ELSŐ RÉSZ


 
A PSZICHOHISTORIKUSOK
1.
HARI SELDON – Született a Galaktikus Kor 11 988. évében; meghalt 12 069-ben. Az időszámítás elterjedtebb módja szerint – amikor is jelen Alapítási Kor a kiindulópont – 79-ben az A. K. I. éve előtt. Középosztálybeli családban született, az Arcturus szektorban levő Helikonon (ahol az egyik kétes szavahihetőségű legenda szerint dohánykertész volt az apja a bolygó hidroponikus üzemeiben). Korán kitűnt csodálatra méltó matematikai képességével. E képességéről megszámlálhatatlan – sok esetben ellentmondó – anekdota forog közszájon. A hagyomány szerint kétéves korában…
… Kétségkívül a pszichohistória területén alkotta a legnagyobbat. Seldon előtt ez a terület alig volt több homályos axiómák szövevényénél, az ő keze nyomán vált mélyreható statisztikai tudománnyá…
… Életútjáról az a biográfia ad legmegbízhatóbb képet, amelyet Gaal Dornick írt róla, aki fiatalemberként, két évvel Seldon halála előtt találkozott a nagy matematikussal. A találkozás története…
Enciklopédia Galactica*
 
Gaal Dornicknak hívták, s igazi falusi gyerek volt, aki még sohasem látta Trantort. Mármint a valóságos várost, mert a hipervideón rengetegszer látta már, meg alkalomadtán a császári koronázásról vagy a Galaktikai Tanács megnyitásáról közvetített nagyméretű, háromdimenziós híradókban. Mert habár egész élete Synnaxon telt is el, amely a Kék Sodrás legszélén kering csillaga körül, azért, ugyebár, ő sem volt elszakadva a civilizációtól. Mint akkoriban egyetlen sarka sem a Galaktikának.
Az idő tájt kevés híján huszonötmillió lakott bolygót számlált a Galaxis, és ezek közül egy sem akadt, amely ne adózott volna hűséggel a Birodalomnak, amelynek Trantoron volt a székhelye. Az volt az utolsó fél évszázad, amikor ezt még el lehetett mondani.
Gaal úgy készült erre az útra, mint tudományoknak szentelt ifjúsága elvitathatatlan kiteljesedésére. Az űrben már járt, így az utazás önmagában véve nem sok izgalommal kecsegtette. Igaz, hogy addig csak Synnax egyetlen égi kísérőjén fordult meg, hogy adatot gyűjtsön disszertációjához a meteoráramlás mibenlétéről, de hát az űrutazás akkor is űrutazás, ha csak félmillió mérföldet vagy éppenséggel félmillió fényévet hagy maga mögött az ember.
Mindössze a hipertéren át való ugrástól tartott egy kicsit, ezzel a jelenséggel közönséges bolygóközi utazáskor nem találkozik az ember. Az ugrás volt és minden bizonnyal lesz is az idők végezetéig a csillagközi utazás egyetlen járható útja. Közönséges térben az utazási sebesség semmi körülmények között sem haladhatja meg a közönséges fény sebességét (olyan tudományos ismeret ez, amely már a történelem réges-rég feledésbe merült hajnalán is birtokában volt az emberiségnek), így pedig még a legközelebbi lakott rendszerek között is évekig tartana az út. Ellenben a hipertéren, ezen az elképzelhetetlen valamin át, amely se nem tér, se nem idő, sem anyag, sem energia, sem valami, sem semmi, ezen át az ember az egész Galaktikát áthidalhatja az idő két közeli pillanata között.
Gaal gyomra egy kissé összefacsarodott az aggodalomtól, amíg az első ugrásra várt, de aztán végül is alig érzett többet enyhe zökkenésnél, apró lökésnél a bensőjében, amely nyomban tova is tűnt, mielőtt még megbizonyosodhatott volna róla, hogy egyáltalán érezte-e a dolgot. Ennyi volt hát az egész.
És ettől kezdve csak a hajó létezett hatalmasan és csillogóan; ez a rideg terméke a Birodalom 12 ezer éves fejlődésének; meg ő maga friss keletű matematikai doktorátussal a zsebében, és egy trantori meghívással a nagy Hari Seldontól, aki arra kérte, hogy csatlakozzék a kiterjedt és kissé rejtelmes Seldon-tervhez.
Gaal, miután az ugrás ilyen csalódást okozott neki, most már csak arra a percre várt, amikor megpillantja Trantort. Szinte ki sem mozdult a kilátóteremből. Egyszer sem mulasztotta el a percet, amikor a program szerint fölgördültek az acélredőnyök; bámulta a csillagok kemény ragyogását, elmerült az egyik csillagváros valószerűtlen, fátyolos rajzásában: akárha egy beláthatatlan szentjánosbogár-felhő dermedt volna hirtelen örök mozdulatlanságba. Máskor meg, alig öt fényévnyire a hajótól, egy gázköd hideg, kékesfehér füstje lebegett az ablak előtt, mintha tejjel locsolták volna be a messzi látóhatárt, jeges derengésbe vonva a hajót, hogy két óra múlva, egy újabb ugrás után elenyésszen a szeme elől.
Trantor napját eleinte csupán szúrós, fehér kis pontnak látta, amely szinte elveszett miriádnyi társa között. Itt, a Galaxis közepe táján ugyanis megsűrűsödtek a csillagok. Föl se ismeri, ha a hajókalauz nem hívja föl rá a figyelmét. De minden ugrással erősbödött a fénye, és egyre jobban elfojtotta, elhalványította és a semmibe olvasztotta a többit.
Fiatal tiszt lépett be, és közölte, hogy az út hátralévő részére lezárják a kilátótermet. Közeledik a leszállás ideje.
Gaal megragadta a Birodalom űrhajó- és napjelvényével díszített fehér egyenruhájának ujját.
– Nem maradhatnék itt? Szeretném látni Trantort.
A tiszt elmosolyodott, és Gaal arcát enyhe pír vonta be. Eszébe jutott, hogy vidékies a hanglejtése.
– Reggelre Trantoron leszünk – mondta a tiszt.
– Úgy értettem, hogy az űrből szeretném látni.
– Sajnálom, fiam. Ha sétaűrhajón volnánk, talán el is lehetne intézni. De mi a nap iránt fogunk leereszkedni. Gondolom, nem akarsz egyszerre megvakulni, megsülni és sugárfertőzést kapni, nem igaz?
Gaal elsomfordált.
A tiszt még utána szólt:
– Amúgy sem látnál Trantorból homályos, szürke foltnál egyebet. Tehetnél ellenben egy űrkirándulást, ha már Trantoron leszel. Nem kerül sokba.
– Köszönöm szépen – nézett vissza Gaal.
Gyerekes dolog volt csalódást éreznie, de hát a gyerekesség csaknem olyan természetes vendég a férfinál, mint a gyereknél, különösen ha ennyire remeg a bensője a türelmetlenségtől. Alig várta, hogy teljes életnagyságban kibontakozzék előtte a csodás Trantor, és azt hitte, hogy már nem kell tovább várakoznia.
2.
A hajó leszállását a legkülönfélébb hangok egyvelege kísérte. A tompa sistergés, amint a kettészelt levegő súrolta a hajó fémtestét. A hűtőberendezések kitartó zümmögése, amint próbálták közömbösíteni a súrlódási hőt, és a fékezőmotorok ritkább dohogása. Aztán a leszálláshoz gyülekező férfiak és nők zsivajgása meg a teherliftek csikorgása, amelyek poggyászt, postát, teherárut szállítottak a hajó hosszanti folyosójára, hogy onnan aztán mások tovább hordják a kirakodótérre.
Gaal enyhe zökkenést érzett, amely arról tanúskodott, hogy megszűnt a hajó önálló, független mozgása. A hajó nehézségi tere már órák óta fokozatosan engedett a bolygó nehézségi vonzásának. Ezalatt a több ezernyi utas türelmesen ücsörgött a várótermekben, amelyek pehelyként lebegtek rugalmas erőtereiken, hogy a hajó könnyebben követhesse a változó irányú nehézségi erőket. Most azonban ott hullámzott a sok utas a hatalmasra tárt szájú kijáratok felé vezető kanyargó hidakon.
Gaalnak alig volt valami poggyásza. Megállt egy pult előtt, ahol fürge, gyakorlott mozdulatokkal kirámolták meg visszarakták a holmiját. Megvizsgálták és lepecsételték a vízumát. De törődött is ő mindezzel!
Trantoron volt hát! A levegő mintha egy kissé sűrűbb volna itt, a nehézségi erő is nagyobb, mint otthon Synnaxon, de majd csak megszokja. De megszokja-e vajon a hatalmas arányokat?
A pályaudvar méretei lenyűgözőek voltak. A teteje szinte beleveszett a magasságokba. Könnyen elképzelte, hogy az égig érő csarnokban akár felhők is úszkálhatnak. Nem látta az épület végét: az emberek és a pultok és a távolban egyre jobban keskenyedő padozat a messzeség ködébe veszett.
A pultnál álló ember hangja térítette magához. A hangból bosszúság csendült:
– Lépj tovább, Dornick! – Az útlevélbe pillantott, mert a név már kiment a fejéből.
– De hová, hol … – motyogta Gaal tanácstalanul.
– Taxi jobbra, aztán a harmadik balra – mutatta az irányt az ember a hüvelykujjával.
Gaal megindult arra, ahol magasan a semmiben meglátta a fénylő levegőből formált betűket:
 
TAXI MINDEN ÚTIRÁNYBA
 
 Mihelyt Gaal ellépett a pulttól, egy addig észrevétlen alak lépett a helyébe. A férfi fölpillantott a pult mögül, és biccentett. Az alak visszaintett a fejével, és az ifjú beutazó nyomába eredt.
Még hallotta, amint Gaal bemondta az úticélját.
Gaal egy korlátnál találta magát.
Apró betűs táblán ez állt: Ellenőr. Az ember, akire a tábla utalt, föl se nézett, csak odavetette:
– Hová?
Gaal nem tudott pontos választ adni, s pár másodpercnyi bizonytalankodás is elég volt ahhoz, hogy hosszú sor torlódjék össze a háta mögött.
Az ellenőr fölemelte a fejét.
– Hová?
Gaalnak nem volt sok pénze, de hát csak erről az egy éjszakáról van szó; holnap már munkába áll.
– Egy jó szállodába legyen szíves – vetette oda erőltetett fölénnyel.
Az ellenőr nem hatódott meg.
– Mindegyik egyformán jó. Mondja meg, melyikbe.
Gaal kétségbeesetten kibökte:
– Kérem, amelyik a legközelebb van.
Az ellenőr megnyomott egy gombot, mire a padlón vékony fénycsík kígyózott végig a legkülönbözőbb színű és árnyalatú egyéb fénycsíkok között. Gaal kezébe nyomott egy jegyet. A jegy halvány fényben izzott.
– Egy per tizenkettő – mondta az ellenőr.
– Hol találom meg? – kérdezte Gaal, miközben pénz után kotorászott a zsebében.
– Kövesse a fénycsíkot. A jegy mindaddig világítani fog, amíg a helyes irányt betartja.
Gaal fölemelte a fejét, és útnak indult. Több százan baktattak a széles teremben, ki-ki a maga csapásán, különböző célok felé, össze-összetorlódva és átszűrődve egymáson, ahol a sok-sok út keresztezte egymást.
A fénycsík végéhez ért. Egy vadonatúj, nem piszkolódó kék-sárga plasztotextil egyenruhát viselő férfi megragadta a két bőröndöt.
– Közvetlen járat a Luxorba – mondta.
Az ember, aki Gaal nyomába eredt, hallotta ezt. Azt is hallotta, amint Gaal azt mondta: nagyszerű, és elkísérte a tekintetével, amíg beszállt a tömpe orrú járműbe.
A taxi függőlegesen a levegőbe emelkedett. Gaal kibámult a domború, áttetsző ablakon, közben ösztönösen megkapaszkodott a vezetőülés hátában: furcsa érzés volt egy zárt építmény belsejében repülni. A hatalmas méretek egyszerre összezsugorodtak, és az emberek hangyákként, rendetlen összevisszaságban nyüzsögtek odalent. A színtér meg tovább zsugorodott, és hátrafelé kezdett siklani.
Elöl fal állta útjukat. Magasan fönt a levegőben kezdődött, és fölfelé nem lehetett látni a tetejét. Lyukak pöttyözték tele: mind megannyi alagútbejárat. A taxi megcélzott egyet, és eltűnt benne. Gaal agyán átvillant a gondolat: vajon hogyan képes megtalálni a vezető a sok közül épp azt az egyet?
Sötétség fogta körül őket; a homályt alig-alig törte meg a tovavillanó színes jelzőfény. Mindent betöltött a gyors suhanás hangja.
Gaal előregörnyedt a fékezés lendületétől; a taxi kibukkant az alagútból, és leereszkedett a padlóra.
– A Luxor szálló – mondta be a vezető fölöslegesen. Lesegítette Gaal poggyászát, megszokott mozdulattal zsebre vágta a tized tallérnyi borravalót, fölvett egy várakozó utast, és már emelkedett is fölfelé.
És az egész idő alatt, amióta leszállt az űrhajóról, egy másodperc nem sok, de annyi időre sem pillantotta meg az eget.


3.
TRANTOR – A tizenharmadik évezred kezdetére ez a tendencia elérte a tetőpontját. Lévén sok száz emberöltő szakadatlan során keresztül a Birodalmi Kormány székhelye, és mivel a Galaxis központi körzetében, a rendszer legsűrűbben lakott és iparilag legfejlettebb bolygói között foglalt helyet, aligha kerülhette el, hogy ne váljék az emberiség és a gazdaság soha nem látott csomópontjává.
A megszakítás nélküli városiasodás végül is elérte a fejlődés netovábbját. Trantor egész, több mint százmillió négyzetkilométernyi felszínét egyetlen város takarta. Lakóinak száma, amikor a legnagyobb volt, jóval meghaladta a negyvenmilliárdot. Ez az óriási embertömeg szinte kizárólag a Birodalom igazgatási teendőit látta el, s ami azt illeti, nem is volt elég a szerteágazó föladatokhoz képest. (Ne feledjük, hogy a hanyatlás egyik fontos tényezője éppen az volt, hogy az utolsó császárok földhözragadt vezetése alatt lehetetlenné vált a Galaktikus Birodalom megfelelő igazgatása.) Napról napra hajók tízezrei hordták Trantor asztalaira húsz mezőgazdasági bolygó termékeit… Az a körülmény, hogy Trantor élelmezése, sőt egész léte a külvilágtól függött, kényére-kedvére kiszolgáltatta őt az ostromlók blokádjának. A Birodalom utolsó évezrede során a monoton egyhangúsággal ismétlődő lázadások egyre inkább ráébresztették erre a tényre az egymást követő császárokat, s a Birodalom politikája szinte teljes egészében arra korlátozódott, hogy megvédje Trantor érzékeny ütőerét…
Enciklopédia Galactica
 
Gaal nem tudta volna megmondani, mikor süt a nap, sőt, ami azt illeti, abban sem volt bizonyos, hogy mikor van nappal és mikor éjszaka, kérdezni meg röstellte. A bolygó egész élete fémbúra alatt zajlott. Az ételen, amelyet éppen elfogyasztott, az állt, hogy ebédre szolgálták föl, de hát sok olyan bolygó létezett, amelyen a standardidőt használták, amelynek semmi köze sem volt a nappalok és éjjelek nyilván kényelmetlennek tartott helyi váltakozásához. A bolygók forgási sebessége ugyanis nem volt egyforma, a Trantorét pedig nem ismerte.
Először kíváncsian követte a “Napozóterem” felé mutató jelet, de csak egy kamrába jutott, ahol mesterséges sugarakban lehetett sütkérezni. Egy-két percet elácsorgott itt, aztán visszabandukolt a Luxor halljába.
Odalépett a portáshoz.
– Hol lehet bolygókirándulásra jegyet váltani?
– Itt nálam.
– Mikor van az indulás?
– Épp az imént ment el. A legközelebbi holnap indul. Vegye meg most a jegyét, akkor fönntartunk egy helyet.
– Á!
Holnap már késő. Holnap ő már az egyetemen lesz.
– Nincs itt valami kilátóféle? Mármint a szabad levegőn.
– Hogyne volna! Adhatok jegyet, ha akarja. De talán megnézem előbb, nem esik-e.
Megnyomott egy, a keze ügyében levő gombot, és a szemével követte az opálos képernyőn tovairamló szavakat. Gaal vele olvasott.
– Szép idő van – mondta a portás. – No persze, hiszen ha nem tévedek, most van a száraz évszak. – Majd társalgó hangon: – Ami engem illet, nem sokat törődöm a külvilággal. Három éve is megvan, hogy utoljára kint voltam a szabad ég alatt. Egyszer megnézi magának az ember, és kész, ezt is tudja, hogy milyen. Tessék a jegye. Ott hátrafelé van a külön lift. Ki van írva, hogy a toronyba megy. Csak szálljon be.
A lift azok közé az újfajta szerkezetek közé tartozott, amelyeket a gravitációs taszítóerő működtetett. Gaallal együtt mások is beszálltak. A kezelő meghúzta az indítókart. Gaal egy pillanatra úgy érezte, hogy a levegőben lebeg, amint a gravitáció a nullára csökkent; majd a lift gyorsulásának a mértékében az ő súlya is fokozatosan növekedett. Amikor pedig lassulni kezdett a lift, Gaal lába egyszerre elszakadt a padlótól. Önkéntelenül fölkiáltott.
– Miért nem dugja be a lábát a keresztrúd alá? – szólt rá a kezelő. – Nem tud olvasni?
A többiek ismerték a dürgést, és most mosolyogtak rajta, amint kétségbeesésében hasztalanul próbált a falba kapaszkodva lekecmeregni. Útitársai beszorították cipőiket az egymástól kétlábnyira futó, párhuzamos krómozott keresztrudak alá. Beszálláskor ő is észrevette ugyan ezeket a síneket, de aztán nem hederített rájuk.
Végre egy kéz megragadta és lehúzta a padlóra.
Levegő után kapkodva köszönetet rebegett. Közben a lift is megállt.
Nyitott teraszon találta magát; szeme hunyorgott az éles ragyogástól. A férfi, aki segítő kezet nyújtott neki, közvetlenül mögötte állt.
– Van bőven ülőhely – fordult hozzá barátságos hangon.
Gaal becsukta ámulattól nyitva felejtett száját.
– Igen, úgy veszem észre. – Gépiesen megindult a székek felé, aztán megtorpant. – Ha nincs ellenére, egy percre még a korlátnál maradok. Én… én körül szeretnék nézni.
A férfi jóindulatilag intett, és Gaal kihajolt a válláig érő korlát fölött, és belefeledkezett a látványba.
A föld nem látszott. Eltűnt a bonyolultnál bonyolultabb, ember alkotta építmények alatt. Ameddig a szem ellátott, csak fém és ég körös-körül, mindenütt ugyanaz a szürkeség, és tudta, hogy a bolygó egész fölszínét ez borítja. Életnek szinte semmi jele, csupán egy-két kirándulóhajó lebegett az ég hátterében, ám Gaal tisztában volt vele, hogy a bolygó fémburka alatt ott nyüzsög a sokmilliárdnyi emberi lény.
Zöldet sehol sem látott; se zöld, se föld, de élet se – az emberén kívül. Homályosan sejtette, hogy a császári palotát valahol odalent százötven négyzetkilométernyi természetes talaj övezi, amely zöldell a fáktól, és szivárványos a virágoktól. Egy kis szigetecske az acélóceánban, onnan azonban, ahol ő állott, mit sem lehetett látni. Könnyen meglehet, hogy tízezer mérföldre van oda. Fogalma sem volt róla.
Minél előbb nyélbe kell ütnie azt a kirándulást!
Hangosan sóhajtott: végre mégiscsak Trantoron van hát! A Galaxis szívében, az emberi nem idegközpontjában. Semmit sem vett észre sebezhetőségéből. Nem látott egyetlen élelmiszer-szállító hajót sem. Fogalma sem volt arról, milyen vékony ütőér köti össze Trantor negyvenmilliárdos lakosságát a Galaxis többi részével. Csak arra gondolt, milyen óriássá nőtt az ember, aki teljesen és hetyke véglegességgel meghódította a világot.
Kissé fátyolos volt a tekintete, amikor ellépett a mellvédtől. Liftbeli barátja maga mellé mutatott egy székre, és Gaal elfogadta a kínálást.
– Jerril vagyok – mutatkozott be a férfi mosolyogva. – Először van Trantoron?
– Igen, Mr. Jerril.
– Mindjárt gondoltam. Egyébként Jerril a keresztnevem. Trantor megfogja azt, akiben van valamelyes költői véna. Ámbár a trantoriak sohasem jönnek föl ide. Viszolyognak a látványtól. Az idegeikre megy.
– Még hogy az idegeikre! A nevem különben Gaal. Miért idegesítené őket? Hiszen csodálatos itt.
– Ki hogy van vele, Gaal. Ha valaki egy fülkében születik, és a folyosón nő fel, egy cellában dolgozik, és egy zsúfolt napozóteremben tölti a vakációját, aztán egyszerre följön ide, ahol semmi sincs a feje fölött, csak a végtelen ég, nem csoda, hogy az idegei fölmondják a szolgálatot. A gyerekeket minden évben fölhozzák ide, mihelyt betöltik az ötödik életévüket. Kétlem, hogy valami jó származna ebből. Amit kapnak, az nagyon is kevés, és az első néhány alkalommal hisztérikus sírásban törnek ki. Más dolog, ha már akkor elkezdenék, mihelyt elválasztják őket, és hetenként legalább egyszer fölhoznák őket. Persze, ami azt illeti, olyan mindegy! – tette hozzá. – És ha soha életükben nem jönnek ki? Egészen jól megvannak odalent, és mégiscsak ők kormányozzák a Birodalmat. Mit gondol, milyen magasan vagyunk?
– Nyolcszáz méter – vágta rá Gaal találomra, s kíváncsian leste a hatást, nem mondott-e butaságot.
Úgy látszik, igen, mert Jerril elmosolyodott.
– Á! Csak százötven méterre – mondotta.
– Micsoda?! De hiszen a lift legalább…
– Az igaz. De az út nagy részét az tette ki, amíg följutott a földszintre. Trantor legalább másfél kilométer mélyre lenyúlik a fölszín alá. Akár a jéghegynek: kilenctizede nem látszik. Sőt néhány mérföldnyire még az óceán partközeli medre alá is behúzódik. Ami azt illeti, olyan mélyen vagyunk, hogy teljes energiaszükségletünket ki tudjuk elégíteni a fölszín és a három kilométernyi mélységben mért hőmérséklet különbségéből. Tudta ezt?
– Nem én. Azt hittem, hogy atomgenerátort használnak.
– Valamikor azt használtunk. De ez olcsóbb.
– Elhiszem
– Mi a véleménye erről az egészről? – A férfi nyájassága egy pillanat alatt ravaszságra, majdnem alattomosságra váltott át.
– Gyönyörű! – hebegett Gaal.
– Miért jött ide? Szabadság? Turistaút? Kirándulás?
– Nem egészen. Ami igaz, az igaz, régi vágyam, hogy meglássam Trantort, de elsősorban dolgozni jöttem ide.
– Igazán?
Gaal úgy érezte, hogy további magyarázattal tartozik.
– Dr. Seldon tervezetén, a Trantori Egyetemen fogok dolgozni. – tette hozzá.
– Raven Seldon?
– Nem, dehogy. Akiről én beszélek, az Hari Seldon. A pszichohistorikus Seldon. Én nem ismerek semmilyen Raven Seldont.
– Én is Harira gondoltam. Őt emlegetik úgy, hogy Raven, azaz holló, mert egyre­­‑másra katasztrófáról károg.
– Csak nem? – Gaalt mintha fejbe kólintották volna.
– Persze, de bizonyára nem mondok magának újságot. – Jerrilen látszott, hogy nem tréfál. – Azt mondta, hogy nála fog dolgozni?
– Igen, persze. Matematikus vagyok. De miért jósol katasztrófát? Miféle katasztrófát?
– Maga mire gondolt?
– Sajnos, halvány fogalmam sincs róla. Olvastam dr. Seldon és a csoportja által közreadott tanulmányokat. Elméleti matematikáról szólnak egytől egyig.
– Amiket nyilvánosságra hoznak, azok igen.
Gaal bosszúságot érzett.
– Azt hiszem, visszamegyek a szobámba – vetette oda. – Örülök, hogy találkoztunk.
Jerril közönyösen búcsút intett.
Gaal egy várakozó férfit talált a szobájában. Túlságosan is meglepődött ahhoz, hogysem ki tudta volna bökni az ilyenkor szokásos “mit keres itt” szavakat.
Jöttére a férfi fölállt. Akkor látta, hogy milyen öreg, szinte teljesen kopasz, bicegve jár, csak a szeme ragyog fiatalos kék fényben.
– Hari Seldon vagyok – szólalt meg az öregember egy másodperccel előbb, mint még Gaal zavart elméje összevethette volna az arcát azzal az emlékképpel, amely a számtalanszor látott portréról vésődött a fejébe.
4.
PSZICHOHISTÓRIA – Gaal Dornick, nem matematikai módszerek segítségével, úgy határozta meg a pszichohistóriát, mint a matematika azon ágát, amely az embercsoportoknak az állandó társadalmi és gazdasági ösztönzésekre való reagálását tanulmányozza.
… Mindeme meghatározások adottnak veszik azt a föltételezést, hogy a vizsgált embercsoportok elég nagyok ahhoz, hogy megbízható statisztikai eredményt adjanak. Egy ilyen csoport legkisebb méretét Seldon Első Törvénye adja meg, amely… Egy további föltételezés szerint ahhoz, hogy az embercsoport valóban véletlenszerű reagálást mutasson, nem szabad sejtenie, hogy pszichohistóriai elemzés tárgya…
A pszichohistória egyetemes érvényességét azok a Seldon-függvények biztosítják, amelyek alapján olyan társadalmi és gazdasági erőknek a mozgását lehet nyomon követni, mint …
Enciklopedia Galactica
 
– Jó napot kívánok, uram! – szólalt meg Gaal. – Én… én…
– Nem hitte volna, hogy már ma találkozunk? Rendes körülmények között erre nem is került volna sor. De mert igényt tartunk a szolgálataira, ezért gyorsan kell cselekednünk. Egyre nehezebb ugyanis új munkatársakra szert tennünk.
– Nem értem, uram.
– A kilátón beszélgetett egy emberrel, nem igaz?
– De igen. Jerril a keresztneve. Ennél többet nem tudok róla.
– A neve nem jelent semmit. Az illető a Közbiztonsági Bizottság ügynöke. Az űrkikötőből követte magát.
– De hát miért? Megvallom, egy szót sem értek az egészből.
– Az az ember rólam nem mondott semmit ott a toronyban?
– Úgy emlegette önt, hogy Raven Seldon – vallotta be némi habozás után.
– Azt is megmondta, hogy miért?
– Mert ön folyton katasztrófát jósolgat.
– Valóban azt teszem. Mit jelent magának Trantor?
Úgy látszik, ma mindenki arra kíváncsi, hogy mi a véleménye Trantorról. Gaalnak most is csak az az egy szó jött a szájára, hogy gyönyörű.
– Ezt csak úgy mondja, anélkül hogy gondolkodna. És a pszichohistória?
– Nem gondoltam még rá, hogy a problémára alkalmazzam.
– Mielőtt velem végez, fiatalember, a vérévé fog válni, hogy a pszichohistóriát magától értődően alkalmazza mindenre. Figyeljen ide!
Seldon az övén függő zacskóból számolótáblát vett elő. Az a hír járta róla, hogy még a párnája alatt is tart egyet arra az esetre, ha fölébredne álmából. A tábla fényes‑szürke felülete kopott volt a használattól. Seldon öregségtől foltos ujjai fürgén mozogtak a tábla kemény plasztikperemén. A szürke lapon vörös számjegyek villantak föl.
– Ez a birodalom jelenlegi állapota – mondta, és várakozva tekintett a fiatalemberre. Az végre elszánta magát.
– De hiszen ez nem a teljes kép.
– Távolról sem az – ismerte el Seldon. – Örülök, hogy nem fogadja el vakon, amit mondok – tette hozzá. – Ellenben olyan megközelítés, amely jól körvonalazza az alaptételt. Így már elfogadja?
– Azzal, hogy később ellenőrzöm az egyenlet levezetését – egyezett bele Gaal, gondosan ügyelve, hogy elkerülje az esetleges csapdát.
– Helyes. Ehhez adja hozzá a császárgyilkosság ismert valószínűségét. A helytartók lázadásának, a gazdasági válságok gyakoriságának jelenlegi rátáját, a bolygófölfedezések csökkenő számát, a…
És folytatta. Egy­‑egy téma említésére mindig új számok villantak föl az ujja nyomán, és beleolvadtak az alapegyenletbe, amely ettől minduntalan változott és terebélyesedett.
Gaal csak egyszer szakította félbe.
– Nem látom, mire alapozza azt a sortranszformációt.
Seldon lassabban megismételte a levezetést.
– De hiszen itt a szociooperációt alkalmazta, ami pedig tilos.
– Helyes. Maga gyors fölfogású, de még nem annyira, amennyire kellene. Ebben az összefüggésben nem tilos. Most megcsinálom sorbafejtéssel.
A művelet most sokkal tovább tartott, de a végén Gaal megadóan beismerte:
– Igen, most már értem.
Seldon végre befejezte:
– Ez Trantor öt évszázad múlva. Mit olvas ki ebből, he? – Félrehajtott fejjel várta a választ.
– Teljes pusztulás! – mondta Gaal hitetlenkedve. – De… de hát ez lehetetlen. Trantor sohasem volt…
Seldont elfogta annak az embernek a heves izgalma, akinek csak a teste öregedett meg.
– Rajta, csak rajta! Látta, hogyan vezettük le az eredményt. Fordítsa most le szavakra. Felejtse el egy pillanatra a jelképeket.
És Gaal elkezdte:
– Amilyen mértékben Trantor specializálódik, olyan mértékben válik egyre sebezhetőbbé, egyre képtelenebbé arra, hogy megvédje önmagát. Továbbá minél inkább igazgatási központjává lesz a Birodalomnak, annál értékesebb zsákmánynak ígérkezik. És ahogyan egyre bizonytalanabbá válik a császári trónutódlás, és ahogyan egyre elkeseredettebb lesz a fontosabb családok közötti viszálykodás, úgy enyészik el a társadalmi felelősségérzet is.
– Elég. És mekkora a számszerű valószínűsége az öt évszázadon belüli teljes pusztulásnak?
– Nem tudnám megmondani.
– Csak el tud végezni egy térdifferenciálást?
Gaal erősen összpontosított. Seldon nem adta a kezébe a számolótáblát, csupán vagy harminc centire a szeme elé tartotta. Érezte, hogy az erőfeszítéstől kiveri a homlokát a veríték.
– 85% körül? – mondta találomra.
– Nem rossz – bólintott Seldon, alsó ajkát előrebiggyesztve –, de nem is jó. A pontos szám 92,5%.
– És ezért hívják magát Raven Seldonnak? – csodálkozott Gaal. – Az újságok erről egy árva szót sem írnak.
– Persze hogy nem! Erről nem lehet írni. Csak nem gondolja, hogy a Birodalom nyíltan beismeri, hogy befellegzett neki? A pszichohistóriában ez az egyszeregyhez tartozik. Néhány eredményünkről azonban tudomást szerzett az arisztokrácia.
– Az baj.
– Nem föltétlenül. Ezt is beszámítottuk.
– Ez az oka, hogy engem figyelnek?
– Igen. Mindenen rajta tartják a szemüket, ami összefügg a tervezetemmel.
– Önt is veszély fenyegeti, uram?
– No igen. 1,7%-os a valószínűsége annak, hogy végeznek velem, de persze ez nem fogja leállítani a munkát. Mi ezt is számításba vettük. Különben nem érdekes. Ha nem tévedek, holnap találkozunk az egyetemen.
– Úgy van – mondta Gaal.
5.
KÖZBIZTONSÁGI BIZOTTSÁG - Az arisztokratikus klikk I. Cleon, az utolsó Entun meggyilkolása után került hatalomra. Mindent egybevetve, a közrend fönntartásának egyik tényezője volt a Birodalom ingatag és bizonytalan évszázadai alatt. Leggyakrabban a Chen és a Divart család befolyása érvényesült az uralkodói csoporton belül, amely végül is a status quo fönntartásának vak eszközévé züllött le. Csak az utolsó erőskezű császár, II. Cleon trónra lépése után szűnt meg teljesen az államon belüli hatalmuk. Az első főbiztos…
… Bizonyos értelemben a Bizottság hanyatlásának a kezdetét Hari Seldon peréig lehet visszavezetni, amely az Alapítási Kor kezdete előtt két évvel zajlott le. A per leírását megtaláljuk Gaal Dornick Hari Seldon-életrajzában.
Enciklopedia Galactica
 
Gaal nem váltotta be az ígéretét. Másnap reggel tompa berregésre ébredt. Vételre kapcsolt, és a portás fojtott, bár udvarias, de azért kellőképpen rosszalló hangja arról informálta, hogy a Közbiztonsági Szolgálat rendeletére őrizet alá helyezték.
Gaal az ajtóhoz ugrott, de hasztalanul próbálta kinyitni. Mit tehetett mást, felöltözött és várt.
Érte jöttek, és máshová vitték, de még mindig csak mint őrizetest. A lehető legudvariasabban kérdéseket tettek föl neki. Minden nagyon civilizáltan zajlott le. Elmondta, hogy Synnax vidékére való; hogy ilyen és ilyen iskolákat végzett, ekkor és ekkor matematikai doktorátust szerzett. Állásért folyamodott Seldonhoz, és ajánlkozását elfogadták. Unos-untalan elismételte ezeket a részleteket, és unos-untalan firtatták a Seldon-tervezethez való csatlakozásának körülményeit. Honnan hallott róla, milyen föladatok vártak rá, milyen titkos instrukciókat kapott, és egyáltalán: mi ez az egész dolog?
Azt mondta, hogy nem tud semmit. Nem kapott semmilyen titkos instrukciókat. Ő tudós és matematikus. A politika egyáltalán nem érdekli.
Végül a nyájas inkvizítor nekiszögezte a kérdést:
– Mikor pusztul el Trantor?
Gaal meghökkent.
– Én erről semmit se tudok.
– Talán valaki más tud róla?
– Hogy beszélhetnék másvalaki nevében? – Érezte, hogy egyszerre nagyon melege lett.
– Beszélt magának valaki ilyen pusztulásról, netalán időpontot is említett? – faggatta a vizsgáló. Majd látva a fiatalember habozását, hozzátette: – Rajta volt magán a szemünk, doktor. Ott voltunk a repülőtéren, amikor megérkezett; a toronyban, amikor a találkozójára készült, és természetesen szerét ejtettük, hogy lehallgassuk Seldonnal folytatott beszélgetését is.
– Akkor hát ismerik a véleményemet a dologról.
– Lehetséges. De szeretnénk magától is hallani.
– Neki az a véleménye, hogy Trantor ötszáz éven belül el fog pusztulni.
– És ezt persze be is bizonyította… hm… matematikailag?
– Igenis be! – vágta rá dacosan.
– Maga, ugye, készpénznek veszi a… hm… matematikát?
– Ha Dr. Seldon kezeskedik érte, akkor mérget lehet rá venni.
– Majd legközelebb folytatjuk.
– Várjon! Jogom van ügyvédhez. Követelem, mint a Birodalom polgárát megillető jogot.
– Meg fogja kapni.
Így is történt.
Egy magas férfi lépett be hozzá; az arca egyébből sem állott, mint csupa függőleges vonalból, és olyan vézna volt, hogy nehezen lehetett elképzelni, hol találhat helyet magának a mosoly.
Gaal fölrezzent. Ziláltnak és levertnek érezte magát. Annyi minden történt vele, pedig alig harminc órája, hogy Trantorra érkezett.
– Lors Avakim vagyok – mutatkozott be a férfi. – Dr. Seldon bízott meg az ön képviseletével.
– Igazán? Nos, akkor figyeljen ide. Követelem, hogy haladéktalanul föllebbezzen a császárhoz. Ok nélkül tartanak fogva. Mindenben ártatlan vagyok. Mindenben! – Lefelé fordított tenyérrel széttárta a karját. – El kell érnie, hogy azonnal kihallgatást nyerjek a császárnál.
Avakim gondosan a padlóra rakta egy lapos dossziénak a tartalmát. Ha Gaal oda tudott volna figyelni, megismerhette volna a Cellofém-ügyiratokat, amelyek vékonyságuknál és szalag alakjuknál fogva könnyen beillettek a személyi kapszulákba is. Észrevehetett volna egy zsebhangrögzítőt is.
Avakim, aki ügyet sem vetett Gaal hangoskodására, végre fölemelte a tekintetét.
– A Bizottság természetesen letapogatja beszélgetésünket. Igaz, hogy ez törvényellenes, de ez a legkevésbé sem izgatja őket.
Gaal a fogát csikorgatta.
– Azonban – folytatta Avakim, miközben megfontoltan helyet foglalt – az a hangfölvevő az asztalon, amely külső megjelenésre semmiben sem különbözik egy közönséges hangrögzítőtől, és ezt a föladatát tökéletesen el is látja, mindazonáltal rendelkezik egy olyan tulajdonsággal is, hogy teljesen elfödi a lehallgató sugarakat. Anélkül, hogy erre egyhamar rájönnének.
– Akkor hát beszélhetek.
– Természetesen.
– Akkor hát kihallgatást kérek a császártól.
Avakim fagyosan elmosolyodott: kiderült, hogy mégiscsak van erre hely az arcán. Igaz, hogy a két orcáját redőkbe kellett gyűrnie, hogy elférjen az arcán a mosoly.
– Maga vidéki, ugye? – kérdezte.
– Ennek ellenére a Birodalom polgára vagyok én is. Nem rosszabb önnél vagy annak a bizonyos Közbiztonsági Bizottságnak bármelyik tagjánál.
– Minden bizonnyal. Mindössze mint vidékinek, nincs elképzelése a trantori viszonyokról. Olyasmi, hogy császári kihallgatás, nem létezik.
– Akkor hát kihez lehet föllebbezni ettől a Bizottságtól? Van egyáltalán valamilyen más eljárás?
– Nincs. Gyakorlatilag nincs helye föllebbezésnek. Jog szerint ugyan föllebbezhet a császárhoz, de úgysem kap kihallgatást. Ugyanis a mostani császár nem az Entun dinasztiából való. Ha nem tudná, Trantor ma sajnos az arisztokrata családok kezében van, és ezeknek a családoknak a tagjaiból tevődik össze a Közbiztonsági Bizottság. A dolgok ilyetén alakulását jól látta előre a pszichohistória.
– Valóban? – csodálkozott Gaal. – Akkor hát ha dr. Seldon ötszáz évre előre meg tudja mondani, hogy mi történik Trantorral…
– Ezerötszáz évre előre is meg tudja mondani.
– Legyen ezerötszáz. Akkor hát miért nem tudta előre látni tegnap, hogy mi történik ma, és miért nem figyelmeztetett rá engem? De nem! Sajnálom – tette hozzá Gaal, és leroskadt egy székre, fejét izzadt tenyerébe temetve. – Jól tudom én, hogy a pszichohistória statisztikai tudomány, és egyetlen ember jövőjét még megközelítő pontossággal sem tudja megjósolni. Megérti, ugye, ki vagyok borulva.
– Pedig nincs igaza! Dr. Seldonnak az volt a véleménye, hogy önt ma reggel le fogják tartóztatni.
– Micsoda?
– Sajnos, de való. A Bizottság egyre növekvő ellenérzéssel figyeli dr. Seldon tevékenységét. Mind gyakrabban belekötnek azokba, akik csatlakoznak a csoporthoz. A számítások azt mutatták, hogy céljainknak az felel meg a legjobban, ha most visszük kenyértörésre a dolgot. A Bizottság habozott fölvenni a kesztyűt, ezért jött el tegnap magához dr. Seldon, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból. Egyedül ez a meggondolás vezette.
Gaal nagy nehezen visszanyerte a lélegzetét.
– Tiltakozom!
– Értse meg, szükség volt erre. Semmiféle személyes oka nincs annak, hogy magára esett a választás. Ne felejtse el, hogy dr. Seldon terve, amelyet több mint tizennyolc év matematikai kutatásai alapján fejlesztett ki, figyelemreméltó valószínűséggel magában foglalja az összes lehetőséget. Ez egyike azoknak az eshetőségeknek, és idejövetelem egyetlen célja, hogy meggyőzzem magát: félelemre semmi oka. Jól fog végződni minden; szinte bizonyosra vehető, hogy jól végződik a terv szempontjából és meglehetős valószínűséggel az ön szempontjából is.
– Mit mutatnak a számok? – követelte Gaal.
– A terv szempontjából több mint 99,9%.
– És az én szempontomból?
– Úgy tudom, hogy 77,2%.
– Ezek szerint több mint egy az öthöz az esélyem, hogy börtönbe zárnak, vagy netán halálra ítélnek.
– Az utóbbi egy százalék alatt van.
– Igazán? Szépen eljátszogatnak az ember sorsával. Ide fogja küldeni dr. Seldont.
– Sajnálom, de ez lehetetlen. Dr. Seldon maga is őrizetben van.
Az ajtó fölvágódott, még mielőtt Gaal elfojthatta volna a szájára toluló kiáltást. Belépett egy őr, odament az asztalhoz, fölemelte a hangrögzítőt, megforgatta, aztán becsúsztatta a zsebébe.
– Nekem szükségem lesz még arra a szerszámra – jelentette ki Avakim higgadtan.
– Majd hozunk önnek, ügyvéd úr, olyat, amely nem bocsát ki statikus mezőt.
– Ebben az esetben a beszélgetést befejeztem.
Gaal a tekintetével kísérte ki őket a szobából, és magára maradt.
6.
A tárgyalás (legalábbis annak kellett lennie, noha nyomát sem látta azoknak a rafinált perrendtartási szabályoknak, amelyekről olvasott) még csak a harmadik napnál tartott, de Gaal nagy erőfeszítés árán sem volt képes fölidézni a kezdetét.
Őt nem nagyon háborgatták. A nehéz fegyverekkel magát dr. Seldont ostromolták. Hari Seldon azonban egykedvűen ült a helyén. Gaal úgy érezte, hogy ő az egyetlen szilárd pont, ami még megmaradt a világegyetemben.
A hallgatóság nem volt nagy, és kizárólag a Birodalom báróiból tevődött össze. A sajtót és a nagyközönséget kirekesztették, és alkalmasint a terem falain kívül aligha sejtette valaki is, hogy egyáltalán folyamatban van a Seldon-per. A hangulat elejétől végig ellenséges volt a vádlottakkal szemben.
A Közbiztonsági Bizottság öt tagja ült a pulpitus mögött. Skarlátarany egyenruhájuk és csillogó, szoros plasztikfövegük tanúskodott bírói hivatalukról. Középütt foglalt helyett Linge Chen, a főbiztos. Gaal még sohase látott ilyen nagyurat, ezért ámulattal csüggött rajta a szeme. Chen az egész tárgyalás alatt alig szólalt meg. Félreérthetetlenül kifejezésre juttatta, hogy a sok beszéd nem fér össze a méltóságával.
Az ügyész a jegyzeteibe pillantott, és folytatta a kihallgatást. A vallomástétel sora Seldonon volt.
KÉRDÉS: Mondja csak, dr. Seldon, hány embert foglalkoztat jelenleg az a terv, amelynek maga a vezetője?
VÁLASZ: Ötven matematikust.
KÉRDÉS: Dr. Gaal Dornickot is beleértve?
VÁLASZ: Dr. Dornick az ötvenegyedik.
KÉRDÉS: Úgy, tehát ötvenegy. Ásson csak le az emlékezetébe, dr. Seldon. Hátha ötvenkettőt vagy ötvenhármat is össze tud szedni. Vagy tán még többet is?
VÁLASZ: Dr. Dornick hivatalosan még nem csatlakozott a szervezetemhez. Ha ez megtörténik, akkor ötvenegy lesz a taglétszám. Most, mint mondtam, ötven.
KÉRDÉS: És korántsem százezer körül, nemde?
VÁLASZ: Matematikus? Ugyan!
KÉRDÉS: Én nem azt mondtam, hogy matematikus. Mindenkit beleértve, lesz vagy százezer?
VÁLASZ: Ha mindenkit beleértünk, az ön adata helyes lehet.
KÉRDÉS: Helyes lehet? Szerintem helyes. Szerintem az ön tervezetén 98 572 ember dolgozik.
VÁLASZ: Azt hiszem, ön a nőket és a gyermekeket is beleszámítja.
KÉRDÉS: (emelt hangon): Én azt állítom, hogy 98 572 egyén. Nincs értelme a körtönfalazásnak.
VÁLASZ: Elfogadom a számot.
KÉRDÉS: (jegyzeteibe pillantva): Tegyük félre ezt egy percre, és térjünk rá egy másik dologra, amelyről már volt alkalmunk hosszasan elcsevegni. Megismételné, dr. Seldon, milyen elképzelései vannak Trantor jövőjét illetően?
VÁLASZ: Azt mondtam, és ezt megismétlem, hogy öt évszázad múlva Trantor romokban fog heverni.
KÉRDÉS: És ebben az állításban semmi hűtlenséget nem lát?
VÁLASZ: Nem, uram. A tudományos igazság fölötte áll a hűtlenség fogalmának.
KÉRDÉS: Ön pedig biztosra veszi, ugye, hogy állítása megfelel a tudományos igazságnak?
VÁLASZ: Biztos vagyok benne.
KÉRDÉS: Milyen alapon?
VÁLASZ: A matematikán épülő pszichohistória alapján.
KÉRDÉS: Be tudja bizonyítani, hogy ez a matematika helytálló?
VÁLASZ: Csak egy másik matematikusnak.
KÉRDÉS: (mosolyogva): Tehát azt állítja, hogy az ön igazsága olyan annyira ezoterikus valami, hogy közönséges halandó meg sem értheti. Holott szerintem az igazságnak közérthetőnek kell lennie, nem olyan titokzatosnak, hogy a közönséges elme ne férkőzhetne hozzá.
VÁLASZ: Némely elme számára ez nem jelent nehézséget. Az energiaátvitel fizikája, közönséges nevén a termodinamika a mondai koroktól kezdve érthető és világos volt az ember előtt, ennek ellenére könnyen lehetséges, hogy az itt jelenlevők közül nem mindenki volna képes megszerkeszteni egy erőgépet. Ettől még a legintelligensebb emberek lehetnek. Kétlem, hogy a nagy tudású biztos urak…
 
Ennél a pontnál az egyik biztos az ügyész füléhez hajolt. Szavait nem lehetett kivenni, de sistergésükből lehetett következtetni a bennük fortyogó indulatra. Az ügyész elpirult, és félbeszakította Seldont.
 
KÉRDÉS: Dr. Seldon, nem azért vagyunk itt, hogy szónoklatokat hallgassunk. Vegyük úgy, hogy ön kifejtette az álláspontját. Szerintem az ön katasztrófa jóslatainak az a célja, hogy aláássa a Birodalmi Kormány iránti közbizalmat, és ezen keresztül a saját érdekeit juttassa érvényre.
VÁLASZ: Ez nem így van.
KÉRDÉS: Bocsásson meg, ön azt állítja, hogy a Trantor úgynevezett pusztulását megelőző időszak telve lesz a legkülönfélébb társadalmi nyugtalansággal.
VÁLASZ: Úgy van.
KÉRDÉS: És hogy ön pusztán azáltal, hogy megjósolja, szeretné siettetni annak bekövetkezését, és erre az eshetőségre már egy százezres hadserege van készenlétben.
VÁLASZ: Először is ez nem így van. De még ha így volna is, könnyen meggyőződhet róla, hogy közülük alig tízezer a katonakorú férfi, de ezek közül sem részesült senki katonai kiképzésben.
KÉRDÉS: Kinek a megbízásából dolgozik?
VÁLASZ: Engem senki sem vásárolt meg, ügyész úr.
KÉRDÉS: Teljesen önzetlenül teszi, amit tesz? Csak a tudományt szolgálja?
VÁLASZ: Úgy van.
KÉRDÉS: Hát akkor lássuk, hogyan. Dr. Seldon, ön szerint a jövőt meg lehet változtatni?
VÁLASZ: Nyilvánvalóan. Ez a bírósági terem néhány órán belül a levegőbe röpülhet, de ugyanúgy lehetséges az is, hogy nem. Ha az bekövetkeznék, akkor néhány jelentéktelen vonatkozásban kétségkívül megváltozna a jövő.
KÉRDÉS: Ön mellébeszél, dr. Seldon. Az emberi nem egész történetét meg lehet változtatni?
VÁLASZ: Igen.
KÉRDÉS: Könnyen?
VÁLASZ: Nem. Csak nagy nehézségek árán.
KÉRDÉS: Miért?
VÁLASZ: Egy-egy bolygó népességének pszichohistorikai trendje igen nagymérvű tehetetlenségi energiával terhelt. Csak olyasvalami képes megváltoztatni az irányát, ami legalább hasonló nagyságrendű tehetetlenségi nyomatékkal rendelkezik. Vagy a változást akaró emberek számának kell igen nagynak lennie, vagy pedig, ha az emberek száma viszonylag csekély, akkor a változás lezajlásához szükséges idő növekszik meg hatalmas mértékben. Tetszik érteni?
KÉRDÉS: Azt hiszem, igen. Vagyis Trantornak nem kell elpusztulnia, ha nagyon sok ember eltökéli, hogy ezt megakadályozza.
VÁLASZ: Úgy van.
KÉRDÉS: Mondjuk, százezer ember?
VÁLASZ: Nem, uram. Ez elenyészően kevés.
KÉRDÉS: Biztos ebben?
VÁLASZ: Vegye figyelembe, hogy Trantornak több mint negyvenmilliárd lakója van. Vegye figyelembe továbbá, hogy a pusztuláshoz vezető trend nemcsak Trantoron dolgozik, hanem az egész Birodalomban, amely viszont csaknem egy kvintillió embert számlál.
KÉRDÉS: Értem. Akkor hát százezer ember csak akkor változtathatja meg a trend irányát, ha ők és utódaik ötszáz éven keresztül munkálkodnak ezen.
VÁLASZ: Attól tartok, hogy nem. Ötszáz év nagyon is rövid idő.
KÉRDÉS: Úgy… Ebben az esetben, dr. Seldon, nem marad más hátra, mint az alábbi következtetés. Ön százezer embert fog össze a tervével. Ez édeskevés ahhoz, hogy ötszáz éven belül megváltoztassa velük Trantor történetét. Más szóval: ezek az emberek akármit tesznek is, nem képesek meggátolni Trantor pusztulását.
VÁLASZ: Sajnos, így igaz.
KÉRDÉS: Másfelől viszont az ön százezer embere semmiféle törvényellenes célt nem szolgál.
VÁLASZ: Pontosan így van.
KÉRDÉS: (lassan és elégedetten): Ebben az esetben, dr. Seldon, jól figyeljen ide, uram, mert szeretnénk megfontolt választ kapni. Mi a célja az ön százezer emberének?
 
Az ügyész hangja megkeményedett. A csapda áll, Seldon sarokba van szorítva; bizonyos volt benne, hogy agyafúrt kérdéseivel minden válasz lehetőségétől megfosztotta őt.
A termen erősödő moraj hullámzott végig, amely a hallgatóságban helyet foglaló előkelőségekről átragadt a bírákra is, akik bíborarany talárjaikban izgatottan összedugták a fejüket. Egyedül a főbiztos őrizte meg a nyugalmát.
Hari Seldon megvárta, hogy lecsillapodjék a zsivaj.
 
VÁLASZ: Hogy a minimálisra csökkentsem a pusztulás következményeit.
KÉRDÉS: Mit akar ezzel mondani?
VÁLASZ: Egyszerű a magyarázat. Trantor bekövetkező pusztulása nem lesz valamiféle elszigetelt esemény, amely az emberiség általános fejlődésmenetétől függetlenül zajlana le. Csupán végkifejlete lesz annak a bonyodalmas drámának, amely már évszázadokkal ezelőtt kezdetét vette, és egyre gyorsuló tempóban ma is tovább játszódik. Ezt a drámát, uraim, úgy hívják, hogy a Galaktikus Birodalom hanyatlása és bukása.
 
A moraj fölháborodott üvöltésbe csapott át. Az ügyész ordítása beleveszett az általános lármába.
– Ön nyíltan kijelenti, hogy… – és itt kénytelen volt félbeszakítani, mert a hallgatóság soraiból fölhangzó “árulás!” kiáltások eszébe juttatták, hogy az elnök még nem csapott le a kalapácsával.
A főbiztos lassan fölemelte a bírói kalapácsot, és hagyta, hogy magától lezuhanjon. Lágy, gongszerű hang hallatszott. Mire a visszhang elült, a hallgatóság zúgása is lecsillapodott. Az ügyész mély lélegzetet vett.
 
KÉRDÉS: (színpadiasan): Tudatában van ön annak, dr. Seldon, hogy arról a Birodalomról beszél, amely tizenkétezer éve fönnáll, és sok-sok emberöltő minden megpróbáltatását túlélte, és amely egy kvadrilliónyi emberi lény jóakaratát és szeretetét élvezi?
VÁLASZ: Én nagyon jól ismerem a Birodalom mostani és múltbeli helyzetét. Nem akarok tiszteletlen lenni, de jobban ismerem, mint bárki ebben a teremben.
KÉRDÉS: És mégis a pusztulását jósolja?
VÁLASZ: Ez a jóslat matematikára épül. Távol áll tőlem mindenféle morális ítélet. Ami engem illet, én is sajnálom, aminek be kell következnie. Még ha el is ismernénk, hogy a Birodalom rossz dolog (ami távol áll tőlem), az összeomlását követő anarchia sokkal rosszabb lesz. Az én tervem éppen ezt az anarchiát van hivatva megakadályozni. Ezzel szemben a Birodalom bukása, uraim, gigantikus esemény, amelyet nem könnyű megakadályozni. A bukást olyan erők készítik elő, mint az erősödő bürokrácia, a kezdeményező szellem hanyatlása, a kasztok megmerevedése, a kíváncsiság megrekedése – száz meg száz egyéb tényező. És ez a folyamat, mint mondtam, évszázadok óta tart, és túlságosan széles és erőteljes a sodrása ahhoz, hogy egykönnyen gátat lehetne emelni az útjába.
KÉRDÉS: Ki merné tagadni, hogy a Birodalom ma is egykori ereje teljében virul?
VÁLASZ: Amit látnak, az csak az erő látszata. Ki merné föltételezni, hogy nem örök életű ez az erő? De a korhadt fatörzs is, ügyész úr, mindaddig megőrzi hajdan volt erejének a látszatát, amíg a szélvihar ketté nem roppantja. Az a szélvihar, amely most is itt süvít a Birodalom ágai között. Hallgassanak csak oda a pszichohistória fülével, és meg fogják hallani a törzs recsegését.
KÉRDÉS: (bizonytalanul): Nem azért vagyunk itt, dr. Seldon, hogy szónok…
VÁLASZ: (magabiztosan): A Birodalom eltűnik, és mindent, ami jó benne, magával ragad. Fölhalmozott tudása szertefoszlik, és a rend, amelyet létrehozott, elenyészik. Vége-hossza nem lesz a bolygóközi háborúknak; a bolygóközi kereskedelem lehanyatlik; a népesség száma megfogyatkozik; egész világok szakadnak le a Galaxis testéről. És ez lesz a dolgoknak a rendje.
KÉRDÉS: (kicsiny hang a nagy csöndben): Mindörökre?
VÁLASZ: A pszichohistória, amely meg tudja jósolni a bukást, arra is képes, hogy mondjon valamit a rákövetkező sötét korszakokról. A Birodalom, uraim, mint az imént itt elhangzott, tizenkétezer év óta áll fönn. A bukását követő sötét időszak nem tizenkét-, hanem harmincezer évig fog tartani. Eljön majd egy Második Birodalom, de a közte és a mi civilizációnk közötti űrt ezer emberi nemzedék szenvedése fogja betölteni! Ez az, amit meg kell akadályoznunk.
KÉRDÉS: (egy kissé magabiztosabban): Ön ellentmond önmagának. Az imént azt állította, hogy nem tudja megakadályozni Trantor pusztulását, s ennél fogva a Birodalom bukását – az úgynevezett bukását.
VÁLASZ: Most sem állítom, hogy meg tudnánk akadályozni a bukást. De még nincs túl későn, hogy a rákövetkező zűrzavaros időszakot le tudjuk rövidíteni. Uraim, ha a csoportom szabad kezet kap, el tudjuk érni, hogy az anarchia időszakát egyetlen évezredre zsugorítsuk össze. A történelem érzékeny pillanatához érkeztünk el. Az események föltorlódó áradatát csak egy kicsit, csak egy parányit kell eltérítenünk útjából – sokat nem lehet, de talán ez is elég lesz ahhoz, hogy az emberiség történelméből huszonkilencezer év nyomorúságát elsodortassuk vele.
KÉRDÉS: És hogy akarja ezt végbevinni?
VÁLASZ: Úgy, hogy megmentjük az emberi nem tudását. Az emberi tudás egésze elérhetetlen egy ember számára, de akár ezer ember számára is. A társadalom szövetének szétfoszlásával a tudomány is millió darabra hullik. Az egyes ember csak végtelenül parányi részecskéjét fogja ismerni a megismerhetőnek, és egymagában mit sem tud kezdeni vele. Az önmagukban értelmetlen ismeretmorzsákat senki sem fogja továbbadni. El fognak kallódni a nemzedékek során. Ezzel szemben, ha mi most egyetlen gigászi halomba össze fogjuk gyűjteni az egész tudást, az sohasem vész el. Az eljövendő nemzedékek rá fognak építeni ahelyett, hogy folyton újra kellene mindent kezdeniük. Ilyenformán harmincezer év munkáját egy évezred is el fogja végezni.
KÉRDÉS: Ennyi az egész…
VÁLASZ: Ennyi az egész tervem. Az a harmincezer férfi asszonyostul és gyerekestül annak szenteli az életét, hogy előkészítse az Enciklopédia Galacticát. Életük kevés lesz rá, hogy befejezzék. Én még azt sem érem meg, hogy igazából elkezdődjék a munka. De arra az időre, amikor Trantor végzete bekövetkezik, elkészül a mű, és a Galaxis minden nagyobb könyvtárában ott lesz belőle egy-egy példány.
Az elnök kalapácsa a magasba emelkedett, hogy lecsapjon az asztalra. Hari Seldon visszament a vádlottak padjához, és csendesen helyet foglalt Gaal mellett. Mosolyogva odafordult hozzá.
– Hogy tetszik a mutatvány?
– Lehengerlő volt. De mi lesz ezután?
– El fogják napolni a tárgyalást, és megpróbálnak a színfalak mögött egyezkedni velem.
– Honnan tudja?
– Őszinte legyek? Nem tudom. A főbiztoson múlik a dolog. Évekig tanulmányoztam őt. Próbáltam kielemezni az észjárását, de hát jól tudja, milyen kockázattal jár, ha egyetlen személy megbízhatatlan adatait próbáljuk behelyettesíteni a pszichohistória egyenleteibe. De azért van remény.
7.
Avakim jött oda hozzájuk, biccentett Gaalnak, és Seldon füléhez hajolt. Bejelentették a tárgyalás elnapolását, mire az őrök szétválasztották őket. Gaalt elvezették.
A következő napi tárgyalás egészen másként folyt le. Hari Seldonon és Gaalon kívül csak a bizottság volt jelen. Az öt bírót meg a két vádlottat csak egy asztal választotta el egymástól. Még szivarral is megkínálták őket egy szivárványszínekben játszó plasztikdobozból, amely csalókán azt a látszatot keltette, mintha vég nélkül csobogó vízből formálták volna. A hiszékeny szemet azonban megcáfolták az ujjak: a doboz kemény volt és száraz.
Seldon kivett egy szivart; Gaal elhárította.
– Az ügyvédem nincs jelen – tiltakozott Seldon.
– Ez többé nem per, dr. Seldon – mondta az egyik biztos. – Azért vagyunk itt, hogy az állam biztonságáról tárgyaljunk.
– Én beszélek – emelte föl szavát Linge Chen, és a bizottság többi tagja, az elnök szavát lesve, hátradőlt a székében. Chen körül egyszerre csend kerekedett, amely mint szomjas föld a vizet, várta a szavait.
Gaal visszafojtotta a lélegzetét. Chen, ez a szikár, rideg férfi, aki idősebbnek látszott a koránál, az egész Galaxis tulajdonképpeni császára volt. Az a gyermek, aki ezt a címet viselte, csak egy Chen kreálta szimbólum volt – nem először fordult elő ilyesmi a történelemben.
És Chen beszélni kezdett:
– Dr. Seldon, ön megzavarja a császárság békés nyugalmát. Egy évszázad múlva a Galaxis csillagait benépesítő kvadrilliók közül senki sem lesz már életben. Miért törődjünk hát akkor olyan dolgokkal, amelyek csak öt évszázad múlva következnek be?
– Én öt év múlva sem leszek már az élők sorában, mindazonáltal minden porcikámban érdekelt vagyok. Ha úgy tetszik, hát idealizmusból. Vagy mert azonosítom magamat azzal a misztikus általánossággal, amelyet úgy szoktunk emlegetni, hogy “az ember”.
– Nincs szándékomban, hogy a miszticizmus megértésén törjem a fejemet. Mondja, mi akadályozhatna meg benne, hogy még ma éjjel kivégeztessem önt, és ezzel nemcsak öntől, hanem egy kellemetlen és fölösleges öt évszázadtól is megszabaduljak, amelyet amúgy sem érek meg?
– Egy héttel ezelőtt – mondta Seldon könnyedén – még megtehette volna ezt, és talán még egy a tízhez valószínűséggel meg is érte volna az év végét. Ma viszont ez az egy a tízhez valószínűség az egy az ezerhez arányt is bajosan éri el.
A jelenlevők fölszisszentek, és kényelmetlenül feszengeni kezdtek a helyükön. Gaal érezte, hogy borzongás fut végig a hátgerincén.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Chen fürkésző pillantással.
– Nincs olyan erő – mondta Seldon – amely meg tudná akadályozni Trantor bukását. Meggyorsítani azonban meg lehet. Félbeszakadt perem híre Galaxis-szerte el fog terjedni. A katasztrófa enyhítésére irányuló terveim keresztülhúzása meg fogja győzni az embereket, hogy a jövő semmi jót sem tartogat számukra. Már most is irigykedve gondolnak vissza nagyapáik korára. Elharapóznak a politikai forradalmak, és lehanyatlik a kereskedelem. A Galaxison eluralkodik a mának élés, amikor csak az számít, amit az ember az adott pillanatban a kezébe kaparinthat. A törtetőké és a gátlástalanoké lesz a világ. Ezek minden cselekedetükkel csak siettetik a romlást. Végeztessen ki, és akkor Trantor öt évszázad helyett már öt évtized múlva elpusztul, ami pedig önt illeti – még mielőtt az év véget érne.
– Ezek a szavak csak arra jók, hogy a gyerekeket ijesztgessék velük – mondta Chen –, az ön kivégzése viszont nem az egyetlen járható út a számunkra.
Félig fölemelte szikár kezét, úgyhogy csak két ujja érintette az asztalon levő iratcsomó legfölső lapját.
– Ön azt állítja, nemde, hogy tevékenysége ki fog merülni az ön által említett enciklopédia előkészítésében?
– Úgy van.
– És ezt vajon csak Trantoron lehet elvégezni?
– Uram, itt van a Birodalmi Könyvtár meg a Trantori Egyetem tudósgárdája.
– Mégis, ha másvalahol ütné föl a székhelyét, mondjuk, egy olyan bolygón, ahol a rohanó nagyvárosi élet nem vonná el a tudós foglalatosságtól a figyelmet, ahol az emberei kizárólag csak a munkájuknak szentelhetnék magukat, mondja, mindennek nem volna meg az előnye?
– Némi előnye minden bizonnyal lenne.
– Nos, már ki is választottunk egy ilyen bolygót. Ott kedvére dolgozhat, doktor, százezer emberével egyetemben. A Galaxis tudni fogja, hogy ön dolgozik, méghozzá a katasztrófa elhárításán. Sőt még azt is közhírré fogjuk tenni, hogy ön meg fogja akadályozni a katasztrófát – mosolygott. – Mivelhogy sok mindenben nem hiszek, így nem esik nehezemre, hogy kétségemet fejezzem ki a bukást illetően is, ennél fogva szentül meg leszek győződve róla, hogy az igazat fogom mondani a népnek. Ön viszont, doktor, békén fogja hagyni Trantort, s következésképp nem fog sérelmet szenvedni a császár békéje sem.
A másik lehetőség, hogy ön meghal, és követői közül annyian, amennyit csak szükségesnek ítélünk. Előbbi fenyegetéseit nem veszem figyelembe. Az az idő, ami rendelkezésére áll, hogy választhat a halál és a száműzetés között, mostantól kezdve pontosan öt perc.
– Melyik az a bolygó, uram, amelyet kiszemeltek? – kérdezte Seldon.
– Ha nem tévedek, Terminus a neve – felelte Chen. Hanyag mozdulattal, az ujja hegyével Seldon felé pöccintette az előtte fekvő iratcsomót. – A bolygó lakatlan, de lakható: be lehet rendezni úgy, hogy megfeleljen a tudósoknak. Egy kicsit kiesik, az igaz…
– De hiszen az a Galaxis legszélén van, uram – szakította félbe Seldon.
– Mint ahogy mondtam, egy kicsit kiesik. De ez csak jót tesz az elmélyült munkának. Siessen, még két perce van.
– Időre lesz szükségünk, hogy fölkészüljünk az útra. Elvégre húszezer családról van szó.
– Elég időt fognak kapni rá.
Seldon töprengésbe mélyedt. Az utolsó perc is a vége felé járt, amikor megszólalt:
– Elfogadom a száműzetést.
Gaal szíve nagyot dobbant e szavak hallatára. Túlnyomórészt határtalan ujjongást érzett – ki ne ujjongana, ha sikerül elkerülnie a halált! De azért a nagy-nagy megkönnyebbülés is hagyott egy kis helyet a szívében csalódásának, hogy Seldon mégiscsak vereséget szenvedett.
8.
A taxi süvítve röpítette őket az egyetem felé a vég nélkül kígyózó alagutakon. Hosszú időn át hallgatásba mélyedtek. Végre Gaal törte meg a csendet.
– Igaz, amit a főbiztosnak mondott? Az ön kivégzése valóban siettette volna a pusztulást?
– Én sohasem játszom a pszichohistória adataival. De ez nem is segített volna rajtam az én esetemben. Chen tudta, hogy igazat beszélek. Jó politikus, és a politikusoknak munkájuk természetéből adódóan van némi ösztönük a pszichohistóriához.
– Akkor mi szükség volt rá, hogy elfogadja a száműzetést? – tűnődött Gaal, de Seldon néma maradt.
Gaal tagjai egészen meggémberedtek, mire az egyetem területén kibukkantak az alagútból. Szinte úgy kellett kitámogatni a taxiból.
Az egyetem fényárban úszott. Gaal szinte már azt is elfelejtette, hogy nap is van a világon. Nem mintha az egyetem a szabad ég alatt állott volna. Az egész komplexum fölé gigászi méretű üvegszerű kupola borult. Ez csak a polarizált fényt engedte át, úgyhogy az ember egyenesen belenézhetett a kupola fölött ragyogó csillagba. Fénye csorbítatlanul verődött vissza az épületek fémfaláról, ameddig a szem ellátott.
Az egyetemi építményekről hiányzott az az acélszürke szín, ami egyébként Trantoron általános volt. A fém itt inkább ezüstös, sőt mondhatni, elefántcsont-ragyogással tündökölt.
– Úgy látszik, katonaság – szólalt meg Seldon.
– Hogyan? – hozta vissza Gaal a prózai talajra a tekintetét, és ő is észrevette maguk előtt az őrszemet.
Megtorpantak a katona előtt, mire a közeli ajtóból egy nyájas kapitány termett mellettük.
– Dr. Seldon?
– Igen.
– Már vártuk. Ön és az emberei mostantól fogva védőőrizet alatt állnak. Parancsom van rá, hogy közöljem önnel: hat hónapot kapott arra, hogy Terminusra költözzék.
– Hat hónapot! – tört ki Gaalból, de Seldon gyöngéden megszorította a könyökét.
– Ezt a parancsot kaptam – mondta a kapitány.
Gaal, mihelyt a tiszt eltűnt a közelükből, méltatlankodva kirobbant:.
– Mit lehet hat hónap alatt csinálni? Mi más ez, ha nem lassított kivégzés!
– Nyugalom, nyugalom. Menjünk be előbb az irodámba.
Az iroda nem volt nagy, de tökéletesen és fölfedhetetlenül be volt biztosítva a lehallgatás ellen. Az ide irányított kémsugarak sem gyanús hallgatást, sem még gyanúsabb zavarást nem jeleztek. Ehelyett olyan, különböző emberi hangokon zajló beszélgetésről adhattak számot, amelynek a mondatait nagy halom ártalmatlan szövegből találomra vagdosták össze.
– Nos – kezdte Seldon megkönnyebbülten –, hat hónap elég lesz.
– Nem látom be, hogyan.
– Úgy, édes fiam, hogy egy olyan terv, mint a miénk, számol azzal, hogy a mi javunkra fordítsa mások cselekedeteit. Avagy nem említettem tán, hogy Chen hangulati beállítottságát olyan alapos elemzésnek vetettük alá, mint a történelem során még egyetlen emberét sem? Addig nem engedtük meg, hogy sor kerüljön a tárgyalásra, amíg az idő és a körülmények meg nem értek arra, hogy mi válasszuk meg a kimenetelét.
– Csak nem maga intézte úgy…
– … hogy Terminusra száműzzenek? Miért ne? – Ujját rányomta az asztal egy bizonyos pontjára, mire a háta mögött szétnyílt a fal egy kis darabkája. Csak egyedül ő tehette ezt meg, mivel a szerkezet érzékelője csak az ő ujjának a rajzolatára volt beállítva.
– Néhány mikrofilmet talál ott – mondotta. – Vegye ki azt, amely T betűvel van megjelölve.
Gaal követte az utasítást, és várakozva figyelte, amint Seldon belehelyezi a vetítőgépbe. Seldon egy szemüvegfélét nyomott Gaal kezébe, az a szeméhez igazította, és belemerült a film nézésébe.
– De hát…
– Min csodálkozik? – kérdezte Seldon.
– Csak nem készül már két év óta a költözködésre?
– Két és fél év óta. Persze azt nem tudhattuk bizonyosan, hogy Terminust fogják kijelölni, de bíztunk benne, hogy így történik, és ennek a föltételezésnek megfelelően cselekedtünk.
– De miért, dr. Seldon, miért? Ha önön múlik a száműzetés, miért választotta ezt? Trantoron nem lehetett volna jobban kézben tartani az eseményeket?
– Vannak bizonyos meggondolások. A Terminuson való működésnek meglesz az az előnye, hogy élvezni fogjuk a Birodalom támogatását anélkül, hogy valaha is fölkeltenénk a gyanúját annak, hogy veszélyeztetjük a Birodalom biztonságát.
– Eszerint ön szándékosan ébresztette föl ezt a gyanút, csak azért, hogy kierőszakolja a száműzetést. Még mindig nem értem.
– Elképzelhető, hogy húszezer család saját jószántából nem menne el a világ végére.
– De miért kell őket erőszakkal oda küldeni? – Kis szünetet tartott, majd folytatta: – Vagy nem szabad tudnom?
– Még nem – felelte Seldon. – Egyelőre elég, ha annyit tud, hogy Terminuson tudományos menedéket hozunk létre. És egy másikat is létrehozunk a Galaxis másik végén, mondjuk – tette hozzá mosolyogva –, a Csillagvégen. Ami pedig a továbbiakat illeti, én hamarosan meghalok, és maga többet fog meglátni nálam. Ne, ne! Kíméljen meg a megrendülésétől és a jókívánságaitól. Az orvosaim azt mondják, hogy egy-két évnél tovább nem élhetek. De hát elvégre elértem az életben, amit akartam, és lehet-e ennél jobb halál?
– És azután, hogy ön, uram, meghal?
– Nos, lesznek, akik folytatni fogják a munkámat, talán éppen maga, s fölteszik a tervemben az i-re a pontot; a megfelelő időben és a megfelelő módon ki fog robbanni az anakreóni lázadás is. Ettől kezdve aztán már szabadjára lehet engedni az események folyását.
– Nem értem.
– Majd megérti. – Seldon ráncos arca fáradtnak is, megbékéltnek is látszott egyidőben. – A legtöbben el fognak költözni Terminusra, de lesznek, akik itt maradnak. Ezt könnyen el lehet intézni. De ami engem illet – fejezte be suttogó hangon, úgyhogy Gaal alig hallotta a szavait –, nekem befellegzett.