén, Dél-Európában pedig a spanyoloktól és portugáloktól lakott Ibériai-félsziget területén tengert találnánk.

És ha valahol, a mai Észak-Németország partján hajóra ülnénk és nekivágnánk észak felé az ókori tengernek, csodálkozva állapítanánk meg, hogy ahol ma az Atlanti-óceán északi része terpeszkedik föl Grönlandig és azon túl a jéggel borított északi sarki tengerig, ott hatalmas szárazföld van, amely magában foglalja a mai Izland-szigetet, Grönlandot, az egész északi sarkvidéket és Észak-Amerika keleti felét, délfelé pedig nagy félsziget nyúlik ki belőle a mai Közép-Amerika területéig.  De más meglepetés is érne világkörüli vándorlásunk közben.  Ha az európai szárazföldről kelet felé vennénk az utunkat, hogy felkeressük a távoli Kelet országait, csak a mai Közép-Ázsia területéig jutnánk el szárazföldön, mert azon túl, ott, ahol ma Kelet-Szibéria és a Kínai-birodalom terül el, a mainál sokkalta nagyobb ókori Csendes-óceánt látnánk terjeszkedni.  Egészen más világot találnánk a mai forró égövi területeken is.  Abban az időben Dél-Amerika északi része, Afrika csaknem egész területe, Arábia, az Indiák, a nyugat-indiai szigetek és a köztük lévő tengerek területe egyetlen nagy szárazföldet alkottak, amely hosszan elnyúlt nyugat-kelet irányban.  A mai Európa és Ázsia kis részén elterülő Eurázsiai-kontinens, a messze észak felé elterpeszkedő, hatalmas Atlantisz és a déli Gondvana-föld voltak az ókor elejének, a kambri-korszaknak a szárazföldjei.  A három szárazföld között a Thetys-tenger terült el, amelyet Eurázsia és a Gondvana-föld, másrészt Eurázsia és az Atlantisz között keskeny földközi-tengerek kötöttek össze a Csendes-óceánnal.  Eurázsia és az Atlantisz között az óriási terjedelmű Csendes-óceán hullámzott.  A három szárazföld az ókor elején még puszta volt és kietlen, talán még csendesebb, mint az őskorban.

Akkor meg-megtörték az élet nélküli szárazföld egyhangúságát a hatalmas földrengések és az izzó láva folytonos kitörése, az ókor elején azonban még a Föld mélyében rejlő erők is pihentek, mintha nem akarták volna megzavarni az álmos Föld nyugalmát.  Mindenfelé nagy síkságok, pusztaságok terültek el, amelyek vöröslöttek a több méter vastag homoktól.  Kietlen sivatag-világ volt akkor a szárazföldön; a szél volt rajta az úr, amely hatalmas dombokká, hosszú dombsorokká tornyosította a vörös homokot, hogy azután ismét felkapja és a napfényt elhomályosító, sűrű porfelhő alakjában továbbvigye a kietlen szárazföld más tájaira.  Ahol az őskori gránit hegyekké tornyosulva megszakította a homokpuszták sivár egyhangúságát, ott sem találtunk volna vigasztalást.  A puszta csupasz sziklák rengetegje, a közöttük húzódó völgyekkel, szakadékokkal, a víz által a hegyoldalakról lehordott, meztelen görgetegekkel, valóságos útvesztőt alkotott, amelynek félelmes csendjét csak a kőlavinák robaja szakította meg olykor-olykor.  Élet még akkor sem volt a szárazföld belső részein.  Az őskori tengerek növény- és állatvilága még nem tudta meghódítani a puszta földdarabokat.  A tengerekben azonban annál pezsgőbb élet uralkodott.  A kőzetek, amelyek a kambri-korszak tengereinek iszapjából keletkeztek és fennmaradtak mindmáig, a tengeri állatok változatos sokaságát őrizték meg számunkra, mint megkövesedett múmiákat.

A Föld tudós kutatói a geológusok, akik a kövület-betűkből fejtik meg a Föld történetét, a kambri-időszakban keletkezett kőzetekben található sokféle kövületből következtetnek arra, hogy az őskorban, amelynek lapjai üresen merednek reánk a természet nagy könyvéből, már nekilendült az élet.  Mert az élet nem fejlődött ugrásszerűen, hanem fokról-fokra haladt alulról-fölfelé.  Ha tehát, a kövületek tanulsága szerint, az ókor elején már változatos állatvilága volt a tengereknek, akkor az élet kezdetét és fejlődésének első szakaszát az őskorban kell keresni, annak ellenére, hogy az őskori kőzetek nem őrizték meg az élet semmi nyomát.  Íme, a természet nagy könyvének első teleírt lapjai, a kambri-korszak kövületeket rejtegető kőzetrétegei, megoldják az őskori élet titkát is.  Milyen volt az élet a tengerben az ókor elején?  Ott, ahová még lehatolt a napfény, sűrű moszaterdők borították a tenger fenekét.  A nagyobb mélységekben, a sötétség birodalmában, a tengerfenék tele volt kagylókhoz hasonló, kis állatokkal, amelyeknek fehér, áttetsző mészhéjai úgy hevertek a szürke iszapon, mint jégeső után a jégszemek a földön.  Ezek a kagylószerű állatkák a mai tengerekből sem hiányoznak.  Szívós életerejük lehetővé tette, hogy évmilliókon keresztül fenn tudják tartani családfájukat a Föld történetének ezernyi eseményén, sok katasztrófáján keresztül.

Pörgekarúak-nak, brachiopodák-nak nevezzük őket, mert a héjukon belül csavarvonalban felkunkorítható, két karjuk van, ezeket a héjuk egy nyílásán kidughatják, lélegzenek velük és mozgatásukkal eleséget sodornak a szájukhoz.  A pörgekarúak olyan jellegzetes állatai voltak a kambri-időszak és általában az egész ókor tengereinek, mint a mai tengereknek a csigák és a kagylók.  Óriási tömegekben és igen sokféle alakban lepték el a mély tengerek fenekét, ahol - úgy látszik - megvolt minden feltétele annak, hogy nyugodtan élhessenek és sokasodhassanak.  A pörgekarúak azonban nem voltak egyeduralkodói az ókori tengereknek.  Élt akkor a tengeri állatoknak egy másik csoportja, amely, a pörgekarúakhoz hasonlóan, nagy és igen változatos seregekben lepte el nemcsak a tenger mélyebb fenekét, hanem a sekélyebb tengert, öblöket, sőt a parti iszapot, homokot is.  Háromkaréjú rákok vagy trilobiták néven emlegetjük az ókori tengereknek ezt a nevezetes állatcsaládját.  A nevük onnan ered, hogy a testüket olyan páncél borította, amely hosszában több gyűrűre, széltében pedig három részre, három karéjra volt tagolva.  A ma élő sokféle rák közül az úgynevezett molukki-rák őrizte meg leginkább a trilobiták formáját.  Az észak-amerikai és molukki partok mellett, a sekély vizekben él a rákok nemzetségének ez az ősi formájú tagja.

A fejét borító széles pajzsa alul ízekre osztott törzs nyúlik ki, amely hosszú, ugyancsak ízekből álló, merev farkban végződik, a pajzs alatt, a hasi oldalon pedig kis ollókban és evezésre szolgáló uszonyokban végződő lábai vannak.  Már a kifejlődött molukki rák is hasonlít az ősi trilobitákhoz, azzal a különbséggel, hogy az ókor nevezetes tengeri rákjainál hiányzott a hosszú farok.  A molukki-rák lárváinak azonban még nincsen farkuk, s tulajdonképpen ezek mutatják leginkább az ókori trilobiták ősi jellegeit.  A trilobiták sokkal fontosabb ágát alkotják az élet fájának, mint a pörgekarúak.  A pörgekarúak ugyanis, amikor már kifejlődtek az ősi törzsből, amely a Föld őskorában gyökerezik, nem fejlesztettek új ágakat, nem hoztak létre új állatcsoportokat, nem népesítették újabb változatokkal az állatvilágot, hanem águk a mai napig, megmaradt úgy, ahogyan kifejlődött.  A trilobiták ellenben, ha ősi formájukban el is tűntek a Föld színéről, életet adtak új sarjaknak, amelyek továbbfejlődve, végül kialakították a mai ízeltlábú állatok: rákok, pókok, százlábúak; rovarok változatos sokaságát.  Hogyan történt az ősi rákoknak érdekes fejlődése?  A trilobiták nagy családja olyanforma féregtől származott, mint a mainapság nagyon ismert földi giliszta.  Valahol az őstengerben élhetett a trilobiták őse, a földi gilisztához hasonló gyűrűs-féreg, amelynek teste egymásután sorakozó gyűrűkből állt.

A tenger fenekén gyűrűzve mozgó vagy az iszapba fúródó ősi giliszta teste idővel megrövidült, a bőre megkeményedett, anélkül, hogy az így keletkezett páncél a mozgásában gátolta volna; majd teste alsó részén mindegyik testgyűrűből egy-egy pár láb nőtt ki.  Megszületett az első trilobita, amely a tengerben kedvező életviszonyokra talált, ezért gyorsan szaporodott.  Utódai ellepték a tenger minden részét, a mélyebb tengerfenékre éppen úgy eljutottak, mint a sekély öblökbe, a parti vizekbe és a szervezetük mindenütt az életviszonyokhoz alkalmazkodott, amelyek közé kerültek.  Így nemcsak a számuk lett nagy, hanem az alakjuk is sokféle, úgyannyira, hogy a geológusok, akik kövesedett maradványaik után kutatnak, már eddig is több száz különböző alakjukat, változatukat ismerik.  A kövesülve reánk maradt trilobiták - főként az ókor későbbi időszakaiból származók - között vannak olyanok, amelyeknek a fején nagy szemeknek a nyomai látszanak, a kambri-időszakból származók legtöbbjénél viszont nyomát sem látni szemeknek, mintha vakok lettek volna.  Vajon hogyan tengették életüket ezek a vak trilobiták?  Sokan azt képzelik, hogy a kambri-időszakban állandó sötétség uralkodott a Földön, mert a levegő olyan sűrű volt, hogy nem hatolhatott át rajta a nap fénye.  Mivel pedig a sötétségben látni nem lehet, a tengerben élő trilobitáknak nem volt szükségük szemre.  Mások azt tartják, hogy a trilobiták mélytengeri állatok voltak, az örök sötétség honában éltek, ezért nem volt szükségük látószervre.

Ennek a felfogásnak ellene mond az, hogy vak trilobitákat olyan kőzetekben is találtak, amelyek sekély tenger iszapjából, homokjából keletkeztek.  Végül a tudósok annál a felfogásnál állapodtak meg, hogy a trilobiták azért voltak vakok, mert állandóan az iszapban éltek, akárcsak a mai tengerekben bizonyos halak, amelyeknek szintén hiányzik a szemük.  Az iszaplakó, vak trilobitákon kívül azonban olyan trilobitafajok is éltek a kambri-időszak tengereiben és a későbbi ókor tengereiben, amelyek szabadon úszkáltak, lebegtek a tengerben a fenékhez közel, vagy pedig a fenéken mászkáltak, ugráltak.  Ezeknek természetesen már szükségük volt látásra, s mint a kövesült példányok mutatják, a légy szeméhez hasonló, nagy összetett-szemük volt.  Így éltek az ősrákok az ókori tengerekben, amely nemcsak az ő létüket, hanem nemzetségük továbbfejlődését is biztosította.  A trilobiták ősei lettek a mai kiterjedt rák-nemzetségnek, amely benépesítette a tengerek után az édes vizeket is.  A trilobiták egyik ága a mai molukki-rákhoz hasonló, ősi nyílfarkú rákká fejlődött, ebből viszont idővel kialakult az ős-skorpió.  A mai skorpiók ősének megszületésével nemcsak a skorpiók családjának kivirágzása volt biztosítva, hanem egyúttal az ős-skorpióval megindult azoknak az állatcsoportoknak a kialakulása, amelyek, a rákokkal és skorpiókkal együtt, az ízeltlábú állatok hatalmas törzsét alkotják.

A hálót szövő pókoknak, a sok ízelt lábbal ellátott, hosszú gyűrűstestű százlábúaknak, a bogarak, lepkék, sáskák, méhek, darazsak, szitakötők, legyek, hangyák, szúnyogok sokaságának mind ott ringott a bölcsője az ókori tengerekben, ahol őseik, a különös formájú trilobiták élték világukat.  Ám az ókor elejének, a kambriumi korszaknak a tengereiben nemcsak a trilobiták éltek, hanem a gerinctelen állatok sok más nemzetsége és családja.  A sekély, meleg tengerrészeket színes korallok lepték el és szirteket építettek a tenger fenekére.  A korallszirtek között ernyőalakú medúzák lebegtek.  A nyílt vizeken ott úszkáltak, hajókáztak a mai tintahalak: a szépia, a vitorláscsiga, a félelmetes nyolckarú polip és a mesterien megépített héjban élő nautilus különös formájú ősei a tenger fenekén és a parti sziklákon pedig seregestül éltek más puhatestű állatok, amelyektől a mai csigák és kagylók származnak.  De megtaláljuk az ókori tengerből származó állati maradványok között a mai tüskebőrűek őseinek a maradványait is.  Ellentétben a sivár, kietlen szárazfölddel, amelynek legfeljebb csak a partján lehetett valamicske élet, a kambri-korszak tengereiben ilyen pezsgő, színes élet uralkodott.  Az állatvilág legelőkelőbb, legfejlettebb törzsének, a gerinceseknek képviselői még hiányoztak ugyan az óceánokból, de az élet ősanyja már kifejlesztette, útnak indította a gerinctelen állatok valamennyi törzsét.

Már csak egy lépés kellett, hogy az első növény, az első állat kijusson a sós hullámokból a partra és meginduljon a szárazföld és a levegő meghódítása is.

Az első halak születése.

A Föld következő korszakában, az ókor második periódusában, a szilúr-korszakban, elég sok változás történt a Földön.  A kambri-korszak három, nagy kontinense most is megvolt, de a tenger és a szárazföld harca közben az alakjuk is többször változott.  A Thetys-tengert a Csendes-óceánnal összekötő földközi-tengeren keresztül keskeny földszoros támadt, mintegy hidat alkotva a Gondvana-föld és Eurázsia között.  A Thetys-tenger déli része viszont előrenyomult, elszakította egymástól a Gondvana-földnek a mai Dél-Amerika és Afrika területén fekvő részeit és kialakította az Atlanti-óceán déli medencéjét.  Az Atlantisz hatalmas szárazföldje kelet felé tért nyert a tengertől és előrenyomult a Skandináv félszigetig, délfelé nyúló félszigete pedig keskeny földnyelvvel összeköttetésbe jutott a dél-amerikai szárazfölddel.  Az északi sarkvidék körül, az Atlantisztól elszakadva, nagy terjedelmű szárazföld, az arktikus kontinens alakult ki.

Ha a szárazföldek, legalább az északi földgömbön, tért is hódítottak a tengertől, az élet rajtuk még nem tudott diadalmasan előrenyomulni.  Valószínű, hogy a szilúr-korszak végén a partvidékeken volt már növényi élet.  Alsóbbrendű virágtalan növények: moszatok, mohok, zuzmók, gombafélék, harasztok lephették el a parti fövenyt és sziklákat, de ezek nyomait a kőzetek nem őrizték meg számunkra.  Talán már a tengerben kifejlődött állatvilág is megtette az első bátortalan kísérleteket, hogy előrenyomuljon a szárazföldre.  Férgek, ízeltlábúak felkúszhattak a tengerből a lapos partokra, hogy ott megtelepedjenek, de az idő ezeknek a nyomát is eltüntette, s így szárazföldi állatok kövesült maradványai a szilúr-korszakból sem maradtak reánk.  A tenger azonban most is gondolt az utókorra.  A gazdag állatvilágból, amely benépesítette, sok kövületet őriztek meg számunkra a szilúr-korszak tengereiben keletkezett üledékes kőzetek.  Agyagpalák, homokkövek, összetapadt kavicsszemekből álló konglomerátok és mészkövek alkotta kősírokban találjuk eltemetve a szilúr-korszak állatvilágát, amely az akkori tengerek életéről mesél nekünk.  A pörgekarúak és trilobiták nemzetsége még akkor is uralkodott a tengerben, de már sok területet elhódítottak tőlük a puhatestűek, amelyeket egyenes, vagy püspökbothoz hasonlóan meggörbült héjban lakó tintahalak és ősi formájú csigák és kagylók képviseltek.  A szirtépítő korallok és szivacsok hatalmas telepei terjeszkedtek a sekély tengerrészekben, a tengerfenéken pedig tengeri liliomok-at ringatott az áramló víz.  A nyílt tengerekben különös élőlények lebegtek: korall-állatok, amelyek azonban nem a sekély tenger fenekén építettek mészből lakótelepet, hanem a nyílt vizen.

Toll-koralloknak, graptolitek-nek nevezzük őket, mert a szilur-korszak fekete és szürke palái madártollhoz vagy ősi jelíráshoz hasonló vázrészeik lenyomatát őrizték meg számunkra.  Olyan lehetett a toll-korallok telepe, mintha apró léggömbök lennének egymáshoz kötözve és a sok apró léggömb fölött egy nagyobb léggömb lebegne.  Az apró léggömbök voltak a kis korall-állatkák lakókamrácskái, amelyeket a nagyobb léghólyag tartott együttesen lebegve a víz színén.  A lakókamrácskákat, mint a léggömböket a fonalak, a léghólyag aljáról lelógó rugalmas szaruszalagok tartották össze.  A toll-korallok telepei, ha elpusztultak, lesüllyedtek a tenger iszapjába, puha részeik elrohadtak, a szaruszalagokat azonban megőrizte számunkra a tenger iszapjából keletkezett pala.  A szilúr-korszak agyagpaláinak lemezeiből készül a palatábla.  A mai gyermek, aki az első betűket írja palavesszőjével a palatáblára, nem is sejti, hogy vagy kétszázmillió évvel ezelőtt a természet is betűket rótt az ősi palára, amikor rápréselte a tollkorallok szaruszalagjait, amelyek hírt hoznak nekünk a rég letűnt időkből.  A szilúr-korszak tengere azonban nem csak ősi írást őrzött meg számunkra, hanem művészi alkotásokat is.  Tömegesen éltek a szilúr-korszak tengereiben parányi egysejtű állatok, amelyek a tenger vizében levő anyagokból, kocsonyás testük megerősítésére, mészhéjat vagy kovavázat készítettek maguknak.

A mészhéjú állatkákat foraminiferák-nak, a kovavázúakat radioláriák-nak nevezik.  Ha egy ilyen mészhéjat vagy kovavázat a mikroszkóp alatt nézünk, elcsodálkozunk azoknak finom alkotásán.  Mintha egy kiváló ötvösművész formálta volna őket, olyan tökéletességgel vannak kialakítva a holt anyagból.  A protoplazmának, ennek a csodaanyagnak, alkotótehetségét mutatják e parányi vázak, mintha a művészi ihlet, amely évmilliók múlva az embernél jelentkezett, ott szunnyadt volna már az ókor egysejtű állatkáiban.  A szilúr-korszaki tenger nemcsak arról volt nevezetes, hogy benne hatalmas virágzásnak indultak a gerinctelen állatok nemzetségei, amelyek az előző korszakok tengereiben születtek meg.  Az élet haladása szempontjából még fontosabb, hogy a szilúr-tengerben alakult ki az első gerinces állat, az őse a halak kiterjedt nemzetségének és kiindulópontja a szárazföldet és a levegőt meghódító magasabb rendű állattörzsnek.  Az ős, amelytől az első hal származott, egy zsákformájú, átlátszó testű zsákállat volt, amelynek késői utódai, az appendikuláriák ma is találhatók nagyritkán a tengerekben.  Az ősi appendikuláriák szervezetének már sok olyan jellemvonása volt, mint a gerinces állatoknak.  Míg a gerinctelen állatok szíve a test háti oldalán van, addig az ősi zsákállatnak a hasi oldalán lüktetett a vérkeringés központi szerve.

A teste mellső részén kopoltyúk voltak, amelyekkel lélegzett; hátra felé pedig hosszú úszófark nyúlott ki, amelynek belsejében kocsonyás anyagból álló rugalmas tengely vonult végig, hogy megerősítse az úszásnál nagy munkát végző farkat.  A fark tengelye egy darabon az állat testébe is behatolt, hogy a törzs izomzatát is támogassa.  Az ősi appendikuláriából a fejlődés során olyan állatok keletkeztek, amelyeknél a farki tengely mind feljebb húzódott a törzsbe és végül létrejött a háti oldalon egy erős, rugalmas zsinór, amely alatt a bélcsatorna és a cső alakú szív, fölötte pedig az idegrendszer középpontját alkotó idegfonál húzódott.  Ezzel megszületett az első gerinces állat.  Ennek hátgerincét az a rugalmas zsinór alkotta, amely az ősi appendikulária fark-tengelyéből alakult ki.  Ilyen kezdetleges gerinces állatot ma is ismerünk; az Északi-tenger és a Földközi-tenger csendes öbleiben, a homokba temetkezve él.  Lándzsahal a neve, mert olyan a formája, mint a lándzsa vége.  Az ősi lándzsahal hátán végighúzódó rugalmas zsinór a gerinchúr, volt az alapja a gerinces állatok belső vázának, amely őket a gerinctelen állatoktól megkülönbözteti.  Idővel a gerinchúrból elől kifejlődött egy tok, amely körülvette az idegfonál agyvelővé nőtt mellső részét, felül pedig nyúlványok keletkeztek a gerinchúron és körülölelték a fölötte haladó idegfonalat, amelyből gerincvelő alakult.  Közben a gerinchúr kocsonyaanyaga porcogóvá keményedett, amely jó védelmet nyújtott az agyvelőnek és a gerincvelőnek.

A fejődésnek ezen a fokán lévő halakat ma is ismerünk; körszájú halaknak nevezzük őket, mert a fejük elején nagy, kör alakú szájnyílást találunk.  Inkább kígyóhoz, mint halhoz hasonlítanak; hosszúra nyúlt testükön nem találunk úszó-végtagokat, csak hosszú farkuk felső és alsó részét szegélyzi úszóhártya.  Az ősi körszájú haltól már csak egy lépés volt, az első cápa kifejlődéséhez.  Ez úgy történt, hogy az agyvelőt körülvevő, porcogóból álló tok koponyává alakult, a hátgerinc oldalából pedig kinőtt két pár végtag, az ős-cápa mellúszói és hasúszói.  Hogy a gerinces állatok fejlődése valóban eljutott már a szilúr-korszakban a cápáig, azt igazolják az ősi cápamaradványok, amelyeket Szent-Pétervár közelében, továbbá Angliában, Skótországban, Észak-Amerikában megőriztek az utókor számára a szilúr-korszakból származó kőzetek.  Mint egy 200 millió esztendővel ezelőtt az őscápák kialakulásával már ki volt jelölve az út, amelyen az állati élet, a gerinces állatok változatos sokaságán keresztül, a fejlődés legfelső fokáig emelkedhetett.

A szilúr-korszak tengereinek gerinctelen állataira vadászó ős-cápa volt az élet fájának az a rügye, amelyből a halak, békák, kígyók, gyíkok, teknősök, krokodilok, madarak és emlősállatok hajtásai kisarjadtak.

A szárazföld meghódítása.

Az ókor első két korszakában viszonylagos nyugalom uralkodott a Földön.  A szárazföldek és tengerek területváltozásai nem voltak nagyok.  Nem okoztak nagy katasztrófákat a földrengések és vulkáni kitörések, és nem keletkeztek a szárazföldön nagy hegységek.  A szárazföld pihenését az élők világa sem zavarta, hiszen úgyszólván minden élet a tengerek hullámai között zajlott le.  A szilúr-korszakot követő devon-korszakban azonban hatalmas mozgalom, valóságos forradalom dúlta föl a Föld nyugalmát.  A földalatti erők megunták a tétlenséget és - mintha minden mulasztásukat egyszerre akarták volna helyrehozni, - nagy erővel kezdtek munkálkodni a Föld felszínének átalakításán.  A szilárd kéreg emelkedése az északi félgömbön dél felé való visszavonulásra késztette a tengert.  Északon hatalmas szárazulat keletkezett, amely átfogta egész Észak-Amerika Grönland, az északi sarkvidék, Európa és Észak-Ázsia területét.  Ez az óriási szárazföld dél felé is terjeszkedett és a mai Atlanti-óceán északi medencéjén keresztül összefüggött az ugyancsak megnagyobbodott terjedelmű Gondvana-földdel.  A háttérbe szorított tenger csak egy helyen tudott tért nyerni az északi nagy szárazföldtől, amely a kambri- és szilúr- korszakban még víz alatt álló Kelet-Ázsiát is elrabolta tőle.

Az északi kontinens és a Gondvana-föld között húzódó ókori földközi-tengerből a mai Közép-Ázsia területén, az Ob-folyó tájékán mély öböl, valóságos beltenger nyomult az északi kontinens testébe és elválasztotta a kontinenstől Kelet-Ázsia területét, amely terjedelmes szigetként emelkedett ki a Csendes-óceán hullámai közül.  Az Obi-tenger, ahogyan ezt az északnak nyúló mély beöblösödést nevezik, kisebb-nagyobb változásokkal a Föld újkoráig megmaradt, s csak akkor jött létre ismét a szárazföldi összeköttetés Európa és Kelet-Ázsia között.  Ha az Obi-tenger mindmáig megmaradt volna, a mongol faj nem terjeszthette volna ki hatalmát Ázsia egész területén át Európáig, másrészt viszont az oroszok sem hódíthatták volna meg Szibériát, és nem terjeszthették volna hatalmukat Ázsián keresztül a Csendes-óceánig.  Amilyen tértnyerő volt a devon-korszakban a szárazföld előnyomulása vízszintes irányban, éppen olyan nagyszabásúak voltak felszínének a változásai is.  A szilárd kéreg megmozdulásai következtében nagy lánchegységek gyűrődtek föl a szárazföldön, s a hegységek alakulását, a borzalmas földrengéseken kívül, gyakori vulkáni kitörések is kísérték.  A portir-kőzethez hasonló vulkáni kőzet alakult a devon-korszak tűzhányóiból előtörő lávából, amely ma is tekintélyes tömegekben található a devon-korszak tengereiből leülepedett mészkövek rétegei között.  A hegységekből lerohanó hegyi patakok nagy mennyiségű törmeléket sodortak a síkságokra s ott nagy terjedelmű fennsíkokká hordták össze, amelyekről a víz nem tudott továbbfolyni a tenger felé.

Óriási tavak, valóságos tengerek keletkeztek itt, olyanok, mint a mai Kaspi-tó Ázsia lefolyástalan területén.  A nagy tavak közül a legtöbb amilyen gyorsan keletkezett, olyan gyorsan el is tűnt; azok pedig, amelyek hosszabb ideig megmaradtak, vörös színű homokot raktak le a medrükben.  Ebből a homokból keletkeztek Észak-Amerika és Észak-Európa, szép, vörös homokkövei.  A devon-korszakban nemcsak a szárazföldön volt átalakulás, mozgalom, hanem a forradalmi szellem felütötte a fejét a tengerek állat- és növényvilágában is.  Az élők serege a tenger mélyén megérezte, hogy a nagy szárazföldek alakulásával elérkezett az ideje a hódító hadjárat megindításának, s a Fejlődés parancsszava kijelölte azokat a csoportokat, amelyek megkezdik a rohamot a szilárd Föld ellen.  Az ízeltlábúak hatalmas törzséből különváltak a rákok, amelyek, mint kopoltyúval felszerelt állatok, az ízeltlábúak tengeri uralmának fenntartására visszamaradtak a tengerben.  A többi ízeltlábú állatot azonban légzőcsövekkel látta el a Fejlődés, hogy élni, lélegzeni tudjanak az új területen, amely ellen rohamra készültek.  És megindult az ősi skorpió utódainak: pókoknak, százlábúaknak, rovaroknak ostroma a partok ellen.  Hogy sikerült-e az ízeltlábúak hadseregének első “strum” - ja, azt nem tudjuk, mert a devon-korszak szárazföldi képződményei nem őrizték meg maradványaikat az utókor számára.

De abból, hogy a következő karbon-korszak képződményeiben már sok és sokféle ízeltlábú állat múmiáját találjuk, arra kell következtetnünk, hogy a hódító hadjárat első rohama a devon-korszakban máris eredménnyel járt.  Nemcsak az ízeltlábúaknak a régebbi korszakokban kialakult, tehát ősibb és erősebb törzse indult ostromra a szárazföld ellen, hanem a gerinceseknek a szilúr-korszakban életre kelt ősei is kialakították rohamcsapataikat, hogy területet hódítsanak a szárazföldi gerinceseknek.  Előbb azonban a halak népét kellett megerősíteni, hogy - akárcsak az ízeltlábúaknál a rákok - a meghódított tengerben, mint megszálló seregek, képviseljék a gerincesek nagyhatalmát.  Az ősi cápákból vértbe, páncélba öltözött hadsereg alakult ki: a páncélos halak nemzetsége, amely egyik jellegzetes állatcsoportja volt a devon-korszak tengereinek és sósvizű tavainak.  Hosszú farokba megnyúlt testüket zománccal borított nagy csontpajzsok vagy egymásra fekvő apró pikkelyek burkolták körül.  A farkukon nem volt úszójuk, ellenben a testük mellső részén, kétoldalt, egy-egy nagy úszó nyúlt ki, mint a csónakból az evezők.  A devon-tengereknek eme páncélba öltözött vitézei ókori formájukban ma már nem élnek, de utódaik - őseiktől jócskán eltérő alakban - megtalálhatók a mai tengerekben és folyókban is.  A Fekete-tenger nevezetes óriás-halai, a viza és a tok, nemkülönben a Fekete-tengerből a Dunába és mellékfolyóiba felvándorolt kecsege őrzik ma is az ősi páncélos vagy zománcos halak emlékét.

Az ősi zománcos halak, az ő részben csontos belső-vázukkal, alkották az átmenetet a teljesen porcos vázú őscápáktól a mai tengerekben és folyóvizekben elterjedt csontos halakhoz.  Az ősi zománcos halaknak, a devon-tenger páncélos vitézeinek a sorából váltak ki azok a halak, amelyeket a szárazföld ostromára alkalmassá formált a természet.  Gőtehalak-nak nevezzük a különös állatokat, amelyek átmenetet alkottak a halaktól a kétéltű állatok sorába tartozó gőtékhez, vagyis összekötő kapcsot a vízi- és szárazföldi élethez alkalmazkodó gerinces állatok között.  A természet megőrizte a jelenkorig ezeket a kettőséletű halakat.  Dél-Amerika, Afrika és Ausztrália sekély tengereinek, öbleinek és folyótorkolatainak iszapos vizében ma is élnek gőtehalak, amelyek az ősi gőtehal jellegeit megtartották mindmáig.  Itt van például az ausztráliai barramunda, amely zománcos pikkelyekkel fedett testével olyan, mint egy devon-korszaki zománcos vitéz.  A legjellemzőbb sajátsága azonban nem a zománcos pikkelyruha, hanem az, hogy kétféleképpen tud lélegzeni.  Kopoltyúja van, tehát vízben élhet, de ha a sekély víz, amelyben tanyázik, kiszikkad, akkor sem pusztul el, mint más halak, mert az úszóhólyagja úgy van alkotva, hogy azzal, akárcsak a tüdővel, a szárazföldön is tud lélegzeni.  Elhagyhatja tehát vízi tanyáját, és vándorútra indulhat a szárazföldön, hogy más, boldogabb hazát keressen.

De hogyan tud a vízi élethez alkalmazkodó állat tovahaladni a szárazföldön, amikor csak két pár úszója van, egy a test elején, egy a test végén?  A természet segít rajta.  Az úszók úgy vannak szerkesztve, hogy szükség esetében támaszkodhat rájuk, tovatolhatja magát a szárazföldön, s ha lassan is, eljuthat más vidékre, ahol megfelelőbb életviszonyokat talál.  Hasonlóképpen voltak alkotva és ugyanígy éltek a devon-korszak ősi gőtehalai.  Azoknak is megvolt a tüdőként működő úszóhólyagjuk, azok is használhatták úszóikat lábaknak.  Megvolt tehát a lehetősége annak, hogy elhagyhassák a vizet és kimászhassanak a szárazföldre.  S az ókori páncélos lovagok serege neki is indult szárazföldi útjának.  Elfoglalta a partvidéket; valahol kedvező viszonyokra talált, ott elkezdett fejlődni, tovább alakulni, még inkább alkalmazkodni a szárazföldi élethez.  Az úszóhólyagjuk tüdővé alakult, a végtagjaik megnyúltak, megerősödtek, a járásra, futásra, ugrásra, alkalmassá váltak.  Kialakult belőlük az első igazi szárazföldi állat, az első kétéltű.  Ez azonban még nem tudott teljesen szakítani ősi életmódjával, nem tudott megválni bölcsőjétől, a víztől.  S mintha még nem érezte volna eléggé biztosan magát a szárazföldön, megtartotta azt a képességét, hogy a vízben is tudjon élni.  Fejlődése során kezdetben halhoz hasonlóan kopoltyúval lélegzett, úszófarokkal volt ellátva és állandóan a vízben tartózkodott.

Majd a kopoltyúja helyett tüdő, úszófarka helyett lábak fejlődtek, s életének második szakában szárazföldön élt, de közel a vízhez, hogy petéit a vízbe rakhassa, és hal alakú porontyai megtalálják életfeltételeiket.  Íme a mai kétéltűek: békák, gőték, szalamandrák őse, amely a devon-tenger halainak sorából elindult, hogy a gerincesek számára elfoglalja a szárazföldet.  A roham sikerült, nyitva volt az út a szárazföldi élet hatalmas arányú fejlődése számára.  Amikor az állatvilág ostromló seregének előőrsei kitették a lábukat a tengerpartra, már ott kellett lenniük az első szárazföldi növényeknek, amelyek őket élelemmel látták el.  Mert a szárazföldön, akár csak a tengerben, az állatok nem élhetnek meg növények nélkül, hiszen a növények készítik számukra a levegő szénsavából, a talaj vizéből és a vízben oldott ásványi anyagokból az eleséget.  Termelőkre van szükség a szárazföldön is, ahol nélkülük nem lehetséges állati élet.  A növényvilág tehát megelőzte az állatvilágot a szárazföldön való előnyomulásban, s bizonyos, hogy az első sikeres ostrom már a szilúr-korszakban megtörtént, ha szárazföldi növények nyoma ebből az időből nem is maradt reánk.  Amíg a tengeri növények eljutottak odáig, hogy eredményes ostromot vezethettek a tengerpart ellen, a fejlődés hosszú útját kellett megtenniük, attól az időponttól kezdődően, hogy az ősi sejttelepből kiágazott egyrészt az állatvilág, másrészt a növényvilág felé vezető út.

Az állatvilág haladását már nyomon követtük az első szárazföldi állatig; most kísérjük figyelemmel a növényi élet fejlődését a fontos fordulópontig, amikor az első növény kijutott a tengerből a szárazföldre.  Az ősi sejttelepből idővel a tengerben olyan növény fejlődött, amely belül üres, könnyű szárával lebegett a vízben.  A tenger hullámai hajtották egyik helyről a másikra; nem volt gyökere, amellyel megkapaszkodhatott volna a tengerfenék iszapjában.  Még ma is vannak a tengerben moszatok, amelyek ilyen lebegő életet élnek, a tenger kénye-kedvére vannak bízva, a tengertől függ a létük.  Ha a hullámok valahol kidobják őket a partra, vagy ha visszavonul a tenger és szárazra jutnak, nyomorultul elpusztulnak, mert nincs gyökerük, amellyel a talajból táplálékot szíhassanak.  A lebegő moszatoknak, hogy a szárazföldi életre előkészüljenek, először át kellett alakulniuk gyökerekkel ellátott növényekké, fel kellett hagyniuk kóborló életmódjukkal és valahol a sekély tengerben letelepedniük.  Ez az átalakulás úgy történt, hogy a lebegő moszatokból tömlős moszatok fejlődtek, olyan féle növények, mint a nyirkos agyagon, nedves földön jelenleg tömegesen élő botridium-moszat.  Ennek a mindössze 2 milliméter nagyságú növénykének körte alakú, zöldszínű tömlő alkotja a testét, amelyből gyökérszerű, színtelen szálak nyúlnak ki; ezekkel erősíti magát a nedves agyaghoz.

Az ősi tengerben tömegesen élhettek ehhez hasonló kis tömlős moszatok, amelyekből idők múltán magasabb rendű tengeri moszatok fejlődtek, és sűrű tömegekkel megszállták a sekélyebb tengert.  A tengerparton, a sekély víz védelme alatt, ma is ott látjuk a különböző alakú és színű moszatok tarka seregét, amely az átmenetet alkotja a partok és a tenger növényvilága között.  A növények eme sekélytengeri hadseregéből indulhatott ki, úgy kétszáz millió évvel ezelőtt, az első hódító roham a szárazföld ellen.  Az időközben bonyolódottabb szervezetűvé fejlődött tömlős-moszatok egy része megunta a félhomályt, amely a sekély tengerben uralkodott; villa-formán kétfelé ágazó szárát kezdte fölfelé növeszteni, hogy kiemelkedjék a vízből és közelebb jusson az éltető napfényhez.  Amilyen mértékben közeledett a növény a világossághoz, olyan mértékben tagolódott a teste két különböző szerepű részre.  Az alsó része a növénynek a talajhoz való erősítésére szolgáló gyökérszerű szervvé, a felsőrésze pedig a fény felfogására alkalmas, széles levélszerű szervekké alakult.  A tömlős moszatokból kifejlődött a mai zöldmoszatokhoz hasonló bokoralakú növény, amely ezzel a felszereléssel már alkalmas volt a szárazföldi életre.  Most már hiába következett be a tenger visszavonulása, hiába száradt ki az öblök, tengeri kiöntések sekély vize.

A tengeri élethez hozzászokott moszatok nagy része ugyan elpusztult, de az a néhány előrelátó moszatfaj, amely előkészült a szárazföldi életre, megmaradt.  A víz elvonulása után talán ideig még küzdöttek a szokatlan viszonyokkal, a dagály még reájuk rontott, hogy elszakítsa őket parti tanyájukról és visszasodorja oda, ahonnan jöttek, a hullámok birodalmába.  A szárazra jutott növények azonban erősen megkapaszkodtak a parti fövenybe, majd büszkén magasra emelték lombos fejüket és diadalmasan üdvözölték a napfényt.  A növényvilág meghódította a szárazföldet.  Valamikor, a szilúr-és a devon-korszak határán történhetett a növényi életnek a szárazföldön való térhódítása, amelyet a szilúr-korszakban készített elő a fejlődés.  Az első szárazföldi növényeknek, amelyek a devon-korszak lankás tengerpartján megtelepedtek, nem volt mindjárt olyan aranyéletük, mint a jelenkori erdők, mezők, rétek növényeinek.  Erős küzdelmet kellet folytatniuk a létükért, hiszen a szárazföldön sokkal több veszedelem fenyegette őket, mint a tengerben és az élelmük megszerzése sem volt olyan könnyű dolog, mint a sós hullámok között.  A tenger vizében megtalálták az élelmüket, a vízben oldott ásványi sókat.  Nem kellett érte kutatniuk a talajban.  A vízben lekötött levegőben szénsavat és a lélegzésükhöz szükséges oxigéniumot is találtak.  Amikor a tengerből a szárazföldre kerültek, először a kényelmes tengeri élethez formálódott szervezetüket kellett a küzdelmes szárazföldi élethez alkalmazniuk.

Gyökérzetet kellett fejleszteniük, amely felkutatja a talajban a vizet és a vízben oldott ásványi anyagokat; leveleket kellett hajtaniuk, amelyek a levegőből fel tudják venni a táplálkozáshoz szükséges szénsavat és a lélegzéshez szükséges oxigéniumot; meg kellett erősíteniük a szárukat, amely a leveleiket az éltető világosság felé emeli, hiszen enélkül nem tudnak maguknak a felvett nyersanyagokból táplálékot készíteni.  De be kellet rendezkedniük a növényeknek a szárazság, a szél, a hideg és a meleg váltakozó hatásai ellen, amelyekkel nem volt küzdelmük szülőanyjuk, a tenger birodalmában.  S az első szárazföldi növények bátran felvették a küzdelmet a nehéz viszonyokkal vitézül; állták a harcot és idővel a mai harasztokhoz, páfrányokhoz hasonló növényekké alakultak, amelyek már egész berendezésükben és életmódjukban szárazföldi növények voltak.  Mialatt a tömlős-moszatokból fokozatos átalakulással kifejlődött páfrányok, a parton való lassú előnyomulással, mind nagyobb területet hódítottak el a szárazföldtől, azalatt egy másik hadsereg is szervezkedett a tengerben a szárazföld belsőbb területeinek, a sivár pusztaságoknak, a kopár hegyeknek a meghódítására.  Erre a hadjáratra még alaposabban fel kellett készülniük a növényeknek, mint a parti ostromra, mert hiszen az ismeretlen belső területeken halál, pusztulás várt a készületlenekre.  Nem is lehetett ezt az ostromot másképpen megoldani, mint szövetkezéssel, az erők, a képességek egyesítésével.

A tengeri növényvilágnak két kezdetleges csoportja, az egysejtű moszatok és a tömlős-moszatokból kialakult nyálkagombák vállalkoztak a nehéz feladatra.  A zöld moszatoknak megvolt a képességük, hogy a levegő szénsavából és a vízben oldott ásványi anyagokból a napfény tűzhelyénél szerves táplálékot készítsenek, de nem volt gyökerük, amellyel a talaj vizét, a benne oldott sókkal, fel tudták volna színi.  A gombák viszont nem tudtak ugyan szerves táplálékot készíteni, de gombafonalaik be voltak rendezkedve a nedvek, a víz felszívására.  A két egyszerű növényke együttesen el volt tehát látva mindama képességekkel, amelyek a magasabb rendű növények szárazföldi életét lehetővé teszik, de emellett mindketten jóval igénytelenebbek, szerényebbek voltak, mint felsőbbrendű társaik.  Ereje azonban egyiküknek sem volt ahhoz, hogy eljussanak a távolban sárgálló pusztaságokra és a szürke hegyek közé, hogy ott megkezdjék hódító hadjáratukat.  Segítségükre sietett a szél.  A nyálkagombák partra sodort parányi spóráinak és az ugyancsak szárazra került egysejtű moszatoknak könnyű testecskéit felkapta a tengeri szél, s mint a port, bevitte magával a szárazföldre.  Ahol elült a szél, a gombaspórák és a moszatok leestek a kopár gránitsziklára, a mészkőszirtre, a sívó homokra.  Egyedül, egymagukban ezek is, azok is elpusztultak volna.

A gombaspóra hiába hajtott volna gombafonalakat, nem talált volna mákszemnyi szerves táplálékra sem, hogy fenntarthassa az életét; a moszat viszont nem tudott volna gyökereket verni sehol sem, hogy vizet szívhasson a talajból.  Gyors halál lett volna mind a két merész ostromló sereg sorsa, ha a szél nem sodor egyes gombaspórákat és moszatokat egymás mellé, s ha a természet nem ruházza fel őket azzal a képességgel, hogy egyesülhessenek.  Az egymás szomszédságába került két tengeri növényke ott, az élettelen sziklák világában megkötötte a legszorosabb, egy egész életre szóló szövetséget.  A két élőlény egyesült, egybeforrt és kialakított két különböző növényből álló mégis egynek számító új növényt: a zuzmót.  A kopár sziklákon, száraz fatörzseken, puszta falakon, a terméketlen talajon mainapság látható sokféle zuzmó ősei valamikor, a devon-korszak elején így hódították meg a szárazföld belső, a növények által szinte elérhetetlennek látszó részét.  De nemcsak maguknak foglalták el a kopár hegyek, csupasz sziklák, élettelen síkságok birodalmát, hanem az egész szárazföldi növényvilág számára.  Mert, ahol a gombák és moszatok szövetsége, a zuzmó letelepedett, ott megindult a sziklák porlasztása, a termőtalaj előkészítése.  A zuzmó gombafonalai belenyomultak a sziklák repedéseibe, hogy ott vizet keressenek, közben repesztették, mállasztották a kemény kőzetet és teleptestük elhalt darabjaival meg is trágyázták.

Az így keletkezett kis darab termőföldbe később már gyökeret verhettek mohok, páfrányok, sőt virágos növények is és tovább folytatták a termőtalaj készítését.  Hovatovább rétek, majd cserjések, végül erdők keletkeztek az egykor puszta hegyeken és a zuzmók hódítása nyomán diadalmasan kibontakozott a szárazföldön a növényi élet.  Az erdők büszke növényvilága az eltelt sokmillió év után sem tudott elszakadni teljesen az egyszerű növényi lényektől, amelyek valamikor, nagyon régen meghódították számára a hegyek birodalmát.  A zuzmókat ma is ott látjuk a fák törzsén, amelyből élelmet színak a maguk fenntartására.  Mintha a fák a saját éltető nedveik felajánlásával hálálnák meg a zuzmóknak, hogy számukra élettalajt teremtettek a szárazföldön.  De a gombák külön világával is szoros viszonyt tartanak fenn az erdő fái.  Az erdő talaját keresztül-kasul járja a gombafonalak sokasága és minden tápláló ásványi sót kiszív belőle.  A fák gyökerei hiába kutatnak itt eleség után.  Kénytelenek tehát gombafonalakkal társulni, amelyek vizet és vízben oldott ásványi anyagot juttatnak nekik, cserébe a szerves táplálékért, amit a gyökerek belsejéből színak ki.  A zuzmók hódító hadjárata, amely sokmillió évvel ezelőtt indult meg, ma is tart.  Mindenütt, ahol a növények élettelen területet megszállnak, hadseregüknek a zuzmók az előőrsei.  Ezeknek kell megtörni, az élet számára előkészíteni a talajt.

Ahol ma madárdaltól hangos, mohapázsitos, sűrű erdőkben gyönyörködünk, ott egykor csupasz sziklák meredtek az ég felé, akárcsak a devon-korszak szárazföldjén, amelyet először hódított meg a tengerből útnak indult gombák és moszatok szövetsége.

Séta az első erdőben.

A tengerből hódítóútra indult állat- és növényvilág döntő rohama ellen a devon-korszakot követő kőszén-korszakban még egy utolsó, erős ellenállást kísérelt meg a szárazföld.  Segítségül hívta a szilárd kéregben és a Föld izzó belsejében székelő erőket, amelyek hatalmas hegységeket tornyosítottak föl, nagymennyiségű vulkáni lávát löktek a Föld felszínére, a nagykiterjedésű süllyedésekkel és emelkedésekkel megváltoztatták a devon-korszak tengereinek és szárazföldjeinek a kiterjedését.  A Csendes-óceán visszahódította Észak-Amerika legnagyobb részét, az Obi-tenger is nagyobb területet foglalt el Ázsia szárazföldjéből, egy széles tengercsatorna pedig csaknem teljesen elszakította Észak-Amerika szárazföldjét az Atlantisztól.  Európa területén két hatalmas, ívben hajló hegylánc keletkezett; az egyik Írországon, Angolországon és Franciaország északi részén, a másik pedig Németország területén húzódott végig.

A megbolygatott földkéreg repedéseiből sok helyen előtört az izzó láva és nagy hegyeket épített.  De hiábavaló volt a szárazföld erőszakos fellépése, hiába állította csatasorba a hatalmas földi erőket; az élet diadalát megakadályozni nem tudta.  A szárazföld belső részeit ugyan még nem tudták megszállani az élők világainak derékhadai, a tengerpartokon azonban már tanyát ütöttek a növények és állatok seregei.  A természeti viszonyok nagyon kedveztek ebben az időben a partvidéken megtelepedett növényeknek.  A sok vulkáni kitörés következtében a föld mélyéből nagymennyiségű szénsav került a levegőbe, a növények tehát dúskálhattak legfontosabb táplálékukban; de bőven adta az élelmet a nedves parti talaj is.  Nagymértékben kedvezett a növényvilágnak az éghajlat is.  A Föld legtöbb vidékén a jelenlegi forró égövi éghajlatnál enyhébb, egyenletes, nedves meleg uralkodott; fagy és szárazság nem fenyegette a növények életét.  Ilyen kedvező természeti viszonyok közepette az öblök, beltengerek mentén és a tenger által elöntött, mocsaras parti területeken ugyancsak nekilendült a növényi élet.  A gyér növényzetből, amely a devon-korszakban szerénykedett a tengerpartokon, sűrű erdőségek keletkeztek.  A kis páfrány-növények, amelyek a tengeri moszatoktól kifejlődve, először ütöttek tanyát a szárazföldön, részben hatalmas fákká növekedtek, alacsonynak maradt példányaik pedig sűrű bozótot alkottak ég felé törő rokonaik vastag törzsei között.

Ha a mesebeli időgépen visszarohanhatnánk a múltba vagy százötven millió esztendővel és behatolnánk a kőszén-korszak erdőjének sűrűjébe, aligha éreznénk olyan jól magunkat, mint a jelenkor erdőségeiben, amelyek hegyeinket üdezöld palásttal vonják be.  A kőszén-kor erdőiben hiányzott a madárdal, hiányzott az erdei virágok színes sokasága, hiányzott a friss, illatos, éltető levegő.  Néma csend honolt az első, a legrégibb erdőben; sűrű párás levegője fullasztó volt a sok szénsavtól, a talaja pedig süppedékes, ingoványos, mint a mai forró égövi őserdőkben, indiai dzsungelekben.  A titokzatos csend és fojtogató levegő mellett félelmetessé tették volna számunkra a legősibb erdőt óriási arányai is.  Az embermagasságúra vagy még nagyobbra növekedett csipkéslevelű páfrányok és a kis fenyőfának is beillő surlók között úgy éreztük volna magunkat, mintha törpékké zsugorodtunk volna, akik eltévedtek a mai erdők patakjait szegélyező páfránynövények sűrűjében.  De még igénytelenebbnek, még törpébbnek éreztük volna magunkat, ha a páfrányerdő sűrű lombsátorának nyílásain keresztül feltekintettünk volna a kőszénerdő fáira, a 20-40 méter magas óriásokra, amelyek sudár törzsük tetején, a villaformán vagy örvösen álló ágakon, ritkás levélkoronát viseltek, a törzsüket és ágaikat pedig pecsétformájú, nagy hegekkel tarkázott, vagy pikkelyekkel fedett kéreg borította.  Idegenszerűnek tűntek volna föl nekünk a kőszén-korszak erdőinek faóriásai.  Lombjaik szürkészöld egyhangúságát nem tarkították virágok; nem virágoztak, nem hoztak gyümölcsöt, nem teremtek magot.

Azoknak a növényeknek a sorába tartoztak, amelyeknek késői utódait ma páfrányok, surlók és korpafüvek néven emlegetünk, és a virágtalan, vagy spórás növények közé sorolunk.  Ezeknek ma, a mi éghajlatunk alatt jelentéktelen szerepük van az erdők, mezők, rétek virágos növényei között, amelyek tavasszal virágpompába öltözködnek, illatoznak, nektárt termelnek, hogy magukhoz csalogassák és virágporuk széthordására kényszerítsék a rovarokat, ősszel pedig virágporral megtermékenyített virágaikból gyümölcsöt fejlesztenek, hogy a gyümölcsben elrejtett magból új növény, új élet fakadjon.  A kőszénkorszak fái és jól megtermett páfrányai, surlói között nem repkedtek, nem zsongtak méhek, nem lebegtek tarka pillangók, hiszen nem volt szükségük arra, hogy rovar-postával küldjék üzenetüket, termékenyítő csókjukat társaiknak.  Mint a mai virágtalan növények, a kőszén-korszak növényei is a parányi sejtek tömegével, úgynevezett spórák-kal szaporodtak.  A spórát, mint a könnyű port, a szél hordta szanaszét, hogy terjessze, gyarapítsa az erdőt, s új területeket hódítson a vizenyős partvidéken a növényvilág számára.  Az óriásokká növekedett virágtalan növények, a buja össze-visszaságban növekedő páfrányok, surlók és korpafüvek sokaságában szerényen húzódott meg egy páfrányféle növény, amely azonban különbözött társaitól, mert nem spórát, hanem magot termett.

Szárát, ágait sűrűn borították levelek, amelyek hasonlítottak az akácfa kis levélkékből összetett, szárnyas leveleihez.  Ez lehetett a magvasnövények őse, amely magában rejtegette a későbbi idők növényvilágának, a virágos növények tarka sokaságának a csiráját.  A kőszén-korszak növényvilágának megkövesedett példányai között a faóriások, páfrányok, zsurlók kéregdarabjait, leveleit, gyökereit, spóráit lepréselve megőrző kőzetrétegekben megtaláljuk az első magvas növény maradványait is, amelyekből arra lehet következtetni, hogy a virágos növények őse eredeti alakjában nem maradt fenn a jelenkorig, de a fejlődés során kétségkívül belőle fejlődtek ki a mai páfrány-pálmák, a Kelet-Ázsiában honos és nálunk dísznövénynek ültetett ginkgó-fák, nemkülönben a tűlevelű-fák hatalmas nemzetsége, amelyhez a mi fenyőink is tartoznak, s amelyeknek első képviselője a Földön a mi kedvelt szobanövényünk, az araukária lehetett.  Az első magvas növény, a magot termő ősi páfrány így vezette át a növényvilágot a kőszén-korszak óriássá növekedett virágtalan növényeinek sorából a későbbi idők virágos növényeihez, amelyek a tengerpartról elindulva, lassankint meghódították a szárazföld síkságait, hegyeit, benépesítették a sivár pusztaságokat és csupasz sziklákat, amelyeken már előkészítették számukra a termőtalajt a devon-korszakban hódító útra indult szövetséges hadak, a zuzmók seregei.

Ha a legősibb erdő néma, szinte félelmes csöndjét nem is törte meg a madárdal vagy a rovarok halk zümmögése, azért a buján tenyésző növények nem voltak egyeduralkodói a vizenyős, mocsaras tengerparti területeknek.  Az előző korszakokban a tengerből hódítóútra indult állatvilág a kőszénkorszak erdőségeiben megtalálta az életfeltételeit és még jobban hozzáidomult a szárazföldi élethez.  Képzeletben járjuk végig az ősi erdőt, nyomuljunk előre óvatosan az ingoványos talajon, a páfrányok, surlók sűrű bozótjai és a faóriások vastag törzsei között.  Egy helyen megszakad a sűrűség és a fák lombjai között utat törő napsugár nagy tó víztükrére vetődik.  A tó közepén kis szigetet látunk.  Csend van körülöttünk.  A forró levegő mozdulatlan, a tó sima tükrét nem borzolja föl a legkisebb szellő sem.  Egyszerre a sziget közelében hullámozni kezd a tó tükre, s a vízből hirtelen felbukkan egy borzalmas fej.  Olyan, mint az indiai krokodilus, a gáviál feje: hosszú állkapcsok nyúlnak ki belőle, tele hegyes fogakkal, a teteje azonban nem lapos, hanem háztetőformán emelkedik ki és nagy páncéllemezek fedik.  Az otromba fej után kibukkan a vízből a szigetre igyekvő állat hosszú teste is, amelyet oldalt álló rövid lábaival nehezen, ügyetlenül tol előre az iszapban.  Törzse megnyúlt, lapos farokban végződik, amellyel dühösen csapkod jobbra-balra a vízben, hogy felsegítse nehézkes testét a sziget meredek partjára.  Nagyokat fújva, prüszkölve végre kikecmereg a szigetre, és kéjesen elnyúlik a napsugaraktól átmelegített iszapban.

Most teljes nagyságában láthatjuk a kőszén-korszak szörnyetegét, a devon-korszak ősi gőtehalából kialakult első kétéltű állatot, amelyet arhegoszaurusz névre kereszteltek a tudósok, s amelyet úgy kell tekintenünk, mint az ősét egyrészt a gőték, szalamandrák és békák, másrészt a Föld középkorában fölvirágzott csúszómászók nemzetségeinek.  Az arhegoszaurusz külső megjelenésében krokodilushoz, vagyis csúszómászó állathoz hasonlított, a fejlődése azonban olyan volt, mint a mai kétéltű állatoké.  Életének első szakában, lárvakorában teljesen a vízi élethez alkalmazkodott, akárcsak a halak: kopoltyúval lélegzett és lábak helyett hosszú úszófarokkal volt ellátva.  Fejlődése során később átalakult; kopoltyújából tüdő lett és járásra alkalmas lábai fejlődtek.  Szárazföldi állattá alakult, de megmaradt az a képessége, hogy a vízben is mozoghasson és megkereshesse az élelmét.  Az élet ősanyja, a víz, nem engedte magától teljesen elszakadni az állatvilágot és az arhegoszaurusz késői utódait, a mai gőtéket, szalamandrákat és békákat is arra kényszeríti, hogy közelében éljenek, mert fiatal korukban, mint lárváknak, a vízhez van kötve az életük, csak ott fejlődhetnek szárazföldi állatokká.  Az állatvilág fejlődésének következő fokán a csúszómászó állatok világában is megtaláljuk az ősi életterülethez, a vízhez való ragaszkodást.

Az első csúszómászó állatok a tengerekben vagy a tengerpartokon éltek, a mai csúszómászók közül a krokodilusok, a vízi teknősbékák, számos kígyó, sőt egyes gyíkok is a vízben vagy a víz közelében élnek.  Ha folytatnánk képzeletbeli sétánkat a kőszén-korszak erdőjében, egy másik ősi kétéltűvel is találkoznánk.  A sekély vizekben élt abban az időben a mai szalamandrához hasonló, szélesfejű, karcsútestű branhioszaurusz, amelynek a fejét, akárcsak az arhegoszauruszét, erős páncél-lemezek fedték.  Mindössze egy méter hosszú állat volt és nem olyan ijesztő külsejű, mint a krokodilusformájú arhegoszaurusz.  A gerinces állatok törzsét az arhegoszaurusz, a branhioszaurusz és még néhány hozzájuk hasonló, a csúszómászók jellegeit is magánviselő, ősi kétéltű képviselte a kőszén-korszakban.  A gerincesek fejlődése még nem jutott tovább ebben a korszakban és a későbbi időkre maradt az igazi csúszómászók, madarak és emlősállatok megjelenése az élet színpadán.  Annál hatalmasabb lépést tettek előre a fejlődés útján a gerinctelen állatok, amelyek közül az ízeltlábúak már az első korszakban megszállták a szárazföldet, de zsenge, törékeny testük maradványait nem őrizték meg számunkra az egykori kőzetrétegek.  A kőszén-korszak ízeltlábú állatairól azonban már többet tudunk, mert a Föld történetének azokon a lapjain, amelyek az ősi erdő növényeinek a maradványait megőrizték, a legkülönbözőbb ízeltlábú állatok eltemetett múmiái is megmaradtak az utókor számára.

Ezekből a maradványokból azt olvashatjuk ki, hogy a kőszén-korszakban megtörtént a levegő meghódítása is.  Hogyan történt az életnek ez a nagyjelentőségű előrehaladása?  Az ősi rákok, a trilobiták nemzedékének utolsó sarjai között akadtak olyanok, amelyeknél a páncél oldalsó lemezei kiszélesedtek, valóságos repülő-síkokká fejlődtek, mint a repülőgép merev szárnyai.  Ha a parti vizek, amelyekben a trilobiták egykor hatalmas nemzetségének eme utolsó képviselői tengették az életüket, kiszáradtak, a végső menekvés a biztos halál elől az volt, hogy a rákok kimásztak a partra, annak valamelyik magasabb pontjáról levetették magukat és oldallemezeikre, mint ejtőernyőkre, támaszkodva átbillentek olyan területre, ahol vizet találtak.  A trilobiták ejtőernyőszerű oldallemezeiből fejlődhetett ki később az ősi rovarszárny, amelyet már izmok mozgattak, s amelynek kialakulásával egyidőben a tengeri trilobitákból szárazföldi rovarrá változott állatnál eltűntek a vízben való lélegzésre szolgáló kopoltyúk, helyettük a szárazföldön való lélegzésre alkalmas lélegzőcsövek fejlődtek ki.  Megszületett az első repülő rovar, amely a mai karcsútestű, finoman erezett szárnyú szitakötőkhöz hasonlított, de a kőszén-korszak óriási arányainak megfelelően, ez is óriás volt a mai szitakötőkhöz és egyéb rovarokhoz képest; fél méter hosszú testével madárnak is beillett.

Az ősi szitakötők mellett egyéb rovarok, a mai sáskák, szöcskék, tiszavirágok, csótányok, gyümölcspoloskák és termeszek ősei is hirdették a kőszén-korszakban, hogy az állatvilág birtokába vette a levegőt is.  A mai rovarvilág színes lepkéi, tarka bogarai, a méhek, darazsak, dongók zümmögő hada és a hangyák szorgalmas seregei azonban még hiányoztak a kőszén-korszak erdőjében, amelyeknek párás, forró levegőjében hangtalanul csapongtak az óriás szitakötők, és hatalmas állkapcsaikkal vadásztak gyengébb társaikra.  Mialatt az élet ilyen élénken lüktetett a kőszén-korszak szárazföldjén, az ősi páfrányerdőben, azalatt az élet bölcsőjében, a tengerben is tovább haladt a fejlődés.  A mészvázzal ellátott állatok: csigák, kagylók, tintahalak, pörgekarúak, korallok, tengeri liliomok, a legősibb tengeri sünök és az átlyuggatott, parányi mészházakban élő, egysejtű foraminiferák népesítették be az óceánok nyílt vizét és fenekét egyaránt, bőséges vadászzsákmányt szolgáltatva a halak és rákok fejlődésben előrehaladt nemzetségeinek.  Ebben a változatos állattársaságban szerényen húzódtak meg a trilobiták egykor büszke nemzetségének elsatnyult sarjai, utolsó képviselői annak az állatcsoportnak, amely gyökerét alkotta a tengert, az édesvizeket, a szárazföldet és a levegőt benépesítő ízeltlábúállatok hatalmas törzsének.  A kőszén-korszaki tengerek mészvázú állatainak sokaságát nem tüntette el nyomtalanul az idő.

Elhalt tetemeiknek a tengerfenékre süllyedt mészvázaiból, de különösen a parányi foraminiferák héjaiból, óriási mészkőhegyek épültek, amelyek az Észak-amerikai Egyesült-Államok nyugati államaiban, továbbá Oroszországban, Felső-Sziléziában, az Alpesekben és távol északon a Spitzbergákon hirdetik az ősi tenger és az élet alkotóerejét.

A fekete gyémánt meséje.

Amerre csak járunk a nagyvilágban, mindenütt munkától hangos műhelyek, füstölgő gyárak, zakatoló gépek készítik számunkra az élelmet, ruházatot, a szerszámokat és az élet egyéb szükségleteit, hirdetve az emberi műveltség és a technika nagyszerű hódítását.  Az egykor lakatlan pusztaságokon, járhatatlannak hitt hegyeken keresztül, nagy gonddal, mérnöki pontossággal lefektetett síneken, prüszkölő mozdonyok hosszú kocsisorokat vontatnak maguk után, hogy egyik vidékről a másikra távoli idegen országokba szállítsák az embereket és az emberi életet biztosító terményeket.  Az óceánok végeláthatatlan vízfelületét emeletes háznak beillő hajóóriások szelik keresztül-kasul, és összeköttetést tartanak fenn a tengerekkel elválasztott szárazföldek között.

A szántóföldeken ekét, vetőgépet, boronát, aratógépet vontat, a szérűben cséplőgépet hajt a gőzgép és megkíméli, de meg is sokszorozza az emberi erőt, hogy életet csikarhasson ki a termőtalajból.  A nagyvárosok közelében hatalmas gyárakban gázt állítanak elő, amelyet vascsövek sűrű hálózata elszállít minden utcába, házba, valamennyi lakásba, hogy meggyújtott lángja világítsa, melegítse a szobáinkat, megsüsse, megfőzze az ételeinket, kényelmessé, kellemessé tegye az életünket.  A műhelyek, gyárak, gépek munkája, a vasúti mozdonyok és óceánjáró hajók nagy távolságokat legyőző ereje, a világosság és a meleg, amelyet a gáz a lakásunkba varázsol - mind ott van elrejtve a távoli hegyekben, amelyeknek a mélyén a bányamunkások szorgalmas serege vájja, fejti a “fekete gyémántot", a csillogó, átlátszó gyémántnál is értékesebb kőszenet.  Az emberiség történetének jelenkorát joggal lehet a szén korszakának nevezni, hiszen megélhetésünk, haladásunk, műveltségünk a hegyek mélyéről felszínre hozott “égő kő"-ben, a kőszénben szunnyadó erőtől függ, amelyet fölélesztünk és gépeket hajtó munkaerővé, fénnyé és melegséggé változtatunk a magunk javára és kényelmére.  A kőszén, ez a csodálatos földi kincs, nemcsak munkát végző gőzt tud a vízből előállítani a tüzével, nemcsak világító és meleget adó gázt bocsát ki és nemcsak közvetlenül ontja magából áldását, a szobáinkat fűtő melegséget.  A benne szunnyadó hatalmas erő egyéb csodára is képes.  A kőszénnel fűtött gőzgép villanyáramot fejlesztő generátort hoz mozgásba és a láthatatlan áram, amelyet vékony drótok vezetnek el a műhelyekhez, gyárakhoz, lakóházakba és középületekbe ismét munkát végez, fényt ad, meleget áraszt.

Amikor a gázgyárakban kiűzték a kőszénből a világítógázt, koksz és kátrány marad vissza; a kokszot fűtésre használják, a kátrányból pedig gépkenő-olajat, színes festékeket, betegségeket enyhítő gyógyszereket és finom illatszereket készítenek.  Mennyi erő, mennyi hasznos anyag van felhalmozva a piszkos fekete kőszénben, amelyet nap-nap után, a vonatok és egyéb szállítóeszközök ezrei szinte mérhetetlen mennyiségben szállítanak a szénbányákból a falvakba, a városokba, gyártelepekre, a munkahelyekre és általában mindenüvé, ahol munkaerőre, fényre és melegre van szüksége a világ urának, az embernek.  A munka, a fény, a melegség, amelyet az emberi tudás és akarat kikényszerít a “fekete gyémánt" élettelen tömegéből, valamikor, réges-régen lüktető, pezsgő élet volt.  A kőszén-korszak százötvenmillió évvel ezelőtt zöldellő páfrányerdőségeinek suhogását visszhangozzák a mai zakatoló gépek, prüszkölő mozdonyok; a kőszén-korszak tropikus éghajlatának erőt adó, forró napsugarai kelnek új életre a fényben, a melegségben, amelyet a kályhák, kohók tüze, az imbolygó gázláng és a villanykörték sokasága terjeszt szerte a nagy világban.

Miképpen történhetett ez a csoda, hogyan maradt fenn százötvenmillió évig a kőszénkorszak eltűnt erdőségeinek az élete?  Amikor a zöld növény a levegő szénsavából, a talaj vizéből és a vízben oldott ásványi anyagokból, a napfény hatására szerves anyagokat készít, és azokból fölépíti, gyarapítja a testét, ugyanakkor magába gyűjti és a testében felhalmozza a Nap erejét.  A legkisebb növény is úgy tekinthető, mint amelyben elrejtve szunnyad a napsugarak erejének parányi része.  Amíg a növény él, addig táplálkozik, növekedik, szaporodik, sőt lassú mozgást is végez.  Mindez munkával jár, a munkához pedig erő kell.  Az erőt önmagából meríti a növény és elhasznált erejét a Nap éltető sugaraiból új erővel pótolja.  Amikor azután elhal a növény, az élet elszáll belőle, de testének szerves anyaga megőrzi magában a napsugarak erejét.  Ha meggyújtjuk az elfonnyadt lombokat, a kiszáradt fát, az élettelen tömegből föllobbanó tűzben feléled az elrejtett erő és meleget, fényt sugároz, mint a Nap.  Ha pedig a tűz melegével felforraljuk a gőzgép kazánjának a vizét, a keletkező gőz feszítőereje mozgásba hozza a gépet, és ez parancsszavunkra elvégzi a munkát, amelyre szerkesztették.  Íme, a Nap erejének újjászületése, amelyet folytonosan megfigyelhetünk és megcsodálhatunk.  Minél nagyobb a növény, annál többet tud összegyűjteni a napsugarak erejéből; egy egész erdő pedig, sok fájával és a fák árnyában növekedő, kisebb növények sokaságával, az erőnek felbecsülhetetlen mennyiségét rejtegeti magában.  Gondoljunk csak arra, hány kályhát fűt, mennyi embernek ad meleget az erdő, amely tüzelőfával látja el a falvak, városok lakosságát; pedig a fáknak csupán kis részét és levetett száraz gallyait használjuk tüzelésre.

A Föld kőszén-korszakában élt erdők, amelynek növénytársaságát nem zavarta meg a baltával, fűrésszel felszerelt ember, hogy megtizedelje a fák seregét, - még hatalmasabb gyűjtőhelye volt a napsugarak erejének.  S ezt a rettenetes erőt a természet csodálatosképpen megőrizte számunkra, elrejtve a kőszéntelepekben, amelyek a földkerekség számos pontján, a kőszén-korszaki kőzetek rétegei közé foglalva, várják, hogy az erőforrások után kutató ember felfedezze, kibányássza belőlük a “fekete gyémántot” és életre keltse a másfélszázmillió év óta tétlenkedő hatalmas energiát.  A kőszén ugyanis nem más, mint egykor élt növények elhalt és egymásra halmozódva megkövesedett tömege.  A kőszén-korszak partvidékein terpeszkedő öblök, lápos területek idővel elzáródtak a tengertől és sekély vízzel telt medencéket alkottak, amelyekben buján tenyészett a növényi élet.  A mai tőzeg-lápokhoz és tőzeg-erdőkhöz hasonlóak lehettek a kőszénkorszaki lápok, a növényzetük azonban az ősi páfránynövények sorából került ki.  A lápi növények egyre pusztultak és elhalt tetemeik lesüllyedtek a medence fenekére, az iszapba és ide kerültek a kidűlt parti fák hatalmas törzsei, leveles ágai is.  A víz alatt, a medence fenekén rothadó növényekből álló iszap keletkezett, amely kitűnő termőtalajt adott az újabb vízinövények ezreinek.

Az új növénytársaságnak is pusztulás lett a vége s a medence fenekén a korhadó növények újabb rétege halmozódott föl.  Idővel a medencét egészen kitöltötték a növények holttetemeiből felhalmozódott rétegek, amelyeket végül is vastag iszaptakaró vont be, mintha szemfödő lenne az egykori növények koporsója.  Kialakult egy tőzegtelep, hasonlatos a lápos, mocsaras területeken ma is képződő tőzeghez, amelyet tüzelésre és egyéb célokra is használnak.  Később a szárazföld esetleges süllyedésével a tengervíz ismét elborította a kitöltött medencéket, újra megindult a növényi élet és elölről kezdődött a medencének a növények holttetemeinek való feltöltése.  Az először képződött tőzegtelepet betakaró, vastag iszapréteg fölött újabb tőzegtelep keletkezett.  Ez a folyamat még néhányszor ismétlődhetett, míg végre a szárazföld emelkedésével teljesen megszűnt a tenger hatása és a növények tömegsírja végleg lezárult.  Az egymásra halmozódott tőzegtelepekben most megindult az a nagyszerű átalakulás, amely hosszú évmilliók alatt az ősi erdő növényeiből “égő követ" kőszenet formált, anélkül, hogy a napsugaraknak a növény szerves anyagában felhalmozódott erejét elűzte volna.  Az egymáson fekvő és vastag iszaprétegekkel takart növények a nagy nyomás alatt összesajtolódtak, elvesztették víztartalmukat, majd lassú korhadásuk következtében szerves anyaguknak egy része gázokká változott, s csak legfőbb anyaguk, a szén maradt meg lényegében változatlanul, de fekete kőzetté merevedve.

Lassan, fokozatosan történt az egykori növényeknek ez az átalakulása.  A tőzegből, amelyen még a növényi részeket jól fel lehetett ismerni, előbb barnaszén, majd fénylő feketeszén, végül pedig igazi kőszén, antracit fejlődött.  Amilyen mértékben haladt előre a szenesedésnek és kövesedésnek ez a folyamata, olyan mértékben lett viszonylag mind nagyobb az egykori tőzegtelep széntartalma és alakult a mai emberiség részére mind értékesebbé a “fekete gyémánt".  A kőszén-korszak egykori erdőségeihez és lápi növényzetéhez hasonlóan, a Föld későbbi korszakaiban ismételten bekövetkezett a vízi növényzetnek és vízparti erdőségeknek pusztulása, eltemetkezése a vízben és tőzeggé való alakulása.  A kőszén keletkezésére tehát bőven volt alkalom a Föld múltjában s a különböző korú kőzetekben található kőszéntelepek, mint az egykori növényzet temetői, megőrizték a tömeges pusztulásnak az emlékeit.  A Föld mélyében elterülő tömegsírokból, a “fekete gyémánt"-tal telt ősi koporsókból, a kőszéntelepekből a fejlődés diadalmas hőse, az ember feltámasztja most a szunnyadó erőket és új, mozgalmas életet, haladást teremt belőlük.

Jégvilág az egyenlítő tájékán.

A kőszén-korszak végén különös változás történt a Föld déli felén, a hatalmas Gondvana-földön, amely az egyenlítő mentén, a mai forró égöv alatt, Dél-Ázsia, Afrika, Dél-Amerika és Ausztrália jelenlegi területén terpeszkedett.  A kőszén-korszak enyhén meleg éghajlatát, amely úgyszólván az egész földkerekségen uralkodott, a Gondvana-földön zord jégvilág váltotta föl.  Mintha a déli sarkvidék elküldte volna ide fagyos leheletét, hogy elpusztítsa a kőszén-korszak meleghez szokott páfrányerdőségeit.  Hatalmas jégárak nyomultak a déli sarkvidékről észak felé a Gondvana-földön, az egyenlítő tájékáig és fehér, csillogó jégmezőket varázsoltak a zöldellő erdőségek helyébe.  Így köszöntött be a déli szárazföldön, a napfényes, meleg kőszénkorszak után, a Föld ókorának utolsó felvonása, a perm-korszak.  Dél-Afrika, Ausztrália, a Falkland-sziget, Brazília és Togo perm-korszaki kőzetei és hegységei még ma is őrzik a nyomát a hatalmas jégáraknak, amelyek végigkarcolták a sziklákat, amint lefelé csuszamlottak a hegyekről; a hátukon tovacipelt törmelékkel elgátolták a völgyeket és hegyi tavak, tengerszemek keletkezésére adtak alkalmat; nagy távolságokról óriási szikladarabokat hoztak magukkal, hogy a jégmezők elolvadása után, mint vándorköveket, otthagyják a nekik idegen környezetben.  Hogy mi okozta a déli szárazföld váratlan eljegesedését, hogy miért változott az enyhe, meleg éghajlat zorddá, hideggé, azt nem tudják megfejteni a tudósok.

Némelyek úgy vélik, hogy a levegő nagy szénsavtartalma, amely a kőszénkorszakban annyira kedvezett a növényzet fejlődésének, megfogyatkozott, ezzel együtt járt az erdőségek pusztulása, majd a levegő lehűlése.  Mások a szárazföld emelkedésével és az óceán medencéjének egyidejű süllyedésével, nagy hegységek alakulásával, a vulkánok által kilökött óriási hamutömegekkel, amelyek elfödték a Napot, próbálják megmagyarázni a levegő lehűlését és a Gondvana-föld eljegesedését.  Végül vannak, akik azt tartják, hogy a Föld megváltoztatta a napkörüli pályáját, vagy hogy az egész naprendszerünk eltolódott a Világegyetemben, s hogy a Nap melege megfogyatkozott.  A sok és sokféle magyarázat közül egymagában egyik sem kielégítő és egészen bizonyos, hogy a Gondvana-föld eljegesedésének nem egy, hanem egész sereg földi és földöntúli változás együttesen volt az okozója.  Az is bizonyos, hogy az előző korszakokban nekilendült életet nem tudta megállítani előrehaladó útjában a fagyos szél, amely a déli sarkvidékről áramlott észak felé és jégvilággá változtatta az előbb délszaki napfényben fürdő déli-szárazföldet.  A Gondvana-föld hóval, jéggel borított vidékein nagyszerű haladást tett a fejlődés útján az állatvilág.  A kőszén-korszaki páncélosfejű ős-kétéltűeknek, az arhegoszaurusz és branhioszaurusz nemzetségének a déli szárazföldön nyoma veszett ugyan, de helyettük olyan állatok fejlődtek ki, amelyekben egyesítve voltak a kétéltűek és a csúszómászók jellegei.

A jégárak alján elterülő gyérnövényzetű tundrákon, ahol a hosszú, nyelv alakú leveleket fejlesztő páfrány, a glosszopterisz tenyészett, éltek a Gondvana-föld szörnyetegei, a felemás-gyíkok.  Otromba testük a gőték, szalamandrák, gyíkok, kígyók, teknősök és krokodilusok sajátságainak különös keveréke volt.  Egyik-másik mesebeli sárkányhoz hasonlított.  Különösen a tarajos-sárkány-nak nevezett, több mint két és fél méter hosszú naoszaurusz, amelynek hátán, tüskés csontsugarak között kifeszített bőrből hatalmas taraj emelkedett, tátogó szájában pedig nagy, hegyes fogak meredeztek.  Valamivel szelídebb kinézésű volt, de még eléggé ijesztő külsejű volt a rövidfarkú, széles fejű pofás-gyík, a pareioszaurusz, amely két és fél méter hosszú, esetlen testét nehezen vonszolta tova oldalt álló, vaskos lábain.  A Gondvana-föld különös fajzataiból, amelyek ott éltek a fagyos jégvilágban, alakultak ki a gyíkok, krokodilusok, egy oldalágukból pedig a teknősök nemzetsége.  A perm-korszak eljegesedett szárazföldjének különös állatvilágából azonban nemcsak a csúszómászók dúsan virágzó ága sarjadt ki, hanem még egy egészséges hajtás, amelyből kirügyeztek az emlősállatok hatalmassá nőtt nemzetségei.  A perm-korszak ősi pofás-gyíkja idővel hosszúlábú, gyorsan futó, gyíkszerű állattá fejlődött, amelynek a feje már emlősállatéhoz volt hasonló, állkapcsai húsevésre alkalmas, erős ragadozófogakkal voltak megrakva.

Az emlőskülsejű, ősi sárkányfajzatból később számos húsevő-csúszómászó fejlődött, amelyeknek a tudósok aszerint adtak nevet, hogy a fejük milyen ragadozó emlősállat fejére emlékeztet.  A farkas-krokodilus, tigris-krokodilus, párduc-krokodilus, kutya-sárkány, menyét-sárkány nevek mutatják, milyen változatos lehetett a perm-korszak jégvilágának az a nemzetsége, amelyből később a mai emlősállatok terebélyes törzsfája kisarjadt.  A Gondvana-föld felemás-gyíkjai, a perm-korszak ijesztő külsejű sárkányai, amelyeknek egyrészt a csúszómászók, másrészt az emlősök nemzetségei köszönhetik létüket, nem tűntek el nyomtalanul a Föld színéről.  Egy Új-Zélandban ma is élő gyíkfajta, az úgynevezett szfenodon, átmentette a jelenkorba a kétéltűek és csúszómászók sajátságait egyesítő perm-korszaki állatcsoportot.  Vele együtt különösképpen átszármazott a jelenkor emberére a félelem, amely az egykori Gondvana-föld állatait eltölthette, amikor a rettenetes külsejű tarajos-sárkány megjelent a glosszopterisz-páfránnyal borított tundrákon, vagy az élettelen jégmezőkön.  Az újzélandi bennszülöttek, a maorik, tuotera néven emlegetik a szfenodont és úgy beszélnek róla, mint egy harmadfélméter hosszú szörnyetegről, amely földalatti barlangokban tanyázik, és ott leselkedik áldozataira.

A szfenodont csak a maorik képzelete növesztette emberevő sárkánnyá, mert hiszen a félelmetes hírű állat mindössze fél méter hosszú és teljesen ártatlan jószág, amely legföljebb csigákra, madárfiókákra vadászik, ha elhagyja földalatti tanyáját, de ijedten menekül, ha ember vagy nagyobb állat közeledik feléje.  A szfenodon igénytelen volta ellenére is nevezetes állat, mert a mai állatvilágban egyetlen szerény képviselője a perm-korszaki ijesztő sárkányoknak.  A Gondvana-föld éghajlata nemcsak a gerinces állatok sorában hozott változást, hanem a rovarvilágot is arra kényszeríttette, hogy alkalmazkodjék a hideg éghajlathoz.  A viszonylag kevésbé zord időszakokat felváltó, erős fagy ellen védekezniük kellett a gyöngetestű rovaroknak, annál is inkább, mert az eleségük is megfogyatkozott a borzalmas téli időben.  Egyetlen módja a védekezésnek az volt, hogy a lárvájuk vastag bőrruhát fejlesztett maga körül és annak védelme alatt téli álomba merült.  Azokból a rovarokból, amelyek átalakulásuk során csak lárvaállapoton mentek keresztül, kifejlődtek olyan rovarok, amelyeknek a lárvája báb-bá alakult, bábálmot aludt és csak a melegebb idő beálltával bujt ki a bábból a kifejlődött rovar.  Az ősi sáskák, tücskök, csótányok seregéből így vált ki idővel a bogarak nemzetsége.  Ugyanakkor a kőszén-korszak recésszárnyú szitakötői és tiszavirágai mind inkább alkalmazkodni kezdtek a szárazföldi élethez.  Vízben élő lárváik elhagyták a vizet, és a szárazföldön kutattak élelem után.  Ezzel meg volt nyitva a fejlődés útja a hártyásszárnyú méhek, darazsak, hangyák és pikkelyesszárnyú lepkék felé.

Míg a déli, hideg Gondvana-földön az állati élet ilyen gyors haladást tett, addig az északi féltekén alig változott meg a kőszén-korszak állat- és növényvilága.  Az éghajlat itt nem csapott át hirtelen nedves melegből száraz hidegbe, s a kőszén-korszaki növény- és állatfajok továbbtenyészhettek, anélkül, hogy nagyobb átalakuláson kellett volna átmenniük.  A nyugodt fejlődést, különösen pedig a szárazföldi élet fejlődését, elősegítette az is, hogy az északi szárazföldek a perm-korszakban még nagyobb területeket hódítottak el a tengertől, amely csak helyenkint tudott a süllyedő partvidékeken teret nyerni.  A nagykiterjedésű szárazföldeken hatalmas hegységek gyűrődtek föl, vulkáni kitörések is elősegítették a hegyképződést, úgyhogy változatos, hegyes-völgyes lett a tájék és bő alkalom nyílott növénynek, állatnak a nyugodt fejlődésre.  Az észak-amerikai Texas állam perm-korszaki kőzeteinek kőkoporsóiból előkerült állati maradványok sokat mesélnek nekünk az északi szárazföld akkori életéről.  A vizek környékéről már nagyrészt eltűntek a kőszén-korszak páncélosfejű kétéltű állatai, csak a szívós életű ősszalamandra, a branhioszaurusz tenyészett tovább.  Az eleséget bőven adó páfrányerdőkben és a tűlevelű fák, pálmák árnyékában a déli Gondvana-földről északra is elszármazott felemás-gyíkok élték világukat.

Nyugodt életüket, csak olykor-olykor zavarta meg az itt tanyát ütött tarajos-sárkány, amely vérszomjas ragadozó módjára vadászott otrombatestű, ügyetlen rokonára, az ősi pofás gyíkra.  A csúszómászók és emlősök felé vezető út megnyílt tehát az északi szárazföldön is; a két hatalmas állattörzsnek az egész földkerekségen való felvirágzását már nem gátolhatta meg semmi.  A perm-korszak tengereiben sem volt sok változás.  A kőszén-korszakban már halódó trilobita-nemzetség utolsó sarjai is eltűntek a sós víz birodalmából, viszont a pörgekarúak, kagylók, csigák és tintahalak újabb fajai gyarapították a tengeri állatok társaságát.  A sekély tengerekben a zátonyépítő koralloknak és szivacsoknak versenytársai akadtak a parányi mohaállatok-ban, amelyek mészből épített telepeikkel helyenkint szigeteknek is beillő zátonyokat alakítottak és tekintélyes mészkőhegyek alakjában hagyták reánk gigászi építményüket.  A Gondvana-föld jeges világa és az északi nagy szárazföldek hegyes-völgyes tájai alkották a hátteret a Föld ókorának utolsó felvonásához.  A perm-korszakkal befejeződött bolygónk történetének második nagy periódusa és megkezdődött az ókornál talán mozgalmasabb középkor.

Lüktető élet a diadalmas szárazföldön.

A Föld középkorának hajnalát úgy lehet tekinteni, mint a szárazföld diadalának a korszakát.  Az ókor végén, a perm-korszakban keletkezett nagy szárazföldek a középkor elején, a triász-korszakban, még inkább megnagyobbították a területüket a tenger rovására.  Az északi földtekén Észak-Amerika és az ősi Atlantisz egyetlen hatalmas kontinenst alkotott, amely az Obi-tenger időnkinti kiszáradása folytán, hosszabb-rövidebb ideig Ázsiával is összefüggött.  Az északi szárazföldet a Csendes-óceán nyugati és keleti részét összekötő Thetys-tenger, mint egy széles vízöv, választotta el a déli Gondvana-földtől, amely a hatalmát most ismét kiterjesztette egész Dél-Amerikára, Közép- és Dél-Afrikára, Ausztráliára és Ázsia déli félszigeteire, Arábiára és Elő-Indiára.  A szűk térre szorított tengerek által körülvett két, nagy kontinens között ismételten szárazföldi összeköttetés keletkezett a Thetys-tengeren keresztül mintha a természet hidat épített volna az állat- és növényvilágnak, hogy délről északra és északról délre az egész világon elterjedhessen.  A triász-korszak szárazföldje azonban nemcsak vízszintes irányban igyekezett a tengertől tért hódítani, hanem hegységek feltornyosításával, felfelé is terjeszkedett.  A tengerfenéken összehordott mélytengeri iszapból és a mészkiválasztó növények által készített mészből, a tenger visszavonulása után, dolomit-kőzet keletkezett, amelyet a dél-tiroli Alpokban eget ostromló, festői sziklacsúcsokká tornyosítottak föl a Föld mélyében rejlő erők.

Ekkor keletkeztek Budapest környékén a Gellérthegy és Sashegy dolomitszirtjei, amelyeket a közhit vulkánoknak tart, holott a tenger mélyén képződött iszapból építette fel a hegyképző erő.  A nagykiterjedésű szárazföldek belső területén sivatagok terpeszkedtek, amelyeknek homokja tarka homokkővé tapadt össze és manapság díszes, jó minőségű épületkövet szolgáltat az alkotni vágyó embernek.  A tengerpartok mentén keletkezett elzárt öblökben az egymás hegyén-hátán élő kagylók héjainak tömegéből kagylós-mészkő keletkezett, amelyet mint cementgyártásra alkalmas kőzetet, sokfelé bányásszák, különösen Németország triász-korszaki hegységeiben.  Ugyanakkor a szárazföldek más helyein, így Európában a mai Németország északi részén, nagykiterjedésű beltengerek terültek el, amelyeknek a helyén, a tenger visszavonulása után, mocsaras, lápos mélyföldek maradtak vissza.  Dús vegetáció kelt életre a vizenyős területeken, erdőségek keletkeztek mindenfelé, amelyekben bőséges élelemre és védelemre találtak a csúszómászóknak, a vizenyős, mocsaras területeket kedvelő nemzetségei.  A mocsarak medrében gipsz- és sótartalmú agyag ülepedett le, amely a víz kiszáradása után nagykiterjedésű márga-rétegekben merevedett meg, magába zárva a triász-korszaki erdőségek állatvilágának megkövesedett maradványait.  Azokon a területeken, ahol egykor a triász-korszak tengereinek homokos-agyagos partjai terültek el, a múlt század harmincas éveiben meglepő leletre bukkantak.

A parti iszapból keletkezett márga és a sivatagi homokból létrejött tarka-homokkő réteglapjain az ember kezéhez hasonló nyomokat találtak, amelyek azonban mesebeli óriás arányait mutatták.  A tudósok hamarosan megállapították, hogy ezek a 30-40 cm hosszú nyomok egy különös állat lábnyomai.  Ezek úgy maradhattak fenn, hogy a homok- vagy agyagréteget, amelybe belenyomódtak, később újabb homok és iszap borította be és lefödte a lábnyomokat, amelyek a homok vagy agyag két rétege között épségben fennmaradtak mindmáig.  A tudósok kirotérium-nak nevezték el ezt a különös “kéz-lábú” állatot, amelyben az ókori ős-kétéltűek utolsó sarját és a középkor ősgyíkjainak legrégibb képviselőjét sejtik.  A lábnyomok alapos vizsgálatából kiderült, hogy a hüvelykujjhoz hasonló, oldalt álló ujj a kirotérium lábának húsos függeléke volt, amelyben nem voltak ujjpercek és a végét nem fedte karom.  Úgy szerepelhetett ez a kiemelkedő függelék a talpon, mint a fék, amellyel a nagy, otrombatestű állat fékezte magát, amikor a csúszós, agyagos parti talajon tovahaladt.  Abból, hogy a lábnyomokat a sivatagokban keletkezett tarka-homokkő réteglapjain is megtalálják, arra következtetnek, hogy a kirotériumok a mocsaras tengerpartokról néha elvándoroltak a sivatagi oázisokra.  A triász-korszaki tengerpartok és sivatagi oázisok életénél sokkalta élénkebb, mozgalmasabb volt a mocsaras erdőségek élete.  Az ókori faóriások már eltűntek, de a nagyra növő surlók, széles levelű páfrányok még megőrizték az erdőségek kőszénkorszaki jellegét.

A növényvilág változatosságáról az araukáriák, az ősboróka terjedelmes bokrai, az ős-ciprusok és különös levelű ginkgófák gondoskodtak.  Ebben a változatos növénytársaságban sarjadt ki az ősgyíkok nemzetsége.  A mai gekkó-gyíkhoz hasonló törpegyíkok és a hosszúlábú, patkánynagyságú gyorslábú sárkány vadászgattak a röpködő vagy a partokon futkosó rovarokra.  A parti iszapban a páncélosfejű gőték utolsó sarjai cipelték tova nehézkes testüket, és egyenetlen harcba keveredtek a hegyes fogakkal ellátott, vérengző természetű tarajos-gyíkokkal.  A vízinövények sűrűjéből csőrszerűen megnyúlt orrú, gyíkformájú kis állatok, úgynevezett madárgyíkok bújtak elő.  Ezek voltak az elődei a későbbi korszakok repülő sárkányainak és az ősmadárnak.  A vízben hosszúorrú csőrös-gyíkok, a későbbi halgyík ősei lubickoltak, a parti vizekből pedig a belodon-krokodilus dugta ki tőrszerű fogakkal ellátott ijesztő fejét.  A sokféle csúszómászó között már ott mászkált ősteknősbéka is, amelyet páncélba burkolt teste jól megvédett a prédára leselkedő szörnyetegek ellen.  A parton heverésző, sütkérező állatok társasága időnkint ijedten rebbent szét és eszeveszetten menekült a vízbe, mert a surlók sűrűjéből előbukkant a szárazföldek réme, a rettentő gyíkok első hatalmas képviselője.  Ha oszlopoknak is beillő, erős lábaira és hosszú, vastag farkára támaszkodva felegyenesedett, szinte eltakarta a napot otromba testével.

Hosszú nyakán ide-oda forgatta aránylag kis fejét, zsákmány után kutatva, s közben vészesen csattogtatta hosszú állkapcsaiból elővillogó hatalmas fogait.  Rövid, de erős mellső végtagjai olyanok voltak, mint egy birkózó vagy ökölvívó izmos karjai; négy ujját széjjelterpesztve tartotta, hogy megragadja velük vigyázatlan zsákmányát; felfelé meredő hüvelykujján hegyes karmot viselt, amelyet harc közben úgy használt, mint a tőrt.  Az első rettentő gyík nem sokáig volt rettegett uralkodója a triász-korszak erdőségeinek.  A déli Gondvana-föld jégmezőin a perm-korszakban kifejlődött ragadozó csúszómászók, amelyek már magukban rejtették a későbbi emlősállatok jellegeit, eljutottak a Thetys-tengeren képződött szárazföldi hidakon keresztül az északi kontinensre is és tanyát ütöttek a mai Európa és Észak-Amerika területén terpeszkedő triász- korszaki erdőségekben.  Fejlődésük itt még inkább előrehaladt; már közel voltak ahhoz, hogy a vérük hőmérsékletét szabályozni tudják, mint a mai emlősállatok, s hidegvérű állatokból melegvérűekké változzanak.

Fejlődésük egyik ága a Föld középkorában elterjedt kisebb csúszómászókon keresztül, - amelyeknek szájában sokhegyű zápfogak és nagy metszőfogak voltak, - elvezetett Ausztrália és az ausztráliai szigetek mai különös állataihoz: a hangyászsün-höz, amely féreg alakú nyelvével rovarokat fogdos, és a kacsacsőrű emlős-höz, amelynek a kacsáéhoz hasonló csőre van, nősténye tojást tojik, mint a madarak, de a tojásból kikelt fiókáját szoptatja, mint az emlősállatok.  Ausztráliának eme furcsa állatai maradványai a középkor állatvilágának.  Amikor a déli Gondvana-föld szétdarabolódott és délkeleti darabjaiból Ausztrália és a környező szigetek keletkeztek, a középkori állatok ottrekedtek az ősi földdarabokon.  Itt nem haladtak tovább a fejlődés útján és olyan fokon maradtak, mint a középkori ősemlősök.  Ausztrália, Új-Guinea, Tazmánia mai erszényes emlőseit úgy kell tekintenünk, mint a Föld középkorában kifejlődött kezdetleges emlősök utolsó maradványait, amelyeknek napjai meg vannak számlálva, mert a fejlődés törvénye nem engedi, hogy sokáig élhessenek abban a korban, amelyben az emlősök már fejlődésük legmagasabb fokára érkeztek.  Az emlősállatok igazi fejlődése az északi szárazföldön indult meg.  A mai kis erszényes-patkányokhoz és rovarevő emlősökhöz hasonló ős-erszényesállatokból sarjadt ki az az életerős nemzetség, amely kiindulópontja volt az emlősök legkülönbözőbb ágainak.  A tudósok úgy ismerik ennek a nemzetségnek a tagjait, mint amelyeknél a zápfogakon három csúcs volt kifejlődve.

A fejlődésnek valóságos csodája, hogy ezekből az igénytelen triász-korszaki állatokból idővel kialakult a foghíjas-, rovarevő-, rágcsáló- és ragadozó-emlősök, úgyszintén a denevérek, a nagy szárazföldi növényevők, patások és elefántok, továbbá a tenger óriásai, a cetek és végül a majmok változatos sokasága.  Amíg a triász-korszak nagykiterjedésű szárazföldjein ilyen nagyszerű előhaladást tett az élet, addig a szűk térre szorított tengerek állatvilágában legföljebb annyi változás történt, hogy a pörgekarúak ősi nemzetségét még inkább háttérbe szorították a kagylók és a csigák, s hogy meg kezdődött a fellendülése a tintahalak ama nemzetségének, amely a középkor következő korszakaiban a virágzás bámulatos fokára emelkedett, majd az újkor beköszöntésével egyszerre letűnt az élet színpadáról.  Ammoniteszek-nek nevezzük ezeket a puhatestű-állatokat, amelyeknek legkülönbözőbb nagyságú, alakú és díszítésű mészhéjait tömegesen őrizték meg számunkra a triász-korszak, de különösen az azt követő jura- és kréta-korszak tengereiből leülepedett kőzetek.  Az ammoniteszek az ókorból származó és az Indiai-óceánban mai is élő hajós-csiga vagy nautilusz rokonságába tartozó puhatestűállatok voltak.  A nyílt tengerben olyan mészhéjban hajókáztak, lebegtek, amely belül levegővel telt rekeszekre, kamrákra volt osztva.  A héj utolsó, nagy kamrájában, a lakókamrában helyezkedett el az állat, a héj száján kinyújtotta a fejét övező hosszú karjait, amelyek a zsákmány megragadására szívókorongokkal voltak ellátva, és amelyekkel evezni is tudott a vízben.

A mai tengerekben, a nautiluszon kívül, a vitorlás-csiga, az igazi tintahal (a szépia) és a nyolckarú polip kiterjedt rokonsága képviseli a puhatestűeknek ezt a nemzetségét, amelyeknek ősei már az őskori és ókori tengerekben is éltek.  A tudósok lábasfejűek-nek nevezik őket, mert a fejüket övező hosszú karjaik a vízben való mozgásban is segítségükre vannak, akárcsak a halaknak az úszó-végtagok.  A középkor lábasfejű állatai, az ammoniteszek, már a triászkorszak tengereiben megtalálták életfeltételeiket, de fénykoruk csak akkor köszöntött be, amikor a triász-korszak végén a tenger rohamot indított a szárazföld ellen, hogy visszahódítsa az elrabolt területeket.

Özönvízi élet a Föld középkorában.

A szárazföld uralmát a középkor második felében, a jura- és a kréta-korszakban, a tenger hatalmas előnyomulása váltotta föl.  A jura-korszak elejétől kezdődően mind nagyobb tért nyert az óceán; szinte özönvízszerűen öntött el óriási földdarabokat és borított el hegyes-völgyes vidékeket.  Az északi és déli két nagy kontinens között diadalmasan tört utat a tenger.

A triász-korszak nagykiterjedésű északi szárazföldjéből csak a mai Észak-Amerika keleti fele és Grönland, Európa területéből Skandinávia, az ázsiai részből Szibéria, az északkeleti partvidék, Közép-Ázsia és Kína maradt meg, mint összefüggő földdarab.  Európa időnkint összekötetésben állott ezzel az északi földcsíkkal, időnként pedig a tenger előnyomulása elszakította attól és ilyenkor nagy szigetként emelkedett ki az óceán diadalmas hullámaiból.  A tenger hódító kedve a déli Gondvana-földet sem kímélte meg.  A Thetys-tenger délnek előrenyomuló ágai darabokra szaggatták az egykor összefüggő nagy földdarabot.  Nyugaton Dél-Amerika keleti fele Afrikával alkotott egy nagyobb kontinenst, míg keleten, a mai Madagaszkár és Indiai-óceán területén, feküdt a másik nagy déli szárazföld; egy harmadik kisebb földdarab pedig a mai Ausztrália helyén terült el és időnkint a mai nyugat-indiai szigetvilág területén át, összekötetésbe került az északi kontinenssel.  A szárazföldeknek ez a feldaraboltsága és a tenger uralma nagyjában-egészében ilyen maradt a középkor végéig.  A Föld szilárd kérgének nyugalmát alig zavarták meg vulkáni kitörések és hegyképződés.  A belső erők látszólagos pihenése, amely már a triász-korszakban megkezdődött, folytatódott a jura- és a kréta-korszakban is, de - hogy a szilárd kéreg és a tenger lakói el ne bízzák magukat - helyenkint mégis jelentkeztek a Föld mélyén lakó démonok és a mai Alpok és Dél-Németország egyes vidékein, nemkülönben amerikai területeken vulkáni kitörésekben és hegyalkotó működésben adtak életjelet magukról.  A tenger térhódításával az élet ismét felvirágzott a sós hullámok birodalmában, de ugyanakkor újabb haladást tett a szárazföldön is.

A jura- és a kréta-korszak állatvilágának jellegzetessége, hogy a csúszó-mászók óriásokká fejlődtek, valósággal mesebeli sárkányokká, amelyek mellett szinte törpékké zsugorodtak a fejlődés útján lassan tovahaladó emlősök és a tengeri gerinctelen állatok.  A tengerek hullámait, mint a kilőtt torpedók, szelték keresztül-kasul a hegyes fejű halgyíkok, az ihlioszauruszok.  Több méter hosszú szörnyetegek voltak ezek, rettenetes fogakkal felfegyverzett, megnyúlt állkapcsokkal, óriási, merev szemekkel, a cetek úszóihoz hasonló nagy, lapát alakú úszóvégtagokkal és sarlóalakúan hajlott izmos farokkal.  Nagy seregekké verődve úszkáltak, vadászgattak a tengerben, amelynek valóságos rémei voltak, akárcsak a cápák a mai tengereknek.  Falánkságuk nem ismert határt.  Gyorsak voltak és vérengzők.  Megtámadták saját rokonaikat, más tengeri csúszómászókat is.  Legszívesebben a nyílt tengerben halakra vadászgattak, de le-leszálltak a fenékre is, hogy csigákkal, kagylókkal és főként ammoniteszekkel csillapítsák nehezen kielégíthető éhségüket.  A tenger rettegett urai voltak a halsárkányok, hiszen soraikban olyan óriások is akadtak, amelyeknek csupán a fejük hosszabb volt egy méternél.  A halgyíkok nagy csapatain kívül más vérengző szörnyetegek is veszélyeztették a jura- és krétakorszak tengereinek közbiztonságát.  Ott éltek többek között rokonaik, a hattyúnyakú sárkányok, a plezioszaurusz-ok, amelyekkel állandó harcban állottak, mert hiszen közös volt a vadászterületük.

A hattyúnyakú sárkányok-nak széles, csónakformájú testük volt, amely biztosan feküdt a vizen, s oldalt kinyúló, négy, nagy úszóvégtagjukkal gyorsan hajtották előre, rövid farkukkal pedig biztosan kormányozták.  Hosszú, hajlékony nyakukat magasan a hullámok fölé emelték és aránylag kis fejüket ide-oda forgatták zsákmányra leselkedve, vagy ellenségeiket, a halsárkányokat kémlelve.  Állkapcsaikat erős hegyes fogak borították, biztosan ragadták meg velük a gyorsan tovasikló halakat, amelyek után hosszú nyakukkal mélyen a víz alá is nyúlhattak.  Kisebb csapatokban éltek együtt, de erejük, ügyességük, gyorsaságuk folytán így is veszedelmes ellenfelei voltak a tömegesen élő halsárkányoknak és kíméletlen pusztítói minden élőlénynek, amely az útjukba került.  Hogy még nagyobb legyen a veszedelem, a halsárkányok és hattyúnyakú sárkányok seregein kívül, hatalmas tengeri krokodilusok, krokodil-gyíkok, a tengeri óriásteknős ősei és a csúszó-mászók nemzetségének egyéb középkori sarjai fenyegették a tenger békéjét és a halak meg a gerinctelen állatok életét.  A gerinces állatok sorában, a tengeri sárkányokká növekedett csúszómászók mellett, alárendelt szerepük volt a középkori tenger életében a halaknak, amelyek az ősi cápákon és páncélos halakon keresztül eljutottak már a fejlődés útján a legmagasabb fokig, a csontos halakig, de még messze voltak attól, hogy a tengereket és édesvizeket olyan nagy tömegekben lepjék el, mint mainapság.

A halak helyett az ammoniteszek hihetetlen tömegei képviselték a jura- és kréta-korszak tengereiben a “nép"-et.  A leginkább vörös színű jura-korszaki mészkövek, amelyek az Alpokban, a Jura-hegységben, a Kárpátokban, a Magyar Középhegységben és a földkerekségnek még számos más pontján jelzik az egykori tengerek helyét, az ammonitesz-héjak rendkívül változatos sokaságát őrizték meg az utókor számára.  A Budapesten lépcsőknek és kávéházi asztaloknak használt vörös piszkei márványban ott látjuk a metszeteit a légkamrákra osztott ammonitesz-házaknak, mint üdvözletét a régmúlt időknek, amikor még tenger hullámzott ott, ahol ma a Bakony-, a Vértes- és a Gerecse-hegység erdővel borított lankái emelkednek.  Az ammoniteszek között voltak néhány centiméter átmérőjű vagy még kisebb törpék, de voltak óriások is, amelyek héjának kerülete a hét métert is elérte.  Akárcsak a mai csigáknak, az ammoniteszeknek is legkülönbözőbb alakú volt a héjuk.  A legtöbbnél egymás mellett haladtak a csavarulatok, mint a mai tányércsigánál, másoknál egymásra borultak, akárcsak a tengeri porceláncsigánál.  A héj díszítése is a legváltozatosabb volt.  Harántul haladó bordák, hosszában futó tarajok, bütykök, csücskök díszítették a héjakat, mintha a természet kedvét lelte volna abban, hogy minél cifrább külsőt adjon a tenger népének és kielégítse művészi vágyait.

A csavarodott héjú ammoniteszek mellett a középkor tengereiben olyan lábasfejű állatok is éltek, amelyeknek hosszú, egyenes héjuk volt.  Belemniteszek-nek nevezik ezeket a különös állatok; héjuknak szivarhoz vagy torpedóhoz hasonló tömör nyúlványait tömegesen őrizték meg a jura-korszak tengereiből leülepedett mészkövek.  A babona azt tartja róluk, hogy hatalmas zivatarok alkalmával a villámokkal az égből zuhantak alá, rettenetes égi nyílzáporként.  A belemniteszek seregesen tanyáztak a tenger moszaterdőiben és nagy csapatokban kóboroltak a nyílt tengerben.  Héjuk belül légkamrákra volt osztva; a tompa végükön levő utolsó kamrában, a lakókamrában húzódott meg maga a puhatestű állat.  A légkamrákat megtöltő levegő lebegve tartotta őket a vízben, s miközben a fejüknél levő tölcséren át a kopoltyúüregekből nagy erővel vizet lövelltek ki, hátrafelé lökődtek és héjuk hegyes végével úgy szelték a vizet, mint a kilőtt torpedó vagy az íjból kiröpített nyíl.  A kréta-korszaki tengereknek az ammoniteszeken és belemniteszeken kívül volt még egy néposztálya, amely tömegével fölülmúlta a tengeri állatvilág többi nemzetségeit.  Az egysejtű foraminiferák népsége volt ez, amelynek finomművű mészhéjakban élő parányi tagjai ott lebegtek láthatatlanul a tengerek felszínén.  Az életük nem volt tartós, seregestül pusztultak el és mészhéjaik sűrű rajokban süllyedtek a tenger fenekére.

Helyenkint vastag iszap gyűlt össze a foraminiferák parányi mészhéjaiból, s amikor a tenger visszavonult, fehér, porhanyós kőzetté merevedett a mészhéjacskák tömege.  Anglia délkeleti tengerpartján fehérlő mészkőszirtek emelkednek, amelyekről a szigetország régi nevét (Albion=fehérország) kapta.  A hatalmas sziklák a krétakorszaki foraminiferák héjainak milliárdjaiból épültek föl, éppen úgy, mint a Balti-tenger nyugati részén levő Rügen szigeten, továbbá Franciaország északnyugati partján, a dán partokon, Oroszország számos vidéken, a Földközi-tengerben pedig Kréta-szigetén fehérlő mészkőszirtek.  Az emberi élelmesség a porlékony, fehér mészkőből írókrétát készít, így hasznosítva a mintegy húszmillió évvel ezelőtt élt parányi állatok kővé merevedett holttetemeit.  A finom por, amely az írókrétáról a fekete táblára tapad, hogy betűkkel, számokkal, rajzzal kifejezze az emberi gondolatot, a foraminiferák finom héjacskáinak a tömege.  Ha mikroszkóp alá tesszük, megelevenedik előttünk egy parányi kép a középkori tengerek világából, abból a korszakból, amelynek éppen az írókréta után adtak nevet a Föld történetét kutató tudósok.  Abban az időben, amikor az ammoniteszek és belemniteszek világa már letűnőben volt és lassan leáldozni készült a hatalmas sárkánygyíkok napja is, amikor derengeni kezdett a Föld újkorának a hajnala, akkor - a kréta korszak végén - virágzott a tengerekben a kagylóknak egy különleges nemzetsége, a rudisták.

A sekély parti tengerekben, nagykiterjedésű telepeken éltek együtt, valóságos zátonyokat építve hatalmas mészhéjaik tömegéből.  A héjuk egyik teknője olyan volt, mint egy tölcsér, amelyeknek szájára lapos fedőként illeszkedett reá a másik teknő.  Kúpos teknőjük hegyes végével az iszapba fúródva helyezkedtek el egymás mellett a tenger fenekén, lapos fedőjük alól hosszú fonalak nyúltak ki és kígyóztak ide-oda a vízben.  A rudisták nemzetsége, amelynek tagjai között egy méternél nagyobb óriások is akadtak, rövid életű volt.  Mire az újkor hajnalpírja megjelent az égen eltűntek a kréta-korszak tengereiből, de megkövesedett héjaikat reánk hagyták azokban a mészkövekben, amelyek az Alpesekben, a Pireneusokban, a Kárpátokban, a Himalája-hegységben, nemkülönben Holland-India és Amerika területén jelzik a helyét a sekély tengernek, ahol a Föld középkorának végén zátonyokat épített a kagylónak ez a korai pusztulásra ítélt nemzetsége.

Hogyan fejlődött ki az első madár?

Az állatvilág fejlődését fokról-fokra követtük a Föld történetének korszakain keresztül.  Láttuk, hogyan fejlődött ki az egysejtű állatból a tengereket benépesítő gerinctelen-állatok sokasága, hogyan hódították meg a szárazföldet előbb az ízeltlábúak, majd a gerinctelenekből kialakult gerinces-állatok seregei, miképpen haladt a gerincesek törzse mind feljebb a fejlődés útján a sárkányokká növekedett csúszómászókig és még feljebb, az emlősállatok elődeiig.

A levegő urai, a madarak azonban még hiányoztak az állat-társaságokból, amelyeket megismertünk.  A kőszén-korszak és a triász-korszak erdőségeiben hiába kerestük a madarak színes sokaságát, hiába lestük a madárdalt.  Az első madár, a szárnyas világ őse még ott rejtőzködött valahol egyik ijesztő külsejű csúszómászóban, amelynek csak évmilliók múlva jutott az a szerencse, hogy a fejlődés során a levegő urainak adjon életet.  A jura-korszakhoz fűződik az életnek az a jelentős diadala, hogy a madárvilágot is elindította a fejlődés útján.  Németországban, a würtembergi Solnhofen község mellett van egy világhírű kőbánya, amelyben a világszerte elterjedt litográf-követ fejtik.  A sokszorosító-iparban azelőtt, amikor még nem voltak használatban a modern sokszorosító eljárások, nélkülözhetetlen volt ez a sárgaszínű palás kőzet, amelynek vaskos lapjaira rajzolták, vésték a sokszorosításra váró mérnöki, építészeti rajzokat, térképeket stb.  A solnhofeni bánya a Föld történetének egyik legnevezetesebb könyve.  A sárga litográfkő lapjaira a jura-korszak életének érdekes fejezete van ráírva a kövületek sokatmondó betűivel.  Leolvashatjuk ezekről az egymásra boruló, hideg kőlapokról hogy Solnhofen vidékén, mintegy harmincmillió esztendővel ezelőtt, sekélyvizű tengeröböl terült el, a jura-korszaki partvidék egyik lagúnája, amelyben a tengeri állatok óriási tömege élt, szinte hemzsegett.

A tenger dagálya elöntötte ezt a terület és a hullámok a tengeri állatok újabb tömegeit terelték ide.  Egyszer azután a zátonyépítő korallok gátat emeltek a nyílt tenger felé, a dagály többé nem tudott átcsapni a lagúnás területre, s a tengeri állatok sokasága fogva volt az elgátolt, lezárt vízterületen.  Amíg tartott az éltető elemből, addig még vígan pezsgett itt az élet; de amilyen mértékben a Nap sugarai mind több és több vizet párologtattak el az elzárt medencékből, olyan mértékben vált mind küzdelmesebbé, keservesebbé az életterületüktől elszakított tengeri állatok léte.  Az egyre kisebbedő vízterületen halomra pusztultak, mert nem tudtak alkalmazkodni a szárazföldi élethez.  Holttetemeik belesüllyedtek a lassan szikkadó puha iszapba, amely temetője lett az egykor gondtalan életet élt állatok ezreinek.  A kiszáradt iszap később palás kőzetté merevedett és vastag réteglapjai közé zárva megőrizte számunkra az állatok megkövesedett maradványait, amelyek a jura-korszak egyik történetét regélik el nekünk.  A solnhofeni litográfkövek nemcsak a halálra ítélt tengeri állatok maradványait őrizték meg a késői utókor számára.  A tömegsírba belehullottak levegőben élő állatok holttestei is, amelyek a jura-korszaki szárazföld életéről is elárulnak egyet s mást.  A solnhofeni kősírba temetve találtak meg a legősibb lepkét, amely még nem volt olyan pompázó, mint a mai pillangók és nem élt a virágok nektárjából.

A vizeink közelében ma is élő tegzes-szitakötőhöz hasonló, igénytelen külsejű rovar volt, amelynek fejlődése az ókori skorpiólégyen és ősi tegzes-szitakötőn keresztül vezetett.  Úgy látszik, szilárd táplálékkal élhetett, mert szívóka helyett rágásra alkalmas erős állkapcsokat viselt, mint a szitakötők.  Az első lepkén kívül a repülő állatok világából szitakötőket és egyéb rovarokat, továbbá a repülő sárkánygyíkok nemzetségének néhány tagját találták eltemetve a középkori állatvilág solnhofeni temetőjében.  A legnevezetesebb solnhofeni lelet azonban egy fogolynagyságú szárnyas állatnak a litográfkőre rásajtolt maradványa, amely olyan jellemvonásokat mutat, mintha inkább madárnak, mint repülő csúszómászónak a holtteteme lenne.  Hátraszegett nyakkal, kiterjesztett szárnyakkal és hosszan elterülő farokkal fekszik a nevezetes állat múmiája a solnhofeni kőlapon.  Jól látni mellső végtagjának hosszú csontjait, amelyekben szép sorjában tollak helyezkednek el, mint a madárszárnyakon.  A szárny hajlásából azonban - eltérően a mai madaraktól - három rövid, tollatlan ujj nyúlik ki, a végén karmokkal.  Hosszú tollakból álló farka, mint egy széles uszály terül szét, s a közepén, a hátgerinc folytatásaként, csigolyákból álló tengely vonul végig, amelyhez hasonlót hiába keresnénk a madarakon.

Megnyúlt nyakán madárfejet visel, amelyen jól látni a szem csontgyűrűjét; megnyúlt állkapcsaiban azonban a krokodiluséhoz hasonló fogak vannak.  Íme egy repülő állat, amely már inkább madár volt, mint repülő csúszómászó, de mégsem volt tökéletes madár.  Tollakból álló szárnya volt és tollas farokkal kormányozta magát, mint a madarak, de mellső végtagjainak karmos ujjaival, kapaszkodni tudott, fogakkal megrakott állkapcsaival pedig harapott, mint a csúszómászók.  Honnan került a középkor sokféle csúszómászója közé ez a különös szerzet, amelyet arheopterix-nek kereszteltek a tudósok, és amelyet az első madárnak, a madárvilág ősének tekintenek.  Még a triász-korszakban kezdődhetett valamelyik krokodilformájú madárgyíknak a repülő élethez való alkalmazkodása.  Oldalt álló végtagjai a fejlődés során mindinkább a teste közepe felé helyezkedtek el, míg végül törzsének mellső része felemelkedett, mellső végtagjai szabadokká váltak, s csak izmos hátsó végtagjaira és hátranyúló, hosszú farkára támaszkodott, akárcsak a triászkorszaki erdők réme, a rettentő gyík.  Hogy két hátsó végtagján biztosabban járhasson, a középső ujja megnyúlt.  Később már a fákra is felmerészkedett ez a különös állat, hogy ott élelmet keressen.  Most azonban már biztosító berendezésre volt szüksége, hogy az ágról-ágra való ugrálás közben az esés gyorsaságát fékezze, és szükség esetében nagyobb magasságról a földre vethesse magát.

Mellső végtagjai és farka között pikkelyekkel fedett hártya fejlődött ki, hasonló a mai repülő gyíkokéhoz, amely kiterjesztve úgy szerepel, mint az ejtőernyő.  A fejlődés következő fokán a pikkelyes bőrszárny tollassá alakult, a mellső végtag és a fark összefüggése megszűnt, a mellső végtagból repülésre alkalmas tollas szárny, az előbb támaszkodásra szolgáló farokból pedig a levegőben való kormányzásra alkalmas szerv fejlődött ki.  A földön ugráló vagy fákra kapaszkodó állatból, amely csak a magasból lefelé tudott repülni, kialakult az első madár, amely már felszállhatott a földről és - ha nehézkesen is - egyik fáról a másikra szállhatott.  Az arheopterix közvetlen elődjeit nem ismerjük, maradványait nem őrizték meg az egykori kőzetrétegek.  Ezért nem valamennyi tudós egyezik meg abban, hogy az első madár fára kapaszkodó és ejtőernyőszerű készülékkel a földre bocsátkozó csúszómászóból fejlődött.  Vannak, akik a proavisz nevű madárőstől, egy képzeletbeli lénytől, származtatják az arheopterixet.  Ez földön élő állat lehetett, erős hátsó végtagokkal, szárnyformán kiszélesedett mellső végtagokkal és hosszú farokkal, amelyet ugrálás, futás közben egyensúlyozásra és támaszkodásra használt.  A szárnyszerű mellső végtagok szétterpesztve szintén egyensúlyozásra szolgáltak, de egyúttal a végükön levő karmos ujjakkal az állat védekezett vagy támadott is harcai közben.  A mellső végtagok a folytonos lebegő állás közben tollas szárnnyá alakultak és a csúszómászószerű madárősből kifejlődött az első igazi madár.

Bárhogyan fejlődött is ki a középkori csúszómászókból az első madár, az arheopterix, annyi bizonyos, hogy még nem volt gyorsröptű ura a levegőnek.  Rossz repülő lehetett és a levegőben való csapongás helyett szívesebben tartózkodott a földön, ahol ide-oda ugrálva rovarokra vadászott, vagy pedig a fákon, ahol hátsó végtagjának és szárnyának karmos ujjaival ügyesen kapaszkodott, kúszott.  Az arheopterix, az első madár, ősi jellegeit csodálatosképpen megőrizte a természet egy ma is élő madárban, amely Dél-Amerikában, az angol Guyana tengerparti ligeteinek fái és bokrai között él.  Bóbitás tyúk, a bennszülöttek nyelvén hoalzin, a neve ennek a különös madárnak, amely fiatal korában kissé hajlott csőrével, fogódzásra alkalmas lábaival és a szárnyán lévő karmos ujjaival ügyesen kapaszkodik az ágakon.  A kifejlődött madár is inkább fákon kapaszkodva, vagy földön ugrálva keresi az eledelét, és rövid szárnyaival csak kis távolságokra repül, inkább arra használja szárnyait, hogy a magasból leszállva, ejtőernyőszerűen fékezzék az esését.  A kis arheopterix, a mai madárvilág szerény őse, aligha vitt nagy szerepet a jura-korszak tengerpartjainak állattársadalmában.  A solnhofeni tömegsírban csak elvétve bukkantak az első madár maradványaira, jeléül annak, hogy nem lepte el nagy seregekben a tengerparti fákat és bozótokat.

Annál gyakrabban fordulnak elő a litográfkőben egy kis repülősárkány, a ramforinhusz, maradványai.  Alig fél méter nagyságú állat volt ez, hegyes denevérszárnyakkal, nagy, kampós csőrrel és hosszú farokkal, amelynek vége négyszögletes lemezzé szélesedett.  Seregestől csapongtak a tengerpart közelében.  Az egysíkú repülőgépekhez hasonlóan siklottak tova a víz fölött és merev farkuk kormánylemezével biztosan irányították röptüket.  Közben le-lecsaptak a vízre, hogy hosszú csőrükkel elkapjanak egy-egy vigyázatlan halat.  Ha kifáradtak, leszálltak a parti sziklákra és lábaiknak, de különösen bőrszárnyuknak karmos ujjaival ügyesen megkapaszkodtak és felkúsztak a meredek sziklafalakon.  A fákra aligha szálltak le, mert az ágak megtépdesték volna vékony bőrszárnyukat, de különben is lábuk és szárnyuk alkotása nem volt alkalmas a fán való kapaszkodásra.  Ilyen lehetett az élet kereken harmincmillió évvel ezelőtt a jura-tenger lagúnás partvidékein.  Az egykori tenger helyén ma szárazföld terpeszkedik, amelynek termékeny taraján új élet virul.  A föld mélyén pedig, a sárga litográfkőbe zárva, ott pihennek a jura-korszaki állatvilág jellegzetes képviselői, várva, hogy a bányászkodó kezek kiássák őket kősírjukból, és a tudósok megfejtsék általuk a Föld középkori életének egyéb titkait is.

A sárkányok aranykora és alkonya.

A csúszómászók középkori nemzetsége, amelynek tagjait óriásgyíkoknak, rettentő gyíkoknak vagy sárkánygyíkoknak szokás nevezni, s amelyeket a tudomány dinoszauruszok néven emleget, a jura-korszak végén és a kréta-korszak elején a szárazföldön érték el fejlődésük csúcspontját.  Nemcsak sokféleségükkel, formáik változatosságával árulták el, hogy virágkorukat élik, hanem főként azzal, hogy egyiknek-másiknak az arányai hihetetlen mértékben megnagyobbodtak, olyannyira, hogy a mai állatvilág óriásai - a cetek, elefántok, zsiráfok, orrszarvúak, vizilovak - eltörpültek volna mellettük.  Az elefántnagyságú tigris-sárkány vagy megaloszaurusz volt a legáltalánosabban elterjedve az akkori szárazföldeken.  Kövesedett maradványait Észak-Amerika kivételével mindenütt megtalálták.  Fürge mozgású, vérengző természetű szörnyeteg volt, méltó a nevéhez.  Merészen támadta meg a békésen legelésző növényevő állatokat így a többi között a triász-korszaki rettentő-gyíkra emlékeztető kacsacsőrű trahodon-t.  Pedig ez sem volt gyenge legény, hiszen, ha oszlopszerű hátsó lábaira és izmos farkára támaszkodva felegyenesedett, öt méter magasságra emelte széles, csőrszerű állkapcsokkal ellátott fejét.  A megaloszaurusz és trahodon, a mai mértékkel mérve, tekintélyes nagyságúak voltak és mégis a középkori óriásgyíkok kisebb fajtái közé tartoztak.  A mocsaras, lagúnás vidékeken, - amelyeknek szigetein a krokodilusok, teknősbékák, kisebb gyíkfélék sütkéreztek, - éltek a középkor óriásai.

Mint egy húsból álló hegy, úgy emelkedett ki vízinövények sűrűjéből a mennydörgős-gyík, a brontoszaurusz mintegy 20 méter hosszú és 4 méter magas, otromba teste, amelynek 20.000 kilós súlya alatt megremegett a föld, ha az óriás lustán nekiindult, hogy más vidéken keressen eleséget, vagy ha üldözői elől biztos helyre menekült.  Lábainak esetlen mozgását külön agyvelő kormányozta, amely a gerincvelő folytatásaként az ágyék tájékán volt elhelyezve, mert a hatalmas testhez mérten feltűnően kicsi koponyájában nem fért volna el.  Kis fejét az orrnyílásokig a vízbe merítve, mozdulatlanul leselkedett főként halakból álló zsákmányára, amelyből ugyancsak nagy tömeget kellett fogyasztania, hogy óriási testének étvágyát kielégítse.  Nem is elégedhetett meg ezzel a neki sovány koszttal és falánkul habzsolta a vízparti növényeket is.  Mintha vándorló lándzsasor lenne, úgy tűnhetett föl a növények sűrűjében a páncélos sárkány, a stegoszaurusz, amelynek hátán hegyes csontlemezekből alkotott taraj vonult végig.  Ijesztő külseje ellenére jámbor, békés állat lehetett, hiszen kis fejének állkapcsai nem voltak felfegyverezve erős fogakkal.  De ha bajba került, nagyszerűen tudta magát védeni.  Páncéllal nem fedett hasára lapult és hegyes tüskékkel ellátott izmos farkával eszeveszetten csapkodott maga körül.  Jaj volt vigyázatlan támadójának, ha ezzel a rettenetes buzogánnyal eltalálta.

A lomhamozgású növényevő óriás-sárkányoknak a tigris-sárkányon kívül főként az alig tíz méter nagyságú alloszaurusz volt a réme.  Izmos hátsó végtagjaira és harmadik lábnak használt erős farkára támaszkodva, hatalmas ugrással támadt áldozatára, hogy rettenetes karmaival és fogaival halálos sebet ejtsen rajta.  Nem kevésbé veszedelmes ellenfele lehetett a növényevő óriásoknak az orrszarvú sárkány, a ceratoszaurusz, amely díszes szarvat viselt az orrán, a szájában hatalmas, kúpalakú fogak voltak, ugrásra alkalmas, izmos hátsó végtagjainak ujjain pedig tőröknek beillő karmok meredeztek.  Az érdekes leletek között, amelyek a Föld különböző helyein felszínre hozták kősírjukból a középkori sárkányok kövesedett tetemeit, kétségkívül a legmeglepőbbek az észak-amerikai felfedezések voltak.  Amerika, az óriási arányok hazája, itt is túltett a vén Európán.  Az amerikai Egyesült-Államok egyes vidékein - Kolorádóban, Wyomingban, Dakotában, Montanában és Albertában - az ősi sárkánygyíkok nagy kiterjedésű temetőit fedezték föl.  Mintha valami rettenetes katasztrófa egyszerre érte volna őket, úgy feküdtek egy halomban a csontjaik.  Az Amerikai múzeumok tele vannak a középkori óriásgyíkok csontvázaival, amelyeket az egyenkint kiásott csontok tömegéből állítottak össze nagy gonddal a tudósok.  Mintegy két évtizeddel ezelőtt Wyomingban történt a legnevezetesebb felfedezés.

Egy 20-25 méter hosszú óriás sírjára bukkantak, amelyben megtalálták az egykor élt állat-kolosszus csaknem valamennyi csontját.  A menydörgős gyíkhoz hasonló növényevő állat volt a középkori óriás-gyíkoknak ez a rekord-példánya, amelyet diplodokusz névre kereszteltek felfedezői.  Hatalmas teste úgy volt fölfüggesztve négy oszlopszerű lábán, mint a függőhíd a pillérein; óriási súlyát másként nem is tudták volna tovacipelni a lábai.  Három és fél méter hosszú törzsénél is hosszabb, vékony nyakán kígyófejre emlékeztető, aránylag kis fej ingott ide-oda hátul pedig kúpszerűen vékonyodó, 15 méter hosszú farkat vonszolt maga után.  Kiásott csontjainak méreteiből kitűnnek óriási arányai.  A hátsó lába 4 méter hosszú volt, a mellső végtagjainak felső csontjai közel egy méter.  A mellkasát körülölelő bordák közül a leghosszabb mintegy két méter, a lapockájának átmérője másfél méter, a hosszú nyakát alkotó csigolyák magassága több, mint fél méter volt.  Mint egy betegesen elhízott ember, úgy vonszolhatta tova hatalmas testét, s bizony kényes helyzetbe került, ha fürge ragadozó sárkányok támadtak reá, amelyek ellen farkának rettenetes csapásaival igyekezett védekezni.  Az amerikaiak természetesen büszkék voltak erre a középkori állatóriásra, amely - azt hitték - a világ eddig élt legnagyobb állatja a nagyságban fölülmúlni nem lehet.  Az amerikai rekordot azonban a háború előtti években megdöntötték a németek.  Az egykori Német Kelet-Afrika területén, a Tendaguru hegyen a dinoszauruszi-óriások tömegsírját fedezték föl.

Hatalmas csontok halmaza feküdt teljes összevisszaságban a tendagurui kréta-korszaki rétegekben.  Három német tudós három éven keresztül, több száz néger munkással dolgozott itt, hogy kiássa, megtisztítsa, és ládákba csomagolva Németországba küldje a nagyszerű leletet.  A Németországba küldött mintegy 1200 darab csont összsúlya meghaladta a százezer kilogrammot.  Teljes csontvázat nem lehetett összeállítani a nagy területen szétszórva heverő csontokból, és az állatóriás kis koponyáját egyáltalában nem sikerült épségben megtalálni, mert a hosszú idő alatt a finom koponyacsontok szétmállottak, tönkrementek.  Az épségben megmaradt csontokból, főként pedig a hatalmas végtagcsontokból, meg lehetett állapítani, hogy a tendagurui óriások mintegy 30 méter hosszúak voltak, tehát jóval nagyobbak mint az amerikai diplodokusz.  Két méternél hosszabb és három métermázsa súlyú combcsontjaik és egyéb csontmaradványaik büszkeségei a német múzeumoknak.  A tömegsírba temetett gigantoszaurusz-ok (így nevezték el a német tudósok a tendagurui óriásokat) valami váratlan szerencsétlenségnek lehettek az áldozatai.  Több száz főből álló csapatukra hirtelen rátörhetett a tenger, elborította őket és a hatalmas állatok mind ott pusztultak a sós árvíz hullámai között.

A diadalmas óceán évezredekig hömpölygött az óriások temetője fölött, míg végre a kelet-afrikai partvidék emelkedésével szárazra jutott egykori tenger vastag iszaprétege a gigantoszauruszok katakombájával.  Évezredek hosszú során át a szárazföldi sárkányok egyik nemzedéke követte a másikat.  Feltűntek itt is, ott is a soraikban lomha óriások és fürge vérszomjas ragadozók, amelyek megtalálták életfeltételeiket a szágópálmákkal, borókabokrokkal, tűlevelű fákkal szegélyzett mocsarakban, a még mindig tekintélyes nagyságú páfrányok, surlók, korpafüvek sűrűjében.  Amint haladt az idő, változott a vidék képe is.  Már a jura-korszak végén lucfenyők, erdei fenyők és vörösfenyők, cédrusok, ciprusok mamutfák, szappanfák és babérfák tették változatosabbá a tájképet.  A mocsárvilág tavain tavirózsák virítottak, fehér virágaikkal tarkítva a békalencse zöld takaróját.  Hogy ebből a már is változatos növénytársaságból hogyan fejlődött ki a felsőbbrendű virágos növényeknek, a kétszikűeknek a törzse, s hogyan indult meg a mai növényvilág kialakulása, azt nem tudjuk.  Tény azonban, hogy már a kréta-korszak első felében ott díszelegtek a szárazföldön a jelenkor legismertebb fái; kis füzesek, nyíresek, nyárfa- és kőrisfaligetek tarkították a mocsarak partjait.  A hegyek lejtőin bükkök, hársak, juharfák, platánok és szilfák tenyésztek és társaságukban itt-ott egy-egy vadalmafa is megjelent.  A tájkép kezdett a maihoz hasonló lenni, de az állatvilág még teljesen középkori volt.

A jura-korszak sárkánygyíkjai közül több nem érte már meg a környezet megváltozását, de azért a sárkánynemzetség a kréta-korszak végén is elég szépen volt képviselve a Földön.  Kétszarvú és háromszarvú sárkányok ádáz tusájától volt gyakorta hangos a vidék.  Merevpáncélú teknőssárkányok és esetlentestű iguanodon-csordák habzsolták a ligetek, erdők és mocsári növények lombjait, míg a bozótban a mindössze hétméter nagyságú, de rendkívül ügyes, gyorsmozgású ragadozó-sárkány, a lelaps, meg a húsz méter nagyságot is elérő királysárkány leselkedett reájuk.  A tenger fölött a repülő-sárkányok utolsó sarjai, a több méter nagyságú pteranodonták csapongtak.  Hosszú csőrük és hátranyúló tarajaik ijesztő külsőt adott a denevérszárnyú szörnyetegeknek, amelyek, mint a kis hidroplánok, suhantak tova a hullámok fölött, majd szárnyukat összecsapva, nyílként szelték a levegőt és a víz színéig zuhanva, ügyesen kapták el fogas csőrükkel a felszínre merészkedett halakat.  Ezalatt a szárazföldön az arheopterix ivadékaiból lassan kifejlődött az első igazi madár.  Még az újkor beköszöntése előtt, a kréta-korszak végén megjelent a partokon a heszperornisz nevű búvármadár, amelyet nyugat madarának is neveznek, mert maradványaikat az amerikai Kansas kréta-korszaki rétegei őrizték meg legnagyobb mennyiségben és épségben.  A mai alkákhoz és pinguinekhez hasonló madár volt ez, hátul álló rövid úszólábakkal és evezőszerű szárnyakkal.

Csőrmódjára megnyúlt állkapcsában azonban, őseitől reámaradt örökségként, még fogakat viselt.  A heszperorniszon kívül még tizennégyféle madár élt a középkor alkonyán a Földön.  A mai strucc, emu és kazuár őseinek tekinthető futómadarak és néhány gázlómadár mellett a sirályalakú, pompás ihtiornisz hirdette a madárvilág diadalmas életre kelését.  A kréta-korszak végén a Föld középkorának lenyugvó napja már lényegesen megváltozott életképre vetette búcsúzó sugarait.  A triász-korszak végén előtérbe nyomult tengeri, szárazföldi és röpülő sárkánygyíkok ideje lejárt, s lassan eltűntek a kulisszák mögött, hogy a fejlődés színjátékának következő felvonásában, az újkorban, helyettük az emlősállatok és a madarak jelenjenek meg az élet színpadán.  Vajon miért vezetett az élet útja a középkori csúszómászók óriásaihoz és mi volt az oka annak, hogy a mai állatóriásokat sokszorosan felülmúló kolosszusok életfonala a kréta-korszak végén egyszerre megszakadt?  Feleletet adni erre vajmi nehéz.  Úgy vagyunk ezzel a kérdéssel is, mint a déli szárazföld perm-korszaki eljegesedésének a kérdésével.  Valószínű, hogy több különféle külső és belső ok együttesen idézte elő a csúszómászók nemzetségének bámulatos arányú kifejlődését, virágzását és a középkor végén bekövetkezett alkonyát.

Vannak, akik azt tartják, hogy az óriásokká való fejlődés beteges tünet volt és a belső szerveknek rendellenességére vezethető vissza; ez egyúttal megmagyarázná az óriások nemzetségének pusztulását is.  Mások azt tartják, hogy az éghajlati viszonyoknak az újkor elején történt lényeges megváltozása okozta középkori sárkányvilág letűnését.  Míg ugyanis az előző korokban, így a középkorban is, a Földön csekély hőmérséklet-változások voltak, s az egyenletes időjárás a szárazföldi állat- és növényvilág kifejlődésében nagy különbségeket nem okozott, addig az újkorban beállt az évszakok változása, és kialakultak különböző éghajlati övek, s ezzel együtt járt, hogy az egyenletes klímához szokott állat- és növényvilágot olyan állatok és növények váltották föl, amelyek a különböző éghajlati viszonyokhoz, és az évszakok változásához alkalmazkodni tudtak.  Végül az sem lehetetlen, hogy az emlősöknek a csúszómászók nemzetségéből újabb erővel megindult kialakulása kényszeríttette a kréta-korszak végén, visszavonulásra a középkor sárkányait, mintha előre érezték volna, hogy az élet harcaiban alulmaradnak az állatország ama törzsével szemben, amely a fejlődés legmagasabb fokáig emelkedett.  Meglepő, hogy úgyszólván valamennyi nép mese- és mondavilágában szerepelnek hősök, akik borzalmas tűzokádó sárkányokkal küzdenek, és diadalra viszik az emberi észt, erőt és ügyességet.

Másrészt az is megfigyelhető csaknem valamennyi embernél, hogy undorodik, borzad, fél a hidegtestű, halkan tovahaladó, ijesztő külsejű csúszómászóktól, különösen a kígyóktól, amelyek között, a sok ártatlan mellett, számos veszedelmes ellenfél is akad.  Honnan származik az embernek ez az ellenszenve a csúszómászókkal szemben?  Ki tudja?  Talán a gyűlölet, amely a középkori harcok folyamán a győztes emlősökben és a legyőzött csúszómászókban egymás ellen kölcsönösen kialakult, évmilliókon keresztül élt a két nemzetségben és átszármazott az élők világának urára, az emberre is.  És talán az emlősállatok és az emberek ezreit halálra maró mérgeskígyók és a vérengző krokodilusok a legyőzött csúszómászó-nemzetség vérbosszúját éreztetik a diadalmas emlősökkel és a leghatalmasabb élőlénnyel szemben.  Mindez csak feltevés, mint ahogyan a képzelet szülöttei azok a képek is, amelyek a középkori sárkányok véres viaskodását akarják elénk vetíteni.  A kutató tudós nem rajzol csalóka ábrándképeket, hanem a megfigyelésekből, a tényekből építi föl következtetéseit.  A Föld számos helyén, a középkori kőzetrétegekben eltemetve, megőrzött állati maradványokból kétségbevonhatatlanul megállapították, hogy az embernek a Földön való megjelenése előtt sok millió esztendővel igenis élt, virágzott a borzalmas sárkányok hatalmas nemzetsége és ugyancsak számos évmillióval az ember feltűnése előtt, a Föld újkorának hajnalhasadásakor, az utolsó sárkányfajzat is a sírjába hanyatlott.  A sárkánynépség pusztulásával egyidőben a tenger gerinctelen állatainak a sorában is bekövetkezett egy kiterjedt nemzetség szomorú alkonya.

Az ammoniteszek változatos népsége, amely az egész középkoron át gondtalanul élte világát a sós hullámok birodalmában, egyszerre lehanyatlott és a kréta-korszak vége felé egyre inkább fogytak a cifra héjaikban vitorlázó vitézek.  Utolsó sarjaik még átmentették életüket a harmadkor első tengereibe, de hamarosan ők is eltűntek és kiterjedt rokonságukból hírmondó sem maradt.  A légkamrás héjban úszkáló puhatestűeknek csupán legősibb és legszívósabb ága, az ókorból származó nautilusz-nemzetség tudta fenntartani életét a jelenkorig.  Egyetlen képviselője, a hajóscsiga, gyöngyházzal bélelt tarka héjában ma is ott büszkélkedik az Indiai- óceánban.

A mai világ hajnalhasadása.

Alighogy felvirradt a Föld újkorának ragyogó napja, megindultak világszerte a nagy átalakulások, amelyek bolygónk mai képét kialakították.  A középkor második felében pihenőre tért földi erők egyszerre új életre keltek és a kréta-korszak végétől az újkort bevezető harmadkor közepéig folytonos mozgásban tartották a Föld szilárd kérgét.  Ekkor tornyosultak fel a mai világ legnagyobb hegyláncai: az olaszországi Appenninek, az afrikai Atlaszhegység, a spanyolországi Sierra-Nevada és a Pireneusok, a magyar földet koszorúzó Kárpátok és azoknak folytatásaként a Balkán-hegység, Észak-Amerikában a Sziklás-hegység, Dél-Amerikában az Andok hosszú hegylánca, Ázsia keleti részén pedig a japán szigetek hegyei.

A földkéreg különösen heves megmozdulása égnek tornyosította Európa leghatalmasabb hegységének, az Alpoknak gigászi boltozatát.  De nemcsak Európa legnagyobb lánchegységei születtek meg a harmadkor mozgalmas első felében; a középhegységek vidékén is forradalmat csináltak a hegyalkotó belső erők.  De itt nem gyűrték, hajlították össze a Föld kérgét, hanem darabokra törték, összenyomták és darabjait, mint a jégtáblákat, egymásra tornyosították és hegyekké, hegységekké formálták.  Alig nyugodtak meg világszerte tomboló hegyalkotó erők, újabb forradalmi mozgalom indult meg a Földön.  Most meg vízszintes irányban történtek lényeges eltolódások a tengerek és a szárazföldek kiterjedésében.  Partvidékek süllyedése és tengermedencék emelkedése nyomon követte egymást; a tenger és szárazföld harca közben kezdtek kialakulni a mai kontinensek és óceánok határai, a szárazföldeken pedig a hegyeket lehordó csapadékvíz kijelölte számos jelenleg ismert folyó medrének a helyét.  A szárazföldek nagyobb tömege most is az északi földgömbön feküdt.  Az Atlantisz a harmadkor elején nyugat felé Ázsiával, délkelet felé pedig Afrikával is összefüggött Európán keresztül.  Később a Thetys-tenger az Atlanti-óceán tájékáról hatalmas rohammal kelet felé a Maláji-szigetek vidékéig nyomult előre és észak felé keskenyebb, szélesebb csatornákkal összeköttetésbe került az északsarki tengerrel.

Délen a régi Gondvana-föld elválasztott darabjaiból kezdtek kialakulni Dél-Amerika, Afrika és Ausztrália formái.  Már nem sok kellett ahhoz, hogy a Föld mai képe kibontakozzék.  De a harmadkori világtérkép még különbözött a maitól, főként abban, hogy Észak-Amerikát nyugat felé Ázsiával egy széles szárazföldnyelv, Európával pedig, Grönlandon és Izlandon keresztül, egy keskenyebb szárazföldi híd kötötte össze, másrészt, hogy Afrika és India, illetőleg Ausztrália és Kelet-India között szárazföldi összeköttetés létesült.  Azzal, hogy az Afrika és India között szárazföldi áthidalás jött létre, a Thetys-tenger a mai Földközi-tenger területére zsugorodott össze.  De még mielőtt a Földközi-tenger jelenlegi határai kialakultak volna, a Thetys-tenger ismételten elöntötte északra nyomuló öbleinek vizével Dél- és Közép-Európa területét, majd visszavonult, hogy újabb rohammal ismét kiterjessze hatalmát az európai szárazföldre.  A Thetys-tenger egykori öbleit jelzik Európa mai területén a hegyektől övezett nagy medencék, a párizsi, brüsszeli, bécsi és mainzi medence, úgyszintén a mi Nagy- és Kis-alföldünk, meg az Erdélyi-medence.  Az egykori tengeröblökből leülepedett agyag- és homokrétegekben található sok kövesedett kagyló- és csigahéj, nemkülönben az erdélyi és máramarosi sótelepek, az erdélyi földgáz - mind az egykori tenger nyomait mutatják.

A földkéregnek ilyen élénk változásai közepette természetesen a Föld belsejének tüze sem maradhatott tétlen.  A hegyképződésekkel kapcsolatosan mindenféle megindult a vulkáni működés is.  Nagy vulkáni hegységeket tornyosított föl a Földből előtörő láva.  A mi nagy vulkáni hegytömegeink - így a többi között a Szentendre - Visegrádi hegycsoport, az aranyat, ezüstöt és különféle érceket rejtegető Magyar Érchegység, az aranybányáiról híres Erdélyi-érchegység, a gyógyforrásokban bővelkedő Hargita és a magyar földnek még több más vulkáni hegysége - ekkor keltek életre a Föld tüzes méhéből.  A tájkép, amely a nagy forradalom után a harmadkorban a Föld felszínén kialakult, már nagyon hasonló volt a maihoz.  Az éghajlat kimondottan meleg volt, úgyannyira, hogy a Közép-Európa területén megéltek a pálmák, a mirtus, a cédrusok, sőt a kenyérfák is.  Amikor azután az éghajlat hidegebbé változásával Közép-Európa területéről eltűntek a pálmák és egyéb földközi-tengervidéki növények, északról előnyomultak a tűlevelű fák, majd megjelentek a magasabb rendű virágos növények is és hatalmukat lassan kiterjesztették az egész Földre.  A középkorban még szétszórtan, árválkodva növekedő lombos fák erdőkké tömörültek, a folyókat fűvel borított és virágoktól tarkított rétségek kísértek.  A merészebb növényfajok felkapaszkodtak a sziklákra, kialakították a hegyi réteket, a fennsíkokon pedig az alacsony cserjés pusztaságokat.

Más növényfajok bátran nekivágtak a sivatagoknak és - mint a forró égövi kaktuszok és egyéb vízgyűjtő növények mutatják - meghódították a legforróbb sivatag-vidékeket is, nagy mezőségeket, steppéket varázsolva a sívó homokra.  De megbirkóztak a növények a hideggel is; a fagyos tájakon alacsony fűvel, zuzmóval borított tundrákat alakítottak.  Az első szervezet csodálatos alkalmazkodóképessége legyőzött minden legyőzhető akadályt.  A növényvilág birtokába vette a földkerekség valamennyi részét, ahol élet lehetséges, s mindenüvé letelepített egy-egy olyan növénytársaságot, amely a külső viszonyokkal meg tudott birkózni, le tudta győzni a természet ellenállását.  Így alakultak ki az éghajlati övekre jellemző növénytársaságok, amelyek mainapság annyira jellegzetessé teszik a Föld részeinek tájképét.  A növényvilághoz hasonlóan az állatvilág is mindinkább közeledett a maihoz.  Ha itt-ott föl is tűntek a Földön különleges, idegenszerű állatok, azért az első ember, aki büszkén végighordozta a tekintetét a tájon, nagyjában-egészében már a maihoz hasonló állattársaságot látott maga körül.  A harmadkort úgy kell tekintenünk, mint az emlősállatok diadalmas kibontakozásának a korát.  A középkori elnyomatásuk után, amikor még alig tudtak szóhoz jutni az óriási arányokban kifejlődött csúszómászók mellett, a harmadkor tropikus melegében hatalmas ugrással haladtak előre a fejlődés útján.

Mintha az emlősök mindazt, amivel a középkorban elmaradtak az alacsonyabb rendű csúszómászó népségtől, egyszerre akarták volna behozni, s mintha meg akarták volna mutatni, hogy ők is tudnak tekintélyes nagyságúvá, hatalmassá növekedni, soraikban is megjelentek időnként óriások.  Ilyen volt a Brazília erdeiben ma élő lajhár őse, az elefántnagyságú óriás-lajhár, a megetérium, amely Dél-Amerika területén tanyázott, nemkülönben az Argentína mezőségein élt orrszarvúnagyságú óriási övesállat, a gliptodon, amelynek csenevész utódai, az öves állatok, a mai Dél-Amerika jellegzetes állatai.  Az ormányosok sorában az őselefántok, közöttük az Európában is elterjedt dinotérium, képviselték a harmadkor óriásemlőseit, de akadt tekintélyes nagyságú példány a ragadozók és a szarvasfélék között is, a tengerekben pedig már akkor megjelentek a mai világ óriásai, a cetek.  Az emlős-állatok sokaságának kialakulása még meglehetősen homályos.  Csak az bizonyos, hogy a sokféle nemzetség, család és faj az állatoknak a középkori erszényes-emlősökhöz közelálló csoportjából sarjadt ki a kréta-korszak és harmadkor határán.  Ez az állatcsoport érdekes keveredése volt a legkülönbözőbb emlős-állatoknak és már benne rejtett az emlősök közös sajátsága: a méhlepény, a placenta kifejlesztése, amelynek segítségével a magzat az anyaméhben az anyja vérével táplálkozik és fejlődik.

A középkor végén élt “keverék-állatcsoport"-ból, mint a törzsfa erős gyökérzetéből, hajtottak ki egymásután az emlősállatok ágai.  Mindjárt a törzsfa tövéből indult ki a rovarevők nemzetsége, amely kezdetben még erszényes-emlősök ősi jellegeit mutatta, de később gazdagon elágazott s kifejlesztette a mai vakondok-, tüskésdisznó- és cickánynépséget.  A rovarevők két oldalágából alakult ki egyrészt a denevérek, másrészt a félmajmok rokonsága; az utóbbinak későbbi hajtásaiból bontakozott ki az állatország törzsfájának csúcsa: a főemlősök csoportja.  Az ősi keverékcsoport ragadozó erszényes emlőseiből sarjadt ki az ó-harmadkor végén az ősi húsevő állatok vagy ősragadozók nemzetsége, amely kiindulópontja volt a mai összes ragadozóknak, nemkülönben az ősceteken keresztül a mai ceteknek.  Már az ősragadozók egészséges ágából kihajtott egy oldalág, amelyből a mai patás-állatok kistermetű ősei alakultak ki.  A patások őse hosszúra nyúlt orrával és sokhegyű fogaival még a rovarevőkhöz hasonlított, ötujjú lábai sem vallottak a későbbi kevésujjú utódokra, s mégis ebből az igénytelen elődből formálódtak ki a páratlanujjú orrszarvú, tapír, ló és szamár, másrészt a párosujjú viziló, disznó és a kérődzők változatos sokasága: a szarvasmarhafélék, kecskék, juhok, őzek, szarvasok és sivatag hajója, a teve.  Az ötujjú őstől az egyujjú elődig való fejlődést legszebben mutatja a ló törzsfája.

A ló valamennyi elődét sikerült felfedezni az egymást követő korszakok kőzetrétegeiben, s csontmaradványaikból meg lehetett állapítani, hogy az utódoknál a középső ujj fokozatos növekedésével a többi ujj mindinkább elsatnyult, egyúttal a termetük mind nagyobb, erőteljesebb lett.  A nyúlnagyságú, ötujjú ősből előbb a kutyanagyságú, fehér pettyekkel tarkázott eohippusz fejlődött ki, amelynek a mellső lábán négy, a hátsón három ujja volt.  Az eohippuszt követte a törzsfán a borjúnagyságú, ugyancsak fehér foltokkal díszített mezohippusz, amelynek már mind a mellső, mind a hátsó lábán három-három ujja volt.  A következő fokozatot a szamárnagyságú és a zebrára emlékeztető, sávozott szőrű hipohippusz képviselte, amelynél a középső ujj a két megmaradt ujj rovására még jobban kifejlődött.  A következő utódnál, a póni nagyságú reohipparion-nál már teljesen elsatnyult a második és a negyedik ujj, s a középső ujj erőteljes, patás ujjá alakult ki.  A fejlődés következő lépcsőfoka lehetett a teljesen egyujjú hipparion, amely a harmadkor végén Ázsiában és Európában, a nagy mezőségeken, steppéken élt és őse volt a vadlovak nyugati fajtáinak.  A mai lónemzetség igazi őshazájában, Amerikában, a hipparionhoz hasonló egyujjú vadló, a pliohippus alakult ki a fejlődés során.  Ez lett volna az őse azoknak a vadlovaknak, amelyek az újvilági prerie-ken és steppéken nagy csapatokban éltek, de még mielőtt európai láb taposta volna Amerika földjét, kipusztította őket az indiánok rablógazdálkodása.

A lónemzetséghez hasonlóan, nyomon lehet követni az egykori csontmaradványok alapján az elefánt-nemzetség fejlődését is, amely a harmadkor elején élt kis tapírformájú möritérium-ból indult ki.  Ennek már volt egy kis ormánya és a szemfogai mindkét állkapcsában jól ki voltak fejlődve.  Az ormány megnyúlásával és a szemfogaknak agyarakká való növekedésével alakultak ki az egymásra következő korszakok egyre nagyobb termetű elefántjai, amelyeket paleomasztodon, dinotérium, ős-elefánt és mamut néven emlegetnek a tudósok.  Az elefántősök közül a két utolsót már ismerte az ősember; kezdetleges vadászfegyvereivel és csapdáival vadászott is a hatalmas állatokra.  A ló és az elefánt törzsfája érdekesen mutatja, hogy a növényevő patások és ormányosok fejlődése a kistermetű ősöktől a mind nagyobb arányú utódok felé vezetett.  A növényevő állatoknak az a nemzetsége, amelyhez a kisebb állatok - nyulak, mókus, egér, patkány, ürge, hörcsög, hód, tengeri malac, mormota stb. - sokasága tartozik, és amelyeket rágcsálóknak nevezzünk, a patás állatok kistermetű ősi formáiból alakultak ki és sok tekintetben még ma is ezeknek a jellemvonásait viselik magukon.  Már a harmadkor első felében kisarjadt az emlősállatok törzsfájának az az ága, amely a fejlődés csúcspontjára vezetett.

A régi harmadkori kőzetrétegekben felfedezték egy igazi majom csontmaradványait, majd Európa, Ázsia, Dél-Amerika és Afrika fiatalabb harmadkori képződményeiből a mai emberszabású majmok (gorilla, orángután, csimpánz) elődeinek a maradványai is előkerültek.  Az alsóbbrendű félmajmok ősi alakjából alakult ki az igazi majmok magasra növő ága, amely betetőzte az állatvilág sok-sok évmillión át szünet nélkül előrehaladó fejlődését.  Mialatt a szárazföldön ilyen nagyszerű haladást tett az élet, mialatt a virágos növények meghódították a földkerekség csaknem minden pontját és kialakították a mai változatos tájképeket, s mialatt a gerinces állatok törzsfáján kibontakozott az emlősök csúcshajtása is, azalatt a tenger jóval idősebb és megállapodottabb állatvilágában már csak kisebb változások történtek.  Az ammoniteszek letűnését alig érezte meg a tenger élete, hiszen a fokozatosan tértnyerő kagylók és csigák sokasága bőven pótolta a puhatestűek törzsének ezt a hiányát.  A tengerek világa a harmadkorban új népséggel is szaporodott.  Az átlyuggatott mészhéjban élő egysejtű foraminiferáknak újabb seregei, a nummuliteszek hadai lepték el helyenkint az óceánokat.  Belül kamrácskákra osztott, lapos korong alakú héjaik, amelyek között néhány centiméter átmérőjű “óriások" is akadtak, az állatkák elpusztulása után tömegesen süllyedtek az óceánok fenekére és vastag mésziszap réteget halmoztak ott föl.

A tenger elvonulása után a nummulithéjak alkotta mésziszapból nummulit-mészkő lett, amelyből néhány évmillió múlva az alkotni vágyó ember épületeket épített, szobrokat faragott, emlékműveket emelt.  A harmadkorban Észak-Afrika területén morajló óceán nummulitesz-hadaiból épültek föl az egyiptomi piramisok, a fáraók sírjai.  A nummuliteszek magyar földön is több helyen jelzik az egykori harmadkori tenger medrét.  Erdélyben a nép a kövesedett nummulitesz-héjakat Szent László pénzének mondja, és egy szép legendát fűz hozzájuk.  A kunokkal harcban álló szent király hadai ellen a kunok cselt terveztek.  Aranyat szórtak el az úton, hogy a magyar harcosok figyelmét lekössék, s mialatt azok a csillogó pénzt szedegetik, tért nyerjenek.  Szent László azonban felismerte a cselt és az Istenhez fohászkodott, hogy tegyen csodát.  Az Úr meghallgatta a szent király fohászát, kővé változtatta az aranypénzt.  A magyar sereg így meg volt mentve az arany csábításától, a rendje nem bomlott meg és csatát nyert a cselszövő kunok ellen.  A harmadkor tengerének igénytelen egysejtű állatjai, a nummuliteszek, évmilliók múlva így keltek életre az ember hatalmas alkotásaiban és évszázadokon át szájról-szájra járó mondáiban.  A harmadkor egyébként is nagyon bőkezű volt a távoli jelenkor iránt, hiszen a földi kincsek garmadáját termelte az emberiség számára.

A harmadkorban feltornyosodott vulkáni hegységek mélyén rejtőző arany- és ezüst-erek, a legkülönbözőbb hasznos ércek hatalmas telérei, az egykori mocsaras, lagúnás területeken élt növényekből keletkezett barnaszén-telepek - a mi tatabányai és salgótarjáni szénkincsünk is - mind a harmadkor ajándékai.  A Keleti-tenger partvidékén élt harmadkori fenyőerdő fáinak gyantáját, mint értékes borostyánkövet, őrizte meg számunkra az erdő talajából keletkezett kékagyag, s a borostyánkőbe zárva reánk maradt a gyantaözönbe fulladt több ezer rovar múmiája is, bizonyságául a harmadkori rovarvilág pezsgő életének és meglepő változatosságának.  Az életnek ebben a nyüzsgő elevenségében, a tropikus nap sugaraitól bearanyozott színes környezetben, az örökzöld tölgyek, fügefák, magnóliák és pálmák világában kelt életre a Föld ura, az ember.  A mosolygó napsugár, a kacagó derű, amely fogadta, dehogyis engedte sejtetni, hogy a fejlődés útján annyi vihar, annyi nehéz akadály, oly sok küzdés áll előtte.  De a harmadkori csillogó napsugár, amely bearanyozta az emberős büszkén magasra emelt fejét, a győzelem dicsfénye volt.  Azzal a sugárral pedig, amely az első ember előreugró homloka alul, két mélyen ülő szeméből elővillant, - az értelem sugarával - az emberiség legyőzte a Természetet és meghódította a világot.