A SCI-FI KLASSZIKUSAI
Isaac Asimov
Előjáték
az Alapítványhoz
A fordítás az alábbi
kiadás alapján készült: Isaac Asimov: Forward the Foundation
© 1993 by Nightfall,
Inc.
Fordította
Németh Attila
Szerkesztette
Balázs Éva
© Hungarian translation.
Németh Attila, 1993
ISBN 963 7429 54 9
Cédrus Kiadó Kft
Felelős kiadó Sebestyén
Ilona ügyvezető igazgató
Borítóterv Jancsó Csaba
Tipográfia és tördelés
Beck Bojánka
Munkatárs Megyes
Zsuzsanna
Borsodi Nyomda
Felelős vezető Ducsai
György igazgató
Elektronikus reprodukció:
Madárfejûek társasága,
2002
NNCL60-00011106v1.1
VT & LordProtector
TARTALOM
ELSŐ RÉSZ: Eto Demerzel
MÁSODIK RÉSZ: I. Cleon
HARMADIK RÉSZ: Dors
Venabili
NEGYEDIK RÉSZ: Wanda
Seldon
ÖTÖDIK RÉSZ: Epilógus
Valamennyi
hűséges olvasómnak
ÖTÖDIK RÉSZ
EPILÓGUS
Hari
Seldon vagyok. Cleon császár egykori első minisztere. A trantori Streeling
Egyetem nyugalmazott professzora. A Pszichohistóriai Program igazgatója. Az Encyclopedia
Galactica szerkesztője. Az Alapítvány létrehívója.
Hatásosan
hangzik, tudom. Életem nyolcvanegy éve alatt sok mindent vittem véghez, de bele
is fáradtam. Visszatekintve óhatatlanul elgondolkozik az ember: Vajon mit
csinált volna másképpen? Például: Talán annyira lefoglalta minden pillanatomat
a pszichohistória, hogy mellette az emberi kapcsolatok jelentéktelennek tűntek.
Talán
elmulasztottam megtenni néhány olyan apró dolgot, ami az emberiség jövőjét mit
sem befolyásolta volna, ám igen komoly javulást idézhetett volna elő a hozzám
igazán közel állók életében, mint Jugo vagy Raych… Egyre ezek járnak az
eszemben… Tehettem volna-e valamit, hogy megmentsem egyetlen szerelmemet,
Dorsot?
A
legutóbbi hónapban befejeztem a Válság-hologramok fölvételét. Asszisztensem,
Gaal Dornick elvitte őket a Terminusra, hogy a felügyelete mellett helyezzék el
a Seldon-kriptában. Meg kell bizonyosodnia róla, hogy a kriptát rendesen
lezárják-e, és a programozás a megfelelő időben fölnyitja-e újra, ha
bekövetkeznek a Válságok.
Addigra,
persze, én már halott leszek.
Mit
gondolnak majd azok az eljövendő alapítványisták, amikor meglátnak engem
(pontosabban a hologramomat) az Első Válság idején, csaknem ötven év múlva?
Vajon megjegyzéseket tesznek-e a koromra, vagy arra, milyen erőtlen a hangom,
és milyen töpörödöttnek látszom, ennek a tolószéknek a foglyaként? Vajon
megértik-e az üzenetet, amit hagytam nekik? Vajon megfogadják-e a tanácsait?…
Á, semmi értelme ezen spekulálni. Ahogy a régiek mondanák: A kocka el van
vetve.
Tegnap
hírt kaptam Gaaltól. A Terminuson minden rendben megy.
Bor Alurin és a Terv
többi embere éli világát a
"száműzetésben". Nem szép dolog a
káröröm,
de nem bírom ki nevetés nélkül, ha eszembe
jut annak a fennhéjázó idiótának,
Linge Chennek az önelégült arckifejezése,
amikor két évvel ezelőtt
kitelepíttette a Pszichohistóriai Program
kutatóit. Habár végül a
száműzetés
ítélete császári oklevél
formájában fogalmazódott meg (államilag
támogatott
tudományos intézmény, mely részét
képezi őkegyelmes felsége, a császár
személyi
tulajdonának – a főbiztos a lehető legmesszebbre akart
minket eltávolítani a
Trantortól, de úgy, hogy azért bizonyos fokig
mégis rajtunk tartsa a szemét),
én továbbra is titkos elégtétellel gondolok
rá, hogy valójában Las Zenow és én
választottuk a Terminust az Alapítvány
otthonául.
Linge
Chennel kapcsolatban tulajdonképpen csak egyetlen bánatom van, Sajnálom, hogy
nem menthettük meg XIV. Agist. A császár jó ember volt, nemes vezér, még ha
igazság szerint nem is ő irányította a Birodalmat. Hibát követett el azonban,
amikor azt hitte, kiharcolhatja a rangjával járó hatalmat, a Közbiztonsági
Bizottság ugyanis csirájában elfojtotta önállósodási törekvéseit.
Gyakran
eltöprengek, vajon milyen véget érhetett –
vajon őt is száműzték-e valami
távoli bolygóra, vagy esetleg merénylet
útján állították félre, mint
Cleont?
Az
őutána trónra került gyermek mind a mai napig a
tökéletes bábcsászár
megtestesítője. Engedelmeskedik minden szónak, amit Linge
Chen súg a felébe, és
közben nagyreményű államférfiúnak
képzeli magát. A Palotát és a
császárt élet
díszes külsőségeit csupán egy újfajta
játék részének tekinti.
Mit
tehetnék? Most, hogy Gaal is elutazott a Terminusra, teljesen
egyedül maradtam.
Wandáról csak nagy ritkán hallok. A munka
Csillagvégen is terv szerint halad;
az elmúlt tíz évben ő és Stettin több
tucat új mentalistát állított csatasorba.
Hatalmuk egyre nő. Ők – az én titkos
Alapítványom – vették rá Linge Chent,
hogy
az enciklopédistákat a Terminusra száműzze.
Hiányzik
Wanda. Évek óta nem láttam már, nem
ültem mellette néma csöndben, a kezét
fogva. Amikor ő elment – bár én kértem meg
rá –, azt hittem, megszakad a
szívem. Talán életem legnehezebb
döntését hoztam meg akkor, és, ugyan ezt neki
sosem árultam el, kis híján
visszatáncoltam. Az Alapítvány sikere
érdekében
azonban mégiscsak Csillagvégre kellett küldenem őt
és Stettint. A
pszichohistória így rendelte – ebben az
értelemben tehát mégsem én
határoztam
el.
Még
mindig eljövök mindennap az irodámba, az egyetem
pszichohistóriai épületébe.
Emlékszem még, mikor a folyosókat és
szobákat éjjel-nappal megtöltötték az
emberek. Néha most is úgy érzem, mintha a hangjuk
Itt bolyongana – tanulóké,
kollégáké, elvesztett szeretteimé –,
a helyiségek azonban üresek. A folyosókon
csupán tolószékem motorjának
berregése visszhangzik.
Gondolom,
szabaddá kéne tennem az épületet, hogy az egyetem kiadhassa valamelyik másik
tanszékének, de nem tudok megválni ettől a helytől. Annyi emlék köt ide…
Már
csak ez az egy maradt meg nekem, a saját Elsődleges
Radiánsom. Ez a
pszichohistória egyetlen eszköze, amelyen keresztül
kielemezhetem a Terv
előkészítése során
fölállított valamennyi elméletemet. Minden
egyenlet, minden
számítás itt van, benne ebben a bámulatos,
apró, fekete kockában. Ahogy most
ülök, kezemben ezzel a csalókán egyszerűnek
látszó eszközzel, arra vágyom,
bárcsak megmutathatnám R. Daneel Olivawnak…
De
egyedül vagyok. Megérintek egy kapcsolót, és
a helyiség világítása elhalványul.
Hátradőlök, és a Radiáns életre kel:
egyenletek vesznek körül térhatású
villódzásban. A gyakorlatlan szem számára
ez a tarka forgatag számok és formák
értelmetlen halmaza csupán, de nekem – és
Jugónak, Wandának vagy Gaalnak – ez
maga ez életre kelt pszichohistória.
Mindaz,
amit magam előtt, magam körül Iátok, az emberiség jövőjéről mesél. Harmincezer
esztendőnyi potenciális káosz, egyetlen évezredbe sűrítve…
Az a
napról napra fényesebben világító
folt a Terminus-egyenlet. És ott –
reménytelenül úton a süllyesztő felé
– a Trantort szimbolizáló számok.
Látok
azonban… Igen, halványan derengve egy
állandó kis fényforrást…
Csillagvég!
Ez –
ez– az én életművem. A múltam – az
emberiség jövője. Az Alapítvány. Olyan
gyönyörű, olyan eleven. És semmi sem…
Dors!
SELDON, HARI
– …holtan találták,
íróasztalára
borulva, a Streeling Egyetem pszichohistóriai
épületében, a G. K. (Galaktikus
Kor) 12069. évében (A. K. 1). Láthatóan
élete utolsó pillanatáig
pszichohistóriai számításain dolgozott.
Működő Elsődleges Radiánsát a kezében
szorongatta…
Végakarata
szerint a berendezést munkatársa, Gaal Dornick után küldték, aki nemrég
emigrált a Terminusra…
Seldon
testét, ugyancsak végakarata szerint, kilőtték az űrbe. A Trantoron megtartott
hivatalos gyászszertartás egyszerű volt, mégis nagy tömeget vonzott. Érdemes
megemlíteni, hogy Seldon régi barátja, Eto Demerzel volt első miniszter is
megjelent az eseményen. Demerzel még közvetlenül az I. Cleon császár elleni
joranumista összeesküvés után eltűnt, azóta nem látta senki. Mindazonáltal a
Közbiztonsági Bizottság arra tett kísérletei, hogy a gyászszertartást követő
napokban Demerzelt fölleljék, sikertelenül végződtek…
Wanda
Seldon, Hari Seldon unokája nem jelent meg a megemlékezésen. Az a szóbeszéd
terjedt el, hogy mérhetetlen bánatában mondott le mindenfajta közszereplésről.
Azóta sem tudni róla semmit, egészen a mai napig…
Úgy
tartják, Hari Seldon úgy is halt meg, ahogy élt: A kibontakozó jövőt tartotta a
kezében…
ENCYCLOPEDIA GALACTICA