NNCL334-300v1.2
 
KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK
SZERKESZTI KUCZKA PÉTER
 
ISAAC ASIMOV
Alapítvány és Birodalom

borito 
 
TUDOMÁNYOS-
FANTASZTIKUS
TRIOLÓGIA 2.
 
KOZMOSZ KÖNYVEK


A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Isaac Asimov: Foundation and Empire
Doubleday Science Fiction, New York, 1952
© Isaac Asimov, 1952
 
 
FORDÍTOTTA BARANYI GYULA
 
MÁSODIK KIADÁS
 
A FEDÉL KORGA GYÖRGY MUNKÁJA
 
© Baranyi Gyula, 1972
Hungarian translation
HU ISSN 0324-5225
ISBN 963 211 5147 összkiadás
ISBN 963 211 5198
Kozmosz Könyvek, Budapest.
Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató
Készült a Zrínyi Nyomdában (81.1184/1-4052)
rotációs ofszet nyomással, Budapest, 1982
Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató
Felelős szerkesztő: Futaki József
A szöveghűséget ellenőrizte: Elek István
Műszaki vezető: Haas Pál
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Kellermann József
115000 példány. Terjedelem: 15,93 (A/5) ív. IF 4531
 
 

TARTALOM
 
 
Prológus
 
Első rész
A GENERÁLIS
1. A varázslók nyomában
2. A varázslók
3. A halott kéz
4. A császár
5. A háború kezdetét veszi
6. A kegyenc
7. Megvesztegetés
8. Trantor felé
9. Trantoron
10. A háború vége
 
Második rész
AZ ÖSZVÉR
11. Ifjú házasok
12. A kapitány és a polgármester
13. A hadnagy és a pojáca
14. A mutáns
15. A pszichológus
16. Tanácskozás
17. A szonovizor
18. Az Alapítvány eleste
19. A kutatás kezdete
20. Az összeesküvő
21. Közjáték az űrben
22. Halál Neotrantoron
23. Trantor romjai
24. A megtért
25. Egy pszichológus halála
26. A kutatás vége
 
 
Marynek és Henrynek
türelmükért és kitartásukért
 


PROLÓGUS
 
 
A Galaktikus Birodalom hanyatlott.
Gigászi birodalom volt ez; a Tejutat alkotó roppant, kettős csigavonal egyik végétől a másikig világok millióit ölelte magába. Gigászi volt a hanyatlása is, és sokáig tartott, mert nagy utat kellett bejárnia.
Évszázadok is beleteltek, mire valaki egyáltalán a tudatára ébredt ennek a hanyatlásnak. Hari Seldon volt ez a valaki, az alkotás szikrájának egyetlen letéteményese az elharapózó rothadás közepette. Ő dolgozta ki és fejlesztette végső tökélyre a pszichohistória tudományát.
A pszichohistóriát nem az egyes ember, hanem az embercsoportok érdekelték. A tömegek, méghozzá a milliárdos tömegek tudománya volt ez. Képes arra, hogy a behatások kiváltotta reakciókat olyan pontossággal kiszámítsa, mint mondjuk egy szűkebb tudományág a visszapattanó biliárdgolyó útját. Nem ismeretes olyan matematika, amely előre jelezhetné az egyes ember reakcióit; egymilliárdnyi ember viszont egészen más lapra tartozik.
Hari Seldon föltérképezte a kor társadalmi és gazdasági tendenciáit, s tekervényes útjukat végigkövetve kimutatta a civilizáció folyamatos és gyorsuló ütemű hanyatlását, és hogy harminc évezrednyi időbe fog telni, mire a romokból életre vergődik egy új Birodalom.
Arról már lekéstek, hogy a hanyatlásnak útját állják, arról viszont még nem, hogy a barbárság végét közelebb hozzák. Seldon két Alapítványt létesített hát a Galaxis két átellenes végén, úgy választva meg a helyüket, hogy az események sodrása rövid egy évezred alatt kicsiholja belőlük az előzőnél erősebb, tartósabb, lendületesebb Második Birodalmat.
Az Alapítvány az egyik Alapítvány történetének első két évszázadát meséli el.
A Galaxis-spirál egyik ágának a legvégén, a Terminus bolygón természettudósok telepedtek le. A Birodalom zűrzavarától távol annak szentelték életüket, hogy egybegyűjtsék a tudás egyetemes tárházát, az Enciklopédia Galacticát, mit sem sejtve arról, hogy az időközben elhunyt Seldon fontosabb küldetést tervezett el a számukra.
A Birodalom bomlásával a külső területek egyes független "királyok" kézébe hullottak. Ezek létében fenyegették az Alapítványt. Az első polgármester, Salvor Hardin azonban egyik kiskirályt kijátszotta a másik ellen, és így sikerült törékeny függetlenséget kicsikarnia. Sőt azáltal, hogy az Alapítvány volt az atomenergia egyetlen letéteményese olyan világok közepette, amelyek felejteni kezdték tudományukat, és visszasüllyedtek a szén és az olaj szintjére, még vezető szerepet is kivívott magának. Afféle "vallási" központjává lett a környező királyságoknak.
Idővel, ahogy az Enciklopédia háttérbe szorult, az Alapítvány kifejlesztette kereskedelmét. Kalmárai Periféria-szerte, fényévek százaira is elvitték atomcikkeiket, amelyekhez foghatót miniatürizálásban maga a Birodalom sem tudott legszebb fénykorában sem fölmutatni.
Hober Mallow, az első kalmárfejedelem alatt olyan tökélyre fejlesztették a gazdasági hadviselést, hogy még a Korell Köztársaságot is sikerült maguk alá gyűrniük, jóllehet ez a maradék Birodalom egyik külső tartományától is segítséget kapott.
Kétszáz év telt el, s az Alapítvány a Galaxis legerősebb államává nőtt, csupán az összezsugorodott Birodalom múlta fölül, amely – jóllehet a Tejút középső harmadára szorult – még mindig uralma alatt egyesítette a Világegyetem lakosságának, valamint gazdaságának a háromnegyedét.
Elkerülhetetlennek látszott, hogy az Alapítvány számára a haldokló Birodalom utolsó rúgása fogja jelenteni a legközelebbi fenyegetést.
Meg kellett hát tisztítani az arénát, hogy az Alapítvány és a Birodalom megbirkózhasson egymással.
 
 


Első rész
 
A GENERÁLIS
 
 


1. A VARÁZSLÓK NYOMÁBAN
 
BEL RIOSE – Viszonylag rövid pályafutása alatt Riose méltán rászolgált az "utolsó birodalmi" címre. Hadjárataiból ítélve, hadvezéri képességei fölértek Peurifoy-éival, s az emberekkel való bánás tudományában talán fölül is múlta emezt. Ha nem a Birodalom hanyatlása idején látja meg a napvilágot, talán a hódításaival is Peurifoy nyomába ér. Ámbár előtte is megnyílt a pálya, amikor a birodalmi tábornokok közül neki jutott osztályrészül, hogy elsőnek összemérje erejét az Alapítvánnyal…
Enciklopédia Galactica*
 
[*Az összes idézeteket, a kiadó hozzájárulásával, az Enciklopédia Galactica 116. kiadásából vettük. (Megjelent A. K. 1020-ban, az Enciklopédia Galactica Kiadó gondozásában, Terminuson)]
 
 
Bel Riose nem vitt magával kíséretet, jóllehet az udvari protokoll szerint ez kijár egy flottaparancsnoknak, még ha az isten háta mögötti csillagrendszerben; a Galaktikus Birodalom gyepűvidékén állomásozik is a hajóhada.
Ám Bel Riose ifjú volt és becsvágyó – elég ok arra, hogy a rideg és számító udvar minél messzebbre, a világ végére száműzze –, s ezenkívül kíváncsi természetű. E tulajdonságát fölcsigázták azok a különös és valószínűtlen mendemondák, amelyekről százak kedvtelve beszéltek, s ezreknek homályos sejtelmei voltak; a katonai kaland lehetősége viszont az előbbi két tulajdonságának hízelgett. Mindez együtt túlságosan is erős ösztökének bizonyult.
Úticélja, az omladozó udvarház elé érve kiszállt a maga számára lefoglalt ütött-kopott gépkocsiból, és várt. Bár a bejáratot figyelő fotocella működött, az ajtót mégis kézzel nyitották ki.
Bel Riose rámosolygott az öregemberre.
– Riose vagyok.
Az öregember nem látszott meglepettnek.
– Fölismertem – mondta kimérten, és nem mozdult. – Milyen ügyben?
Riose a békesség jeléül hátrább lépett egyet.
– Békében járok. Ha Ducem Barrhoz van szerencsém, megtisztelne, ha a szavára méltatna.
Ducem Barr oldalt lépett, s a ház belső falai kivilágosodtak. A belépő tábornokot nappali világosság fogadta.
Kezével megérintette a dolgozószoba falát, majd ujjai hegyére meredt.
– Siwennán ilyen is van?
– Van, de csak énnálam, azt hiszem – felelte Barr halvány mosollyal. – Amennyire tőlem telik, karbantartom. Elnézését kérem, ha netán megvárakoztattam az ajtó előtt. Az automata jelzi ugyan, hogy látogató érkezett, az ajtót azonban már nem nyitja ki.
– Nincs aki megjavítaná? – A tábornok hangjában enyhe gúny érződött.
– Nem tudok alkatrészt szerezni. De foglaljon helyet uram. Iszik teát?
– Még hogy iszom-e? De hisz, jó uram, faragatlanság lenne Siwennán ilyesmit visszautasítani!
A vén patrícius kimérten meghajolt, azzal a meghajlással, amely a múlt század jobb napokat látott arisztokráciájának a szertartásrendjéből maradt hátra, s nesztelenül elvonult.
Riose a házigazda távozó alakja után bámult, s érezte, hogy a magára erőszakolt civil udvariasság kezd foszladozni. Katonai nevelésben volt része, élettapasztalata is ugyanabból a forrásból táplálkozott. Ahogy mondani szokták, számtalanszor farkasszemet nézett a halállal, ez a halál azonban minden esetben ismerős és kézzelfogható volt. Nem csoda hát, ha a Huszadik Flotta bálványozott oroszlánjának borsózni kezdett a háta az öreg ház dohos levegőjében.
A tábornok sejtette, hogy a polcokon sorakozó apró, ébenfekete dobozkák könyvek. Címük semmit sem mondott neki. Azt is gyanította, hogy a szoba egyik végét elfoglaló jókora szerkezet arra szolgál, hogy kívánságra képpé és hanggá varázsolja a könyvet. Hallani hallott ilyen átalakítókról, működni azonban még egyet sem látott.
Egyszer hallott róla, hogy valamikor régen, az aranykorban, amikor a Birodalom még egy volt az egész Galaxissal, tíz ház közül kilencben voltak ilyen átalakítók meg persze ilyen könyvsorok is.
De hát mostanában a határokra kellett ügyelni; a könyvek az öregekre maradtak. No meg aztán a régi időkről szóló meséknek jó, ha a fele igaz. Vagy még annyi sem.
Az öregember visszajött a teával, s Riose helyet foglalt. Ducem Barr fölemelte a csészéjét.
– Az ön tiszteletére.
– Köszönöm. Az önére.
Ducem Barrnak valami fúrta az oldalát, mert vendégének szögezte a kérdést:
– Az a hír járja, hogy ön még fiatal. Harmincöt?
– Nem sokat tévedett. Harmincnégy.
– Ez esetben – mondta Barr enyhén megnyomva a szót – jó, ha mindjárt a tudtára adom, hogy sajnos nincs a birtokomban semmiféle szerelmi bájital, varázsszer vagy boszorkányfőzet. Arra sem vagyok a legkisebb mértékben sem képes, hogy ha valamilyen fiatal hölgyön megakad a szeme, az ön irányába bűvöljem a kegyeit.
– E téren nem szorulok semmiféle művi segédletre, uram. – A tábornok hangjából kiütköző leplezetlen önelégültségbe némi kíváncsiság vegyült.
– Sokan megkeresik ilyesféle kívánságokkal?
– Akadnak szép számmal. Sajnos, a tájékozatlan közönség hajlamos rá, hogy a tudóst összecserélje a varázslóval, és úgy látszik, a szerelmi élet szorul rá a leginkább a varázslók kontárkodására.
– Ez csak természetes. Rám azonban ez nem vonatkozik. Szememben a tudomány csak arra való, hogy fogas kérdésekre választ kapjunk tőle.
A siwennai hangja komoran csengett:
– Ön ugyanúgy tévedhet, mint azok!
– Majd elválik. – Az ifjú generális visszahelyezte csillogó tartójába a csészét, és újból megtöltötte. Apró loccsanással beledobta a fölkínált Ízesítő tablettát.
– Mondja csak, patrícius, kik azok a varázslók? A valódiak.
Barr meghökkent e rég használaton kívüli cím hallatán.
– Nincsenek varázslók – mondotta.
– De hiszen beszélnek róluk! Siwenna hemzseg az ilyesfajta mendemondáktól. Valóságos kultusz épült köréjük. A szálak furcsamód azokhoz a honfitársaihoz vezetnek, akik a régi szép időkről álmodoznak, meg – ahogy ők mondják – a szabadságról és a függetlenségről fecsegnek. Még a végén államellenes dolog kerekedik ki ebből.
Az öregember a fejét csóválta.
– Mért tőlem kérdi? Összeesküvéstől tart tán, és azt hiszi, én vagyok a vezérük?
Riose vállat vont.
– Ugyan, dehogy! Ámbár, ha meggondoljuk, én nem tartanám olyan nevetségesnek a gondolatot. Az ön apja annak idején száműzött volt, nemde, ön meg hazafi és soviniszta. Illetlenség tőlem, hogy vendég létemre ezt fölhánytorgatom, de hát az ügy érdeke… Ellenben hogy összeesküvés – most? Kötve hiszem. Ez a három emberöltő kiverte Siwennából a merszet.
Az öregember a szavaival küszködött.
– Ha ön illetlen vendég, leszek hát én is illetlen házigazda. Szeretném rá emlékeztetni, hogy valamikor egy alkirály is így vélekedett, mint ön, a gyáva siwennaiakról. Ez az alkirály tette földönfutóvá az apámat, mártírrá a fivéreimet, és kergetne öngyilkosságba a húgomat. Mégis ezek a szolgalelkű siwennaiak voltak azok, akiknek a kezétől szörnyű halált halt az a bizonyos alkirály.
– Ó, igen, helyben vagyunk. Három év óta számomra nem rejtély többé ennek az alkirálynak a talányos halála. Volt a testőrségében egy fiatal katona, aki érdekes dolgokat cselekedett. Ön volt az a katona, s gondolom, a részletektől eltekinthetünk.
Barr megőrizte a nyugalmát.
– Úgy van. Mit kíván tőlem?
– Hogy válaszoljon a kérdéseimre.
– Fenyegetés alatt? Azt nem. Öreg vagyok, de annyira még nem, hogy az életet túl sokra becsülném.
– Jó uram – mondta Riose jelentőségteljesen –, nehéz időket élünk, és magának gyerekei vannak meg barátai. Van egy hazája, amelyért egykor csupa szeretetből ostoba módon a száját tépte. Ugyan, ha erőszakra szánnám el magam, akkor nem önre pazarolnám az időmet.
– Mit óhajt? – kérdezte Barr ridegen.
Riose megragadta az üres csészét.
– Figyeljen ide, patrícius! Manapság azok a katonák aratják a legnagyobb sikereket, akik ünnepnapokon a császári palota díszszemléit vezénylik, vagy díszkíséretül szolgálnak azokon a csillogó hajókon, amelyek a nyári bolygókra röpítik ő császári fényességét. Én… én semmire se vittem. Harmincnégy éves vagyok, és nem vittem semmire, és soha nem is fogom vinni valamire. Mert, tudja, szeretek verekedni.
Ezért küldtek ide. Az udvarnál csak bajt csinálok. Hadilábon állok az etikettel. Megbotránkoztatom a ficsúrokat meg az admirális urakat, de ahhoz túlságosan is jó hajóskapitány és parancsnok vagyok, hogy csak úgy kurtán-furcsán, mint valami szemetet, az űrbe vessenek. Ehelyett itt van Siwenna. Ez a határvidék, ez az isten háta mögötti lázadó tartomány. A fő, hogy messze van, elég messze ahhoz, hogy ne kelljen tőlem tartani. Így hát itt penészedem. Sehol semmi fölkelés, amit eltaposhatnék, s az utóbbi időben a határvidék alkirályai sem lázonganak; legalábbis azóta nem, hogy ő császári felségének dicső emlékű atyja példát statuált Mountellel Paramay-ban.
– Erőskezű császár volt – dörmögte Barr.
– Úgy van, s minél több hozzá hasonlóra volna szükség. Ne feledje, hogy ő az én mesterem. Az ő érdekeit védelmezem.
Barr közömbösen, megvonta a vállát.
– Mi köze ennek a dologhoz?
– Két szóval megmagyarázom. A varázslók, akikről említést tettem, onnan túlnanról jönnek, a határőrségen túlról, ahol megnő a tér a csillagok között…
– Ahol megnő a tér a csillagok között, és belopózik a dermesztő űr – idézte Barr.
– Költészet? – húzta el a száját Riose. A perchez sehogyan sem illett a vers. – Egyszóval a Perifériáról jönnek, az egyetlen helyről, ahol semmi sem köti a kezemet, hogy a császár dicsőségéért hadra keljek.
– És ezáltal szolgálja ő császári felsége érdekeit, hogy kielégítse saját harci szomját.
– Pontosan. Nekem azonban tudnom kell, mi ellen harcolok; és itt tudna ön segíteni nekem.
– Miből gondolja?
Riose közömbösen rágcsált egy süteményt.
– Abból, hogy három éven keresztül a varázslókra vonatkozó minden szóbeszédet, minden mendemondát, minden elejtett szót végignyomoztam, és a könyvtárra rúgó információhalmazból mindössze két különálló adatban egyezik meg minden vélemény, s ennélfogva ezek igazak. Az egyik, hogy a varázslók Siwenna mögül, a Galaxis széléről jönnek; a másik, hogy az ön apja valaha találkozott és beszélt egy valódi, eleven varázslóval.
Az idős siwennainak a szeme sem rebbent, s Riose tovább folytatta:
– Okosan tenné, ha elárulná, mit tud.
Barr elgondolkodva megszólalt:
– Érdekes lenne, ha bizonyos dolgokat elmondanék önnek. Mintegy saját pszichohistóriai kísérletemként.
– Milyen kísérleteként?
– Pszichohistóriai. – Az öregember mosolyában volt valami lenézés. Aztán ridegen hozzátette: – Jól tenné, ha töltene még magának teát. Hosszú szónoklatra számíthat.
Kényelmesen hátravetette magát a szék puha párnáin. A falból áradó világosság rózsás-fehéres derengéssé tompult, amely még a katona kemény arcélét is meglágyította.
Ducem Barr beszélni kezdett:
– Tudásomat kettős véletlennek köszönhetem; az egyik véletlen, hogy az apám fiának születtem, a másik, hogy ezt az országot vallhatom hazámnak. A történet jó negyven évre nyúlik vissza, nem sokkal a Nagy Mészárlás utánra, amikor az apám a déli erdőkben bujdosott, míg jómagam az alkirály magánhajóhadában szolgáltam lövészként. Ez volt egyébként az az alkirály, aki a mészárlást elrendelte, s aki később olyan szörnyű halált halt.
Barr komoran elmosolyodott s folytatta:
– Apám a Birodalom patríciusa volt, és Siwennán szenátor. Onum Barr volt a neve.
Riose türelmetlenül közbevágott:
– Nagyon jól ismerem a száműzetése körülményeit. Semmi szükség, hogy részletekbe bocsátkozzék.
A siwennai ügyet sem vetett rá, és zavartalanul folytatta:
– Száműzetése idején elvetődött hozzá egy vándor, a Galaxis pereméről való kereskedő. A fiatalember furcsa tájszólásban beszélt, fogalma sem volt a legfrissebb birodalmi eseményekről, s személyes erőpajzs védte a testét.
– Személyes erőpajzs? – meresztette tágra a szemét Riose. – Ez már túlzás. Hol van olyan generátor, amely elég erős lenne ahhoz, hogy egy ember méreteire tömörítse a pajzsot? A nagy Galaxisra, csak nem hurcolt magával targoncán egy ötszázezer tonnás atomerőművet?!
Barr hangja nyugodt maradt:
– Íme, a Varázsló, akiről suttognak, meséket és legendákat terjesztenek. A varázsló névre nem könnyű rászolgálni. Nem látszott, hogy generátor lett volna nála, mégis, nincs az a kézifegyver, amely akár csak egy karcolást is ejthetett volna a pajzsán.
– Ennyi lenne az egész történet? A varázslókat csak egy, a száműzetés viszontagságaiban megtört vénember zagyva képzelgése teremtette volna?
– A varázslók híre, uram, már az én apám előtt is közszájon forgott. De van kézzelfoghatóbb bizonyíték is. Az a bizonyos varázslónak nevezett kereskedő, miután eltávozott az apám házából, elment abba a városba, ahová az apám útbaigazította, egy technikushoz, és nála hagyott egy olyan pajzsgenerátort, amilyet ő is viselt. A generátort megszerezte az apám, amikor a véres kezű alkirály kivégzése után visszatért a száműzetésből. Nem volt könnyű rátalálni… Különben ott lóg a falon, az ön háta mögött, uram. Nem működik. Sohasem működött, kivéve az első két napot; de ha egy pillantást vet rá, látni fogja, hogy a Birodalomban soha senki nem készített hozzá hasonlót.
Bel Riose megragadta a homorú falhoz tapadó láncövet. Ez halk, cuppanó hangot hallatva elvált a faltól, amint a parányi adhéziós mezőt megtörte a kéz érintése. Figyelmét fölkeltette az öv végén levő ellipszoid. Akkora volt, mint egy dió.
– Ez… – szólalt meg.
– … volt a generátor – bólintott Barr. – De csak volt a generátor. Ma már lehetetlen fölfedni a működése titkát. Szubelektronikus vizsgálatokkal sikerült kimutatni, hogy egyetlen fémdarabkába volt beforrasztva az egész, ám a diffrakciós ábrák legbehatóbb tanulmányozásával sem lehetett elkülöníteni az eredeti alkotóelemeket.
– Ezek szerint az ön "bizonyítékát" ködös szavakon kívül semmi sem támasztja alá?
Barr vállat vont.
– Ön kívánta hallani, amit tudok, s még erőszakkal is kész volt kiszedni belőlem. A maga baja, ha most meg kétkedéssel fogadja. Hagyjam abba talán?
– Folytassa! – förmedt rá a tábornok.
– Apám halála után átvettem a kutatást, s a második Véletlen, amiről említést tettem, a kezemre játszott; ugyanis Hari Seldon jól ismerte Siwennát.
– És ki az a Hari Seldon?
– Hari Seldon tudós volt IV. Daluben császár uralkodása idején. Mégpedig pszichohistorikus; sem előtte, sem utána nem volt nála nagyobb. Egykor Siwennára is ellátogatott, amikor Siwenna még művészetekben és tudományokban bővelkedő kereskedelmi központ volt.
– Hm – gúnyolódott Riose –, hol van az a tespedő bolygó, amely ne hivalkodna a régi idők túláradó gazdagságával?
– Azok az idők, amelyekről én beszélek, két évszázaddal ezelőtt voltak, amikor a császár uralma a legutolsó csillagra is kiterjedt; amikor Siwenna még a belterülethez tartozott, s nem volt az a félbarbár határtartomány, mint ami manapság. És Hari Seldon már akkor meglátta a császári hatalom hanyatlását és végeredményben az egész Galaxis elvadulását.
Riose fölnevetett.
– Már akkor meglátta? Nos, kedves tudósom, akkor rosszul látta. Mert annak tartja magát, ugye? Ha nem tudná, a Birodalom erősebb most, mint ezer éve bármikor. Az ön vén szemeire hályogot vont a határvidék jeges homálya. Látogasson csak el egyszer a belső világokra, tapasztalja meg a központ melegségét és gazdagságát.
Az öregember komoran megcsóválta a fejét.
– A vérkeringés először a végtagokban szűnik meg. Beletelik némi idő, amíg a kór elhatol a szívig. Vagyis a nyilvánvaló, mindenki által észlelt kór, nem pedig az a belső nyavalya, amely már vagy másfél évezrede rágja a testet.
– Tehát ez a Hari Seldon megjósolt egy minden ízében barbár Galaxist – élcelődött Riose. – És aztán?
– Aztán a Galaxis két átellenes sarkán létrehozott két Alapítványt – Alapítványt a legjobbakból, legfiatalabbakból és a legerősebbekből, hogy sokasodjanak, növekedjenek és izmosodjanak. Gondosan megválasztotta a világukat, mint ahogy az időpontot és a környezetet is. Úgy intézte a dolgot, hogy a jövő, ahogyan azt a pszichohistória kérlelhetetlen matematikája előre fölvázolta, beteljesítse korai elszigetelődésüket a birodalmi civilizáció zömétől, és az idők folyamán kicsírázzon Bennük a Második Galaktikus Birodalom magja – miközben az elkerülhetetlen barbár interregnum ideje harmincezer évről alig egy évezredre zsugorodik össze.
– És honnan jött rá minderre? Látszik, hogy behatóan ismeri a kérdést.
– Dehogy, sohasem ismertem – válaszolt a patrícius higgadtan. – Keserves munkával sikerült egymásba illesztenem néhány adatot, amelyre még az apám bukkant rá, no meg én magam is találtam egyet-kettőt. Az alap fölöttébb ingatag, s az egész építményen tátongó jókora hézagokat csak a romantikus képzelet habarcsa tölti ki. De meggyőződésem, hogy a lényegét tekintve megállja a helyét.
– Könnyen meggyőzi magát.
– Én-e? Negyven év kutatómunkája van mögötte.
– Hm! Negyven év! Én negyven nap alatt dűlőre jutnék. Ami azt illeti, miért is ne? Csakhogy én másként fognék hozzá.
– Mi lenne az a másként?
– Magától kínálkozik. Beállhatnék felfedezőnek. Felkutathatnám ezt az Alapítványt, amelyet maga emleget, és nyitva tartanám a szememet. Azt mondja, kettő is van?
– A följegyzések kettőről tudnak, de csak az egyik létezésére vannak bizonyítékok. Ez érthető is, hiszen a másik a Galaxis hossztengelyének a túlsó végén helyezkedik el.
– Akkor hát a közelit látogatjuk meg – mondta a generális már álltó helyében, a derékszíját csatolgatva.
– Tudja az utat? – kérdezte Barr.
– Nagyjából. Az utolsó előtti alkirály följegyzéseiben, akit maga olyan sikeresen eltett láb alól, vannak bizonyos kósza utalások a külső barbárokra. Tény, hogy az egyik lányát férjhez adta valamilyen barbár herceghez. Megtalálom az utat. – Kezet nyújtott. – Köszönöm a vendéglátást.
Ducem Barr ujjával megérintette a kinyújtott kezet, és szertartásosan meghajolt.
– Látogatása nagy megtiszteltetés volt számomra.
– Ami pedig a felvilágosításait illeti – folytatta Bel Riose –, tudni fogom a módját, hogyan háláljam meg, mihelyt visszatérek.
Ducem Barr alázatosan kikísérte vendégét az utcai kapuig, és magában így szólt az elsurranó gépkocsi után:
"És ha visszatérsz."
 
 
2. A VARÁZSLÓK
 
ALAPÍTVÁNY – Negyvenesztendei terjeszkedés után az Alapítvány szembe találta magát a Riose részéről fenyegető veszéllyel. Hardin és Mallow történelmi napjai letűntek, s velük tűnt az a bizonyos dacos virtus és elszántság…
Enciklopédia Galactica
 
A szobában négyen ültek az asztal körül; az elkülönített helyiséget senki sem közelíthette meg. A négy férfi gyors pillantást váltott, aztán hosszasan maguk elé meredtek. Az asztalon négy üveg állt és ugyanannyi teli pohár, de senki sem nyúlt hozzájuk.
Ekkor az ajtó közelében ülő férfi előrenyújtotta a karját, és lassú, tompa ritmusban dobolni kezdett az asztalon.
– Meddig fogunk még itt ülni és egymásra bámulni? – mondta. – Nem mindegy, hogy ki kezdi?
– Akkor hát kezdje el maga! – replikázott a szemben ülő nagydarab férfi. – Hiszen magának van a legtöbb oka az aggodalomra.
Sennett Forell száraz, hangtalan nevetésre fakadt.
– Mivelhogy én vagyok a leggazdagabb, ugye? Vagy azt tartják, hogy én kezdtem, hát folytassam is? Mert emlékeznek rá, hogy az én kereskedelmi hajóim fogták el azt a földerítő hajót?!
– Magának van a legnagyobb hajóhada – szólalt meg a harmadik férfi – meg a legjobb hajósai; más szóval, maga a leggazdagabb. A kockázat óriási volt, és bármelyikünk számára még nagyobb lett volna.
Sennett Forell arca újból mosolyra torzult.
– Van némi tehetségem a kockázatra: még az apámtól örököltem. Mert mi a kockázatvállalás lényege? Az, hogy meglelje indokát a haszonban. Amit fényesen igazol az a tény, hogy az ellenséges hajót veszteség nélkül sikerült elvágnunk és foglyul ejtenünk, és a többiek sem kaptak szimatot.
Alapítvány-szerte nyíltan beszélték, hogy Forell távoli oldalági leszármazottja a néhai nagy Hober Mallow-nak. Azt már csak súgva tették hozzá ugyanilyen széles körben, hogy Mallow törvénytelen fia.
A negyedik férfi apró szemével gonoszkásan pislogott. Keskeny ajkai közül sziszegte:
– Nincs okunk diadalmámorban úszni, amiért elfogtuk azt az apró hajót. Ez bizonyára csak még jobban felbőszíti azt a fiatalembert.
– Úgy véli, szüksége van ürügyre? – replikázott Forell megvetően.
– Igenis, úgy vélem, s ez fölmenti – fölmenti! – őt attól a fáradtságtól, hogy kiagyaljon egyet. Hober Mallow másképpen dolgozott – folytatta a negyedik férfi kimérten. – Meg Salvor Hardin. Ők hagyták, hogy mások térjenek rá az erőszak bizonytalan útjára, míg ők lassan, de biztosan manővereztek
Forell megvonta a vállát.
– Ez a hajó megérte az árát. Az ürügyeknek olcsó az áruk, s mi ezen az egyen haszonnal adtunk túl. – Hangján érződött a született kalmár önelégültsége. – A fiatalember a régi Birodalomból való – tette hozzá.
– Ezzel tisztában voltunk – dörmögte elégedetlenül a második, a nagydarab férfi.
– Csak sejtettük – helyesbített Forell szelíden. – Ha valaki beállít hozzánk dúsan megrakott hajókkal, s barátságot kínál meg kereskedelmet, a józan ész azt diktálja, hogy mi is barátsággal fogadjuk mindaddig, amíg csak ki nem derül, hogy a haszonnal kecsegtető szavak álarca mögött álnok arc lapul. Most azonban…
A harmadik férfi hangjának volt valami panaszos árnyalata.
– Még óvatosabbnak kellett volna lennünk. Előbb rájöhettünk volna. Rájöhettünk volna, mielőtt futni hagyjuk. Ez lett volna a legbölcsebb eljárás.
– Ez is fölmerült, de aztán elvetettük – vágta el a vitát Forell olyan mozdulattal, mint aki végleg elintézettnek veszi a kérdést.
– A kormány tehetetlen – panaszkodott a harmadik férfi. – A polgármester ostoba.
A negyedik férfi végighordozta tekintetét a másik hármon, és kivette szájából a tövig égett szivart. Hanyag mozdulattal a jobb keze ügyében tevő nyílásba dobta, ahol hangtalan lobbanással elhamvadt. Maró gúnnyal megszólalt:
– Bizonyosra veszem, hogy az utolsónak fölszólaló úr szájából csak a megszokás beszél. Mert ugyebár nem felejtjük el, hogy mi vagyunk a kormány.
Egyetértő dörmögés volt a válasz.
A negyedik férfi apró szeme az asztalra szegeződött.
– Akkor hát hagyjuk békében a kormánypolitikát. Ez a bizonyos fiatalember… ez az idegen ugyanúgy lehetett volna vevő is. Volt már rá eset. Önök hárman meg is próbálták, hogy előzetes szerződést csikarjanak ki belőle. Van ugyan közöttünk egy megállapodás – egy hallgatólagos megegyezés – az ilyesmi ellen, maguk mégis megpróbálták.
– Maga talán nem? – mordult föl a második férfi.
– Bevallom – felelte a negyedik nyugodtan.
– Akkor hát felejtsük el, hogy mit kellett volna előbb tennünk – szakította félbe a vitát Forell türelmetlenül –, és arról beszéljünk, hogy mit kell most tennünk. Mert lássuk csak: mire jutunk, ha börtönbe vetjük vagy elintézzük ezt az embert? Nos? Hiszen még most sem látjuk tisztán, mi volt a szándéka, és elvégre is, mit ártunk a Birodalomnak, ha egyik emberét kinyiffantjuk? És ha hajóhad hajóhad hátán várakozik, ugrásra készen?
– Erről van szó – helyeselt a negyedik férfi. – De lássuk, mire jutott azzal az elfogott hajóval! Öreg vagyok már ehhez a sok locsogáshoz.
– Néhány szóban elmondhatom – felelte Forell komoran. – Császári generális az illető vagy valami ilyesféle; nem tudom, hogy nevezik odaát. Fiatalember létére már tanúbizonyságát adta kimagasló katonai képességeinek – legalábbis ezt mondják róla –, és az emberei bálványozzák. Valóságos regény az életpályája. A róla szóló meséknek a fele minden bizonnyal kitalálás, de még így is elég ahhoz, hogy csodatevő hősnek rajzolják le.
– Kicsodák? – vetette közbe a második férfi.
– Az elfogott hajó legénysége. Mert tudják meg, minden szavukat mikrofilmre vettem, és biztos helyre zártam. Később, ha óhajtják, megnézhetik. Vagy ha úgy látják jónak, beszéljenek az emberekkel maguk is. A lényegről beszámoltam.
– Hogy bírta szólásra őket? Honnan tudja, hogy az igazat mondták?
– Legyen nyugodt, jó uram, nem finomkodtam – vonta össze a szemöldökét Forell. – Volt részük verésben is, hülyítőszerekben is, és kíméletlenül használtam a Próbát is. És beszéltek. Mérget vehet a szavukra.
– A régi időkben – vetette közbe a harmadik férfi tapintatlanul – elegendőnek tartották volna a lélektant. Fájdalommentes, de biztos. Kizárt a csalás…
– A régi időkben! – mondta Forell szárazon. – Sok minden volt a régi időkben. De most új időket élünk.
– De hát – vette föl ismét a fonalat a negyedik férfi – mit keresett itt ez a generális, ez a regényes mesehős? – Volt valami szívós konokság abban, ahogyan a férfi tovább firtatta a dolgot.
Forell éles pillantást vetett feléje.
– Talán azt hiszi, hogy az államügyek minden részletébe beavatja a legénységét? Fogalmuk sem volt róla. Erre vonatkozóan az égvilágon semmit sem sikerült kicsikarni belőlük, pedig a Mindenség a tanúm, hogy mindent megpróbáltam.
– Így hát nem maradt más hátra…
– …mint hogy próbáljuk magunk kiokoskodni. Mi mást tehetnénk? – Forell ujjai ismét halk dobolásba kezdtek az asztalon. – Az ifiúr a Birodalom katonai vezetője, mégis azt akarta elhitetni magáról, mintha egy jelentéktelen kis hercegecske lenne valahol a Periféria, eldugott zugában kallódó néhány csillag fölött. Ha más nem, hát már ez az egy dolog is azt bizonyítja, alapos oka van rá, hogy eltitkolja, miben sántikál. A foglalkozásához vegye hozzá azt a tényt, hogy apám idejében a Birodalomnak már egyszer benne volt a keze egy ellenünk irányuló támadásban, s a kilátásaink egyszerre baljós fordulatot vesznek. Az a bizonyos első támadás kudarcot vallott. Kétlem, hogy ezzel kivívtuk volna a Birodalom szeretetét irántunk.
– Nincs semmi olyasmi a vallomásokban – firtatta a negyedik férfi –, ami bizonyossá tenné a dolgot? Nem titkol el semmit?
– Mit titkolhatnék el? – válaszolt Forell nyugodt hangon. – Mától kezdve nincs semmi helye az üzleti versengésnek. Rá vagyunk utalva az egységre.
– Hazafiság? – kérdezte a harmadik férfi fitymálkodva.
– Az ördögbe a hazafisággal! – replikázott Forell minden indulat nélkül. – Azt hiszi tán, hogy adnék kétszippantásnyi atomemanációt is az eljövendő Második Birodalomért? Azt hiszi, kockára tennék akár egyetlen kereskedelmi missziót is, hogy egyengessem az útját? De csak nem gondolja, hogy ha a Birodalom leigázna bennünket, ez javára válna az én vagy az ön üzletének? Ha a Birodalom kerekedne fölül, akadna épp elég dögkeselyű, hogy lecsapjon a hadizsákmányra.
– S ez a hadizsákmány mi lennénk – tette hozzá a negyedik férfi szárazon.
A második férfi, aki eddig hallgatott, dühösen előredőlt a székén, hogy az megnyikordult súlyos teste alatt.
– Micsoda beszéd ez! Hiszen a Birodalom nem győzhet; nem igaz? Seldon biztosított bennünket, hogy a végén megcsináljuk a Második Birodalmat. Ez csak egy újabb válság. Eddig már háromban volt részünk.
– Igen, csak egy újabb válság! – mondta Forell töprengve. – Csakhogy az első kettő alatt ott volt Salvor Hardin, hogy átvezessen bennünket rajtuk; a harmadikban ott volt Hober Mallow. De kire bízhatjuk magunkat most?
Komoran végighordozta a tekintetét a többieken, majd folytatta:
– A Seldon-féle pszichohistóriai szabályok, amelyekre olyan szívesen hagyatkozunk, nyilván számolnak egy független változóval, nevezetesen azzal, hogy az Alapítvány népe maga is tanúsít bizonyos kezdeményezőkészséget. Segíts magadon, akkor Seldon törvényei is megsegítenek.
– Az idő megszüli a maga gyermekét – vetette közbe a harmadik férfiú. – Ez is egy közmondás.
– Arra nem számíthat, legalábbis nem abszolút bizonyossággal – dörmögte Forell. – A kiút a következő, legalábbis ahogy én látom. Ha ez a negyedik válság, akkor Seldonnak előre kellett látnia. Ha így áll a dolog, akkor átvészelhetjük, csak meg kell találnunk a módját.
A Birodalom erősebb nálunk; mindig is az volt. Azonban ez az első eset, hogy ki vagyunk téve a közvetlen támadásnak, ezért csak most érezzük ennék az erőnek a szörnyű fenyegetését. Ennélfogva, ha egyáltalán lebírhatjuk, akkor most is, akárcsak az előző válságok során, nem nyers erővel, hanem valami mással kerekedhetünk fölül rajta. Meg kell találnunk az ellenség gyenge oldalát, és oda kell sújtanunk.
– És hol lenne az a gyenge oldal? – érdeklődött a negyedik férfi. – Van valami elképzelése?
– Nincs. Erre akarok kilyukadni. Múltunk nagy vezérei mindig fölismerték az ellenség gyönge pontjait, és azt célozták meg. Most ellenben…
Hangja tanácstalanul megbicsaklott, és egy ideig senki sem merte megtörni a csendet. Végre a negyedik férfi kibökte:
– Kémekre van szükségünk.
Forell mohón lecsapott a szavára:
– Úgy van! Fogalmam sincs, mikor fog a Birodalom támadni! Talán még van idő.
– Hober Mallow személyesen kémlelte ki a birodalmi tábort – jegyezte meg a második férfi.
Forell azonban a fejét rázta.
– Csak semmi forrófejűség! Egyikünk sem mai gyerek. Mindannyian belefásultunk a bürokráciába meg az irodai pepecselésbe. Fiatalok kellenek, akik kint vannak a területen.
– A független kereskedők? – kérdezte a negyedik férfiú.
Forell bólintott, és suttogva hozzátette:
– Ha még nem késő…
 
 
3. A HALOTT KÉZ
 
Bel Riose, aki dühödten föl-alá járt a szobában, megtorpant, és reménykedve tekintett belépő segédtisztjére.
– Van hír a Kis Csillagról?
– Semmi. A kiküldött földerítők tűvé tették az űrt, de a műszerek semmi nyomra nem akadtak. Yume fregattkapitány jelenti, hogy a hajóhad készenlétben áll, s azonnal megkezdheti a megtorló támadást.
A tábornok megrázta a fejét.
– Egy őrnaszádért? Ugyan! Még nem. Mondja meg neki, hogy kettőzze meg… Különben majd írásban adom. Rejtjelezze és adja le szoros csatornán.
Közben már le is írta az utasítást, s a papírlapot a várakozó tiszt kezébe nyomta.
– Megérkezett már a siwennai?
– Még nem.
– Legyen rá gondja, hogy mihelyt megjön, azonnal vezessék elém.
A segédtiszt feszesen tisztelgett és lelépett. Riose folytatta föl-alá járkálását.
Újból föltárult az ajtó, és Ducem Barr állott a küszöbön. A segédtiszt nyomában lassan bevonult a rikító terembe, amelynek a mennyezetét a Galaxis díszes, térhatású modellje képezte, s alatta, középen Bel Riose állott tábornoki egyenruhában.
– Jó napot, patrícius! – A tábornok előretolt a lábával egy széket, s a kezével kiparancsolta segédtisztjét a szobából. – Az ajtó csukva marad, amíg én ki nem nyitom – kiáltott utána.
Megállt a siwennai előtt szétterpesztett lábbal, kezét összekulcsolva a háta mögött, s lassan, elgondolkodva himbálta magát a sarkain. A hangja fölcsattant:
– Patrícius, hűséges alattvalója ön a császárnak?
Barr, aki eddig közönyös hallgatásba burkolózott, érdektelenül vállat vont.
– Semmi okom sincs rá, hogy szeressem a császári uralmat.
– Ami messze van attól, hogy áruló legyen.
– Igaz. De az a puszta tény, hogy valaki nem áruló, ugyancsak messze van attól, hogy fölajánlja együttműködését.
– Rendszerint ez is igaz. Ám ha ezúttal visszautasítaná az együttműködését – mondta Riose kimérten –, azt árulásnak tekintenők, és úgy is kezelnők.
Barr összevonta szemöldökét.
– Dorongoló szavait tartsa meg az alárendeltjeinek. Mondja meg, mit óhajt, s ez elég nekem.
Riose leült, s keresztbe rakta a lábát.
– Barr, fél évvel ezelőtt már volt egy vitánk.
– A maga varázslóiról?
– Úgy van. Emlékszik, mit ígértem?
Barr bólintott. Kezét tétlenül nyugtatta az ölében.
– Az volt a szándéka, hogy fölkeresi őket a saját odújukban, s négy hónapig oda is járt. Megtalálta őket?
– Hogy megtaláltam-e? De mennyire! – kiabált Riose. Ajkai megfeszültek, s látszott, hogy csak üggyel-bajjal tartja vissza a fogcsikorgatást. – Patrícius, ezek nem varázslók: ezek ördögök. Ez olyan biztos, mint hogy mi itt vagyunk. Gondolja csak el! Az egész világuk nem nagyobb egy zsebkendőnél, a körmömnél! Az erőforrásaik parányiak, energiatartalékuk olyan jelentéktelen, a lakosság száma olyan minimális, hogy ez a Sötét Csillagok poros tartományaiban a legelmaradottabb világoknak sem volna elegendő. És mindennek ellenére ez a büszke és nagyravágyó nép suttyomban, és módszeresen a Galaxis fölötti uralomra készül. S hozzá olyan biztosak is a dolgukban, hogy nem is sietnek. Ráérősen, egykedvűen haladnak előre; évszázadokban gondolkodnak. Hanyagul világokat falnak föl, lusta önelégültséggel egész rendszereket hálóznak be.
És minden sikerül nekik. Senki sincs, aki az útjukat állná. Kifejlesztettek maguknak egy koszos kalmárbandát, amely olyan távoli rendszerekre is kinyújtja csápjait, ahová játékhajóik el sem merészkednek. Kereskedőik – mert így hívják magukat az ügynökeik – sok parszeknyire elkalandoznak.
Ducem Barr félbeszakította a dühös szóáradatot:
– Mennyi ebből az információból a bizonyosság, és mennyi az indulat?
A katona visszanyerte a lélegzetét, és nyugodtabb hangon folytatta:
– Engem nem vakít el a harag. Higgye el, voltam olyan világokban, amelyek közelebb vannak Siwennához, mint az Alapítványhoz, s amíg a Birodalom ott csak a távolság ködébe vesző legenda, addig a kereskedők élő valóság. Bennünket is kereskedőknek néztek.
– Maga az Alapítvány mondta önnek, hogy a Galaxis fölötti uralomra tör?
– Mondta! – fakadt ki Rioséból megint a düh. – Senki sem mondta. A hivatalos személyek nem mondtak semmit. Kizárólag üzletről beszéltek. De szót értettem a köznéppel. Magamba szívtam az egyszerű emberek észjárását, megismertem "küldetéstudat"-ukat, láttam a fényes jövő ígéretének nyugodt tudomásulvételét. Van, amit nem lehet véka alá rejteni: nem is próbálják titkolni egyetemes optimizmusukat.
A siwennai képtelen volt leplezni csendes elégedettségét.
– Lám csak, ez idáig mintha tökéletesen úgy történt volna minden, mint ahogy én kikövetkeztettem azokból az adatfoszlányokból, amelyekhez hozzájuthattam.
– Mi sem bizonyítja ékesebben az ön éleselméjűségét – felelte Riose fojtott gúnnyal. – S mi sem tanúsítja ennél meggyőzőbben, micsoda veszély acsarkodik ő császári felsége birtokai ellen.
Barr közönyösen vállat vont, mire Riose hirtelen előrehajolt, vállon ragadta az öregembert, és fenyegetően a tekintetébe mélyedt.
– Csak semmi vállvonogatás! – mondotta. – Szeretném mellőzni az erőszakot. Ami engem illet, én szégyenletes tehertételnek tartom Siwenna öröklött birodalomellenes gyűlöletét, s minden tőlem telhetőt elkövetnék, hogy véget vessek neki. Csakhogy az én kezemben kard van, és semmilyen körülmények között sem árthatom bele magamat a polgári ügyekbe. Különben azon nyomban visszarendelnének, és jégre tennének. Belátja ezt? Biztos vagyok benne, hogy belátja. Akkor hát magunk között mért ne tekinthetnénk elintézettnek a negyven évvel ezelőtti borzalmakat azzal, hogy a szerzőjük meglakolt érte az ön keze által?! Nem szégyellem bevallani, hogy szükségem van a segítségére.
A fiatalember sürgető szavaira Ducem Barr válaszképpen röviden, de határozottan nemet intett.
Riose könyörgésre fogta a dolgot:
– Hát nem érti, patrícius? De hiába is próbálnám megmagyarázni. Képtelen vagyok a maga malmában őrölni. Maga a tudós, nem én. Egyet azonban megmondhatok. Akármit is gondol a Birodalomról, el kell ismernie múlhatatlan érdemeit. Haderői, ha követtek is el kisebb bűnöket, egészében véve a béke és a civilizáció hordozói voltak. A birodalmi hajóhad volt az, amely megteremtette a Pax Imperiát, s ez kétezer éven át uralta a Galaxist. Hasonlítsa csak össze a birodalmi űrhajó és nap jegyében megvalósult két évezrednyi békét az azt megelőző kétezer év csillagközi zűrzavarával! Gondoljon azoknak a régi időknek a háborúira meg pusztításaira, s lássa be, hogy a Birodalom minden hibájával együtt méltó a fönnmaradásra
Gondolja meg – folytatta szenvedélyesen –, mivé züllött a Galaxis elszakadt peremvidéke ebben a nagy fene függetlenségben, és tegye föl magának a kérdést, letaszítaná-e vajon a kicsinyes bosszú kedvéért Siwennát, ezt a hatalmas hajóhad oltalma alatt álló tartományt arra a szintre, ahol egyike lenne a barbár Galaxis barbár világainak, amelyek szabadok lennének ugyan egymástól, de nem a közös zülléstől és nyomorúságtól.
– Ilyen nagy lenne a vész, és ilyen közeli? – dörmögte a siwennai.
– No nem – ismerte el Riose. – Nekünk minden bizonnyal nem lesz részünk benne, még ha négyszer olyan hosszú ideig élnénk is. Én azonban a Birodalomért hadakozom. A Birodalomért meg még valamiért, ami csak az enyém, s amit nem ruházhatok át önre. Én a Birodalom intézményére épült katonai hagyományt szolgálom.
– Ön kezd rejtélyes lenni, és én nem vagyok valami erős a rejtvényfejtésben.
– Mindegy. Azt meg fogja érteni, hogy milyen veszélyt jelent ez az Alapítvány.
– Vagy tán nem én hívtam föl a figyelmet erre a – hogy magát idézzem – veszélyre, még mielőtt elhagyta volna Siwennát?
– Akkor hát belátja, hogy vagy elfojtjuk még most, csírájában, vagy soha. Maga már akkor tudott erről az Alapítványról, mielőtt még bárki is hallott volna róla. Többet tud róla, mint bárki a Birodalomban. Nyilván azt is tudja, hol vannak sebezhető pontjai, s talán azt is meg tudja mondani, milyen ellenlépésekre számíthatok. Jöjjön, legyünk barátok.
Ducem Barr felállt. A hangja határozottan csengett:
– Azzal a segítséggel, amelyet én nyújtani tudok, úgysem megy semmire. Ezért hát makacs nógatásának engedve, íme, a rendelkezésére bocsátom.
– Azt majd én ítélem meg, hogy megyek-e vele valamire.
– Én nem tréfálok. A Birodalom minden hatalma is kevés ahhoz, hogy ezt a törpe világot összeroppantsa.
– És miért? – Bel Riose szeme vadul fölizzott. – Várjon, maradjon a helyén! Majd én megmondom, ha elmehet. Miért? Téved, ha azt hiszi, hogy lebecsülöm ezt az ellenséget, amelyet sikerült felfednem. Patrícius – folytatta kényszeredetten –, visszafelé jövet egy hajómat elvesztettem! Nincs rá semmi bizonyítékom, hogy az Alapítvány keze közé került volna; de azóta sem sikerült a nyomára akadni, és ha csak puszta baleset érte volna, akkor a megtett útvonal mentén bizonyára meglelték volna a roncsait. A veszteség maga jelentéktelen – a bolhacsípés tizedrészével sem ér föl –, de ha akarom, úgy is értelmezhetem, hogy az Alapítvány máris megkezdte az ellenségeskedést. Ehhez a nagy sietséghez s a következmények semmibevevéséhez olyan titkos erőforrásokból meríthetik a bátorságot, amelyekről fogalmam sincsen. Csak egyetlen kérdésemre válaszoljon hát: mekkora a haderejük?
– Sejtelmem sincs róla.
– Akkor hát magyarázza meg, mit akart mondani. Mit ért azon, hogy a Birodalom nem képes legyűrni ezt a kicsiny ellenséget?
A siwennai visszaült a székére, s a szeme elkerülte Riose rámeredt tekintetét. Szavai súlyosan koppantak:
– Azt, hogy hiszek a pszichohistória alapelveiben. Különös tudomány ez. Egyetlen ember, Hari Seldon kezében érte el matematikai érettségét, s vele meg is halt, mivel azóta sem akadt senki, aki minden csínját-bínját föl tudná fogni. De rövid élete is elegendő volt arra, hogy bebizonyítsa: ennél hatásosabb műszert még nem találtak föl az emberiség tanulmányozására. Távol állt tőle, hogy igényt tartson az egyes ember cselekvésének előre jelzésére, pontos törvényeket alkotott azonban arra, hogy az embercsoportok tömeges cselekvését matematikai elemzéssel és extrapolálással megjósolja és irányítsa.
– Vagyis?
– Seldon és munkacsoportja ezt a pszichohistóriát alkalmazta a maga teljességében, amikor létrehozta az Alapítványt. A hely, az idő és a körülmények matematikai összeesküvése elkerülhetetlenül az Egyetemes Birodalom létrehozásába torkollik.
Riose hangja remegett a méltatlankodástól:
– Azt akarja mondani, hogy ezzel a bűvészkedéssel előre meg lehet mondani, hogy én megtámadom az Alapítványt, és ilyen meg ilyen okból kifolyólag ilyen és ilyen csatát el fogok veszíteni? Azt akarja bizonygatni, hogy én egy ostoba robot vagyok, aki előre megszabott utat követve, vaktában a vesztébe rohan?
– Szó sincs róla! – válaszolt a vén patrícius élesen. – Említettem, hogy ez a tudomány semmit sem tud kezdeni az egyes emberek cselekedeteivel. Csupán a nagy távlatokat rajzolja föl.
– Vagyis gúzsba köt bennünket a Történelmi Szükségszerűség elnevezésű istenség zsarnok keze.
– A Pszichohistóriai Szükségszerűségé – igazította helyre Barr türelmesen.
– És ha én élni fogok a szabad akarat kiváltságával? Ha úgy döntök, hogy csak jövőre támadok, vagy hogy egyáltalán nem támadok? Mennyire rugalmas ez az istenség? Mennyire leleményes?
Barr megvonta a vállát.
– Támadjon bár most vagy soha; egyetlen hajóval vagy a Birodalom minden hatalmával; haddal vagy gazdasági nyomással; nyilvános hadüzenettel vagy alattomos rajtaütéssel. Tegyen, amit jónak lát szabad akarata teljes birtokában: mégis maga fog veszíteni.
– Hari Seldon halott kezétől?
– Az emberi magatartás matematikájának halott kezétől, amelyet sem megállítani, sem elhárítani, sem késleltetni nem lehet.
A két férfi farkasszemet nézett egymással, végül is a tábornok hátrált meg. Csak ennyit mondott:
– Elfogadom a kihívását. A halott kezét az eleven akarat ellen.
 
 
4. A CSÁSZÁR
 
II. CLEON – Közismert nevén a Nagy Cleon. Az Első Birodalom utolsó erőskezű császára; jelentőségét növeli az a politikai és művészeti újjászületés, amely hosszú uralkodása alatt végbement. A hagyomány azonban elsősorban Bel Rioséval kapcsolatban emlegeti, s a köznép száján "Riose császára"-ként maradt meg. Nem szabad, hogy uralkodása utolsó évének eseményei árnyékba borítsák negyven esztendő…
Enciklopédia Galactica
 
II. Cleon a Világegyetem ura volt. Ezenkívül sokat szenvedett egy titokzatos, de annál fájdalmasabb betegségtől. Az események furcsa alakulása folytán a fenti két állítás nem zárja ki egymást, még azt sem lehet mondani, hogy nem illik össze. Nyomasztóan sok történelmi példára lehetne hivatkozni.
II. Cleont azonban egy szikrányit sem érdekelték a történelmi példák. Hiába meditálna a hozzá hasonló esetek töméntelen során: ettől még egy elektronnyira sem csökkenne saját szenvedése. Még az a gondolat sem hozott enyhülést neki, hogy amíg az ükapja egy poros bolygó kalózkirálya volt csupán, addig ő maga a Nagy Ammenetik luxuspalotájában alszik, tovább folytatva a Galaxis fölött uralkodó császároknak a múlt ködébe vesző sorát. A jelen pillanatban még az sem vigasztalta, hogy az apjának sikerült megtisztítania a Birodalmat a lázadás leprafoltjaitól, s visszaállítania azt a békét és egységet, amelyet VI. Stannell alatt élvezett, s következésképp uralkodásának huszonöt éve alatt egyetlenegy lázadás sem felhőzte be dicsősége fényét.
A Galaxis császára és a Mindenség ura nyögdécselve hátrább csúsztatta fejét a párnája körüli élénkítő erőtérbe. Ennek simogató bársonyossága befogadta, s kellemes bizsergésével némi enyhülést hozott Cleonnak. Erőlködve fölült, és mogorván rámeredt a hatalmas hálóterem távoli falaira. A szobát nem a magányra méretezték. Ahhoz túlságosan nagy volt. Minden szoba túl volt méretezve.
Könnyebben elviselte azonban ezeket a bénító rohamokat egyedül. Nem szenvedhette az udvaroncok cicomáit, áradozó együttérzését, nyúlós, előzékeny bárgyúságát. Inkább volt egyedül, semhogy azokat a kifejezéstelen ábrázatokat figyelje, amelyek mögött tudta, hogy ott kígyóznak a haláláról meg a trónöröklés eshetőségeiről szövögetett spekulációk.
Gondolatai sebesen cikáztak. Ott van a három fia: három délceg fiú, tele ígérettel és virtussal. Hová tűntek a megpróbáltatásoknak eme órájában? Persze várnak. Egyik lesi a másikat, és mindegyik lesi őt.
Megborzongott. És most meg itt van Brodrig, kihallgatásért könyörög. Az alacsony sorból fölvergődött, hűséges Brodrig; hűséges, mivel szívből és egyöntetűén gyűlölte őt mindenki – ebben az egy dologban nem volt különbség az udvart megosztó tucatnyi klikk között.
Brodrig, a hűséges kegyenc, aki mi más is lehetett volna, mint hűséges, mivelhogy a császár halálának másnapján az atomkamra vár rá, hacsak nem neki van a Galaxis legsebesebb gyorshajója, s nem old kereket azon nyomban, mihelyt a császár lehunyta a szemét.
II. Cleon megérintette a terjedelmes heverő kartámláján levő sima gombot, mire a szoba túlsó végében átlátszóvá olvadt az óriási ajtó.
Brodrig előresietett a bársonyszőnyegen, letérdelt a császár előtt, és csókkal illette annak béna kezét.
– Az egészsége, felség? – kérdezte a belső titkár a kellő aggodalomtól fojtott hangon.
– Élek – csattant föl a császár ingerülten –, ha életnek lehet nevezni ezt, amikor minden csirkefogó, aki el tud olvasni egy orvosi könyvet, úgy tekint rám, mint valami nyavalyás alanyra, amelyen elvégezheti ostoba kísérleteit. Ha akad még olyan elképzelhető gyógymód, legyen az kémiai, fizikai vagy nukleáris, amely kipróbálásra vár, biztos, hogy menten idejön a Birodalom távoli sarkából valamilyen szószátyár tudós, hogy rajtam próbálkozzék. És tekintélynek ott van a legújabb, frissiben megtalált régi könyv vagy inkább hamisítvány.
Az atyám emlékére mondom – kelt ki magából –, úgy látszik, nincs többé egyetlen olyan kétlábú állat sem, aki a saját két szemére hagyatkoznék, ha valamilyen betegséggel találkozik. Nincs, aki meg tudna mérni egy pulzust anélkül, hogy valamilyen elődje könyvéhez ne folyamodna. A betegségem nekik "ismeretlen". Hülyék! Ha az évezredek során újfajta nyavalyák lepik el az emberi szervezetet, akkor azok örökre gyógyíthatatlanok maradnak, mivelhogy az elődök munkáiban még nem szerepelnek. Most kellene élniük az elődöknek, vagy nekem akkor, amikor ők.
A császár dühe fojtott káromkodásokban sistergett el, s Brodrig alázatosan várakozott. II. Cleon fejével az ajtó felé intett, s durcásan megkérdezte:
– Hányan várakoznak odakint?
– A nagyteremben a szokásos létszám – felelte Brodrig szolgálatkészen.
– Hát csak hadd várakozzanak! Államügyekkel vagyok elfoglalva. A testőrparancsnok hirdesse ki. De várj, hagyd az államügyeket. Hirdettesd ki, hogy ma nem fogadok senkit, s a testőrparancsnok vágjon gyászos ábrázatot. A sakálok, ha vannak köztük, el fogják árulni magukat. – A császár gonoszul elvigyorodott.
– Az a hír járja, felség – mondta Brodrig kenetes hangon –, hogy a szívével bajlódik.
A császár arcáról kissé leolvadt a vigyor.
– Azoknak fog csak igazán fájni, akik netán idő előtt meglovagolnák ezt a hírt. De te mit akarsz? Ki vele!
Brodrig a császár intésére fölegyenesedett térdelő helyzetéből.
– Bel Riose tábornokról, Siwenna katonai kormányzójáról van szó – mondotta.
– Riose? – ráncolta a homlokát II. Cleon erőlködve. – Nem emlékszem, ki az. Várj csak, nem ő az, aki néhány hónappal ezelőtt azt a Don Quijote-i jelentést fölterjesztette? Úgy van, most már emlékszem! Esedezett, hogy járuljunk hozzá a Birodalom és a császár dicsőségére végrehajtandó hódításához.
– Ő az, felség.
A császár elnevette magát.
– Csak nem gondolta, Brodrig, hogy ilyen tábornokokat elfelejtek? Furcsa egy atavizmus, annyi szent. Mi volt a válasz? Te vetted kézbe az ügyet, nem?
– Igenis, felség. Azt az utasítást kapta, hogy terjesszen fel újabb információkat, s addig ne bocsátkozzék semmilyen, a hajóhadát érintő akcióba, amíg újabb parancsot nem kap a Birodalomtól.
– Hm! Biztos, ami biztos. Kiféle ez a Riose? Szolgált az udvarnál?
Brodrig bólintott, s az ajkát alig észrevehetően lebiggyesztette.
– Tíz évvel ezelőtt a testőrségnél kezdte a szolgálatot. Része volt abban a bizonyos Lemul Rajnál történt esetben.
– Lemul Raj? Tudja, az emlékezetem… De nem az volt az, amikor egy fiatal katona két sorhajót megmentett az összeütközéstől… izé… mivel is? – Türelmet lenül intett a kezével. – A részletekre nem emlékszem. Valami hőstett volt, az biztos.
– Riose volt az a katona. Elő is léptették érte – mondta Brodrig kimérten –, és tábori szolgálatra küldték: egy hajót bíztak rá.
– És most egy határvidék katonai kormányzója, holott még mindig fiatal ember. Tehetséges ember, nem, Brodrig?
– Veszélyes ember, felség. A múltban él. A régi időkről ábrándozik, vagyis inkább azokról a legendákról, amelyekké a régi idők szépültek. Az ilyen emberek önmagukban a légynek sem ártanak, de a reális érzék különös hiánya mások játékszerévé teszi őket. Úgy tudom – tette hozzá –, hogy az embereit teljesen a kezében tartja. Egyike felséged népszerű tábornokainak.
– Úgy? – tűnődött a császár. – Nézd csak, Brodrig, nem szeretném, ha csupa tökfilkó szolgálna engem. Ezektől jobban elvárhatnánk a példamutató hűséget?
– Egy tökfilkó, ha áruló, veszélytelen. A tehetséges emberek azok, akiken rajta kell tartanunk a szemünket.
– Persze te is ezek közé tartozol, ugye, Brodrig? – nevetett II. Cleon, s a fájdalomtól eltorzult az arca. – Jól van, no, egyelőre felejtsd el a leckét. Van valami új fejlemény ennek a fiatal hódítónak az ügyében? Remélem, nemcsak a múltat akartad az emlékezetembe idézni.
– Felség, Riose tábornok újabb jelentést terjesztett föl.
– Úgy? És mi van benne?
– Körülszaglászott ezeknek a barbároknak a földjén, s most azt javasolja, hogy indítsunk hadjáratot ellenük. Hosszadalmas és eléggé unalmas érveket hoz föl. Kár lenne untatni vele felségedet, amikor úgyis rossz kedvében van. Annál is inkább, mivel a Lordok Tanácsa részletesen megvitatja. – És sunyin a császárra pillantott.
II. Cleon a homlokát ráncolta.
– A lordok? Szükség van rá, Brodrig, hogy beleártsák magukat ebbe az ügybe? Megint a Bulla kiterjesztésére fognak kilyukadni. Mindig ez a vége.
– Nem kerülhetjük meg, felség. Jobb lett volna persze, ha felséges atyja az utolsó lázadás leverésekor nem adja ki a Bullát. De mivel ez van, egy ideig még el kell viselnünk.
– Azt hiszem, igazad van. Legyenek hát a lordok! Mindazonáltal minek kell ilyen nagy feneket keríteni neki? Hiszen csak egy jelentéktelen ügyről van szó. Aligha lehet államügynek tekinteni néhány katona sikeres kiruccanását a távoli határok mentén.
Brodrig feszesen elmosolyodott, s hidegen megjegyezte:
– Egy romantikus bolond ügyéről van szó, de egy romantikus bolond is halálos fegyverré válhat egy józan lázadó kezében. Felség, ez az ember népszerű volt itt, és népszerű ott is. És fiatal. Ha egy-két kósza bolygóra ráteszi a kezét, nyomban hódító válik belőle. Márpedig egy ifjú hódító, aki bizonyságát adta azon képességének, hogy lelkesedést tud önteni a hajósokba, tüzérekbe, kereskedőkbe meg hasonló gyülevész népségbe, az mindenkor veszélyes lehet. Még ha őbenne nem is ébred föl a vágy, hogy azt cselekedje felségeddel, mint amit kegyes atyja tett Rickerrel, a bitorlóval, könnyen megeshet, hogy egyik-másik hűséges birodalmi főúr fegyverként találja fölhasználni őt.
II. Cleon türelmetlen mozdulatot tett az egyik kezével, ám a fájdalomtól megmerevedett. Lassan magához tért, de a mosolya halvány s a hangja suttogó maradt:
– Nagyra értékelem a szolgálataidat, Brodrig. A kelleténél mindig gyanakvóbb vagy, s nekem, hogy teljes biztonságban erezzem magam, csak a felét kell megfogadnom a javasolt óvintézkedéseidnek. A lordok elé visszük. Meglátjuk, ők mit mondanak, s aszerint fogunk cselekedni. Remélem, a fiatalember még nem kezdte el az ellenségeskedést!
– A jelentése szerint nem. Azonban már erősítést kér.
– Erősítést? – A császár fürkészve nézett rá. – Milyen erőkkel rendelkezik?
– Tíz sorhajóval, felség, meg a szükséges kiegészítő hajóhaddal. Két hajó a régi Nagy Ármádia megmaradt hajtóműveivel van fölszerelve, egynek pedig ugyanonnan származik a tüzérsége. A többi ötven évnél fiatalabb, ennek ellenére még eléggé használható állapotban van.
– Tíz hajónak elegendőnek kell lennie mindenféle ésszerű vállalkozáshoz. Az apámnak tíz hajója sem volt, amikor első győzelmeit aratta a bitorló fölött. De hát kik azok a barbárok, akiket meg akar támadni?
A belső titkár fölényesen fölvonta a szemöldökét.
– Úgy emlegeti, hogy "az Alapítvány".
– Az Alapítvány? Mi legyen az?
– Semmi nyoma sincs a följegyzések között, felség. Gondosan átvizsgáltam a levéltárakat. A Galaxisnak az a része a régi Anakreón tartomány határain belülre esik, amely két évszázada az útonállás, a barbárság és az anarchia fertőjébe süllyedt. A tartományban azonban nincs olyan bolygó, hogy Alapítvány. Találtam viszont homályos utalást arra, hogy egy tudóstársaságot ebbe a tartományba telepítettek, röviddel azelőtt, hogy kiszakadt a védelmünk alól. Valamilyen Enciklopédiát akartak létrehozni. – Halvány mosollyal hozzátette:
– Azt hiszem, ezt hívták Enciklopédia Alapítványnak.
– Hát – mondta a császár gondterhelten – a kettőt kapcsolatba hozni… merész következtetés, nem gondolja?
– Eszem ágában sincs erre következtetni, felség. Ahogy az anarchia úrrá lett azon a vidéken, egyetlen szót sem hallottunk többé arról az expedícióról. Ha az Utódaik fönnmaradtak, s a nevüket is megtartották, minden bizonnyal ők is a barbárságba zuhantak.
– Szóval erősítést kér. – A császár szeme megvillant.
– Hát nem furcsa? Tíz hajó birtokában azt javasolja, hogy rátámad a vadakra, s mielőtt még az első lövést leadná, máris erősítést kér. Kezd már rémleni ez a Riose: lojális családból való csinos fiú volt. Brodrig, én valamit nem értek ebben az egész ügyben. Hátha fontosabb, mint ahogy gondolnánk. – Ujjai tétován tapogatták a béna lábszárát borító fényes burkolatot. – Szükségem van ott kinn valakire – mondotta –, akinek a hűsége éles szemmel és ésszel párosul, Brodrig….
A titkár alázatosan fejet hajtott.
– És a hajók, felség?
– Még nem! – A császár halkan nyögdécselt, amint fokról fokra, óvatosan helyet változtatott. Reszkető ujját fölemelte. – Addig nem, amíg többet nem tudunk. Mához egy hétre hívd össze a Lordok Tanácsát. Jó alkalom lesz az új költségvetés beterjesztésére is. Ezt én átverem, vagy fejek fognak hullani.
Lüktető fejét a párnaerőtér csillapító bizsergésébe hajtotta.
– Menj, Brodrig, és küldd be az orvost. Nála nagyképűbb alakot el se lehet képzelni.
 
 
5. A HÁBORÚ KEZDETÉT VESZI
 
A birodalmi haderők Siwennáról, mint hangyák a hangyabolyból, nagy óvatosan kirajzottak a Periféria ismeretlen feketeségébe. A Galaxis peremének elszórt csillagait elválasztó végtelen térségeken gigászi hajók kószáltak, és próbálták kitapogatni, meddig terjed az Alapítvány befolyása.
Világok, amelyeket két évszázad új barbársága szigetelt el, újból megtapasztalták a birodalmi urak jelenlétét földjükön. A fővárosukra meredő ágyúk sokasága kicsikarta belőlük a hűségesküt.
Helyőrségek maradtak hátra; a katonák birodalmi egyenruhájának vállán az űrhajó- és napjelvény díszelgett. Az öregek látták ezt, és emlékezetükbe idézték ükapáik meséit azokról az időkről, amikor a világmindenség nagy volt és gazdag és békés, s mindenek fölött ugyanez az űrhajó és nap uralkodott.
Azután a nagy hajók eltávoztak, hogy tovább szőjék előőrshálójukat az Alapítvány köré. És mihelyt egy-egy világ elfoglalta a maga helyét ebben a szövedékben, ment a jelentés vissza Bel Rioséhoz, aki az egyik nap nélküli kósza bolygó sziklás pusztaságán ütötte föl parancsnoki álláspontját.
Riose visszavonult, és komoran rámosolygott Ducem Barr-ra.
– Nos, mi a véleménye erről, patrícius?
– Nekem? Mit számít az én véleményem? Én nem vagyok katona. – Egyetlen fáradt, utálkozó pillantással magába itta a sziklafalú helyiség zsúfolt rendetlenségét; az egész sziklába vájt, mesterséges levegővel, világítással és fűtéssel ellátott barlangot, amely e kietlen világ térségein az élet egyedüli buborékát jelentette. – Ami segítséget én nyújthatok magának – dörmögte –, vagy hajlandó lennék nyújtani, annyi erővel akár vissza is vihetne Siwennára.
– Majd! Még nem. – A tábornok székét az egyik sarok felé fordította, a nagyméretű, ragyogóan átlátszó gömb irányába, amely a volt birodalmi tartományt, Anakreónt és szomszédos szektorait ábrázolta. – Majd ha ennek vége lesz, visszamehet a könyvei közé. Sőt! Gondom lesz rá, hogy családi birtokait ön és a gyermekei örök időkre visszakapják.
– Köszönöm – mondta Barr enyhe iróniával –, de én nem vagyok olyan biztos, hogy ez az egész dolog szerencsésen végződik.
Riose élesen fölnevetett.
– Már megint kezdi a baljós károgását?! Ez a térkép ékesebben szól a maga siralmas elméleteinél. – Gyöngéden megsimogatta a gömb láthatatlan felületét. – Kiismeri magát a radikális térképen? Igen? Nos, hát nézze meg a saját szemével. Az aranyszínű csillagok a Birodalom birtokai. A vörösek az Alapítványhoz tartoznak, míg a rózsaszínűek azok, amelyekre mindén valószínűség szerint kiterjed a gazdasági befolyása. És most figyeljen ide…
Riose rátette kezét egy gombafejű kapcsolóra, mire egy helyütt a szúrós, fehér pontocskák fokozatosan kékbe olvadtak. Csészeként borultak rá a vörös és rózsaszín mezőre.
– Ezeket a kék csillagokat megszállták a hajóim – mondta Riose csendes megelégedéssel –, és még egyre nyomulnak előre. Nyomát se lelték sehol ellenállásnak. A barbárok meglapulnak. És különösképpen semmi ellenállást nem mutat az Alapítvány. Békésen alussza mély álmát.
– Eléggé elritkázza az erőit, nem? – kérdezte Barr.
– Tulajdonképpen nem, bármit mutasson is a látszat – mondta Riose. – Viszonylag nem nagy a száma azoknak a kulcspozícióknak, amelyeken helyőrséget hagyok hátra, vagy amelyeket megerősítek, csakhogy gondosan megválogatom őket. Ennek aztán az az eredménye, hogy bármilyen kevés is a szertehagyott haderő, annál nagyobb a stratégiai nyereség. Ennek sok előnye van, több, mint amire egyáltalán rájönne olyasvalaki, aki nem mélyült el az űrtaktikában, de az például bárkinek azonnal szembeötlik, hogy a bezáruló gömb bármelyik pontjáról támadást indíthatok anélkül, hogy mihelyt célba érek, az Alapítvány oldalba vagy hátba támadhatna. Felőlük nézve ugyanis sem szárnyam, sem hátam nincs.
Az előzetes bekerítésnek ezt a taktikáját már kipróbálták, nevezetesen VI. Loris mintegy kétezer évvel ezelőtti hadjárataiban, de egyszer sem sikerült tökéletesen kivitelezni, mert az ellenség minden esetben tudott a szándékukról, s megpróbálta megakadályozni a keresztülvitelét. Most viszont nem ez a helyzet.
– Ahogy a tankönyvben meg van írva? – vetette közbe Barr színtelen, közönyös hangon. Riose türelmetlenül fölcsattant:
– Még mindig azt hiszi, hogy a haderőim kudarcot vallanak?
– Föltétlenül.
– Hát nem érti, hogy a hadtörténelemben nincs rá eset, hogy a támadó erők ne diadalmaskodtak volna, ha egyszer az ostromló gömbhéj bezárult, hacsak kívülről át nem törte egy erős hajóhad?!
– Ha maga azt mondja!
– Maga viszont kitart a meggyőződése mellett.
– Igen.
Riose vállat vont.
– Ahogy tetszik!
És dühös hallgatásba zárkózott. Barr hagyta, aztán egy perc múlva csendesen megszólalt:
– Kapott választ a császártól?
Riose kiemelt a feje mögötti fali szelencéből egy cigarettát, füstszűrős végét a szájába dugta, és gondosan megvárta, amíg fel nem izzott.
– Mármint erősítési kérésemre? – szólalt meg. – Kaptam, s ez minden. Csak a válasz jött meg.
– Semmi hajó?
– Semmi. Félig-meddig számítottam is erre. Nyíltan megmondom magának, patrícius, hogy már eleve nem lett volna szabad hagynom, hogy a maga elméletei rábírjanak erre a kérésre. Rossz fényt vet rám.
– Rosszat-e?
– Határozottan. Szűkösen állunk hajók dolgában. Az elmúlt két évszázad polgárháborúi a Nagy Ármádiának több mint a felét fölemésztették, s ami megmaradt, az is elég rozoga állapotban van. Tudhatja jól, hogy azok a hajók, amelyeket manapság építenek, nem sokat érnek. Nem hinném, hogy akadna ember ma a Galaxisban, aki meg tudna építeni egy elsőrendű hiperatommotort.
– Tudom – mondta a siwennai befelé néző, elgondolkodó tekintettel. – Csak azzal nem voltam tisztában, hogy maga is tudja ezt. Így hát ő császári felsége nem nélkülözhet egyetlen hajót sem. A pszichohistória ezt előre láthatta, nyilván látta is. Azt is mondhatnám, hogy Hari Seldon halott keze megnyerte az első menetet.
Riose hangja ostorként csattant:
– Így is elegendő hajóval rendelkezem. A maga Seldonja semmit sem nyert meg. Ha komolyabbra fordulna a helyzet, akkor meg lesz több hajóm is. A császár még nem tud mindent.
– Valóban? Mi az, amit eltitkolt előle?
– Világos: a maga elméleteit. – Riose hangja gúnyosra vált: – Minden tiszteletem a magáé, de a meséit eleve valószínűtlennek éreztem. Csakis akkor hinnék a halálos veszélyben, ha a fejlemények igazolnák, ha az események alátámasztanák. No meg – tette hozzá mintegy mellékesen – a tények támaszától megfosztott meséinek felségsértés íze van, ami aligha nyerné meg ő császári felsége tetszését.
A vén patrícius elmosolyodott.
– Vagyis nem venné jó néven, ha közölnék vele, hogy felséges trónját a világ végéről egy maroknyi rongyos barbár veszélyezteti? S hogy is hihetné el ezt a figyelmeztetést? Akkor hát nem is vár tőle semmit.
– Hacsak semminek tekinti a különmegbízottat.
– És mi végre lenne a különmegbízott?
– Régi, bevett szokás. A korona közvetlen megbízottja minden olyan hadműveletben részt vesz, amely a kormány égisze alatt zajlik.
– Valóban? És miért?
– Jelképéül annak, hogy minden hadjáratban érvényesül a császár személyes vezérsége. Később aztán olyan feladatot is kapott, hogy biztosítsa a tábornok hűségét. Igaz, nem mindig eredményesen.
– Nem találja ezt kényelmetlennek, tábornok? Mármint a külső beavatkozást?
– Kétségkívül – pirult el kissé a tábornok. – De mit lehet tenni?
A tábornok keze ügyében levő vevőkészülék meleg fénnyel fölizzott, és a hengeres küldemény diszkrét kattanással a nyílásába hullott. Riose letekerte az üzenetet.
– Ez az! Nagyszerű!
Ducem Barr némi érdeklődéssel fölvonta a szemöldökét.
– Azt tudja – fordult hozzá Riose –, hogy kézre kerítettünk egy ilyen kereskedőfélét? Elevenen, s a hajójának sem esett baja.
– Hallottam róla.
– Nos, hát őt hozták ide, s egy percen belül bevezetik. Csak maradjon ülve, patrícius. Azt akarom, hogy jelen legyen a kihallgatásán. Elsősorban ezért kérettem ma ide magát. Megeshet, hogy én fontos dolgok fölött elsiklok, amiket csak maga ismerhet föl.
A bejárati jelzőberendezés megszólalt, s a tábornok lábujjának egyetlen mozdulatára kinyílt az ajtó. A küszöbön egy magas, szakállas alak jelent meg; puha, bőrszerű műanyagból készült rövid zekét viselt, amelynek a kámzsája hátra volt vetve a nyakánál, A keze nem volt összekötve, s ha észrevette is a körülötte állók kezében a fegyvert, megfigyeléséről nem adott tanújelet.
Közönyösen belépett a szobába, és fürkésző tekintete körbesiklott a helyiségen. A tábornokot kezének apró intésével és rövid biccentéssel üdvözölte.
– A neve? – szögezte neki Riose érdes hangon.
– Lathan Devers. – A kereskedő széles, cifra övébe dugta a hüvelykujját. – Maga itt a főnök?
– Az Alapítvány kereskedője?
– Az volnék. Ide figyeljen, ha maga itt a főnök, akkor mondja meg az embereinek, hogy hagyják nyugton az árumat.
A tábornok fölkapta a fejét, és hidegen végigmérte a foglyot.
– A kérdéseimre válaszoljon. Itt csak én parancsolok.
– Jól van, no, én nem ellenkezem. De az egyik legénye már egy félméteres lyukat vágott a mellén, mert oda nyúlkált, ahova nem kellett volna.
Riose az ügyeletes hadnagyra emelte a tekintetét.
– Igazat beszél ez az ember? Vrank, maga azt jelentette, hogy nem volt semmi vesztesége.
– Nem is volt, uram – válaszolt a hadnagy feszesen s rosszat sejtető hangsúllyal –, akkor. Később valaki olyan parancsot adott, hogy kutassák át a hajót, mert az a hír terjedt el, hogy nő van a fedélzeten. Ehelyett, uram, nagy mennyiségű, ismeretlen rendeltetésű szerkezetet találtunk, amelyekről a fogoly azt állítja, hogy azokkal kereskedik. Egy ilyen ellobbant az egyik katona kezében, aki nyomban halálát lelte.
A tábornok ismét a kereskedőhöz fordult:
– Van a hajóján nukleáris robbanóanyag?
– Már hogy volna?! Minek? Az a féleszű egy atomlyukasztót vett a kezébe, a rossz végénél fogta meg, és teljes szórásra állította be. Ki csinál ilyesmit? Amennyi esze volt, akár egy neutronpisztolyt is a fejének szögezhetett volna. Visszatartottam volna, de hát öten is ültek a mellemen.
Riose intett a várakozó őrségnek.
– Elmehetnek. Az elfogott hajót lezárni, hogy senki se hatolhasson be. Üljön le, Devers!
A kereskedő helyet foglalt a kijelölt széken, és egykedvűen állta a császári generális szúrósan fürkésző tekintetét s a siwennai patrícius kíváncsi pillantását.
– Maga okos ember, Devers – mondta a tábornok.
– Hálásan köszönöm. Ezt az arcomról olvassa le, vagy akar tőlem valamit? Bár ami azt illeti, jó üzletember vagyok.
– Én nagyjából ugyanaz. Maga megadta magát a hajójával együtt, és nem hagyta, hogy pazaroljuk lőszerünket, és elektronfüstté lőjük szét magát. Cserébe akár jó bánásmódban is részesülhet, ha továbbra is ezt a magatartást tanúsítja.
– Nincs sóvárabb vágyam, főnök, mint a jó bánásmód.
– Helyes, s az én legsóvárabb vágyam az együttműködés – mosolygott Riose, s odasúgta Ducem Barrnak: – Remélem, a "sóvár" szó azt jelenti, amire én gondolok. Hallott valaha is ilyen barbár szójárást?
– Kóser. Én is úgy volnék – felelte Devers nyájasan.
– De hát, főnök, miféle együttműködésről beszél? Megmondom kerek perec: fogalmam sincs, hol állok. – Körbejártatta a tekintetét. – Például hol van ez a hely, és egyáltalán, mi akar lenni ez az egész?
– Ó, megfeledkeztem a kölcsönös bemutatkozásról. Elnézést kérek – mondta Riose vidáman. – Ez az úr itt Ducem Barr, a Birodalom patríciusa. Én pedig Bel Riose vagyok, a Birodalom főura és harmadosztályú tábornok ő császári felsége haderőiben.
A kereskedőnek leesett az álla. Aztán:
– A Birodalom? Mármint a régi Birodalom, amelyikről az iskolában tanultunk? Hűha! Furcsa dolog! Eddig abban a hitben éltem, hogy nem létezik többé.
– Nézzen csak körül! Meglátja, hogy létezik! – mondta Riose jelentőségteljesen.
– Bár kitalálhattam volna – szögezte a mennyezetnek Lathan Devers a szakállát. – Kutya fényes egy hajó volt, amelyik elfogta a teknőmet. Nincs olyan királyság a Periférián, amelyik képes lenne ilyet csinálni. – Összeráncolta a homlokát. – Miben utazik hát, főnök? Vagy jobb szereti, ha tábornoknak titulálom?
– Amiben én utazom, az a háború.
– Mármint a Birodalom háborúja az Alapítvány ellen?
– Úgy van.
– És miért?
– Azt hiszem, tudja, miért.
A kereskedő fürkészve rámeredt, aztán megrázta a fejét.
Riose hagyta, hogy a másik törje a fejét, aztán barátságosan megismételte:
– Biztos vagyok benne, hogy tudja az okát.
– Meleg van itt – dörmögte Lathan Devers, fölállt, hogy levesse magáról kámzsás zekéjét. Aztán újból helyet foglalt, és maga elé nyújtotta a lábát. – Ha nem tévedek – szólalt meg otthonosan –, maga arra gondol, hogy most elordítom magam, fölugrok, és kiverem a huppot. Ha akarnám, könnyen elkaphatnám a nyakát, mielőtt egyet is moccanna, és ez az öreg pacák se tudna megakadályozni, aki csak ül itt, mint akinek kivágták a nyelvét.
– De maga nem fog ilyet tenni – mondta Riose magabiztosan.
– Nem fogok – bólintott Devers barátságosan. – Először is, ha magát megölném, ezzel, azt hiszem, nem akadályoznám meg a háborút. Ahonnan maga jött, ott akad még több tábornok is.
– A föltételezése fölöttébb helytálló.
– Azonkívül két másodpercre rá, hogy magát kinyiffantom, engem is lerohannának, és gyorsan vagy lassan, de mindenképpen megölnének, és én nem szeretem ezt az eshetőséget bevenni a számításaimba, ha terveket készítek. Nem kifizetődő.
– Megmondtam, hogy maga okos ember.
– Egy dolgot viszont szeretnék, főnök. Szeretném, ha megmondaná, mit ért azon, hogy én tudom, miért ugrik nekünk. Mert én nem tudom, és végtelenül idegesít, ha találgatnom kell.
– Igen? Hallott valaha Hari Seldonról?
– Nem én. Megmondtam, hogy nem szeretem a kitalálósdit.
Riose oldalpillantást vetett Ducem Barr-ra, aki tartózkodóan elmosolyodott, aztán újból visszavonult magába révedő arckifejezése mögé.
– Ugyan, Devers, ne bújócskázzon! – mondta Riose bosszús arccal. – A hagyomány vagy mendemonda vagy történelmi tény – bánom is én, minek nevezi – arról szól, hogy az Alapítvány létrehozza a Második Birodalmat. Elég részletesen ismerem a Hari Seldon-féle pszichohistóriai halandzsát meg azokat a terveket, hogy egy idő múlva kezet akarnak emelni a Birodalomra.
– Csak nem? – bólogatott Devers elgondolkozva. – És ki mondta ezt magának?
– Mit számít az? – mondta Riose tigrisnyugalommal. – Maga nem azért van itt, hogy kérdéseket tegyen föl. Mondja el, mit tud a Seldon-meséről.
– De ha csak mese…
– Ne lovagoljon a szavakon, Devers!
– Eszemben sincs. Elmondok én mindent. Bár magának nem újság, amit én tudok. Sületlen ostobaság az egész. Minden világnak megvan a maga mondája, ez ellen nem lehet tenni semmit. Igen, én is hallottam valamit harangozni, Seldon, Második Birodalom, miegymás. Este ezzel a mesével altatják el a gyerekeket. A kamaszok összebújnak a szobájukban a zsebvetítőik előtt, és falják az izgalmas Seldon-történeteket. A felnőttek azonban, legalábbis az értelmesebbje, rá se hederít – csóválta a fejét a kalmár.
A császári tábornok tekintete elsötétült.
– Ne mondja! Csak az időt vesztegeti hazugságaival, ember. Én is voltam ott, a Terminus bolygón. Ismerem az Alapítványukat. A két szememmel láttam.
– Akkor mért faggat engem? Engem, aki az elmúlt tíz évben két hónapnál többet nem töltöttem ott egyfolytában! Maga vesztegeti az időt. Ám csinálja csak a háborúját, ha annyira érdeklik a mesék.
És végre Barr is megszólalt barátságos hangon:
– Ezek szerint maga meg van győződve róla, hogy az Alapítvány fog győzni?
A kalmár megfordult. Halványan elpirult, a halántékán fehéren világított egy régi sebhely.
– Nicsak, a néma társ! Hogy facsarta ki, dokikám, éppen ezt a szavaimból?
Riose alig észrevehetően biccentett Barr felé, s a siwennai fojtott hangon folytatta:
– Mert bizonyára nyugtalanítaná magát az a tudat, hogy a világa elveszíthetné a háborút, és el kellene szenvednie a vereség keserű megpróbáltatásait. Tudom, mert egykor az én világomnak is ez a sors jutott, s még mindig annak issza a levét.
Lathan Devers a szakállát simogatva egyik ellenfeléről a másikra nézett, majd kurtán fölnevetett.
– Ez mindig így szokott beszélni, főnök? Hallgasson ide! – fordította komolyra a szavát. – Mi az, hogy vereség? Láttam elég háborút, s megértem elég vereséget. Mi történik, ha a győztes átveszi az uralmat? Kit érdekel az? Engem talán? A hozzám hasonló fickókat? – És gúnyosan megcsóválta a fejét. – Hát jól figyeljen, mit mondok. – A kereskedő hangját átfűtötte a meggyőződés: – Egy átlagbolygót rendszerint öt vagy hat hájfejű irányít. Ezeket szokták aztán fenéken billenteni; de attól én még nyugodtan alszom. Úgy bizony! A nép pedig? A közemberek? Persze van, aki a fűbe harap, a többinek meg egy időre megszaporodik az adója. De aztán minden leülepszik, minden lecsillapodik. És visszatér a régi rend, csupán az az öt vagy hat cserélődött ki.
Ducem Barr orrcimpái megremegtek, s jobb keze ráncos bőre alatt rángatóztak az inak, de az ajka néma maradt.
Lathan Devers szeme rajta nyugodott. Figyelmét semmi sem kerülte el.
– Hallgasson ide! Mi az én életem? A világűr – s mi hasznom van belőle? A krajcáros áruiból meg abból a borravalóból, amit a Céh visszatérít nekem? Mert odahaza – mutatott hüvelykujjával a háta mögé – a kövér fickók percenként vágnak zsebre annyit, amennyit én egy év alatt, s mindezt tőlem fölözik le, meg a hozzám hasonlóktól. Tegyük föl, hogy maga ül az Alapítvány kormányához! Maga sem lesz meg nélkülünk. Magának még nagyobb szüksége lesz ránk, mint a Céhnek valaha is volt, mivel maga idegen nálunk, és mert mi hozzuk a kemény valutát. Mi jobb boltot kötnénk a Birodalommal. Igen, jobbat; márpedig én üzletember vagyok, s ha egy százalékkal többet keresek, híve vagyok az ilyen üzletnek.
És gúnyos-kihívó tekintetet vetett a két férfira.
Percekig senki sem törte meg a csendet; ekkor egy újabb henger surrant a nyílásba. A tábornok fölkattintotta, átfutott a makulátlanul nyomtatott szövegen, s egyetlen mozdulattal bekapcsolta a távolbalátót.
– Csatarendbe állítani az akcióban részt vevő hajókat! Teljes védelmi készenlétben várni a parancsomat!
A köpenye után nyúlt. Miközben a vállára terítette, mozdulatlan ajakkal Barr felé súgta:
– Magára bízom ezt az embert. Elvárom, hogy eredményre jusson vele. Háború van, és én nem szoktam teketóriázni azzal, aki kudarcot vall. El ne felejtse! – Mindkettőjük felé tisztelgett, és elhagyta a szobát.
Lathan Devers elkísérte a tekintetével.
– Úgy látszik, sürgős neki a dolog. Mi történik?
– Alighanem csata – vetette oda Barr mogorván. – Az Alapítvány erői első ütközetükre sorakoznak. Jobb, ha velem jön.
A teremben fegyveres katonák voltak. Tisztelettudóan viselkedtek, de az arcuk merev maradt. Devers a büszke, vén siwennai nyomában elhagyta a termet.
A szoba, ahová vezették őket, kisebb volt és üresebb. Két ágy volt benne, képernyő, zuhany és egészségügyi berendezések. A katonák magukra hagyták őket, s a vastag ajtó kongva becsapódott mögöttük.
– Hm… – nézett körül Devers elégedetlenül. – Tartósnak ígérkezik.
– Az is! – mondta Barr kurtán. A vén siwennai hátat fordított.
– Maga miben sántikál, dokikám? – fakadt ki a kalmár ingerülten.
– Semmiben. Rám bízták magát, ennyi az egész.
A kalmár fölugrott és előrelépett. Alakja toronyként magasodott a mozdulatlan patrícius fölé.
– Úgy! De hát maga is itt van velem ebben a cellában, s idefelé jövet a fegyverek ugyanolyan fenyegetően szegeződtek magára is, mint énrám. Ne is tagadja: egészen fölvillanyozódott, amikor én a háborúról meg a békéről elmélkedtem. Hiába várt a válaszra.
– Rendben van. Hadd kérdezzek hát valamit. Azt mondta, hogy a maga országának is nekimentek valamikor. De kik? Üstökösemberek tán a külső csillagködökről?
Barr föltekintett.
– A Birodalom.
– Igazán? Akkor mi keresnivalója van itt magának?
Barr sokatmondóan hallgatott.
A kereskedő alsó ajkát előrebiggyesztve lassan bólogatott. Jobb csuklójáról lekattintotta a lapos szemekből összefűzött karkötőt, és Barr felé nyújtotta.
– Mit gondol, mi ez? – Bal csuklóján hasonlót viselt. A siwennai kezébe vette a karperecet. A kereskedő intésére óvatosan a kezére öltötte. Egy pillanatig furcsa bizsergést érzett a csuklójában. Devers hangja nyomban megváltozott.
– Nos, dokikám, most már helyben vagyunk. Beszéljen, mintha mi sem történt volna. Ha lehallgatnak, egy szót sem fognak kivenni. Az ott magán egy eredeti Mallow-féle mezőtorzító. Innen a peremvidékekig bárhol megveheti huszonöt tallérért. Magának ingyen megszámítom. Az ajkait ne mozgassa, ha beszél, és engedje el magát. Meg kell tanulnia a trükkjét.
Ducem Barron egyszerre erőt vett a kimerültség. Érezte, hogy képtelen ellenállni a kereskedő szúrós szemében izzó sürgetésnek.
– Mit akar tőlem? – kérdezte. A szavak sziszegve törtek elő Barr mozdulatlan ajkai közül.
– Megmondtam. Maga itt úgy szájal, mint valami hazafi – ahogy mifelénk mondják az ilyesmit. S noha a földjét földúlta a Birodalom, mégis összeszűri a levet a Birodalom szöszke generálisával. Hogy értsem ezt, nem mondaná meg?
– Én megtettem a magamét – felelte Barr. – A győztes birodalmi alkirály ezektől a kezektől lelte halálát.
– Igazán? Mostanában?
– Negyven évvel ezelőtt.
– Negyven… évvel… ezelőtt! – méregette a szavak súlyát a kereskedő. – Kicsit hosszú idő ahhoz, hogy az emlékeken rágódjék – vonta össze a szemöldökét. – Ez a tábornoki egyenruhába bújt tacskó tud róla?
Barr bólintott.
Devers tekintetét befelhőzték a gondolatai.
– Szeretné, ha a Birodalom győzne?
A vén siwennaiból hirtelen kirobbant a gyűlölet:
– A világégés pusztítsa el a Birodalmat és minden munkáit! Nap mint nap ezért imádkozik minden siwennai. Egykor fivéreim voltak, nővérem meg atyám. De most gyerekeim vannak meg unokáim. A tábornok tudja, hol keresse őket.
Devers várakozóan tekintett rá. Barr suttogóra fogta a hangját:
– De ez sem tartana vissza, ha az eredmény megérné a kockázatot. Méltó módon halnának meg.
A kereskedő hangja gyengéd volt:
– Valaha megölt egy alkirályt, azt mondja? Tudja, néhány dolog mintha ismerősen csengene. Volt egyszer egy polgármesterünk, Hober Mallow volt a neve. Az Siwennára is ellátogatott. A maga világát így hívják, nem? Ott találkozott egy Barr nevű emberrel.
Ducem Barr tekintete gyanakvóan rámeredt.
– Mit tud maga erről?
– Amit az Alapítvány minden kereskedője tud. Könnyen meglehet, azért küldték ide magát, hogy a bizalmamba férkőzzék. Ugyebár fegyverrel fenyegették, s mivel maga gyűlöli a Birodalmat, s mindent megtesz a romlására, én szépen bedőlök magának, és kiöntöm a szívemet a generális legnagyobb örömére. Ebből nem eszik, dokikám! De azért szeretném, ha bebizonyítaná, hogy maga a siwennai Onum Barr fia, a hatodik, legkisebb fiú, aki megúszta a vérengzést.
Ducem Barr a falifülkéhez lépett, és remegő kézzel fölnyitott egy lapos fémkazettát. Egy fémtárgyat vett ki belőle, amely halkan megcsörrent, amint a kereskedő kezébe nyomta.
– Nézze meg ezt – mondotta.
Devers szemei tágra meredtek. A szeméhez emelte az öv kidudorodó középső láncszemét, és halkan káromkodott magában:
– Űrbeteg újonc legyen a nevem, ha ez nem Mallow névjele, s a típus is legalább ötvenéves. – Mosolyogva felpillantott. – Csapjon bele, dokikám! Jobb bizonyíték nem is kell ennél az egyszemélyes atompajzsnál. – S felé nyújtotta hatalmas tenyerét.
 
 
6. A KEGYENC
 
Az apró hajócskák előbukkantak az űr mélységeiből, és nyílként fúródtak az Ármádia kellős közepébe. Egyetlen lövés vagy energiavillám nélkül átcikáztak a hajókkal zsúfolt térségen, és mire a császári hajók lomha baromként utánuk fordultak, már el is tűntek. Két távoli, hangtalan fölvillanás adott hírt arról, hogy két parányi szúnyog atomjaira lobbant, s erre a többiek kereket oldottak.
A nagy hajók keresték őket egy darabig, aztán visszatértek eredeti feladatukhoz: egyik világot a másik után fogták be a nagy kerítőhálóba.
Brodrig egyenruhája méltóságot sugárzott: amilyen gonddal szabták, ugyanolyan gonddal viselte. Ráérősen, komor arckifejezéssel rótta lépteit Wandának, ennek a jelentéktelen kis bolygónak a kertjében, amely időlegesen otthont nyújtott a császári főhadiszállásnak.
Bel Riose mellette lépkedett; nyitott gallérú tábori uniformisa dísztelen, szürkésfekete színével gyászos benyomást keltett.
Riose rámutatott a sima, fekete padra az illatozó páfrányfa alatt, amely nagy, lapos lapátleveleit a fehér nap sugarai alá terítette.
– Látja ezt, uram? A Birodalom öröksége. Díszes padok, mintha mi sem történt volna, egyre kínálják magukat a szerelmeseknek, mialatt a gyáraknak meg a palotáknak a romjait is betemeti az idő.
Helyet foglalt. II. Cleon belső titkára állva maradt előtte, s elefántcsont botjának kiszámított suhintásaival le-lekaszált egy-egy levelet.
Riose keresztbe rakta a lábait, és cigarettával kínálta a másikat. Maga is kivett egyet, és így folytatta:
– Nem is várhatna mást az ember ő császári felsége fényes bölcsességétől, mint hogy ilyen tekintélyes megfigyelőt küldjön ide, mint ön. Egyből eloszlott minden esetleges aggályom, hogy netán egyéb fontosabb és halaszthatatlanabb ügyek árnyékba szoríthatnák a végeken folyó jelentéktelen kis hadjáratot.
– A császár szeme mindenütt jelen van – mondta Brodrig gépiesen. – Nem becsüljük alá a hadjárat fontosságát, mégis úgy érezzük, mintha túl nagy hangsúlyt kapnának nehézségei. Csak nem állítja, hogy azok az apró hajók akkora akadályt jelentenek, hogy miattuk egy egész kényes, bekerítő hadműveletet végig kell csinálni?
Riose elpirult, de megőrizte nyugalmát.
– Nem tehetem kockára hebehurgya támadással az embereim életét – úgyis kevesen vannak – vagy a hajóim épségét; hol kapok helyettük újat? Ha a bekerítés sikerül, negyedére csökken a veszteségem, amikor a döntő ütközetre sor kerül, bármilyen elkeseredett légyen is az. Tegnap már bátorkodtam kifejteni a katonai indokokat.
– Jó, jó, én nem vagyok katona. Ez esetben ön arról biztosít bennünket, hogy ami első látásra és a felszínen helyesnek tűnik, az valójában helytelen. Tegyük föl, hogy így van. Ám az ön óvatossága messze túllő a célon. Második jelentésében erősítést kért. Mindezt egy szegény, kisszámú és barbár ellenség ellen, amellyel az idő tájt még meg sem ütközött. Ilyen körülmények között újabb haderő kérésének tehetetlenség íze lenne, sőt még rosszabb, ha eddigi pályafutása nem szolgálna elég bizonysággal merészségéről és kezdeményezőkészségéről.
– Hálásan köszönöm – mondta a tábornok hidegen –, szeretném azonban fölhívni a figyelmét arra, hogy a merészség nem azonos a vakmerőséggel. Van helye a döntést kicsikaró kockázatnak, ha ismerjük az ellenséget, és legalább nagyjából ki tudjuk számítani a tétet. Egy ismeretlen ellenséget megtámadni azonban egyenlő lenne a vakmerőséggel. Hasonlóképpen ahhoz, hogy ugyanaz az ember nappal biztonsággal veszi az akadályverseny buktatóit, míg éjszaka a saját szobája bútoraiba is belebotlik.
Brodrig ujjának kecses mozdulatával félresodorta a másik érveit.
– Hatásos érv, de nem helyénvaló. Maga járt azon a barbár világon. A tetejébe itt totojgatja ezt az ellenséges foglyot, ezt a kalmárt. Nem úgy fest, mintha az éjszaka homályában kellene botorkálnia.
– Nem-e? Nagyon kérem, ne felejtse el, hogy egy világot, amely két évszázadon keresztül magára hagyatva fejlődött, nem lehet egyhónapos kirándulással töviről hegyire kiismerni. Én katona vagyok, és nem valami szubéteri, háromdimenziós krimi szögletes állú, hordómellű főhőse. Aztán meg hogy szedhetném ki az ellenség rejtett stratégiai terveit egyetlen fogolyból – aki ráadásul egy olyan gazdasági csoport jelentéktelen tagja, amelynek alig van kapcsolata az ellenséges világgal?
– Kivallatta legalább az illetőt?
– Ki.
– És?
– Valami eredményt hozott, de nem túl fontosat. A hajója parányi; számításon kívül lehet hagyni. Kis játékszerekkel kereskedik, csupa mókás holmi, semmi több. A legrafináltabbak közül néhányat kiválasztottam, s az a szándékom, hogy mint furcsaságot elküldöm a császárnak. Persze jócskán akad olyasmi a hajón, a hajó működésében, amit nem értek, de hát utóvégre nem vagyok műszaki ember.
– De hisz az emberei között vannak ilyenek, nem? – firtatta Brodrig.
– Ezzel magam is tisztában vagyok – válaszolt a generális némi éllel. – De egytől egyig csupa tökfilkó, akit semmire sem tudok használni. Már kértem bölcs férfiakat, akik kiismerik magukat a hajó fura atomtér áramköreiben, de válaszra sem méltattak.
– Az ilyen embereket, tábornok, magunk sem nélkülözhetjük. De hát lehetetlen, hogy egyetlen ember se akadjon ebben a kiterjedt tartományban, aki ért az atomerőhöz!
– Ha volna ilyes valaki, akkor rendbe hozatnám vele anélkül is szűkös hajóhadam két rokkant, gyengélkedő motorját. Mi az a tíz hajó, amennyiből a flottám áll?! És ebből kettőt nem is használhatok nagyobb ütközetre, mivel gyönge az erőforrásuk. Haderőm egyötöde arra a temetőbogár-szerepre van kárhoztatva, hogy biztosítsa a frontvonal mögötti állásokat.
A titkár türelmetlenül legyintett.
– Az ön helyzete, tábornok, nem kivételes ebben a vonatkozásban. A császárnak is hasonló nehézségei vannak.
A tábornok elhajította gyűrött, meggyújtatlan cigarettáját, másikra gyújtott, és vállat vont.
– És ez, vagyis az elsőrendű műszakiak hiánya még csak nem is a legnagyobb baj. Sokkal többre mentem volna a foglyommal is, ha a pszichoszondám használható állapotban van.
A titkár szemöldökei magasra ívelődtek.
– Magának van szondája?
– Van egy régi. Egy kivénhedt jószág. Egyszer volna rá szükségem, akkor is csődöt mond. Bekapcsoltam, amikor a fogoly aludt, de nem kaptam semmit. Hát ez van a szondával. Kipróbáltam a saját embereimen, az eredménnyel semmi hiba, de megint csak nincs egyetlenegy sem a műszaki gárdámban, aki meg tudná mondani, miért vall kudarcot a foglyon. Ducem Barr, aki valamelyest elméleti ember, ha nem is műszerész, azt mondja, hogy talán azért nem tud a szonda behatolni a fogoly lelkivilágába, mivel az gyerekkora óta ki volt téve idegen környezetnek és lelki behatásoknak. Lehet, nem tudom. De még talán hasznát vehetjük. Ebben a reményben kímélem meg az életét. Brodrig a botjára támaszkodott.
– Majd utánanézek, van-e nélkülözhető szakember a fővárosban. Addig is: mi van azzal a másik emberrel, akiről említést tett, ezzel a siwennaival? Túl sok ellenségre osztogatja a kegyeit.
– Ő ismeri az ellenséget. Őt is abban a reményben tartogatom, hátha még a hasznomra lehet.
– De hiszen siwennai, és hozzá egy száműzött lázadónak a fia!
– Öreg és tehetetlen, ezen kívül a családja a kezem között van.
– Úgy! Mégis azt gondolom, hogy magamnak is szólnom kell ezzel a kalmárral.
– Természetesen;
– Egyedül – tette hozzá a titkár rideg nyomatékkal.
– Természetesen – ismételte meg Riose nyájasan. – Mint a császár hűséges alattvalója, fölöttesemnek ismerem el az ő személyes megbízottját. Mivel azonban a kalmár az állandó szálláson tartózkodik, el kell hagynia az arcvonalat, méghozzá érdekes pillanatban.
– Igen? Mi lenne az az érdekes?
– Az, hogy ma befejezzük az átkarolást. Az, hogy egy héten belül a Huszadik Határőrflotta megkezdi a behatolást az ellenállás tűzfészke felé. – És Riose mosolyogva elfordult.
Brodrignak olyan érzése volt, mintha magas lóról pottyant volna le.
 
 
7. MEGVESZTEGETÉS
 
Mori Luk őrmester eszményi katona volt. A Fiastyúk nagy mezőgazdasági bolygóiról származott, ahol a föld és az értelmetlen robot béklyóiból egyedül a hadsereg felé nyílt kiút; és ő tipikus képviselője volt közvetlen környezetének. Eléggé híján volt a képzelőerőnek ahhoz, hogy félelem nélkül szembenézzen a veszéllyel, és elég erős és energikus ahhoz, hogy föléje kerekedjék. Habozás nélkül teljesítette a parancsot, hajthatatlan volt az embereivel szemben, és kész volt tűzbe menni a tábornokáért.
És mindez derűs kedéllyel párosult. Ha a kötelesség úgy hozta, ingadozás nélkül embert ölt, áldozata iránt azonban szikrányi gyűlöletet sem táplált.
Luk őrmester részéről még külön tapintatra vallott, hogy mielőtt belépett volna a szobába, szükségesnek tartotta jelezni a szándékát, holott teljes joggal megtehette volna, hogy jelzés nélkül belép.
A két férfi fölpillantott vacsorája mellől, s az egyikük kinyújtott lábával kikapcsolta az ütött-kopott zseblejátszóból vidám élénkséggel előtörő rekedt hangáradatot.
– Újabb könyvek? – fordult a belépő felé Lathan Devers.
Az őrmester tarkóját vakarva előrenyújtotta a szorosra tekert filmhengert.
– Orré gépmesteré, és vissza kell vinni neki. Mert ugye a gyerekeinek akarja elküldeni, izé… szuvenírként.
Ducem Barr érdeklődéssel forgatta a kezében a hengert.
– És a mérnök hol szerezte? Lejátszója van hozzá?
Az őrmester határozottan megrázta a fejét. Ujjával rámutatott az ágy lábánál heverő rozoga ócskaságra.
– Az egész vidéken ez az egyetlen. Namármost ez az egyén, ez az Orre az egyik disznóól-bolygón szerezte, amelyiket amott kint elfoglaltunk. Egy nagy épületben őrizték külön, és jó néhány bennszülöttet el kellett intéznie, hogy megkaparinthassa. – Vizsla pillantást vetett a tekercsre. – Egész jó emlék a gyerekeknek. – Kis szünetet tartott, majd titokzatosan folytatta: – Különben nagy újság járja. Szóbeszéd, az igaz, de az ilyen jó hír kikívánkozik az emberből. A tábornok megint megcsinálta. – És lassan, ünnepélyesen bólogatott.
– Meg-e? – mondta Devers. – És mit csinált meg?
– Befejezte az átkarolást, úgy bizony. – Az őrmester atyai büszkeséggel elvigyorodott. – Hát nem remek egy pofa? Milyen ügyesen kifundálta! Egy illető, aki szereti cifrázni a szót, azt mondja, olyan simán és zökkenőmentesen ment a dolog, mint a szférák zenéje – csak tudnám, mi az.
– És most jön a nagy támadás? – kérdezte nyájasan Barr.
– Remélem! – hangzott a hetyke válasz. – Szeretnék visszakerülni a hajómra, hogy a kezem megint egy darabban van. Elegem van abból, hogy itt ücsörögjek a kipufogómon.
– Akárcsak én – robbant ki hirtelen Deversből vadul, és az alsó ajkába harapott.
Az őrmester tanácstalanul feléje fordult.
– Akkor én el is mennék – mondta. – A kapitány hamarosan megkezdi szemléjét, s jobb, ha nem talál itt.
– Az ajtónál megtorpant. – Hogy el ne felejtsem, uram – fordult a kereskedő felé, s hangja egyszerre félszeg feszengést árult el –, beszéltem a feleségemmel. Azt mondja, hogy az a kis fagyasztó, amelyiket neki küldött, kitűnően működik. Egy fillérjébe se kerül, s az egész hónapra való élelmet lefagyasztja vele. Hálásan köszönöm.
– Szóra sem érdemes.
A jókora ajtó hangtalanul bezárult a vigyorgó őrmester mögött. Ducem Barr föltápászkodott a székéből.
– Ami azt illeti, megszolgál a fagyasztóért. Nézzük csak meg ezt az újabb könyvet. Tyű, a címe hiányzik! – Vagy egyméternyit letekert a filmből, és a világosság felé tartotta. – Hm, pockot a kipufogómba! – hogy az őrmester szavával éljek. Devers, hiszen ez A Summa Kertje!
– Az-e? – kérdezte a kereskedő minden érdeklődés nélkül. Félretolta a vacsora maradékát. – Üljön le, Barr! Semmi kedvem hozzá, hogy meghallgassam ezt a régi irományt. Figyelte, mit mondott az őrmester?
– Hogyne! No és?
– Megindul a támadás. Mi meg itt ülünk!
– Hát hol akar ülni?
– Ugyan, maga is tudja, miről beszélek. Semmi értelme, hogy itt tébláboljunk.
– Úgy gondolja? – Barr óvatosan kiemelte a lejátszóból a régi filmet, és belehelyezte az újat. – Az elmúlt hónap folyamán sok mindent elmondott az Alapítvány történetéből, és ha jól értem, az előző válságok idején az akkori híres vezetők jószerivel egyebet sem tettek, csak ültek és vártak.
– De hát, Barr, ők tisztában voltak vele, hogy mire várjanak.
– Azt hiszi? Szerintem csak akkor mondták, hogy tisztában voltak vele, mihelyt túl voltak rajta, és semmi okom kételkedni benne, hogy így is volt. De mi bizonyítja, hogy a dolgok nem ugyanúgy vagy még jobban alakultak volna, ha fogalmuk sincs róla, mire számíthatnak? A mélyben ható gazdasági és szociológiai erőket nem egyes emberek mozgatják.
– De honnan tudhatjuk – fintorította el az arcát Devers –, hátha rosszabbul alakultak volna? A maga érvei a fejük tetején állnak. – A tekintete elrévedt. – Tegyük föl, hogy kinyiffantom.
– Kit? Riosét?
– Őt.
Barr mélyet sóhajtott. Öreg szemébe kiült hosszú életének minden megpróbáltatása.
– A merénylet nem megoldás, Devers. Én egyszer megpróbáltam, húszéves koromban; úgy rántottak bele. És mire mentem vele? Siwennát megszabadítottam ugyan egy gazfickótól, a birodalmi iga azonban megmaradt. És a Birodalom igája volt a lényeges, nem az az egy gazfickó.
– De dokikám, Riose nem csupán egy gazfickó. Ő jelenti az egész átkozott hadsereget. Nélküle darabokra hullik. Mindenki úgy csüng rajta, mint a csecsszopók. Az őrmesternek a nyála csorog, valahányszor őt emlegeti.
– Akkor is! Vannak más hadseregek és más hadvezérek. Ásson csak mélyebbre. Itt van példának okáért ez a Brodrig; nála jobban senki sem bírja a császár bizalmát. Ő hajók százait kérhetné, míg Riose kénytelen megelégedni tízzel. Hírből ismerem jól.
– Ismeri? Mit tud róla? – A kereskedő szemében fölcsillanó mohó érdeklődés kioltotta a csalódottságot.
– Rövid jellemzést akar? Alacsony származású jöttment, aki szüntelen hízelgésével csiklandozta a császár szeszélyeit. Az udvari arisztokrácia csupa féreg maga is – szívből gyűlöli, mivel sem a családjával, sem alázatosságával nem kérkedhet. Mindenben a császár tanácsadója, és a legaljasabb dolgokban a császár jobb keze. Cinikus, mert úgy látja jónak, és hűséges, mert ez az érdeke. Nincs még egy ember a Birodalomban, aki olyan rafinált volna a gazságban és olyan mohó az élvezetekben, mint ő. És azt mondják, hogy a császár kegyeihez nem vezet más út, csak rajta keresztül, míg az ő kegyeihez csak az aljasságon át.
– Ejha! – Devers elgondolkozva huzigálta gondosan nyírt szakállát. – És ő az a pasas, akit a császár ide küldött, hogy rajta tartsa a szemét Riosén. Tudja, hogy van egy ötletem?
– Most már tudom.
– Tegyük föl, hogy ez a Brodrig rossz szemmel fogja nézni a mi ifjú hadseregbálványunkat!
– Bizonyára már azt is teszi. Nem úgy ismerik, mint aki valakit is kedvelne.
– Tegyük föl, hogy elmérgesedik a dolog. Tán a császár fülébe is eljut, és Riose benne van a pácban.
– Uhum, nincs kizárva. De hogy akarja mindezt elérni?
– Nem tudom. Esetleg meg lehetne kenni! A patrícius vidám kacajra fakadt.
– Igen, meglehet, de nem ám úgy, ahogy az őrmestert megvesztegette, nem egy zsebhűtőgéppel. De még ha föl is érne az ő mértékéig, nem érné meg. Talán senkit sem lehet nálánál könnyebben megvesztegetni, ám belőle még a tisztességes korrupció alapvető betyárbecsülete is hiányzik. Rajta nem fog a baksis, még a legzsírosabb sem. Eszeljen ki valami mást.
Devers a térdére tette a lábát, és a lábfejét szaporán ide-oda lengette.
– Mi lenne, ha…
Hirtelen megtorpant, mert az ajtó fölött megint villózni kezdett a jelzőlámpa, és az őrmester újból megjelent a küszöbön.
– Uram – kezdte, s lázas erőfeszítésébe telt, hogy tisztelettudónak látsszék –, nagyon hálás vagyok a fagyasztóért, meg hogy ön nagy úr létére mindég tisztességgel szól hozzám, bár én csak egy paraszt fia vagyok.
Fiastyúk táj szólása egyre erősebben kiütközött, olyannyira, hogy már-már az érthetőség rovására ment, az izgalom fölébresztette benne a busa parasztot, s a semmibe mosta az évek kitartó munkájával belénevelt katonás feszességet.
– Mi a baj, őrmester? – fordult hozzá a siwennai barátságosan.
– Lord Brodrig fog magukhoz jönni. Holnap! Onnan tudom, hogy a kapitány parancsára föl kell készítenem holnapra az embereimet. Díszszemlét fog tartani. Gondoltam, jó, ha előre figyelmeztetem magukat.
– Köszönöm, őrmester, jól tette – mondta Barr. – De hát nyugodjon meg, azért nem kell…
Luk arca azonban leplezetlen félelemről árulkodott. Hangja érdes suttogássá tompult:
– Maguk nem tudják, miket beszélnek róla a katonák! Eladta a lelkét az űr ördögének. Ne nevessenek! Hátborzongató dolgokat mesélnek róla. Azt mondják, puskás emberek kísérik mindenhová, és ha szórakozni támad kedve, csak szól nekik, hogy durrantsák le az első embert, aki az útjukba akad. És ők meg is teszik, ő meg csak nevet. Azt mondják, hogy még a császár is retteg tőle, és ő beszéli rá a császárt, hogy emelje az adókat, és nem enged senkit hozzá, nehogy a fülébe jussanak a nép panaszai. És gyűlöli a tábornokot, ezt is mondják. Azt mondják, megfojtaná egy kanál vízben a tábornokot, mivelhogy ez ilyen kiváló és bölcs. De nem tudja megtenni, mert a mi tábornokunk bárkivel fölveszi a versenyt, és átlát Lord Brodrig gonoszságán.
Az őrmester pislogni kezdett, majd váratlanul félénk mosollyal próbálta elütni kifakadását. Az ajtó felé hátrálva erőteljesen biccentett.
– Emlékezzenek a szavamra. Legyenek résen! És már nem is volt a szobában.
Devers tekintete megfeszült.
– Ez a mi malmunkra hajtja a vizet, nem igaz, dokikám?
– Brodrigon múlik, nemde? – mondta Barr szárazon.
Devers azonban gondolataiba mélyedt, s oda sem figyelt.
Feszülten gondolkodott.
 
 
Lord Brodrig behúzott fejjel lépett be a kereskedelmi hajó szűk lakófülkéjébe, két fegyveres testőre a sarkában követte lövésre kész pisztollyal s arcukon a bérelt fogdmegek jellegzetes, mord elszántságával.
A belső titkáron e pillanatban egyáltalán nem látszott, hogy elveszett lélek lenne. Ha az űr ördöge megvette is, semmi látható nyomot nem hagyott rajta. Inkább olybá vehette volna az ember, hogy Brodrig személyében egy darabka udvari módi volt hivatva némi színt hozni a katonai támaszpont egyhangú ridegségébe.
Fényes, kifogástalan öltönyének szabályos, merev vonalai a valóságosnál magasabbnak mutatták, azt a benyomást keltve, hogy szenvtelen tekintete jeges magasságból siklik alá a kereskedő hosszú orrának lejtőjén. Gyöngyház kézelői fátyolosan megrebbentek, amint elefántcsont botját maga elé helyezte, és kecsesen rátámaszkodott.
– Várjon – mondta kurta mozdulatot téve a kezével –, maga itt marad. Hagyja a játékait, nem érdekelnek.
Magához húzott egy széket, gondosan letörülgette fehér botja végének színjátszó szövetével, s helyet foglalt. Devers a másik székre pillantott, Brodrig azonban hanyagul leintette:
– Maga állva marad a Birodalom főurának jelenlétében.
És elmosolyodott. Devers vállat vont.
– Ha nem érdekli az árum, akkor mért jöttünk ide? – A belső titkár várakozó, hideg tekintete alatt lassan hozzátette: – Uram.
– Hogy ne zavarjon senki – mondta a titkár. – Csak nem gondolja, hogy kétszáz parszeknyi utat megteszek az űrben csak azért, hogy a maga csecsebecséit lássam? Én magára vagyok kíváncsi. – Egy metszett dobozkából kivett egy parányi rózsaszínű tablettát, és óvatosan a fogai közé helyezte. Lassan, élvezettel szopogatta.
– Például – folytatta – kicsoda ön? Valóban annak a barbár világnak a polgára, amely miatt ez az egész ostoba katonai cécó végbemegy?
Devers komoran bólintott.
– És magát valóban azután fogta el, miután kitört ez a háborúnak tisztelt kakasviadal? Mármint a mi ifjú tábornokunk?
Devers ismét bólintott.
– Úgy! Rendben van, drága külhoni barátom. Látom, nem nagyon vágták föl a nyelvét. No, majd én segítek magának. A tábornok szörnyű erőbevetéssel egy látszatra értelmetlen háborút folytat itt egy isten háta mögötti világért, amely alig nagyobb egy bolhacsípésnél, s amely értelmes ember szemében nem érne meg egyetlen puskalövést sem. Pedig a tábornok nem ostoba. Ellenkezőleg: merem állítani, hogy fölöttébb értelmes. Érti, mit mondok?
– Nem mondhatnám, uram.
A titkár hosszasan vizsgálgatta az ujja hegyét, majd így folytatta:
– Figyeljen hát ide. A tábornok nem áldozná föl az embereit meg a hajóit meddő dicsvágyból. Igaz, hogy folyton a dicsőség meg a Birodalom becsülete van a száján, azonban a napnál is világosabb, hogy a Hőskor unalmas, vén félistenei közé kerülni – ó, nem, nem ez lebeghet a szeme előtt. Itt többről van szó, mint dicsőségről. Meg aztán az is különös, ahogyan ki tudja, miért, kíméli magát. Mert ha maga az én foglyom volna, és nekem is csak annyi használhatót árult volna el, mint a tábornoknak, bizony én fölmetszeném a hasát, és saját beleivel fojtanám magába a szuszt.
Devers meg se moccant. Csak a szeme rebbent meg kissé, amint az egyik, majd a másik titkári fogdmegre pillantott. Látszott rajtuk a türelmetlen készenlét.
A titkár elmosolyodott.
– Nos hát, maga néma ördög. A tábornok szerint még a pszichoszonda sem hatott magára. Egyébként itt hibát követett el a tábornok, mert meggyőződtem róla, hogy ez az ifjú lőporzacskó nem mondott igazat. – Egész jó kedvre derült a saját szavaitól.
– Tisztes kereskedő barátom – folytatta –, nekem is van egy pszichoszondám, pontosan magára szabták. Mit szól ehhez?
És a hüvelyk- és mutatóujja között hanyagul megvillantott néhány finom művű rózsaszín-sárga négyszöget, amelyek félreérthetetlenül elárulták mivoltukat.
Devers nem is tétovázott.
– Pénznek nézem – mondotta.
– Az bizony, pénz, méghozzá a Birodalom legjobb valutája, mivel mögötte vannak a birtokaim, amelyekhez a császáréi kismiskák. Százezer tallér. És itt! Az ujjaim között! A magáé!
– De mit kér érte cserébe, uram? Jó kereskedő vagyok, s tudom, hogy az üzletnek két vége van.
– Hogy mit kérek? Az igazságot! Mit akar a tábornok? Milyen célt kerget ezzel a háborúval?
Lathan Devers sóhajtott, és elgondolkozva megsimogatta a szakállát.
– Hogy mit akar? – Szemével követte a titkár ujjait, amint gondosan, egyenként leszámolta a pénzt. – Egyetlen szóval: a Birodalmat.
– Hm! Milyen eredeti! A végén mindig oda lyukadunk ki. De hogyan? Melyik az az út, amely innen, a Galaxis széléről, szélesen és csábítóan, a Birodalom csúcsára vezet?
– Az Alapítványnak – bökte ki Devers elszántan – vannak titkai. Könyvek, régi könyvek, olyan régiek, hogy csak néhány korifeus érti a nyelvüket. Ám a titkok be vannak öltöztetve a rítus meg a vallás köntösébe, ezért senki sem férkőzhet hozzájuk. Én megpróbáltam, és most itt vagyok – odahaza pedig halálos ítélet vár rám.
– Értem. S azok a régi titkok? Százezerért csak méltó vagyok a bizalmas részletekre!
– Az elemek átalakítása – vetette oda Devers könnyedén.
A titkár szeme résnyire szűkült, s némi érdeklődés csillant meg benne.
– Úgy tudom, hogy az atom törvényei lehetetlenné teszik az átalakítást.
– Ami igaz is, ha atomerőt használunk. De a hajdani öregek ügyes fiúk voltak. Az atomnál vannak hatalmasabb erőforrások is. Ha az Alapítvány hallgatna rám, és kiaknázná ezeket a forrásokat…
Devers enyhe bizsergést érzett a gyomrában. A zsinór megrándult, a hal kezdi már pedzeni.
– Folytassa! – mondta türelmetlenül a titkár. – Biztos vagyok benne, hogy a tábornok mindezzel tisztában van. De mi a szándéka, ha befejezi ezt az operett hadjáratot?
Devers hangja meg se rezzent.
– Az atomátalakítás segítségével kezébe kaparintja a Birodalom egész gazdaságát. A bányabirtokok egy fabatkát sem fognak érni, ha egyszer Riose alumíniumból képes lesz volfrámot vagy vasból irídiumot előállítani. Dugába dől az egész termelési berendezkedés, amely egyes elemek ritkaságára és mások bőségére épül föl. A Birodalomra, mióta fönnáll, még nem várt ekkora megpróbáltatás, és egyedül Riose tartja kezében a megoldás kulcsát. Aztán ott van az az új erő, amelyet említettem, és Riosét nem fogja semmiféle vallási aggály visszatartani attól, hogy éljen is vele.
Nincs az az erő, amely föl tudná tartani. Már az Alapítvány torkán tartja a kezét, és ha végez vele, két év sem telik bele, és ő lesz a császár.
– Nahát! – nevetett Brodrig könnyedén. – Vasból irídium, ugye, azt mondta? Hallgasson ide, elárulok magának egy államtitkot. Tud róla, hogy az Alapítvány már kapcsolatba lépett a tábornokkal?
Devers háta megmerevedett.
– Maga meglepődött. De hát miért ne? Ez a logikus, nem? Évi száz tonna irídiumot ígértek neki a béke fejében. Száz tonna vasat, amelyet, hogy mentsék a bőrüket, vallási elveik megsértésével irídiummá alakítottak át. Tisztes ajánlat, de nem csoda, hogy a mi szilárd és megvesztegethetetlen tábornokunk visszautasította ha egyszer az irídiummal együtt a Birodalmat is a kezébe kaparinthatja. És szegény Cleon azt hitte, hogy ez az egyetlen becsületes tábornoka. Nagy szakállú kereskedő barátom, megszolgálta a pénzét.
Feléje dobta, s Devers elkapdosta a röpülő bankókat.
Lord Brodrig megállt az ajtónál, és visszafordult.
– Még valamit, kereskedő barátom. Az én fegyveres pajtásaimnak hiányzik a középfülük, a nyelvük, a nevelésük és az értelmük. Se nem hallanak, se nem beszélnek vagy írnak, de még a pszichoszonda is hatástalan marad rájuk. Nagyon értenek viszont egyvalamihez: hogy szépen eltegyenek valakit az útból. Én magát, ember, százezer tallérért megvásároltam. És nem is csináltam rossz vásárt. Ha valaha is elfelejtené, hogy eladta magát, és mondjuk… megpróbálná Riose előtt is elismételni a beszélgetésünket, akkor magának vége. Méghozzá én fogom kitalálni a módját, hogyan.
És ez a kifinomult arc egyszerre megkeményedett: kíméletlen kegyetlenség fagyott rá az ajkaira, s torzította vigyorrá a kiszámított mosolyt. Devers egy röpke pillanatra fölismerni vélte az űr ördögét, aki az ő vevőjét megvásárolta, és most kiült a vevője tekintetébe.
Brodrig "pajtásai"-nak lövésre kész pisztolyával a hátában, némán elindult lakosztálya felé.
Ducem Barr kérdésére pedig borús elégedettséggel azt válaszolta:
– Az egészben az a legfurcsább, hogy ő vásárolt meg engem!
 
 
A két hónapja folyó nehéz hadjárat nem múlt el nyomtalanul Bel Riose fölött. Mozgása elnehezült, de annál könnyebben dühbe jött.
Türelmetlenül ráförmedt az őt istenítő Luk őrmesterre:
– Várj odakint, és kísérd vissza ezeket az embereket a szállásukra, mihelyt végzek velük. Senki emberfia nem léphet be, csak ha én szólítom. Az égvilágon senki, értetted?!
Az őrmester tisztelegve kihátrált a szobából, Riose pedig undorodva fölmarkolta az asztalára készített papírokat, bedobta a fiókba, és rájuk csapta az ajtót.
– Üljenek le – vetette oda foghegyről a két férfinak. – Nincs sok időm. Ami azt illeti, már nem kellene itt lennem, de még látni akartam magukat.
Ducem Barr felé fordult, aki hosszú ujjaival érdeklődéssel simogatta a kristálykockát, benne ő császári felsége, II. Cleon ráncos, szikár arcmásával.
– Először is, patrícius, a maga Seldonja vesztésre áll. Meg kell hagyni, jól hadakozik, mert ezek az alapítványiak úgy rajzanak, akár az ostoba méhek, s ész nélkül verekednek. Minden egyes bolygót elkeseredetten védelmeznek, s ha egyet elfoglalunk, nyomban föllángol rajta a lázadás, s legalább annyi vesződséggel jár a megtartása, mint a megszerzésé. De megszerezzük őket, s meg is tartjuk. A maga Seldonja vesztésre áll.
– De még nem veszített – dörmögte Barr tisztelettudóan.
– Maga az Alapítvány kevésbé derűlátó. Milliókat ígérnek nekem, csak hogy ne vessem alá Seldonjukat a végső próbának.
– Hallottam ezt a szóbeszédet.
– Úgy, a szóbeszéd előttem járt? A legutolsóról is fecsegnek?
– Mi a legutolsó?
– Az, hogy Lord Brodrig, a császár kegyence, saját kérésére a helyettesem lett.
Devers először nyitotta szólásra a száját.
– Saját kérésére, főnök? Hogyhogy? Avagy nem kezdi tán megkedvelni a fickót? – tette hozzá kuncogva.
Riose hangja nyugodt maradt:
– Nem, nem mondhatnám. Mindössze az történt, hogy megítélésem szerint megfelelő árat fizetett a tisztségért.
– Mégpedig?
– Mégpedig azt, hogy erősítést kért a császártól. Devers fölényes mosolya szélesebbre nyílt.
– Beszélt a császárral, mi? És le merném fogadni, főnök, hogy maga alig várja ezt az erősítést, pedig az sohasem fog megérkezni, így van?
– Téved! Már meg is érkezett. Öt sorhajó, fényes és erős egytől egyig, meg a császár személyes jókívánságai újabb hajók ígéretével. Valami baj van, kalmár barátom? – tette hozzá epésen.
Devers nagy nehezen kipréselte hirtelen megmerevedett ajkai közül:
– Semmi.
Riose kilépett az íróasztal mögül, és kezét a pisztolyán tartva, a kereskedő elé állt.
– Mondja csak, kereskedő barátom, mi a baj? Úgy tűnik, mintha fölkavarta volna a hír. Csak nem változott meg a véleménye az Alapítványról?
– Egyáltalán nem.
– Ami azt illeti, van egy-két zavaros momentum maga körül.
– Azt mondja, főnök? – Devers mereven elmosolyodott, s a zsebében ökölbe szorult a keze. – Rajta, csak sorolja elő, hadd üssem ki őket sorra-rendre.
– Tessék. Nagyon is könnyen a kezünkbe került. Az első lövésre előbújt átégett pajzsa mögül. Könnyedén kiszáll a háborújából, s még jutalomra sem tart igényt. Hát nem érdekes?
– Minden vágyam az, főnök, hogy a győztes oldalon találjam magam. Lehet velem beszélni, nem maga mondta?
Riose a torka mélyéről préselte ki a szavakat:
– Megengedem. De azóta egyetlen kereskedőt sem sikerült elkapnunk. Csupa olyan kereskedelmi hajóval találkoztunk, amelyik elég gyors ahhoz, hogy kedvére kereket oldjon. Csupa olyan kereskedelmi hajóval, amelyiknek elég erős a pajzsa ahhoz, hogy egy könnyű cirkáló minden tűzerejére fittyet hányjon, ha a harcot választja. És csupa olyan kereskedővel, aki inkább választotta a hősi halált, ha arra került a sor. Vizsgálataink szerint kereskedők szítják és irányítják a megszállt bolygók gerillaharcait és a megszállt térségeken való rajtaütéseket.
Ezek szerint maga lenne az egyetlen józan belátású ember? Aki nem bocsátkozik harcba, de meg sem futamodik, inkább áruló lesz, noha senki sem kényszerítette rá. Páratlan ember, csodálatosképpen páratlan. Mondhatni: gyanúsan páratlan.
– Nem vitatkozom magával, bár semmit sem vethet a szememre – felelte Devers nyugodtan. – Hat hónapja, hogy itt vagyok, s igazán jól viseltem magam.
– Ez igaz, de én jó bánásmóddal fizettem meg magának. Érintetlenül visszaadtam a hajóját, és minden tiszteletet megadtam magának. Maga mégis adós maradt. Például hasznát vehettük volna, ha önszántából elmond egyet s mást a portékáiról. Az az érzésem, hogy az Alapítvány egyik-másik csúnya fegyverét ugyanazok az atomelvek működtetik. Igazam van?
– Én csak egy kereskedő vagyok – mondta Devers –, nem tartozom azok közé a nagyfejű műszakiak közé. Én csak eladom a portékát, csinálni nem én csinálom őket.
– Ez mindjárt kiderül. Épp ez az, ami most ide hozott. Például át fogjuk kutatni a hajóját egy személyes erőpajzs után. Igaz, hogy maga sohasem hordta, az Alapítvány katonái ellenben viselik. Ez kézenfekvő bizonyítékkal fog szolgálni, hogy egyet s mást eltitkolt előlünk. Igazam van?
Választ nem kapott. Folytatta:
– De lesz egyéb kézenfekvő bizonyság is. Magammal hoztam a pszichoszondát. Egyszer ugyan csődöt mondott de az ellenségtől mindig tanul az ember.
Hangja sima volt, de fenyegető, s Devers érezte, hogy a tábornoki pisztoly, amely eddig a tokjában hevert, keményen a hasfalához nyomódik.
A tábornok hangja nyugodt maradt:
– Le fogja venni a karkötőjét és minden egyéb fémdíszét, és ide fogja nekem adni. Óvatosan! Mert ugyebár az atommezőket el lehet torzítani, s a pszichoszonda csupa zörejt fog rögzíteni. Helyes! Adja csak ide!
A tábornok asztalán fölvillant a vevőkészülék, s egy üzenethenger kattant be az üregébe, nem messze onnan, ahol Barr még mindig a kezében forgatta a trimenziós császári mellképet.
Riose lövésre kész fegyverrel az íróasztala mögé lépett.
– Maga is, patrícius – fordult Barrhoz. – A karkötője elárulta magát. De mert korábban jó szolgálatot tett, s én nem vagyok bosszúálló, ezért a kezünkben levő családja sorsát attól teszem függővé, hogy mire jutok magával a pszichoszonda segítségével.
Riose előrehajolt az üzenetkapszuláért, s ekkor Barr fölemelte a kristályba foglalt Cleon-mellszobrot, és nyugodtan, módszeresen lesújtott vele a tábornok fejére.
Mindez olyan hirtelen történt, hogy Deversnek arra sem volt ideje, hogy fölocsúdjék meglepetéséből. Mintha egyszerre ördög költözött volna az öregemberbe.
– Kifelé! – sziszegte a fogai között. – Gyorsan! – Fölkapta Riose leejtett fegyverét, és az ingébe rejtette.
Luk őrmester feléjük fordult, amint a lehető legkeskenyebb ajtórésen kisurrantak.
Barr könnyedén rászólt:
– Vezessen, őrmester!
Devers becsukta maguk mögött az ajtót.
Luk őrmester szó nélkül elindult előttük a szállásuk felé, majd pillanatnyi habozás után tovább vezette őket, mivel a bordái között érezte egy atompisztoly csövét, s a fülébe süvöltőit egy kemény hang:
– A kereskedő hajóhoz!
Devers előrement, hogy kinyissa a légzsilipet, ezalatt Barr a katonához fordult.
– Luk, maga itt marad! Rendesen viselkedett, ezért nem öljük meg.
Az őrmester azonban fölismerte a pisztolyon a monogramot. Elfulladó hangon ordítani kezdett:
– Maguk megölték a tábornokot!
Artikulátlan, állati üvöltéssel vakon a pisztoly tűz okádó csöve elé vetette magát, és cafatokra tépve a földre rogyott.
A kereskedelmi hajó a kietlen bolygó fölé emelkedett, még mielőtt a jelzőlámpák kísérteties fénye fölvillant volna, de hamarosan több fekete árny is kirajzott a tejszínű pókhálógubanc, a nagy Galaxis-lencse irányába.
– Kapaszkodjon meg, Barr – mondta Devers komoran –, és meglátjuk, van-e olyan hajójuk, amely fölvehetné velem a versenyt.
Jól tudta, hogy nincs ilyen hajójuk.
És mihelyt kiértek a nyílt űrbe, a kereskedő hangja tompán és színtelenül koppant:
– Brodrig nagyon is mélyen lenyelte a horgot. Úgy látszik, osztozni akar a tábornok sorsában.
Hajójuk sebesen szelte az űrt, amerre a Galaxis csillagtömkelege derengett a messzeségben.
 
 
8. TRANTOR FELÉ
 
Devers közel hajolt az élettelen kis gömbhöz, s az élet jele után kutatott benne. Az iránykereső lassan és módszeresen végigpásztázta tűhegyes jelkötegeivel az űrt.
Barr szótlanul leste őt alacsony lócájáról a sarokban.
– Lemaradtak? – érdeklődött kíváncsian.
– A birodalmi fiúk? Le. – A kereskedő dörmögésében érződött a türelmetlenség. – A teknőtől rég megugrottunk. Nagy ég! Amilyen vakon nekivágtunk a hipertérnek, csoda, hogy nem valamelyik napnak a gyomrában kötöttünk ki. Akkor sem érhettek volna utol bennünket, ha gyorsabbak nálunk, pedig hát nem azok.
Hátradőlt, és egyetlen rántással lazított a gallérján.
– Csak tudnám, mit kerestek azok a birodalmi gyerekek itt! Lehet, hogy egyik-másik elkalandozott volna?
– Ezek szerint az Alapítványra akar eljutni.
– Az Egyesülettel akarok kapcsolatba lépni, legalábbis szeretnék.
– Az Egyesülettel? Az meg micsoda?
– A Független Kereskedők Egyesülete. Nem hallott még róla? Különben nem maga az egyetlen. Még nem terjedt el a híre.
Egy ideig csönd telepedett a néma vevőkészülék köré.
– Belül van a hatósugáron? – kíváncsiskodott Barr.
– Nem tudom. A leghalványabb fogalmam sincs hol vagyunk, csak vaktában száguldozunk. Ezért kell használnom az iránykeresőt. Évekbe is beletelhet, mire valahová kilyukadunk.
– Csak nem?
Barr mutatóujja fölemelkedett. Devers fölugrott, és igazított a fülhallgatókon. A kicsiny, homályos gömb belsejében remegni kezdett egy halvány, fehér pontocska.
Devers félórán keresztül babusgatta ezt a törékeny, tétova fonalat, amely a hipertéren át összekötötte őt egy távoli ponttal, ahová a lusta fény ötszáz év alatt érne csak el.
Aztán reményét vesztve hátravetette magát a székén. Fölemelte a fejét, és lecsapta a fejhallgatókat.
– Harapjunk valamit, dokikám! Ha kedve van, vehet egy tűzuhanyt, csak csínján bánjon a forró vízzel.
Leguggolt az egyik faliszekrény elé, és végignézte a tartalmát.
– Remélem, nem vegetáriánus!
– Mindenevő vagyok – felelte Barr. – De mi van az Egyesülettel? Megszakadt vele a kapcsolat?
– Úgy látszik. Jóval kívül van a hatótávolságon. De mindegy. Amit akartam, megtudtam.
Fölegyenesedett, és két fémdobozt helyezett az asztalra.
– Várjon öt percet, dokikám, aztán ezzel a kapcsolóval fölnyithatja. Tányért, villát, ételt, mindent megtalál benne. Praktikus ügy, ha sietős az ember dolga, és nem ad olyan csekélységekre, mint a szalvéta. Gondolom, kíváncsi rá, mit sikerült megtudnom az Egyesülettől.
– Ha nem titok!
Devers megrázta a fejét.
– Magának nem. Riose igazat mondott.
– A váltságdíj fölajánlásáról?
– Uhum. Megajánlották, aztán visszavonták. Rosszul állnak a dolgok. Loris külső napjai tájékán csata dúl.
– Loris az Alapítvány közelében van?
– Hogy? Persze, maga nem tudhatja. A régi Négy Királyság egyike. Úgy is mondhatnám, a belső védelmi vonal része. De nem ez a legrosszabb. Olyan nagy hajókkal találták szemközt magukat, amilyeneket korábban nem láttak. Ez azt jelenti, hogy Riose nem beszélt a levegőbe. Valóban kapott új hajókat, Brodrig valóban köpenyeget fordított, én meg valóban megkavartam a kását.
Zord tekintettel megnyomta az ételtartó kapcsolóját, és leste, amint lassan szétnyílik a doboz. A sűrű, levesszerű étel illata betöltötte a fülkét. Ducem Barr már javában falatozott.
– Vagyis benne vagyunk a pácban – szólt. – Itt semmit nem tehetünk. Az Alapítvány felé képtelenek vagyunk áttörni a birodalmi-vonalat. Az egyetlen okos dolog, amit tehetünk, hogy ülünk és várunk. Ám ha Riose már a belső vonalaknál tart, akkor azt hiszem, nem kell sokáig várakoznunk.
Devers lecsapta a villáját.
– Még hogy várni? – csattant föl dühösen. – Maga megteheti. Maga nem kockáztat semmit.
– Úgy gondolja? – mondta Barr keserű mosollyal.
– Igenis, úgy gondolom. – Deversből kitört a düh. – Nyíltan megmondom: elegem van abból, hogy ezt az egészet úgy szemléljem, mint valami bolhacirkuszt a nagyító alatt. Valahol ott barátaim esnek el, és egy egész világ, a hazám sorsa is kockán forog. Maga kívülálló. Mit bánja is maga?
– Én is láttam a barátaimat elhullani – mondta az öregember lehunyt szemmel, kezét élettelenül az ölében nyugtatva. – Nős?
– A kereskedők nem házasodnak – mondta Devers.
– Nos, nekem két fiam van meg egy unokaöcsém. Figyelmeztettem őket, de több ok miatt nem tehettek semmit. A mi megmenekülésünk az ő halálukat jelenti. A lányomnak meg a két unokámnak, remélem, sikerült ekkorra biztonságban elhagyniuk a bolygót, de még így is többet kockáztattam és vesztettem magánál.
Devers mord volt és kegyetlen.
– Tudom. De választhatott. Ha akar, együttműködhetett volna Rioséval. Én egy percig se kértem magát…
Barr megrázta a fejét.
– Nem választhattam, Devers. Hogy megnyugtassam a lelkiismeretét, nem magáért tettem kockára a fiaim életét. Ameddig csak mertem, Riose kezére játszottam. De ott volt a pszichoszonda.
A siwennai patrícius kinyitotta a szemét, s a tekintetében fájdalom izzott.
– Egyszer már fölkeresett Riose; ennek több mint egy éve. Valami varázslóról meg a körülöttük kialakult kultuszról beszélt, az igazságra azonban nem jött rá. Többről van itt szó, mint a kultuszról. Tudja, már negyven éve, hogy Siwenna abban a kegyetlen igában sínylődik, amely a maga világát is fenyegeti most. Öt fölkelést vertek le. Akkor én rábukkantam Hari Seldon régi történetére – és most ez a "kultusz" vár. Várja a "varázslók" eljövetelét, s készül a napra. A fiaim vezetik a várakozók táborát. Ez az a titok, amely bennem lakozik, s amelyet féltek a szondától. Ezért a fiaimnak mint túszoknak kell meghalniuk. A másik lehetőség az, hogy fölkelőkként pusztulnak el, s velük együtt fél Siwenna. Amint látja, nem volt választásom. És kívülálló sem vagyok.
Devers lesütötte a szemét, s Barr csendesen folytatta:
– Siwenna minden reménységét az Alapítvány győzelmébe veti. Fiaim az Alapítvány győzelméért áldozták életüket. És Hari Seldon Siwenna elkerülhetetlen megmenekülését nem számította ki előre, mint az Alapítványét. Az én népemért csak reménységem van, semmi bizonyosságom.
– Mégis megelégszik a várakozással. Jóllehet a birodalmi hajóhad Lorist ostromolja.
– Teljes bizodalommal várakoznék akkor is – válaszolta Barr póztalanul –, ha magán a Terminus bolygón szálltak volna partra.
A kereskedő reménytelenül elfintorította a száját.
– Nem tudom. Nem hinném, hogy csak úgy magától rendbe jönne minden, mint valami varázslattól. Pszichohistória ide vagy oda, tény, hogy azok szörnyen erősek, mi pedig gyengék vagyunk. Mit tud itt Seldon csinálni?
– Itt semmit se kell csinálni. Már meg van csinálva. Már folyamatban van. Az, hogy maga nem hallja a kerék nyikorgását, meg hogy nincs semmi csinnadratta, nem von le semmit a bizonyosságból.
– Lehetséges. Mégis amondó vagyok, hogy jobban tette volna, ha a biztonság kedvéért szétveri Riose fejét. Veszélyesebb ellenség, mint az egész hadsereg.
– Szétverni a fejét? Amikor Brodrig a helyettese? – Barr arca eltorzult a gyűlölettől. – Siwenna itta volna meg a levét. Brodrig régen kimutatta a foga fehérjét. Van egy világ, ahol öt évvel ezelőtt megtizedelték a férfi lakosságot csak azért, mert elmaradtak az adóval. És ki volt az adószedő? Ugyanez a Brodrig. Hadd éljen csak, Riose. Százszor kegyetlenebb büntetés vár rá.
– De hát hat hónap – hat hónap! – az ellenség fellegvárában, és mit tud fölmutatni? – Devers ökölbe szorította izmos tenyerét, hogy beleropogtak az ujjai. – Az égvilágon semmit!
– Várjon csak. Erről jut eszembe… – Barr kotorászni kezdett a zsebében. – Ezt tán beszámíthatja. – És az asztalra tette a kis fémhengert.
– Mi ez? – kapta föl Devers mohón.
– Az üzenetkapszula. Az, amit Riose kapott, mielőtt fejbe kólintottam volna. Ezt a javamra tudja írni?
– Nem tudom. Attól függ, mi van benne. – Devers leült, és óvatosan forgatta kezében a kis fémtokot.
Amikor Barr kilépett a hideg zuhany alól, és jólesően átadta magát a szárító langyos légáramának, Deverst méla tűnődésben találta a munkaasztala mellett.
A siwennai ütemesen csapkodni kezdte a testét a tenyerével, s az egyes csattanások közé betűzött egy-egy szót:
– Mi az, mit csinál?
Devers fölemelte a fejét. Szakállában izzadságcseppek csillantak meg.
– Föl akarom bontani ezt a kapszulát.
– Föl tudja bontani Riose egyéni kombinációja nélkül? – kérdezte a siwennai némi meglepetéssel a hangjában.
– Ha nem tudom, akkor kilépek az Egyesületből, és soha életemben nem fogok többet hajókormányhoz ülni. Már a kezemben van a belsejéről kapott háromrétegű elektronikus analízis, aztán meg vannak olyan micsodáim, amiknek hírét sem hallották a Birodalomban, speciálisan a kapszulák fölnyitására. Ha nem tudná, azelőtt betörő voltam. Egy kereskedőnek mindenhez konyítania kell valamelyest.
Mélyen a kis tokocska fölé hajolt, és egy apró, lapos műszerrel óvatosan meg-megérintette, s ez minden futó érintésre vörösen fölszikrázott.
– Egyébként is durva munka ez a kapszula – folytatta. – Ezek a birodalmi gyerekek nem valami erősek a finom munkában. Csak rá kell nézni. Látott már alapítványi kapszulát? Feleakkora, mint ez, és mindamellett elektronikus vizsgálóval nem lehet hozzáférni.
Egyszerre megdermedt; a zekéje alatt láthatóan megfeszültek, a vállizmai. A parányi műszert óvatosan odanyomta, és…
Zajtalanul történt az egész, csak Devers megkönnyebbült sóhaja hallatszott. Kezében a csillogó gömböcske föltárta üzenetét, mint valami pergamentekercset.
– Brodrig küldte – mondta. Majd fitymálva hozzátette: – Az, amin az üzenet van, tartós anyagból készült. Az alapítványi kapszulában egy percen belül gázzá illan.
Ducem Barr azonban csendre intette. Gyorsan átfutott a szövegen.
 
AMMEL BRODRIGTÓL.
Ő CSÁSZÁRI FELSÉGE
RENDKÍVÜLI KÖVETÉTŐL,
TITKOS BELSŐ TANÁCSOSTÓL.
A BIRODALOM FŐURÁTÓL
 
BEL RIOSÉNAK,
SIWENNA KATONAI
KORMÁNYZÓJÁNAK,
A BIRODALMI HADERŐK TÁBORNOKÁNAK,
A BIRODALOM FŐURÁNAK
 
ÜDVÖZLET!
AZ 1120. SZ. BOLYGÓ MEGSZÜNTETTE AZ ELLENÁLLÁST. A TÁMADÁS AZ ELŐZETES TERVNEK MEGFELELŐEN AKADÁLYTALANUL FOLYTATÓDIK. AZ ELLENSÉG SZEMMEL LÁTHATÓAN GYENGÜL. A REMÉLT VÉGCÉLT BIZONNYAL ELÉRJÜK.
 
Barr fölemelte a fejét a csaknem mikroszkopikus írásról, és dühösen kifakadt:
– A hülye! Az átkozott, gyalázatos piperkőce! Ez neki üzenet?
– He? – fordult feléje Devers bizonytalan csalódottsággal az arcán.
– Se füle, se farka! – mondta Barr mérgesen. – A mi tányérnyaló követünk tábornokot játszik. Riose távollétében most ő a hadsereg-főparancsnok, és hitvány lelkének jólesik, ha cikornyás jelentéseket böfög föl a katonai ügyekről, amikhez egyébként semmit sem konyít. "Ez és ez a bolygó beszüntette az ellenállást!" "A támadás folytatódik!" "Az ellenség gyöngül!" Az üresfejű páva!
– Egy pillanatra! Várjon csak!
– Dobja el! – Az öregember sértődötten elfordult. – A Galaxis a tanúm rá, egy percig sem reméltem, hogy világrengető fontosságú lesz, de azt csak elvárhatja az ember, hogy háború idején a legközönségesebb üzenet elfogása is porszem lehet a hadigépezetben, és később komplikációkat okozhat. Ezért vágtam zsebre. De ez?! Inkább hagytam volna ott, ahol volt. Legalább elvett volna egy percet Riose idejéből, amelyet most sokkal hasznosabban fog fölhasználni.
Devers azonban fölegyenesedett.
– Abbahagyná végre a hiábavaló fecsegést? Seldonra…
Az írott szalagot Barr orrá alá nyomta.
– Olvassa csak el még egyszer! Hogyan értelmezi a "remélt végcél"-t?
– Az Alapítvány meghódítása. Nem?
– Igen? És ha a Birodalom meghódításáról van szó? Hisz tudja, hogy ez a végcél lebeg a szeme előtt.
– És ha így van?
– És ha így van! – Devers féloldalas mosolya elveszett a szakállában. – Nos, ide figyeljen, majd én megmutatom.
A cikornyás aláírású tekercset egy ujjal visszacsúsztatta a nyílásába, ahol az halk surranással eltűnt, s a gömböcske újból visszanyerte előbbi érintetlenségét. Valahol belül lágyan cirpelni kezdett a szerkezet, amint fölbomlott a beállított kombináció.
– Nomármost aki nem ismeri Riose egyéni kombinációját, semmilyen módszerrel nem tudja fölbontani ezt a kapszulát; ugye?
– A Birodalomra, senki – hagyta rá Barr.
– Akkor hát a benne foglalt bizonyítékot sem ismerhetjük, s a megbízhatóságához sem férhet kétség.
– A Birodalomra, igen – mondta Barr.
– És a császár föl tudja bontani, nemde? Az állami tisztviselők egyéni kombinációit nyilván kell, hogy tartsák. Az Alapítványnál legalábbis ez a helyzet.
– A Birodalom fővárosában is – bólintott Barr.
– Így ha maga, mint siweannai patrícius és a Birodalom főura, tudomására hozza ennek a Cleonnak, vagyis a császárnak, hogy kedvenc papagája meg a legfényesebb tábornoka összeszűri a levet az ő megdöntésére, és bizonyítékul átnyújtja neki a kapszulát, vajon hogyan fogja ő értelmezni a Brodrig-féle "végső célt"?
Barr kóválygó fejjel a székre hanyatlott.
– Várjon, nem tudom követni. – Sovány arcát tapogatva kifakadt: – Ugye, ezt nem gondolja komolyan?
– De igen. – Deversben fölforrt a düh. – Figyeljen ide! Az utóbbi tíz császár közül kilencnek valamelyik nagyratörő tábornoka vágta át a torkát, vagy fordította ki a belét. Hisz maga mondta ezt nemegyszer. A jó öreg császár nem sokat teketóriázna, s Riose feje már röpülne is lefelé.
Barr tanácstalanul dünnyögött az orra alatt: – Ez valóban nem tréfál. A Galaxisra, ember, csak nem gondolja, hogy egy Seldon-válságot elháríthat egy ilyen erőszakolt, regénybe illő, hebehurgya ármánykodással? És ha a kapszula nem kerül a maga kezébe? Ha Brodrig nem használja a "végső" kitételt? Seldon nem bízta magát a vak véletlenre.
– Ha a vak véletlen nekünk kedvez, hol az a törvény, amely megtiltaná, hogy Seldon is a javára fordítsa?
– Bizonyára. De… de… – Barr megtorpant, majd látszott, hogy nyugalmat próbál erőltetni magára. – Hallgasson ide! Először is: hogyan akar maga Trantorra jutni? Azt se tudja, hol keresse, magam sem emlékszem a koordinátáira, nem is beszélve a változóiról. Hisz még azzal sincs tisztában, pillanatnyilag melyik pontján tartózkodunk az űrnek.
– Az űrben nem lehet eltévedni – mosolygott. Devers; Már ott is volt a kormánynál. – Irány a legközelebbi bolygó, és máris a kezünkben van a pontos helymeghatározás meg a legjobb hajóstérkép, amit Brodrig százezer bagóján csak venni lehet.
– Meg egy golyó a hasunkban. Személyleírásunkat a Birodalomnak ebben a sarkában nyilván minden bolygóra eljuttatták.
– Dokikám, ne legyen már olyan értetlen! – mondta Devers türelmesen. – Riose azt mondta, hogy a hajóm túl könnyen megadta magát, és higgye el, nem beszélt a levegőbe. A hajónak van akkora tűzereje, és van olyan erős pajzsa, hogy bármivel szembe merjünk nézni a határnak ezen a tájékán. Azonkívül személyi pajzsaink is vannak. A birodalmi legények, elárulom magának, nem találtak rájuk; de éppen ezt akartuk, nem?
– Jól van. – mondta Barr –, jól van. Mondjuk, eljut Trantorra. De hogy jut a császár elé? Azt hiszi tán, hogy fogadóórákat tart?
– Ezen ráérünk törni a fejünket Trantoron – mondotta Devers.
– Hát jó! – dörmögte Barr lemondóan. – Már egy fél évszázada az a vágyam, hogy mielőtt meghalok, még meglássam Trantort. Legyen a maga akarata szerint.
A lámpák pislogni kezdtek, amint a hiperatommotorok földübörögtek. A gyomrukban érzett enyhe nyomás adta a tudtukra, hogy a hipertérbe siklottak át.
 
 
9. TRANTORON
 
A csillagok olyan sűrűn követték egymást, mint a gyom a gondozatlan földön, és Lathan Deversnek első ízben kellett élnie a tizedesponttól jobbra következő számokkal, amikor a hiperrégiókon át vezető útvonalakat kiszámította. Szinte bezártnak érezte magát, hiszen egy-egy alkalommal fényévnyi távolságnál nagyobb ugrást nem engedhetett meg. Volt valami fenyegetően félelmetes az égboltban, amely minden irányban összefüggő ragyogással vette körül őket. Mintha egy végtelen sugártengerben hajóznának.
És egy tízezer csillagból álló raj közepén, amely cafatokra tépte a környék sápadt sötétségét, ott keringett Trantor, a hatalmas császári bolygó.
Több volt ez, mint egy bolygó: a húszmillió csillagrendszerből álló Birodalom eleven szívverése lüktetett rajta. Egyetlen funkciója volt: a kormányzás, egyetlen célja: a kormány, és egyetlen terméke: a törvény.
Eltorzult világ volt ez. Az embereken kívül semmilyen élőlény nem lakta,ha nem számítjuk az ölebeiket s azok élősködőit. A császári palota több száz négyzetkilométeres területén kívül egyetlen fűszálat, egyetlen tenyérnyi fedetlen földet sem lehetett látni. A palotán kívül víz is csak a roppant föld alatti ciszternákban volt, amelyekben az egész világ vízkészletét tárolták.
Az elpusztíthatatlan, rozsdamentes, fényes fémburok, amely a bolygó egész felületét befödte, alapjául szolgált a bolygót behálózó tömérdek fémépítmény tömkelegének is. Függőhidak füzére, folyosók csipkehálója, hivatali helyiségek sejtrengetege, kilométerekre terjedő üzletalagutak, az esténként csillogó vidámságra éledő tetőteraszok – mindez összefüggő fémlabirintussá állott össze.
Bejárhattad egész Trantort anélkül, hogy kiléptél volna ebből az épületlabirintusból, vagy megpillantottad volna magát a várost.
Egész hajóhad, nagyobb, mint ahány hadihajója valaha is volt a Birodalomnak, rakta ki terhét naponta, hogy táplálja azt a negyvenmilliárd emberi lényt, aki mit sem adott azért cserébe azon kívül, hogy kibogozza azt a miriádnyi fonalat, amely ide, az emberiség valaha is ismert legkomplexebb kormányzati rendszerének adminisztrációs központjába összefutott.
Húsz mezőgazdasági világ volt Trantor éléskamrája. Egy egész világegyetem szolgált neki.
A két roppant fémkar két oldalról szorosan közrefogta a kereskedőhajót, és gyöngéden lecsúsztatta a hangár felé lejtő jókora rámpán. Devers már átevickélt azon a számtalan bonyolult akadályon, amit egy árkuspapírban fogant és négy példányban kitöltendő űrlapoknak élő világ föl képes tornyozni.
Már az űrben elkezdődött, ahol meg kellett állniuk, hogy a mintegy százrarúgó kérdőívek közül az elsőt kitöltsék. Aztán ugyanannyi kihallgatás, egy kötelező rutinszondázás, a hajó lefényképezése, a két utas kombinációjának alapos megvizsgálása, majd a kombináció rögzítése, a vámvizsgálat, a leszállási illeték lerovása, végül a személyi okmányok és a látogatóvízumok ellenőrzése.
Ducem Barr, mint siwennai, a császár alattvalója volt, Lathan Deverst azonban a megfelelő okmányok nélkül nem tudták hova sorolni. Az ügyintéző hivatalnok odavolt a bánattól, de Deversnek nem tudta engedélyezni a belépést. Igazság szerint hivatalos vizsgálat végett le kellene őt tartóztatnia.
Valahonnan előkerült egy vadonatúj, ropogós száztalléros bankó, amelynek Lord Brodrig birtokai szolgáltak fedezetül, és feltűnés nélkül gazdát cserélt. A megfelelő fiókból új kérdőív került elő. Ez gyors és pontos kitöltést nyert, s Devers kombinációja megfelelően és illően csatoltatott hozzá.
A két férfi, a kereskedő meg a patrícius Trantor földjére lépett.
A hangárban a kereskedőhajó csupán egyike volt a sok járműnek, amelynek helyet kellett találni, le kellett fényképezni, nyilvántartásba venni, a rakományát följegyezni, az utasok személyazonossági iratait lemásolni, és mindezekért be kellett hajtani, elkönyvelni és nyugtázni a megfelelő illetéket.
Ezután Devers egy tágas teraszon találta magát, ahol a tűző fehér napfényben nők csevegtek, gyerekek hancúroztak, és férfiak egy-egy pohár ital társaságában tunyán ráfüggesztették tekintetüket a Birodalom híreit szerteharsogó jókora képernyőkre.
Barr leszurkolt egy megfelelő értékű irídium érmét, s birtokába vette az egyik újsághalom, a Trantoron megjelenő Birodalmi Hírek, a hivatalos kormánylap legfelső példányát. Az újságbolt belsejéből kihallatszott a gépek lágy kattogása, amint a folyosón tízezer, légi úton hatezer mérföldre levő központi szerkesztőség gyors gépeivel szinkronban nyomták az újabb és újabb kiadásokat, mint ahogyan ezzel egyidőben bolygószerte tízmillió hasonló hírlapirodában tízmillió gép ontotta ugyanazt a kiadást.
Barr átfutotta a címeket, s csendesen megszólalt:
– Mit csinálunk először?
Devers megpróbált úrrá lenni levertségén. Saját világától messzire sodródott, idegen környezetbe, amely lesújtotta bonyolultságával; emberek közé, akiknek az élete ugyanolyan rejtély volt számára, mint jószerivel az a nyelv is, amelyet beszéltek. Körös-körül a csillogó fémtornyok végeláthatatlan sokasága nyomasztóan hatott rá a világ fővárosának ez a szüntelen nyüzsgése a magány és a törpe jelentéktelenség hátborzongató érzésével töltötte el.
– Magára bízom, dokikám – mondta. Barr hangja nyugodt volt, szinte suttogó:
– Próbáltam én magyarázni magának, de hát tudom, hogy úgysem hiszi el, ha a saját szemével nem látja. Tisztában van maga azzal, hányan szeretnének naponta bejutni a császárhoz? Körülbelül egymillióan. És tudja, hányat fogad? Körülbelül tízet. Nekünk a hivatalnokok seregén kell átvergődnünk, ami még jobban megnehezíti a dolgunkat. De hát az arisztokráciára nekünk nem telik.
– A kevés híján százezerből sem?
– Egyetlen birodalmi főúr belekerülne annyiba, és legalább háromra vagy négyre volna szükségünk, hogy járható hidat verjünk – a császárig. Ugyanehhez főbiztosból meg főfelügyelőből legalább ötven kell, ezek fejenként mindössze egy százast ha kóstálnak. Majd én viszem a szót. Először is úgysem értenék meg a maga nyelvjárását, másodszor pedig fogalma sincs a Birodalom vesztegetési etikettjéről. Biztosíthatom magát: valóságos művészet. Nicsak!
A Birodalmi Hírek harmadik oldalán végre megtalálta, amit keresett, s az újságot átnyújtotta Deversnek.
Devers minden szót megrágott. A szavak furcsák voltak, de azért megértette őket. Szemét fölemelte az újságról, s a tekintete gondterheltnek látszott. Keze fejével dühösen az újságra csapott.
– Gondolja, hogy készpénznek lehet venni?
– Kellő fenntartással! – válaszolt Barr nyugodtan. – Távolról sem valószínű, hogy az Alapítvány hajóhadát megsemmisítették volna. Erről nyilván már jó néhányszor hírt adtak, amennyiben tartották magukat ahhoz a módszerhez, ahogyan a hadszíntértől messze eső főváros össze szokta állítani hadijelentéseit. Ami azonban e mögött van, az az, hogy Riose megint megnyert egy ütközetet, ami nem is volt olyan váratlan dolog. Ez itt azt mondja, hogy elfoglalta Lorist. Ez Loris királyság fővárosa, nemde?
– Igen – tűnődött Devers –, vagyis a volt Loris királyságé. És ez húsz parszekre sincs az Alapítványtól. Dokikám, sietnünk kell.
– Trantoron nem lehet sietni – vont vállat Barr. – Ha erőszakoskodik, könnyen egy atompisztoly csövével találhatja szemben magát.
– Mégis, mennyi időbe kerülhet?
– Ha szerencsénk van, egy hónapba meg a százezer tallérunkba, ha egyáltalán elég lesz. És ez is csak akkor, ha a császárnak közben nem jut eszébe a Nyári Bolygókra vonulni, ahol aztán senkit sem fogad.
– De hát az Alapítvány…
Gondoskodik magáról, mint eddig. Jöjjön, valahogy a vacsorát is meg kell oldanunk. Megéheztem. Utána a miénk az este, s miért ne használnánk ki?! Úgyse lesz több alkalmunk, hogy Trantort vagy hozzá hasonló világot lássunk.
A Külső Tartományok kormánybiztosa tehetetlenül széttárta kövérkés kezeit, és rövidlátó bagolyszemeit a kérvényezőkre meresztette.
– De hát, uraim, a császár nem érzi jól magát. Higgyék el, semmi értelme, hogy feletteseim elé vigyem a dolgot. Ő császári felsége már egy hete senkit sem fogad.
– Bennünket fogadni fog – erősködött Barr a meggyőződés nyomatékával a hangjában. – Csak azon múlik, hogy a belső titkár hivatalából szót érthessünk valakivel.
– Lehetetlen – mondta a kormánybiztos nyomatékkal. – Az állásomba kerülne, ha megpróbálkoznék vele. Mi lenne, ha részletesebben tájékoztatnának róla, milyen ügyben járnak? Értsék meg, szívesen segítek maguknak, de hát ehhez valamilyen megfoghatóbb támpontra van szükségem; valamire, amivel a feletteseim előtt meg tudom indokolni, hogy mért karoltam fel az ügyet.
– Ha olyan ügyben járnék – mondta Barr szelíden –, amit a legfőbb fórumon kívül másnak is elmondhatnék, akkor aligha volna olyan fontos, hogy ő császári felségétől kihallgatást kérjek. Javaslom, kockáztassa meg. Felhívom a figyelmét, hogy amennyiben ő császári felsége is fontosnak ítéli meg az ügyet – és én kezeskedem érte, hogy annak fogja megítélni –, akkor biztosra veheti, hogy a segítségért méltó jutalmat fog kapni.
– Igen, de… – És a kormánybiztos tehetetlenül vállat vont.
– Kockázat, persze hogy az – bólintott Barr. – Természetesen a kockázatvállalásnak kell hogy legyen ellenértéke. Igen nagy kegyet kérünk öntől, bár már így is nagy hálára kötelezett bennünket azzal, hogy eddig is meghallgatott bennünket. Ám ha megengedné nekünk, hogy lerójuk hálánkat egy csekély…
Devers savanyú arcot vágott. Ezt a szóáradatot – kisebb-nagyobb változtatásokkal – már hússzor végig hallgatta az elmúlt hónap folyamán. A vége mindig az lett, hogy a félig rejtett bankók sietve gazdát cseréltek. Itt azonban másképp fordult a dolog. A bankók rendszerint azon nyomban eltűntek. Ezúttal viszont szem előtt maradtak, amíg a kormánybiztos minden egyes bankót színéről és visszájáról gondosan megvizsgálva, hosszasan megszámolta őket.
Hangja árnyalatnyit megváltozott.
– A belső titkár fedezi őket, mi? Jó pénz!
– A tárgyra visszatérve… – szólalt meg Barr sürgetően.
– Várjon, kérem – szakította félbe a kormánybiztos. – Kezdjük csak az elején. Én valóban szeretném tudni, milyen ügyben sürgölődnek. Itt van ez a pénz: vadonatúj, bizonyára üzlet rejlik mögötte, mert hallottam, hogy előttem más tisztviselőknél is jártak. Halljuk: mi van a dolog mögött?
– Nem értem, mire akar kilyukadni – mondta Barr.
– Ide hallgassanak! Kiderülhet, hogy törvényellenesen tartózkodnak a bolygón. Hiszen nyilvánvaló, hogy hallgatag barátjának nem a legmegfelelőbbek a személyazonossági és beutazási papírjai. Nem is a császár alattvalója.
– Ezt tagadom.
– Az mit sem változtat a dolgon – mondta a kormánybiztos egyszerre nyersre változott hangon. – A tisztviselő, aki száz tallérért aláírta az igazolványokat, kényszer alatt bevallott mindent, s így többet tudunk magukról, mint gondolnák.
– Ha arra célozna, uram, hogy a kockázatra való tekintettel kevés az az összeg; amelyet fölajánlottunk…
– Ellenkezőleg: több, mint elég – mosolygott a kormánybiztos, és félrelökte a bankjegyeket. – Visszatérve az előbb mondottakra: a császár is érdeklődik az ügyük iránt. Vagy tán nem igaz, uraim, hogy nemrég Riose tábornok vendégei voltak? És nem igaz, hogy enyhén szólva meglepő könnyedséggel kereket oldottak a hadsereg kellős közepéből? Nem igaz, hogy egy kisebb vagyon van a kezükben Lord Brodrig birtokaival fedezett bankjegyekben? Röviden: maguk kémek és gyilkosok, akiket azért küldtek ide… nos, majd szépen elmondják, ki bérelte föl magukat és mire!
– Tudja meg – fakadt ki Barrból az alig türtőztetett harag –, nem tűrhetjük, hogy egy senki kis kormánybiztos vádoljon bennünket. Alászolgája!
– Itt maradnak! – állt föl a kormánybiztos; a szeme többé nem tűnt rövidlátónak. – Nem kell most kérdésekre válaszolniuk, erre majd később – és nyomósabb körülmények között – sor fog kerülni. És nem vagyok kormánybiztos: a Császári Rendőrség hadnagya vagyok. Letartóztatom önöket!
Mosolygott, s nyomatékul megcsillant egy pisztoly a kezében.
– Maguknál nagyobb emberek is letartóztatásban vannak mostanában. Egész darázsfészket füstölünk ki.
Devers kivicsorította a fogát, és lassan a fegyvere után nyúlt. A rendőr hadnagy mosolya szélesebbre nyílt és meghúzta az érintkezőt. A pusztulás keskeny sugara izzón nekilövellt Devers mellének – és ártalmatlanul fényes szikrákká fröccsent szét a pajzsáról.
Most Devers tüzelt, és a hadnagy feje lehullott semmivé foszlott felsőtestéről. Arca még mosolygott a fal friss hasadékán besurranó napfénynyalábban.
A hátsó kijáraton át távoztak.
– Gyorsan a hajóhoz – mondta Devers rekedten. – Minden pillanatban megszólalhat a vészjelző. – Ádázul szitkozódni kezdett. – Ez a tervünk is füstbe ment. Mérget mernék rá venni, hogy maga az űr ördöge esküdött össze ellenem.
Már kint lettek figyelmesek rá, hogy a nagy képernyők körül zsibongó tömeg kezd gyülekezni. Egy percig sem várhattak tovább. Nem is próbálták kihámozni a bömbölve hozzájuk is elhatoló hangfoszlányok értelmét. Barr azonban még fölkapott egy Birodalmi Híreket, mielőtt elnyelte volna őket a hangár roppant hodálya, ahonnan fürgén kereket oldott a hajójuk a minden teketória nélkül a tetőbe perzselt nyíláson keresztül.
– El tud iszkolni előlük? – aggályoskodott Barr. A forgalmi rendőrség tíz hajója vette vadul üldözőbe az ámokfutó járművet, amely semmibe vette a rádiósugárral kijelölt kötelező fölszállási pályát, és minden létező sebességi előírást áthágott. Hátrább a Titkos Szolgálat csillogó hajói röppentek föl, hogy utánaeredjenek a részletesen leírt hajónak, fedélzetén a két gyilkossal, akikről szintén megvolt a pontos személyleírásuk.
– Vigyázzon! – mondta Devers, és vadul átsiklott a hipertérbe, háromezer kilométernyire Trantor felszínétől. A bolygó tömegéhez ilyen közel végrehajtott ugrás következtében Barr elvesztette az eszméletét, s Devers agyát is ködbe borította a fájdalom, fényévekkel odébb azonban tiszta volt az űr fölöttük.
Devers nem tudta visszafojtani a hajója fölött érzett büszkeségét.
– Nincs az a birodalmi hajó – hencegett –, amely a nyomomba érne!
Majd keserűen hozzátette:
– De hát hová fussunk? Súlyukkal lepipálnak bennünket. Mit tehetünk? Mit lehet itt tenni?
Barr bágyadtán megmozdult a heverőjén. A hiperugrás utóhatásaként még mindig hasogattak a tagjai.
– Semmit sem kell tenni – mondta. – Vége a háborúnak. Ide nézzen!
Feléje nyújtotta a Birodalmi Híreket, amelyet még mindig a kezében szorongatott, és a kereskedőnek elég volt egy pillantást vetnie a címekre.
– Riosét meg Brodrigot visszahívták, és letartóztatták őket – dörmögte magában Devers. – De miért? – meresztette rá a szemét Barr-ra.
– Az újság nem árulja el; de hát mit számít az? A háborúnak vége az Alapítvánnyal, Siwenna pedig fölkelt. Tessék, olvassa el! – Majd álmosan hozzátette: – Valamelyik tartományban megállunk, és megtudjuk a részleteket. Ha nem haragszik, én álmos vagyok.
És már aludt is.
A kereskedőhajó, útban hazafelé az Alapítványra, egyre hosszabbodó szöcskeugrásokkal szelte a Galaxist.
 
 
10. A HÁBORÚ VÉGE
 
Lathan Devers kényelmetlenül feszengett, és alig bírta türtőztetni a bosszúságát. Ő már megkapta a kitüntetését, és néma megadással hallgatta végig a polgármester fellengzős szóáradatát, amellyel a bíborszalagot átadta neki. Ezzel az ő szerepe véget is ért a szertartáson, a formaság azonban úgy kívánta, hogy végig ott maradjon. Pedig hát elsősorban éppen a formaság – amely nem tűrte, hogy hangosan ásítson, vagy kényelmesen a székre helyezze a lábát – üldözte ki őt annak idején az űrbe, ahol az otthonát meglelte.
A siwennai delegáció – az egyszerre híressé vált Ducem Barr-ral a tagjai sorában – aláírta a megállapodást, amelynek értelmében Siwenna lett az első olyan tartomány, amely a Birodalom politikai uralma alól közvetlenül átlovagolt az Alapítvány gazdasági fennhatósága alá.
Öt birodalmi sorhajó húzott el súlyos méltósággal a fejük fölött – akkor zsákmányolták őket, amikor Siwenna fölkelt a birodalmi határőrflotta hátában –, és dübörgő üdvlövést adott le a város fölött.
Aztán már csak ivás, etikett, bájcsevegés…
Valaki a nevén szólította. Forell volt; az a Forell, villant át Devers agyán az irigy gondolat, aki félnapi hasznából hússzor is megvásárolhatná őt – ezúttal azonban joviális leereszkedéssel integetett feléje.
Devers kilépett az erkélyre a hideg éjszakai szélben, és illendően meghajolt, bozontos szakálla alá rejtve bosszús arcát. Barrt is itt találta.
– Devers – üdvözölte őt mosolyogva Barr –, jöjjön már, húzzon ki a pácból. Képzelje, mivel vádolnak! Szerénységgel, ezzel a rettenetes és fölöttébb természetellenes bűnnel.
– Devers – mondta Forell, vastag szivarját kivéve a szája csücskéből –, Lord Barr azt állítja, hogy Cleon székhelyére történt utazásuknak semmi köze sem volt Riose visszahívásához.
– Az égvilágon semmi, uram – mondta Devers ridegen. – Nem is láttuk a császárt. Már az úton visszafelé hallottuk a per hírét, és abból azt vettük ki, hogy hamisan vádolják. Mindenfélét a nyakába varrtak, többek között azt, hogy alattomban összeesküvést szőtt az udvarnál.
– És ártatlan volt a tábornok?
– Riose? kapta föl a szót Barr. – Igen! A Galaxisra mondom, igen. Brodrig elvben áruló volt, azt azonban, amit fölhoztak ellene, sosem követte el. Bírósági komédia volt az egész, de szükségszerű, előre látható és elkerülhetetlen komédia.
– Pszichohistóriai szükségszerűség, nemdebár? – Forell a beavatottak komikus könnyedségével görgette a szót.
– Pontosan! – komolyodott el Barr. – Kezdetben nem tudtam, hányadán állok, de mihelyt vége lett, és… hogy úgy mondjam… a könyv végére lapozhattam a feleletekért, a probléma egyszerre megvilágosodott. Most már láthatjuk, hogy a Birodalom társadalmi háttere lehetetlenné teszi számára a hódító háborúkat. Ha gyenge a császár, a Birodalmat megbénítja a tábornokok értelmetlen marakodása a mit sem érő trónért, amely bizonyosan a vesztüket okozza. Ha viszont erős a császár, a Birodalom megint csak bénult görcsbe merevül; ez ugyan pillanatnyilag elejét veszi a széthullásnak, de azon az áron, hogy minden lehetséges fejlődésnek vége.
– Nem világos, amit mond, Lord Barr – dörmögte Forell bosszúsan, nagyokat szippantva a szivarjából.
Barr kelletlenül elmosolyodott.
– Hm, elismerem, így van az, ha az ember nem kapott pszichohistóriai képzést. A szavak csak halvány árnyékai a matematikai egyenleteknek. De hát lássuk csak….
Barr gondolataiba mélyedt, miközben Forell a korlátra könyökölt, Devers pedig a bársonyos eget kémlelte, és a gondolatai Trantoron kalandoztak.
– Nézze, uram, ön is meg Devers is – és nyilván mindenki más – azon a véleményen volt, hogy ha le akarjuk győzni a Birodalmat, akkor először is éket kell vernünk a császár és a tábornoka közé. Önnek, Deversnek és mindenki másnak kezdettől fogva igaza volt, már ami a belső meghasonlás megítélését illeti.
Ott tévedtek azonban, amikor azt hitték, hogy ezt a meghasonlást egyéni akciókkal, pillanatnyi ötletekkel elő lehet idézni. Vesztegetéssel meg hazugsággal próbálkoztak. Meglovagolták a nagyravágyást meg a félelmet. Mi lett azonban az igyekezetük vége? Minden egyes kísérletük után csak rosszabbodott a helyzet. És amíg ez a vad csapkodás a felszínt is alig borzolta meg, a seldoni áradat csendesen, de ellenállhatatlanul tört előre.
Ducem Barr elfordult, tekintete a mellvéd mögé tévedt, s megpihent az ujjongó város fényein.
– Egy halott kéz terelt bennünket előre – mondta –, a nagy hatalmú tábornokot és a nagy császárt; az én világomat meg a magukét – Hari Seldon rég elporladt keze. Ő tudta, hogy a Riose-féléknek kudarcot kell vallaniuk, mivel a kudarcukat maga a sikerük hordozta; és minél nagyobb a sikerük, annál bizonyosabb a kudarcuk.
– Nem mondhatnám, hogy a szavai most világosabbak – mondta Forell hidegen.
– Egy pillanat – folytatta Barr megfontoltan. – Mert mi is történt valójában? A napnál is világosabb, hogy egy gyenge tábornok semmi veszélyt sem jelentett volna számunkra. Hasonlóképpen veszélytelen lett volna egy erős tábornok gyenge császár alatt, mivel sokkal ígéretesebb célra tört volna a hadaival. Az események tanúsága szerint az elmúlt két évszázad folyamán a császárok kétharmada rebellis tábornokokból és rebellis alkirályokból emelkedett a császári trónra.
Így hát csak egy erős császár meg egy erős tábornok együtt veszélyeztetheti az Alapítványt; ugyanis az erős császárt nem lehet egykönnyen megdönteni, az erős tábornok viszont arra kényszerül, hogy kifelé, a határokon túlra fordítsa a tekintetét. Nomármost mi az, ami erőssé tesz egy császárt? Mi az, ami erőssé tette Cleont? Nyilvánvaló. Attól erős, hogy nem tűr meg erős alattvalókat. Egy udvaronc, aki túlontúl megszedi magát, vagy egy tábornok, aki túlontúl népszerű lesz, kezd veszélyes lenni. A császár ezt olvashatja ki a Birodalom legújabb történetéből, ha elég értelmes ahhoz, hogy erős tudjon lenni.
Riose győzelmet győzelemre halmozott – elég ahhoz, hogy a császár gyanúja fölébredjen. A kor egész levegője arra sarkallta, hogy gyanakvó legyen. Riose nem hagyta megvesztegetni magát? Fölöttébb gyanús: magasabb céljai vannak. Legbizalmasabb udvaronca egyszerre Riose mellé állt? Fölöttébb gyanús: magasabb céljai vannak. Nem a konkrét cselekedetek voltak a gyanúsak. Bármi megtette volna – ezért volt teljesen fölösleges és hiábavaló a mi ármánykodásunk. Riose sikere maga táplálta a gyanút. Következésképpen visszahívták, vád alá vonták, elítélték és meggyilkolták. Az Alapítvány pedig megint fölülkerekedett.
Ugyanis nem lehet az eseményeknek olyan kombinációját elképzelni, amelyből ne az Alapítvány került volna ki győztesen. Ez elkerülhetetlen volt, és sem Riose, sem mi nem tudtuk befolyásolni az események menetét.
Az alapítványi hatalmasság nehezen adta be a derekát.
– Úgy! De mi van akkor, ha történetesen a császár meg a tábornok ugyanaz a személy? Mi? Akkor mi van? Ezt az eshetőséget számításon kívül hagyta, így hát mit sem bizonyít az eszmefuttatása.
Barr vállat vont.
– Én nem tudok semmit sem bizonyítani; ehhez nincs meg a matematikai apparátusom. Én csak a józan észt hívhatom segítségül. Mi lehet a sorsa egy mégoly erős császárnak is, aki belebonyolódik a Galaxis legszélén folyó háborúkba egy olyan Birodalomban, ahol bármely főúr, bármely erős ember vagy akár az utolsó kalóz is versenyre kelhet a trónért, s a történelem tanúsága szerint nem is eredménytelenül? Mennyi ideig maradhat távol a fővárostól, mielőtt valaki kibontaná a polgárháború zászlaját, és ezzel hazakényszerítené őt? A Birodalom társadalmi körülményeiből kifolyólag ez az idő igencsak rövid.
Egyszer azt mondtam Riosénak, hogy a Birodalom egész ereje sem volna képes rá, hogy elhárítsa Hari Seldon halott kezét.
– Helyes! Helyes – mondta Forell megjátszott elégedettséggel. – Ezek szerint ön oda akar kilyukadni, hogy a Birodalom többé sohasem fenyegethet bennünket.
– Igen, ez az érzésem – mondta Barr. – Az igazat megvallva, nem biztos, hogy Cleon megéri az év végét, s utána szinte természetes, hogy megindul a versengés a trónjáért, s könnyen meglehet, hogy a Birodalom az utolsó polgárháború elé néz.
– Ezek szerint – mondta Forell – nincs több ellenségünk.
Barr eltűnődött.
– Ott van a Második Alapítvány.
– A Galaxis túlsó szélén? Egypár évszázadig még nyugodtan alhatunk.
Devers hirtelen megfordult, és az arca baljós kifejezést öltött.
– És ha az ellenség belül van? – meredt rá Forellre.
– Belül? Kikre gondol? – nézett vele farkasszemet Forell.
– Olyanokra, mondjuk, akik szívesen vennék, ha a gazdagság egyenletesebben oszlanék meg, és tennének is róla, nehogy túlzottan fölhalmozódjék olyan kezekben, amelyek nem dolgoztak meg érte. Érti, mire gondolok?
Forell tekintetéből lassan kiolvadt a fölény, s helyét átvette a Deverséből átsugárzó düh.