Akikkel
minden nap találkozunk, akiket folyamatosan látunk,
azokon alig vesszük észre a
változást, amit a gyorsan haladó Idő okoz a
külsejükön és a lelkükben egyaránt. Szüleink,
testvéreink, rokonaink fölött
mintha nyom nélkül suhannának tova az évek;
nem látjuk arcukon a gond, a munka
és az öregség szántotta
barázdákat, nem vesszük észre
természetük, szokásaik
megváltozását. Mihelyt
azonban a velünk
élők megváltozása nem fokozatosan, hanem
váratlanul és feltűnő mértékben
történik, kizökkenünk
megszokottságunkból és az átalakulás
nagyon is szemünkbe
tűnik. Ha baleset éri valamelyik
hozzátartozónkat, ha béna vagy csonka lesz, vagy ha erős lelki felindulás hagy
nyomot a kedélyén, - bizony sok időbe telik, míg ismét megszokjuk megváltozott
külsejét vagy átalakult lelkivilágát.
Hasonlóan vagyunk a környezettel is, amelyben életünk lepereg. A vidék, ahol születtünk, az ország, amelynek
fiai vagyunk és az egész Föld, amelyet az emberiség lakóhelyéül jelölt ki a
sors, látszólag alig változik meg az idők folyamán. A kertünk alatt csörgedező patakot, a
falunkat koszorúzó, erdő borította hegyeket, a napsugaras rónát, ahol kis
tanyánk áll, a folyót, amelyen a fürge hajók életet hoznak a nagy városok
kőtengerébe, - felnőtt korunkban sem látjuk másnak, mint gyermekéveink alatt;
legfeljebb az arányaik kisebbedtek meg azzal, hogy mi magunk megnövekedtünk és
megokosodtunk. Észreveszi-e valaki, hogy
záporeső után kisebb lett a hegy, amelyről a rohanó víz tekintélyes mennyiségű
sziklatörmeléket hordott le a völgybe?
Számon tudja-e valaki tartani, hogy a fürge hegyi folyócska egyik évről
a másikra mennyire mélyítette ki a völgyet, amelyen át a hegyekből a síkságra
siet? Szemébe ötlik-e valakinek, hogy a
nyugodt méltósággal tovahömpölygő folyam minden nap néhány centiméterrel
megnöveszti az útjában álló szigetet, amelyre szorgalmasan hordja a homokot és
a kavicsot? És vajon láthatja-e a
tengerpart lakója, hogy a folyók által behordott iszaptól, napról napra
emelkedik a tenger feneke? Bizony, alig
akad ember, aki ezeket, a Föld külsején végbemenő változásokat közvetlenül
figyelemmel tudná kísérni. Pedig
a
hegyek, a völgyek és síkságok, éppen
úgy, mint a patakok, folyók medre és a
végtelen óceánok hatalmas medencéi,
születnek, fejlődnek, öregszenek és
elmúlnak - akár az emberek. A Föld,
amely évmilliók óta kering a Nap körül, él a maga egészében. Csakhogy a Föld élete nem halad egyszerre a
mi életünkkel. A mi létünk csupán egy
pillanat a mérhetetlenül hosszú időben, amelyben a Föld élete pereg. S ha azoknak a megváltozását sem tudjuk
figyelemmel kísérni, akikkel az Időben együtt élünk, hogyan tudnánk nyomon
követni, a sokmillió év óta élő és fejlődő Föld arcvonásainak lassú
átalakulását. De
a Földdel is történnek
“balesetek”, akárcsak velünk, rövid
életű emberekkel; s a Föld életének nyugodt
menetét megzavaró, váratlan
katasztrófák akaratlanul is
ráirányítják a
figyelmünket a Föld arcvonásainak
megváltozására. Egyik helyen megindul a hosszú ideje tartó
esőtől áztatott hegyoldal. A hatalmas
földtömeg lecsúszik a völgybe, magával sodorva erdőt, szőlőföldet, aranykalászt
ringató búzatáblákat, a hegyi lakók kunyhóit.
Lenn, a völgyben kimozdítja a helyükből a
vasúti síneket, ledönti a hegy
lábánál meghúzódó falu
házacskáit, gátat emel a patak vizének,
amely
megduzzadva, elárasztja a megsanyargatott vidéket. Fönt, az örök hó és a hallgatag kövek
világában, úgyszólván minden tavaszon megismétlődik egy szörnyű dráma: a
kőlavina. A fagytól meglazított sziklák
lezuhannak a hegy testéről és dörögve, zúgva bukdácsolnak alá a meredek
hegyoldalon. Útközben újabb kőtömegeket
rántanak magukkal és valóságos kőfolyammá dagadva rohannak a völgy felé. Letarolt erdők, porrázúzott kunyhók,
kőtengerré változtatott hegyi legelők, agyonsújtott élőlények jelölik a szörnyű
erejű kőlavina pusztító útját. Máshol
megremeg a Föld teste, mintha valami belső fájdalom gyötörné. A
hatalmas rázkódástól, mint a
kártyavárak,
összeomlanak a büszke emberi alkotások; kimozdulnak a
helyükből a szilárdnak
hitt földrétegek, kicsapnak a medrükből a
folyók, és pusztító
szökőárrá
tornyosulnak a tenger hullámai. Rom,
pusztulás, fájdalom és nyomor követi a Föld néhány percig tartó vad
mozdulatát. Egy másik helyen
felkavarodik a Föld gyomra és a benne izzó tűz utat keres a felszínre. Az óriási nyomás kirobbantja a tűzhányó hegy
eldugaszolt nyílását, a krátert. Megnyílik
a Föld szája, amelyen át több
métermázsa súlyú, izzó
kőbombák és apró, tüzes
kődarabok repülnek a magasba. Majd a
tátogó szájból sötét
füstfelhő emelkedik az ég felé és lassan
szétterülő
fodraiból hullani kezd a hamuval kevert eső, amely sűrű
iszapréteggel föd be és
fojt meg mindent, amire ráhull. S a
nagy
dráma utolsó felvonásaként, a
tűzhányó szájának széléről
egyszerre, minden
oldalon kibuggyan az izzó láva, amely lassan, de
visszatarthatatlanul hömpölyög
le a tűzhányó oldalán, porrá égetve
mindent, amit még épen hagyott a kőeső és
az iszapár. Hegycsuszamlás,
kőlavina,
földrengés, a tűzhányó kitörése
és még néhány hasonló,
pusztító erejű
szerencsétlenség figyelmezteti a Föld lakóit,
hogy a szilárdnak, biztosnak,
változatlannak hitt lakóhelyük nem holt, nem
mozdulatlan tömeg, hanem él,
fejlődik, átalakul, akárcsak az emberi, állati
és növényi szervezet.
Ennek
a könyvnek az a célja, hogy az
olvasót megismertesse mindazokkal a változásokkal,
amelyeken a Föld több mint
ezer-millió évvel ezelőtt történt
születésétől kezdve a mai napig átment,
és
hogy végigvezesse a hosszú úton, amelyet az
élők világának be kell futnia, míg
a Földön való élet első kezdetétől a
növényvilág, állatvilág és az
emberiség
mai változatos sokaságáig fejlődött.