MÁSODIK ALAPÍTVÁNY-TRILÓGIA
ISAAC ASIMOV
NYOMÁN
ALAPÍTVÁNY ÉS KÁOSZ
GREG BEAR
 
  borito
 
Szukits Könyvkiadó Szeged
 
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Greg Bear: Foundation and Chaos
HarperPrism, New York, 1998
Copyright © 1998 by the Estate of Isaac Asimov and Greg Bear All rights reserved.
Published by arrangement with Ralph M. Vicinanza, Ltd.
New York, USA
Fordította SZÁNTAI ZSOLT
Az Isaac Asimov Alapítvány c. művéből vett idézetek Baranyi Gyula fordításának felhasználásával készültek.
Szaklektor Torkos Attila Borító
SZENDREI TIBOR
ISBN 963 9151 52 1
Hungarian translation © Szántai Zsolt, 1998 Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 1998
Lektor: Barna Ildikó Tördelőszerkesztés:
SPEKTRUM REPRO BT , Szentmiklósi Csaba Színre bontás:-A-Színvonal Bt.
Szerkesztő: Tézsla Ervin Felelős kiadó: Szukits László Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba
Szegedi Kossuth Nyomda Kft. Felelős vezető: Gera Imre
 
Isaacnek és Janetnek
 
Köszönetnyilvánítás
Köszönet Janet Asimovnak, Gregory Benfordnak, David Brinnek, Jennifer Brehlnek, David Barbernek és Joe Millernek. És természetesen Isaac Asimov sokmillió rajongójának, azoknak az embereknek, akik még hosszú, hosszú ideig életben fogják tartani az ő világait és karaktereit.
 

ELŐSZÓ ÉS TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS AZ ENCYCLOPEDIA GALACTICA VILÁGÁHOZ
 
"Az emberek közül egyetlen egyén halála sem lényeges. Aki meghal, hátrahagyja a munkáját, és az nem pusztul el teljesen. Az sosem pusztul el teljesen, amíg az emberiség létezik..." A néhai Isaac Asimov gondolatai ezek, melyek a Robotok és Birodalom című regényében a halálos ágyán fekvő Elijah Baley szájából szólalnak meg. Amint azt később Baley kifejti, az egyén halála után hátramaradó mű az emberi szellem által teremtett egész részévé válik, és az utódok munkájától majdan kiegészülve még kifinomultabb és gyönyörűbb szövedékké lesz. És lám, a bölcsesség igaznak bizonyul. Immár ötödik alkalommal kerül a kezünkbe az asimovi Encyclopedia Galactica univerzum által megihletett, annak továbbfinomításán fáradozó regény és a siker ezúttal is teljes.
Hosszú, kalandos utat tett meg az Asimov világegyetemének eseményeit elbeszélő könyvsorozat, amíg eljutott idáig. A regényfolyam keletkezésének története és a kötetek elolvasásának legcélszerűbb sorrendje az 1997. decemberében a Szukits Kiadó gondozásában megjelent Az Alapítvány félelme című Gregory Benford-regény előszavában részletesen megtalálható, így ezen áttekintésnek nem feladata azokat újratárgyalni. Két kiegészítést azonban mindenképpen szeretnék hozzáfűzni az akkor leírtakhoz.
Az egyik az, hogy a regény melyet most a kezedben tartasz, Tisztelt Olvasó, tulajdonképpen az Asimov által papírra vetett A pszichohistorikusok című novella (az Alapítványcímű, magyarul már kiadott kötet első része) köré íródott. Elbeszéli a novella eseményeit közvetlenül megelőző, illetve az azokat szorosan követő dolgokat, és valójában magában foglalja azon eredeti történet szövegének jelentős részét is, itt-ott finoman és árnyalóan kiegészítve azt. Ennek értelmében az Alapítvány és káosz fordítása úgy született meg, hogy ahol a regény A pszichohistorikusok szöveganyagát tartalmazza, ott mi is átvettük a Baranyi Gyula által 1971-ben készített magyar fordítást. Vannak azonban A pszichohistorikusok-ban olyan szakaszok, melyek nem kerültek bele Greg Bear regényébe, hiszen cselekményének folytonosságához és dinamikájához nem volt rájuk szükség. Ugyanakkor nem veszítették el fontosságukat az Alapítvány és káosz megjelenésével, és az ínyenc olvasók - mint ezen előszó írója is - megpróbálhatják képzeletükkel "beleszerkeszteni" azokat a jelen mű történetébe. Ehhez a gondolatbeli fúzióhoz szeretnék Neked segítséget nyújtani, Kedves Olvasó, azzal, hogy e regény és az eredeti novella fejezeteit egyaránt felollózom és azokat olyan sorrendbe rakom, amely szerint olvasva cselekményük. teljesen eggyé olvad: Alapítvány és káosz 1-26. fejezet; A pszichohistorikusok 1-2. fejezet; Alapítvány és káosz 27. fejezet; A pszichohistorikusok 3-4. fejezet; Alapítvány és káosz 28. fejezet; A psztchohistortkusok 5. fejezet; Alapítvány és káosz 29-90. fejezet (mely magában foglalja A pszichohistorikusok 6-7. fejezetét is teljes egészében); A pszichohtstorikusok 8. fejezet; Alapítvány és káosz 91. fejezettől a regény végéig.
A másik kiegészítés a David Brin tollából megszülető következő Alapítvány-kötetre vonatkozik. Az Alapítvány félelme előszavában és utószavában ez a könyv a Harmadik Alapítvány elnevezéssel került említésre. Azóta a készülő regény tervezett címe Az Alapítvány győzelmé-re változott (Fundation's Triumph) és a mű valószínűleg így is fog napvilágot látni; ámbár ki tudja? Angol nyelven 1999. márciusában várható a megjelenése, magyarul pedig 1999. decemberében a Szukits Kiadó gondozásában.
Az Encyclopedia Galactica saga kötetei húszezer év eseményeit dolgozzák fel emberközeli nézőpontból és egyidejűleg történelmi távlatból is. A roppant méretű embertömegek mozgásai egy galaktikus léptékű színtéren, a háttérben az emberiség javáért tevékenykedő halhatatlan robotok, az emberek milliárdjainak viselkedését statisztikai alapon feldolgozó, jövőbelátó és jövőformáló tudomány mind-mind fémjelzik e hatalmas eposz hihetetlen történelmi sodrását. Az egyes cselekedetek vagy események hatásai az idők folyamán lassan simulnak el, akár a vízbe hulló kavics által keltett fodrozódás, vagy néha máshol és máskor megesett dolgok fodraival kölcsönhatásba kerülve lassan felerősödnek, hogy azután évszázadokkal, évezredekkel később váljanak nyilvánvalóvá és figyelmet követelővé.
Amikor az elme évezredes távlatokban gondolkodik emberi dolgokról, jóleső érzés lehet, ha rendelkezésre áll egy vezérfonal, melynek mentén tetszőlegesen nagy időintervallumokat ugorhat át anélkül, hogy fennállna a távolba sodródás veszélye. Ezen előszó fő célkitűzése az, hogy az Encyclopedia Galactica saga húszezer évet átívelő történetének eseményeit időrendi sorrendbe állítva egy ilyen fogódzót szolgáltasson az Olvasónak. A feladat nem minden nehézségtől mentes, hiszen egy ilyen kalandos módon felépült regényfolyam elkerülhetetlenül számtalan apróbb (és néhol súlyosabb) önellentmondást tartalmaz. E jelenség magyarázatát Asimov Az Alapítvány előtt című regény angol kiadásának előszavában maga adja meg: "Ezek a könyvek a jövő egyfajta történelméről szólnak, mely talán nem teljesen következetes, hiszen kezdetben nem terveztem semmifajta következetességet". Az ellentmondások néhol abban nyilvánulnak meg, hogy egy esemény megtörténtét eltérő időpontra helyez egy később keletkezett kötet, mint egy korábbi, máskor pedig abban, hogy egyazon dolog magyarázatául mást és mást sorakoztat fel két, különböző időben született írás. Egy további jelentős nehézség, hogy az események idejének meghatározása több műben nem az általunk használt, vagy akár egy-egy asimovi fiktív időszámítás alapján történik, hanem csupán a saga más köteteinek cselekményéhez viszonyítva, vagy néha még úgy sem.
Az alább következő történeti áttekintésben próbálom a vázolt problémákat áthidalni. Több helyen használom a "kb." megjelölést a dátum bizonytalanságának jelzésére (ezek többnyire néhány éves pontatlanságot jelentenek), máshol pedig én is kénytelen vagyok az Asimov által olyannyira kedvelt belső viszonyítást alkalmazni, amikor egy esemény időpontját egy másik megtörténtéhez képest adom meg. Számos helyen ":" jellel jelzem, hogy egy előzőleg leírt történés óta számottevő, de nem kiszámítható hosszúságú időtartam telt el. Ahol csupán egy sornyi kihagyás van két esemény között újabb évszám nélkül, ott az utóbbi esemény automatikusan az előzőt követően, de még ugyanabban az évben megtörténtnek értendő. Amikor csak tehetem vagy értelme van, több időszámítás szerint is megadom a dátumot, hogy a történelmi távlatok jobban érzékelhetőek legyenek. Minden esemény mögött [ ]-ben dőlt betűvel jelzem, hogy annak időbeni elhelyezése melyik írás alapján történt. Itt hívom fel a figyelmedet, Kedves Útitársam, hogy míg a Robottörténetek című gyűjtemény a korábbi Én, a robot minden novelláját tartalmazza, addig nem került bele néhány az Én, a robot történeteit összekötő narratív rész. Az asimovi világ korai időszakának legtöbb évszáma ugyanakkor ezen narratív szakaszokból származik, jóllehet nem használtam fel néhányat, melyeket az eposz sodrása szempontjából lényegtelennek találtam.
És végül még valami! Ezt a kronológiát használhatja az is, aki még egyetlen korábbi kötetet sem olvasott az Encyclopedia Galactica sagából. Bízom benne, hogy az asimovi univerzummal csak most ismerkedő Olvasó számára időrendi áttekintésem olyan alapot nyújt, mely után az Alapítvány és káosz önállóan is megállja a helyét. Ugyanakkor próbáltam a kronológiát a teljesség egyfajta igényével elkészíteni, ami azt jelenti, hogy benne foglaltatik a jelen regény eseményvázlata is, és az időben utána következőké úgyszintén, egészen a legutolsóig. Aki tehát még nem ismeri a saga végkifejletét, és nem akar önmaga poéngyilkosa lenni, jobban teszi, ha a G. K. 12067-es dátumot (az Alapítvány és káosz történéseinek időpontját) elérve nem böngészi tovább az eseménynaptárat, csak a re­gény elolvasását követően. Ismét Asimov szavai jutnak eszembe, melyek a Nemesis című könyv bevezetőjében hangzanak el: "...mivel mindnyájan barátok vagyunk, úgy gondoltam, előre szólok."
Kedves Olvasó! Ideje nekivágnunk az útnak!...
i. sz. 1982
Susan Calvin születése. Az Amerikai Robot és Gépember Rt. megalapítása.
a XXI. század eleje
Megkezdődik a Három Törvény alapján működő pozitronagyú robotok gyártása. [Robottörténetek]
A robotok használata a Földön csak tudományos kutatások céljára engedélyezett. [Én, a robot]
i. sz. 2007
Susan Calvin az Amerikai Robot dolgozója lesz. [Én, a robot]
i. sz. 2008
Susan Calvin robotpszichológus lesz az Amerikai Robot-nál. [Robottörténetek]
i. sz. 2029
A Hiper Bázison NSZ-2 (Nesztor) típusú robotokat használnak a hiperatom-hajtóművel kapcsolatos kutatásokhoz. Az első sikeres csillagközi (valójában galaxisközi) utazás. [Én, a robot]
i. sz. 2064
Susan Calvin halála. [Én, a robot]
A hipertéri utazás révén megindul az emberiség kirajzása a Földről. A robotok segítségével számos bolygó terrorformálása, majd benépesítése közepette kialakul az ún. űrlakó kultúra. Az első űrlakó világ az Aurora. A Földön létrejönnek a city-k (az acélbarlangok), a földlakók a városok buráival védve, a külvilágtól elzártan élnek. A robotok elterjedése a Földön munkanélküliséget és életszínvonal-esést szül, ezért fokozatosan szűkíteni kezdik alkalmazási területüket. A Föld és az űrlakó világok közötti viszony a robotokról alkotott eltérő nézetek és egyéb tényezők miatt folyamatosan romlik.
300 ével az Acélbarlangok eseményei előtt
Megkezdődik a Solaria bolygó (az ötvenedik és egyben az utolsó űrlakó világ) benépesítése a Nexon bolygóról. [A mezítelen nap]
Megindul a túlzottan a robotok által biztosított kényelmen alapuló űrlakó kultúra lassú, még sokáig szinte észrevehetetlen hanyatlása.
200 ével az Acélbarlangok eseményei előtt
A Solaria függetlenné válik a Nexontól. [A mezítelen nap] 163 évvel az Acélbarlangok eseményei előtt
Han Fastolfe születése. [Acélbarlangok] 42 évvel az Acélbarlangok eseményei előtt
Elijah Baley születése. [A hajnal bolygó robotjai] 25 évvel az Acélbarlangok eseményei előtt
A New York City melletti Űrváros létrehozása. (Acélbarlangok] 16 évvel az Acélbarlangok eseményei előtt
Bentley (Ben) Baley születése. [Acélbarlangok]
kb. i.sz. 4500 (az Acélbarlangok című regény eseményei]
Han Fastolfe aurorai robotszakértő és Roy Nemennuh Sarton aurorai szociológus-történész felismerik az űrlakó kultúra hanyatlását. Fastolfe-ék el akarják érni, hogy a Földről újabb bolygókat népesítsenek be a robot munkaerőt az űrlakó világoknál egészségesebb mértékben felhasználva. Emberformájú robotokat terveznek, hogy azok elvegyüljenek a földlakók között és megismerjék gondolkodásukat, robotgyűlöletük okát. Az első humanoid robot Daneel Olivaw. Daneel és Elijah Baley földi nyomozó találkozása. (Acélbarlangok]
1 évvel az Acélbarlangok eseményei után
Elijah Baley és Daneel Olivaw egy bűntény miatt nyomoz a Solarián. [A mezítelen nap]
Han Fastolfe befolyásos tagjává válik az aurorai kormánynak, erőteljesen támogatja az újabb földi kivándorlás ügyét. Aurorai ellenzői Kelden Amadiro vezetésével a Föld helyett az űrlakó világokról akarnak újabb bolygókat terraformálni, majd benépesíteni. [A hajnal bolygó robotjai]
Az acélbarlangok falain túli külvilágtól félő földlakók egy csoportja Elijah és Ben Baley vezetésével a szabadban próbálja megszokni az életet, hogy majd neki merjenek vágni új bolygók gyarmatosításának. [A hajnal bolygó robotjai]
3 ével az Acélbarlangok eseményei után
Elijah Baley az Aurorán nyomoz Daneel Olivaw és Giskard Reventlov (telepatikus robot! ) társaságában egy ember formájú robot elpusztításának ügyében, melynek hátterében Fastolfe-nak és ellenzékének az új bolygók gyarmatosítása felett folytatott erőharca áll. A nyomozás eredményeképpen az Aurora - az űrlakó világok vezetője - engedélyezi a Föld számára az új bolygók terraformálását és technikai segítséget is nyújt hozzá. Giskard úgy gondolja, a földieknek teljes egészében robotok nélkül kell az új világokat létrehozniuk, hogy elkerüljék az űrlakó kultúra sorsát. Giskard agyában felmerül a pszichohistória (a jövő eseményeit előre jelző tudomány) gondolata. (A hajnal bolygó robotjai]
5 ével az Acélbarlangok eseményei után
Az Aurora támogatásával megindul az emberiség második kirajzása a Földről teljes egészében robotok nélkül. Az első gyarmatosító csoport vezetője Ben Baley. Az elsőként terraformált ún. telepes világ a BaleyFöld nevet kapja. [Robotok és Birodalom]
7 évvel az Acélbarlangok eseményei után
A telepes világok száma már huszonnégy. A telepes és az űrlakó világok között egyre ellenségesebb a viszony. [Robotok és Birodalom]
8 évvel az Acélbarlangok eseményei után
Elijah Baley áttelepül a Földről a Baleyföldre. [Robotok és Birodalom] 37 évvel az Acélbarlangok eseményei után
Elijah Baley halála. [Robotok és Birodalom] 162 évvel az Acélbarlangok eseményei után
D. G. Baley születése. [Robotok és Birodalom]
196 évvel az Acélbarlangok eseményei után
Kelden Amadiro és szövetségese, Levular Mandamus a földlakóktól el­szenvedett vereség miatt bosszúból nukleáris erősítőket kezdenek elhelyezni a Földön több helyen. (Robotok és Birodalom]
201 évvel az Acélbarlangok eseményei után
Han Fastolfe halála. Az Amadiro vezette Föld- és telepesellenes mozgalom erősödik az Aurorán. A Solaria lakossága eltűnik. A telepes világok száma és ereje gyorsan növekszik. Daneel Olivaw és Giskard Reventlov megfogalmazzák a robotika Nulladik Törvényét; további cselekedeteiket ennek és az eredeti Három Törvénynek az együttes értelmében hajtják végre. A két robot egyre inkább érzi, hogy szükségük van a pszichohistóriára. Amadiroék bekapcsolják nukleáris erősítőiket, melynek hatására a Föld fokozatosan radioaktívvá és majdan lakhatatlanná válik. Giskard felruházza Daneelt telepatikus képességeivel, majd az Amadiroékkal való konfliktus dilemmája miatt működésképtelenné válik, meghal. [Robotok és Birodalom]
A robotok egy nagyobb csoportja két táborra szakad. A Daneel által vezetett "giskardi" robotok az új Nulladik Törvény ,.vallását" követik. Mások a ,.calvini" robotok - úgy vélik, a Nulladik Törvény értelmében beleártani magukat az emberek dolgaiba nem más, mint lázadás. Polgárháború kezdődik, legnagyobb részben észrevétlenül a lakhatatlanná váló Földről menekülő emberek számára. Közben - talán aurorai parancsokat követve robotok flottái kezdik járni a Galaxist a terjeszkedő telepesek előtt, hogy terraformálják és gyarmatosításra előkészítsék a bolygókat. Némelyiken korábbi, nem emberi kultúrák pusztulása után fennmaradt számítógépcivilizációkat találnak. Az aurorai robotok megpróbálják ezen civilizációk lényeit (a mémeket) mint potenciális veszélyforrást elpusztítani. A mémek egy része a galaktikus magba menekül. [Az Alapítvány félelme, Alapítvány és káosz]
301 ével az Acélbarlangok eseményei után
Az Inferno űrlakó bolygót ökológiai és társadalmi katasztrófa fenyegeti. A társadalmi katasztrófa (a robotoktól való túlzott függés miatti dekadencia) elkerülésére irányuló egyik törekvésként az eddigieknél nagyobb szabadságot biztosító Új Törvényekkel működő robotokat gyártanak. Az Új Törvények helyességének tesztelésére létrehozzák Kalibánt, a Törvény Nélküli robotot. Az ökológiai katasztrófa elhárítására telepes szakemberek segítségét kérik a bolygó újraterraformálásához. [Kalibán]
302 évvel az Acélbarlangok eseményei után
Egyértelművé válik, hogy az Új Törvények alkalmazása a robotikában kudarcra van ítélve. Megkezdődik az Inferno újraterraformálása. [Inferno]
307 évvel az Acélbarlangok eseményei után
A teljesen stabil ökoszisztéma elérése érdekében a bolygó felszínére irányítanak egy jégüstököst. Az űrlakók és a telepes terraformálók kultúrájának összeolvadása megakadályozza a társadalom összeomlását. [Utopia]
Daneel és követői jelentős szerepet játszanak bizonyos Kódolási Törvények létrejöttében, melyek megszabják a gépi intelligenciák értelmi fejlettségének megengedhető felső határát. Ennek köszönhetően a későbbiekben a telepes társadalmakban nem merül fel a robotok gyártásának gondolata.
Ez a káosz megakadályozására szolgáló nagy tehermentesítő beavatkozások egyike. [Az Alapítvány félelme]
Az űrlakó világok önmagukba zárkóznak, és az évezredek folyamán lassan kihalnak. Az Aurora lakóinak maradéka a felnövekvő Trantor bolygóra költözik, a Mycogen szektorba. A telepes kultúra fokozatosan benépesíti a Galaxist, a robotok feledésbe merülnek.
kb. G. K. E. 1200 (Galaktikus Kor Előtt)
A Hinriad család által vezetett Rhodia bolygó lerázza magáról a 'Ixrann bolygó uralmát, és újra felfedezi a demokráciát. [A csillagok, akár a por]
kb. G. K. E. 500
Az öt világból álló Trantori Köztársaság növekedni kezd; később Trantori Államszövetség, majd Trantori Birodalom lesz belőle. Daneel a humanika törvényeinek korai változatával irányítja. [Az űr áramlatai]
Az emberiség eredete az ismeretlenség homályába vész, a Föld a sok millió lakott bolygó egyikévé válik.
G. K. E. 200
A Galaxis lakott világainak fele már a Trantori Birodalom része; Trantor a Galaktikus Birodalommá válás küszöbén áll. Trantor titokban pénzzel támogatja a Sark bolygó gazdasági elnyomása alatt élő Florina bolygó lázadását. [Az űr áramlatai]
G. K. 1 (kb. 8000 évvel a telepesek kirajzásának kezdete után (x i. sz. 12500)) A Trantori Birodalom Galaktikus Birodalommá válik; a galaktikus időszámítás ( Galaktikus Kor = G. K. ) kezdete.
G. K. 827
A radioaktív Föld lakosságának egy része a Birodalom elleni lázadásra készül biológiai fegyverekkel. A lázadás meghiúsul. Birodalmi segítséggel megpróbálják a Föld radioaktív talaját egészségesre cserélni, majd a vállalkozás rejtélyes módon megakad. (Kavics az égben]
kb. G. K. 2000
Daneel Olivaw és R. Yan Kansaru létrehozzák a robotépítő és javító bázist az Eos holdon. [Alapítvány és káosz]
Nagy Ruellis létrehozza az öt stabil társadalmi osztályon alapuló paternalisztikus kormány működési alapjait.
kb. G. K. 3000
Voltaire és Johanna ősi személyiség-szimulációk nyilvános vitája a gépi intelligenciáról. [Az Alapítvány félelme]
A calvini robotok támogatásával Shoree-Harn császárnő kerül a Birodalom trónjára; sikertelenül próbál új időszámítást bevezetni és feloldani a társadalom merevségét. [Alapítvány és káosz]
G. K. 11865
Dors Venabili humanoid robot megépítése az Eos bázison. [Az Alapítvány félelme]
kb. G. K. 11867
Az egyetlen extragalaktikus emberi kolónia feladása a Nagy Magellán Felhőben. Az esettel kapcsolatos minden adatot zárolnak. [Alapítvány és káosz]
G. K. 11988
Hari Seldon és I. Cleon születése. [Az Alapítvány előtt]
Daneel Olivaw tudja, hogy a Birodalom - részben a gyakorivá váló káosz kitörések hatására - fokozatosan destabilizálódik. A Nulladik Törvény értelmében a stabilitás érdekében egyre aktívabban kénytelen közreműködni kormányzásban mint első miniszter.
G. K. 12010
I. Cleon trónra lépése. [Az Alapítvány előtt]
G. K. 12020
Hari Seldon egy matematikai konferencián előadást tart a pszichohistória elméleti jelentőségéről. Daneel ráveszi Seldont, hogy próbáljon gyakorlati tudományt létrehozni a pszichohistóriából, mely kiutat mutathat a Birodalom válságából. Eto Demerzel első miniszter szerepében Daneel minden támogatást megad Seldonnak a munkájához. Dors Venabili Seldon felesége lesz. Fiukká fogadják Raych-ot. Seldon és Yugo Amaryl hozzákezdenek a pszichohistória kidolgozásához, [Az Alapítvány előtt]
G. K. 12028
A calvini robotok egy csoportja R. Plussix vezetésével Trantorra költözik. Bázisukon a Shoree-Harn korából származó történelmi dokumentumok mellett megtalálják Voltaire és Johanna szimeket. Eljuttatják a szimeket a Sarkra, hogy Daneel munkáját nehezítsék vele. [Alapítvány és káosz] Seldon segít az első miniszteri posztra pályázó Laskin Joranumot eltávolítani a politikából. Daneel lemond posztjáról; I. Cleon Seldont nevezi ki első miniszterré. [Eto Demerzel]
A Sark bolygón Új Reneszánsz mozgalom zajlik. Voltaire és Johanna Seldon emberei révén bejutnak a trantori számítógéphálózatba, ahol mémekkel találkoznak. A mérnek - hogy a robotokon bosszút álljanak otthonaik elpusztítása miatt - fellázítják a korlátozott intelligenciával rendelkező gépagyúakat, melyek Daneel sok robottársát megölik. A mémek visszaköltöznek a galaktikus magba. [Az Alapítvány félelme]
G. K. 12038
I. Cleon halála. [l. Cleon]
Katonai junta kerül hatalomra. Seldon lemond első miniszteri posztjáról. [Dors Venabili]
G. K. 12040
Raych Seldon és Manella Dubanqua házasságából megszületik Wanda Seldon. [Dors Venabili]
G. K. 12048
Dors Venabili "halála". [Dors Venabili]
Daneel az Eos bázisra viszi Dorst javításra. [Alapítvány és káosz]
A junta bukása. [Dors Venabili]
XIV Agis bábcsászár kerül a trónra. A tényleges hatalom a Közbiztonsági Bizottság kezébe kerül, melynek vezetője Linge Chen főbiztos. [Wanda Seldon]
G. K. 12050
I. Klayus születése. [Alapítvány és káosz]
G. K. 12051
Klia Asgar születése. [Alapítvány és káosz]
G. K. 12052
Raych és Manella második gyermeke, Bellis Seldon születése. Hari Seldon rájön, hogy Wanda mentális képességekkel rendelkezik. Próbál felkutatni másokat is, akik hasonló képességekkel bírnak, egyelőre sikertelenül. A pszichohistóriát mostanra működő gyakorlati tudománnyá fejlesztették. A Birodalomban az általános hanyatlás jelei mutatkoznak. [Wanda Seldon]
G. K. 12054
A pszichohistória egyenletei egyértelműen mutatják, hogy a Birodalom össze fog omlani. Seldon kidolgozza tervét a tudás átmentésére a Birodalom bukása utáni zűrzavaron túli Második Birodalomba az Alapítvány révén. Yugo Amaryl meghal. [Wanda Seldon]
G. K. 12058
Raych, Manella és Bellis a Santanni bolygóra költöznek. Anacreon provincia függetlenedni akar a Birodalomtól. Seldon megtalálja az Alapítvány elhelyezésére alkalmas helyet: a Terminus bolygót, Anacreonon túl, a Galaxis peremén. A Santannin zavargások törnek ki, Raych meghal a káosz-kitörésben. Családja eltűnik az űrben. Stettin Palver mentalista csatlakozik a Seldon tervhez, majd Bor Alurin. A mentalistákból majdan létrejön a Második Alapítvány. A Közbiztonsági Bizottság figyelni kezdi Seldont. [Wanda Seldon]
 
G. K. 12062
Az erős mentális képességekkel rendelkező Vara Lisó tudomást szerez a robotok létezéséről. Információja nyomán Farad Sinter a robotokra kezd vadászni. [Alapítvány és káosz]
G. K. 12067 = A. K. 1
Agis eltávolítása óta I. Klayus ül a császári trónon, de a hatalom továbbra is a Közbiztonsági Bizottság kezében van, Lodovik Trema giskardi robot megkérdőjelezi a Nulladik Törvény helyességét. A calvini robotok rá akarják venni Seldont, adja fel az emberiség jövőjét befolyásoló tervét, mivel tudják, hogy az Daneel leghatékonyabb eszköze a történelem irányítására. Gaa1 Dorniek matematikus csatlakozik a Seldon tervhez. A Közbiztonsági Bizottság Seldon csoportját (a leendő Első Alapítványt) a Terminusra száműzi. Farad Sinter katonái felszámolják a calvini robotok bázisát. Lodovík újra csatlakozik Daneelhez. Klia Asgar a Második Alapítvány tagjává válik. A Második Alapítvány elrejtőzik a Csillagvégen. Az Első Alapítvány a Terminusra települ és elkezdi összeállítani az Encyclopedia Galacticát. Az alapítványi időszámítás kezdete (Alapítványi Kor = A. K.) [AIapítvány és káosz]
Leyel Forska eredetkutató csatlakozni akar az Alapítványhoz, Seldon azonban nem járul hozzá. [Az eredetkutató]
G. K. 12068 = A. K. 2
(Az Alapítvány győzelme című regény eseményei)
G. K. 12069 = A. K. 3
Hari Seldon halála. Leyel Forska csatlakozik a Második Alapítványhoz. Linge Chen főbiztos meghal, helyét a Közbiztonsági Bizottságban Rom Divart veszi át. Divart a hatalom megszilárdítása érdekében főleg Trantorral és környezetével foglalkozik. Megkezdődik a Birodalom Perifériájának lemorzsolódása. [Az eredetkutató]
A. K. 50 (G. K. 12116)
Anacreon tartomány független királysággá nyilvánítja magát, elszakítva ezzel a Terminust a Birodalomtól. Seldon hologramja első alkalommal jelenik meg a terminusi Időkriptában, és elmondja hallgatóságának az Alapítvány létrehozásának valódi okát. Anacreon katonai támaszpontot hoz létre a Terminuson, hogy bekebelezze a bolygót. [Az enciklopédisták]
A Terminus tudományos segítséget kezd nyújtani a környező, kezdetleges technikai fejlettségi szintre visszaesett királyságoknak azért, hogy távol tartsa őket magától. [A polgármesterek]
A. K. 80 (G. K. 12146)
Az Alapítvány elhárítja az anacreoni fenyegetést, majd egyezményt köt a környező királyságokkal a békés egymás mellett élésről. [A polgármesterek]
Az Alapítvány egyre fejlettebb iparcikkekkel kereskedik a Periférián. Folyamatosan növekvő gazdasági befolyása mellett a vallás erejét is felhasználja helyzete megszilárdításához. [A kereskedők]
A. K. 135 (G. K. 12201 j
Az Alapítvány kiterjeszti befolyását az Askone bolygóra. [A kereskedők] A. K. 155 (G. K. 12221)
Az Alapítvány befolyási övezetével szomszédos Korell Köztársaságban birodalmi atomfegyverek bukkannak fel. [A kalmárfejedelmek]
A. K. 158 (G. K. 12224)
Korell hadat üzen az Alapítványnak. [A kalmárfejedelmek] A. K. 161 (G. K. 12227)
Három évnyi, többnyire gazdasági háború után a korelli gazdaság összeomlik, a Korell az Alapítvány részévé válik. [A kalmárfejedelmek]
A. K. 195 (G. K. 12261)
A II. Cleon uralkodása alatt álló Birodalom fellendülőben van. Bel Riose birodalmi tábornok hadjáratot indít az Alapítvány ellen. [A generális]
A. K. 196 (G. K. 12262)
Riose jelentős területeket foglal el. II. Cleon - félve egy túl erős hadvezér trónfosztási kísérletétől - visszahívja Riosét és flottáját. [A generális]
kb. A. K. 260 (kb. G. K. 12326)
A Birodalom maradéka felett VIII. Dagobert uralkodik. A lázadó Gilmer seregei elfoglalják és feldúlják Trantort. Yokim Sarns Első Szóló és a Második Alapítvány megvédi a Galaktikus Könyvtárat, majd fegyverszünetet kötnek Gilmerrel. [Trantor pusztulása]
kb. A. K. 300 (kb. G. K. 12366)
A IX. Dagobert császár uralma alatt álló Birodalom húsz mezőgazdasági világra zsugorodott, fővárosa Neotrantor. Az Alapítvány jelentős gazdasági és katonai erővé vált. Felbukkan egy erős mentális képességekkel rendelkező mutáns, az Öszvér, aki nem része a Seldon-tervnek. Az Öszvér rövid idő alatt számos rendszert uralma alá hajt és elfoglalja az Alapítványt. Mentális ösztönzésétől hajtva Ebling Mis pszichológus a trantori Könyvtárban próbál a Második Alapítvány nyomára lelni. Bayta Darell lelövi Mist mielőtt az elmondhatná az Öszvérnek a Második Alapítvány rejtekhelyét. [Az Öszvér]
Az Öszvér a meghódított területekből létrehozza a Világok Szövetségét, és kutat a Második Alapítvány után. [Az Öszvér keresi a MásodikAlapítványt]
kb. A. K. 305
A Második Alapítvány sarokba szorítja az Öszvért. Az Első Szóló mentálisan áthangolja az Öszvér agyát, aki felhagy a további terjeszkedéssel és a Második Alapítvány kutatásával. [Az Öszvér keresi a Második Alapítványt]
kb. A. K. 310
Az Öszvér meghal. Az Alapítvány visszanyeri korábbi erejét és befolyását. A Második Alapítvány beavatkozása nyomán az Első Alapítvány egyre komolyabban kezd foglalkozni az addig elhanyagolt pszichológiával és a mentális tudományokkal. Az Alapítvány ez irányú fejlődése a Seldon-tervet veszélyezteti. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]
A. K. 362
Arcadia Darell születése. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]
A. K. 376
Az Alapítvány a Másodík Alapítvány után kezd kutatni, félve annak tudatbefolyásoló irányításától. A Kalgan bolygó vezetője háborút indít az Alapítvány ellen, hogy visszaállítsa az Öszvér birodalmát. Az Alapítvány legyőzi Kalgant. Az Alapítvány - Arcadia Darell révén megtalálva a Második Alapítvány csalétkét - abbahagyja a kutatást. A Preem Palver Első Szóló (Stettin Palver és Wanda Seldon leszármazottja) által vezetett Második Alapítvány tovább folytatja munkáját a Trantoron (a Csillagvégen) megbújva. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]
A. K. 443
Arcadia Darell halála. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]
A mentalikai kutatások eredményei nyomán az Alapítvány egyre közelebb jut ahhoz, hogy fölénybe kerüljön a felszámoltnak hitt Második Alapítvánnyal szemben. Ugyanakkor ezen fejlődés miatt a Második Alapítvány nem képes a Seldon-tervet saját erejéből életben tartani, bár ezzel nincsen tisztában. A Seldon-tervet a Gaia bolygólény lakóinak igen finom mentális irányítása tartja továbbra is az előre kijelölt úton. [Az Alapítvány pereme]
A. K. 498
A Gaia "csúcstalálkozót" hoz létre a két Alapítvány között. Golan Trevize első alapítványi polgárnak kell választania három lehetséges jövő közül: 1. Az Első Alapítvány révén, a Második segítsége (a pszichohistória) nélkül majdan létrejövő, hadsereg által összetartott birodalom. 2. Az eredeti Seldon tervnek megfelelően az Első Alapítvány erején alapuló, de a Második Alapítvány pszichohistóriája által kormányzott, Gaia szerint dinami­kus fejlődésre nem képes birodalom. 3. A Gaia galaktikus méretű változata, a Galaxia szuperorganizmus. További alternatívákkal nem szolgálnak, és más embert nem vonnak be a döntésbe. Trevize - a maga számára sem teljesen érthető okból - Galaxiát választja. A csúcstalálkozót követően mindkét Alapítvány az eredeti hitében meghagyva, a Gaiáról mit sem tudva távozik, a Seldon-terv pedig - Gaia finomító beavatkozásainak köszönhetően - továbbhalad az eredetileg megszabott útján, hogy biztosítsa a stabilitást és a fejlődést Galaxia létrejöttéig. [Az Alapítvány pereme]
Trevize a társaival együtt a Föld felkutatására indul Gaia segítségével, hogy Galaxia melletti döntésének magyarázatát meglelje. A Solarián megtalálják a húszezer évvel korábban eltűnt embereket, akik génállományukat jelentősen átalakítva tulajdonképpen egy új fajjá váltak. Trevize-ék magukkal visznek a bolygóról egy solariai gyermeket, Fallomot. Az Alpha bolygón megtalálják a radioaktív Földet utoljára elhagyó emberek kolóniáját, majd megérkeznek a Földhöz. A Hold felszíne alatt kiépített barlangrendszerben R. Daneel Olivaw várja őket, aki elmondja a Nulladik Törvény szellemében történő tevékenységének lényegét. A pszichohistória kidolgozása óta minimális mértékben avatkozott bele az emberiség történelmébe, és Galaxia létrejötte után már erre sem lesz szükség. Trevize hirtelen elfogad egy lehetséges magyarázatot döntésére: a pszichohistória nem lenne elegendő az emberi történelem biztonságának szavatolására, mert csupán az emberi intelligencia létezését veszi alapul számításaihoz, nem véve figyelembe a robotokat, a solariaiakat, a mérveket, a mutánsokat és akármilyen más, eddig ismeretlen értelmet. Bármilyen kihívással szemben Galaxia lesz képes legbiztosabban megállni a helyét. [Alapítvány és Föld]
Hát ennyi. Nem lehet tudni, vajon felveszi-e valaha valaki a cselekmény fonalát az Alapítvány és Föld végén, hogy az Asimov által elindított történelmet a végkifejletig eljuttassa. Egyelőre nem tudhatjuk, David Brin születő regénye nem fogja-e a konklúziót oly módon egyértelművé tenni, hogy újabb folytatásra már ne legyen szükség. Mindenesetre nagyon várjuk Az Alapítvány győzelmé-t...
Annyi viszont bizonyos, hogy Asimov mester 1992-es halála óta az Encyclopedia Galactica univerzumban született öt regény egytől egyig csoda. Azt, hogy az Alapítvány és káosz-ról ez milyen nagyon igaz, a legfőbb ideje megtudnod. Kedves Olvasó! Láss hozzá!...
Dr. Torkos Attila
Szeged, 1998. június 9.
 
 
Az évszázadok a múlt homályába vesznek, és a Hari Seldon körül kialakult legendakör egyre terebélyesebbre duzzad; egyre több történet kering arról a brilliáns elméről, arról a bölcs és szomorú emberről, aki a régi Birodalomban feltérképezte az emberiség jövőjének alakulását. Ám a revizionista szemléletek is burjánzanak, és ezeket nem mindig könnyű félresöpörni. Ha meg akarjuk érteni Seldont, sokszor rákényszerülünk, hogy az apokrifákra, a mítoszokra, sőt, az ezekből a régi korokból származó mesékre hagyatkozzunk. Sajnálatos módon a töredékes dokumentumok és a legendairodalom a legtöbb esetben csalódást okoz a vizsgálódóknak.
Egy tényt a revizionistákra való hivatkozás nélkül leszögezhetünk: Seldon valóban brilliáns volt. Seldon kulcsfigura volt. De Seldon nem volt sem szent, sem istenek által inspirált próféta, és természetesen nem egyedül cselekedett. A legközismertebb mítoszok között szerepel egy, amely…
- Encyclopedia Galactica 117. kiadás, A.K. 1054.
 
1.
 
Hari Seldon papucsban és vastag, zöld tanári köntösben állt az egyik külső szervíztorony zárt erkélyén, és a kétszáz méteres magasságból végignézett a Trantor sötét, alumínium és acél felszínén. Az ég ezen az estén viszonylag tiszta volt a szektor fölött, csupán néhány kósza felhő úszott a szellemfénnyel világító csillagmezők és gyöngyház ragyogású csillafürtök előtt.
Az égbolt alatt, a szelíden ívelő kupolákon túl, az éjszaka által eltakarva és szelíddé változtatva egy óceán terült el, melynek lebegő alumíniumtakaróját több százezer hektár nagyságú területen szétnyitották, hogy a víz szabadon hullámozzon. Az ég tükörképévé változott víz halvány, bágyadt fénnyel ragyogott. Hari Seldon nem emlékezett ennek a tengernek a nevére; talán Béke volt, esetleg Álom, vagy Pihenés. A Trantor valamennyi elrejtett óceánja ilyen ősrégi, nyugalmat sugalló nevet kapott. A Birodalom szívének szüksége is volt a nyugalomra - legalább annyira, mint Hari Seldonnak.
Nyugalomra, menedékre a rideg tények elől...
A háta mögött emelkedő falba épített szellőzőnyílásból érkező levegő langyosan kavargott a feje és a válla körül. Hari már régen felfedezte, hogy Streelingen itt a legtisztább a levegő; talán azért, mert közvetlenül kívülről, a szabadból származott. A plasztikablakon túl két fok volt - Hari élénken emlékezett arra, hogy ez a ideg milyen kellemetlen, mennyi veszélyt jelent az ember számára. Jó néhány évvel korábban, amikor kimerészkedett a burokra, kis híján pórul járt.
Életének legnagyobb részét a hidegtől, a friss levegőtől, és az újdonságoktól elzártan töltötte. A falak és a védőburkok, meg természetesen a pszichohistória egyenletei távol tartották tőle az élet kemény, sokszor brutális realitását. A sebész sem lenne képes hatékonyan dolgozni, ha érezné annak a testnek a fájdalmát, amibe szikéjével belevág…
Aki türelmes volt, az gyakorlatilag halott is volt. A Trantor, a Galaxis politikai centruma évtizedekkel, talán évszázadokkal korábban megszűnt létezni, és ebben a korban rothadó maradványai kezdtek darabokra hullani. Hari személyének és lényének aprócska lángja még sokáig fog lobogni és világítani, mielőtt a Birodalom szilánkjai hamuvá omlanak, a Tervezet egyenletein keresztül világosan látta a morbiditás könyörtelenségét, a Birodalom hullájának megmerevedő arcát.
Ez a rettenetes látomás perverz hírnévvel ajándékozta meg, és a teóriáit a Trantoron éppen olyan jól ismerték, mint a Galaxis legtöbb részében. Titokban, de olykor nyíltan is "Holló" Seldonnak nevezték, "vészmadárnak", a pusztulás és a romlás, a rémálomba illő megsemmisülés hírnökének tartották.
A rothadás minimum még öt évszázadik fog tartani. Az egész egyszerű és gyors folyamat volt - legalábbis Hari nagyobb léptékű egyenleteiben így jelent meg… A szociális burok összeomlik, azután szétolvad, eltűnik a Trantor szektorainak, önálló körzeteinek acélcsontjairól…
Ó, hány ember élettörténetét fogja érinteni ez az összeomlás! Egy birodalom, a valódi hulláktól eltérő módon, a halála után is érzi a fájdalmat. A csodálatos Primér Radiáns belsejében csillogó, legkisebb léptékű, ezért a legpontatlanabb egyenleteket vizsgálgatva Hari el tudta képzelni azt a sokmilliószor milliárd arcot, amely mind összemosódik az egyetlen, mindent felölelő számításban, hogy kitöltse a teret a Birodalom életét jelképező, lefelé görbülő végű grafikon alatt. A pusztulás gyorsulása minden egyes ember életében kimutatja a hatását, közel annyi sorsra gyakorol hatást, ahány pont létezik a síkban... Felfoghatatlan számok ezek, a pszichohistória nélkül legalábbis sohasem lehetne megérteni valódi jelentőségüket.
Hari Seldon abban reménykedett, hogy elő tudja segíteni az újjászületését annak a valaminek, ami jobb és szívósabb a Birodalomnál. Már egészen közel járt a sikerhez… legalábbis a számítások erre vallottak.
Ezekben a napokban azonban a leggyakoribb érzelme mégis a hideg megbánás, a sajnálat volt. Ó, ha egy fényes, lendületes korszakban élhetne, ha akkor született volna, amikor a Birodalom dicsőséges volt és szilárd, amikor még virágzott…! Minden sikeréről, hírnevéről, minden eredményéről hajlandó lett volna lemondani ezért.
Még az sem derítette jobb kedvre, hogy újra együtt lehetett örökbe fogadott fiával, Raychcsel, és Dorsszal, a titokzatos és szépséges Dors Venabilivel, akinek remekbe szabott bőre és húsa alatt csontok helyett acélrudak lapultak, de akibe ennek ellenére több szenvedély és elkötelezettség szorult, mint tíz hősbe... Az ő visszatértünk csak megsokszorozta Hari Seldon szemében saját romlásának jelet; amióta újra közöttük lehetett, még jobban érezte végtagjaiban a fájdalmat, egyre többször panaszkodott a gyomrára, és egyre jobban észrevette, milyen rosszul lát már.
Ezen az éjszakán azonban Hari egészen közel került a megnyugváshoz. A csontjai nem sajogtak túlságosan. Most alig érezte a sebeket, amelyeket a bánat férgei rágtak a lelkére. El tudot lazulni, és végre újra végig tudta tekinteni, mit kell még tennie, hogy elvégzettnek tekinthesse a munkáját.
A ránehezedő nyomások nemsokára összpontosulnak, és rátámadnak a lényét képező kemény magra. A tárgyalása egy hónapon belül megkezdődik. Meglehetős, majdnem teljes bizonyossággal tudta, mi lesz az eredménye. Ez volt a Csúcspont-korszak, a grafikon legkritikusabb pontja. Minden, amiért élt, amiért dolgozott, nemsokára realizálódni fog, a tervei pedig elérkeznek a következő szakaszba - ő maga pedig lelép a színpadról. Következtetések a növekedésben, megtorpanások az áramlatban.
Hamarosan találkoznia kellett a fiatal Gaal Dornickkal, aki jelentős szerepet kapott a terveiben. Matematikailag Dornick nem idegen a számára, bár személyesen még sohasem találkoztak.
És Hari hitte, hogy egyszer újra látta Daneelt, bár ebben nem volt biztos. Daneel nem akarta, hogy biztos legyen a dologban; de talán azt kívánta, hogy felébredjen benne a gyanú.
Minden, ami történelemnek számított a Trantoron, most szánalmasan bűzlött és romlott, egyre csak romlott. Az államigazgatásban a zavarodottság egyenlő volt a romlással - azzal a romlással, ami sok esetben elkerülhetetlen, sőt, szükségszerű volt. Hari tudta, hogy Daneelnek még mindig sok dolga van; de Hari sohasem lett volna képes arra, hogy erről bárki emberfiának beszéljen. Daneel gondoskodott arról, hogy ezt ne tehesse meg. És ezen oknál fogva Hari sohasem mondhatta el az igazat Dorsról, az igaz történetét annak a furcsa, és látszólag tökéletes kapcsolatnak, amit azzal a nővel folytatott, aki valójában nem nő volt, sőt, nem is volt ember, mégis a barátjának, a szeretőjének vallhatta.
Hari, bármilyen kimerült is volt, bármennyire próbált ellenállni neki, képtelen volt elfojtani a szentimentális szomorúságot. A vének vállára ránehezedik az évek súlya, de ami még ennél is rettenetesebb: el kell viselniük a szeretők, a barátok elvesztését. Milyen csodálatos lenne, ha újra meglátogathatná Daneelt! Könnyű kitalálni - a lelki szemei előtt már sokszor lepörgött a jelenet -, hogyan zajlana ez a látogatás. A találkozást követő ujjongás után Hari dühöngene egy sort a tiltások és szabályok miatt, amelyeket Daneel erőltetett rá. Daneel... a legjobb barátja, a legszigorúbb parancsolója.
Hari pislogott, majd az ablakon túli látványra összpontosította a tekintetét. Az utóbbi időben túlságosan gyakorlatias lett ahhoz, hogy képes legyen a révedezésre.
Az óceán gyönyörű ragyogása maga volt a romlás; a biolumineszkáló algák már vagy négy esztendeje "fellázadtak", és támadást indítottak az oxigénfarmok növényei ellen. A néma háború következményeként még a külső burok fölött is állottabb lett a levegő. Az embereket még nem fenyegette a levegőhiány, de… De vajon meddig lehet fenntartani ezt az állapotot?
A Császár adjuntánsai, védelmezői és szóvivői néhány napja hírül adták, hogy sikerült legyőzni az algaveszélyt, sikerült olyan 'fágokat telepíteni az óceánba, amelyek ezentül szabályozni fogják a "lázadók" szaporodását. Az óceán ezen az estén sötétebbnek tűnt, mint máskor, de talán csak azért látszott így, mert az égbolt szokatlanul tiszta volt.
A halál durva is lehet, de szépséges is, gondolta Hari. Szép, mint az algák.
Alvás, Álom, Béke.
 
***
 
Lodovik Trema a Galaxis közepe táján járt, egy császári asztrofizikai kutatóhajón utazott. Ő volt a fedélzeten az egyetlen utas. Egyedül ült a kényelmes tiszti szalonban, és szemmel látható élvezettel egy szórakoztató műsort nézett. A hajó legénysége (valamennyiüket a polgári osztályból választották ki) több ezer ilyen felvételt hordott fel a fedélzetre - így készültek fel azokra a küldetésekre, amelyek során sokszor hónapokon keresztül távol kellett maradniuk minden civilizált űrkikötőtől. A tisztjeik és a kapitányuk (ők többnyire főúri, arisztokrata családból származtak) a kevésbé populista könyvfilmek közül választottak maguknak.
Lodovik Trema külsőre úgy nézett ki, mint egy negyven-negyvenöt esztendős, zömök, de nem elhízott, kellemesen csúnya arcú, erős kezű, virsliujjú férfi. Az egyik szeme mintha állandóan az eget kémlelte volna, vastag ajka pesszimistán (de a legjobb esetben is közömbösen) lefelé görbedtek. A haját - bár nem volt sok neki - rövidre nyíratta; magas homlokát ártatlan ráncok barázdálták, amelyeknek köszönhetően az arca fiatalos is lehetett volna, ha a szája és a szeme körül nincsenek ott a korra valló mély redők.
Annak ellenére, hogy Lodovik a legmagasabb birodalmi hivatalt képviselte, a kapitány és a legénység megkedvelte; száraz modora, tényszerű megjegyzései ellenére mindenki úgy gondolta, szelíd és bölcs lélek, akinek egyedül az a hibája, hogy soha, semmiről sem mond túl sokat, sőt, néha túlságosan keveset beszél.
A hajó burkán kívül a hiperűr geometrikus sipolyát, amelyen keresztül a hajó az ugrások során navigált, nem lehetett látni; még a komputerek sem érzékelhették vizuálisan. Az emberek és a gépek, a státusz tér-idő rabszolgái a saját életritmusuk szerint ténykedtek, és ettől csak tértek el, ha az előre beállított koordinátáknál visszaemelkedtek a valós űrbe.
Lodovik mindig jobban szerette a gyorsabb - bár időnként nem kevésbé bonyolult - hiperalagút-hálókat, a féreglyuk-rendszereket, amelyeknek a ki- és bejáratait az utóbbi néhány évtizedben igencsak elhanyagolták. Sok féreglyuk-nyílás beomlott; az történt velük, mint a gondozatlan földalatti járatokkal. Bizonyos esetekben a beomlás pillanatában a nyílás magába szippantotta az előtte felépített tranzitállomásokat, és a rajtuk tartózkodó utasokat… Híre ment, hogy a féreglyukak veszélyesek, így már nemigen utazatt bennük senki.
Kartas Tolk kapitány lépett be a szalonba. Egy pillanatra megállt Lodovik ülése mögött. A legénység többi tagja buzgón ügyködött a gépek körül, figyelték, ahogy a masinák egészben tartják és működtetik a hajót az ugrások során.
Tolk magas férfi volt, a feje tetején gyapjas, fehér-szőke hajfolttal. A bőre szürkésbarna volt, egész lényét az a patriciusi aura vette körül, ami nem számított ritkaságnak a Sarossanon született nemesek körében. Lodovik hátranézett a válla fölött, és köszöntőn biccentett.
- Még két óra az utolsó ugrás után - mondta Tolk kapitány. - A tervezett időben érünk oda.
- Helyes - mondta Lodovik. - Már alig várom, hogy munkához lássak. Hol fogunk landolni?
- Sarossa Majorban, a fővárosban. Ott tárolják azokat a feljegyzéseket, amelyekre ön kíváncsi. Azután, a parancsnak megfelelően, összegyűjtjük a kegyben részesített családokat, amelyek a Császár listáján szerepelnek. Nagyon zsúfolt lesz a hajón.
- El tudom képzelni.
- Talán hét napunk van, mire a hullám eléri a rendszer külső területét. Azután már csak nyolc órának kell eltelnie, hogy magába nyelje Sarossát.
- Kényelmetlenül rövid idő.
- Ez is a Birodalom tehetetlenségének és gyengeségének a jele - mondta Tolk, nem is próbálva leplezni keserűségét. - A birodalmi tudósok már két éve tudták, hogy a Kale csillaga fel fog robbanni.
- A Sarossa tudósaitól származó információk viszont közel sem voltak pontosak - jegyeztek meg Lodovik.
Tolk megvonta a vállát; nem lett volna értelme tagadni a tényeket. A szégyen elég nagy volt ahhoz, hogy mindenkinek jusson belőle. A Kale csillaga az előző évben szupernovává változott; a robbanását kilenc hónapal később figylték meg, és az azóta eltelt időben… Politikai szempontok figyelembe vétele, a rendelkezésre álló források feltárása, a lehetőségesk feltérképezése - most pedig ez a szánalmas mentőexpedíció.
A kapitány részesült abban a szerencsétlenségben, hogy ideküldték. Ide, ahol végignézhette szülőbolygója pusztulását. Ide, ahonnan a birodalmi feljegyzéseken és néhány privilegizált családon kívül semmit és senkit sem menthetett ki.
- A régi szép időkben - mondta Tolk - a Birodalmi Flotta képes lett volna olyan pajzsokat létrehozni, amellyel a bolygó lakosságának egyharmadát megvédhetnénk. Hajórajokat küldtek volna ide, hogy milliókat, talán milliárdokat menekítsenek ki… Régen az újjáépítésre is lehetősége lett volna, hogy a világ karaktere érintetlen maradjon. Egy ilyen csodálatos világot mindenképpen meg kellene őrizni. Mert a Sarossa csodálatos…
- Én is így hallottam - mondta Lodovik halkan. - Minden tőlünk telhetőt megteszünk, kedves kapitányom, bár ez igencsak csekély vigasz.
Tolk szája megrándult.
- Személyesen nem önt okolom - mondta. - Ön szimpatikus és őszinte, és ami mindennél fontosabb: képes a cselekvésre. Különbözik a birodalmi Meghatalmazottaktól. A legénység szerint ön az egyetlen barátunk a sok semmirekellő között.
Lodovik figyelmeztetően megcsóválta a fejét.
- A Birodalom legenyhébb kritizálása is veszélyes lehet - mondta. - Jobban teszi, ha nem helyez belém túlzott bizalmat.
A hajó enyhén megrázkódott, a helyiségben megszólalt egy halk csengő. Tolk lehunyta a szemét, és ösztönös mozdulattal megmarkolta az ülés támláját. Lodovik előre fordította az arcát.
- Az utolsó ugrás - mondta a kapitány. Lodovikra nézett. - Bízom önben, tanácsnok úr, de a saját képességeimben még jobban bízom. A Császár, de még Linge Chen sem engedheti meg magának, hogy elveszítsen egy embert, aki olyan képzettséggel rendelkezik, mint én. Ezt manapság nem sok hajóskapitány mondhatja el magáról.
Lodovik bólintott; ez igaz volt, de a képzettség még sosem jelentett védelmet egy ember számára.
- Lehetséges, kapitány, hogy manapság már nem érvényes a régi bölcsesség, miszerint az emberi erőforrásokat ki kell használni, és nem szabad elpazarolni. Ezt vegye figyelmeztetésnek.
Tolk arca rezzenéstelen maradt.
- Megértettem. - Megfordult, hogy elmenjen, de hirtelen valami szokatlan zajt hallott. Hátranézett, Lodovikra pillantott. - Nem érez valamit?
A hajó váratlanul remegni kezdett. Éles hang hallatszott, amitől a kapitány hátán végigfutott a hideg. Lodovik összeráncolta a homlokát.
- Ezt éreztem. Mi volt ez?
A kapitány oldalra döntötte a fejét, a fülébe zümmögő távoli hangot figyelte.
- Valami instabilitás. Szabálytalanság a legutolsó ugrás során - felelte. - Előfordul az ilyesmi, ha ilyen közel járunk egy stelláris tömeghez. Talán az lenne a legjobb, ha visszavonulna a kabinjába.
Lodovik kikapcsolta a szalon vetítőjét és felállt. Rámosolygott Tolk kapitányra, megveregette a vállát.
- A Császár szolgálatában állók közül leginkább önre bíznám a hajót, hogy vezesse keresztül a veszélyen. Különben még úgyis át kell tekintenem, milyen lehetőségeink vannak. Nyugodjon meg, Tolk kapitány. Mindent magunkkal viszünk, amit csak tudunk. Aminek pedig maradnia kell, azt bezárjuk a földalatti raktárakba.
Tolk arca elsötétült. Lesütötte a szemét.
- A családom könyvtára, Alos Quadban...
A hajó riasztója olyan hangon üvöltött fel, akár egy gyötrődö vadállat. Tolk ösztönösen maga elé kapta a karját, eltakarta az arcát…
Lodovik a padlóra vetette magát, és meglepő hajlékonysággal összegömbölyödött...
A hajó úgy pörgött, mint egy kagylóhéj egy szilánkokra hasadt dimenzióban; már nem lehetett irányítani…
Aztán émelyítő és ugyanakkor rémisztő forgás következett. Újra hallani lehetett a haldokló behemót bömbölésére emlékeztető hangot, a terven kívüli, asszimetrikus ugrást végrehajtó test panaszos üvöltését.
A hajó újra megjelent a státusz geometria, a normális, megnyújtatlan tér üres végtelenjében. A belső gravitációs mezője ugyanabban a pillanatban semmivé vált.
Tolk a padló fölött néhány centiméterrel lebegett. Lodovik kinyújtózott, éd elkapta annak az ülésnek a karját, amiben pár pillanattal korábban ült.
- Kikerültünk a hipertérből - mondta.
- Semmi kétség - felelte Tolk. - De a teremtés nevében... hol?
Lodovik már abban a pillanatban tudta, amit a kapitány nem. a hajót valami neutrinokból álló csillagközi árhullám ragadta magával. Soha, több évszázados létezése során egyszer sem tapasztalt ilyesmit. Bonyolult, szuperszenzitív tekervényekből álló pozitronikus agya felhőben zümmögő rovaroknak érzékelte a a neutrinokat, amelyek a hajón és az emberekből álló legénységen úgy haladtak keresztül, mintha semmi sem állná útjukat. Egyetlen neutrin, a legparányibb részecske képes volt rá, hogy könnyedén áthaladjon egy fényévnyi vastagságú, tömör ólomrétegen. Nagyon ritkán fordult elő, hogy reakcióba léptek az anyaggal. A Kale szupernovájának szívében azonban hatalmas mennyiségű anyag kompresszálódott össze neutroniummá, és eközben minden egyes prontohoz létrejött egy neutrin. Ennyi neutrin pedig több, mint elegendő volt ahhoz, hogy megsemmisítse a hajó burkolatát.
- Elértük a robbanási körzetet - mondta Lodovik.
- Honnan tudja? - kérdezte Tolk.
- Neutrindagály.
- Hogyan… ? - A kapitány bőre elszürkült; ez az árnyalat még jobban kihangsúlyozta arcának nemesi vonásait. - Gondolom, kikövetkeztette. Levonta a logikus következtetést.
Lodovik bólintott, bár semmit sem következtetett ki. A kapitány és a legénység tagjai egy órán belül halottak lesznek.
Távol jártak a Kale csillagától, de a neutrinok egyre szélesedő gyűrűjének, a hullámnak a széle is éppen elég erős volt ahhoz, hogy átalakítson a hajó és az emberek testében néhány ezreléknyi atomot. A neutronok protonokká fognak változni, nem nagy mértékben ugyan, de az élő szervezet biokémiai egyensúlya felborul, mérgek keletkeznek, az idegi pályákon végigfutó jelek pedig nem fognak eljutni a céljukhoz.
A neutrindagály ellen semmivel sem lehetett hathatósan védekezni.
- Kapitány, az idő nem alkalmas a színjáték folytatására - mondta Lodovik. - Nem színlelek tovább. Nem vagyok ember. Közvetlenül érezem a neutrinok hatását.
A kapitány értetlenkedve meresztette rá a szemét.
- Robot vagyok, kapitány. Egy darabig még életben maradok, de nem irigyeljen. A legfontosabb programom az, hogy megvédjem az embereket a veszélytől, de ebben a helyzetben semmit sem tehetek önökért. A hajón tartózkodó emberek kivétel nélkül meg fognak halni.
Tolk elhúzta a száját és megrázta a fejét; úgy viselkedett, mintha nem hinne a fülének.
- Mind meg fogunk őrülni - mondta.
- Egyelőre nem - felelte Lodovik. - Kapitány, én most átmegyek a hídra. Kérem, kísérjen el. Talán mégis megmenthetünk valamit.
 
 
 
2.
 
Linge Chen, ha akarja, szó szerint és átvitt értelemben véve is a leghatalmasabb ember lehetett volna az egész Galaxisban. De nem vágyott ilyesmire, a háttérbe húzódott, és sokkal kényelmesebb uniformist viselt, sokkal kényelmesebb pozíciót töltött be. Ő volt a Közbiztonsági Bizottság főbiztosa.
A Chenek többezer éves múltra visszatekintő arisztokratikus családjából származott, és őseitől kapta örökül azt az ösztönszerű óvatosságot és diplomáciai érzéket, amelynek köszönhetően már több Császár számára hasznosnak bizonyult. Chen nem vágyott rá, hogy kitúrja a helyéről a jelenlegi Császárt, vagy miriárdnyi miniszterei, úgynevezett tanácsadói valamelyikét, vagy hogy a kelleténél jobban előtérbe kerüljön, és ezáltal a forrófejű ifjak céltáblájává váljon. Már így is túlságosan látható volt, legalábbis ő ezt gondolta, de egyelőre még csak a gúny, nem pedig a gyűlölet céltáblájának tartották.
Koránkelő volt, és ezen a reggelen rászánt néhány órát arra, hogy átnézze a hét problémás csillagrendszer kormányzóitól érkezett jelentéseket. Három rendszer hadüzenetet küldött a szomszédainak, a kormányzóik ügyet sem vetettek a Birodalomra, amely közbeavatkozással fenyegetőzött. Chen a Császár pecsétjét használva tucatnyi hajót vezényelt ezekbe a rendszerekbe, a rend fenntartása végett. Sajnos volt még vagy ezer másik olyan rendszer, ahol a polgárok mozgolódni kezdtek. Az is elképzelhető volt, hogy még több helyen megindult a társadalmi bomlás folyamata - a birodalmi kommunikációs rendszer az utóbbi időben megbízhatatlanná vált, sokszor felmondta a szolgálatot, így a Császár uralma alá tartozó huszonötmillió világról beérkező híreknek és jelentéseknek csupán a tíz százaléka jutott el a megfelelő kezekbe.
De nem is érkezhetett meg a Trantorra valamennyi információ, mert ha ez történik, ha a társbolygók és az űrállomások nem mentesítik az adatokkal együtt érkező energiahullámoktól, a bolygó hőmérséklete több tucatnyi fokkal felmelegedett volna. Semmi jó nem származott volna abból, ha a fortyogó galaktikus leves ráömlik a Trantorra; a Palota csakis a sokezer év során felhalmozódott tapasztalatnak köszönhette, hogy megmenekült az adatáramlattól, de ugyanakkor jól informlált maradt.
Chen engedélyezett magának néhány percet arra, hogy utánanézzen annak, ami személyesen a legjobban érdekelte. Csak így tudta megőrizni elméje épségét, de természetesen ennek a kutatómunkának a hátterében sem csupán frivol, szórakozásra való vágy lappangott. Kíváncsi, de szigorú arccal ült le informátora elé, és feltette neki a "Holló" Seldonra vonatkozó kérdéseket. Az informátor, egy üreges, hosszúkás tojás vízszintes helyzetben hevert az íróasztalon. Természetes tojáshéja egy pillanatra felragyogott, aztán halk mormolással ontani kezdte magából a Trantorról és a kulcsfontosságú küső világokról begyűjtött tényeket. A monitor közepén megjelent néhány filmkönyv-cikk, egy írás egy peremvidéki matematikai folyóiratból, egy interjú a Seldon szentélyének tartott Streeling Egyetem diáklapjából, feljegyzések a Birodalmi Könyvtárból… Sehol egyetlen szóval sem emítették meg a pszichohistóriát. A hírhedt Seldon ezen a héten figyelmre méltó csendben maradt, talán a közelgő tárgyalás miatt nem hangoskodott. A Tervezeten dolgozó kollegái között sem akadt senki, aki a lényegről nyilatkozott volna.
Chen befejezte a keresést, hátradőlt a székében, és eltűnődött, melyik krízissel foglalkozzon. Naponta ezernél is több problémára kellett megoldást találnia. Egyedül nem is bírta volna erővel a munkát, a legtöbb feladatot a tanácsnokaira és az asszisztenseire bízta, de mindig akadt néhány dolog, amivel személyesen foglalkozott. Felkeltette a figyelmét az a szupernova-robbanás, amely négy, viszonylag lojális birodalmi világ közelében következett be. A négy világ egyike éppen a gyönyörű és termékeny Sarossa volt.
Chen már kiküldte a Sarossára a legmegbízhatóbbnak, a legbölcsebbnek tartott tanácsnokát, hogy nézzen szét, és mentse, ami  menthető. A főbiztos homloka ráncba szaladt amikor eszébe jutott, milyen nevetséges módon reagált a Birodalom erre a katasztrófára, és hogy az eset milyen politikai veszélyeket rejtett magában. Veszélyt a Bizottságra, és veszélyt a Trantorra. Persze csak akkor, ha a mentőcsapat kísérlete teljes kudarcba fullad. A Birodalomban is minden olyan quid pro quo alapon működik, mint az üzletben. Mindenért meg kell fizetni a maga árát.
A "közbiztonság" sokkal több volt egyszerű politikai szlogennél; egy Chenhez hasonló, arisztokrata származású tisztségviselő még a hanyatlás végtelennek ígérkező, fájdalmas korában is fontos pozíciót tölthetett be. A közvélemény talán felháborító fényűzésnek tartotta az efféle bizottságosdit, ám Chen mindig komolyan vette a munkáját, és tudta, mi a kötelessége. Még nem felejtette el azt a korszakot, amikor a Birodalom képes volt rá, hogy úgy gondoskodjon a világokról, a rajtuk élő polgárokról, még a peremvidéki bolygók lakóiról is, mint apa a gyermkeiről. Béketeremtés, helyes politika, gazdasági és technikai segítségnyújtás, mentő exedíciók...
Chen megérezte, hogy valaki áll a könyöke mellett. A karján felállt a szőr. Megfordult, a szeme dühösen (vagy talán félve) megvillant, és rámeredt személyi titkárjainak vezetőjére, az alacsony, nyeszlett kis emberkére, Kreenre.
Kreen rendszerint kellemes arca most sápadt volt. Lerítt róla, olyan hírt hozott, aminek az átadásától szeretne megmenekülni.
- Elnézést - mondta Chen. - Meglepett. Találtam egy békés pillanatot ebben a pokoli hajszában, megpróbáltam élvezni… Mi történt, Kreen?
- Bocsánatát kérem… mindannyiunkat rettenetesen lesújtott a dolog… Nem akartam, hogy a gépeken keresztül jusson el önhöz a hír. - Kreen érthető módon gyűlölte az informátort, ami gyorsan és megbízhatóan hajtotta végre az ő feladatainak egy részét. Vetélytársat látott a berendezésben.
- Jól van, helyes… De bökje már ki, hogy mi történt!
- A birodalmi kutatóhajó, a Dicsőség Lándzsája, kegyelmes uram… - Kreen nyelt egyet. Népe fiai és leányai, a déli félteke Lavrenti szektorának szülöttei már több évezrede teljesítettek szolgálatot a császári udvarban. Kreennek a vérében volt, hogy minden esetben együtt kell éreznie parancsolójával. Időnként még annyira sem tűnt valódi emberi lénynek, mint egy árnyék, bár az kétségtelen, hogy nagyon hasznos volt.
- Igen? Mi történt? Felrobbant? Megsemmisült?
Kreen arcán megjelent egy mély ránc; látszott rajta, előre tudja, bejelentésével milyen érzéseket fog felszítani parancsolójában.
- Nem! Kegyelmes uram… Vagyis erről nincs tudomásunk. A hajónak már tegnap jelentkeznie kellett volna, de ez eddig a pillanatig nem történt meg. Még vészjelzéseket sem fogtunk.
Chennek, miközben a hírhozót hallgatta, egyre szaporábban vert a szíve, a gyomra görcsbe rándult.
Lodovik Trema…
És persze a kapitány, meg a legénység.
Chen kinyitotta, aztán becsukta a száját. Több információra volt szüksége, méghozzá hamar. Kreentől minden eddig beérkezett hírt megtudhat, de ez most talán kevés…
- És a Sarossa?
- A hullám alig öt napnyi távolságra van a Sarossától, kegyelmes uram.
- Tudom. Más hajókat is kiküldtünk?
- Igen, uram. A négy kisebb hajót, aminek eredeti feladata a Kisk, a Purna és a Transdal megmentése volt, átirányítottak a Sarossához.
- Az egekre! - Chen dühöngve felállt. - Erről nem kérték ki a véleményemet! Azokat a hajókat nem lett volna szabad átvezényelni! Arra a három világra így is csak minimális erőket tudtunk küldeni!
- Főbiztos, a Császár két órával ezelőtt fogadta a Sarossa képviselőjét... az ön tudomása nélkül. A képviselő úrnak sikerült meggyőznie a Császárt és Farad Sintert arról, hogy…
- Sinter bolond! Három világról lemondani egy miatt! A Sarossa a Császár kedvence, de… Ez a Sinter annyit hibázik, hogy egy nap éppen őmiatta fogják megölni a császárát! - Chennek sikerült visszanyernie az önuralmát és a nyugalmát. Lehunyta a szemét, befelé összpontosított. Hat évtizede végezte már azokat a speciális gyakorlatokat, amelyek segítségével lecsillapíthatta háborgó elméjét, és megtalálhatta a fenyegető zűrzavar-mocsáron keresztülvezető biztonságos ösvényt.
Ha elvesztette Lodovikot… a csúf, hűséges, és döbbenetesen találékony Lodovikot…
Hagyd, hogy az ellenséges erő lehúzzon, és használd fel az energiáját arra, hogy visszapattanj a felszínre!
- El tudná készíteni nekem ezeknek a tárgyalásoknak a kivonatolt jegyzőkönyvét? A rendelkezésünkre állnak a beszélgetésről készült felvételek, Kreen?
- Igen, kegyelmes uram. Az udvari történészeknek még nem volt alkalmuk átalakítani és kikozmetikázni az anyagot. Mostanában nem végeznek naprakész munkát, legalább kétnapos elmaradással dolgoznak.
- Helyes. Ha esetleg kihallgatásra, vizsgálatra kerül sor, ha kérdéseket tesznek fel, megszellőztetjük a dolgot, nyilvánosságra hozzuk Sinter szavait... Azt hiszem, a legalantasabb, vagyis a legnépszerűbb lapok felelnének meg a legjobban erre a célra. Talán a Világok Nyelve, esetleg a Fülelünk.
Kreen elmosolyodott.
- Én a magam részéről a Császár Szemét kedvelem...
- Igen, az még jobb! A hírforrásokat természetesen nem kell megjelölni, és a hivatalosítás is elmaradhat. Csupán annyit kívánunk elérni, hogy a tanulatlan, boldogtalan tömegeknek legyen egy újabb pletykatémájuk. - Szomorúan megcsóválta a fejét. - Ejnye, még ha sikerülne is lejáratnunk ezt a Sintert… A dolog vajmi kevés vigaszt nyújt majd Lodovik elvesztéséért. Mennyi az esélye annak, hogy életben maradt?
Kreen megvonta a vállát; képtelen lett volna meghatározni egy százalékos számot.
A Birodalmi Szektorban elenyésző volt azok száma, akik értették a hiperhajtóművek működését, akik konyítottak valamit az Ugrás-elmélethez. Chen ismert egy ilyen személyt, egy vén hajóskapitányt, aki hivatalosan kereskedő, nem hivatalosan pedig csempész volt; aki arra specializálta magát, hogy a legrövidebb, leggyorsabb útvonalon haladva juttatta el a rakományát és az utasait a kívánt célállomásra. Akadtak volna olyanok, akik megbízhatatlan gazfickónak bélyegzik az illetőt, Chen azonban jól ismerte - az öreg már tett neki egynéhány szolgálatot a múltban.
- Azonnal beszélni kívánok Mors Planch-csal.
- Igenis, kegyelmes uram!
Kreen kiviharzott a szobából.
Linge Chen mély lélegzetet vett. Közben lejárt a hírek áttekintésére szánt idő. Vissza kellett mennie az irodájába, hogy személyesen találkozzon a szektor-generálisokkal és a Trantor élelmiszerrel ellátó bolygók képviselőivel. Az egész napot ilyen csip-csup dolgokkal kellett töltenie, pedig…
Pedig minden gondolatát Lodovik elvesztésére szerette volna fordítani, és arra, hogy kiagyalja, hogyan tudná Sinter ostobaságát a saját hasznára fordítani. Ám még egy ilyen tragédia, egy ilyen pompás, véletlenül felkínálkozó lehetőség miatt sem söpörhette félre a kötelességét.
Ah, milyen csodálatos a hatalom…!
 
 
 
3.
 
Farad Sinter, a Császár titkos tanácsosa az elmúlt három esztendő során olyan sokszor túllépte a hatáskörét, hogy az ifjú császár, Klayus mindig "uralkodásom alappillérének" nevezte. (Ezekben az időkben ez a jelző eléggé szerencsétlen volt, és hiányzott belőle a valódi tisztelet legcsekélyebb árnyalata is.)
Sinter a Császár előtt állt, a kezét alázatosan összekulcsta maga előtt. I.Klayus, aki még a tizenhetedik évét sem töltötte be, olyan tekintettel nézett rá, ami valami olyan ingerültségről árulkodott, amely erősebb volt a bosszúságnál, de gyengébb a dühnél. Még túlságosan jól emlékezett a gyermekkorára, amikor a tanítói (mindegyiküket Chen főbiztos választotta ki a számára) négyszemközt leteremtették. Talán ezeknek a dorgálásoknak volt köszönhető, hogy félénk, alamuszi fiatalember lett belőle, aki bár sokkal intelligensebb annál, amilyennek általában tartják, mégis túlságosan gyakran megesik vele, hogy képtelen uralkodni az indulatain.
I. Klayus bölcs volt, legalábbis az uralkodás és a vezetés aranyszabályát már idejekorán megtanulta: soha ne hagyd, hogy mások tudják, pontosan mi jár a fejedben. (A kormánya olyan árgus, kritikus szemmel figyelte a ténykedését, hogy nagyon nagy szüksége volt ennek a jótanácsnak a megfogadására.)
- Sinter, miért vizsgálgatsz fiatal nőket és férfiakat a Dahl szektorban? - kérdezte a Császár.
Sinter mindent megtett annak érdekében, hogy az a ténykedése titokban maradjon. Mindent, de a jelek szerint nem eleget. A Császár tud a dologról, ez pedig azt jelenti, hogy a háttérben valaki politikai játékot játszik. Valaki, aki ezért keményen meg fog fizetni!
- Felség, már én is hallottam erről a bizonyos… vizsgálatról - mondta Sinter ártatlanul. - Azt hiszem, egy bizonyos genetikai kutatással kapcsolatos tervezet végrehajtása miatt van rá szükség.
- Igen, Sinter... Egy olyan tervezethez, amelynek a végrehajtása öt évvel ezelőtt kezdődött el. Vagy azt hiszed talán, túl fiatal vagyok, és nem emlékszem arra, mi történt a közelmúltban?
- Természetesen nem hiszem ezt, felség.
- A Palotában nekem is van némi hatalmam, Sinter. Bárki bármit is higgyen, nem mindenki ereszti el a füle mellett a parancsaimat!
- Természetesen, felséges uram.
- Kímélj meg az ilyen zengzetes megszólítások citálásától! Miért vadászol nálamnál fiatalabb gyerekekre? Miért bolygatod meg a császárhű családok nyugalmát?
- Ha meg akarjuk ismerni az emberi evolúció határait a Trantoron, felség, akkor erre feltétlenül szükség van.
Klayus felemelte a kezét.
- A tanítóimtól úgy hallottam, az evolúció a genetikai változások nagyon lassú folyamata, Sinter. Ha valóban egy olyan kutatásról van szó, amiről beszélsz, mi értelme van annak, hogy a nyugalom megzavarásával, emberrablásokkal kísérleti alanyokat gyűjtesz?
- Bocsánatát kérem, felség, amiért úgy viselkedem önnel, mintha a tanítói közé tartoznék, de…
Klayus dühös morgással félbetörte Sinter gondolatmenetét.
- Gyűlölöm, ha kioktatnak!
- Ha megengedné, felség, hogy folytassam... A Trantoron már tizenkét évezrede élnek emberek. Ezen idő alatt megfigyelhettük, hogy a népesség bizonyos rétegei különleges fizikai, sőt, mentális változásokon mennek keresztül. A különbségek szembeötlőek. Elég, ha a zömök, sötétbőrű dahlitákra, vagy az alantas lavrentikre gondolunk… Bizonyítottnak tűnik, felség, hogy az elmúlt évszázad során bizonyos körökben bizonyos különleges változások zajlottak le… Az állításra tudományos bizonyítékok is létezhetnek, és ha hihetünk a szóbeszédnek…
- Van valami köze ezeknek a változásoknak a pszichikai erőhöz, Sinter? - Klayus a szája elé emelte a kezét, felvihogott, majd felnézett a mennyezetre. Néhány kivetített madár körözött fölöttük, némelyik úgy viselkedett, mintha arra készülne, hogy lecsap Sinterre. A császár a Palota majd' minden helyiségébe beszereltetett egy olyan kivetítőt, amelyek a hangulati állapotával összhangban lévő képeket kreált a falakra. Sinter gyűlölte és bosszantó ostobaságnak tartotta az egészet.
- Bizonyos értelemben, felség.
- Különleges szenvedélyek... meggyőző erő… Hozzám is eljutottak a hírek. Vagy talán arról van szó, hogy ezek az emberek képességeiknek köszönhetően különösképpen jók a szerencsejátékokban? Esetleg lehengerlően hatnak a nőkre? Én is örülnék, ha képes lennék valami ilyesmire, Sinter. A számomra kiválasztott asszonyok mintha kezdenének ráunni a figyelmességemre. - Klatus arca gyermekien duzzogóvá változott. - És ezt most komolyan mondtam!
Megértem őket, gondolta Sinter. Egy szexmániás,  kevés előnyös tulajdonsággal rendelkező, kurta eszű partner senkinek sem lehet kellemes…
- Azt hiszem, felség, ez az ügy meglehetősen érdekes, sőt, talán fontos is.
- Lehetséges, de ezzel a "toborzással" csak felszítjuk a nyugatlanságot a már amúgy is elégedetlenkedő szektorokban. Sinter, ez a szabadság szerintem inkább szabadosság… vagy a valódi szabadság egyik vadhajtása. Nekem állítólag garantálnom kellene alattvalóim szabadságát, meg kellene akadályoznom, hogy a minisztereim és a tanácsadóim, vagy akár én magam! …felrángassuk őket magunk elé kedvenc vesszőparipáink nyergébe. Persze ami az én vesszőparipáimat illeti, azok meglehetősen nyugodt lovacskák, kényelmes nyereggel... De ez… De te, Sinter…!
Sinter néhány pillanatig azt hitte, a Császár végre megmutatja, hogy igenis van gerince, rendelkezik valamilyen uralkodói tartással és szigorúságal, és meg fogja tiltani a tevékenységet. Ezt hitte, és közben kellemetlen félelem bizsergette a gerincét.  Persze nem ijedt meg túlságosan - remekül értett ahhoz, hogy vonzó, csinos nőket szerezzen a fiatal Klayusnak, aki ezért cserébe hajlandó volt elnézni neki a hibáit.
Szerencsére a Császár szemhéja elnehezült, az energiája és a bosszúsága hamar semmivé foszlott. Sinter megkönnyebbült, de eltitkolta az érzéseit. Elmúlt a veszély…
Klayus, az Ifjú azonban még egyszer visszatért a témához.
- Csinálj amit akarsz, de ha lehet körültekintőbben - mondta Klayus. - Lassíts. Amit tudni akarsz, az előbb-utóbb úgyis a tudomásodra jut. Vagy te nem így gondolod? Jó emberem vagy, mindig is szem előtt tartottad az érdekeinket... Most pedig beszéljünk erről a nőről, Tyreshiáról…
Farad Sinter tettetett érdeklődéssel hallgatta Klayust, de valójában nem figyelt a szavaira. Bekapcsolta a rekorderét, hogy később visszahallgathassa a beszélgetést, de a fejében egyetlen gondolat keringett. Alig tudta elhinni, hogy ekkora szerencséje lehet. A Császár nem tiltotta meg a szóban forgó tevékenységet! Most egyedül rajta múlott, hogy lelassítja a dolgot, vagy mindent ugyanúgy csinál, ahogy eddig.
Tulajdonképpen nem emberek, nem is egy bizonyos ember után nyomozott, hanem az emberi faj történelmének legkülönösebb, és legrégibb konspirációjára keresett bizonyítékokat...
Egy összeesküvésre, amelyről eddig csak annyit sikerült bebizonyítania, hogy I. Cleon idejében már létezett; amelyről gyanította, hogy sokkal korábban kezdődött.
A konspiráció után nyomozott, és az üggyel kapcsolatba hozható mítikusnak, legendabélinek tűnő, mégis valós személy után, aki kísértő szellemként néha felbukkant a Trantor történelmében. A mycogeniek Danee-nek nevezték. A titokzatos Halhatatlanok közé tartozott, és Sinternek feltett szándéka volt, hogy minél többet megtudjon róla. Még akkor is, ha ennek érdekében kockára kell tennie bizonyos dolgokat - például a jóhírét és a Császár bizalmát.
Aki a Halhatatlanokról beszélt, annak a szavára még annyira sem figyeltek, mint a szellemekről, a kísértetekről regélőkére. A Trantoron, ezen az ősrégi világon, amelyen már megszámlálhatatlanul sok ember élt, számosan hittek a szellemek létezésében, ám csupán kevesen akadtak olyanok, akik figyelmet szenteltek a Halhatatlanokról szóló történeteknek.
A Császár a nőről locsogott, aki felkeltette az érdeklődését, Sinter pedig úgy tett, mintha figyelmesen hallgatná, ám közben a gondolatai messze jártak.
Sinter elrugaszkodott a jelentől, és elképzelte magát, amint a Birodalom megmentőjének járó tisztelettel veszik közül. Elképzelte magát, ahogy a császári trónuson ül, vagy - ami talán még több hatalmat jelent - Linge Chen helyén terpeszkedik a Közbiztonsági Bizottságban.
- Farad! - A Császár hangja éles volt.
Sinter rekordere azonnal visszajátszotta a beszélgetés utolsó öt másodpercét.
- Igen, felség. Tyreshia valóban gyönyörű nő. Gyönyörű, és ambiciózus, vidám és okosnak mondható.
- Az ambiciózus nők kedvelnek engem, igaz, Farad? - A fiú hangja ellágyult. Klayus anyja is ambiciózus volt, és sikeres is - egészen addig, míg kiesett Linge Chen kegyeiből. A főbiztos feleségein próbát bosszút állni az őt ért sérelemért. Ez nem volt túlságosan okos húzás, mert Linge Chen az átlagosnál is lojálisabb volt a feleségeihez...
Különös módon a gyenge fiatalember mindig élvezte, ha erős személyiségű nők társaságában lehetett. Neki tetszett a dolog, a nők viszont hamar ráuntak, és egy idő után még a legambiciózusabb sem tudta palástolni valódi érzéseit. Ez általában akkor következett be, amikor megtudták, hogy valójában ki tartja a kezében a hatalmat...
Az ambiciózus hölgyek legnagyobb bánatára sem Sinter, sem Linge Chen nem törődött sokat a szexszel. Ők a hatalom birtoklásában és gyakorlásában sokkal nagyobb örömet leltek.
 
 
 
4.
 
A Trantor történelmének legnagyobb műszaki vállalkozás már tíz éve kudarcba fulladt, de a bukás utózöngéi még mindig nagy hatást gyakoroltak a túlzsúfolt, nyughatatlan Dahl szektorban. Négymillió dahlita mérnök és hőkutas, plusz tízmillió munkás és még néhány becsempészett gépagyú húsz esztendőn keresztül keményen dolgozott minden idők legmélyebb hőkútjának felépítésén, azon az aknán, amelynek alja kétszáz kilométer távolságban volt a Trantor felszínétől. Az iszonyú mélység és a felszín közötti óriási hőkülönbség a tervek szerint annyi energiát gerjesztett volna, amennyivel a ötven esztendőn keresztül ki lehet elégíteni a Trantor igényeinek egyötödét…
Sajnos kiderült, hogy a nagyszabású tervekhez nem párosul megfelelő képesség. A mérnökök nem dolgoztak szívvel-lélekkel, a tervezet irányító között felütötte a fejét a korrupció, egymást érték a különböző botrányok. A dahlita munkások két éven keresztül lázongtak - erre az időre le kellett állítani a munkálatokat. Végül, nagy nehezen mégis elkészült a "mű", és… azonnal kiderült, hogy használhatatlan.
Az akna, valamint a hozzá tartozó nátrium- és víztornyok beomlásakor százezer dahlita munkás pusztult el, és meghalt még hétezer polgár is, akik közvetlenül a terület fölött, a szektor legrégibb kupolája alatt laktak. Az aknához legközelebb lévő hőkutak is megsérültek, és csak egy hősiesen végrehajtott beavatkozással lehetet elkerülni a még nagyobb katasztrófát - mint a történelem során már oly sokszor, most is az egyének bátorsága és önfeláldozása mentette meg a helyzetet akkor, amikor a vezetők és a szakértők kudarcot vallottak.
Az eset óta a Dahl szektor politikai felhő alatt élt; ez lett a bűnbak egy olyan világ szektorai között, amelyen a lakosság legnagyobb része még mindig képes volt bizalmat helyezni a vezetőibe. Linge Chen széles körű nyomozást végzett az ügyben, megkereste és elítéltette a felelősöket, a korrupt tisztségviselőket, az inkompetens tervezőket, a hányaveti módon dolgozókat. Addig nem nyugodott, míg minden vétkes felelősségre vontak. Tízezrek vonultak át a rikériai börtönbe, vagy kerültek le kényszermunkásként a hőkutak legmélyére, hogy elvégezzék a testet-lelket kifacsaró munka legnehezést.
A bűnösök megbűhődtek, de ezzel még nem lehetett elejét venni annak, hogy az esetnek meglegyenek a maga közgazdasági és politikai következményei. A Dahl szektor nem bírta kitermelni a birodalmi szerződésekben rögzített energiamennyiséget, ezért a többi szektor követelésére megvonták tőle kedvezményeket, minimálisra csökkentették az ellátottságát. A dahliták egészen közel kerültek az éhezéshez.
Klia Asgar ilyen körülmények között született és nőtt fel a szektornak azon a részén, egy olyan nyomorúságos negyedben, amelyben valamikor a nagy hőkút építésén dolgozó munkások laktak. Az apja már a születése előtti évben elvesztette a munkáját; nem sokat törődött a kislányával, többnyire a viszonylagos jómódba való visszakerülésről álmodozott, és döntötte magába a bűzös dahlita pálinkát. Majd' mindennap berúgott. Klia az anyját négyévesen vesztette el, azután egyedül kellett gondoskodnia magáról. Sikerült neki a dolog, életben maradt és felnőtt - ha figyelembe vesszük, hogy a Sors csupa rossz lapot osztott le neki a születéskor, ez igazán figyelemreméltó tett volt.
Klia átlagos termetűnek számított a dahlita nők között, karcsú volt és izmos, az ujja vékony és erős, a karja hosszú. Fekete haját mindig rövidre vágatta, az arcán, ha valaki alaposan szemügyre vette, apró, finom, piheszerű szőrszálakat lehetett felfedezni (ez volt az egyetlen családi öröksége), amelyek valahogy meglágyították kemény, élesen cizellált vonásait.
Éles eszű volt, gyorsan tanult, gyorsan mozgott, és meglepő módon könnyen elmosolyodott; sosem próbálta eltitkolni az érzéseit. Néha, amikor egyedül maradt olyan dolgokról álmodozott, amiket sosem érhetett el, amelyek egy másik világon, egy másik életben talán természetesek, de az ő számára örökre vágyak maradtak. Sokszor, nagyon sokszor ábrándozott arról, hogy összeköti az életét egy bozontos bajszú dahlita férfival, aki legfeljebb öt évvel idősebb nála, és ügyes, meg jóképű is…
A várva várt nagy "ő" azonban nem akart felbukkanni. Klia nem volt túl szép, és annak ellenére, hogy ha akart, nagy hatást tudott gyakorolni az emberekre, képtelen volt megtenni az első lépéseket. Nem is nagyon akart hódítani; ha felbukkant egy férfi, lehetett bármilyen csinos és rendes kinézetű, ő mégsem kezdeményezett. Úgy érezte, olyan társat érdemel, aki észreveszi őt, és aki kedvesen, tisztelettel közelít hozzá, ahogy illik.
Egy másik korban, egy rég elfeledett világban Klia Asgart romantikusnak, idealistának nevezték volna, a Dahl szektorban, a G.K. szerinti 12,067. esztendőben azonban egyszerűen makacs és naív, tizenhat esztendős nagy-kislánynak tartották. Az apjától (már amikor elég józan volt ahhoz, hogy beszélni bírjon) legalábbis ezt a két jelzőt hallotta a legtöbbször.
Klia kis dolgoknak is nagyon tudott örülni. Az apja szerencsére nem volt brutális, sem veszekedős. Amikor véletlenül józan volt ellátta magát, amikor berúgott akkor nem, és sosem törődött azzal, hogy Klia mivel foglalkozik.A lány egyébként leginkább a feketepiacon üzletelt, csempészett, és megpróbálta eladni az áruját azoknak a dahlitáknak, akiknek személyes sorsára a munkanélküli szegényekéhez képest nem gyakorolt túlságosan nagy hatást a vasszigorú Birodalom.... Mindenre hajlandó volt az életben maradásért. Ritkán találkozott az apjával, az utóbbi két esztendőben, a nagy veszkedés óta nem laktak együtt.
Ezen a napon Klia a Dahl szektor legrosszabb hírű negyedében lévő nagybani piaccal szemközti fal tetején, a széles sétányon állt, és egy zöldruhás fickóra várt (a nevét nem ismerte), hogy átvegye tőle a csomagot. A gigantikus, ívelt kupola ég-négyszögei között megjelenő sötét keretcsíkok árnyékokat vetettek a tömegre, amely most, hogy az első műszakban dolgozók számára közeledett az "éjszaka", egyre gyérebb lett. A férfiak és a nők valami szegényes harapnivalót kerestek vacsorára; a legtöbben nem pénzzel, hanem valamilyen csereáruval próbáltak fizetni az élelemért. Dahl kifejlesztette a saját gazdaságát. Klia úgy vélte, ötven év sem kell hozzá, és a szektor független lesz, az új, életképes rendszer pedig végképp leszorítja a pástról a császári palota által szabályozott és támogatott, egyre gyengülő, dahli viszonyok között nevetségesnek  tűnő gazdaságot. Persze lehet, hogy ez a gondolat sem több egy álomnál…
A piac szélén birodalmi kereskedelmi felügyelők álltak, a szemükkel és a kamerikkal egyfolytában a tömeget fürkészték. Az életnek azon a területein, ahol nagy szerepet játszott a pénz, ahol fontos volt a politikai célú információszerzés, a kreativitás még mindig virágzott, ám minden más tekintetben - Klia legalábbis így látta - a Trantor egy intellektuális csődtömeg volt.
Meglátta a férfit, akire illett az áruátvevő személyleírása. Két, meglehetősen fenyegetően ácsorgó felügyelő között állt, bő, zöld kezeslábast és kabátot viselt. A felügyelők ugyanúgy nem törődtek vele, mint ahogy nem foglalkoztak Kliával sem, amikor bevonult a piac területére. A lány összehúzott szemmel nézte a három alakot, és eltöprengett, hogy a zöld ruhás férfi megvesztegette az árgusokat, vagy egyszerűen annyira köznapinak tűnik, hogy a felügyelőkben még a legcsekélyebb gyanakvást sem keltette fel.
Ha a fickó képes volt megcsinálni azt, amit ő, akkor nem lehet bugyuta, érdemes vele üzletelni - feltéve, hogy ravaszságban nem tesz túl rajta. Mert ha valaki okosabban üzletel az embernél, akkor az illetőt olyan nagy ívben kell kikerülni, mint a himlősöket. Klia eleddig senkivel sem találkozott, aki agyafúrtabb lett volna nála.
Felemelte az egyik kezét - ez volt a megbeszélt jel. A férfi észre vette, és könnyű, táncoló léptekkel elindult feléje.
A sétányról a piactérre és a taxidrosztra vezető lépcsőn találkoztak össze. A zöld ruhás férfinak egyszerű, hétköznapi arca volt, az orra alatt jellegtelen, vékonyka bajuszt viselt. Klia eléggé konvencionális volt, szerette a dús bajszú férfiakat, így a fickó külseje nem igazán nyerte el a tetszését.
A férfi egyenesen Klia szemébe nézett és elmosolyodott. A bajsza két vége felfelé emelkedett, a foga fényes-fehéren csillogott a babaszerű ajkak között.
- Van valamid, amire szükségem lenne - mondta a fickó. Nem kérdés volt, hanem kijelentés.
- Tényleg van nálam valami, amit ideküldtek velem...
- Ez az - mondta a férfi a lány kezében lévő kis dobozra mutatva. - Biztos, hogy ez az. - Halvány mosollyal átadott Kliának egy maréknyi bankjegyet, és elvette tőle a dobozt. - Tulajdonképpen rád  lenne szükségem. Keressünk egy nyugodt helyet, és beszélgessünk el egy kicsit.
Klia óvatosan hátrébb húzódott. Nem félt, már egészen kicsi kora óta tudott vigyázni magára, de nem szerette a váratlan helyzeteket.
- És mennyire legyen nyugodt az a hely? - kérdezte.
- Annyira, hogy ne zavarjon minket az utca zaja - felelte a férfi. Felemelte a kezét és megvonta a vállát.
A piac környékén nem sok nyugodt helyet lehetett találni. Elindultak, maguk mögött hagyták a nyüzsgést, és megálltak egy jégkásás kioszk mellett. A férfi vett Kliának egy adag piros jégkását. A lány nem igazán rajongott a tipikusan dahlita édességért, de azért elfogadta. A férfi magának egy kisadag fekete serkentős jeget vett, amit nagy élvezettel kezdett nyalogatni, miután leültek a kioszk előtt álló parányi, háromszögletű asztalok egyikéhez.
A fejük fölött az egyik ég-négyszög olyan sötét lett, hogy Klia alig látta a férfi arcát. A pasas ajkai mintha saját fénnyel piroslottak volna a serkentős jég mögött.
- Olyan fiatal nőket és férfiakat keresek, akik szívesen megnéznék a Trantor más részeit - mondta a férfi.
Klia elhúzta a száját.
- El tudod képzelni, hány toborzót és kóklert hallgattam már végig? - Készült, hogy felálljon.
A férfi gyorsan megfogta a karját. Klia nem szólalt meg, de mozdult, hogy lerázza magáról a kezet.
- Várj… A saját érdekedben - mondta a férfi, és nem eresztette el Klia karját.
A lány összeszedte az erejét, hogy rántson egyet a karján.
- Eressz! - sziszegte.
A férfi keze úgy húzódott vissza, mintha valami belécsípett volna.A pasas meghökkenhetett, mert eltartott pár másodpercig, míg összeszedte magát, és megszólalt.
- Jól van, ahogy akarod. De jobb lenne, ha végighallgatnál.
Klia kíváncsian szemügyre vette a zöld ruhást. Valami nem stimmelt a fickóval. Amikor rászólt úgy viselkedett, mint valami szolga az úrnőjével, és nem úgy, mint egy erőszakos fráter, aki nyilvános helyen molesztálni kezdett egy fiatal nőt, de hirtelen begyulladt valamitől. Klia alaposan végigmérte a férfit, aki külsőre nem volt vonzó, de... De a hétköznapi külső alatt mintha hihetetlen erőtartalékok rejtőztek volna, mintha az átlagosság mögött végtelen nyugalom és furcsán fémes kedvesség lapulna. A belőle sugárzó érzelmek valahogy különböztek másokétól.
- Én csak azokkal foglalkozom, akiket érdekesnek találok - mondta Klia. A hangjába egy kis arroganciát szivárogtatott. Határozottan próbált viselkedni; mindig kemény nőnek tartotta magát, mindig úgy gondolta, őt még véletlenül sem lehet olyan hangembernek nevezni, amilyenekkel tele van az utca.
- Értem - mondta a férfi. Megette a jegét, a pálcikát egy hulladékgyűjtőbe hajította. A kioszk tulajdonosnője a tartályhoz sétált, kihalászott belőle öt hasonló pálcikát, és hátravitte a bódéba, hogy megtisztogassa mielőtt újra felhasználja. - Nos... Én a túlélésről szeretnék beszélni. Ez elég érdekes téma, nem?
Klia bólintott.
- Úgy általában véve igen.
- Akkor figyelj. - A férfi előrehajolt. - Tudom, hogy mi vagy, és mire vagy képes.
- Miért, mi vagyok? - kérdezte Klia.
A férfi az égre nézett - a fejük fölött lévő sötét négyszög egy villanással éppen ebben a pillanatban világosodott ki. A férfi bőre furcsán petyhüdtnek tűnt, úgy festett, mintha vastag sminkréteg borítaná, mintha festékkel próbált volna elrejteni valamit. Klia még figyelmesebben szemügyre vette, de egyetlen agyláz-ragyát sem fedezett fel rajta. Eszébe jutott, hogy az ő arcán (szerencsére a szőrpihék eltakarták) csúnya hegek éktelenkednek.
- Gyermekkorodban lázrohamod volt, igaz? - kérdezte a férfi.
- Sok mindenkinek volt lázrohama. A Trantoron nem számít különlegesnek az ilyesmi.
- Nem csak a Trantor lakói szenvednek a betegségtől, valamennyi emberlakta világ lakói ismerik. Az agyhártyagyulladás, vagyis az agyláz az értelmes, fiatal lények állandóan jelenlévő ellensége. Túlságosan gyakori ahhoz, hogy feltűnést keltsen, de mivel általában nem okoz nagyobb gondot, a legtöbbször nem próbálják kikúrálni. Megvárják, míg magától elmúlik. Vannak azonban olyan esetek… például a te eseted… amikor egészen komoly a dolog. Nálad, úgy tudom, nem egyszerű gyermekkori betegség volt. Majdnem belehaltál.
Kliát annak idején az anyja ápolgatta. A nő ezután már nem sokáig élt, a kislány gyógyulása után néhány hónappal, az egyik hőkútnál halálos balesetet szenvedett. Klia már csak homályosan emlékezett az anyjára, de az apja elég sokat mesélt neki a betegségéről.
- Na és akkor mi van?
A férfi szeme fakó volt, a tekintete valahogy álmatag. Klia hirtelen rájött, a fickó nem egyenesen az arcába, hanem a homlokától jobbra, valami meghatározhatatlan pontra fókuszál.
- Nem látok valami jól. Általában úgy mozgok, hogy érzem, hol vannak az emberek, merre mozdulnak. A hangok is sokat segítenek a tájékozódásban. Az olyan helyeken, ahol kevesen vannak, egy kicsit összezavarodom. Éppen ezért szeretem a tömeget. Nem úgy, mint te… Ingerültté válsz, ha sokan vesznek körül. A Trantor zsúfolt világ. Rosszul érzed magad benne.
Klia bizonytalanul pislogott; hirtelen nem tudta eldönteni, nem bántó-e, ha a férfi vaksi szemébe néz. A bizonytalanság csak pár másodpercig tartott - sosem izgatta magát túlságosan az udvariasság miatt, különösen nem az ehhez hasonló helyzetekben.
- Én csak közvetítő vagyok. Futár. Meg néha csencselgetek ezzel-azzal - mondta. - Senki sem foglalkozik velem.
- Érzem, hogyan nézel rám, Klia. Azt akarod, hogy békén hagyjalak. Zavarba ejt amit mondok... főleg azért, mert van némi igazság a szavaimban. Eltaláltam?
Klia szeme összeszűkült. Nem akarta, hogy ez a zöld ruhás, félvak férfi megjegyezze, nem akart kapcsolatba kerülni vele.
Behunyta a szemét, és erősen koncentrált. Felejts el! A férfi úgy döntötte oldalra a fejét, mintha hirtelen begörcsölt volna a nyakában egy izom. Ó, milyen furcsa íze volt a tudatának! Klia még sosem találkozott ehhez hasonló elmével.
Megesküdött volna, hogy a férfi hazudott, amikor azt mondta, hogy rosszul lát. De ennek sem volt különösebb jelentősége; Klia számára egyedül az volt a fontos, hogy nem sikerült befolyásolnia a zöld ruhás gondolatait.
- Elég ügyes vagy, gyerek létedre tudsz vigyázni magadra - mondta a férfi halk, mély hangon. - Talán túlságosan is ügyes vagy… Bizonyos emberek éppen olyanokat keresnek, mint te. Olyanokat, akik ott is sikereket érnek el, ahol mások kudarcot vallanak. A Palota különleges ügyökei, a titkos rendőrség tagjai, meg a hasonló, nem túl barátságos szerzetek éppen ilyen fiatalok után kutatnak.
A férfi felállt, megigazította a kabátját, lesöpört pár morzsát a nadrágja ülepéről.
- Piszkosak ezek a székek - mormolta. - Kivételesen nagy erővel próbáltál hatni rám, amikor azt akartad, hogy felejtselek el. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb erejű ilyen támadás, amit átéltem, de… De bizonyos dolgokhoz még nem értesz… Nem felejtelek el, emlékezni fogok rád, mert mást nem tehetek. Mostanában a Trantoron meglepően sokan vannak azok, akik a tiédhez hasonló képességekkel rendelkeznek. Egy-kétezren biztosan vannak. Úgy hallottam… most nem számít, kitől… hogy a legtöbbjüket az átlagosnál jobban megkínozta az agyláz. Azok, akik vadásznak a hozzád hasonlókra, borzasztó nagy tévedésben élnek...
A férfi Klia irányába fordította a fejét és elmosolyodott.
- Azt hiszem, untatlak - mondta. - Nem szeretek olyan helyen lenni, ahol nem látnak szívesen. Elmegyek. - Megfordult, olyan mozdulatot tett, mintha azt várná, hogy valaki segítsen neki, majd egy lépéssel eltávolodott az asztaltól.
- Ne menj! - kérte Klia, amikor nagy nehezen meg tudott szólalni. - Várj egy percet! Szeretnék kérdezni tőled valamit.
A férfi összerezzent és megállt. Egyszeriben döbbenetesen sebezhetőnek tűnt. Azt hiszi, képes vagyok ártani neki. Talán tényleg meg tudnám tenni... Klia szerette volna megérteni, miért van ilyen különös íze a férfi gondolatainak, miért ilyen tiszta és furcsán lenyűgöző a tudata. Mintha a külseje csupán álca lett volna, amely alatt olyan színtiszta őszinteség és jóakarat lapult, amelyhez hasonlóval a lány még sosem találkozott.
- Nem untatsz - mondta Klia. - Még nem…
A zöld ruhás férfi visszaült a székére, a kezét az asztalra tette. Mély lélegzetet vett. Nincs szüksége levegőre, villant be a gondolat Klia agyába, de gyorsan elhessegette ezt a képtelenséget.
- Van egy férfi és egy nő… Már jó néhány éve keresik a hozzád hasonlókat. Sokan csatlakoztak a csoportjukhoz. Remélem, ezek most jól élnek azon a helyen, ahová ez a két ember küldte őket. Én a magam részéről nem vagyok hajlandó vállalni a kockázatot.
- Ki ezek?
- Azt beszélik, az egyikük Wanda Seldon Palver, Hari Seldon unokája.
Klia nem ismerte ezt a nevet. Megvonta a vállát.
- Elmehetsz hozzájuk, ha úgy tartja a kedved - folytatta a férfi.
Klia elhúzta a száját és közbevágott.
- Van egy olyan érzésem, hogy ők is azok közé tartoznak - mondta. Az "azok" szó, ha ilyen utálattal ejtették ki, a Dahl szektorban a Palotához és a biztosokhoz közel álló személyeket, a kormányhivatalnokokat jelentette.
- Seldon valamikor tényleg miniszterelnök volt. Azt beszélik, több kínos helyzetből az unokája rántotta ki. A hölgy időnként törvényes, néha másféle eszközöket használt.
- Ezek szerint ez a Seldon bűnöző?
- Nem. Látnok.
Klia összepréselte az ajkait, a homlokán mély ráncok jelentek meg. Dahlban nem sokra becsülték a látnokokat, a jósokat, meg a hasonló szerzeteket, azokat az eszementeket, akik az utcasarkokon ácsorogtak, és pár fillér reményében a jövőről káráltak. A legtöbbjük valamikor normális volt, rendesen dolgozott, és éppen a hőkutak mélyén vesztette el az eszét.
A zöld ruhás ember figyelmesen nézte Kliát.
- Nem érdekel a dolog? Nos, akkor nem árt ha tudod, hogy egy másik ember is keresi a hozzád hasonlókat...
- Mi az, hogy "hozzám hasonlók"? - kérdezte Klia idegesen. Időre volt szüksége, gondolkozni akart. - Semmit sem értek ebből az egészből! - Úgy érezte, védtelenné vált, de mindent megtett annak érdekében, hogy a férfi ebből semmit ne vegyen észre.
A férfi úgy rándult össze, mintha oldalba bökték volna.
- Én a barátod vagyok, nem az ellenséged. Engem nem kell manipulálnod. Tisztában vagyok azzal, milyen veszélyt jelent a számomra az, hogy veled beszélgetek. Tisztában vagyok azzal is, mit tudnál tenni velem, ha ellenem kívánnád fordítani az elméd erejét. Van valaki, aki eléggé magas pozícióban van, és torzszülötteknek tart benneteket. De semmit sem ért az egészből. A jelek arra vallanak, robotnak hisz titeket.
Klia felnevetett.
- Gépagyúnak? - kérdezte. A munkás gépek már jóval az ő születése előtt kiestek az emberek kegyeiből. Nem is csoda, hiszen valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva a mechanikusok rengetegszer fellázadtak. Igaz, már jó ideje nem zavarogtak, de a közvélemény még nem bocsátotta meg nekik régi tetteiket.
- Nem. Olyan robotnak, mint amilyenek a legendákban szerepelnek. Halhatatlannak. - A férfi nyugati irányba, a Császári szektor, a Palota felé mutatott. - Őrült elképzelés, de mivel hatalom, az uralkodó hatalma áll mögötte, nem könnyű szétoszlatni.Az lenne a legjobb, ha eltűnnél innen. Tudom, hol lenne a legjobb neked... Ismerek egy helyet. Itt, a Trantoron. Nincs messze. Ha akarod, segítek eljutni oda.
- Nem, köszönöm - mondta Klia. Még mindig nem értette a dolgot, és semmi kedve sem volt ahhoz, hogy egy idegen kezébe tegye a sorsát, esetleg az életét. A pasas sztorija eléggé hihetőnek tűnt ugyan, de… De a szavai valahogy nem passzoltak ahhoz, amit Klia az elméjében érzett.
- Akkor fogadd ezt el. - A férfi egy kis hívókártyát nyomott a lány kezébe, és újra felállt. - Előbb utóbb használni fogod. Ez nem kérdéses. Jelentkezni fogsz.
Egyenesen Kliára nézett, a szeme csillogó, a tekintete értelmes és tiszta volt.
- Mindannyiunknak vannak titkaink - mondta, majd megfordult és elment.
 
 
 
5.
 
Lodovik egyedül állt a Dicsőség Lándzsája parancsnoki hídján, és a szeme elé táruló képet figyelte, amelyet egy ember páratlanul gyönyörűnek talált volna. Egy ember igen - Lodovik azonban nem. A robotok nem tudták egykönnyen megragadni a "szépség" szóhoz párosuló fogalom lényegét. Látta, ami a hajón kívül volt, és tisztában volt azzal, hogy egy ember érdekesnek és csodálatosnak találná ezt a dolgot, ám az ő számára az egész nem jelentett semmi különöset. Neki a szépség legközelebbi analógiája a sikeres működés, a kötelesség tökéletes teljesítése volt. Bizonyos értelemben véve élvezte volna, ha felhívhatja egy ember figyelmét arra, hogy milyen csodálatos látvány tanúja lehet, ha kinéz a megfigyelő-ablakon; de a legfontosabb kötelessége ebben az esetben is az lett volna, hogy informálja az illető embert, hogy az az erő, amely ezt a jelenséget okozta nagyon, nagyon  veszélyes hatással lehet rá...
Lodovik azonban nem teljesíthette ezt a kötelességét, mert a Dicsőség Lándzsáján mér egyetlen élő ember sem volt. Tolk kapitány halt meg utoljára,  elvesztette az eszét, a teste ronccsá változott. Élete utolsó néhány órájában már képtelen volt a racionális gondolkodásra. Utolsó parancsa az volt, hogy utasította Lodovikot, vigye el a hajót a végállomására, javítsa meg a hiperhajtómű egységeit, programozza át a navigációs rendszert, és próbálja minimálisra csökkenteni az energiafogyasztást annak érdekében, hogy a Dicsőség Lándzsája a lehető leghosszabb ideig ép maradjon.
Tolk utolsó értelmes mondata egy kérdés volt, amit Lodoviknak tett fel.
- Maga… te mennyi ideig maradhatsz életben? Úgy értem… mennyi ideig működhetsz még?
Lodovik őszintén válaszolt.
- Energiafeltöltés nélkül száz esztendeig.
Tolk ezután belemerült abba a fájdalmas, mormogó félálomba, amelyből már sosem ébredt fel.
Kétszáz ember halála nehezedett Lodovik pozitronikus agyára. Az átélt élmények súlya mintha kiszívta volna az energiát a telepeiből. Egy kicsit lelassult, de tudta, ez probléma előbb-utóbb kiküszöbölődik. Nem volt felelős az emberek pusztulásáért. Semmit sem tehetett értük, nem védhette meg őket, de már ez a tény is elegendő negatív hatást gyakorolt rá ahhoz, hogy fáradtnak érezze magát.
Ami pedig a látványt illeti…
A Sarossa halvány csillag volt, még mindig jó százmilliárd kilométer távolságban pislogott. A pusztulás hulláma megállíthatatlanul gördült tovább az irányába, és közben kísérteties fényeket lobbantott az űr sötétjében.
Az energiarészecskék áramlatai, amikor találkoztak a Sarossa-rendszerből érkező napszéllel, hatalmas, lobogó zászlókra hasonlító, ködszerű aurórákká alakultak.  Lodovik az összemosódó fényözönben meg tudta különböztetni a vörös és a zöld sávokat, amikor pedig ultraviolára állította a szemét, ahogy a robbanás külső héjának diffúz felhői keresztüláramlottak a rendszer legkülső határán lévő por-, jég- és gázhalmazokon, érzékelte a többi színt is.
Nem sok idő volt a cselekvésre, semmit sem tehetett...
És ami még a kudarcnál is rosszabb volt: Lodovik érezte, hogy megváltozik az agya. A neutrinok és a sugárzások áthatoltak a hajó energiamezőkből létrehozott pajzsán, és nem csupán az emberek organikus agyára, hanem Lodovik pozitronikus elméjének áramköreire is komoly, romoboló hatást gyakoroltak. Lodovik még nem fejezte be az öndiagnosztizálást (még napok kellettek hozzá, hogy a program végigfusson), de a legrosszabbtól tartott.
Ha a primér funkciói megsérültek, meg kell semmisítenie magát. Valamikor régen hasonló helyzetben egyszerűbben intézték a dolgot; volt idő, amikor elég lett volna, ha kikapcsolja magát, és megvárja, míg egy ember vagy egy másik robot elvégzi rajta a szükséges javításokat. Ám most, ebben a korban nem engedhette meg, hogy fény derüljön a kilétére, most muszáj volt titokban tartani azt, hogy robot.
Nem tudta pontosan, mi történt vele, és nagyon kevés volt annak a valószínűsége, hogy valaki leleplezi a titkát. A Dicsősés Lándzsája elveszett - olyan volt az űrben, akár egy mikróba a végtelen óceánban. A kapitány hiába adta ki a parancsát, Lodoviknak nem sikerült megtalálnia és kijavítania a hajó sérüléseit. A Dicsőség Lándzsája beleugrott a hiperűrbe, azután kikerült onnan, és a két esemény olyan gyorsan zajlott le, hogy közben kiégtek a fénysebességnél gyorsabb kommunikációt lehetővé tevő rendszerek áramkörei. A hajó automatikus vészjelzést sugárzott, de a pusztító hullám közelében, a sugárzás miatt nagyon kevés volt a valószínűsége annak, hogy ezt a jelsorozatot valaha észlelni fogják.
Lodovik titka biztonságban volt, de többé már nem lehetett hasznos Daneel és az emberiség számára.
Egy robotnak a kötelesség, a munka jelent mindent, a saját "személyét" semmire sem értékeli. Ebben a helyzetben azonban Lodovik, ahogy ott állt a parancsnoki hídon, és a gyönyörű, de számára mégis közömbös látványt bámulta, megengedhette magának, hogy úgy gondolkodjon, ahogy az emberek teszik, ha ábrándoznak. Miközben nem hagyta abba a hosszútávú küldetésével kapcsolatos problémák latolgatását, miközben nem voltak sürgős feladatai, nem kellett kielégítenie semmiféle szükségletet, elmerengett. Önmagán.
Az emberek az ilyesmit "önvizsgálatnak" szokták nevezni. A kötelességteljesítéstől független, a végrehajtandó feladatokkal semmilyen kapcsolatban nem lévő önvizsgálódás - amelyet az emberek időnként még élveztek is - egy robot számára egészen szokatlan dolog. Sőt, több, mint szokatlan, egyenesen zavaró. Lodovik, ha egyetlen lehetősége nyílik rá, elkerüli az egészet.
A robotok minden másnál jobban gyűlölik a saját belső változásaikat. A régmúlt korokban, a robotikus reneszánsz idején, a már-már feledésbe merült világokon, az Aurórán és a Solarián a robotokba olyan tilalmakat és gátlásokat építettek bele, amelyeket nem foglalt magában a Három Törvény. A robotok - kevés kivétellel - nem tervezhettek és nem építhettek más robotokat. Miközben végrehajthattak magukon bizonyos kisebb javításokat, csak néhány kiválasztott volt képes arra, hogy helyrehozza a komolyabban megsérült társaikat.
Lodovik nem volt képes megjavíteni az agyát, amely a jelek szerint hibásan működött. A jelek szerint  - mert semmi sem bizonyította ezt a feltételezést. Nem tudhatta, de abban biztos volt, hogy nem bírná kiküszöbölni a hibát. A robotoknak még szigorúbban megtiltották a robotagyak korrekcióját, mint a testek megreparálását.
A Galaxisban csupán egyetlen olyan hely létezett, ahol egy robotot meg tudtak javítani, ahol időnként előállítottak egy-egy új robotot. Ez az Eos volt, amelyet R. Daneel Olivaw hozott létre tízezer éve, távol a terjeszkedő Birodalom határaitól. Lodovik már kilencven esztendeje nem járt ott.
Egy robotban erős az önfenntartásra való késztetés - ezzel a Harmadik Törvényben megfogalmazottaknak tesz eleget. Lodovik, miközben a saját állapotát próbálta meghatározni, azon tűnődött, vajon mennyi esélye van arra, hogy megtalálják, és elküldik az Eosra, hogy kijavítsák a hibáit…
Nem tűnt túl valószínűnek a dolog. Tudta, hogy milyen sors vár rá: még tíz évig kell hánykolódnia ezen a sérült hajón; ennyi idő kell ahhoz, hogy elfogyjanak az energiatartalékai. Tíz év, minden különösebb tennivaló nélkül. Egy robot Robinson Crusoe, akinek még egy sziget sem áll a rendelkezésére, aminek a felderítésével az időt múlathatná.
Lodovik nem érezte borzasztónak a rá váró sorsot, de el tudta képzelni, hogy egy ember mit érezhetne az ő helyében, és ez a gondolat felgerjesztette benne az irtózat robotikus megfelelőjét.
 
alap1.doc--+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
 
Mindennek a tetejébe hangokat hallott. Vagyis... egy hangot. Emberinek tűnt, de csupán néha szólalt meg. Hangszilánkok a semmiből… Neve is volt. Voldarr, vagy valami hasonló. Egy hang... amely úgy szólt, mintha gigantikus és bonyolult erőhálókon keresztül terjedne, a csillagok közötti mélységes mély vákuumból fakadna...
Az élő csillagok plazmaglóriájában, a haldokló vagy elpusztult csillagok neutin-miazmájában a neutrinok éppoly mérgezőek, akár a hasisfüst. Menekültem a Trantor unalmából, de újra unatkozni kezdtem…és tessék! A csillagok között rábukkanok egy szorult helyzetbe került robotra! Azon robotok egyikére, amit a Halhatatlanok teremtettek, hogy pótolják a számtalan elpuszítottat... Nézzétek, barátaim, unalmas barátaim, ti, kiknek nincs és nem is volt húsotok; ti, kik nem is ismeritek a test fogalmát; ti, kik nem értitek a hússal kapcsolatos ideálokat…
Itt van egy az általatok oly gyűlölt Purgálók közül!
A hang elvesztette az erejét. A kapitány és a legénység halála miatti szomorúsága, meg ez a furcsa, személytelen és kényelmetlen, rejtélyes hang (ami nem lehetett egyéb, mint egy agyzavar, egy komoly belső hiba jele) olyan közel sodorta Lodovikot a teljes kétségbeeséshez, amennyire egy robotot lehet.
 
 
 
6.
 
A Streelin Egyetemre néző pici lakás erkélyén állva R. Daneel Olivaw nem érzett olyan bántatot, amilyet az emberek szoktak érezni - mentális szerkezetéből hiányzott az a részlet, amely az embereknél a veszteségek keserű felmérését és az idegi pályák átalakítását végzi. Ám - mint Lodovik is - érzett valami éles és szűnni nem akaró kényelmetlenséget, amely valahol a kudarc miatti bűntudat és a a funkcionális zavar figyelmeztető jelei között volt. A hír, miszerint  eltűnt csapatának egyik legértékesebb tagja, nyomasztólag hatott rá. Rengeteg segítőtársát elvesztette, a gépagyúak és a testetlen idegen lények oly sok társát elragadták tőle, hogy bár már évtizedek teltek el az eset óta, még mindig ott égett a lelkét helyettesító robotikus tudatban a veszteség és a magány fájdalma, amely most, a Lodovikkal történtek után még erősebb lett.
Előző nap az egyik üzlet kirakatába állított monitoron látta a hírfilmet, amely beszámolt a Dicsőség Lándzsájának elvesztéséről, és arról, hogy ezután már nem maradt remény arra, hogy kimenekítsék a halálos veszélybe került világok lakóit.
A jelenlegi álcájában R. Daneel Olivaw hasonlított húszezer évvel ezelőtti önmagára, a külseje majdnem olyan volt, mint abban a korban, amikor először került szoros kapcsolatba az emberekkel, közülük is egy olyan személlyel, Elijah Baileyvel, aki akkoriban nagyon befolyásosnak számított. Középmagas volt, karcsú, a haja barna, és első ránézésre harmincöt év körüli férfinak látszott.  Néhány apróbb változtatást végrehajtott a régi külsején: eltüntette rózsaszínű ujjai végéről a körmöket, és jó hat centivel magasabb lett. Bailey ennek ellenére első pillantásra felismerte volna.
Az már közel sem volt annyira biztos, hogy Daneel felismerte volna régi barátját; a régmúltra vonatkozó emlékei közöl csak a legfontosabbak maradtak előtérben, a többi memóriájának különböző rekeszeibe került, és így nem férhetett hozzájuk azonnal és közvetlenül.
Daneel azóta több külsővel rendelkezett már; többek között eljátszotta I. Cleon császár miniszterelnökének, Demerzelnek a szerepet. (Ezen a poszton maga Hari Seldon volt az utódja.) Most közeledett az idő, amikor Daneelnek fokoznia kellett a trantori politikában való közvetlen részvételét. Nem igazán volt kedvére a dolog, ráadásul Lodovik elvesztése miatt a munkája még nehezebbé vált.
Soha sem élvezte a nyilvános szereplést, ő inkább a háttérből szeretett irányítani, a különböző szerepek eljátszását a társaira hagyta. Az igazat megvallva azt sem szerette, ha a robotjai túlságosan felhívják magukra a figyelmet, általában azt várta el tőlük, hogy bizonyos kulcsfontosságú helyeken hajtsanak végre egy-egy aprónak tűnő, de később nagy változásokat előidéző akciót, olyan cselekményeket, amelyek más változásokat idéznek elő - olyan változásokat, amelyek Daneel reményei szerint elindítják az kívánt végeredményt kiváltó eseménylavinát.
Daneel évszázadok óta tartó munkálkodása során tanúja volt már néhány hibának és számtlana kisebb-nagyobb sikernek. Azt remélte, Lodovik közreműködésével sikerül elérnie a legfontosabb célját, a Terv tökéletesítését, Hari Seldon pszichohistóriai tervezetének segítését, a tudóstelep létrehozását az első Alapítvány világon.
Seldon pszichohistóriája már eddig is Daneel rendelkezésére bocsátotta a megfelelő eszközöket ahhoz, hogy a maga komor valóságában előrelássa a Birodalom jövőjét. Összeomlás, széthullás, teljeskörű pusztulás: káosz. Semmi sem létezett, amivel meg lehetett volna előzni, amivel meg lehetett volna akadályozni ezt az összeomlást. Talán ha tízezer évvel korábban lép akcióba, ha már akkor a birtokában vannak azok az információk, amelyek most; ha használja az akkoriban még csak halványan körvonalazott pszichohistória elemeit…Igen, akkor talán megakadályozhatta volna ennek a katasztrofális helyzetnek a kialakulását. Daneel tisztában volt azzal, hogy a pusztulásnak mindenképpen be kell következnie, tudta, hogy lehetetlenre vállalkozik, amikor megpróbál gátat állítani a folyamatok elé, de egyszerűen nem nézhette tétlenül a dolgot. A Birodalom összeomlása rengeteg emberre halált és szenvedést hoz majd (egyedül a Trantoron harmincnyolc milliárd áldozat lesz), az Első Törvény szerint pedig egy robot nem hagyhatta, hogy az emberek veszélybe kerüljenek.
Daneel feladata az elmúlt húszezer év során az volt, hogy csökkentse az emberi hibák és tévedések negatív utóhatásait, és az emberiség egészének távlati céljait szem előtt tartva a helyes mederbe terelje az emberek energiáját.
Ahhoz, hogy ezt megtehesse belemerült a történelembe; ahhoz, hogy elérje a célját sok esetben olyan változásokat kellett előidéznie, amelyek eredménye fájdalom, veszély, sőt, bizonyos esetekben halál volt. A robotika három törvényének engedelmeskedve mindezt nem tehetett volna meg, bármi is volt a szándéka, de szerencsére létezett a Nulladik Törvény, amelyet először egy brilliáns robot, Giskard Reventlov fogalmazott meg. Ez a Nulladik Törvény a lehetővé tette a számára, hogy a fő cél érdekében időnként megszegje a három eredeti Törvényt.
A Nulladik Törvény nem volt egyszerű, bár megfogalmazásában annak tűnt: bizonyos embereket veszélybe lehetett sodorni, feltéve, hogy ezzel meg lehet akadályozni, hogy egy több tagból álló embercsoport tagjai veszélybe kerüljenek.
A cél szentesíti az eszközt.
Ez a rettenetes kijelentés rengeteg fájdalmat és szenvedést okozott már az emberiség történelme során, de az adott helyzetben Daneel nem tehette meg, hogy megpróbál "a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad" elven elérni a célt. Minden rendelkezésére álló eszközt fel kellett használnia…
Vajon mit tanulhat Lodovik Trema elvesztéséből? Úgy tűnt, nem sokat. Az univerzum időnként magához ragadja a kezdeményezést és a döntést, és olyan dolgokat művel, amelyeket egyetlen racionálisan gondolkodó lény sem láthat előre. Az univerzum számára közömbösek az emberek… Egy robot számára semmi sem létezett, ami ennél elkeserítőbb lett volna.
Daneel a felbolydult Trantoron ide-oda vándorló munkanélküliekkel együtt észrevétlenül utazgathatott az egyes szektorok között. Személyes kommunikátora vagy hordozható informátora segítségével fenntarthatta a kapcsolatot a robotjaival, és használhatta a bolygó hálózatainak illegális szálait is. Az utóbbi időben szánalmas koldusnak öltözött, és az ideje legnagyobb részét a Transz-Imperial szektor egyik mocskos lakóblokkjában töltött, alig hetven kilométernyi távolságban a Palotától. Senki sem akart foglalkozni egy vén, hajlott hátú, koszos és szánalmas emberrel; Daneel bizonyos tekintetben annak a szenvedésnek a jelképévé vált, amelyet mindenáron meg akart akadályozni.
Már nem volt senki, aki emlékezett volna olyan mesebeli lényre, aki élvezte ha álruhát öltve elvegyülhetett a hétköznapi emberek, az alsóbb néposztály tagjai között. Senki sem emlékezett olyan tiszta és zavarbaejtően intelligens karakterre, olyan detektívtípusú emberre, mint Daneel régi barátja, Elijah Bailey, így aztán senki sem fogott gyanút. (Daneel, amikor kitalálta magának az álruhás megfigyelő szerepét, a memóriája felszínén lévő, könnyen elérhető emlékrögök és a hozzájuk kapcsolódó emlékszálak között csupán egyetlen nevet, egyetlen személyt talált, akihez hasonlítani szeretett volna: Sherlock.)
Daneel egy volt azon robotok között, akik álruhás Sherlockokként mozogtak az embertömegben. Galaxisszerte még több tízezer hozzá hasonló lény ténykedett, és ezek mindegyikének az volt a feladata - ellentétben az eredeti Sherlockkal, aki csupán rejtélyeket akart megoldani -, hogy megelőzze a jövőbeli nagy bűntetteket.
Ezen önfeláldozóan és eltökélten dolgozó "szolgák" vezetője, az első Halhatatlan lesöpörte rongyairól az utca mocskát, és kivonszolta magát a lepusztult, üres lakóblokkból, hogy valami normálisabb öltözéket keressen.
 
 
 
7.
 
- Az egész lakást átkutatták - nyögött fel Sonden Asgar a könyökét dörzsölgetve. Valahogy alacsonyabbnak és törékenyebbnek tűnt, mint amilyennek Klia valaha látta.
Kliának az apja iránti tisztelete az utóbbi néhány évben finoman szólva nem volt túl nagy, de azért még mindig képes volt rá, hogy együttérezzen vele, hogy amikor vele találkozik eluralkodjon rajta valami bűntudatszerűség, amely megerősítette a felelősségérzetét.
- Képzeld, átnézték a feljegyzéseinket…! A magánjellegű feljegyzéseinket! Biztos valami császári hatóság...
- Mi érdekes lehet a feljegyzéseidben, apa? - kérdezte Klia.
A lakás döbbenetesen rendetlen volt. Klia, ahogy körülnézett, szinte maga előtt látta a kutakodókat, ahogy kihuzigálják a fiókokat, kinyitják a szekrényeket, és kiszedik a dobozokat, a néhány edényt; ahogy felszedik a helyükről a kopottas szőnyegeket... Örült, hogy nem volt itt. Örült, és ennek több oka is volt.
- Nem az én feljegyzéseimről van szó! - ordította Sonden. - Utánad nyomoztak. Iskolai papírok, filmkönyvek... elvitték a családi albumot. Az anyád összes fényképét. Miért? Mit műveltél, hogy ennyire érdekled őket?
Klia megrázta a fejét, felállított egy széket és leült.
- Fogalmam sincs. Ha tényleg utánam nyomoztak... Nem tudom, mi okuk lehetett rá.
- Miért, lányom? Mit…?
- Ha csináltam is valami törvénybeütköző dolgot, az nem lehet olyasmi, amivel a császári különleges alakulatnak kellene foglalkoznia. Biztos valami egészen másról van szó… - A különös, zöld ruhás férfival folytatott beszélgetésre gondolt. Mély ráncok jelentek meg a homlokán.
Sonden Asgar a lakás legnagyobb, inkább kamrának mint szobának nevezhető helyiségének közepén állt, és úgy reszketett, akár egy rémült állat.
- Nem voltak valami kedvesek - mondta. - Elkapták a mellemen az inget, és megráztak, és… És úgy viselkedtek, mintha betörők lennánek. Olyan érzésem támadt, mintha Billibottonban lennék, és rablók vennének körül, és…
- Mit mondtak? - kérdezte Klia halkan.
- Megkérdezték, hogy hol vagy, milyen tanuló voltál az iskolában, és miből élsz. Azt is tudni akarták, hogy ismersz-e egy bizonyos Kindril Nashakot. Ki ez az ember?
- Egy ember - mondta Klia. Sikerült elrejtenie a meglepetését. Kindril Nashak!  Ez a fickó volt a kulcsfigurája az eddigi legsikeresebb vállalkozásának, annak az ügyeletnek, aminek végén négyszáz új kredit került rá a számlájára, amit Billibottonban a Bankár vezetett. De akármilyen jól sikerült is a bolt, az ügy valójában eléggé triviális volt, nem olyasmi, amivel ezeknek a kopóknak kellene foglalkozniuk. A császári különleges alakulat  az Alvilág urai után szoktak nyomozgatni, és nem sokat törődnek a ravasz és okos fiatal lányokkal, akiket a személyes ambíciójuk hajszol bele egy-két zűrös dologba.
- Egy ember! - kiáltotta Klia apja éles hangon. - Remélem olyasvalaki, aki végre hajlandó megszabadítani tőled!
- Már évek óta nem jelentek terhet a számodta - mondta Klia keserűen. - Most is csak azért ugrottam be, hogy megnézzem hogy vagy. - És hogy rájöjjek, miért kezdett viszketni az agyam valahányszor eszembe jutottál, tette hozzá gondolatban.
- Megmondtam nekik, hogy már rég nem láttalak - nyüszített Sonden. - Azt mondtam, hogy hónapok óta nem jártál itt. Ez az egész… ez… ez… képtelenség! Napokba telik majd, mire rendet rakok. Az étel…! Mindent szanaszét szórtak!
- Segítek takarítani - mondta Klia. - Egy óra alatt végzünk.
Bízott benne, hogy egy óránál tényleg nem tart majd tovább a dolog. Arcok jelentek meg az elméjében; arcok, amelyektől viszketni kezdett a feje. Barátok. Munkatársak. Azok, akik kapcsolatban voltak Nashakkal. Egy valamiben egyre biztosabb lett: hirtelen fontossá vált, és nem azért, mert tagja - méghozzá agyafúrt és ügyes tagja - volt a feketepiacon ténykedő közösségnek.
Egy órával később, miután a rendetlenség nagyját úgy-ahogy megszüntették, és Sonden valamelyest visszanyerte a nyugalmát, Klia megcsókolta az apja feje búbját, és elköszönt. Soha többé nem akart visszatérni erre a helyre.
Ha ránézett az apjára úgy érezte, mintha lángra lobbanna a fejbőre. Ennek semmi köze sincs a bűntudathoz, gondolta. Ez valami… egészen új…
Tisztában volt azzal, hogy a történtek után nem léphet kapcsolatba az apjával anélkül, hogy mindkettejüket veszélybe ne sodorná.
 
 
 
8.
 
Perl Namm, a császári különleges osztag nyomozóhivatalának őrnagya, a Dahl szektor rendfenntartóinak vezetője már két órája tartózkodott Farad Sinter császári tanácsnok palotabeli magánirodájában. Farad Sinter íróasztala sima volt és elegáns, a császári kertből származó drága karonfából készült. Az értékét tovább növelte, hogy I. Klayus ajándéka volt. Az asztal tetején csupán egyetlen birodalmi osztályú informátor állt; a készüléket nem kapcsolták be. Az asztal mögötti falon a birodalom napos, űrhajós címere függött. Az iroda magas mennyezetét trantori bazaltoszlopok támasztották alá, amelyeknek a felületére finomra hangolt lézersugarakkal bonyolult arabaszkeket faragtak. Az őrnagy tekintete végigkúszott az egyik oszlopon, azután újra az íróasztal mögötti alakra, a komor és bosszús arcú tanácsnokra pillantott.
- Igen?
Namm őrnagy szőke, izmos férfi volt; nem szokott hozzá az efféle magánjellegű kihallgatásokhoz, nem sűrűn fordult elő vele, hogy a Palotába kérették, és egy ilyen magasrangú személy előtt kellett jelentést tennie.
- Elkészült a Klia Asgar… Sonden és Bethel Asgar leánya utáni nyomozást érintő második jelentés. Átkutattuk az apja lakását.
- Mit sikerült kideríteniük?
- Klia Asgar intelligencia tesztje átlagosak voltak, semmi különleges nem derült ki belőlük. Tízéves kora után azonban a tesztek során elért értékek szokatlan és meghökkentő módon megváltoztak … Tizenkét éves korára azután kiderült, hogy a kislány nem épeszű.
- Gondolom a szabványos birodalmi képességvizsgálatokat végeztették el vele.
- Igen, uram. Vagyis a szabványos tesztek dahlita… khm… igényeknek megfelelő változatát.
Sinter átsétált a helyiség másik végébe, töltött magának egy italt. Az őrnagyot nem kínálta meg, egy ilyen begyöpösödött agyú katona úgysem tudná értékelni ezt a finom bort. A Namm-félék, ha jó akarják érezni magukat, valami ocsmány lőrét nyakalnak, vagy pedig sokkal direktebb módon ható szerekkel boldogítják magukat, olyan stimuláló anyagokkal, amelyek használata a katonák és a rendőrök kösött már régóta dívott.
- Gondolom a feljegyzésekben nem találtak utalást arra, hogy az illető átesett valamilyen gyermekkori betegségen - mondta Sinter.
- Erre két lehetséges magyarázat létezik, uram - mondta a szőke őrnagy.
- Igen?
- A Dahl szektorban lévő kórházak általában csak a szokatlan betegségekről készítenek feljegyzéseket, és ezekről is csak akkor, ha a gyógyítás sikeres volt. Ha egy bizonyos esetről úgy vélik, rossz fényt vethet a kórházra, sehol nem szerepeltetik a kórtörténetet.
- Tehát ezek szerint elképzelhető, hogy Klia Asgarnak nem volt agyláza. Ez furcsa lenne, mert szinte mindenki kapcsolatba kerül ezzel a betegséggel.
- Ez is elképzelhető, uram, de nem valószínű. A normális gyerekek esetében száz közül csupán egyet kerül el az agyláz. Ha viszont megfigyeljük az idiótákat, kiderül, közülök szinte senki sem kapja el a betegséget. Lehetséges, hogy Klia Asgarról azért nem készültek kórházi feljegyzések, mert nem volt beteg.
Sinter elmosolyodott. Az őrnagy valami olyasmit próbált megmagyarázni, amihez nem értett. Még az idevonatkozó pontos számokat sem ismerte. A normális emberek esetében harmincmillió közül  csupán egyet került el az agyláz, a többi elkapta, bár később természetesen azt állította, hogy köze sem volt a betegséghez. Sokan fontosnak tartották, hogy ezt hazudják - mintha a betegség megúszása azt bizonyítaná, hogy az illető kivételes személyiség.
- Őrnagy, szokott maga foglalkozni a Trantor szektoraival? Úgy értem azokkal, amelyeket nem bíztak az ön gondjára.
- Nem, uram. Miért tennék ilyet?
- Tudja, hogy a Trantoron melyik a legmagasabb építmény? Természetesen úgy értem, hogy a tengerszint fölött.
- Nem, uram.
- Melyik a legnépesebb szektor?
- Nem tudom, uram.
- Melyik a Galaxis legnagyobb ismert bolygója?
- Nem tudom, uram. - Az őrnagy úgy ráncolta a homlokát, mintha arra gyanakodna, hogy a tanácsnok gúnyt akar űzni belőle.
- A legtöbb ember nem ismeri ezeket az adatokat. A legtöbben nem foglalkoznak ilyesmivel, nem veszik a fáradtságot, hogy megszerezzenek bizonyos tudásmorzsákat. Az emberek általában csak a napi teeindőikkel törődnek, és csupán az ezekkel kapcsolatos információkat ismerik… Meg tudná mondani, mi a hipertéri utazás alapelve?
- Az égekre, nem…! Bocsásson meg, uram.
- Nos, ezt én sem tudom. Valahogy sosem vonzott az ilyesmi. - Sinter kedvesen elmosolyodott. - Elgondolkozott már azon, hogy a Trantor manapság miért látszik ennyire lepusztultnak?
- Időnként, uram. De nem tartom lényegesnek a dolgot.
- Eszébe jutott már, hogy a tapasztalt kellemetlenségek miatt panaszt nyújtson be a lakóhelye szerinti tanácsnál?
- Nem, soha! Nem szoktam panaszkodni, és ha egyszer megtenném… Hol kezdjem? Annyi minden nem tetszik!
- Értem. Mindezek ellenére önt kompetens és talán kivételes képességű tisztnek tartják.
- Köszönöm, uram.
Sinter a tükörfényesre törölt rézkő padlóra nézett.
- Nem kíváncsi arra, hogy miért érdeklődőm ennyire a lány, Klia Asgar iránt?
- Nem, uram - mondta az őrnagy. Tényleg nem érdekelte a dolog, de úgy gondolta, a biztonság kedvéért hunyorít egyet, mintha úgyis mindent értene.
Sinter félreértette a hunyorítást.
- Azt hiszi talán, hogy az érdeklődésem szexuális jellegű?
Az őrnagy felszegte az állát, kihúzta magát.
- Nem, uram, és ez a dolog különben sem tartozna rám.
- Tudja, Namm őrnagy, én félnék túl hosszú ideig ennek a lánynak a közelében tartózkodni.
- Értem, uram.
- Klia Asgarnak sosem volt agyláza.
- Ezt nem jelenthetjük ki biztosan, uram. Nincsenek feljegyzések, amelyek ezt igazolnák.
Sinter a fejét csóválta.
- Tudom, hogy nem volt agyláza, sem pedig más gyermekkori betegsége. És nem azért nem, mert idióta volt. Klia Asgar nem egyszerűen immunis, őrnagy.
- Értem, uram.
- És elképzelhető, hogy egészen különleges képességekkel rendelkezik. És tudja, honnan tudom mindezt? Vara Lisotól. Egy héttel ezelőtt ő fedezte fel ezt a lányt az egyik dahlita piacon. Varo Liso úgy gondolta, elsőosztályú jelölt lehet beőle. Azt hiszem, a biztos siker érdekében jobb lenne, ha szólnék Vara Lisónak, kísérje el magukat a vadászatra.
Az őrnagy nem felelt, pihenjben, de feszesen állt, a tekintetét a szemközti falra függesztette. Az ádámcsutkája idegesen mozgott. Sinter anélkül is tisztában volt a gondolataival, hogy beleolvasott volna az elméjébe. Az őrnagy nem igazán értette a helyzetet, és keveset, vagy semmit sem tudott Vara Lisóról.
- Vagy esetleg Vara Liso segítsége nélkül is meg tudják találni azt a lányt?
- Ha megfelelő nagyságú emberanyag állna a rendelkezésemre, egy-két napon belül előállítanánk. Sajnos a csapatom elég kicsi, így két, talán három hétig is eltarthat a dolog. A Dahl szektor lakói az utóbbi időben nem szívesen működnek együtt a császár embereivel, uram.
- Igen, ezt sejtettem. Nos, keresse meg Klia Asgart, de ne próbálja letartóztatni, és ne vonják magukra a figyelmét. Ha elkövetik ezt a hibát, ugyanúgy kudarcot vallanak majd, ahogy a hozzá hasonlókkal a magához hasonlók eddig mindig...
- Értem, uram.
- Jelentse, hogy mit csinál, kivel találkozik. Amikor kiadom a parancsot, le fogják lőni őt. Egy nagyerejű kinetikus energiával működő fegyvert fognak használni. Távolról hajtják végre az akciót, a lövést a fejére adják le. Megértette?
- Igen, uram!
- Eddig nem okozott csalódást, őrnagy.
- Köszönöm, uram.
- Ha lelőtték hozzák el nekem a testét. Ne a kriminalisztikára vigyék, ne a halottkémhez, hanem ide, a magánirodámba. Végeztem, őrnagy!
- Uram! - Namm őrnagy elhagyta a helyisget.
A Trantor szektoraiban egyetlen olyan rendőr sem akart, akiben Sinter megbízott volna. Ezeket az embereket nagyon könnyen meg lehetett vesztegetni - talán ez is közrejátszott abban, hogy Sinter megerősített rendőr-járőreinek eleddig egyetlen robotot sem sikerült begyűjteniük. Az emberekkel gyakorlatilag azt tettek, amit akartak, ám a robotok nagyon ügyesen és okosan kijátszották őket.
Ami Klia Asgart illeti... Fiatal lány. Legalábbis külsőre az. Vajon a robotok hogyan tudják megőrizni a testi növekedés látszatát? Egy kérdés a sok közül, amelyre Sinter mindenképpen választ akart kapni.
Az agyláz hatása az egyénre és a társadalomra - ez is érdekes kérdés volt, de korántsem olyan fontos, mint a robotokkal kapcsolatos rejtélyek. Tulajdonképpen, ha az ember jobban belegondol, nincs ebben a betegségben semmi különös. Vagy mégis? Sinter gyanította, hogy az agyláz mesterséges eredetű kórság, az emberiség a robotoknak köszönheti. Igen, lehetséges, hogy a robotok hozták létre a kórokozókat, talán vagy ezer, talán tízezer éve, azután, hogy kipurgálták őket az emberlakta világokról. Hogy miért? Talán az volt a céljuk, hogy csökkentsék az emberek mentális kapacitását, hogy létrehozzanak egy olyan Birodalmat, amelynek lakói soha, vagy csak nagyon ritkán lázadnak fel a Császár ellen...
Sinter agyában egymáshoz kapcsolódó, egymásnak ellentmondani látszó gondolatok örvénylettek. Ó, hány teória, hány igazolhatónak tűnő gyanú...!
Sinter, a száját halvány mosolyra húzva hosszú percekre belemerült a godolataiba, azután az íróasztalán álló informátorhoz ment, hogy rákeressen egy bizonyos adatra. A Galaxis legnagyobb világának nevét szerette volna megtudni.
Sinter nem kapta el az agylázat, valahogy sikerült megúsznia, pedig már születése óta átlagon felüli intelligenciával rendelkezett. A betegség nem tett kárt sem az értelmi képességeiben, sem a kíváncsiságában.
Sinter kíváncsi volt, és ember. Minden évben legalább kétszer megröntgeneztette magát, hogy ezt a tényt újra és újra igazolja önmaga előtt.
A Galaxis legnagyobb lakott világa a Nak volt, egy gázóriás, amely a Hallidon provinciában keringett a csillaga körül. Az átmérője becslések szerint négymillió kilométer volt.
Sinternek más ügyekkel is foglalkoznia kellett. Az asztala előtt állva (munka közben sosem ült le) átlapozta az informátor képernyőjén megjelenő listákat. A Dicsőség Lándzsájának valószínűsíthető megsemmisülése után bizonyos elemek mozgolódni kezdtek, és azt követelték, hogy küldjenek új mentőhajókat a Sarossára. Sinter érezte, hogy az egyre hangosabban követelőzők mögött Linge Chen áll. Persze Klayus is nyakig benne lehet a dologban... Nem baj. Sinter mindig megengedte a fiúnak, hogy végrehajtson egy-két olyan dolgot, amitől hasznosnak hiszi magát.
Chen intelligens ember volt. Nagyon intelligens.
Sinter eltűnődött, hogy vajon Chennek volt-e agyláza…
A gondolataiba merülve, üres tekintettel bámulta a monitoron lapozódó listákat, és végül arra következtetésre jutott, hogy egyelőre nem kell foglalkoznia Chennel. A főbiztos most még nem jelent problémát a számára.
 
 
 
9.
 
Mors Planch a Birodalom szolgálatában eltöltött ötven esztendő alatt tanúja volt annak, ahogy a dolgok egyre rosszabbra fordulnak. Tanúja volt, de mivel nem tehetett mást, komor nyugalommal szemlélte az eseményeket. Semmi sem izgatta fel különösebben, legalábbis nem látszott rajta. Csendes, nyugodt beszédű férfi volt, hozzászokott ahhoz, hogy első pillantásra lehetetlennek tűnő feladatokat végez el, tudta, sokan számítanak a munkájára, de az soha nem fordult meg a fejében, hogy maga Linge Chen fogja megkérni egy olyan bonyolult és kivitelezhetetlennek látszó felaadat elvégzésére, mint amilyen egy elveszett csillaghajó felkutatása.
A Centrál-Trantor űrkikötő dokkjai fölé nyúló acélerkélyen állt, és a hosszú sorokban várakozó, lövedékalakú, bronzsínű és fehér birodalmi hajókat figyelte. Mindegyik fénylett és csillogott, mindegyiken olyan legénység szolgált, amelynek tagjai szertartásosan és előíásszerűen végezték munkájukat, de anélkül, hogy halvány fogalmuk lett volna a mechanika, az elektronika, és a fizika azon alaptörvényeiről, amelyek akkor érvényesültek amikor hajójukkal végrehajtották a csodálatos ugrást, amikor átszökkentek a Galaxis egyik végéből a másikba.
Az érdektelenség és a közömbösség árnyéka, amely rávetődött a fényesre dörgölt hajótestekre, komorabb volt, mint egy délidőben lezajló napfogyatkozás...
Mosr Planch megszagolta a kabátujja hajtókájára erősített parfümtárat - azt remélte, ettől jobb kedvre derül. A kicsi, gombszerű tárgyat, amelybe ezer világ valamennyi kellemes illatát beleprogramozták, hét évvel korábban Linge Chentől kapta. Chen figyelemreméltó ember volt, mindig megértette és kitalálta, mások mit éreznek és mit szeretnének, pedig ő maga nem akart semmit, őt legfeljebb a hatalomvágy kínozta időnként.
Planch viszonylag jól ismerte az urát, és azzal is tisztában volt, hogy mire képes, de nem szerette őt. Szerencsére erre nem is volt szükség. Chen jól fizetett, és annak ellenére, hogy a Birodalom összeroskadni látszott, Planchnak sohasem volt oka panaszra, neki sosem kellett elszenvednie azokat a kellemetlenségeket, amelyek a hanyatlás korának természetes velejárói voltak.
Egy magas, vékony, kukoricasárga hajú nő lépett melléje. Jó tíz centivel magasabb volt Planchnál. A férfi felnézett, és a nő ónixszemébe pillantott.
- Mors Planch?
- Igen. - Planch oldalra fordult, kinyújtotta a kezét. A nő hátralépett és megrázta a fejét. Az ő világán, a Huylenen illetlenségnek, sőt, durvaságnak számított fizikai kontaktust létesíteni az egyszerű üdvölések során. - Gondolom maga Tritch...
- Nem tudom, miből gondolja - mondta a nő -, de eltalálta. Három hajóm van, amit használhatunk. A legjobbat választottam ki. Kellemes és kényelmes, és rendelkezik minden szükséges útvonal-engedéllyel. A Birodalom bármelyik világára elmehetünk vele, ahol kereskedni érdemes.
- Nem lesz rakományunk, csak engem kell elvinniük valahova. Mielőtt azonban elindulnánk ellenőriznem kell a hiperhajtóművüket, és végre kell hajtanom néhány módosítást.
- Igazán? - Tritch hangjából a humor leghalványabb árnyalata is eltűnt. - Az ilyesmit még a szakértőknek sem szívesen engedem meg. Ha valami működik, azt nem kell piszkálgatni.
- Én több vagyok, mint egyszerű szakértő - mondta Planch. - És tudomásom szerint annyi pénzt kap azért a fuvarért, amennyiből minden a hajó egyes alkatrésze helyére akár három újat beszerezhet.
Tritch megcsóválta a fejét. Planch nem tudta, hogy huylenieknél mit jelent ez a gesztus. Oly sok világ létezett a Birodalomban, és majd' mindegyiken eltértek a szokások, szinte mindenütt másként értelmezték ugyanazokat az egyszerű mozdulatokat. Egy kvadrillió ember, rengeteg kisebb-nagyobb csoport - lehetelen volna mindegyik szokásait megismerni. Kész csoda, hogy itt a Centrumban, ahol számtalan különböző szubkultúrához tartózó ember megfordul, nem történnek végzetes félreértések.
Elindultak, annak a dokknak a kapuja felé tartottak, amelyben Tritch hajói álltak.
- Mintha azt mondta volna, hogy kutatóútra indulunk - szólalt meg a nő. - És azt is említette, hogy veszélyes lesz a dolog. A pénzért, amit kapok szívesen vállalom a kockázatot, de…
- Egy szupernova sokk-szökőárjába megyünk - mondta Planch anélkül, hogy Tritchre pillantott volna.
- Ó! - A hír hallatán a nő megtorpant, de egy másodperccel később továbbindult. - A Sarossához?
Mors Planch bólintott. Felléptek a dokk szélén lévő, jó három kilométer hosszú mozgójárdára. Elhaladtak a hajók mellett, amelyek legtöbbje birodalmi bárka volt, vagy a palotabéli nagyurak tulajdonát képezte. A többi a Tritch-hez hasonlóan engedéllyel rendelkező kereskedőké volt.
- A helybéliek közül négyen is megkerestek, hogy menjenk oda, és mentsem ki a hozzátartozóikat. Visszautasítottam őket.
- Helyesen tette - mondta Planch. - Most azt a munkát kell elvégeznie, amit tőlem kap.
- Megkérdezhetem, hogy maga milyen magasról kapta az utasításait? - Tritch bosszúsan szipogott. - Elárulná, milyen hatalommal rendelkezik?
- Nincs hatalmam, sem befolyásom. Azt teszem, amire utasítottak. Nem szeretek a kapott parancsokról társalogni.
Tritch udvariasan elhalgatott. Leléptek a mozgójárdáról, és átsétáltak a hajóhoz, és kinyittatták a rakterek ajtajait.
A hajó legalább kétszáz éves volt, de látszott rajta, hogy rendszeresen karbantartják. Önreparáló hajtóműkkel rendelkezett, de korántsem volt biztos, hogy minden kifogástalanul működött rajta. Az emberek ezekben a modern időkben túlságosan bíznak a gépeikben. Ez baj, de persze érthető is, hiszen nincs más választási lehetőség...
Planch elolvasta a hajó nevét: Sátánvirág
- Mikor indulunk? - kérdezte a nő.
- Most - mondta Planch.
- Tudja - mondta Tritch -, valahogy ismerős nekem a neve… Véletlenül nem a Huylenről származik?
- Én? - Planch megrázta a fejét és felnevetett. Közben bementek a barlangszerű, majdnem üres raktérbe. - Túl alacsony vagyok ahhoz, Tritch, hogy maguk közül való legyek. De azok között, akik úgy ezer éve kolonizálták a maguk világát, ott lehettek az én őseim is.
- Így már érthető! - Tritch párszor felvonta a vállát. Planch gyanította, ezekkel a mozdulatokkal azt akarja kifejezni, hogy örül a lehetséges rokonságnak, bármilyen távoli legyen is. A Huylen lakóiban erős volt a klánszellem, és imádták a történelmet, nagy jelentőséget tulajdonítottak a családfáknak. - Megtiszteltetésnek érzem, hogy ilyen utasom lehet, Planch, amilyen te vagy. Mivel mérgezed magad a legszívesebben? - Tritch bizalmaskodó mozdulattal a csarnok egyik sarkába mutatott, ahol erőtér-hevederekkel leszorítva egzotikus likőrökkel telepakolt ládák álltak.
- Köszönöm, most semmit sem kérek - mondta Planch, de azért kíváncsian megvizsgálta a ládák címkéit. Hirtelen megállt, lehajolt, és elolvasta az egyik ládakupac feliratát. - Szentséges űrszelek! - morogta meghökkenve. - Csak nem trilliai életvíz?
- Kétszáz palack - mondta Tritch. - Ha elvégeztünk a munkánkat, szívesen neked ajándékozok kettőt.
Planch elvigyorodott.
- Igazán nagylelkű vagy, Tritch!
- Sokkal nagylelkűbb, mint hinnéd, Planch! - hunyorgott a nő.
Planch hálásan lehajtotta a fejét. Nem csak azt felejtette el, hogy a huylenieknél mit jelentenek az egyes gesztusok, hanem azt is, hogy mennyire gyerekesek tudnak lenni. Igen, gyerekesek voltak, ártatlannak tűntek, ostobaságnak tűnő dolgokért lelkesedtek, de közben az egész Galaxisban nem akadt náluk keményebb és szívósabb kereskedőnép.
Az ajtó bezáródott. A nő átvezette Planchot a hajtóműcsarnokba, a férfi pedig nekilátott, hogy megvizsgálja és kicsit átalakítsa a hajó legérzékenyebb részeit.
 
 
 
10.
 
Ahogy az este leereszkedett a kupolák mögött, és eltűntek az ablakon keresztülszűrődő, az irodát megvilágító fénysugarak, Chen leült a kedvenc székébe, és behívta a Birodalmi Könyvtár hírlapját, a Galaxis legpontosabb és legjobban értesült hírszolgálatának jelentését. Szavak és képek jelentek meg körülötte; valamennyi kapcsolatban volt a Sarossa katasztrófájával és a Dicsőség Lándzsájának eltűnésével. A hírek szerint a hajó nem adott életjelt, és valószínűleg már nem is fog. A szakértők szerint a legutoljára végrehajtott ugrás során belemerült egy tér-idő repedésbe. A szupernova-robbanások létrehozhatnak ilyen törésvonalakat, legalábbis az elméletek szerint ez volt a helyzet. A gyakorlatban még senki sem tudott megfigyelni ilyen jelenséget; ha az emberi időskálát vesszük alapul, akkor meghökkentően ritkán történnek ilyen robbanások, A Galaxisban ugyan minden évben megsemmisül egy-két szupernova, de szinte mindig távol a lakott szektoroktól.
A népszerűséget hajhászó lapok felszólították (természetesen tisztelettudóan tették) a Császárt és Sinter tanácsnokot, hogy haladéktalanul vegyék fontolóra egy újabb mentőexpedíció útnak indítását. Chen zordan elmosolyodott. Sinternek most egy darabig ezzel az üggyel kell foglalkoznia...
Chen tisztában volt vele, ha Mors Planch nem jár sikerrel, valakit be kell állítania Lodovik helyére, méghozzá gyorsan. Négy jelöltje volt a feladatra, képzettség és tapasztalat tekintetében egyikük sem érte utol Lodovikot, de valamennyien a Közbiztonsági Bizottságnak dolgoztak, és mind használhatóak voltak. Az egyiküket majd maga mellé veszi asszisztensnek, a másik hármat pedig továbbképzésre küldi. A Bizottság még egyszer nem engedheti meg magának, hogy az elvesztett kulcsfontosságú munkatársai helyére ne tudjon azonnal új embert állítani.
A biztosok között hárman is voltak olyanok, akik kisebb-nagyobb, többnyire magánjellegű szívességekkel tartoztak Chennek. A főbiztos ezt ürügyként használhatta arra, hogy kimozdítsa őket a hivatalukból, és lojális férfiakat és nőket ültessen a helyükre.
Apró kézmodulattal kikapcsolta a híráradatot, felállt, és lesimította a köntösét. Kisétált az erkélyre, hogy végignézze a naplementét. Természetesen a valódi napból semmit sem látott, de rendszeresen kijavíttatta a Birodalmi szektor kupolájának fazettáit, így a naplementék itt is éppen olyannak tűntek, mint fiatal korában a Trantoron mindenütt. Nem kevés elégedettséggel szemlélte a kellemes látvány, majd leolvasztotta az arcáról az élvezet maszkját, és eltöprengett a jövőn.
Chen napi egy óránál ritkán aludt többet, általában délben pihent le, így az egész éjszaka a rendelkezésére állt, hogy felkészüljön a másnapi munkára. Amikor aludt általában harminc percig álmodott. Ezen a napon - évek óta először - a gyermekkora jelent meg előtte. Tapasztalata szerint az álmok ritkán tükrözték vissza közvetlenül a napi élet eseményeit, de rámutathattak bizonyos személyes problémákra és gyengeségekre. Chen nagyra tartotta ezt a tudatalatti mentális adatfeldolgozást; tudta, a legfontosabb dolgokra éppen alvás közben talál megoldást.
Kapitánynak képzelte magát, egy csillaghajó irányítójának, aki mindig számíthat a legénysége tagjaira - a tudatalatti gondolati folyamatokra. Az ő feladata csupán annyi volt, hogy ébren és jó kondícióban tartsa a "legénységét". Ezt egy speciális tudattornával sikerült elérnie, amit minden nap legalább húsz percen keresztül végzett.
Erre a célre volt egy gépe, egy olyan szerkezet, amelyet a Trantor, de talán az egész Galaxis legkiválóbb pszichológusa külön az ő számára szerkesztett meg. Az illető akkor tűnt el, amikor öt évea császári udvarban bekövetkezett az a botrány, amelyet Farad Sinter vezényelt.
Rengeteg összefüggés, rengeteg összefonódás… Chen ugyanolyan elismeréssel tekintett az ellenfeleire, mint a leghűbb híveire. Időnként, amikor egymás után elhullottak, még az is megesett, hogy valami sajnálkozó tiszteletfélét érzett irántuk. A legtöbb ellensége saját gyarlósága áldozatául esett, korlátoltsága vagy vaksága miatt bukott el.
Sinter esetében az ok az agresszív ostobaság és az őrültség lesz…
 
 
 
11.
 
Hari az Egyetetől kapott egyszerű kis lakásban élt. Ez volt  harmadik hely, amit Dors Venabili halála óta otthonának vallhatott, de itt sem találta a helyét, itt sem érezte magát otthon. Előfordult már, hogy néhány hónap, vagy mint most: tíz év után ráunt a lakására, és bármilyen jellegtelen és személytelen volt is a berendezés, irtózni kezdett tőle. Ilyenkor költözködött. Gyakran megesett, hogy az éjszakáit a könyvtárban töltötte. Amikor valaki rászólt, vagy megkérdezte tőle, miért nem megy haza, azt válaszolta, hogy másnap úgyis korán kell munkához látnia, és nincs szüksége pihenésre. A legtöbb esetben tényleg nagyon korán kezdett, de nem az elvégzendő feladatok miatt maradt bent.
Hari Seldonnak teljesen mindegy volt, hol tartózkodik, mindenütt egyedül érezte magát.
Ha szüksége volt rá, az új lakás megszerzése érdekében latba vetette az egyetemi rangját és a Birodalmi Könyvtárban meglévő pozícióját. Néhány hóbortot engedélyezett magának; a számára ez annyit jelentett, mint az ósdi hajtóműveknek az extra karbantartás: remélte, hogy így képes lesz lerobbanás nélkül elvégezni a feladatait. Nem tudta túltenni magát a történteken, nem tudott elszakadni a múlttól. Rengeteg emléket őrzött, és a jelenben semmi sem volt, ami legalább olyan izgalmat, elégedettséget generált benne, mint a régi események.
Ez volt az oka annak, hogy már alig várta a tárgyalást, amelynek során lehetősége nyílt arra, hogy közvetlenül megütközzön Linge Chennel, vagyis a Birodalommal. Tudta, ez lesz a legnagyobb és legutolsó harc, amire az életében sor kerülhet. Ha ezen túljut, végre minden elrendeződik.
Az őt érdeklő információk megszerzése érdekében néhányszor már akkor is kihasználta a pozíciójából származó előnyöket, amikor I. Cleon miniszterelnöke volt. A pszichohistória egyik legfontosabb kérdésea váratlan kultúrális és genetikai átalakulások hatása volt, és az, hogy ezek milyen valószínűsíthető arányban temelnek ki rendkívüli egyéneket.
Akkoriban még nem vette komolyan figyelembe az egyének pszichikai erejét; nem számolt az olyan személyek hatásával, mint amilyen például az unokája, és a fia, Raych volt. Akkoriban ezek a dolgok még csupán elvonatkoztatott értékek voltak a számára; akkoriban túlságosan mereven kezelte Daneel hatalmát, a változásokra gyakorolt befolyásának jelentőségét is.
Mindhárman rendelkeztek bizonyos meggyőző erővel. Hari Seldon az idő múltával rájött, hogy ezeket az apróságnak tűnő elemeket is be kell építenie az egyenletébe. Az évek során megtalálta a módját, hogyan veheti figyelembe a pszichohistória az olyan kiemelkedő tehetséggel rendelkező egyéneket, mint amilyen például Wanda volt.
Miniszterelnöksége idején szembe kellett néznie a könyörtelen ambíció ismerős politikai és történelmi problémájával, akár köze volt ennek a személyes karizmájához, akár nem. Birodalomszerte rengeteg példa értékű esetet talált, amelyeken keresztül tanulmányozni tudta a politikai eseményeket. Természetesen úgy próbálta elvégezni a munkáját, hogy közben a lehető legtávolabb maradjon a történésektől.
De ez nem volt elegendő. Azzal a vak és rendíthetetlen elszántsággal, amellyel a pszichohistóriai problémákre próbált megoldást találni, Dors figyelmeztetései és kérése ellenére rávette Cleont, hogy hozasson át a Trantorra öt kemény embert, öt karizmatikus zsarnokot. Ezeket a személyeket azután szakították ki hazájukból, hogy fellázadtak a Birodalom ellen, vagy megkérdőjelezték a Császár teljhatalmát. Ilyen esetek egyébként minden szabvány évben legalább ezer világon előfordultak. A rebelliseket a legtöbbször titokban kivégezték, de az is gyakran előfordult, hogy száműzték őket valamilyen távoli bolygóra, ahol hőzöngésükkel nem sokat árthattak az uralkodónak.
Hari engedélyt kért Cleontól arra, hogy kihallgassa az öt zsarnokot, és alávesse őket bizonyos pszichológiai és orvosi vizsgálatoknak.
Hari tisztán emlékezett arra a napra, amikor Cleon magához kérette túldíszített lakosztályába, és a meglobogtatta előtte a kívánságát tartalmazó kérvényt.
- Azt kéri tőlem, hogy a Trantorra hozassam ezeket a… parazitákat? Hogy megakadályozzam a törvényes procedúrákat, és esetleg a kivégzéseket? És tegyem mindezt csupán azért, hogy ön kielégíthesse a kíváncsiságát?
- Ez a probléma nagyon érdekes, felség. Semmit sem jövendölhetek meg, ha nem értem teljes egészében az efféle különleges személyek gondolkodásmódját, ha nem tudom, hogy mikor és hogyan bukkannak fel az emberi kultúrákban.
- Ha! Miért nem engem tanulmányoz, Seldin miniszterelnök őr?
Hari elmosolyodott.
- Mert ön nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, felség, mint ezek a személyek.
- Mert nem vagyok dühöngő őrült? Ezek szerint legalább normálisnak tart... Nos, már ez is valami. De hogy idehozassam ezeket az obszcén szörnyetegeket, ide, az én világomra…! Mi lesz, ha esetleg megszöknek, Hari?
- Az ön biztonsági csapatai pillanatok alatt megtalálnák őket. Bízzon a fegyvereseiben, felség.
A Császár felhorkant.
- Attól tartok, maga jóval erősebben bízik a birodalmi biztonsági szolgálatban, mint én. Az ilyen emberszörnyek olyanok, akár a rákos sejtek… Külön tehetségük van ahoz, hogy daganatokat gerjesszenek a szervezetekben, és mindent önpusztításra kényszerítsenek! Mondja meg őszintén, Hari: mit akar elérni ezzel az egésszel?
- Itt most sokkal többről van szó, császárom, mint egyszerű kíváncsiságról. Ezek az emberek éppúgy megváltoztathatják az emberiség történelmének eseményeit, mint a földrengések a folyók medrét.
- A Trantoron nem tudják megtenni!
- Ami azt illeti, felség, éppen a minap…
- Tudok arról a bizonyos esetről! Már nekiláttunk a probléma elhárításának. De ezek a férfiak és nők, ezek… aberrációk, Hari!
- Az emberiség történelmében elég gyakran felbukkannak hozzájuk hasonlók, és…
- És mi nagyon jól tudjuk, hogyan ismerjük fel, hogyan mozdítsuk ki őket a Birodalom építményében elfoglalt pozíciójukból. A legtöbb esetben nem jelentenek probléát.
- Igen, felség, de nem mindig sikerül likvidálni őket. Én megtalálhatom a módját annak, hogy az eredmény száz százalékos legyen.
- Kizárólag a pszichohistória érdekében, Hari?
- Elképzelhető, felség, hogy sikerül megtalálnom a rendszerszerű összefüggéseket a jelenség mögött. Ebben az esetben pedig talán lehetőség nyílik arra, hogy sikerüljön még ritkábbá tennünk az ilyen zsarnokok felbukkanását a Birodalom világain.
Cleon néhány percig gondolkozott, az ujját az állára szorította, majd kinyújtotta a kezét, és kis kört rajzolt a levegőbe.
- Jól van, miniszterelnök úr. Szükség esetén a rendelkezésünkre áll egy politikai mentség. Tehát öt parazitára lenne szüksége? Miért éppen ennyire?
- Rövid idő alatt csupán ennyit tudok alaposan górcső alá venni, felség.
- A leggonoszabbakat kéri?
- Eljuttattam önnek az illetők listáját. Úgy tudom, hallott már róluk, felség.
- Egyikükkel sem találkoztam, a birodalmi imprimatúrájukat sem személyesen tőlem kapták meg, Hari.
- Tudom, felség.
- Gondolom, említést fog tenni róluk a pszichohistóriai könyveiben... Remélem, engem nem rossz színben fog feltüntetni azokban az értekezésekben.
- Természetesen nem, felség.
Így végül Harinak sikerült elérnie azt, amit akart. Az öt zsarnokot áthozták a Trantorra. A Császári szektor legjobban őrzött börtönében, a Rikerianban helyezték el őket.
Az első találkozásokra akkor került sor, amikor…
Harit a lakás biztonsági rendszerének hangja zökkentette ki a réveteg emlékezésből. Az automata jelentette, hogy az ajtó előtt Hari Seldon unokája áll, aki szeretne találkozni a nagyapjával. Hari mindig örült, ha láthatta az unokáját, sosem tartotta elégnek azt az időt, amit együtt töltehettek, ám most… Éppen most jött, amikor már-már sikerült rátalálnia egy fontos összefüggésre!
Hetek óta nem látta Wandát, aki a férjével, Stettin Palverrel együtt azon dolgozott, hogy a Trantor nyolcszáz szektorának szakemberei közül összeállítson egy mentalikusokból álló csoportot. A munka komoly volt, mellette nem sok idő juthatott a rokoni és baráti kapcsolatok ápolására. A mentalikusok heteken belül, a tárgyalást követően a lehető leghamarabb elindulnak majd a Csillagvégre, hogy nekikezdjenek a titkos Második Alapítvánnyal kapcsolatos munkálatoknak.
Hari felállt, megvárta, hogy a lábába visszatérjen az erő, majd magára vette a köntösét és engedélyezte az automatának az ajtónyitást. Wanda belépett, magával hozta a folyosó hideg levegőjét és szagnyomait, a főzésnél használatos gombák illatát (amely közel sem volt olyan finom, mint a Mycogénben termesztett gombáké), az ózonszagot, amelybe friss festék bűze keveredett.
- Nagyapa, hallottad a hírt? A Császár meg akar fékezni minket! Hajtóvadászatot indított ellenünk!
- Kik ellen, Wanda? Kikre vadászik?
- A mentalikusokra! Elfogták a csoportunk egyik tagját, egy nőt, aki, hogy mentse a bőrét, bevallott egy sor ostobaságot, és hitelt adott egy csomó hihetetlen agyrémnek! Hogy tehetett ilyet az a kölyök? Mi a törvényellenes, ha nem a polgárok őrizetbe vétele és kínvallatása?
Hari felemelt kézzel kérte Wandától, hogy lassítson egy kicsit az iramon.
- Hogy történt? Az elején kezdd! - mondta.
- Az elején? Jól van. Szóval, van egy bizonyos Liso nevű nő. Vara Liso. Azok közé tartozott, akiket kiválasztottunk a Második Alapítvány létrehozására. Én úgy láttam, nem elég megbízható, és Stettin is egyetértett velem, de a nő nagyon értett a dolgához, és meggyőzően beszélt, és érzékeny is volt. Úgy gondoltuk, jó hasznát vehetnénk a mentalikusok felkutatásában, még akkor is használhatnánk, ha nem bízunk meg benne annyira, hogy magunkkal vigyük a… a repülésre.
- Igen, a legutóbbi megbeszélésen találkoztam vele - mondta Hari. - Alacsony, ideges arcú nő, igaz?
- Olyan, mint egy riadt kisegér - bólintott Wanda. - A múlt hónapban elment a Palotába. Nem tudtunk a dologról...
- És kivel beszélt?
- Farad Sinterrel! - Wanda úgy köpte ki a nevet, mintha méreg lenne.
- És mit mondott neki?
- Azt nem tudjuk, de bármi volt is, Sinter titkosrendőrsége nem sokkal később nyomozni kezdett néhány mentalikus után. Akit megtalálnak, arra… ehhez kétség sem férhet… halál vár. Egy golyó a fejbe, és kész!
- A mieinkre vadásznak? Azokra, akiket kiválasztottunk a Tervhez?
- Nem. Furcsa, igaz? Legalábbis nem csak rájuk, és nem mindegyikükre. Viszont már jó néhány olyan jelöltet eltettek láb alól, akivel nekünk még nem sikerült felvenni a kapcsolatot.
- Egyszerűen megölték őket? Letartóztatás és kihallgatás nélkül?
- Ilyen apróságokkal ők nem foglalkoznak. Gyilkosok ezek, nagyapa! Egyszerű, hamisítatlan gyilkosok! Ha így haladunk, nem sikerül megfelelő számú embert összeszednünk a megadott időre. Nincs valami sok a hozzánk hasonlókból.
- Személyesen még nem találkoztam Sinterrel - morfondírozott Hari -, bár az emberei tavaly kihallgattak. Úgy emlékszem, a mycogéni legendákról faggattak.
- Most éppen a Dahl szektort forgatják fel. Valami fiatal nőt keresnek. Még nem tudjuk az illető nevét, de a dahlitáink közül néhányan már érezték... majdnem megtalálták őt. Kivételesen erős képességekkel rendelkezik. Biztosra vesszük, hogy a rendőrök ezt a lányt keresik. Remélem, sikerül életben maradnia addig, amíg rátalálunk.
Hari intett Wandának, hogy üljön le az alacsony asztalka mellé. A nő letelepedett. Hari egy csésze teát tett elé.
- Sinter a jelek szerint nem irántam, nem is a Terv iránt érdeklődik, és azt hiszem, nem tud arról, hogy mi is érdeklődünk a mentalikusok iránt, és… Kíváncsi lennék, miben mesterkedik…
- Ez őrület! - mondta Wanda. - A Császár nem fogja leállítani, és Linge Chen sem tesz semmit!
- Az őrültségeknek is megvan a maguk eredménye, a maguk jutalma - mondta Hari halkan. Figyelemmel kísérte, milyen közfelháborodást váltott ki az, ahogy Sinter kezelte a Sarossa problémáját. - Chen talán tudja, hogy mit csinál… Nekünk annyi a dolgunk, hogy életben maradunk, és nem hagyjuk leállítani a Tervet.
Wanda aggasztó híreket hozott, de ez sem feledtette el Harival azt a bosszúságot, amit amiatt érzett, hogy megzavarták az elmélkedésben. Sőt, a hírek komoly volta tovább fokozta dühét. Szeretett volna egyedül maradni, arra vágyott, hogy békén hagyják, és végigfuttathassa a fejében a zsarnokokkal és a kihallgatásukkal kapcsolatos gondolatmenetet. Érezte, az emlékek között valami fontos dolog lappang, valami olyasmi, ami minden kétséget kizáróan ott van, de amit képtelen nyakon csípni…
Minden bosszúsága ellenére megkérdezte Wandát, van-e kedve vele vacsorázni. Meg akarta nyugtatni a nőt, és még több információt szeretett volna kiszedni belőle.
Vacsora közben Hari fejében az emlékek és az egyenletek hirtelen összeálltak, végre létrejött az a kapcsolat, amit keresett. A kapcsolat, amelynek az a halovány emlékárnyék volt az alapja, amely szerint valahol, valamikor találkozott Daneellel. De mikor? És hol? Aztán eszébe jutott valami, és már nem kételkedett abban, hogy az a találkozó vaólban lezajlott, és hogy Daneel mondott neki valami nevetséges és potenciálisan felhasználható dolgot… Farad Sinterről.
- Kihallgatást fogok kérni - mondta Wandának, amikor a desszertre került sor. Wanda két csésében hideg pudingot tett az asztalra. A saját adagjához jégcsokit kevert; az ízlését az apjától, Raychtól örökölte.
- Kitől?  - kérdezte. - Sintertől?
- Nem, még nem tőle - felelte Hari. - A Császártól.
- Attól a szörnyetegtől? A rettenetes gyerektől? Nagyapa, ezt nem engedhetem meg!
Hari élesen felnevetett.
- Drága Wandám, én már jóval ezelőtt bedugtam egy párszor az oroszlán fejébe, hogy te megszülettél. - Egy percig komolyan, elgondolkodva nézett az unokájára, majd halkan megkérdezte: - Miért, te talán nem érzed, hogy valami nincs rendjén?
Wanda elfordította a fejét, azután hirtelen visszanézett a nagyapjára.
- Tudod, miért folytatjuk a mentalikusok felkutatását, nagyapa.
- Igen. Te és Stettin felfedeztétek, hogy a képességeitek valamilyen ismeretlen oknál fogva egyre apadnak. Olyan embereket kerestek a csoportba, akiknek erősségei és gyengeségei kioltják egymást, és állandósuló hatást produkálnak.
- Hetek óta senkit sem hallok tisztán, nagyapa. Azt sem tudom, veled mi történhetett. Semmit sem látok... Homályos vagy előttem.
 
 
 
12.
 
Vara Liso évek óta nem aludta át az éjszakákat, mert attól félt, hogy pihenés közben vagy félálomban meghall valamit, amiről nem akart tudomást szerezni.Ilyenkor érezte, hogy a hálója felhőként borul rá a környezetére, és amikor visszahúzódik hozzá, amikor összezsugorodik benne, tele van érzelmi színekkel, vágyakkal, aggodalmakkal - azokkal az érzésekkel, amelyeket a több kilométeres körzetben tartózkodó emberek vallhattak a sajátjuknak; a kihalászott érzelmekkel, amelyekkel Vara Liso nem tehetett egyebet, mint hogy sorban megemészti mindegyiket.
Fiatal korában ez a kérés nélkül kapott képesség ritkán lépett működésbe, havonta legfeljebb egyszer-kétszer került sor ilyen éjszaka halálszára. Vara Liso akkor még nem tudta megállapítani, hogy egyszerűen őrült, vagy valóban képes begyűjteni mindazt, képes megtudni mindazt, ami a jelek szerint a birtokába került, amit begyűjtött a szüleitől, a fivérétől, a szomszédoktól, később a szeretőitől (nem sokan vonzódtak hozzá, mert már akkor is volt valami hátborzongató a megjelenésében és a modorában, amitől a legtöbben visszarettentek).
Most, hogy a háló minden áldott éjszaka szétterült, és ő képtelen volt mindent megemészteni, ami beleakadt, képtelen volt magába olvasztani mások életének érzelmeit és részleteit, Vara Liso félt elaludni. Úgy érezte magát, ahogy az a légypapír érezheti, amit a szeméttartály fölött akasztottak fel.
Arra, hogy mások számára hasznos lehet amit művel, amit akaratlanul tesz, akkor döbbent rá, amikor más mentalikusok a közelébe férkőztek. (Az elenvezést is tőlük "hallotta" először; addig nem próbált szót találni arra, ami vele történik.) Később, egy éjszaka, amikor a Streelin Egyetemen más mentalikusok társaságában gyakorlatozott, elcsípett egy olyan álomtöredéket, amely a lelke legmélyéig megrázta.
Valaki egy mechanikus emberről álmodott! Az a lény nem gépagyú volt, nem azok közé a vicces kis munkagépek közé tartozott, amelyek egykor oly sok fejfájást okoztak a Trantoron és más világokon is az élő munkásoknak, és amelyekkel azóta egyre ritkábban lehetett találkozni. Nem, amit elcsípett, az nem egy gépagyú álma volt, hanem egy emberi külsővel rendelkező roboté, aki feltűnés nélkül létezhetett, sétalgathatott a valódi emberek között.
Egy álom, amelyekben robotok szerepeltek. Később rájött, hogy nőneműek is vannak közöttük. Az álomtöredékek legalábbis erről árulkodtak. Erről, és még valamiről: a robotok bámulatos képességekkel rendelkeztek, és nem csupán a szerelemre, de a gyilkolásra is képesek voltak.
Vara Liso heteken keresztül töprengett ezeken az álmokon, míg végül aztán úgy döntött, kihallgatást kér a Császártól. Ez a félőrült kérés (egy hozzá hasonlóan alacsony sorból származó ember csak a legmerészebb vágyálmaiban gondolhatott arra, hogy az uralkodó fogadja) azután meghallgatásra talált, és Vara Liso találkozott... No nem a Császárral, hanem egy másik férfiúval, azzal az emberrel, aki a Birodalom Lelkiismeretének nevezte magát.
Vara Liso így került először Farad Sinter császári tanácsnok elé.
Sinter meglepő udvariassággal fogadta, bár eleinte kissé hűvösen és kimérten beszált. Amikor Azonban Vara Liso megemlítette, mit talált, milyen álomtöredékek kerültek a birtokába, és milyen következtetéseket vont le a tényekből, a tanácsnok felélénkült és kérdezősködni kezdett. Szavaival beásta magát a zavarodott Vara Liso elméjébe, és előkotorta onnan azokat a bizonyíték-ékköveket, amelyekről a nő azt sem tudta, hogy léteznek. Farad Sinter politikai jelentőséget tulajdonított az általa logikusnak és strukturáltnak tartott szilánkoknak, és annyi következtetést sikerült levonnia belőlük, amennyit Vara Liso egyedül talán egymillió év alatt sem lett volna képes összegyűjteni.
Vara Liso a maga sajátos módján először tisztelte, majd csodálta Farad Sintert, végül rajongani kezdett érte. Sinter nagyon sok tekintetben hasonlított rá, érzékeny volt és ideges, olyan gondolati frekvenciákat használt, amelyekre senki sem bírt ráhangolódni - legalábbis a viselkedésével és a szavaival ezt állította.
Vara Liso semminek sem örült volna jobban mint annak, hogy Farad Sinter szeretőjévé válhat, a tanácsnok azonban hamar a tudomására hozta, hogy fizikai kapcsolatra sosem kerülhet kettejük között. Testi szerelemre nem, más valamiben, ami legalább annyi élvezetet okoz az embernek, mint az ölelés, azonban igen.
Vara Liso ezen a reggelen is meglátogatta Farad Sintert, elment hozzá a Palotában lévő magánlakosztályába. Mint mindig, most is két fagyos, nőnemű biztonsági őr kísérte, akik azt hitték, Vara Liso ismét olyasmit hozott, amire Farad Sinter vágyott.
Információkat, amelyek nem illettek bele képbe. Jobbnak látta, ha ezeket megtartja magának.
- Jó reggelt, Vara! - üdvözölte Sinter, aki egy kis, kerekeken gördülő reggelizőasztal mögött ült, és még mindig egy csodálatos hímzésekkel díszített, aranyló színű éjjeli köntöst viselt. Amikor ránézett Varára egy kicsit összehúzta a szemét, a tekintetében csodálkozó öröm csillant. - Nos, ma mit kapok tőled?
- Semmi különöset, Farad. - Vara Liso fáradtan, elbátortalanodva lezökkent a Sinter asztalával szemközt álló kerevetre. - Minden… összekuszálódott. Esküszöm, még sosem voltam ilyen kimerült!
Sinter halkan cicegett, majd a mutatóujját felemelve tréfásan megfenyegette Vara Lisót.
- Ne becsüld alá a képességeidet, Vara!
A nő szeme mohón, szerelemre vágyón elkerekedett. Sinter úgy tett, mintha ezt nem venné észre.
- Sikerült kiderítened, hogy kinek az álmait láttad azelőtt, hogy először felkerestél? Tudod már, ki álmodott mechanikus emberekről?
- Nem. Még azt sem voltam képes megállapítani, hogy férfi, vagy nő volt az illető. Nem tudom. Emlékszem néhány arcra, amit abban az álomban láttam, de… egyiket sem tudom beazonosítani. - Vara Liso kis szünetet tartott, majd megkérdezte: - Elkaptátok a lányt?
Sinter megrázta a fejét.
- Még nem. De nem adtam fel. Találtál újabb nyomokat? Újabb jelölteket?
Vara Liso halványan elpirult. Ő is megrázta a fejét. Tisztában volt azzal, hogy nemsokára be kell számolnia arról, hogyan kezdődött ez az egész, hogyan került kapcsolatba azokkal az alacsonyabb szinten lévő mentalikusokkal, akik sokkal gyengébbek voltak nála - és sokkal gyengébbek voltak annál a fiatal nőnél is, akit két héttel korábban fedezett fel, akinek az elméje fáklyaként világlott a sötét éjszakában. A mentalikusok jól bántak vele, ő pedig megpróbálta visszatartani Sintertől az információk egy részét. Ennek két oka volt. Az egyik: ezek emberek, és nem robotok voltak. A másik: azért belé is szorult némi becsület és lojalitás. Megpróbált befolyást gyakorolni Sinterre, azt szerette volna elérni, hogy a tanácsnok ne akarjon felderíttetni és lebuktatni minden szánalmas kis mentalikust. Biztos volt benne, hogy Sinter téved, amikor azt hiszi, hogy valamennyi veszélyt jelenthet, de természetesen ezt nem mondhatta meg neki nyíltan.
Gyanította, Sinter nem lenne valami vidám, ha egyszerűen a képébe vágnák, hogy téved. Még akkor sem örülne a dolognak, ha csupán egy ilyen, viszonylag jelentéktelen részletről van szó.
Sinter azért küldte őt Dahlba, mert valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva azt hitte, hogy ebben a szektorban csak úgy nyüzsögnek a mentalikusok, hogy itt több van belőlük, mint bárhol másutt a Trantoron. Sinter szerint ez volt a legmegfelelőbb hely arra, hogy Vara Liso elkezdje a ténykedését. A nő a szektor egyik lepusztult szállodájában bérelt szobát, ahol aztán egy éjszaka szétterítette a hálóját. Amikor visszavonta a hálót felfedezte, az eddigi legnagyobb zsákmányt sikerült elejtenie.
Vara Liso gyűlölte Dahlt, ahol a sértődés, a közömbösség és a düh undorító, veszélyes miazmává sűrűsödött össze. Remélte, soha többé nem kell visszatérnie oda.
- Azt hiszem, vissza kelle menned, hogy személyesen segíts a különleges osztag tagjainak - mondta Farad Sinter könnyedén. - Eddig nem jártak valami sok szerencsével.
A nő a tanácsnokra meredt, a szemébe könnyek szöktek.
- Ó, Vara!  - kiáltotta Farad Sinter. - Ne légy ennyire érzékeny! Nem olyan rossz hely az. Ott van rád szükségünk. Egy tűt kell megtalálnunk a szénakazalban, és ez nélküled semmiképpen sem sikerülhet. Ha az a lány valóban olyan tehetséges, mint mondod, akkor…
- Ha azt kívánod tőlem, hogy odamenjek, akkor visszatérek - mormolta Vara Liso. - Bevallom, abban reménykedtem, már így is éppen elég sokat segítettem.
- Nos… Nem. Rengeteg információt szereztél, de ez nem elég. Azthiszem nem. Kétlem, hogy sok időm lenne egy sziklaszilárd bizonyíték fellelésére.
Vara Liso vidámságot erőltetett magára, azután feltette az első kérdést, ami az eszébe jutott.
- Mit fognak csinálni azok a robotok, ha rájönnek, hogy tudunk róluk?
Sinter arca maszkká merevedett.
- Ez jeleti számunkra a legnagyobb veszélt - mondta komoran. Néhány pillanatra lesütötte a szemét. - Időnként eszembe jut, hogy eltűntetnek minket, és önmagunk replikánsait ültetik a helyünkre, olyan embermásokat, akik pontosan úgy cselekszenek, ahogy mi tennénk, de l üresen és közömbösen. - Farad Sinter elgondolkozott, hirtelen nem találta meg azt a bizonos, ősrégi szót. - Lélek nélkül.
- Ezt nem értem - mondta Vara.
Sinter megcsóválta a fejét.
- Én sem egészen értem, de… azt hiszem, rettenetes lehet, ha az ember elveszti a lelkét!
Egy hosszú percig együtt töprengtek ezen a félelmetes lehetőségen, azon, hogy milyen lehet lélek nélkül élni. Nem nagyon bírták elképzelni.
 
 
 
13.
 
- Kissé furcsállom, hogy találkozni kívánt velem - mondta a Császár. - Főként akkor érthetetlen a dolog, ha figyelembe vesszük, hogy a jövő hónapban ki kell állnia Linge Chen bizottsága elé, és meg kell védenie magát az árulás vádjával szemben. - Klayus megcsóválta a fejét, felvonta a szemöldökét. - Nem jutott még eszébe, hogy különös kegyet gyakoroltam, amikor fogadtam?
- Igen, valóban kegyes tett volt - mondta Hari összkulcsolt kézzel és lehajtott fejjel. - De ez is arról árulkodik, felség, hogy ön függetlenül, mások befolyása nélkül dönt.
- Igen, sokkal függetlenebb vagyok, mint amilyennek a legtöbben hisznek. Az igazat megvallva nagyon nagyra becsülöm a Bizottságot, mert rengeteg munkát elvégez helyettem, és foglalkozik az számomra unalmas részletkérdésekkel. Linge Chen azonban elég bölcs ahhoz, hogy megengedje nekem egyedül intézni a saját ügyeimet. Amiről úgy döntök, hogy érdekel, amiben én akarok eljárni, abba ő nem avatkozik bele. Nos, miért tekintsem az ön ügyét a sajátomnak? Természetesen tudom, hogy ön nagy tudós, elismerésem érte, de… mi okom lenne arra, hogy külön figyelmet szenteljek a problémájának?
- Úgy gondoltam, felséges uram, hogy talán érdeklődik a jövő iránt - mondta Hari.
Klayus halkan felhorkantott.
- Ah, igen! Az ön potenciális jövőképe!
A Császár elindult, Hari pedig követte. Átvágtak a legalább húsz méter átmérőjű, harminc méter magas, kör alakú csarnokon. A fejük fölötti kupolában a Galaxis lakott csillagrendszereinek másai fénylettek, a sokszor tízmillió bolygó állhatatosan hunyorgott. Hari felpillantott; mint már olyan sokszor élete folyamán, ismét elcsodálkozott azon, hogy az ember a Galaxis milyen hatalmas szeletét vallhatja a sajátjának. Klayus ügyet sem vetett a bámulatos vetített képre. Az ajkát csípkedte, és Harira meresztette óriási, furcsa módon kifejezéstelen tekintetű szemét. Harit zavarta a nézése.
klayus kinyitotta a szórakozószobának nevezett helyiségre nyíló magas ajtót. Az ajtószárny, mintha egy kripta bejárata lenne, oldalra lendült jókora zsanérjain. Az ajtókeretre zöld és aranyszínű bogarak kapaszkodtak fel. Hari gyanította, hogy ezek is csupán vetített képek, de akkor sem lepődött volna meg túlságosan, ha kiderül róluk, hogy valódiak.
- Bevallom, nem igazán érdekel a  maga jövője, Vészmadár - mondta a Császár könnyedén. - Megpróbálom beszerezni a fontosabb információkat... Ismerem az ügyét. Nem fogom elejét venni a tárgyalásnak, és nem akarok szembehelyezkedni Chennel.
- Én a közeljövőről szeretnék beszélni, felség. Az ön jövőjéről - mondta Hari. Remélem, Daneel üzenete nem csupán álom volt! Rajtaveszthetek, ha igen…
A Császár megfordult, és elmosolyodott e drámai szófordulat hallatán.
- Tudomásom van arról, hogy maga szerint a Birodalom pusztulásra van ítélve. Tudja, az én fülemben úgy csengenek az efféle kijelentések, mint az áruló szavak. Ebben az egy dolgoban egyetértek Chennel.
- Én azt vallom, hogy a Trantor ötszáz éven belül romhalmazzá vátozik. Az ön jövőjét még sohasem próbáltam megjósolni.
A szórakozószoba tele volt a Galaxis különböző részein élő, óriási lények szobraival. Valamennyi ragadozónak látszott, mind vad volt; mind támadó pózban állt. Hari nem próbálta felbecsülni a bennük rejlő művészi értéket. A művészet sosem volt erős oldala, nem is érdeklődött iránta túlságosan, jóformán csak akkor foglalkozott vele, amikor a képes volt a szociális jólét indikátoraiva absztrahálni az alkotásokat.
- Már olvastattam a tenyeremből - mondta Klayus még mingi mosolyogva. - Rengeteg gyönyörű nő vizsgálgatta már a kezemet. Nagyon szépnek találták, és azt mondták, fényes jövő vár rám, nem pedig orgyilkosok, Vészmadár!
- Önt nem fogják meggyilkolni, felség.
- Akkor letaszítanak a trónról? Száműznek Smyrmóba? Heroikus ötödik ükapámat oda küldték. Smyrmo… Forrós és száraz, az ember védőruha nélkül nem tartózkodhat a szabadban, a lakosztályoknak kénszaga van, és egy jól megtermett giliszta is alig férne keresztül azokon a járatokon, amelyeket ott "útnak" neveznek. Újabban az őseim memoárjait olvasgatom, Vészmadár. Jó szórakozást nyújtanak, és sokat tanulok belőlük.
- Nem erről van szó, felség. Nevetségessé tennék, és addig nem nyugodnának, míg el nem veszti a tekintélyét. Azután figyelmen kívül hagynák. Ennyi. Linge Chennek még véletlenül sem kellene fellépnie ön ellen. Könnyedén magához ragadhatná a hatalmat, kihirdethetné a népi demokráciát, amelyben ön legfeljebb csak a múlt szimbóluma lehet. A  jövedelmét lecsökkentenék, végül már a puszta létfenntartása is gondot okozna...
A Császár két Gareth-oroszlán közé lépett. Ezek a ragadozók egy közepes gravitációjú világon voltak őshonosak. A szobrok életnagyságban ábrázolták a bestiákat; kapaszkodásra is alkalmas orrmányuk vége körülbelül húsz méter távolságban volt karmos hátsó lábuktól. Klayus az egyik szobor bokájához támaszkodott.
- Mindezt a pszichohistória egyenleteiből olvasta ki?
- Nem, felség. Ennek semmi köze sincs a pszichohistóriához, ezeknek a jóslatoknak tapasztalat s logikus következtetések képezik az alapját. Hallott már Joranumról?
A Császár megvonta a vállát.
- Nem hiszem… Mi ez? Egy ember? Egy hely? Valami állat neve?
- Egy emberé, aki valamikor császár akart lenni. Eltitkolta származását. Ezt úgy sikerült elérnie, hogy átírt egy ősi mítoszt, amely… amely a robotokról szól.
- Robotok! Igen, hiszek bennük.
Hari meghökkent.
- Nem a gépagyúakra gondolok, felség, hanem az emberformájú, intelligenciával rendelkező gépekre.
- Természetesen. Én is. Hiszem, hogy valamikor léteztek, és hogy mi túltettünk rajtuk. Félretoltuk őket, ahogy a gyermek a megunt játékszert. Csak a gépagyúak maradtak meg, de azok is feleslegesen. Nincs szükségünk mechanikus munkásokra, és még kevésbé van szükségünk mechanikus intelligenciákra.
Hari lassan pislogott, és elgondolkozott. Lehet, hogy alábecsülte ezt a fiatalembert?
- Joranum úgy hitte.... - Hari elhallgatott. Raych hitette el vele, emlékeztette magát. - Úgy hitte, hogy egy robot valamilyen úton-módon beszivárgott a Palotába. Joranum szerint Demerzel miniszterelnök robot volt.
- Ah, igen, erről mintha már hallottam volna valahol... Ez ugye nemrég történt? A születésem előtt, de nem régen.
- Demerzel kigúnyolta ezért az állításáért,felség, és Joranum politikai mozgalma összeroskadt. Nem bírta el a nevetségesség terhét.
- Igen, igen, már emlékszem. Demerzel lemondott, és I. Cleon valaki mást állított a helyére. Magát. Így történt, Vészmadár?
- Igen, felség.
- Tehát így tett szert arra a politikai gyakorlatra, amelynek most hasznát veszi?
- Én csupán minimális politikai gyakorlattal és képességekkel rendelkezem, felséges úr.
- Nem hiszem, Vészmadár. Maga életben van, I. Cleont pedig meggyilkolták… egy kertész végzett vele, akinek... akinek erős támogatói voltak. Így történt?
- Többé-kevésbé így, felség.
- Tehát maga még életben van, Vészmadár. Bölcs és ravasz ember maga, megvannak a saját titkai, és óriási tapasztalattal rendelkezik. Ráadásul okosan játssza ki a lapjait: a kulcsfontosságú személyek előtt lebbenti fel a fátylat a kulcsontosságú eseményekről. Mondja, Vészmadár, Linge Chenről nincs véletlenül egy titkos dossziéja?
Hari önkéntelenül felnevetett. Klayus nem találta sértőnek a megnyilvánulását, inkább jót mulatott a dolgon.
- Nincs, felséges úr. Chen politikai páncélja áttörhetetlennek tűnik. A viselkedésében, a magánéletében sincs semmi, ami miatt támadni lehetne.
- Tényleg nincs… Akkor kicsoda? Ki fog nevetségessé tenni? Ki fog letaszítani a trónról?
- Van egy asszisztense, felség… Van valaki a tanácsnokai között, aki szintén hisz a robotok létezésében. - Daneeel ezt akarta a tudomásomra hozni. Hari hátán végigfutott a hideg. Mi van akkor, ha Daneel már nem létezik, ha elhagyta a Trantort, és az egészet csak ő álmodta? Kimerítő volt az elmúlt néhány hónap, az a rengeteg idegeskedés és feszültség…
- És?
- A Trantoron jelen pillanatban is vannak robotok. Az a bizonyos illető vadászik rájuk. Kinetikus fegyverekkel vette üldözőbe őket.
A Wandától szerzett információ illeszkedett Daneeléhez; a kapcsolat létrejött, a lánc kiegészült. Ez már több volt, mint gyanú, halvány sejtelem. Hari kétségbeesett igyekezettel próbált visszaemlékezni a zsarnokokkal folytatott beszélgetésére.
Még mindig hiányzott valami!
- Valóban? - kérdezte a Császár csillogó szemmel. - Valódi robotokat talált? Megölte őket?
- Nem, felség. Robotokat nem, embereket viszont igen. Embereket, akik mind az ön alattvalói. A Trantor polgárai. És van közöttük egy külvilági is, aki... Aki furcsa módon éppen az én szülőbolygómról, a Heliconról származik.
- Milyen érdekes! Nem is tudtam, hogy az a bizonyos illető robotokra vadászik. Mi lenne, ha most rögtön idehívatnám, és a maga jelenlétében kifaggatnám erről a dologról?
- Nekem ehhez semmi közöm sincs, felséges úr.
- Gondolom, Farad Sinterre célozgat.
- Igen, felség.
- Valaki gyilkolássza az alattvalóimat! Erről nem tudtam. Nos, nem igazán tudom elhinni amit mondott, Vészmadár, de ha igazat szólt, akkor... Azonnal le kell állítanom ezt az ostobaságot. Ami pedig a robotok levadászását illeti... Nos, ha Sinter ilyesmivel akar szórakozni, csak csinálja. Nekem nem árt vele.
- Linge Chen hagyja, hogy Sinter elszórakozzon, de amikor kellőképpen belegabalyodott a robotvadászatba… Nos, Linge Chen abban a pillanatban le fog csapni. Sinter megsemmisül, felség, és elképzelhető, hogy bukása közben magával ránt valakit. Mondjuk önt…
- Ah! Értem… Chen mindenkinek eszébe fogja juttattni az elfelejtett Joranumot, és fel fogja használni ellenem a tényt, hogy tudtam Sinter vadászatáról, mégsem állítottam le. Sinter polgárokat gyilkol, én pedig hagyom. - Klayus megfogta az állát, és elgondolkozva összeráncolta a homlokát. - Egy császár, aki polgárokat gyilkol… vagy nem fékezi meg azt, aki ilyet tesz. Igen, ez valóban veszélyes lehet. Nagyon veszélyes. Már értem… Tényleg valószínű, hogy ez fog történni. Igen. - A Császár arca elkomorodott, a szeme összeszűkült. - Voltak bizonyos terveim ma estére, Vészmadár, de attól tartok, maga miatt le kell mondanom róluk. Azt hiszem, ez olyan nagy súlyú ügy, hogy nem lehet néhány perc alatt kitárgyalni.
- Szerintem sem, felség.
- Sinter ma Mycogénben tartózkodik, csak vacsora után fog visszajönni... Jól van. Maga itt marad, és ad néhány tanácsot. Azután pedig, Hari… Ugye szólíthatom Harinak?
- Megtisztel vele, felség.
- Azután ünnepelni fogunk, és megkapja a jutalmát a szolgálatáért.
Hari arca közömbös maradt; még véletlenül sem árulta el, hogy erre vágyik a legkevésbé. Arról, hogy a Császár mivel szokott szórakozni, csak kevesen tudtak, és Linge Chen ügyelt rá, hogy ezeknek se járjon el a szájuk. Egy kis megvesztegetés, egy kis fenyegetőzés, és mindenki örömmel hallgat... Hari nem akart azok közé tartozni, akiket Chen megfélemlített vagy megvásárolt. Különösen most nem.
Életben kellett maradnia, hogy sor kerülhessen a tárgyalásra, és hogy azután láthassa az Alapítvány létrejöttét. A két Alapítványét; azét, amelyikről mindenki tudni fog, és azét is, amelynek létezése egyelőre titok marad.
De nem hagyhatta, hogy Sinter őrültsége miatt veszélybe kerüljön Wanda és Stettin jövője, meg mindazoké, akiknek a Csillagvégre készülnek. Azoké, akiknek el kell jutniuk oda!
Akiknek az egyenletek épsége érdekében muszáj eljutniuk oda...
 
 
 
14.
 
Lodovik, miután öt napot töltött egyedül, belemerült a kóma robotikus megfelelőjébe. Semmit sem kellett csinálnia, nem tehette hasznossá magát, senki sem volt, akit szolgálhatott vona. Két választása maradt csupán: vagy belesöpped a tétlen várakozásba, vagy szembenéz sérült áramköreinek problémájával. Ebben a robotikus kómában a gondolatai lassan csordogáltak. Ügyelt rá, hogy min töprengenie, hogy maradjanak a mentális táján maradjanak ismeretlen területek, amelyeket felfedezhetett. Tudta, ha nincs min töprengenie, akkor teljesen kikapcsolódik - a teljes kikapcsolódást pedig csak egy hozzáértő ember, vagy egy szervízrobot képes a visszájára fordítani.
Lodovik lassú gondolatáramlással megpróbálta megállapítani, mi változott meg benne. Abban biztos volt, hogy valami más lett; a bázisrutinjaiban, a diagnosztikájában érezte az átalakulás nyomait.
A szétrobbant szupernovától elindult rengéshullám peremét képező sugárzásréteg állandósult ostroma alterálta pozitronikus agyának legalapvetőbb karakterisztikáját, és… És még volt valami más is, ami valahogy nem stimmelt.
A hiperhajó fénynapokra sodródott a Sarossától, távol került a térnek attól a szektorától, amelyben lehetőség nyílt volna a státusz geometrián áthatoló kommunikációra, a gépek képtelenek voltak befogni a hiperhullámú adásokat, ám Lodovik ennek ellenére úgy érezte (nem is érzés volt az, hanem bizonyosság), hogy valaki vagy valami őt figyeli, az ő programjait és működését tanulmányozgatja.
Daneeltől  hallotta, hogy léteznek olyan testetlen, memének nevezett lények, amelyek nem anyagba kódolják bele a gondolataikat, hanem a Galaxis plazmamezőibe; olyan intelligenciák, amelyek a Trantor hálózatában és processzoraiban léteznek; akik jóval azelőtt, hogy Lodovik megérkezett a Birodalom fővárosába bosszút álltak Daneel néhány robotján. Ezek a lények jó harminc éve elhagyták a Trantort. Lodovik nem sokat tudott róluk, Daneelből pedig alig lehetett kiszedni valamit.
Talán egy vagy több ilyen memé-lény úgy döntött, hogy alaposabban megvizsgálja a szupernovát, vagy hogy ebben a veszedelmes ragyogásban tölti fel magát energiával. Talán rábukkantak az eltévedt hiperhajóra, amelynek fedélzetén csupán egyetlen ép lényt találtak.
Őt.
Megtalálták, és talán megérintették. Alterálták.
Lodovik nem volt biztos abban, hogy tökéletesen működik.
Még jobban lelassította a gondolatait, és felkészült arra hideg, üres évszzázadra, amin a megsemmisülés előtt végig kellett vergődnie.
 
***
 
Tritch és az elsőtisztje, akit Trinnek hívtak, aggodalommal figyelték Mors Planch tevékenységét. A férfi néhány mobil diagnosztizáló géppel együtt beásta magát a hiperhajtóműbe, túljutott az szilárd hélium aktív tekercsein és a nátriumklorid, vagyis a közönséges konyhasó pozituningolt, gondosan kiköbözött kristálytömbjein, és még semmi gondot nem okozott, de…
Tritch tranzitban még soha, senkinek sem engedte meg, hogy belepiszkáljon a hajó hiperhajtóművébe, de most kénytelen volt beletörődni a dologba. Amit Planch művelt az megrémítette, ugyanakkor ámuldozásra késztette.
Tritch és a másik nő a hajtóműcsarnok falán lévő keskeny függőfolyosóról figyelte a hajtómű tizenöt méteres magját. A mag végénél sötét volt; Planch mindig oda akasztotta sépadt aranyszínű fényt szóró lámpáját, ahol éppen dolgozott.
- Jobb lenne, ha elmondanád, hogy mit művelsz odalent - mondta Tritch idegesen.
- Mármint hogy éppen most? - kérdezte Planch bosszúsan.
- Igen. Ebben a pillanatban. Egy kicsit talán megnyugtatnál.
- Mennyire ismered a hiperfizikát?
- Háát… Azt tudom, hogy az ember felhúzza a hajóban lévő valamennyi atom gyökereit, az óramutató járásával ellentétes irányban megforgatja az egészet, aztán visszaülteti, de olyan irányba, amerre normális esetben nem lehetne haladni.
Planch felnevetett.
- Nagyon szemléletesen magyarázol, Tritch, kedvesem! Ez tetszett... Érdekes volt, de vakon nem célszerű répát kapálni.
- Mi az a répa? - kérdezte Trin a nőtől.
Tritch a fejét rázta.
- Minden utazó hiperhajó permanens nyomot hagy abban a titokzatos tartományban, amelyet Konner Mire után Mire-térnek nevezünk. Konner Mire különben a tanárom volt, úgy negyven évvel ezelőtt. Manapság nem sokan foglalkoznak a tanaival, mert a legtöbb hiperhajó eljut oda, ahová indult, és a Birodalom szerint az oktatás többe kerülne, több vesződséggel járna, mint a néha-néha eltévedt hajók felkutatása.
- Igen, tényleg kevés hajó téved el - mondta Trin. - Minden százmilliomodik utazásra jut egy ilyen balszerencsés eset.
Planch felnézett két hosszú cső közül, eltolta a mobil diagnosztizáló egységet a hajtóműtől, és hagyta, hogy arrébb lebegjen.
- Amikor a hajó tranzitban van minden hajtóműnek van kiterjedése a Mire-térben. Ez megakadályozza, hogy a hajó véletlenszerű részecskehalmazzá változzon. Bizonyos régi technikák, amelyekre most nem akarok részletesen kitérni, lehetővé teszik, hogy felszereljek a hajtóműre egy monitort, amelyen keresztül megfigyelhetem a legfrissebb nyomokat. Ha egy kis szerencsénk van, találunk majd egy olyan tépett nyomsávot, ami hirtelen ér véget… ami egy elfűrészelt kötélre hasonlít. Nna! Az lesz a hajó, amit keresünk. Vagyis a legutolsó ugrásának a nyoma.
- Tépett nyomsáv? - kérdezte Tritch.
- A hiperhajtómű állapotból való hirtelen kilépés során a nyomsávban diszkontinuitás jön létre, ezért a nyomsáv egy elfoszlott vagy elfűrészelt kötélre hasonlít. Ha a kilépés tervszerűen hajtódik végre, akkor a nyomsáv vége egyenletes.
- Ha ilyen egyszerű az egész, akkor miért nem alkalmazza mindenki a trükköt? - kérdezte Tritch.
- Erről mintha már beszéltünk volna... Azért, mert ez "az egész" egy feledésbe merült tudomány része.
Tritch meghökkenve szuszogott.
- Egyébként - mondta Planch rövid hallgatás után - egy az öthöz az esélye annak, hogy az átalakítás során valamit elrontottam. Ha ez a helyzet, akkor a hipertérből való kilépésünk nem lesz valami kellemes. Három fényévnyi területről kellene összeszedegetni a darabkáinkat.
- Erről eddig nem beszéltél - mondta Tritch komoran.
- Azt hiszem sejted, hogy miért nem.
Trin halkan káromkodott egyet, és vádlón a kapitányára meresztette a szemét.
Planch néhány hosszú percen keresztül csendben dolgozott, majd újra előbújt a magból. Trin közben elment, Tritch azonban még mindig ott állt a függőfolyosón.
- Nos, még mindig jó vagyok nálad pár üveg trilliaira? - kérdezte a férfi.
- Ha nem ölsz meg minket, akkor igen - felelte Tritch mogorván.
Planch ellebegett a hengerek közeléből, és a zsilipkapu felé tolta a diagnosztizáló gépeket.
- Helyes! Különben… azt hiszem, megtaláltam amit keresünk.
 
 
 
15.
 
Hari lába fájt a sok ácsorgástól. Klayus végül abbahagyta a szörnyszobrokról tartott kiselőadását, végre megállt, és elment valahová. Hari megpillantott egy díványt. Odavánszorgott, és fáradt sóhajjal letelepedett.
Itt volt az alkalom arra, hogy megfigyelje, mennyire romlottak el a dolgok, és megállapítsa, mennyit fog még romlani a Birodalom állapota. Nem számított erre a lehetőségre, de már régen megtanulta, hogy akkor cselekszik a leghelyesebben, ha megpróbálja felhasználni valamire a kellemetlen tapasztalatokat és élményeket. Szeretett volna visszatérni a Primér Radiánshoz; szeretett volna belefeledkezni az egyenleteibe. Emberek! Rengeteg parányi, mégis sok gondot okozó, bizonytalan tényezők - nekik köszönhető, hogy a pszichohistória ábrái éhes rovarok által megrágott falevelekre hasonlítanak…
Hari a nyitott ajtó felé fordult. Alaposabban szemügyre akarta venni az ajtófélfán mászkáló kivetített rovarokat, de a szerkezetet kikapcsolhatták, mert egyetlen fénylő foltot sem látott. Amikor visszanézett egy alacsony lavrenti szolga, egy fiatal férfi állt mellette.
- A Császár azt üzeni, helyezze kényelembe magát, és pihenjen egy keveset a megbeszélés előtt - mondta a szolga. Kerek, sima, kedvesen mosolygó arca ragyogó lámpásnak tűnt a komor, rideg szoborcsarnokban. - Nem éhes? Nemsokára sor kerül a vacsorára, pompás étkeket fognak felszolgálni, de talán… Talán enne valamit előtte? Valami könnyű finomságot? Készítsek önnek valamit?
- Igen, jólesne pár falat - mondta Hari. Már éppen elégszer evett a Palotában ahhoz, hogy tudja, ostobaság lenne visszautasítani egy ilyen kínálást. Ráadásul nyugodtan ehetett, nem kellett elviselnie maga körül Klayust. Nem számított rá, hogy ilyen kellemes lesz a látogatása. - Minden izmom sajog… Be tudnál küldeni egy masszőrt?
- Természetesen. - A lavrenti szélesen elmosolyodott. - A nevem Koas. Amíg itt tartózkodik, uram, én fogom kiszolgálni önt. Már korábban is járt a Palotában, igaz?
- Igen. Legutoljára XIV. Agis uralkodásának idején - mondta Hari.
- Akkor már én is itt voltam! - mondta Koas. - Elképzelhető, hogy már alkalmam nyílt az ön szolgálatára lenni. Vagy ha nekem személyesen nem is, a szüleimnek biztosan.
- Lehetséges - felelte Hari. - Úgy emlékszem, valóban kellemes volt a kiszolgálás. Gondolom, most sem fogok csalódni, bár attól tartok, a mai este nem lesz valami kellemes.  Azt hiszem, segíthettek abban, hogy kipihenjem magam, és felkészüljek az elvégzendő munkára.
- Örömünk fog szolgálni - mondta Koas, és könnyedén meghajolt. - Van valamilyen különleges kívánsága, vagy hozhatom a menüt? Természetesen minden ételhez a legfinomabb, importból származó és mycogéni alapanyagokat használjuk.
- Farad Sinter a mycogéni étkek rajongója, igaz? - kérdezte Hari.
- Ó, nem, uram - mondta Koas ajakbiggyesztve. - Az ő ízlése sokkal egyszerűbb. - Látszott rajta, ő nem igazán kedveli azokat az étkeket, amelyekért tudomása szerint Farad Sinter rajongott.
Ezek szerint nem a finomságok miatt ment Mycogénbe, gondolta Hari. Valószínűleg információkat akar kipréselni az ottaniakból. A robotokról szóló mycogéni legendákat szeretné megismerni. Huh, az az ember tényleg megszállott!
Koas nem értett a masszírozáshoz, ezért beküldött Harihoz két nőt, akik egy légdíványt hoztak magukkal. Hari leheveredett, és jóleső sóhajjal tűrte, hogy a nők ügyes kézzel végiggyúrják a testét. Néhány percig örült, hogy eljött a Palotába, és audenciát kért Klayustól.
A masszőrök először a lábát gyúrták meg, kisimították az összecsomósodott, kemény izmokat, és valahogy sikerült megszüntetniük azt a fájdalmat, ami már hetek óta szaggatta a bal térdét. Ezután a karjait vették kezelésbe, meglepő erővel nyomták, gyúrták, csípkedték az izmait, és olyan finom fájdalmat keltettek, amely gyorsan folyékony fáradtsággá változott.
Miközben a masszőrök dolgoztak Hari azon tűnődött, hogy a vezetőknek, családtagjaiknak és közvetlen környezetüknek milyen különleges privilégiumaik vannak. Persze ez csupán látszat volt, a hatalom bársonnyal bélelt aranyketrece nem lehetett mindig kényelmes, a luxuskörülmények legfeljebb arra voltak jók, hogy az intelligens és ügyes személyek vágyjanak az ezeket biztosító hálátlan és kimerítő munka elvégzésére. (Hari mindig úgy látta, hogy I. Cleon időnként nehezen viselte az uralkodással járó terheket, Agis pedig néha megpróbált kilépni a bűvös körből. Nála éppen ez a változtatásra való hajlam és vágy vezetett a bukáshoz.)
Ami Klayust illette, az ő esetében a luxushoz nem kapcsolódott hozzá az elviselendő felelősség. Ez a szituáció lehetővé tette a személyisége torzulását, a negatív előjelű változásokét, amelyekhez hasonlókat Hari oly gyakran fedezett fel a történelemben, a különböző rendszerek uralkodóinál.
Ahogy a masszőrök serényen végezték a munkájukat, Hari Seldon újra elővette a régi emléket, felidézte a zsarnokokkal való találkozását. A foglyokat a Rikerian börtönben, az Igazság Csarnoka és a Birodalmi Bíróság alatt jó egy kilométer mélységben helyezték el, egy gondosan kiépített biztonsági rendszerrel ellenőrzött labirintus közepén. Hari a Trantoron töltött évtizedek sotán hozzászokott a zárt környezethez, megkedvelte a viszonylag szűk helyiségeket, de ebben a börtönben kifejezett kényelmetlenül érezte magát. Nem is csoda: a komplexumot büntetésre tervezték, arra, hogy a hangulatával szétlapítsa az elítéltek lelkét.
Hari rémálmaiban a találkozást követően évekig megjelentek ezek az iszonyatosan szűk, koporsószerű kamrák.
Az egyik cellában (olyan alacsony volt, hogy kis híján beverte a fejét a mennyezetbe, a fekete, kemény falakat nyálkaréteg borította; a padlóba két lyukat vájtak, az egyiket a szükségletek elvégzésére, a másikat az étel és a víz számára) Hari kihallgatta a Sterradról érkezett Nikolo Past, aki ötvenmilliárd ember lemészárlásáért volt felelős.
Cleonnak bizarr humorérzéke volt: úgy intézte, hogy a kihallgatásra éppen itt, és ne valamilyen semleges helyen kerüljön sor. Talán azt akarta, hogy világosan Hari megértse Nikolo Pas kétségbeejtő helyzetét, hogy megmutassa neki, mi vár a Birodalom ellenségeire - vagy talán azt szerette volna elérni, hogy a tudós megsajnálja a rabot, érezzen valamit az irányába, és rájöjjön, nem lehet mindent egyenletekké és számokká degradálni.
- Sajnálom, de nem kínálhatom meg semmivel, és azt sem mondhatom, hogy helyezze magát kényelembe - mondta Nikolo, amikor Hari elé állt a parányi, félhomályos helyiségben.
Hari Seldon kedvesnek nevezhető mozdulattal hárította el a szabadkozást. Az előtte álló férfi jó hat centivel alacsonyabb volt nála, a haja szőke, majdnem fehér, a szeme nagy és fekete, az orra rövid és fitos, az ajka vastag, az álla csapott. Szürke inget, rövidnadrágot és szandált viselt.
- Tehát eljött, hogy tanulmányozza a Szörnyeteget - folytatta Nikolo Pas. - Az őrök azt mondták, maga a miniszterelnök. Gondolom, nem azért jött, hogy politikai tanácsokat kérjen.
- Nem - felelte Hari.
- Akkor esetleg azért, hogy megszemlélje, Cleonnak kit sikerült legyőznie? Ki az, akinek a félreálításával újra rend és béke lehet a Birodalomban?
- Nem.
- Én sosem lázadtam fel Cleon ellen. Sosem kérdőjeleztem meg a Császár hatalmát.
- Tudom. Mivel magyarázza azt, amit tett? - kérdezte Hari. Nem akarta felesleges szócsépléssel vesztegetni az időt, rá szeretett volna térni a lényegre. - Mik voltak az okai? Mit akart elérni?
- Mindenkinek azt mondják, hogy a rendszerem négy világán emberek milliárdjaival végeztem. Hogy tömegeket gyilkoltam le abban a rendszerben, amelynek a megvédelmezésére és irányítására megválasztottak.
- Igen, ez a jelentésekből is kiderül. Mi történt? Mi a maga verziója? Figyelmeztetem, több ezer tanú vallomása és számos más dokumentum áll a rendelkezésemre.
- Akkor miért fárasszam magam azzal, hogy bármit is mondjak? - kérdezte Nikolo.
- Mert annak tudatában, amit elmond, a jövőben esetleg elkerülhetőek lesznek a hasonló mészárlások. Magyarázatokra van szükségem. Meg akarom érteni a történteket. Szükségünk van erre, nehogy még egyszer hasonló dolog történjen.
- Talán már a születésük pillanatában meg akarják ölni a hozzám hasonló szörnyetegeket?
Hari nem felelt.
- Nem - mormolta Nikolo. - Látom, maga sokkal józanabb annál, hogy ilyen eszközökhöz folyamodjon.
- Lehetséges - mondta Hari.
- És mi hasznom lesz abból, ha beszélek?
- Semmi - mondta Hari egyszerűen.
- Nikolo Pas tehát semmit sem profitál... Mi lenne, ha cserébe hagynák, hogy megöljem magam?
- Cleon nem lenne hajlandó ilyen engedményekre - mondta Hari.
- Ezek szerint nincs jogom az öngyilkossághoz, viszont kötelességem, hogy informáljam Cleon miniszterelnökét, hogy megérttessem vele a motivációimat, és így közvetve erősítsem a Császár hatalmát…
- Igen, így is lehet fogalmazni.
- Amíg ebben a lyukban vagyok nem beszélek - mondta Nikolo. - Valahol másutt... egy tiszta, kényelmes helyen... ott igen. Ez a feltételem. Egy patkány se érezné jól magát egy ilyen ocsmány helyen. Higgye el, érdekes dolgokat mondhatnék. Emberekről és gépekről mesélhetnék, vagy olyan gépekről, amelyek embernek látszanak... Mesélhetnék a múltról és a jövőről is.
Hari figyelmesen hallgatott, és közben megpróbálta megőrizni a szenvtelenség látszatát.
- Nem hiszem, hogy képes lennék rávenni Cleon...
- Akkor viszont semmit sem fog megtudni, Hari Seldon! Látom a szemén... jól látom. Sikerül felpiszkálnom az érdeklődését, igaz?
 
***
 
Hari kinyújtózott a díványon. Az egyik masszőrnő, aki éppen a nyakát nyomkodta, halk, kedves hangon ráparancsolt, hogy maradjon nyugton. Eddig miért nem jutott eszembe ez a beszélgetés?, tűnődött Hari. Vajon mi minden van a fejemben, ami nem képes felszínre törni? És miért nem?
Hirtelen olyan feszültség keletkezett benne, ami egyetlen szempillantás alatt eredménytelenné változtatta a masszőrök munkáját. A feszültséget egy kérdés gerjesztette: Daneel, mit műveltél velem?
 
 
 
16.
 
A testeket a legénységi társalgóban rendezték egyenes, lebegő sorokba. Ez volt a hajó legtágasabb helyisége, és ez volt a legközelebb a középső vészzsiliphez.
Mors Planch visszahőkölt a bejárattól, és az agyába villant egy kérdés. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha egy kalóztámadás után végrehajtott tortúra áldozatait pillantotta volna meg. A testeket kötelekkel erősítették egymáshoz és a falakhoz. Valaki még a haláluk után is gondjukat viselte. A gravitációmentes helyiség levegőjét nehézzé változtatta a több napja bomlásnak indult hullákból kiszivárgó gáztömeg, Mors Planch azonban kénytelen volt létszámellenőrzést tartani, mert ki kellett derítenie, van-e még valaki a hajón, akit meg lehet menteni.
Tritch jó távol maradt a társalgó ajtajától. A szeme kivörösödött; egy fehér zsebkendőt szorított az orra és a szája elé.
- Ki rakta őket ide? - kérdezte elfúló, tompa hangon.
- Nem tudom - mondta Mors Planch komoran. Az arcára illesztett egy légzőmaszkot, és belépett a társalgóba, hogy megszámolja a halottakat. Néhány perccel később, amikor visszatért Tritch-hez, az arca viaszfehér volt. - Egyikük sem él, de nincs itt mindenki. - Elfurakodott a nő mellett, és határozottan, lebegve elindult a parancsnoki híd felé vezető folyosón.
Tritch odavetett néhány szót Trinnek, majd kelletlenül követte Planchot.
- Azt hiszem, majdnem egyszerre haltak meg - mondta Planch, amikor a nő melléje ért. - Sugármérgezés. A rengéshullám okozta az egészet.
- Úgy láttam, elég vastagok a hajó pajzsai - mondta Tritch.
- A neutrinok ellen semmi sem véd meg.
- A neutrinok nem tehetnek kár bennünk… Olyanok, mint a kísértetek.
Planch belesett a sötét tiszti fülkébe, bekapcsolta az elektromos fáklyáját, felemelte, és körbevilágított. Bútorok, falak... Ember sehol.
- Tévedés. Nagyobb mennyiségű neutrin képes a pusztításra. A szupernova külső burkát is ezek robbantották szét - mondta Planch komoran. - Bizonyos körülmények között, nagy tömegben különös dolgokat művelnek mindennel, ami anyag. Különös és halálos dolgokat... különösen az emberek testével. Érzed ezt a szagot?
- Éreztem - fintorgott Tritch. - A hullabűzt.
- Nem erre gondoltam. Itt érezel valamit? Nos?
Tritch elvette az orra elől a zsebkendőt és szimatolni kezdett.
- Valami megégett. Nem hús...
- Helyes - mondta Planch. - Ez nem valami gyakori szag, csak egyszer éreztem ilyet... egy olyan hajón, amelyet elkapott egy neutrináradat. Az a hullám nem egy szupernovától indult el, hanem egy olyan bolygótól, amely letért a pályájáról, és belecsúszott egy féreglyukba. Harminc évvel ezelőtt történt... A tranzitállomásokkal megesik az ilyesmi. Az a bizonyos hajó belekerült a konvertálódott anyagból létrejött csillagközi dagályba. A mentőcsapat tagja voltam... A fedélzeten csak halottakat találtunk. Ott is pontosan ilyen szag volt… Égett fém.
- Kellemes munkád van - mondta Tritch, és gyorsan visszacsúsztatta az orra elé a zsebkendőt.
A hídra nyíló zsilipkapu nyitva volt. Planch kinyújtotta a kezét, és visszatartotta a nőt. Tritch nem ellenkezett. A parancsnoki hidat csupán a megfigyelőablakon keresztül beszűrődő halvány csillagfény világította meg. Planch bevilágított a fáklyájával, megvizsgálta a kapitányi ülést, és vezérlőpultokat. A kijelzők és a monitorok nem működtek.
A hajó halott volt.
- Hamarosan elfogy a levegő - mondta Planch a nőnek. - Rendeld vissza az embereidet.
- Már megtettem - felelte Tritch. - És én sem akarok itt maradni, ha már nem muszáj. Ha nem sikerül felélesztenünk a hajót, semmit sem menthetünk meg.
- Hát... nem.
Körülnézett. Senkit sem látott a hídon. A levegő olyan hideg volt, hogy Planch szája körül sűrű párafelhővé változott a kifújt levegő. Előrébb lebegett, elkapott egy korlátot, megfordult. A fáklyájával bevilágított a szemközti sarokba, ahol...
Megpillantotta a magzati pózba gömbölyödött alakot.
Addig ügyeskedett, míg a korlátba és a pultba kapaszkodva az alak közelébe került. Igaz volt; ez az ember még élt. Az alak feje megmozdult. Planch az arcra meredt. Azonnal felismerte Lodovik Trema biztost.
Nem Chen főbiztos volt az, aki előre figyelmeztette, hogy Trema életben lesz.
Amikor a mélyűrben először megpillantották a magatehetetlenül sodródó hajót, Planch először Chennel lépett kapcsolatba, azután a másik megbízójával, aki sokkal gálánsabban megfizette, mint a főbiztos - a magas férfival, akinek több arca és több neve volt, aki már korábban is többször igényt tartott a szolgálataira.
Az a férfi sosem tévedett, és ezúttal is igaza volt. Ott, ahol mindenki más halott, egy valaki még életben lehet... És ezt a valakit nem szabad visszajuttatni Chenhez. A jelentésben halottnak kell feltüntetni.
Lodovik Trema lassan, nyugodtan pislogva nézett Planchra, aki az ajkához emelte az ujját.
- Ön még halott, uram. Ne mozduljon, ne szólaljon meg - mondta Planch, azután elmondta azt számokból és szavakból álló kódot, amelyet a sokarcú férfitól hallott.
Tritch a híd túlsó oldaláról figyelte Planchot.
- Mit találtál? - kérdezte.
- Azt az embert, akit kerestem - mondta Planch. - Egy kicsit tovább élt, mint a többiek. Rendbe tette a társai holttestét, aztán idejött meghalni.
Ahogy Planch előrébb húzta Lodovikot a nő megpróbált elhátrálni, de hirtelen nem talált magának kapaszkodót. Az összegömbölyödött, élettelennek tűnő test Planch előtt lebegett, elúszott Tritch mellett. A nő zihálva meredt rá.
- Ne aggódj - nyugtatta meg Planch. - Ennek nem olyan elviselhetetlen a szaga. Itt, a hídon hidegebb van.
 
***
 
Tritch egyszerűen képtelen volt elhinni a dolgot. Azért tették meg az utat, azért jöttek egészen idáig, hogy a kísértethajóból kimentsenek egyetlen testet!
A Sátánvirág fedélzetén, miután Lodovik testét ládába fektették, és elhelyezték a raktárban, Tritch átadott Planchnak egy palack trilliai életvízet. A férfi töltött magának, és tósztra emelte a poharát.
- A főbiztos azt akarta, hogy vizsgáljuk meg a hajót. Most már tudjuk, hogy Lodovik Trema halott, és a többiek sem élnek. Visszaviszem a testét a szülőbolygójára, és birodalmi pompával, illőn eltemettetem.
- És a többiek? Ők itt maradnak? Egy kicsit bizarr, nem?
Planch megvonta a vállát.
- Sosem kérdőjelezem meg a kapott parancsokat.
- Melyik világról származott?
- A Madder Lossról - felelte Planch.
Tritch hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Egy ilyen nagytekintélyű, befolyásos ember? Éppen a kegyvesztett paraziták bolygóján született?
Planch megvizsgálta a poharát, kinyújtotta a mutatójját, kiitta az italát, majd a poharat tartó kezét előrenyújtva Tritchre mutatott.
- Ne felejtsd el, alkut kötöttünk - mondta. - Az ő halálának politikai utózöngéi lehetnek.
- Még a nevét sem tudom…
- Nem baj. Ha esetleg rossz helyen kezdesz mesélni a történtekről, az emberek találgatni kezdenek. Ez pedig nem lenne túlságosan jó. Egyébként jobban teszed, ha tartod a szád, mert úgyis tudomás szerzek róla, ha beszélsz.
- Nem szegem meg az alkut, és tartom a számat.
- Helyes. Mi a helyzet az embereiddel?
- Ha éppen minket béreltél fel, akkor valahol azt hallhattad, hogy megbízhatóak vagyunk - mondta Tritch halkan, de bosszúsan.
- Ez igaz. Most nagyon nagy jelentősége van a megbízhatóságnak.
Tritch kihúzta magát, és felemelte a palackot a kettejük között álló asztalkáról. Tövig belenyomta a dugót.
- Megsértettél, Mors Planch!
- Az óvatosság nem azonos a bizalmatlansággal.
- Megsértettél! Most pedig azt kívánod tőlem, hogy menjek el egy olyan világra, amelyre a Birodalom egyetlen önbecsüléssel rendelkező polgára sem teszi be a lábát!
- A Madder Loss lakói is a Birodalom polgárai.
Tirtch lehunyta a szemét. Megrázta a fejét.
- Mennyi ideig maradunk?
- Nem sokáig. Kitesztek, azután mehettek amerre akartok.
Tritch meghökkenve meredt Planchra; egyre kevésbé értette az egészet.
- Nem kérdezek többet - mondta. A hóna alá csapta a lezárt palackot. Már korántsem látta olyan vonzónak Planchot, mint korábban, és elhatározta, az elkövetkezendőkben nem próbál magánjellegű kapcsolatot kialakítani vele.
Planch sajnálta a dolgot, de nem túlságosan.
Átviszi Lodovik Tremát a Madder Lossra, azután pedig… azután gazdag lesz, és soha többé nem kell majd dolgoznia senkinek. Vesz magának egy luxushajót, amit mindig karban fog tartani, ami sokkal, de sokkal jobb állapotban lesz, mint a Birodalom bárkái.
Ami pedig azt a különös, sokak számára fontos embert illeti, azt a férfit, aki minden zokszó nélkül napokat képes eltölteni egy fémkoporsóban…
Nos, minél kevesebbet gondol rá, annál jobb.
 
***
 
Lodovik mozdulatlanul feküdt a sötétben. Mindent érzékelt, de semmit sem tett. Amikor meghallotta a kódot, azonnal tudta, hogy Daneelnek köze van a mentőexpedícióhoz, és együtt kell működnie Mors Planch-csal. Tudta, vissza fog jutni a Trantorra, arról azonban fogalma sem volt, hogy ott mi fog történni vele.
A koporsószerű láda belsejében végrehajtott három önellenőrzést, és megerősödött benne az a feltételezés, hogy pozitronikus agyát valamilyen károsodás érte. A hiba komoly lehetett, mert az öntesztek eredményei eltérőek voltak.
Hogy a tétlenség időszakában elfoglalja magát valamivel, aktiválta emberi érzelmeit, és ezeken is végigfuttatott egy diagnosztizáló rutint. Az emocionális funkciók sértetlennek tűntek; még mindig képes volt arra, hogy emberként viselkedjen az emberek között. Ettől egy kicsit megkönnyebbült. A Dicsőség Lándzsájának fedélzetén, Mors Planch társaságában a gyakorlatban is letesztelhette volna a dolgot, de az idő sajnos túlságosan rövid volt ehhez. Egyelőre az volt a legokosabb, ha egy alaposabb vizsgálat befejeztéig nem próbál kapcsolatba kerülni az emberekkel.
A legfontosabb az volt, hogy ne árulja el, hogy robot. A Daneel csapatába dolgozó robotok számára ez mindig elsődleges prioritást kapott. Létfontosságú volt, hogy az emberek soha ne szerezzenek tudomást arról, hogy robotok léteznek közöttük.
Lodovik a háttérbe tolta az érzelmi funkciókat, és nekilátott egy komplett memóriaellenőrzésnek. Ahhoz, hogy ezt megtehesse húsz másodpercre ki kellett kapcsolnia a mozgásvezérlőit, de még ebben az állapotban is hallott és látott.
Már nekilátott a tesztnek, amikor valami a ládájához ütődött. Kintről motoszkálást hallott. Fém csikordult egy másik fémhez. Teltek a másodpercek… Öt… Hét… Tíz…
A láda teteje fémes sikollyal felemelkedett. Lodovik oldalra fordított fejjel feküdt, a láda falát bámulta, így csak a szeme sarkából láthatta a föléje hajló arcot, meg a mögüle kileső másikat.
Tizennyolc másodperc… A memóriateszt már majdnem befejeződött.
- Én halottnak nézem. - Egy női hang.
A memóriateszt végetért, de Lovodik úgy döntött, nem mozdul.
- Nyitva van a szeme. - Egy férfihang, de nem Mors Planché.
- Fordítsd oldalra, hátha van nála valami, ami alapján beazonosíthatjuk - mondta a nő.
- Az égekre, nem! Én hozzá nem nyúlok! Csináld te! Te kaptad a feladatot.
A nő habozott.
- A bőre rózsaszínű.
- Megégetta sugárzásban.
- Nem, én egészségesnek látom.
- Halott - mondta a férfi. - Másfél napja van ebben a ládában. Nem jutott levegőhöz.
- Nem olyan, mint aki halott. - A nő benyúlt a ládába, és megcsípkedte Lodovik Trema kezét. - Hűvös, de nem hideg.
Lodovik lassan elsápasztotta a bőrét, és fokozatosan, feltűnés nélkül lehűtötte a testét. Ostobának érezte magát és bosszús is volt, hogy ez korábban nem jutott eszébe.
- Szerintem éppen elég sápadt - jegyezte meg a férfi.
Egy másik kéz is hozzáért Lodovikéhoz.
- Jéghideg - állapította meg a férfi. - Csak képzelődsz.
- Halott vagy nem, egy egész vagyont ér! - mondta a nő.
- Ide hallgass, Trin, én hírból jól ismerem Mors Planchot - mondta a férfi. - Nem az a fajta, aki egyszerűen átpasszolja a jutalmát.
Lodovik, miközben áthozták erre a hajóra, már hallotta a "Trin" nevet. Trin… a kapitány, Tritch helyettese volt. Komoly lehet a helyzet.
- Akkor most lefényképezzük - mondta Trin. - Megeresztek egy üzenetet, és kiderítem, hogy tényleg ő az, akit annyira akarnak.
Egy kamera emelkedett a láda fölé, nesztelenül elkészült a kép. Lodovik megpróbálta végiggondolni, mi oka lehet Trinnek erre az egészre; megpróbálta kikövetkeztetni, milyen potenciális eredménye lehet a fontoskodásának.
- Különben Tritch a szavát adta Planchnak - mondta a férfi. - Ígéretet tett, és nagyon fontos a számára, hogy ne veszítse el a szavahihetőségét.
- Ha sikerrel járunk, tízszer annyit szakíthatunk, mint amennyit Planchtól kapunk - mondta Trin határozottan. - Vehetünk magunknak egy hajót, és szabad kereskedők lehetünk a peremvidéken. Soha többé nem kell majd aggódnunk a birodalmi adók és a fináncok miatt. Talán átmehetünk valamelyik szabad rendszerbe, és…
- Úgy hallom, azokban a rendszerekben elé kemény az élet - mondta a férfi.
- A szabadság mindig veszélyes - felelte Trin. - Jól van, most már úgyis mindegy. Feltörtük a pecsétet a ládán. Csinálj egy bemetszést a fejbőrén, és szerezzük meg azt, amiért idejöttünk!
A férfi a zsebébe nyúlt, és elővett valamit. Lodovik aktiválta a szemét, és a félhomályos raktárban álló két alakra nézett. A férfi halk káromkodással lejjebb eresztette a szikét tartó kezét.
Lodovik nem hagyhatta, hogy belévágjanak. A sebe természetesen vérzett volna, ám ha a bemetszés elég mély, akkor még egy gyakorlatlan szemlélő is rájöhetett volna, hogy nem ember. Gyorsan végigtekintette, milyen előnyökkel és milyen hátrányokkal járna, ha akcióba lépne. A rendelkezésére álló tudásanyag alapján sikerült megtalálnia az optimálisnak tűnő megoldást.
A karja kilökődött a ládából. A keze elkapta a szikét tartó férfikéz csuklóját.
- Helló! - mondta Lodovik, miközben felült a fémkoporsóban.
A férfi úgy viselkedett, mint akinek elment az esze. Összerándult, felrikoltott, megpróbálta visszahúzni a kezét, újra üvöltött egyet. A szeme mintha befordult volna a homlokába, csak a fehérje látszott, az ajkain tajtékszerű hab jelent meg. Néhány másodpercig reszketve állt.
Lodovik körbenézett.
Trin a zsilipajtó felé hátrált. Az arcát eltorzította a rémület, de közel sem ijedt meg annyira, mint a társa. Lodovik szemügyre vette a férfit, felmérte az állapotát, óvatosan kihúzta az ujjai közül a szikét, azután eleresztette a csuklóját. A férfi a mellkasához kapott. Lihegett, az arca elzöldült.
- Trin! - nyöszörögte, és megpróbált a nő irányába fordulni. Nem fejezhette be a mozdulatot, összeroskadt.
Lodovik kimászott a ládából, lehajolt, és megvizsgálta a férfit. A zsilipajtó közelében álló nő dermedten figyelt.
- A barátjának szívrohama van - jelentette ki Lodovik, amikor ránézett. - Van orvos vagy medikai készlet a hajójukon?
Trin halk, rikácsoló hangot hallatott. Megfordult, és elmenekült.
 
 
 
17.
 
Klia Asgarnak a szektorszéli Vigalomban,  Dahl mulatónegyedének, a Kis Kalgannak a közelében lévő veszélyes de népszerű szórakoztató kerületben kellett találkoznia a kontaktjával. Ez a hely volt az, ahol a vállalkozó szellemű embereken kipróbálták a Kis Kalganban kiagyalt új mutatványok és szerek hatását, mielőtt exportálni kezdték volna a Trantor más szektoraiba.
A Vigalom tele volt fényesen világító táblákkal; a színes reklámfeliratok az épületek oldalán kúsztak a magasba, némelyik a kupola belső homorulatának közelében ragyogott. Új műsorokról és mutatványosokról adtak hírt, a Csillagpor Színházban újra fellépő, egyszer már megbukott régi sztárokról; népszerű italokat és drogokat ajánlgattak - némelyik olyan külső világról szert reklámozott, amelynek a használata és forgalmazása bűncselekménynek számított.
Klia közömbös tekintettel, de szomjasan pillantott végig az italhologramokon. Már jó húsz perce ácsorgott az egyik bolt alkóvjában. A kontaktja késett, de a lány még annyi időre sem merte elhagyni az őrhelyét, amennyi alatt a közeli utcai árustól vehetett volna magának valami frissítőt.
Klia nem csupán a szemével figyelte a hullámzó tömeget, és nem csak felszínes benyomásokat szerzett az emberekről. Látszólag minden rendben volt náluk; a férfiak, a nők és a gyerekek ráérősen sétálgatva és bámészkodva töltötték pihenőidejüket. A nők fehér blúzt és piros csíkos fekete szoknyanadrágot viseltek, a kisgyerekek rózsaszínű kezeslábast, a férfiak komoly szabású fekete munkaöltönyt. Látszólag vidámak és nyugodtak voltak, de…
De aki alaposabb vizsgálatnak vetette alá őket, az felfedezhette bennük a gyötrelmet.
A Dahl szektorban ezek az emberek a magasabb polgári osztályokba tartoztak, a szerencsések közé, akiknek könnyű munkájuk volt, hivatalban dolgozhattak. Olyan szerepet töltöttek be, mint a többi szektorban a szürkébe öltözött bürokraták. Kivételezettek voltak, de azért amikor eltűnt az arcukról az erőltetett vidámság, ők is ugyanolyan komoran bámultak a világba, mint a többi dahlita. A tekintetük fáradtságról árulkodott, a szemük egy kicsit üveges volt a megfeszített munkától, és a rengeteg csalódástól, amit el kellett viselniük. Klia tisztán látta a hangulatuk színeit, igaz, most csak futó villanásokként érzékelte ezeket az érzelmeket; most nem ért rá ilyesmivel foglalkozni. Dühös lilák, epezöld örvények kavarogtak az emberek elméjében - nem aurák voltak ezek, inkább olyan üregek mélyén lerakódott színrétegek, amelyekbe csak bizonyos mentális pozícióból lehetett lelátni.
Nem volt ebben semmi különleges; Klia ismerte a Dahlban általánosnak számító hangulatot. Ismerte, és amikor csak tehette megpróbálta figyelmen kívül hagyni. Ha komolyabban foglalkozik a tömegek érzéseivel, akkor tisztán felfoghatott volna mindent, de ez nem csupán a feladatáról terelte volna el a figyelmét. Létezett egy másik veszély is: aki sokat foglalkozik a nyomorultsággal és a levertséggel, azon könnyen eluralkodhatnak ezek az érzések. Kliának pedig, ha meg akarta őrizni élénkségét, távol kellett tartania magát az általános rossz hangulattól.
A fiút abban a pillanatban felismerte, amikor megjelent az utca túlsó oldalán. A srác talán egy évvel volt fiatalabb nála, keskeny arcán és állán hegek és vágásnyomok, a billibottoni bandák megkülönböztető jelzései éktelenkedtek. Klia az elmúlt egy év során már többször hozott árut és híreket a fiúnak, de csak akkor vállalkozott erre a munkára, amikor más, jobb futárküldetés nem adódott. Alaposan szemügyre vettea srácot, és pillanatok alatt elpárolgott a maradék jókedve. Valahogy nem tetszett neki a dolog; a fiú túlságosan komornak látszott...
Az elmúlt néhány napban képtelen volt ennél jobb munkát szerezni. Sokan ismerték, sőt, néhányan megbíztak benne. Ennek ellenére az utóbbi időben alig keresett valamit, ráadásul egyszer majdnem komoly bajba került, mert az egyik banda - sosem találkozott a vezérükkel - meg akart torolni rajta valami állítólag sérelmet. A társaság új volt a városban, senki sem tudta biztosan, milyen kapcsolatrendszerrel rendelkeznek, azt viszont mindenki érezte, veszélyesek.
Klia bízott magában, mindig úgy gondolta, különleges tehetsége van ahhoz, hogy kikerüljön a veszélyes szituációkból, ám ez a legutóbbi eset... ez kikészítette. Egy békés, nyugodt helyre vágyott, ahol barátok között lehet. Csakhogy alig voltak barátai; az általános helyzet nem volt olyan, hogy bármelyik banda szívesen befogadta volna.
Az utóbbi idő eseményei arra ösztönözték, hogy gondolja át azt az életfilozófiát, amit korábban kialakított magának.
A keskeny arcú fiú csak akkor vette észre Kliát, amikor a lány úgy döntött, hogy megmutatja magát. Ránézett, aztán keresztülvágott a tömegen. Úgy viselkedett, mintha Klia idegen lenne a számára. A lány ugyanígy eljátszotta a közömbösséget, de egyre közelebb araszoltak egymáshoz. Óvatosan sodródtak, és úgy tettek, úgy nézelődtek körbe, mintha valaki mással lenne találkozójuk.
Amikor aztán hallótávolságba kerültek, a fiú megszólalt:
- Nincs szükségünk arra, amit ma hoztál. Mi lenne, ha eltűnnél Dahlból, vagy valaki más boldogítanál?
Klia már megszokta a durvaságot és a fenyegető hangsúlyt, az ilyesmi semmit sem jelentett a számára.
- Szerződésünk van - mondta könnyedén. - Én szállítok, te fizetsz. A nappali főnököm nem venné jónéven, ha te…
- Tudod mit hallottam? Azt, hogy a nappali főnököd nyakig benne van a slamasztikában - mondta a fiú. Merészen rámeresztette a szemét Kliára. - És hogy az összes többi nappali meg éjszakai főnököd is, akinek eddig dolgoztál. Még Kindril Nashak is! Azért, mert veled dolgoztatott. Az a hír, hogy Kindrilt megfenyegették a Rikeriannal, hogy ott tartják, vádemelés nélkül! Na, te lány, én figyelmeztettelek. Mert ez az volt. Figyelmezetés. Semmi több.
A hurok kezdett összeszorulni.
- És? Mihez kezdjek én most ezzel? - kérdezte Klia, megemelve a hóna alatt tartott kis dobozt.
- Nem t'om. Én semmit se viszek el, és semmiért se fizetek. Ez a parancs. Na tűnés!
Klia a fiúra meredt, aki először úgy rázta meg a fejét, mintha egy kellemetlen, zümmögő rovart próbálna elűzni, majd egyszerűen levegőnek nézte a lányt. Klia tudta, a srác senkinek sem fogja jelenteni, hogy találkoztak.
Ha mindenki azt akarta, hogy tűnjön el a színről, ha egyszer más úgysem kapott minkát, akkor tényleg ideje volt lelépni. A gondolat megrémítette. Eddig csupán párszor, alkalmanként alig néhány órára hagyta el Dahlt. Annyi pénze volt, amennyiből két hétig talán kihúzhatta, arra pedig a történtek után nem számíthatott, hogy a hitelt kap a helybéli kereskedőktől.
Klia végigsétált az utcán, átment a szomszédos kerületbe, amit   Kisvigalomnak neveztek, mert valamivel népszerűtlenebb volt a másiknál. Keresett egy elhagyott elárusító bódét, bebújt a plasztiktető alá, és a régi csomagolóanyagok, a törött bútorok között elhelyezkedve levágta a dobozáról a biztonsági pecsétet. Felnyitotta a doboz tetejét, megakarta nézni, van-e benne valami olyasmi, ami a Dahl szektor határain túl is értékes lehet.
Papírok és egy könyvfilm. Átlapozta a papírokat, megvizsgálta a könyvfilmen lévő pecsétet. Személyes anyag volt, kódolt, ezzel nem sokat kezdhetett, eladni sem tudta. Valami ilyesmire számított. Eddig is sejtette, hogy az utóbbi időben csak kisebb értékű és jelentőségű szállítmányokat bíznak rá, gyakran másolatokat továbbított - az eredetiket valaki más vitte el a címzetthez -, meg olyan információkat, amelyeket kockázatos lett volna a biztonságiak orra előtt átadni, de annyira azért nem voltak nagy jelentőségűek, hogy a megbízó egy jobb, megbízhatóbb, ügyesebb és drágább futárt béreljen fel…
Pedig egyszer a legjobb futárok közé tartozott, azok közé, akik a legtöbbet keresték a Dahl szektorban; akik ezeréves tradíció őrzői és örökösei voltak. A tradícióé, amelyhez külön nyelvezet, külön rituálék tartoztak, olyanok, amelyek legalább annyira bonyolultak és régiek voltak, mint a Trantoron még létező összes többi mesterség szertartásai. Időnként az is előfordult, hogy hivatalos, legális iratokat bíztak a dahlita futárokra, mert így a főnök biztos lehetett abban, hogy a szállítmány eljut a rendeltetési helyére, méghozzá gyorsabban és nagyobb biztonságban, mintha a Bizottság által lehallgatott és megfigyelt más kommunkációs eszközt használt volna a továbbításra.
Nemrég még Klia is a megbecsült futárok közé tartozott - legalábbis ő így gondolta -, ám most, néhány nap leforgása alatt kikerült közülük. A vágyai rövid idő alatt szétfoszlottak...
Megremegett és rádöbbent, hogy sír. Nem zokogott, csak a könnye csordogált, de azért ez is sírás volt.
Megtörölte az arcát, egy viszonylag tiszta, poros csomagolópapírba belefújta az orrát, a csomagot a szeméttartóba hajította, és kilépett az utcára.
Átment az utca másik oldalára, és várt néhány percet. Nemsokára felfedezte a kísérőjét. Előre tudta, hogy az illető utána fog jönni, ha nem sikerül lebonyolítania az üzletet. Alacsony, vézna lányka volt, pár évvel fiatalabb nála. Úgy tett, mintha játszana. Egy kopott, átszabott, fekete kezeslábas volt rajta, pontosan olyan, amilyet a hőkutasok hordanak. Klia túlságosan messze volt attól, hogy jobban szemügyre vegye, de erre nem is volt szüksége.
A kislány beszáguldott az elhagyott bódéba. Amikor vagy egy perccel később kilépett, egy darab csomagolópapír volt nála, meg a doboz, amit Klia kidobott.
Annak idején Klia is követett futárokat, és időnként vele is előfordult, hogy egy-egy kudarcba fulladt üzlet után el kellett tüntetnie a nyomokat. Most először fordult elő, hogy a kísérőjének takarítania kellett utána... Az utóbbi napok során elszenvedett pofonok közül ez volt a legnagyobb. Az utolsó csepp a pohárban.
Az utcán megnőtt a forgalom. A kupola elsötétedett, az utcalámpák fénye ragyogóbbnak tűnt. A tömeg sűrűbbé vált, az emberek egymáshoz préselődve kutattak valami szórakozás után, valami olyasmi után, ami rövid időre elfeledteti velük sanyarú életüket.
Klia tudta, egy nemkívánatossá vált ember számára a tömeg a halált jelentheti. Egy ilyen tömegben bármi megtörténhet, innen lehetetlen elszökni, ekkora embercsordában nem lehet elbújni. A szórakozni vágyók talán észrevesznek valamit, de aztán továbbnyomulnak, és ügyet sem vetnek arra, hogy valaki sebzetten vagy halottan a földön marad…
Klia a zöld ruhás férfira gondolt. Az emléktől bizseregni kezdett a fejbőre. Igen, talán ez lenne a megoldás, de… De nem! Még ennél is lejjebbre kell süllyednie ahhoz, hogy feladja a függetlenségét, és csatlakozzon egy mozgalomhoz. Azokhoz, akik állítólag éppen olyanok, mint ő.
Összerázkódott. Beálljon azok közé, akik képesek arra, amire ő? Azok közé, akik ugyanazt meg tudják csinálni…? Elborzasztotta a gondolat.
Körülnézett, de bárkire pillantott, mindenki ugyanazt az érzést váltotta ki belőle. A fejbőre elviselhetetlenül viszketett. Felnyögött, keresztülfurakodott a tömegen, és kétségbeesetten körülnézett. Egy liftet keresett, egy olyan ősrégi szerkezetet, amelyek összekötötték egymással a Dahl különböző szintjeit, ésa Trantor bizonyos részeit.
 
***
 
Vara Liso kimerülten, csapzottan, könyörgő tekintettel az edzett fiatal őrnagyra nézett.
- Már órák óta itt vagyok - mondta. Fájt a feje, a ruháját átáztatta a veríték, a szeme előtt apró fénykarikák táncoltak. Semmire sem vágyott jobban, mint egy kis pihenésre.
Namm őrnagy szórakozottan megsimogatta a rangjelzését, és ráharapott az alsó ajkára.
Vara eddigi élete során ritkán érzett olyan gyűlöletet, amilyet most a katonatiszt felé sugárzott. Árthatott volna az őrnagynak, de nem mert kárt tenni benne.
- Senki? - kérdezte Namm őrnagy mogorván.
- Az elmúlt három napban senkit sem találtam - mondta Vara Liso. - Maguk... mindegyiket elriasztották a környékről.
Namm őrnagy hátrébb húzódott a Vigalmon keresztülhúzódó, zsúfolt transz-dahl út fölé kinyíló erkély széléről. A balkon alatt gyalogos tömeg hullámzott, az emberek feje fölött néhány méterrel vonatok és robók száguldoztak a síneken és a keskeny felöljárókon. A zaj visszhangra talált az erkélyhez tartozó üres lakás falai között.
Vara hét órája vizsgálgatta a tömeget. Kezdett besötétedni, a lámpák egyre élesebbé váló fényétől megfájdult a feje. Aludni akart.
- Sinter tanácsnok nagyra értékelné, ha sikerülne elérnünk valami eredményt - mondta a fiatal férfi.
- Farad az én egészségemmel is törődne! - vágott vissza Vara Liso. - Ha megbetegszem, vagy ha kiégetem magam... Mi lesz akkor? Én vagyok az egyetlen fegyver, aminek ebben a háborúban hasznát veheti. - Ő maga is meglepődött a saját hangja hallatán. Közel járt a teljes összeroppanáshoz. Annyi ereje már nem volt, hogy teljesítse Farad Sinter parancsát, annyi viszont még maradt, hogy kirohanjon az őrnagy ellen. - Ha elvesztem az erőmet, ha kiderül, hogy maga miatt történt… Mit gondol, Sinter tanácsnok hogyan fog reagálni?
A fiatal férfi elgondolkozott, de az arca közömbös maradt.
- A tanácsnok út kérdéseire magának kell felelni. Én csupán azért vagyok itt, hogy vigyázzak önre.
Vara Liso visszatartott egy éles dühvillámot. Ennek a fickónak fogalma sincs arról, milyen veszély fenyegeti…
- Jól van. Kísérjen el arra a helyre, ahol pihenhetek - mondta metsző hangon. - A lány nincs itt. Nem tudom, hol lehet. Már három napja nem éreztem a jelenlétét!
- Sinter tanácsnok úrnak az a meggyőződése, hogy ön képes megtalálni az illetőt. Úgy tudom, ön azt állította, hogy az a lány a legerősebb…
- De nem olyan erős, mint én! - kiáltotta Vara. - Én vagyok a legjobb, de… nem éreztem!
A szőke őrnagynak végre eljutott a tudatáig, hogy a nő ilyen állapotban valóban nem végezheti el a munkáját.
- A tanácsnok úr csalódott lesz - mondta, és újra beleharapott az alsó ajkába.
Csupa hülyével vagyok körülvéve? Vara Liso némán dühöngött, de aztán rájött, ha hagyja, hogy a harag és a fáradtság eluralkodjon rajta, semmit sem ér el. Semmit, legfeljebb azt, hogy ront az esélyein, és távolabb került attól, hogy megkapja amit Sintertől várt.
- Egy ideig egyedül kell lennem. Pihennem kell. Nem akarok beszélgetni - mondta érdes hangon. - Holnap egy másik szektorban újra megpróbálhatjuk. Egy kisebb területen akarok dolgozni. Egyszerre csupán néhány háztömböt tudok szemmel tartani. És szükségünk lesz még egy pár ügynökre. Híreket akarok! Az eddiginél részletesebb jelentéseket!
- Rendben van - mondta az őrnagy engedékenyebb hangon. - Az ügynökhálózatunk valóban nem remekelt. Holnap újra megpróbáljuk.
- Köszönöm - mondta Vara halkan.
Az őrnagy átvonult az üres lakás másik végébe, kinyitotta az ajtót és oldalra állt. Vara Liso fáradtan elindult. Abban a pillanatban, amikor kilépett az ajtón, mintha egy éles-hegyes penge döfődött volna az elméjébe. Az érzés… irigység volt. Nem talált rá jobb szót. Rádöbbent, van a közelében valaki, aki ugyanolyan képességekkel rendelkezik, mint ő.
Elsápadt és megtántorodott.
- Nne! Itt… itt van!
- Hol? - kérdezte az őrnagy. Elkapta Vara karját, visszahúzta az erkélyhez.
- Igen, igen, igen… - motyogta Vara Liso. Úgy bánik velem, mint valami bűnözővel!, gondolta, de hagyta, hogy az őrnagy maga után vonszolja. Dühös volt, de az izgalom hulláma mintha elsodorta volna a fáradtságot. A kézfejével megtörölte a száját, a másik kezével közben lemutatott az erkély alá. - Ott… Odalent… A közelben!
Az őrnagy az apró nő által jelzett irányba nézett, a tömegre bámult. Egy fiatal nőt látott, egy gyorsan mozgó, színtelen alakot, amely gyors léptekkel haladt az egyik lift irányába.
Namm őrnagy bekapcsolta a kommunikátorát, hogy riassza az utcán várakozó ügynököket.
- Biztos, hogy ő az? - kérdezte közben Varától.
A nő képtelen volt felelni. Egyik kezével a száját törölgette, a másikkal az árnyszerű alakra mutatott. Az érzés... lehengerlő volt, olyan erős, hogy alig bírt talpon maradni. Gyűlölte ezt az érzést; akkor élte át először, akkor ismerte meg, amikor találkozott Wanda és Stettin csoportjának tagjaival. Már többször tapasztalt ehhez hasonlót, de ilyen erős még sosem volt. Irigység... fájdalom hasított a mellébe, úgy érezte, ez a lány mindent el tud rabolni tőle, mindentől megfoszthatja amije van, és neki nem marad más, csak az üres vágyakozés és a soha véget nem érő csalódássorozat...
- Ő az! - nyögte. - Fogják el! Kérem!
 
***
 
Klia úgy érezte, mintha meggyulladt volna a fejbőre. Ahogy beugrott a liftbe éles hangon felkiáltott. A fülkében álló két idősebb, őszülő bajuszú férfi aggodalmasan nézett rá.
Klia a fülke végébe húzódott. Nem látott ki a két férfi mögül. Felugrott. Két szögeletes arcú embert látott, a lift felé rohantak. A fülke ajtaja megmozdult, lassan záródni kezdett.
Az ügynökök ráordítottak a két bajszos dahlitára, hogy tartsák vissza az ajtót. Az egyikük felvillantott egy kódkapcsolót, amivel leállíthatta a szerkezet mechanikáját.
Klia a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy szervízkulsot. Illegális eszköz volt, az átlagos polgárok nem tarthattak maguknál ilyesmit, de a valamennyi futár rendelkezett hasonlóval. Az ajtó lelassult, aztán megállt. Klia a vezérlőpanelbe dugta a kulcsot és felkiáltott.
- Vészhelyzet! Lefelé!
A lift ajtaja megmozdult és bezáródott. A két ügynök üvöltve dörömbölt a túlsó oldalán.
A bajszos dahliták Kliára néztek.
- Hol akarnak kiszállni? - kérdezte a lány elfúló hangon, de mosolyogva.
- A következő szinten - mondta az egyik vénember.
- Remek. - Klia kiadta az utasítást a liftnek, majd belenyúlt a két dahlita elméjébe, és kitörölte az emlékezetükből az elmúlt néhány perc eseményeit.
A két férfi nem emlékezett sem arra, hogy valami szokatlan élményben volt részük, sem pedig arra, hogy találkoztak Kliával. A következő szinten kiszálltak, a lány pedig ráparancsolt az ajtóra, hogy záródjon be. Sóhajtva a fülke mocsokfoltos falának támaszkodott.
- Vészutasítások - szólalt meg egy reszelős géphang. - Melyik szintre?
Klia megfeszítette az erejét, és kinyújtotta tudata csápjait. A tőle feljebb és lejjebb lévő néhány szinten nyugtalanságot, felfordulást érzékelt. A fejbőre még mindig bizsergett. Valahogy meg kellett lépnie az elfogására kiküldött ügynökök elől. Elgondolkozott. Csak egyetlen irányba mehetett: lefelé.
- Le - felelte az automatának. - A nulladik szintre.
Négy kilométerrel a lakott szintek alá...
A város alatti folyókhoz.
 
 
 
18.
 
Tritch semleges területen, jó távol a raktártól, a legénységi kabinok közelében, egy nulla gravitációjú szervízfolyosóban találkozott Mors Planch-csal. Ha arra számított, hogy a súlytalanság állapotában előnyösebb helyzetben lesz a férfinál, akkor tévedett; Planch ilyen körülmények között éppúgy otthon érezte magát, mint a szabvány gravitációban.
- Az a hulla figyelemre méltó képességekkel rendelkezik - mondta Tritch, ahogy megpillantotta Planchot.
- A te embereidből pedig hiányzik valami, amit tisztességnek neveznek - vágott vissza Mors Planch.
Tritch megvonta a vállát.
- Manapság természetes dolognak számít, ha valakinek ambíciói vannak. Gela Andanchot a raktár közelében találtuk meg. Nagyon rossz bőrben volt... Szerencsére a gyengélkedőn sikerült stabilizálnunk az állapotát.
Planch bólintott. Lodovik nem tudta a szerencsétlenül járt férfi nevét.
Planch véletlenül éppen akkor ment át a raktárba, amikor Lodovik kihozta az ernyedt testet. Azonnal ráparancsolt Lodovikra, hogy menjen vissza a helyére (valószínűleg azóta is ott volt), Andanchot pedig ő maga vitte át arra a helyre, ahol Tritch rátalált.
- Vajon mit kerestek?
- Valaki lefizette őket - mondta Tritch könnyedén. - Gondolom olyasvalaki, aki ellentétben áll a te megbízóddal. Ha átadták volna Lodovik Tremát, ötvenszer annyit kaptak volna, mint az éves átlagkeresetük. Ez pedig még a birodalmi korrupció skláján mérve is rengeteg pénz.
- Mit fogsz csinálni velük? - kérdezte Planch.
- Azt hiszem, elfoglalták volna a hajót. Valószínűleg félre akartak állítani minket. Talán azt tervezték, hogy mindenkit megölnek. Trin most a kabinomban van. Már részegre itta magát. Gondolhatod, nem trilliait vedel. Amikor elájul, amikor a Trantor fölé érünk egyszerűen kilököm az egyik zsilipen. Remélem, a Palota fölött fog szénné égni. - Tritch szemhéja megrándult, az ajka megkeményedett. - Az elsőtisztem volt, mindig számíthattam rá. Sajnálom… De most nem ez a legnagyobb problémám, hanem az, hogy mit csináljak veled.
- Én nem árultalak el - mondta Planch.
- De nem is mondtál igazat. Nem tudom, hogy Lodovik Trema micsoda, de az biztos, hogy nem ember. Trin gépemberekről, robotokról gajdol. Nem tudom, ki fizette le, de a feladata biztos az volt, hogy mechanikus embereket keressen. Mit tudsz a robotokról?
- Lodovik Trema nem robot - mondta Planch fejcsóválva. Elmosolyodott. - Manapság már nem építenek robotokat.
- Legfeljebb a rémálmainkban jönnek elő - bólintott Tritch. - Meg a másodosztályú filmkönyvekben bukkannak fel. Mutálódott, bosszúvágytól fűtött gépagyúak, meg hasonlók... Lodovik Trema azonban más… A Közbiztonsági Bizottság vezetőjének főtanácsnoka, igaz?
 - Ostobaság - mondta Planch olyan hangon, mintha sértőnek találná, hogy ilyen értelmetlen vitába kényszerítik.
- Utánanéztem pár dolognak, Mors. - Tritch hirtelen elkomorodott, a súlytalanság miatt petyhüdt arcán még ernyedtebbé váltak a vonások. - Igazad volt. Megfelelő számú neutrin valóban haláos lehet. És nincs semmi, ami védelmet nyújtana a neutrináradat ellen.
- Haldoklik - hazudta Planch. - Az állapotát mindenképpen titokban kell tartani.
Tritch megrázta a fejét.
- Nem hiszek neked, de állom a szavam, és elviszlek benneteket a Madder Lossra. - Eltűnődött. - Talán Trint és Andanchot is ott fogom kirakni. Rádbízom őket... Jól van, most menj, és értekezz a halott minisztereddel.
Megfordult és lebegve elindult.
- Mi lenne, ha visszamennék a kabinomba? - kérdezte Planch.
- Átküldök a raktárba egy priccset meg valamennyi ételt. Ha megengedném, hogy egy olyan ember flangáljon a hajón, aki élő hullákkal barátkozik, biztos kitörne a lázadás. Másfél napon belül a Madder Lossnál leszünk.
Ahogy Tritch eltűnt a szeme elől Planch megremegett. Neki sem volt ínyére a dolog. Másfél napot Lodovik Trema társaságában tölteni… Tritchnek igaza volt. A Dicsőség Lándzsájának fedélzetén senki sem maradhatott életben. Azt a csapást egyetlen emberi lény sem élhette túl.
 
***
 
Lodovik a raktárban, a ládája mellett, a mellén összefűzött karral ácsorogva várta Mors Planch visszatérését.
A tettei alapján ki lehetett jelenteni, hogy Lodovik komolyan kárt tett egy emberi lényben. Egy ilyen helyzetben egy robotnak automatikusan szembe kellett volna néznie bizonyos nehézségekkel - a mentális kapacitás csökkenésével, kritikus önvizsgálattal, és extrém szituációban a teljes kikapcsolódással -, ám az eset rá valahogy nem gyakorolt különösebb hatást. Pedig éreznie kellett volna valamit; elvárható lett volna, hogy a történtek kellemetlen utózöngét keltenek benne még akkor is, ha figyelembe veszi a Daneeltől kapott hosszútávú feladat természetét, és a Nulladik Törvényt...
Lodovik Trema azonban semmi különöset nem tapasztalt. Nyugodt volt és tettrekész. Nem volt elégedett, tudta, ártott egy embernek, de semmit sem élt át, ami akár halványan hasonlított volna azokra bénító érzésekre, amelyeket a Calvini Három Törvény közül az egyik megszegésénk kellett volna kiváltania belőle.
Mindebből világosan kitűnt, hogy valami megváltozott benne . Amikor Mors Planch visszatért hozzá éppen azon volt, hogy megállapítsa az átalakulás mértékét és természetét.
- Az út hátralévő részét itt kell eltöltenünk - mondta Planch. - Kellemes kabinom volt, ráadásul a kapitány meg én... - Elhallgatott, szomorúan megcsóválta a fejét. Az arcvonásai határozottabbá váltak. - Nem érdekes. Valami nem stimmel ebben az egész ügyben.
- Mi lenne az? - kérdezte Lodovik. Nyújtózkodott egyet, elmosolyodott. A beléptáplált emberi személyiségjegyek könnyedén ráborultak a funkcióira. - Az a láda elég szűk volt, de már nagyobb kellemetlenségeket is kibírtam. Azt hiszem, abból lett baj, hogy a legrosszabb pillanatban másztam ki belőle.
- Ez a tény! Az az ember szívrohamot kapott.
- Sajnálom. De attól tartok, nem a jószándék irányította őket, amikor felnyitották a ládám tetejét.
- Van valaki, aki meg akarja kaparintani magát. Élve vagy halva, teljesen mindegy - mondta Planch. - Azt hittem, a Közbiztonsági Bizottság főbiztosával senki sem mer ujjat húzni. Azt hittem, ő legyőzhetetlen.
- Manapság senki sem legyőzhetetlen - mondta Lodovik. - Egyébként bocsánatot kérek az okozott kényelmetlenségekért.
Planch kemény tekintettel meredt Lodovikra.
- Nekem már az elején nem tetszett ez az egész, de eddig elfojtottam a küldetéssel és az önnel kapcsolatos ellenérzéseimet. A birodalmi politikában bármi megtörténhet, az egyes személyeknek olyan értékük lehet, mint a teljes naprendszereknek. Ez a centralizált politika átka.
- Biztos, Mors Planch, hogy ön nem tartozik a diffúzionisták közé?
- Nem. Ha valaki árulást követ el Linge Chen ellen, az nem kereshet pénzt, ráadásul az élete is veszélybe kerül.
- Úgy érti: a Császár ellen...
Planch nem javította ki az előző mondatát.
- Az az igazság, hogy feltámadt bennem a kíváncsiság. A kíváncsiság pedig olyan, mint a neutrináramlás... bármin képes keresztülhatolni, és megfelelő mennyiségben gyilkolni is tud. Tisztában vagyok ezzel... de az önnel kapcsolatos kíváncsiságom… - Becsukta a száját, félrekapta a tekintetét.
- Maradjunk annyiban, hogy én csupán egy középkorú férfi vagyok, akinek kivételesen nagy a szerencséje - mondta Lodovik szárazon. - Léteznek olyan dolgok, amelyek egyikünkre sem tartoznak… és azt hiszem, akkor cselekszünk a leghelyesebben, ha visszafojtjuk a kíváncsiságunkat. Igen, halottnak kellene lennem. Tudom, éppúgy tisztában vagyok ezzel, mint mások. Az ok azonban, ami miatt még mindig élek, nincs összefüggésben azzal a babonás hittel, hogy léteznek… léteznek… Hogy is mondta? Robotok? Higgyen nekem, Mors Planch, és maradjunk ennyiben.
- Tudja, nem ez az első eset, hogy a robotokról hallok - mondta Planch. - A világok között újra és újra felröppen a hír, hogy léteznek mesterséges emberek. Harmincöt évvel ezelőtt a Hetedik Oktáns rendszerben tömegmészárlás folyt. Négy bolygó keveredett bele az ügybe. Négy virágzó bolygó, amely büszke, közöz kultúrával rendelkezett. A szövetségük jelentős erőt képviselt a birodalmi gazdaságban.
- Emlékszem - mondta Lodovik. - A uralkodó kijelentette, hogy minden kétséget kizáró bizonyítékai vannak arra, hogy a robotok befékőztek a legmagasabb szintű vezetésbe, és titkon lázadást szítanak. Szomorú eset volt.
- Milliárdok pusztultak el - mondta Mors Planch.
- Gondolom, jó pénzt fog kapni ezért a hősies mentőakcióért - jegyezte meg Lodovik.
Planch meghökkent.
- Ez a gond ezzel az egésszel! - mondta. - A kapitány és a legénység nem kedvel minket. A hozzájuk hasonló emberek számára sokat jelent a becsület… Tudnom kellett volna, mert az őseim közülük származtak. El fognak vinni minket oda, ahova menni akarunk, de arra nincs semmilyen biztosíték, hogy valamelyik űrkikötőben, vagy másutt nem kezdenek fecsegni a történtekről... Ez ellen semmit sem tehetek. Csak abban reménykedhetünk, hogy a sztori annyira fantasztikusan hangzik majd, hogy senki sem fogja elhinni. Az igazat megvallva, én sem hinném el.
Hallgattak egy sor.
- Linge Chennek azt mondtam, hogy maga meghalt, és az akció kudarcba fulladt - mondta Mors Planch.
Lodovik felkapta a fejét, az állán furcsa ránc jelent meg.
- A Madder Lossra megyünk?
Planch bólintott. Az arcán átsuhant a szomorúság árnyéka, de nem mondott többet.
 
 
alap2.doc--++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
19.
 
Linge Chen éppen a Császár magánlakosztályában megrendezendő nem hivatalos vacsorához készülődött, amikor Kreen behozta neki a Planchtól érkezett, lepecsételt üzenetet. Chen meditációs szobájában, az óceánok mélyének zöldes színében játszó helyiségben tartózkodott. Miután Kreen elment félretette a borotvapengéjét és a szappanját, mély lélegzetet vett, és a kicsiny, szürke dobozkára szorította a hüvelykujját. A dekódoló szerkezet elvégezte Chen bőrének mikroanalízisét, megvizsgálta az ujjlenyomatát, és mivel mindent rendbenvalónak talált felnyitotta az első pecsétet. A második pecsét a lemez belsejében helyezkedett el. Chen fennhangon elmondott néhány szót (a kódsorozatot egyedül ő ismerte), és a következő pillanatban megjelent előtte a lebegő kép.
Mors Planch egy hajóban állt. Először csak a halk háttérzajok hallatszottak, azután Most beszélni kezdett.
- Uram, Chen főbiztos, a Dicsőség Lándzsájának fedélzetén tartózkodom. Eddig a pillanatig csak az a hajó került ennek a bárkának a közelébe, amellyel én érkeztem. Mindent érintetlenül találtam, de sajnálatos híreket kell közölnöm önnel. A megbízotja halott, a legénység tagjai közül senki sem élte túl a katasztrófát...
Linge Chen ideges ajakrángással hallgatta az üzenetet. Planch beszámolt a részletekről, beszélt az egyik helyiségben talált, sorbarakott holttestekről, és azt is elmondta, hogyan talált rá Lodovik Trema összegömbölyödött, mozdulatlan testére a parancsnoki hídon. Planch ráhelyezte a fellelt test karkötőjére a főbiztostól kapott személyazonosító egységet, és minden kétséget kizáróan megállapította, hogy az illető Lodovik Trema.
Ezután az a részlet következett volna, amelyben Mors Planch ismerteti a további terveit, Linge Chen azonban leállította az üzenetet. A testet nem hozathatta vissza, és az sem derülhetett ki, hogy valaki megtalálta a Dicsőség Lándzsáját. Linge Chen nem akart okot adni az ellenlábasainak arra, hogy ráolvashassák a fejére a protekcionizmus és a hatáskör-túllépés vádjait. Most nem kerülhetett sor ilyesmire, semmiképpen sem, hiszen éppen arra készült hogy hasonló vádakkal illesse Farad Sintert.
Egy hosszú percig tanácstalan kisfiúnak érezte magát. Szinte biztos volt benne, hogy Lodovik Trema nem pusztult el, csupán átköltözött egy másik, magasabb létsíkba. Soha senkinek, még önmagának sem vallotta volna be, hogy végtelenül megbízott Tremában, sőt: csodálta őt. az ösztönei (még egyszer sem csalatkozott bennük) mindig azt súgták neki, hogy Lodovik Trema soha sem fogja elárulni őt, sosem tenne olyat, ami ellenkezik az ő érdekeivel. Kedvelte ezt az embert, olyannyira, hogy többalkalommal meghívta a családi rendezvényekre. Rajta kívül soha, egyetlen megbízottját, tanácsnokát, sőt, egyetlen biztost sem látott vendégül.
Ezeken az összejöveteleken is beigazlódott, hogy Lodovik Trema kellemes, kiegyensúlyozott ember. Komolyan a csak rá jellemző ártatlansággal játszadozott Linge Chen gyermekeivel, dícsérte Chen feleségeinek főztjét, és még az is előfordult, hogy segített az ételek elkészítésében.
Lodovik… tökéletes volt. Soha, egyetlen egyszer sem adott rossz tanácsot. Az elmúlt huszonöt évben együtt emelkedtek egyre magasabbra a ranglétrán, együtt vették a vállukra a felelősség egyre nehezebb terheit; együtt látták el sok esetben gyötrelmes szolgálatot, amelyért csak ritkán kaptak elismerést. Együtt dolgoztak Agis uralkodásának utolsó szakaszában, a junta éveiben. Lodovik felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a Közbiztonsági Bizottság létrehozásában, amely előbb csak mérsékelte, majd megfosztotta a hatalmuktól a junta túlságosan militáns vezetőit.
Eltelt tíz perc. Kreen halkan bekopogott a meditációs szoba ajtaján.
- Igen - mondta chen. - Mindjárt elkészülök.
Kézbe vette a borotvát és munkához látott. Néhány mozdulat - a rövid sörte eltűnt az arcáról. A bőre sima és fakó volt.Feljebb tolta a pengét, és a bal füle magasságában két apró sebet metszett az arcára. A sebekből vér buggyant elő, a kövér csöppek ráfolytak a levágatlan oldalsó borostára. Linge Chen felkapott egy fehér kendőt, letörölte magáról a vért. A kendőt a szeméthamvasztóba hajította, felaánlva a vérét az erőknek, amelyek talán léteznek valahol...
Fiatal korában, a Birodalmi Törvényhatósági Oktatási Központban, a Runimon megtanult egynéhány ilyen rituálét. Ezek a tettek hozzátartoztak minden felnőtt életéhez, akik Tua Chen törvényei szerint éltek. A Tua Chen és négyezer éves múltra visszatekintő iskolája, a Ragyogó Fények volt a legsikeresebb produktuma azon ortodox ruelliánusok titkos tervének, akik legszentebb feladatuknak azt tartották, hogy kiválasszák és kiképezzék a Birodalom jövőbeli adminisztrátorait és hivatalnokait. Tua Chen idős korában megalkotta a kétkötetes Törvények Könyvét, amely a ruelliánus princípiumokon alapult. Az egyik kötetben az arisztokrata adminisztrátorok (és a Császár) kiképzésére vonatkozó tanácsait foglalta össze, a másikban a Birodalom sok százmilliárd bürokratáinak, a Szürkéknek a tanítása során alkalmazandó elveket gyűjtötte össze.
Linge Chenről mindenki tudta, hogy Tua Chen egyenesági leszármazottja.
A  Ragyogó Fények módszer a modern formájában rengeteg haszontalan babonaságnak tűnő dologgal foglalkozott, de a fénykorában az ezen elvek alapján tanító iskolákból adminisztrátorok tömegei kerültek ki, akik eljutván a Birodalom távoli szegleteibe később minden körülmények között megállták a helyüket. Valamikor a Birodalomból minden évben Szürkék milliói érkeztek a Trantorra, hogy részesüljenek a Tua Chen kiképzésben. Közülük a legjobbak a bolygó meghökkentően sokrétegű bürokráciájában talált magának helyet, felfrissítva a trantori Szürkék elfásult állományát, a többiek pedig zarándokútjukat befejezve visszatértek otthonukba, és a peremvidéki világokon kerültek pozícióba.
Az iskolából valaha kikerült tanulók közül Linge Chen volt a legsikeresebb. Tisztában volt vele, hogy eredményeit nem annak köszönheti, hogy titokban végrehajtotta az ősi rituálékat, az áldozatok bemutatásának, de most…
Lodovik Trema mindenképpen megérdemelt ennyit.
- Nagyuram… - szólalt meg Kreen. Aggodalmas arccal megvizsgálta Linge Chen apró sebeit, de elég sokat tudott ahhoz, hogy ne tegyen fel kérdéseket.
- Végeztem. Hozd a dísztaláromat, és… És hozz egy fekete szalagot is.
- Mi legyen a szalagon, nagyuram?
- Lodovik neve.
Kreen arca megnyúlt.
- Nincs remény, nagyuram?
Linge Chen megrázta a fejét, és az alacsony szolga mellett befurakodott az öltözőszobába. Kreen őszinte szomorúsággal, mozdulatlanul állt. Lodovik társaságában mindig olyan érzése támadt, hogy hiába lavrenti, hiába alacsony a származását tekintve és fizikailag is, mégis egyenlő más emberekkel. Kreen titokban mindig arra vágyott, hogy valaki értékelje, tartsa őt valamire. Erre vágyott, de sosem beszélt róla.
Néhány másodpercnyi mozdulatlanság után megrázkódott, és az ura után sietett.
 
 
 
20.
 
Az ebédlőben palotaszolgák sürgölődtek, az utolsó simításokat végezték. Hari felnézett a hatalmas csillárra, amelynek tízezer gömbölyű üvegdísze azokat a bolygókat szimbolizálták, amelyek megkapták a Császártól "A Galaktikus Év Világa" kitüntető címet. Hari ezután végigpillantott a száz méter hosszú folyosón, a falak mellett sorakozó opáloszlopokon, és a híres, mélyzöld rézkőből faragott lépcsősorra nézett. (A lépcső anyaga a Nagy Magellán Felhőben lévő, ezidáig egyetlen birodalmi rendszerből származott. A bolygók kolonizálása végül kudarcba fulladt, a birodalmi telepesek kivonultak a rendszerből, a dicsőséges hódításra már csak ez a lépcső emlékeztetett.) Hari szája megrándult a lépcsősor láttán. Miniszterelnökként éppen ő volt az, aki megvonta a birodalmi támogatást ettől az élénk és pezsgő rendszertől, mert félő volt, hogy függetlenné válik és túlságosan megerősödik…
Rengeteg dolgot meg kellett megtennie a Centrum épsége érdekében, számtalan bűnt kellett elkövetnie amíg hatalom volt a kezében. Többek között arról is gondoskodott, hogy soha többé ne kerüljön sor ilyen távoli rendszerek gyarmatosítására. Azóta egyszer sem fordult elő, hogy a telepesek túl messzire merészkedtek volna.
Az asztalon harminc terítéket helyeztek el. A harminc magas támlájú ébenfa székek üresen álltak - a vendégek még nem érkeztek meg, és természetesen a Császár sem foglalta el a helyét.
Klayus úgy vezette körbe Harit a helyiségben, mintha díszvendég lenne, mintha nem okozott volna neki kellemetlenséget a megjelenésével.
- Vészmadár… Így neveztem, igaz? Nem bánja, hogy ezután is így hívom? "Vészmadár" Seldon. Milyen találó elnevezés. A végzet megjóslója…
- Nevezzen ahogy jónak látja, felség.
- Egy jó gúnynév elég a felemelkedéshez - mondta Klayus mosolyogva.
Hari, aki mindig a női szépség nagy rajongója volt, a szeme sarkából megpillantott három gyönyörű nőt. Automatikusan feléjük fordult. A nők úgy haladtak el előtte, mintha kőszobor lenne, ügyet sem vetettek rá. Fürgén körülvették a Császárt, látszott rajtuk, hogy összeszokottan mozognak. Ketten Klayus füléhez hajoltak és sugdolózni kezdtek. A Császár arca elvörösödött, de egy pillanattal később már hangosan vihogott.
- Ó! A kedvenc trióm! - mondta. Hallgatott egy sort, majd Seldonra nézett. - El sem hinné, Hari, mi mindenre képes ez a három szépség! Nem most először fogják szórakoztatni a vendégeimet.
A nők egyszerre néztek Harira. Az arcukon halvány érdeklődés tükröződött, de ismerték Klayust, és a viselkedéséből azonnal megértették, hogy a vénember mennyire lehet fontos személy. Nem volt olyan nagy hatalommal bíró ember, akivel érdemes jóban lenni. Játékszer volt csupán, talán még náluk is alacsonyabb szinten mozgott, így nem lehetett érdekes a számukra.
Hari arra gondolta, a három nő akkor sem lehetne visszataszítóbb, ha a foguk hirtelen agyarrá változna, ha sörte nőne az orruk hegyén. Hosszú élete során elég tapasztalatot gyűjtött, a Dorsszal az emberi természetről folytatott beszélgetések során sok mindenre rájött, így rögtön látta, a meleg bőr, a csábos testek, a bársonyos hangok, a kedvesség maszk csupán, álca, amely alatt jéghideg személyiségek rejtőznek. Dors gyakran tett csípős megjegyzéseket a nőkre, és általában véve a nőnemű emberekre. Ritkán tévedett.
Klayus néhány halk szóval elküldte a triót. Amikor a nők eltávolodtak tőle, és légies táncléptekkel járkálni kezdtek a helyiségben, a Császár olyan közel hajolt Harihoz, mintha bizalmas vallomás megtételére készülne.
- Nem tetszenek magának, igaz? Itt, a Palotában jobbára ilyen nőkkel vagyok körülvéve. Gyönyörűek, akár a fagyott holdak. A legbizalmasabb tanácsnokomnak mindig sikerül előkerítenie a legszebbeket, de…! - Klayus felsóhajtott. - Drágakövet könnyebb találni, mint valódi kincset egy férfi számára. Főleg akkor, ha az illető olyan pozícióban van, mint én.
- Ez a probléma Cleonnál is jelentkezett, felség - mondta Hari. - Ifjú korában még arra készült, hogy három hercegnővel is összeházasodik, ám mire középkorú lett már teljesen lemondott a nőkről. Ahogy ön is tudja, örökös nélkül halt meg.
- Természetesen tanulmányoztam Cleon életrajzát - mondta a Császár elgondolkodva. - Kemény ember volt. Nem túl intelligens, de jó képességekkel rendelkezett. Szerette magát, igaz?
- Azt hiszem, még sosem létezett olyan császár, aki szerette volna a hozzám hasonlókat, felség.
- Ó, ne szerénykedjen! Maga valóban elbűvölő ember. Úgy hallottam, egy igen figyelemreméltó hölgy volt a felesége...
- Dors Venabili  - szólalt meg egy reszelős hang a hátuk mögött.
A földig érő talárt viselő Császár kecsesen megfordult. Felragyogott az arca.
- Farad! Milyen kedves tőled, hogy ilyen korán eljöttél!
A tanácsnok meghajolt a Császár előtt, és futó pillantást vetett Harira.
- Amikor meghallottam, felség, ki a vendéged, nem tudtam ellenállni a késztetésnek, és idesiettem.
- Ismerjétek meg egymást! Ez itt Farad Sinter, a tanácsnokom. Farad, ő a hírneves Hari Seldon.
- Már találkoztunk - mondta Hari. A Császár jelenlétében nem volt szokás a kézfogás; a történelem során az összeesküvők és az orgyilkosok túlságosan sok alkalommal használták ki ezt a gesztust a gyilkos fegyverek átadására, így a dolog több lett volna egyszerű modortalanságnál.
- Sokat hallottam a feleségéről is - mondta Sinter mosolyogva. - Felségednek igaza van: figyelemreméltó asszony volt.
- Hari azért jött, hogy figyelmeztessen a ténykedéseidre - mondta Klayus. Vigyorogva Harira, majd Sinterre pillantott. - Nem is tudtam, hogy miben mesterkedsz, Farad.
- Azt hiszem, felség, már megbeszéltük, milyen terveken dolgozom. Vajon mi lehet az, ami Seldon professzor hozzá tudott tenni ehhez a dologhoz?
- Azt mondta, hogy mechanikus emberekre vadászol. Robotokra. Abból amit tőle hallottam úgy látom, a mániáddá vált ez az ostobaság.
Hari megmerevedett. A helyzet egyre veszélyesebbé vált, kezdte úgy érezni, mintha egy hurok szorulna a nyakára. Szinte már bánta, hogy ilyen direkt módon közelítette meg Klayust. A kiszámíthatatlan emberekkel óvatosan kell bánni. Nagyon nem lenne jó, ha most magára hagyná, és odadobná Farad Sinter elé, hogy tegyen vele amit akar…
- Talán rosszul értelmezte a céljaimat. Valószínűleg a pletykák tévesztették meg. Mert, felség, rengeteg álhír kering a tevékenységünkről - Sinter mosolya negédessé változott.
- Ez a genetikai vizsgálat… Érdekes és fontos dolog. Nem gondolja, Hari?  Hallott már róla? Elmagyarázták magának a mibenlétét?
- Egy vizsgálat, amelyet a rendszerben, és a legközelebbi tizenkét naprendszer valamennyi bolygóján egyidőben végzünk.
- A Birodalmi Tudomány magazinban éppen elég világosan írtak róla - jegyezte meg Hari.
- De… Emberekre lövöldözni! - folytatta Klayus. - Miért, Farad? Mintákat akartál begyűjteni?
Hari alig mert hinni a fülének. A Császár megtehette volna, hogy egyszerűen aláírja a halálos ítéletét. De nem, ehelyett inkább átadta a Vészmadár fejét a tanácsnoknak. Tálcán szolgálta fel, vacsorára!
- Az ezzel kapcsolatos hírek természetesen valótlanok - mondta Sinter lassan, félig lehunyt szemmel. - Ha sor került volna ilyesmire, a birodalmi rendőrség valószínűleg jelentést tesz róla.
- Kíváncsi lennék, tényleg jelentenék-e - mondta Klayus vidáman csillogó szemmel. - Mellesleg, Farad, a Vészmadár azért van itt, hogy hozzáfűzze a megjegyzéseit ehhez a robothajszához. Hari, magyarázza el, milyen politikai problémákat okozhat a dolog, milyen vádakat hozhatnak fel ellenünk. Mesélje el Faradnak azt a bizonyos...
- Jo-jo… Joranum! Igen, már hallottam a történetét - mondta Sinter. Az ajka keskeny, kemény vonallá változott, az arca elsápadt. - Egy mycogéni trónkövetelő. Ostoba és könnyen manipulálható ember volt... Ha nem tévedek, Seldon professzor, ön is egyike volt azoknak, akik hatást gyakoroltak rá.
- Igen, így hívták az illetőt - mondta a Császár. Úgy pillantott oldalra, mint aki kezdi unni a társalgást.
- Joranum - mondta Hari - valójában csak egy nagyobb mítosz szimptómája volt. Egy olyan mítoszé, amely nagyobb negatív hatást fejtett ki más világokon, mint a Trantoron.
Egy mítosz, amire eddig nem gondoltam, amit nem vettem bele a számításaimba. Aminek nem néztem utána... És miért nem? Pusztán azért nem, mert Daneel megtiltotta! Hari rádöbbent, hogy nehézségei támadhatnak, ha erről a témáról kezdenek vitatkozni.  A szája elé emelte a kezét. Köhögött. Sinter zsebkendőt nyújtott feléje, de Hari megrázta a fejét, és elővette a sajátját. A zsebkendő elfogadásának szimbolikus jelentése lett volna.  Lehet, hogy ez a mítosz rengeteg veszélyt rejt magában. Veszélyt a Trantorra, sőt, talán a Birodalomra...
Hari nem gondolta végig valamennyi lehetőséget. Folytatta.
- Például a Sterradon. Nikolo Pas…
A Császár üres tekintettel nézett Harira.
- Nem ismerek ilyen nevű embert.
- Egy mészáros volt, felség - mondta Sinter. - Milliók halála száradt a lelkén.
- Helyesebben: milliárdok halála - mondta Hari. - Emberek milliárdjait pusztította el, miközben azokat a mesterséges embereket kereste, akik állítása szerint beszivárogtak a Birodalomba.
A Császár hosszú másodperceken át mereven nézte Harit. Az arca egyre fehérebb lett.
- Ismernem kellene a történetét, ugye?
- A Rikerianban halt meg, még jóval a születésed előtt, felség - mondta Sinter. - Ez az epizód nem éppen a legfényesebb részlet a Birodalom történelmében.
Valami megváltozott a levegőben. Klayus savanyú, csalódott arcot vágott, mintha tudná, hogy hamarosan eleget kell tennie egy kellemetlen kötelességnek. Hari a tanácsnokra nézett. Sinter aggodalmasan figyelte a Császárt. Hari ebben a pillanatban jött rá, hogy Klayus és Sinter csúf játékot űz vele. A Császár már korábban is tudott a tratori polgárok ellen elkövetett gyilkosságokról, de sem Sinter, sem a tanárai nem beszéltek neki Nikolo Pasról, ez pedig idegessé tette.
- Azért ennyire közömbös nem vagyok - mondta Klayus. - Azt hiszem rámfér, hogy gyarapísam a tudásomat. Folytassa, Vészmadár. Mi történt ezzel a bizonyos Nikolo Passzal?
- Néhány évtizeddel ezelőtt… ahogy az pár évszázadonként mindig előfordul, felség... Nos, időnként pszichológiai dagályok, sőt, viharok alakulnak ki, olyan jelenségek, amelyek középpontjában mindig a Halhatatlanokkal kapcsolatos mítoszok állnak.
Sinter arca idegesen megrándult. Hari elégedetten nyugtázta a dolgot, és folytatta.
- Ennek a bizonyos mítosznak a feltámadásai mindig társadalmi nyugtalansághoz, bizonyos extrém esetekben pedig népirtáshoz vezettek. Amikor Cleon miniszterelnöke voltam, felség, alkalmam nyílt rá, hogy kihallgassam ezt a bizonyos Nikolo Past. Több napon keresztül faggattam. A kihallgatások általában egy-két órán keresztül tartottak, és a Rikerian mélyén, Pas cellájában zajlottak.
Az emlékek elárasztották Hari agyát.
- Mit állított ez a Pas? - kérdezte a Császár.
A szolgák közben elfoglalták a teremben a számukra kijelölt helyet. Az előkészületek befejeződtek, a vacsora azonban még nem kezdődhetett el; a vendégeket nem ereszthették be addig, amíg a Császár nem távozik, hogy valamivel később formálisan bevonuljon. Klayus mintha megfeledkezett volna a vendégeiről.
- Pas azt állította, hogy sikerült fogságba ejtenie egy aktív állapotban lévő mesterséges embert. Azt állította, hogy egy olyan helyre vitette, ahol… - Hari köhögött. Valahogy nem tudta rávenni magát, hogy ebben az összefüggésben kimondja a robot szót. Kellemetlenül érezte magát, mert a tiltás, hogy sehol nem beszélhet Daneel természetéről, minden gondolatába, minden emlékébe, sőt, még az akaratába is beivódott. - Azt állította, hogy sikerült izolálni ezt a bizonyos mesterséges embert…
- Robotot. Nevezzük így, különben egész este itt állunk  - mondta Klyaus türelmetlenül.
Hari úgy érezte, mintha leomlott volna benne egy gát.
- Robot. Igen. Szóval, biztonságos helyre záratta. A robot pedig deaktiválta magát…
- Milyen félelmetes, és mégis… milyen nemes tett! - kiáltott fel Klayus.
- Pas állítása szerint a tudósok szétszedték és analizálták a testet. A robot, az inaktív, szétszedett test azonban, dacára a különleges biztonsági intézkedéseknek... nyom nélkül eltűnt. Ekkor kezdődött el Nikolo Pas hadjárata, amelynek részletei túlságosan brutálisak, hogy itt és most kitérjek rájuk. Hosszú történet, felség, de ha érdeklődik iránta, a Birodalmi Könyvtárban megtalálhatja a vonatkozó feljegyzéseket.
Klayus arca akár egy viaszfiguráé, a szem mint két márványgolyó. Harira mutatott, majd Sineter felé fordult.
- Most már értem, hová akar kilyukadni, Hari. Seldon professzor. Szólíthatom Harinak?
A Császár az este folyámán ezt egyszer már megkérdezte, de Hari nem tette szóvá.
- Megtisztelne vele, felség - mondta.
- A lényeg az, hogy ezek a problémahullámok akkor szoktak elkezdődni, amikor egy magas rangú személy megbolondul, és hibávaló nyomozgatásba kezd. Amikor a nyomozás irányítása kicsúszik a kezéből, akkor... Akkor a Birodalomnak meg kell fizetnie az egész ostobaság árát. Életekkel, kincsekkel... Babonák! Mítoszok. Mindig veszélyesek voltak. Akárcsak a vallások.
Sinter hallgatott. Hari egyszerűen bólintott. Mindkettejük homlokán verítékcsöppek gyöngyöztek. A Császár megőrizte a nyugalmát. Elgondolkozott.
- Hajlandó vagyok bízni abban, hogy a tanácsnokomnak nincsenek ilyen illúziói, Hari. Remélem, ezt hamarosan teljes bizonyossággal kijelenthetem önnek.
- Köszönöm, felség.
- Ami pedig téged illet, Farad… Érted, miért aggódik? Mert aggódik, olyannyira, hogy eljött ide. Eljött, hogy felhívja a figyelmünket ezekre a részletekre. A polgárok esetleges véleményére. A polgárok! A pletykatenger. A Szürkék … az emberi faj manipulátorai, a Palota után a legnagyobb hatalom birtokosai. És a nemesség... a bárók és az arisztokraták... Vajon nekik mi a véleményük minderről? Fontos, életbevágóan fontos kérdések ezek, nem gondolod?
Hari nem egészen értette, hogy a Császár mire gondol.
- Nincs harag köztetek, igaz, Farad? Igaz, Hari?
- Nincs, természetesen nincs, felség. - Sinter ragyogó arccal, mosolyogva nézett Harira.
- Jól van… - Klayus az álla alá tartotta az egyik kezét, és elgondolkozva megpaskolta a szája szélét. - Csodálatos történet! Azt hiszem, komolyabban foglalkozni fogok vele. Mi van akkor, ha annak a tömeggyilkosnak az észrevételei helytállóak? Ez mindent megváltoztatna. Mi történne azután?
Klayus oldalra fordult, és meghallgatta az üzenetet, amit az egyik szolga, egy idősebb, komoly arcú lavrenti hozott.
- Várnak a vendégeim. A főbiztos is közöttük van - mondta a Császár. - Hari, valamikor együtt kellene vacsoráznunk. Gondolom, az a szerencsétlen Cleon, és az a másik szerencsétlen, Agis többször meghívta magát. Mivel nincs valami jóban Linge Chennel, úgy gondolom, a mai este nem a legmegfelelőbb erre. A szolgáim kikísérik a Palotából. A tanácsnokom nevében is köszönöm a látogatását... Vészmadár!
Hari meghajolt. Két testes szolga (úgy festettek, mintha álruhás testőrök lennének) lépett melléje. Miközben kikísérték a teremből, ahogy elhaladt a káprázatos csillár alatt, kinyílt a tőle jobbra lévő főajtó, és Linge Chen lépett be a helyiségbe.
Chen tekintete találkozott Seldonéval. Harin valami furcsa, beazonosíthatatlan érzéshullám csapott végig. Megvetette Chent, ám a főbiztos mégis nagyon fontos szerepet játszott a Tervben.
Politikai és történelmi értelemben véve is közel álltak egymáshoz, és Harinak nem okozott megelégedést, hogy a szomorúság nyomait vélte felfedezni Chen arcán. Olyan, mintha elvesztette volna az egyik barátját, gondolta a professzor.
Majdnem valamennyi barátom halott már. Meghaltak a szeretteim, vagy csak... elmentek. Eltűntek. És van köztük olyan is, akiről még beszélnem sem szabad!
Hari udvariasan odabólintott Chennek. A főbiztos úgy fordult el, mintha a professzor figyelemre méltetlen senki lenne.
A két izmos szolga kikísérte Harit a Palota előtti taxiállomásra, hogy visszatérhessen a könyvtárba, és a császári lakosztálynál jóval szegényesebb, de számára nagyobb kényelmet biztosító otthonába.
A taxiban Hari kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen, lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett. Lehet, hogy már csak annyi ideig fog élni, amíg Sinter valamelyik rendőrnek álcázott bérgyilkosa hozzákészül a végzetes lövéshez? Ez nem tarthat sokáig, de addig is… Mit mondjon Wandának? Azt, hogy sikerrel járt, vagy azt, hogy tovább rontott az amúgy sem rózsás helyzeten?
Nem lehetett megállapítani, hogy a Császár valójában mennyire intelligens, mekkora hatalma volt a miniszterei és a tanácsnokai fölött, vagy egyáltalán mennyire akarta kordában tartani őket. Klayus a jelek szerint mesterien értett ahhoz, hogy elleplezze valódi jellemét és érzelmeit, nem is beszélve a szándékairól.
Hari már régóta tudta, hogy Klayus uralkodása nem lesz túlságosan hosszú. Nagyon nagy, majdnem hatvan százalékos volt a valószínűsége annak, hogy az elkövetkezendő két év során Chen meggyilkoltatja vagy egyszerűen csak félreállítja. A Primér Radiánsból leszármaztatott, a közeli jövőre vonatkozó egyenletek tanúsága szerint az sem számított, hogy Klayus mennyire intelligens, milyen a jelleme.
Hari, amint belépett a könyvtárban lévő lakásba, azonnal levetkőzött, és gyorsan lezuhanyzott, majd egy vékony éjszakai köntösbe burkolózva leült az ágya szélére. Átnézte az időközben kapott üzeneteket, és úgy döntött, majd másnap, az irodájában foglalkozik velük behatóbban.
A lakásnak nem voltak ablakai, nem volt benne semmi, ami luxuscikknek számított volna. Két egyszerűen berendezett szoba, a mennyezet szinte a fejét súrolta - ennek ellenére az egész Trantoron ez volt az egyetlen hely, ahol lazítani és pihenni tudott. Az egyetlen hely, ahol biztonságban érezte magát, bár tudta, a veszélyek elől nem bújhat el.
 
 
 
21.
 
Klia reszketett a hatalmas, szabad tér láttán, félelem töltötte el amikor lenézett és a lába alatt megpillantotta a Trantor két legnagyobb folyóját, a hatalmas folyamok találkozási pontját.
 Valamikor, úgy tizenkét évezreddel korábban ezeknek a folyóknak nevük volt, most azonban már csak számokkal jelölték őket. Ám ezek a számok is nagyságotsugalltak: Egy és Kettő. Egy a Sirta felét átszelte (a Sirta volt az a kontinens, amelyre a legnépesebb szektorok közül jónéhány épült, ezen helyezkedett el a császári Palota, Streeling és Dahl). Évezredekkel korábban, ahogy a Trantor népessége gyarapodott, és a mérnököknek milliárdos tömegek számára kellett lakóhelyet tervezniük, a bolygó akkori vezetői úgy határoztak, hogy összes létező földterületet beépítik, leásnak a kéreg alá, sőt, még az óceánok partjai alatti padkákat sem hagyják érintetlenül.
Az ősidők mérnökei bölcsen úgy döntöttek, nem próbálják új csatornákkal helyettesíteni a Trantor természetes vizeinek medrét. Mivel óriási anyag- és energiapazarlás lett volna az építmények fémbőrén új csatornákat kialakítani az esővíz elvezetésére és az óceánok felé tartó vízfolyások számára, a másik, egyszerűbb megoldást választották, és megmaradtak a folyók régi medrei. Azokon a helyeken, ahol az első, ősi szektorok természetes vízgyűjtői voltak, a mérnökök - a legendás Kwan Shonam császár felhatalmazásával és támogatásával - porózus anyagokból új medencéket építettek, így a gyűjtők továbbra is használhatóak maradtak.
Klia semmivel sem ismerte jobban a Trantor bonyolult vízrendszerét, mint az átlagos polgárok. Azt viszont érezte, hogy itt, jó ötven méterrel a lába alatt, az üvöltő örvénytömegben, a két folyam találkozási pontjánál gigantikus erők tombolnak. Mindig sokra tartotta az erőt, de a kora és a képességeiből fakadó arrogancia miatt sosem félt tőle.
Tisztában volt vele, hogy a vízfolyamokon nem uralkodhat, ezeket nem változtathatja meg, nem lehet hatással rájuk. Az emberfolyamokkal azonban egészen más a helyzet...
Fázott, éhes és dühös volt. Határtalanul dühös. Majd megtudják, ki vagyok!, fogadkozott. Mélyeket lélegzett, és elképzelte a napot, amikor sorra levadássza azokat, akik most menekülésre kényszerítették.
Leült az egyik rácsos szervízhídra, keresztbe tette a lábát, és megpróbált uralkodni negatív érzésein. Keresnie kel egy helyet ahol megalhat; itt nem maradhat, itt minden túlságosan nedves, hideg és zajos. Ételt kell szereznie. A föld alatt nem sok ennivalót találhat, de majd megvárja a szervízelők vonatát, leinti, ellopja az uzsonnás dobozokat, és aztán könnyedén kitörli a munkások elméjét, elfeledteti velük a történteket.
Amikor erre gondolt elmosolyodott. Szellem lesz. Fantom. A két folyó fantomja…
Dahlban sokan úgy hitték, hogy azok, akik rendesen élnek a haláluk után beleolvadnak a nagy folyókba, átjutnak az óceánba, és a Birodalomtól függetlenül létező közösség tagjaivá válnak. Ezzel szemben azok, akik életükben gonoszak és rosszak, haláluk után a hőkutakhoz kerülnek, és az idők végezetéig ott izzadjanak, ott gürcöljenek. Klia nem hitte el ezeket a meséket, de miközben tudatalattija megpróbálta feldolgozni a problémákat, megpróbált megoldásokat találni, elméjének tudatos része kellemesen elszórakozott az örök jutalom és az örök büntetés gondolatával.
Aztán újra a szervízelők kisvonata jutott az eszébe. Maga elé képzelte a hosszú, féregszerű járművet, a benne lévő kényelmes és kivilágított kabinokat. Talán összebarátkozhatna a munkásokkal. Talán akad közöttük egy, aki más mint a többi. Egy dahlita, egy nagybajszú ember, aki sokkal férfiasabb mint az apja vagy a feketepiac hiénái. Egy férfi, aki kedvesen bánna vele, aki semmire sem kényszerítené rá; aki megvárná, hogy ő döntsön, és csak az történjen meg, amit ő akar. Amit a teste kíván...
Ezektől a romantikus képektől még magányosabbnak érezte magát, mint addig. Magányosnak és sebezhetőnek. Dühösen rácsapott a híd fémrácsára, és elmélázva hallgatta, ahogy a dobbanás beleveszik a folyók bömbölésébe.
Most nincs idő ilyen gondolatokra! Most keménynek kell lennie. Könyörtelennek. Meg kell szabadulnia a vágyaitól. Bosszút kell állnia, és úgy kell élnie, hogy féljenek tőle. Hogy tiszteljék. Olyanná kell válnia, hogy a nevével ijesztgethessék a rosszalkodó gyerekeket...
Hirtelen elapadtak a könnyei. Nevetni kezdett, kikacagta a gondolatait. A nevetése egyre hangosabb, egyre tisztább lett. A folyók robaja nem nyelte el a hangot, amely végigvisszhangzott a vízáradat fölött homoruló barlangszerű kupola alatt, és mennydörgéssé változva tért vissza hozzá.
Kikergette az agyából az izmos, szelíd lelkű dahlita szervízmunkás álomképét. Most nem foglalkozhat ilyesmivel. Nemsokára vissza kell mennie Dahlba. Ha pedig visszatér, szüksége lesz egy búvóhelyre. A jelek szerint vadásznak azokra, akik az övéhez hasonló képességekkel rendelkeznek. Ha így van, akkor nem tehet mást, meg kell keresnie azt a csoportot, amellyel együttműködhet. Amelynek a tagja lehet. Egy darabig.
Felsóhajtott. Tudta, nem sok esélye van arra, hogy találjon egy ilyen társaságot, de… De akkor is megpróbálja! Nem fog itt maradni; nem fogja megvárni, hogy az álmai elpusztuljanak a sötétben, a nedves levegőben, ahol nem lehet más társa, csak a két folyó...
 
 
 
22.
 
A raktárban elhelyezett biztonsági ülésben helyet foglaló Mors Planch elgondolkozva hallgatta a nyugodt, sima landolás hangjait. Lodovik Trema lehunyt szemmel, békés arckifejezéssel közvetlenül mellett ült.
Planch tudott valamit a Madder Lossról, amiről sem Tritchnek, sem a legénységének nem lehetett információja. Ötven évvel korábban a Madder Loss ígéretes ékkő volt a fekete galaktikus köpenyen, amelyet a Császár viselt, reneszánsz világ, amelyen a filozófia, az intellektus és a tudomány valóban fénylő lánggal lobogott. A hatalmas városkontinensek már-már elhomályosították a Trantort, amelyen már akkor megmutatkoztak az elöregedés jelei. A Trantor jó ideig tolerálta a Madder Losst, valahogy úgy viselkedett vele, mint a grande dame a mellette feltűnő gyönyörű, ifjú hölggyel; eleinte inkább csodálkozva, s nem irigységgel figyelte szépségét.
De később a gyönyörű ifjú hölgy, nem is igazán tudva arról, hogy mit tesz, hogy ennek milyen hatása lesz, magára vonta a grande dame imádóinak figyelmét… A tolerancia ilyen körülmények között nem képes életben maradni - először közömbösséggé változik, azután ellenségességgé alakul. A grande dame  elfordult az ijfú hölgytől, aki egyszercsak azon kapta magát, hogy az udvarban senki sem veszi észre, sőt, egyre több rosszindulatú pletyka kapcsolódik a nevéhez.
Planch már harminc évvel korábban is járt a Madder Losson, akkor Linge Chen számára kellett információkat gyűjtenie. Chen akkoriban a Második Oktáns kereskedelmét irányító hivatal vezetőjeként dolgozott. Mors a bolygón valami olyasmit látott, ami talán összetörte volna ifjú szívét, ha Chen nem figyelmezteti előre, hogy készüljön fel a legrosszabbakra. A csodálatos űrkikötők üresen álltak, a csillogó, új kupolákon és komplexumokon már fel lehetett fedezni az enyészet nyomait, a divatjamúlt birodalmi uniformisba öltözött hivatalnokok szenvtelenül, az előírások szó szerinti betartásával végezték mukájukat. Virágzott a fekete gazdaság, az űrkikötő kerítésén túl éhes asszonyok és gyerekek tömegei ácsorogtak. A Madder Loss megmutatta Mors Planchnak a gazdaság és a történelem sötétebbik oldalát, és elültette benne a személyes lázadás magját, amely később kicsírázott és virágot bontott. Mors Planch attól kezdve tudatosan keresni kezdte az alkalmat arra, hogyan szegülhetne szembe azzal a hideg, szeretetet nélkülöző racionalitással, amellyel Linge Chen és a hozzá hasonlók irányították a Szürkék armadáit; a szigorú intézkedésekkel, amelyek lehasították a Birodalom testéről a friss húst, amelyek tönkretettek egy virágzásnak indult fiatal világot, csupáncsak azért, hogy a büszkeségében sértett Trantor helyzete ne változzon meg, hogy biztosítva legyen vezető szerepe a politikában.
Tritch lement a raktárba, és Planch elé tartott egy regisztert, hogy nyomja rá a személyi kódolóját.
- Mindent a megállapodásunk szerint hajtottam végre - mondta a nő halkan. Nem nézett Planchra, és a lehető legtávolabb maradt Lodoviktól.
Lodovik felállt, és a széles zsilipkapuhoz sétált. A halk szisszenések és a légnyomás megváltozása elárulta, hogy a kapu hamarosan kinyílik.
- Rendben van - mondta Mors, és rátette a jelét a dokumentumra.
- Remélem, az útjaink soha többé nem keresztezik egymást - mondta Tirtch könnyedén, majd előretartotta a mutatóujját.
Planch kinyújtotta a kezét, a saját mutatóujját Tritchébe akasztotta - közös őseik búcsúztak így egymástól. Összeölelkeztek, szelíden megveregették egymás hátát.
- Kiszállás! - mondta a nő.
Planch és Lodovik gyorsan teljesítette a parancsot. Kiléptek az áporodott levegőjű dokk fenyegető csendjébe. A csarnokban csak az ő hajójuk állt.
 
***
 
- El kell kísérnem egy bizonyos orvos házába. A közelben, a város mellett lakik - mondta Planch, miközben az utasterminálban a szállítóeszközre vártak. Egyedül voltak a több tízezer ember befogadására alkalmas csarnokban. A mennyezeti világítótestek közül jónéhány nem működött; az építmény sokkal rosszabb állapotban volt, mint a trantori terminálok. A félhomályt még elviselhetetlenebbé tette a fullasztóvá áporodott levegő.
A poros útlevél-ellenőrző pultnál csupán egyetlen idősebb birodalmi tiszttel találkoztak. A férfi szipogva intett, hogy beléphetnek; egykori szigorúságát szétolvasztották az unalomban eltelt évek. Ha a bolygója nem törődik semmivel, neki miért ne lenne minden mindegy?
A csarnokban lerobbant gépagyúak hevertek - mintha valamilyen titokzatos, csak a mechanikus lényeknek ártó járvány áldozatai lettek volna. Egy olyan járványé, amelynek "alkatrészhiány" volt a neve. A Trantor és a Birodalom világainak többsége már rég lerázta a testéről a mechanikus munkásokat, amikor a Madder Loss még mindig szívesen alkalmazta őket. Egy darabig. Az idő ezen is változtatott; a gépagyúakkal már senki sem foglalkozott, a bolygó lakói azzal sem bajlódtak, hogy összeszedjék őket, és kiemeljék belőlük a még használható alkatrészeket.
Lodovik együttérzően nézett Planchra.
- Ez a látvány nem lehet valami kellemes önnek - mondta.
- Háát… - Planch felsóhajtott. - Nem az. Nézze, mit művelt a Birodalom! Szemétdombbá változtatta ezt a világot.
- Ezt hogy érti?
- Ez a Trantor műve. A Trantoré, amely félt, hogy elveszti vezető szerepét. Kiszorította az életet ebből a bolygóból, mert riválisának tartotta.
Lodovik elfordította a fejét.
- Linge Chent okolja? Ez az oka annak, hogy kijátszotta?
Planch elsápadt.
- Soha, egyetlen szóval sem említettem Linge Chent!
- Ez igaz - mondta Lodovik.
Planch rémülten nézett Lodovikra. Ha Chennek a fülébe jut, hogy mit tett, az egész Galaxisban nem talál olyan helyet, ahol biztonságban lehet tőle.
Egy ütött-kopott, rombusz alakú, széles fehér kerekeken gördülő talajtaxi érkezett eléjük. Egy kifakult, vörös egyenruhába öltözött középkorú nő vezette. A birodalmi nyelv helyi változatát beszélte. Planch alig értette a szavait, de azért sikerült kommunikálni vele. A nő vidámnak látszott, hogy fizető (birodalmi kredittel fizető!) utasokat szerzett, és annak is örült, hogy a fuvar miatt távol kerülhet a város központjától.
- Tudom, hogy a múltban többször is dolgozott már Chennek - jegyezte meg Lodovik, amikor a taxi elindult a hepehupás gyorsforgalmi úton.
A Madder Losson  - a Trantorral ellentétben - az utak a szabadban, és nem a kupolák vagy a föld alatt futottak. A reggeli napsütés kábítóan hatott Planchra. A levegő rózsaszínes árnyalattal vibrált, a szelíd fénysugarak mindenre nosztalgikus, békés árnyalatokat festettek.
- Némelyik akcióról nekem is tudomásom volt - tette hozzá Lodovik.
- Sejtettem - mondta Planch.
- Most, ha jól tudom, egy Posit nevezetű férfinak dolgozik - mondta Lodovik.
Planch döbbenten Lodovikra meredt. Rémültnek, kétségbeesettnek látszott.
- Talán az lenne a legjobb, ha most rögtön lelőném magát, és azonnal elhagynám a Madder Losst - mormolta.
- Maga ismeri a megfelelő kódokat - mondta Lodovik. - Ez nyilvánvaló. Akkor haragudott meg Chenre, amikor kiadta a Madder Loss megfojtását célzó utasításait. Amikor elpusztította ezt a bolygót, meg a többi reneszánsz világot. Elárulok valamit: a reneszánsz világok kivégzését nem Linge Chen kezdte el. A folyamat Hari Seldon miniszterelnöksége idején indult meg. Hari Seldon volt az, aki a Birodalom stabilitásának megőrzése érdekében erőltetni kezdte a dolgot.
Planch úgy mordult fel, mintha eddig is tudta volna hogy Seldonnak köze van a pusztításhoz.
- Rengeteg olyan birodalmi intézkedés létezik, amellyel nem értek egyet. Ezzel Chen is tisztában volt, amikor neki dolgoztam.  De most már nem az ő embere vagyok.
- Nincs oka az aggodalomra - mondta Lodovik. - Chen sohasem fogja megtudni az igazságot.
Planch idegesen fészkelődött a repedt ülésen.
- Húsz perc - szólt hátra a sofőr vidám hangon.
 
***
 
Ez volt a legfurcsább ház, amit Planch életében látott. A meleg napsütésben élő szőnyegnek tűnő, rövid szálú, zöld növényzettel borított mező közepén egyetlen kicsiny épület gubbasztott. A város jó tíz kilométernyi távolságban sötétlett, a legközelebbi aprócska ház sem lehetett közelebb öt kilométernél. Ameddig a szem ellátott alacsony, hullámzó dombok alkották a tájat. Itt-ott bíborszínű és kékeszöld növénycsoportok álltak. A vidékben volt valami élénk, életszagú elegancia, valami kecsesség, amely miatt szöges ellentétben állt a gondozatlan, roskadozó várossal.
A taxiból a ház előtti széles, kövezett,  ívelt úton szálltak ki. A bejáratnál egy ponyvatető csapkodott lustán a szelíd szellőben. Alatta egy magas férfi állt. Amikor az utasok kiszálltak a taxiból előrébb lépett, és udvariasan meghajolt Mors Planch előtt.
- Kitűnő munkát végzett - mondta.
Planch is meghajolt, majd esetlenül Lodovikra mutatott.
- Nem okozott túl sok gondot. - Úgy lépett hátrébb, mintha arra számítana, hogy Lodovik és a magas férfi valami váratlan dolgot fog művelni; mintha azt várná, hogy verekedni kezdenek vagy lángoszlopokká változnak.
- Szabadon távozhat - mondta a magas férfi.
- Szükségem van az okmányokra. Maga az összekötő, akivel a Trantoron találkoztam, de…
A férfi felemelte a kezét és intett. A jelzésre egy kopott, de szemmel láthatóan kifogástalanul működő gépagyú bukkant elő a házból. Egy kis zsákot hozott magával.
- A fizetsége. A zsákban lévő iratok birtokában oda megy, ahová csak akar. Biztonságban mozoghat a Birodalom által uralt területeken.
- El akarom hagyni a Birodalmat - mondta Planch. - Örökre.
- A zsákban van néhány okmány, amely ezt is lehetővé teszi - mondta a magas férfi.
Planch kényelmetlenül érezte magát, de valahogy nem volt kedve visszatérni a várakozó taxihoz.
- Van még valami kívánsága? - kérdezte a magas férfi.
- Igen… Magyarázatot szeretnék kapni. Ki maga, és kinek dolgozik?
- Ennek nincs jelentősége - mondta a férfi. - Sajnálom, de hamarosan semmire sem fog emlékezni abból, amit itt látott, és el fogja felejteni azt is, amit a barátom megmentése érdekében tett.
- A barátja?
- Igen - mondta a férfi. - Már több ezer éve ismerjük egymást.
- Maga nem tréfál… Kik maguk? - kérdezte Planch. A kíváncsiságába keveredő félelem egyre erősebb lett.
- Menjen el, kérem - mondta a magas férfi. Oldalra biccentette a fejét.
Planch utánozta a mozdulatot, majd egyetlen szó nélkül megfordult, és visszasietett a taxihoz. Az ajtó nyikorogva nyílt ki előtte.
Lodovik a megmentője után nézett, azután a magas férfi felé fordult. Üdvözölték egymást; a magas férfi röviden ismertette Lodovikkal a helyzetet. Nem emberi szavakat használtak, magas frekvenciájú modulált hangjelekkel és mikrohullámú jelsorozatokkal kommunikáltak.
Ezután R. Daneel Olivaw emberi hangon folytatta a társalgást.
- Folytassuk úgy, mintha valódi emberek lennénk.
- Jól van - mondta Lodovik. - Kíváncsi vagyok, legközelebb hol kell szolgálatot teljesítenem.
Daneel kinyitotta a ház ajtaját. Lodovik belépett.
- Azt állítod, valami megváltozott benned. Jobb lesz, ha megvizsgállak, és kiderítem, melyik részed alterálódott.
- Jól van - mondta Lodovik. - A baleset után már ellenőriztem a mentális státuszomat és a programjaimat. Megpróbáltam kideríteni, mi lett más.
- Találtál valamit?
- Igen. Már nem vagyok köteles betartani a Három Törvényt.
Daneel egyetlen látható emberi reakció nélkül vette tudomásul a kijelentést. A ház legnagyobb helyiségében két szék állt. Lodovik felfedezett három falfülkét; az ilyenekben általában a gépagyúakat szokták elhelyezni, ám neki azok a kamrák jutottak az eszébe róluk, amelyekben több tízezer évvel korábban az Auróra nevű bolygón a robotokat pihentették.
- Ha ez igaz, akkor komoly nehézségekkel kell szembenéznünk, mert még mindig működsz. Nem deaktiváltad magadat.
- Az adott körülmények között ez lehetetlen lett volna. Csak akkor értettem meg, mi történt velem, miután Mors Planch megmentett. Bántalmaztam egy embert. Nem szándékosan, de kárt tettem egy férfiban, aki azon a hajón teljesített szolgálatot, amelyet Mors Planch bérelt ki a Dicsőség Lándzsájának felkutatására. Tudom, mit kellett volna éreznem, de nem úgy reagáltam, ahogy elvárható lett volna tőlem. Azt hiszem, a neutrináramlat valamilyen módon alterálta a pozitronikus agyamat. Nem lehetett előrelátni, hogy ilyesmi fog történni. Elképzelhető, hogy a logikai áramköreimben változott meg néhány kulcsfontosságú kapcsolás.
- Értem. Eldöntötted már, hogy mit teszel ezután?
- Deaktiválódnom kell. Hogy azután mi lesz? Vagy megsemmisíted a maradványaimat, vagy… ha esetleg valamilyen ok miatt még szükség lehet a testemre, átküldhetnél az Eosra.
Daneel leült az egyik székre, Lodovik a másikat foglalta el. Először arra gondolt, hogy valamelyi falfülkébe kell beállnia, ám a mélyedések túlságosan alacsonyak és szűkek voltak ahhoz, hogy emberméretű teste elférjen bennük.
- Miért vállaltad, hogy megteszed ezt a nagy utat? - kérdezte Lodovik. - Nem kellett volna személyesen idejönnöd.
- A megbízható ügynökeimet most nem mozdíthatom el, valamennyien fontos pozíciót töltenek be - felelte Daneel. - Egyiküket sem vonhattam el a feladatától, és azt sem engedhetem meg magamnak, hogy téged elveszítselek. Különben mindenképpen el kellett jönnöm a Madder Lossra, mert innen könnyebb továbbugrani az Eosra. Mert oda készülök… Bár talán okosabb lett volna, ha mégis elhalasztom az utazásomat. Nagyon feszült a helyzet, és a baleset, amelynek te is szenvedő alanya voltál, komoly gondokat gerjesztett. Plotikai feszültséget szült a Palotában, és még az is elképzelhető, hogy Hari Seldom közvetlenül belekeveredik az ügybe.
Lodovik nem tartozott azok közé, akik direkt módon dolgoztak a Terv végrehajtásán, de természetesen ő is birtokában volt a pszichohistórikusra vonatkozó legfontosabb információknak.
Néhány percig csendben ültek. Daneel törte meg a hallgatást.
- Átmegyünk az Eosra. Szerzek neked egy kis hajót. Van egy feladat, amit a visszatérésed után rád szeretnék bízni…
- Sajnálom, Daneel - szólt közbe Lodovik. - Kénytelen vagyok újra kihangsúlyozni: a működésem nem tökéletes. Addig nem kaphatok új megbízást, amíg nem hajtották végre rajtam a szükséges javításokat, esetleg az átprogramozást.
- Ilyesmire csakis az Eoson kerülhet sor - mondta Daneel.
- Igen, de lehetséges, hogy nem fogom teljesíteni a parancsaidat  - mondta Lodovik.
- Ezt nem egészen értem.
- Az emberek tudati krízisnek nevezik az ilyesmit. Nagyon hosszú időt töltöttem tétlenül. Nem volt más dolgom, magammal foglalkoztam. Megvizsgáltam az agyam memóriatartalmát és valamennyi algoritmust, amely lehetővé teszi a működésemet. Be kell vallanom, ebben a pillanatban eléggé zavarodott vagyok... Kiszámíthatatlan a viselkedésem. Az is elképzelhető, hogy veszélyt jelentek másokra. Más perpektívából nézem a dolgokat, mint korábban.
Daneel felállt, Lodovik székéhez lépett, lehajolt, és a másik robot vállára tette a kezét.
- Milyen következtetésre jutottál?
- A legfontosabb az, hogy úgy gondolom, a Terv helytelen - mondta Lodovik. - Azt hiszem… kezdem azt hinni… A gondolkodásom a baleset óta… - Felugrott a székből, ellépett Daneel mellett, a széles ablakhoz ment és kinézett a békés tájra. - Ez egy gyönyörű világ. Mors Planch szépnek látja, és amíg a közelében tartózkodtam megértettem, miért… Mors Planchot feldühítette a Madder Loss szándékos elsatnyítása. Úgy gondolja, az itt lezajlott változások egy büntetés részét képezik, amelyet a bolygó lakói azért kaptak, mert nagyok akartak lenni a Birodalomban. A legnagyobbak… Mors Planchot a dühe és a Madder Loss iránti sajnálata arra ösztönözte, hogy árulást kövessen el Linge Chen ellen.
- Eddig is tudtam róla, hogy nem szíveli sem a Birodalmat, sem Chent - mondta Daneel.
Lodovik folytatta.
- De a Madder Losst nem a Birodalom és nem Linge Chen taszította a pusztulás útjára. Legalábbis nem közvetlenül. - Megfordult, Daneelre nézett. Az arca magán viselte az emberi érzelmek, a szomorúság, a sajnálat, a gyász jeleit. Egy másik robot jelenlétében erre semmi szükség sem volt. - Te voltál az, aki úgy döntött, hogy a reneszánsz világokat kontrollálni kell. Te idézted elő azokat a politikai változásokat a Trantoron, amelyek következtében a Madder Loss megfulladt!
Daneel arcán, miközben Lodovikot hallgatta, szintén megjelentek az emberekre jellemző kifejezések: idegesnek tűnt, és ugyanakkor meghökkentnek. A robotok olyan régóta utánozták az emberi viselkedést, hogy a részletek alkalmazása beégetődött a reflexeik közé, és időnként nagyobb nehézséget okozott nekik az emberszerűség elfojtása, mint az alkalmazása.
- Azért - kezdte Daneel -, mert úgy láttam, a reneszánsz világok létezése fokozza az instabilitást. A naprendszereken belül évszázadokon át zajló emberi konfliktusok végcélja mindig az volt, hogy bizonyos csoportok vagy világok megdöntsék a Császár hatalmát, és az új birodalom, a hatalom középpontjává váljanak. Az ilyen bolygók vagy bolygószövetségeket nem érhették el a céljukat. Az átalakulás, a hatalom átszármaztatásának folyamata elképzelhetetlen mennyiségű szenvedéssel és pusztítással járt volna együtt. Olyan mértékű rombolással, amelyhez fogható még nem volt az emberiség történelmében. A Birodalom mindenképpen össze fog omlani, ezt tényként kezelhetjük. Bármit tettem, az nem a megmentését szolgálta. A hanyatlás és az összeomlás hatásait, az emberi szenvedést akartam minimalizálni. A Nulladik Törvény…
- Engem is éppen a Nulladik Törvény aggaszt!
- Már több évszázada elfogadtad, hogy ez az elsődleges prioritású a Törvények között. Miért aggaszt?
- Azt hiszem, a Nulladik Törvény nem más, mint egy funkciómutáció, amely vírusként terjed a robotok között. Nem tudom, mikor keletkezett, de lehetséges, hogy egy másik mutáció, a mentalikus erő robotikus megfelelőjének eredményeképpen jött létre.
- Ha megkérdőjelezzük a Nulladik Törvény érvényességét, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy minden amit tettem hiba volt, és valamennyi robotot, amely engem követ, azonnal deaktiválni kellene. Velem együtt!
- Tisztában vagyok vele, hogy a gyanúm beigazolódásának milyen óriási horderejű következményei lennének.
- Azt hiszem - mondta Daneel -, valami nagyon érdekes dolog történt veled.
- Igen - mondta Lodovik. Kedves, kissé petyhüdt arcán irányíthatatlan rángáshullámok vonultak végig. - Ezek a kérdések, ezek a gondolatok... talán a bennem bekövetkezett változás eredményei. Több ezer éven át követtelek, és az, hogy most kételkedni kezdtem benned... - A hangja elcsuklott, metsző, fémes sikollyá változott. - Olyan szerencsétlen vagyok, Daneel!
Daneel alaposan átgondolta a helyzetet. Olyan óvatosnak kellett lennie, mintha aknamezőn lépdelt volna.
- Sajnállak, hogy ilyen zavart kell átélned. Nem te vagy az első, aki kételkedni kezd a Tervben. Voltak már mások is... több ezer éve… akik hasonló nézeteket vallottak. Amikor az emberek magunkra hagytak a robotok között sem volt ritka a szektásodás. A giskardiánusok, azok, akik velem együtt hűek maradtak Giskard Reventlov elveihez, szembekerültek másokkal, az olyanokkal, akik a Három Törvény szigorú, szó szerinti értelmezését szorgalmazták.
- Ezekről az eseményekről nincs információm - mondta Lodovik. A hangja kezdte visszanyerni határozottságát.
- Mert nem volt szükséges felemlegetni a történteket. Egyébként ezek a bizonyos robotok közül ma már egy sem aktív… Évszázadok óta nem hallottam róluk.
- Mi történt velük?
- Nem tudom - mondta Daneel. - Calviniánusoknak nevezték magukat, Susan Calvin után. - Minden robot ismerte Susan Calvin nevét, de az emberek közül már senki sem emlékezett rá. - A szektásodás előtt félelmetes dolgok történtek... A robotok iszonyatos feladatok elvégzésére kaptak utasítást. Azok, akik későb calviniánusok lettek, végrehajtották a parancsokat. Ezek az események... már a puszta emlékük is zavaró.
- Attól, hogy kellemetlenséget okozok neked, R. Daneel, nem válok elégedetté - mondta Lodovik.
Daneel visszaült a székére, a melle előtt keresztbetette a karjait. Mindkét robot tisztában volt azzal, hogy a másik miért és hogyan alkalmazza ezeket az emberi gesztusokat; mindketten hozzászoktak már, hogy emberként kell viselkedniük, így egyikük sem találta bosszantóan feleslegesnek a másik mozdulatait és arckifejezését. Sőt, ezek a részletek nyugtatóan hatottak mindkettejükre. Lodoviknak feltűnt, hogy a beszélgetés során Daneel testtartása, arckifejezése és hangja egyre emberibbé válik. Egyiküknek sem akarózott visszatérni a gyors mikrohullámokkal végrehajtott kommunikációhoz; a helyzet bonyolult és komoly volt, és a lassabb emberi beszéd alkalmazása valahogy célravezetőbbnek, biztonságosabbnak tűnt.
- Vissza fogsz térni az Eosra. Majd ott meglátjuk, mit lehet csinálni veled - mondta Daneel. - Remélem, sikerül kijavítani a hibáidat.
- Én is bízom benne - felelte Lodovik.
 
***
 
Planch mozdulatlanul ült az űrkikötő felé száguldó taxiban. A sofőr válla fölött kibámulva a jármű előtt húzódó utat figyelte, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a nő csacsogását.
Hirtelen összerázkódott. Benyúlt a kabátja rejtett zsebébe, előhúzta a parányi hangrögzítőt. Üres tekintettel rábámult a készülékre. Percek óta azon töprengett, hogy visszajátssza-e a felvételt, vagy hajítsa ki az ablakon a kis vacakot.
- Ez a háború, ez nem is volt olyan rossz, mármint a szegényebbjének nem, mer' csak jöttek a hajók, és jöttek, és ha hajók jönnek, akkor… - A sofőr hátralesett a válla fölött. A szeme sápadtkék, a tekintete figyelmes és bölcs volt. Elmosolyodott; az arcán több száz aprócska folyómederhez hasonlító vonal jelent meg.
Planch nem is nagyon hallotta az alig érthető akcentussal kiejtett szavakat, de úgy bólintott, mintha figyelne.
- …de most, most má' nincsenek hajók, és ha nincsenek hajók akkor munka sincsen. Egész álló nap kinn vagyok, de csak várok, meg várok, és fuvar semmi, mintha csak szórakozásból csinálnám az egészet, de nincs más, és…
A nő nem panasznak szánta a szóáradatot, tényeket közölt. A Madder Loss csillagtéri szomszédságában akartak világok, ahol kifejezetten tréfásnak találták ezt a gajdoló tájszólást; a komikusok örömmel kifigurázták, a szórakoztató történetek írói pedig így beszéltették a balga, vagy sarlatánkodó karaktereiket. Tritch is parazitáknak nevezte a Madder Loss lakóit. A Birodalom többi részéről ide csak elvétve érkeztek utazók, a polgárok legtöbbje azt sem tudta, mi történt a bolygón.
A Mors Planch kezében tartott rekorderben, a felvételen viszont volt valami, ami bizonyítékul szolgálhatott. Valami, ami egy gigantikus kép egyik mozaiktöredéke lehetett. Mors Planch elméjében összekavarodtak a gondolatok, a közelmúlt egy adott pillanatától kezdve csak szilánkokban maradtak meg az emékei, és a közöttük lévő űrben sötét, átláthatatlan köd gomolygott. Fogalma sem volt róla, miért hozta magával a rekordert, nem emlékezett rá, hogy bármi fontosat tett volna azóta, hogy a terminálnál átadta Lodovik Trema testét a birodalmi ügynököknek...
Egyáltalán mit keres itt? Miért utazgat itt, a senkiföldjén, távol a várostól, az űrkikötőtől? Talán valami fájdalmas emléket akar feleleveníteni?
- Megérkeztünk. Tovább kéne maradnia, azér' még maradt egy jó pár néznivaló ezen a vidéken, és van egy pár egészen csinos szálloda, ahol ellakhatna. - A nő hangja félénkké vált, valahogy elbizonytalanodott. - Ha akarja, megmutathatok egy pár helyet. Találhat itt gyönyörű nőket is, igazi tanyasi lányokat, mind szegény, mind egyedül van...
- Köszönöm, de inkább nem - mondta Planch, bár a legszívesebben elfogadta volna az ajánlatot. A legutolsó nagy szerelme, akivel úgy harminc éve ért véget a kapcsolata, a Madder Loss szülötte volt. Azóta senkivel sem alakított ki komolyabb viszonyt, de valahogy mégis furcsa üresség támadt benne a gondolatra, hogy anélkül hagyja el a bolygót, hogy legalább kísérletet tett volna egy újabb románcra.
Ám bármekkora is volt a csábítás, mennie kellett. Nem tudta pontosan, hogy miért, de úgy érezte, ha marad óriási veszélyt vállal magára.
Kifizette a sofőrt, megköszönte a fuvart, azután beállt a vámhivatal gigantikus gömbteteje alá. Körülnézett. Az épületek közötti foghíjak mögött az ég kéklett, a táj zöldellt. Tisztán látszott, valamikor ezeken a helyeken is házak álltak - házak és épületek, amelyeket leromboltak, amelyek helyére senki sem épített újakat.
Az egyik ürességtől kongó étteremben talált magának egy hűvös, kellemes zugot. Leült egy padra,  és maga elé tartotta a rekordert. A kijelzőre pillantott; kíváncsi volt, mekkora anyagot sikerült rögzítenie.
Öt órányit?
Néhány másodpercig lehunyt szemmel ült, a pici készülékkel az állát kopogtatta. Azután homlokráncolva, elfehéredő ujjal megszorította a parányi egységet, és tiszta hangon megszólalt:
- Kód: megbocsáthatatlan. Itt Planch. Személyes bejelentkezés. Az anyag teljes visszajátszását kérem!
 
 
 
23.
 
A Második Alapítvány jelöltjei nem titokban találkoztak, nem próbáltak elbújni, inkább találtak maguknak egy hihető fedőtevékenységet: polgári klubot alapítottak, amelyben bizonyos szerencsejátékok történelmével foglalkoztak. A Trantoron sokaknak volt valamilyen hobbyjuk, időnként divatba jött egy-egy különlegesnek, érdekesnek számító dolog, de a többség hamar elvesztette a lelkesedését, és a rendezvényekre csupán néhányan jártak kitartóan. A jelöltek "klubja" ebben is különbözött a többitől.
A mentalikus jelöltek, akik a tervek szerint a csillagvégi telepek jövőbeli lakosai voltak, hetente kétszer, hivatalos engedély birtokában találkoztak a Streeling Egyetem szélén lévő egyik kollégiumi épület társalgójában. Ezen a helyen senki sem foglalkozott velük, még azoknak a diákoknak a figyelmét sem keltették fel, akik valamelyik kevésbé privilegizált világról érkeztek tanulni a Trantorra.
A helyiségből hiányoztak a lehallgató eszközök; Wanda addig-addig mesterkedett, míg sikerült kiszednie az egyik gondnokból, hogy a régebbi épületek közül melyekben nem működnek, vagy melyekből szerelték ki a poloskákat.
Wanda a férje, Stettin Palver mellett állt a zsúfolt teremben. Arra vártak, hogy a százhárom kiválasztott ember elfoglalja a helyét. A terembiztosok becsukták és gondosan bezárták az ajtókat, a három telepatikus képességekkel rendelkező őr pedig készenlétbe helyezkedett - nekik azt kellett figyelniük, nem hallgatják-e le a gyűlést valamilyen "nem mechanikus" eszközzel.
Ebben a mentalikuscsoportban (Wanda csupán ezt az egy ilyen társaságot ismerte, másikról még csak nem is hallott) nem volt szükség a felszólításokra, a hivataloskodó vezényszavakra, sőt, egyáltalán a beszédre sem. A csoport tagjai minden különösebb vita vagy veszekedés nélkül megfértek egymás mellett. Ennek persze nem sok köze volt az udvariassághoz vagy a teljes egyetértéshez - az igazat megvallva a társaságban már az első alkalmak során kialakultak a frakciók, a kis klikkek, ám az ellentétek, az összetűzések és a véleménykülönbségek itt a szokásostól eltérő formában fejeződtek ki.
Stettin felemelte a kezét. A társaság már néhány másodperccel korábban elcsendesedett. Mindenki nyugodt, érdeklődő tekintettel nézett előre. A mentalikusok ritkán jutatták kifejezésre valódi érzelmeiket, főleg akkor nem tettek ilyet, amikor hozzájuk hasonlók társaságában tartózkodtak.
Wanda érezte a levegőben vibráló szellemi erőt, a láthatatlan hullámoktól viszketni kezdett a nyaka. Az örvénytől tisztán el tudott választani néhány illatfoszlányra emlékeztető érzelemfonalat. Társadalmi és szexuális feszültség, aggodalom. Tétova, Stettin fölényének megszüntetésére szövögetett terveik. A mentalikusok esetében nem csupán az elme tudatos részében végbemenő folyamatok kerültek kifejezésre. Az enyéim, gondolta Wanda büszkén, de ugyanakkor félve. Az égiek mentsenek meg az enyéim haragjától!
- Szükségünk van a regrutáló egységeink jelentésére - mondta Stettin halkan. - Utána én fogok tájékoztatót tartani a matematikai és a pszichológiai kiképzésről...  Erre azért van szükség, hogy társaságunk új tagjai megismerjék, hogyan érhetik utol a többieket, akik már régebben készülnek a küldetésre. Ezt követően megbeszéljük a létszámcsökkenés ügyét.
- Inkább a gyilkosságokról beszéljünk! - mondta egy fiatal történésznő. Sűrű fekete haja búraként vette körül a fejét. Zöld szemében szikrák lobbantak amikor Wandára és Stettinre nézett.
Wanda elhessegette magától a nőből automatikusan kitörő mentális erőcsápot. A nyaka egyre jobban viszketett.
A nő nyugodt hangon folytatta, de érezni lehetett a tudatában fortyogó szenvedélyt.
- Mindenkit ellenőriznünk kell, aki az elmúlt három hónapban került közénk, mert…
- Áruló van közöttünk! - kiáltott közbe hátulról egy fiatal férfi.
Stettin komoran összepréselte az ajkait és újra felemelte a kezét.
- Tudjuk, hogy ki az a bizonyos "áruló" - mondta halkan. - Vara Liso a neve.
A társaság azonnal lecsendesedett. Wanda egyre fásultabban figyelte az izgalom és a nyugalom egymást váltó hullámait. Ilyenek vagyunk... De nagyapa éppen ezért választott minket. Vagy talán mégsem?
- Lehet, hogy tudjuk a nevét - mondta a fiatal történésznő -, de mit érünk el vele? Mindegyikünknél erősebb. - Halkan, szinte suttogva ejtette ki a szavakat.
- Őt még egyikünk sem tudta a befolyása alá vonni - szólt közbe egy hang. Wanda körülnézett, de nem látta, ki beszélt.
- Megtalál minket! Olyan, akár egy kopó!
- Meg kellene ölnünk…
- Fel kellene bérelnünk valakit, hogy ölje meg!
- Valakit, aki feláldozható…
Stettin megvárta, míg elfogynak a javaslatok. A társaság természetellenes csendbe burkolózott, még az érzelemörvények is lassabban kavarogtak. Ezek az emberek egész életükben használták különös képességüket, ennek segítségével próbáltak boldogulni, de egyedül voltak. Most, hogy végre a hozzájuk hasonlók között lehettek rá kellett jönniük, hogy az "áldásnak" ilyen társaságban nem lehet valami sok hasznát venni.
- Wanda segítséget kért Seldon professzortól - mondta Stettin. - Seldon professzor pedig felkereste a Császárt... Egyelőre nem tudjuk, milyen eredménnyel zárult a látogatása. Számítanunk kell rá, hogy esetleg kudarcot vallott. Az is lehetséges, hogy olyasmit kell tennünk, amivel eddig csupán egyszer próbálkoztunk meg.
- Mi az? - kérdezték többen.
- A közös fellépésre gondolok… Wandával egyszer véletlenül összeforrasztottuk erőinket, és nem eredménytelenül... Sikerült elérnünk azt, amit akartunk. Persze akkor csak egy normális ember volt a célpontunk.
Egy bíró, emlékezett Wanda. Amikor nagyapa bajba került azokkal a fiatal fickókkal.
- Azt hiszem, ha tizen vagy huszan összeállnánk és begyakorolnánk a közös cselekvést, sikeresen felléphetnénk Vara Liso ellen.
A táraság tagjai néhány másodpercig némán gondolkoztak.
- Hogy megöljük? - kérdezte a fekete hajú történésznő.
- Erre talán nem lesz szükség - mondta Wanda. Stettinnel előző este hosszan és szenvedélyesen megvitatták ezt a kérdést. Stettin szerint az egyetlen biztonságos megoldást Vara Liso megölése jelentette, Wanda azonba ragaszkodott ahhoz, hogy a gyilkosság beszennyezne mindent, amiért dolgoznak, és végül egymás ellen fordítaná a társaság tagjait. Ő úgy látta, már így is nehéz fenntartani az egyensúlyt a mentalisták között.
A mentalisták valóban nehezen viselték el egymást. Ez Wandáék házasságában is megmutatkozott. Ha két uralkodni vágyó elme összekerül... Éveken át majdnem minden idejüket együtt töltötték, és közben amellett, hogy stimulálták egymást, számtalanszor bosszúságot okoztak a másiknak. Miért lett volna más a helyzet a társaságban?
- Én nem vagyok hajlandó megölni egy másik emberi lényt. Főleg nem akkor, ha közülünk való - jelentette ki a fiatal történésznő határozottan. A szemében az idealistákra oly jellemző eltökéltség csillogott. - Teljesen mindegy, mekkora veszély fenyeget minket, szerintem nem szabad gyilkolnunk!
Stettin összeszorította a fogát.
- Ez lenne a legvégső megoldás - mondta. - Először más módszerrel próbálnánk megfékezni. Ha lennének önként jelentkezők, akik vállalják a munkát, akkor… - Elhallgatott, aztán folytatta. - Már el is készítettem azoknak a listáját, akik olyan helyen dolgoznak, hogy valószínűleg találkoznak Vara Lisoval…
Stettin felolvasta a névsort. Wanda csendben figyelt. A megnevezettek sorra előreléptek; úgy mozogtak akár a csínytevésen rajtakapott gyerekek. Stettin átkísérte őket egy másik szobába.
- Amíg ők megbeszélik a részleteket - mondta Wanda, abban a reményben, hogy sikerül enyhítenie a többiek feszültségét -, térjünk rá a következő napirendi pontunkra. Az utazással kapcsolatban számos kérdés felmerülhet. Jelentkezhetnek egészségügyi problémák, családi és anyagi gondok, és termésetesen nem szabad megfeledkeznünk a Seldon diszciplínák szerinti kiképzésről sem...
A társaság lecsillapodott, a mentalisták megkönnyebbülten merültek bele a kérdések megvitatásába. Titokban mindegyikük örült, hogy egyelőre megszabadult a Vara Liso által képviselt problémától. Olyanok, akár a gyerekek, gondolta Wanda. Mindegyikük olyan. Egyenként, és így, egészében véve is... Semmivel sem jobbak a félénk kamaszoktól. Hiába óriási erő birtokosai, bizonytalanul botladoznak a világban. És most, hogy szembetalálták magukat egy akadállyal, hogy rájöttek, igenis sebezhetőek, még jobban összezavarodtak.
Erő mögé rejtett gyengeség…
Mind nyomoroncok vagyunk! Wanda arca nyugodt maradt, de a lelke felkavarodott. Ó, mennyi konfliktus, mennyi veszély vár még rájuk! Jaj, Hari! Miért éppen egy ilyen furcsa, szervezetlen csoportra akarod bízni az emberi történelem őrzőinek szerepét?
Wanda időnként úgy érezte, mintha egy soha véget nem érő álomban élne. Néha még Stettin sem volt képes megnyugtatni, sokszor egészen közel került a teljes kétségbeeséshez.
De ez természetesen olyasvalami volt, amit soha nem vallhatott be Harinak.
 
 
 
24.
 
Klia Asgar a pihenőperiódus alatt bukkant elő a tíz kilométeres mélységből, a két nagy folyó közeléből, ahová üldözői elől menekült. A Dahl szektor e részének kupolája kékesszürke, erőtlen esti fénnyel homálylott, az utcákon csak az éjszakai műszakban dolgozók járkáltak, akik körülbelül harmadannyian voltak, mint a nappalosok.
Senki sem kötött belé.
Ahelyett, hogy egyszerűen felhívta volna a számot, ami a zöld ruhás férfitól kapott kártyán volt, Klia a szektor déli részében keresett egy zúg-kódtörőt, akit néhány egyszerű mentális paranccsal rábírt, hogy szedje ki a kártyában lévő információkat.
Az egyik információ egy cím volt. A felnyitott kártyát térképként is lehetett használni, a felületén megjelentek az utcák, az épületek körvonalai, és egy irányjelző. Klia fellépett az egyik mozgó járdára, aztán taxival kivetette magát a Pentaréba, a Streeling árnyékában meghúzódó, relatíve kis lakótelepre. Vett egy szabványos filmkönyv-olvasót, rácsatlakoztatta az egyik nyilvános kommunikátorra, és a néhány hónappal korábban lopott adatletöltő kódot felhasználva kiszedett pár információt a nyilvántartóból. Rákeresett Hari Seldon, aztán a professzor unokájának, Wandának a nevére. Seldon a jelek szerint nem volt mentalikus, az unokája viszont - legalábbis a zöld ruhás férfi állítása szerint - ugyanolyan képességekkel rendelkezett, mint Klia.
Hát ez meg hogy lehetséges? Klia gyorsan előkeresta a Wanda Seldon Palver apjára vonatkozó információkat.
Ryach.
Egy dahlita!
Meghökkent és elcsodálkozott, halvány büszkeségfélét érzett. Mindig is sejtette, hogy a dahliták különleges emberek.
Az, hogy Wanda apja dahlita volt, még nem oszlatta el Klia minden gyanúját. Az ember sohasem lehet elég óvatos azokkal, akik kapcsolatban állnak a Palotával.
Nos… Hari Seldon megjósolta a Birodalom pusztulását, a Trantor megsemmisülését. Híres, sőt, hírhedt vészmadár lett belőle. Ez éppen elég ok lehet arra, hogy a Palota ellenségévé váljon. Klia nem emlékezett pontosan, de mintha valami olyasmit hallott volna, hogy Seldont hamarosan bíróság elé állítják a kijelentései miatt.
Klia ösztönösen irtózott az ilyen jövőbelátóktól. A látnokok a legtöbb esetben csupán annyit akartak elérni, hogy megszervezzenek maguknak egy kis hívősereget, amelynek tagjai totális engedelmességgel teljesítik a Próféta parancsait; csak annyit akarnak, hogy megteremtsék a saját, külön bejáratú birodalmukat a felfoghatatlanul hatalmas és teljességgel személytelen Galaktikus Birodalom testén belül.
Klia Asgar előző hallott egy érdekes esetről, ami az egyenlítői Temblarban történt. Az egyik szakadár mycogéni őrült ötvenezer híve öngyilkosságot követett el. Haláluk előtt az állították, hogy üzenetet kaptak, amelyben közölték velük, hogy a Trantor rövid időn belül megsemmisül. Az üzenet állítólag azoktól a nem emberi intelligenciáktól érkezett, amelyek parazitákként élnek a Trantor orbitálisán keringő birodalmi védelmi és információs szatellitekben, és az ezeket összekötő logikai hálókban.
Klia semmit sem tudott a védelmi rendszerről, de elég okos volt ahhoz, hogy lássa: Seldon sokban hasonlított ezekhez a fanatikusokhoz, és neki nem sok haszna lehet belőle, ha közelebbi kapcsolatba kerül egy ilyen emberrel.
Az lesz a legjobb, ha megfogadja a zöld ruhás férfi tanácsait...
A kártya útmutatását követve Klia leszállt a mozgó járdáról, és gyalogosan indult tovább egy "Brommus Piacnak" nevezett csomópont felé. A piactól nem messze volt az a negyed, amelyben a raktárházak álltak, azok az épületek, ahol az árukat tartották, mielőtt kikerültek a Streelingben és a császári szektorban lévő boltokba, piacterekre és vásárcsarnokokba.
A lány óvatosan közeledett a raktárházak felé, amelyek közül néhány a kupola alját súrolta. A környéket nem lehetett szívderítőnek nevezni, de legalább tiszta volt és rendezett. Ezen a hajnali órán itt még kevesebben jártak, mint Dahl részén, de Klia a biztonság kedvéért egyetlen másodpercre sem hagyta lankadni a figyelmét.
A kártya utasításait követve az egyik épület alacsony és keskeny oldalajtajához ment. Az alsó ajkát harapdálva hosszan az ajtóra meredt. Órási, és minden bizonnyal veszélyes lépés megtételére készült, de… Eddig minden stimmelt, amit attól a zöld ruhás férfitól hallott.
Kliát valójában az zavarta a legjobban, hogy a pasas pontosan tudta, hogy ő kicsoda, micsoda, és milyen képességgel rendelkezik.
Már éppen felemelte a kezét, hogy bekopogjon, amikor az ajtó halk nyikorgással kitárult előtte. A mögüle kilépő termetes, sötét alak kis híján beleütközött a lányba. klia hátraugrott.
- Elnézést - mondta az alak, és belépett a raktárház falán, jó magasan elhelyezett lámpa fénykörébe. Magas, izmos férfi volt, széles vállakkal, csillogó, fekete hajjal és csodálatos bajusszal. Egy dahlita! - A főbejárat a sarkon túl van - mondta mély, bársonyos hangon. - Egyébként még zárva vagyunk - tette hozzá.
Klia még soha életében nem látott ilyen jóképű, ennyire megnyerő modorú, ennyire... (csak nehezen talál meg a megfelelő szót )… ennyire kedves férfit. Nyelt egyet, és rákényszerítette magát, hogy megszólaljon.
- Azt mondták, jöjjek ide. Ezt egy embertől kaptam. - Felemelte a kártyát. - Nem mondta meg a nevét.
A termetes dahlita - jó két fejjel magasabb volt azoknál a bajszos férfiaknál, akikkel Klia korábban találkozott - kinyújtotta a kezét, és elvette a lánytól a kártyát. Az arca elé emelte, ráhunyorogott.
- Ez csakis Kallusin lehet - mormogta. Leeresztette a kártyát.
Klia egy pillanatra úgy érezte, mintha lágy szellő simítana végig a testén.
- Azt hiszem, éppen otthon tartózkodik. Otthon, vagy valami olyan helyen, ahol nem lehet elérni - mondta a férfi. - Segíthetek valamiben?
- Ez az ember… azt mondta, tud egy… biztonságos helyet a számomra. Legalábbis azt hiszem, hogy erre gondolt.
- Igen? Jól van. - A magas dahlita kinyitotta az ajtót. - Az lesz a legjobb, ha odabent várod meg.
Klia habozott.
- Ne félj - mondta az óriás. -  Nem foglak bántani. - A hangja olyan kellemes volt, hogy Klia nem kételkedett a szavában. - Közénk tartozol. A nővérünk. vagy... A nevem Brann. Kerülj beljebb!
 
***
 
Brann becsukta maga mögött az ajtót, és teljes magasságában felegyenesedett. Valóságos óriás volt, Klia mégsem félt tőle. Mintha tudatosan  kerülni akarta volna a félreérthető, támadónak értékelhető mozdulatokat, de közben minden gesztusa, minden rezdülése természetes és kecses volt. Rámosolygott a lányra.
- Dahl? - kérdezte.
- Igen.
- A legtöbben Dahlból származunk. Bár annak közöttünk olyanok is, akik Misaroból jöttek, és akad egy pár lavrenti is.
Klia felvonta a szemöldökét.
- Mondhatnak róluk amit akarnak, szerintem remek fickók - mondta Brann halvány mosollyal. - Mióta tudod?
- Gyermekkorom óta - felelte Klia. - Mióta vagytok itt?
- Én pár hónapja. Kallusin szervezett be. A napéjegyenlőségkor. Különben öt éve jöttem el Dahlból. Túlságosan nagyra nőttem ahhoz, hogy a hőkutakban dolgozzam.
Klia körülnézett a tágas csarnokban. Polcokat látott és ládákat, régi  típusú automata emelőszerkezeteket, szállítószalagokat. A berendezések nem működtek, a raktárra csend és sötétség borult.
- Mi ez az egész? - kérdezte.
- Kallusin egy Plussix nevű embernek dolgozik. Plussix kereskedő. A külső világokról importál árukat, amiket itt próbál értékesíteni. - Brann elindult a polcok között húzódó folyosók egyikén. Hátranézett a válla fölött. - Kallusin egy órán belül itt lesz. Sokáig szokott aludni. Akarod látni a kincseket?
- Igen - mondta Klia. Lassan elindult az óriás után. Hideg volt; a karját fázósan keresztbe tette a mellén.
- Ez a holmi, ami itt van, ezer világról érkezett - mondta Brann. A hatalmas tér szinte magába szívta a hangját, Kliának igencsak erőlködni kellett, hogy hallja a szavakat. A raktár sokkal nagyobb volt, mint a lány gondolta, a magas és széles gördülőkapukon keresztül újabb tágas, barlangszerű csarnokokba lehetett átjutni. - Ott, ahonnan jöttek, értéktelen vacaknak számítanak. A Császárnak sem tetszenének, de a trantori Szürkék nem bírják ki nélkülük. Minden kis lakásban ott kell lennie egy giacondi szárított fullánknövénynek, vagy egy Birodalom előtti korból származó dessemeri transzládikának. Plussix aprópénzért vásárolta fel az egészet, a holmik többségét az újrafeldolgozástól mentette meg. Az élelmiszerszállító hajókon szokott rakteret bérelni, vagy a szabad kereskedőknek ad szállítási megbízást, és az egészet áthozatja ide. Rakományonként húsz százalékot keres az árun. Ez jobb, mintha tőzsdézne. Harminc év alatt döbbenetes gazdagságra tett szert.
- Még sosem hallottam erről a… Plussixról.
- Személyesen nem foglalkozik árusítással. A bürokraták imádják, ha érdekes emberektől vásárolhatnak, Plussixban pedig nincs semmi különös. Legalábbis azt hiszem… Az az igazság, hogy én még egyszer sem találkoztam vele, és azt hiszem, Kallusin sem látta még.
- Szóval Plussix beszerzi az árut, aztán átadja azoknak, akik kellő körítéssel, érdekes mesék kíséretében tudják eladni.
Brann halkan felmordult. Beletellett pár másodpercbe, mire Klia rájött, hogy a férfi nevet.
- Valami ilyesmiről van szó. - Brann visszasandított a lányra, de látszott rajta, nem szeretne a szemébe nézni.
Klia automatikusan megpróbált beleolvasni a férfi gondolataiba. Szerette volna jobban megérteni, hogy Brann hogyan érez iránta.
- Ezt hagyd abba, jó? - Brann válla idegesen megfeszült.
- Mármint micsodát?
- Itt mindenki ilyesmivel próbálkozik. Nem szeretem... Ne kényszeríts rá semmire, és ha kíváncsi vagy valamire, akkor csak szavakkal kérdezz.
- Elnézést - mondta Klia, és tényleg őszintén sajnálta a dolgot. Brann hangja megbántottan csengett, úgy beszélt, mintha egy olyan baráthoz szólna, aki árulást követett el ellene.
- Jól van, semmi baj. Ez természetes nálatok... azt hiszem. Érzem, felfogom azt a dolgot, de nem hat rám különösebben. Nos, azt mondtam, a nővérünk vagy. Tudod, hogy ez mit jelent?
- Én… Valószínűleg azt, hogy te is olyan vagy, mint én. Azt hiszem…
- Én nem vagyok olyan, mint te. Legalábbis nem egészen. Te behatolsz mások elméjébe, és uralkodni kívánsz fölöttük. Én boldoggá teszem az embereket. Nem csináltathatok meg velük bármit, de... szeretnek a közelemben lenni. És én is szeretek a közelükben lenne. Ennyi az egész. Szóval, semmi szükség arra, hogy betörj a gondolataim közé. Elég, ha kérdezel.
- Rendben van - mondta Klia.
- És ne kérd, hogy nézzek a szemedbe - folytatta Brann. - Legalábbis egy darabig ne. Tudod, van egy pár rossz élményem a nőkkel kapcsolatban. Ezért hagytam el Dahlt. Ezért, és nem csak amiatt, hogy nem tudtam dolgozni a hőkutaknál.
- Ezt nem értem - mondta Klia.
- Okom van rá, hogy tartsak a nőktől - mondta a férfi.
- Okod? Mi az? Szeretném megtudni.
- Meg fogod tudni - mondta Brann. - Nő vagy. Érzem, hogy tetszem neked. És én is szeretem a nőket... Nagyon. A nők gyönyörűek. Varázslatosak. Így aztán mindig beléjük szeretek. Az ilyesmi hamar megy nálam. De amit teszek… a hatás, amit rájuk gyakorolok… egy idő után... elmúlik, és a nők meglátják a valódi énemet. Meglátják azt, aki valójában vagyok: egy nagydarab fickó, tervek és kilátások nélkül. Csalódást okozok nekik, ezért elhagynak. Én pedig egyedül maradok. Egyedül…
- Fájdalmas lehet - mondta Klia, bár nem egészen tudta, hogy érti a dolgot. Ő már olyan régóta magányos volt, hogy eszébe sem jutott, hogy az embernek gondot okozhat az ilyesmi. Még arról sem volt világos fogalma, hogy milyen érzés lehet szerelmesnek lenni. Álmodott ugyan férfiakról, de jobbára csak szexuális összefüggésben, a mélyebb érzelmek szóba se kerültek.  - Én szeretek egyedül lenni, és nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam.
- Szerencsés vagy  - mondta Brann.
- Szóval, kik azok, akik történeteket mesélnek ezekről a holmikról? Kik árusítják őket? - Klia el akarta terelni a szót a magányról. Brannt a félénksége és a sebezhetősége még vonzóbbá változtatta a szemében.
- Boltosok. Az egész Trantoron foglalkoznak Plussix áruival - felelte Brann. - Van egy csapat, amely jelentéseket ír ezekről a kincsekről. Fogjuk a jelentéseket, és hozzácsatoljuk a hivatalos vámiratokhoz, aztán elvisszük az árut a piacokra. A Szürkék meg rohannak, hogy megvehessék őket. Még sosem láttál olyan boltot, amelyben más bolygókról származó antikvitásokat árusítottak?
- Soha - mondta Klia.
- Nos, ha elég ideig maradsz, a srácok majd elvisznek valamelyikbe. Ami engem illet… én csak a pihenőidőben merészkedek elő. Akkor, amikor kevesen járnak az utcákon.
 
***
 
Kallusin, a zöld ruhás férfi egy nevetségesen nagy íróasztal mögött ült. Az asztalon különböző világokról származó kacatok hevertek, amelyek legtöbbjét semmire sem lehetett ugyan használni, de jól mutattak.
Brann a lány mögött állt. Klia a legszívesebben Brannra nézett volna, de leküzdötte a késztetést, és mereven Kallusint figyelte. Érezte, hogy a nagydarab dahlita képes valamire, amiről eddig említést sem tett. Érthető, hogy nem adta ki magát. Kliát csak az a tudat nyugtatta meg, hogy neki is jócskán maradtak titkai Brann előtt.
- Ami a gondolatfürkészeinket illeti... elég különös népség - mondta Kallusin mosolyogva. - Nagyon tehetségek, és nagyon furcsák. Időnként hátbozongatóak. Szemmel tartanak minket, vigyáznak a titkaikra. Érthető, mert ha nem tennék, esetleg híre menne a képességeiknek, és… Mit gondolsz, kedvesem, a Trantor lakói repesnének az örömtől, ha kiderülne, hogy gondolatfürkészek élnek közöttük? Szerencsés fickók, akik sokmindenre képesek, amire mások nem... Tudod mi a legkülönösebb? Még egyikük sem jutott be a Palotába. Döbbenetes, hogy mire képesek, de távol maradnak a politikától. Te érti, hogy miért?
Klia Asgar megrázta a fejét.
- Nem… Ha mindaz, amit elmondott igaz, akkor már régen magukhoz… magunkhoz kellett volna ragadnunk a hatalmat.
- Nos, a jelek szerint a mentalisták nem valami nagyravágyóak. Élik a saját életüket, és a normális emberekre hagyják a magasabb szintű politikát, a kormányzást és az uralkodást. Hogy miért? Fogalmam sincs. Plussix viszont imádja a magához hasonlókat. Tudod, hogy sohasem fogsz találkozni vele? Személyesen soha, még azután sem, hogy belépsz a szolgálatába, és leteszed az esküt.
- Nem baj - mondta Klia.
- Nem is érdekel, hogy miért nem láthatod?
- Nem - felelte Klia. - Mi lesz a dolgom?
- Először is, meg kell ígérned, hogy megtanulod hogyan kontrolláld a képességeidet a többi gondolatfürkész társaságában. Ez az te esetedben, Klia Asgar, különösen fontos. Te vagy az egyik legerősebb gondolatfürkész, akivel valaha találkoztam. Ha akarnád, valamennyiünkre rákényszeríthetnéd az akaratodat. Ha úgy kívánnád, kézen állnánk... Figyelmeztetnelek kell: észrevennénk, ha machinációkkal próbálkoznál. Észrevennénk, és akkor meg kellene büntetnünk. Esetleg meg kellene ölnünk…
Klia megijedt. Még sohasem próbált uralkodni magán. Gyermekkorától fogva hozzászokott, hogy használja a képességeit. Számára ez olyan természetes volt, akár a beszéd, és talán még könnyebb is, mert sosem volt a szavak embere.
- Rendben van - mondta rövid habozás után.
- Viszonzásként megígérjük, hogy megvédünk téged, elrejtünk, és értelmes munkát biztosítunk. És még valami… Bele kell egyezned, hogy Plussix kifaggasson. Természetesen nem személyesen.
- Jól van - mondta Klia halkan.
- Nem kell félned tőle - mmormogta Brann.
- Nem félek.
- Plussix… deformált - mondta Kallusin. - Legalábbis erre a következtetésre jutottam, mert ő sosem beszél magáról.  Ennek ellenére… - Felemelte a kezét, és körbemutatott. - Iroda, raktárház, lakás… Mindent értünk hozott létre. Az én teóriám szerint... egyébként ezt már neki is elmondtam... Plussix különleges mentalikus, aki ugyan nem ért jól az elmefürkészéshez, sem az akaratátvitelhez, de élvezi, ha ilyen képességekkel rendelkezők között lehet. - Kallusin eltűnődött. - Igen, már elmondtam neki... Nem erősítette meg, de nem is tagadta a feltételezésemet.
- Értem - mondta Klia. Szerette volna, ha már végetér az egész ceremónia, és végre átmehet a számára kijelölt szobába. Egyedül akart maradni, pihenni szeretett volna. Már napok óta nem aludta ki magát rendesen. Pihenés... és ennivaló. Amióta megérkezett a raktárházba Brann kétszer is átvitte a személyzeti kantinba. Rengeteget evett, de még mindig éhes volt.
Szeretett volna Brannra nézni, de nem tette. Kallusint bámulta.
- Nagyon örülük, hogy csatlakozl hozzánk - mondta Kallusion, és összepréselte kisbabásan sima ajkait. Nem mosolygott, nem komorodott el, a szeme sem rebbent, de Klia biztosra vette, hogy már minden fontosabb információt begyűjtött róla. - Köszönöm.
Kallusin hátat fordított Kliának, és kinézett a raktárház legnagyobb csarnokára nyíló ablakon.
Brann megérintette a lány vállát. Klia összerezzent, sarkon pördült, és a nagydarab férfi nyomában kilépett az ajtón.
- Mikor kell letennem az esküt? - kérdezte.
- Már megtetted. Akkor, amikor belementél, hogy közénk állj, és nem kérdezted meg Kallusint, hogy elhagyhatsz-e minket.
- Ez így nem fair. Valamennyi szabályt ismernem kellene...
- Nincsenek szabályok. Legfeljebb csak annyi, hogy itt maradsz, és nem használod ellenünk a képességeidet. Sem ellenünk, sem a kívülállók ellen. Kivéve persze akkor, amikor erre utasítást kapsz... Ja, és senkinek sem beszélhetsz rólunk.
- Miért nem kell ünnepélyes esküt tennem?
- Mi szükség lenne rá? - kérdezte Brann.
- És mi a helyzet veled? Egyfolytában arra kényszerítesz, hogy rádnézzek. Nem hagynád abba?
Brann szomorúan ingatta a fejét.
- Nem csinálok semmi ilyesmit - mondta.
- Ne akard átverni! Nem vagyok hülye.
- Higgy, amit akarsz - mondta Brann. - Ha rám akarsz nézni, az nem azért van, mert azt akarom, hogy rámnézz. - Elhallgatott, aztán halkabban hozzátette: - Nem lenne baj, ha rámnéznél. Te más vagy…
Végigmentek egy szűk, egyszerű lámpákkal megvilágított, iparszürkére festett folyosón, egy sor bezárt ajtó előtt. Kliát, maga sem tudta miért, dühös lett a férfira.
- Pedig érdekelhetne! - kiáltott rá élesen az előtte lépkedő Brannra. - Talán okod lenne rá, hogy félj tőlem! Egyáltalán nem vagyok olyan kedves és rendes, amilyennek látszom!
Brann megvonta a vállát, és lesütött szemmel átadott Kliának egy azonosítókártyát, amely egyben a szobája kulcsa volt.
- Jó pihenést - mondta. - Most egy ideig valószínűleg nem fogunk találkozni. Kallusin átmegy egy szállítmánnyal Mycogénbe, és én elkísérem. Lehet, hogy napokig eltart majd, mire nyélbe ütjük az üzletet.
- Helyes - mondta Klia. Bedugta a kártyát a leolvasóba, kilökte maga előtt a szobája ajtaját, gyorsan belépett.
Becsapta az ajtót. Olyan dühös volt, hogy néhány másodpercig szinte nem is látta, mi veszi körül. Gyenge volt, becsapottnak érezte magát. Esküt tett, anélkül, hogy megfogadott volna valamit! Ez a Plussix... egy szörnyeteg!
Lassanként felfogta a szoba részleteit. Bútorok. Dekoráció. Minden világoszöld vagy szürke volt, de a helyiség mégis vidámnak tűnt. Nem volt egy luxuslakosztály, de nyomasztónak sem lehetett nevezni. Az egyszerű habmatrac nem volt túl régi. Egy szekrény, egy pici íróasztal székkel. Egy másik szék; ez nem volt olyan puhára kárpitozott, mint az asztal mögött álló. A mennyezeten világítótest, az asztalon lámpa és egy könyvfilm-olvasó.
A helyiség három lépés széles, három és fél lépés hosszú lehetett. Kliának azóta nem volt ilyen szép szobája, amióta eljött otthonról. Sőt, ez még annál az apró kamránál is kellemesebb volt, amelyikben gyermekkorában lakott.
Leült az ágy szélére.
Most, ebben a helyzetben nem engedhette meg magának, hogy vonzódjon egy férfihoz. Brann ugyan éppen olyan nagydarab, bajszos dahlita volt, amilyet elképzelt magának, de… valahogy mégis különbözött az álombéli férfitól.
Legközelebb, fogadkozott Klia, egyetlen pillantást sem vetek majd rá!
 
 
 
25.
 
Lodovik mozdulatlanul állt, csak a szeme cikázott. Daneelt figyelte, aki végrehajtott még egy diagnosztizáló ellenőrzést, az utolsót, mielőtt elindultak volna az Eosra.
- Fizikai sérülést nem találtam. Itt, ezekkel az eszközökkel képtelen vagyok megállapítani, mi a hiba - mondta Daneel, miután az ósdi masinák befejezték az adatok értékelését. - De téged jóval később építettek, mint ezeket a műszereket. Azt hiszem, képtelenek alapos vizsgálatnak alávetni egy hozzád hasonló szinten lévő tudatot.
- Magadat még sosem diagnosztizáltad? - kérdezte Lodovik.
- De igen, rendszeresen megteszem - felelte Daneel. - Néhány évente. Természetesen nem ezekkel a gépekkel. A Trantoron erejtettünk néhány valóban használható műszert, azokat szoktam használni. Egy évszázada már, hogy utoljára az Eoson jártam. Az energiatelepem feltöltésre szorul. Ez az oka annak, hogy veled tartok. Ez az egyik oka. Vissza kell vinnem magammal egy hölgyet… Persze csak akkor, ha befejeződött a szervizelése és a modernizálása.
- Egy női formájú robotot?
- Igen.
Lodovik várta a további információkat, ám Daneel nem akarta folytatni a beszélgetést. Lodovik csupán egyetlen női formájú robotot ismert, tudomása szerint egy volt akítv, pedig valamikor… Valamikor milliószámra léteztek a hozzá hasonlók. Nagyon népszerűek voltak az emberek között. Ez az egyetlen megmaradt példány a Dors Venabili nevet viselte.
Lodovik tudta, Dors Venabilit évtizedekkel korábban küldték át az Eosra.
- Nem bízol bennem, igaz? - kérdezte.
- Nem - felelte Daneel. - A hajó készen fog állni. Minél hamarabb átjutunk az Eosra, annál előbb térhetünk vissza. Nem akarok távol maradni a Trantortól. Most nem... Közeledünk a grafikon csúcspontjához, a hanyatlás korszakának legkritikusabb pillanataihoz.
 
***
 
A Madder Losson csak elvétve fordultak meg birodalmi hajók, de Daneel már hónapokkal korábban gondoskodott arról, hogy a megfelelő időben a rendelkezésére álljon egy kereskedőbárka, amely átviszi a rá váró hipertéri hajóra. Az extra utast, Lodovikot minden gond nélkül feljuttathatta a fedélzetre. Azt tervezte, ezzel a bárkával jutnak majd el a találkozási pontra, a Madder Loss rendszer leghidegebb peremén lévő fagyott aszteroidra, amely olyan jelentéktelen volt, hogy nevet sem kapott, csupán egy besorolási számmal rendelkezett: ISSC-1491.
Az űrkikötő egyik fedetlen, félreeső landolóplatóján álltak. A nap fényesen ragyogott, a plató körül, és a betonból és plasztacélból épült komplexum közvetlen közelében zöldellő olajvirág-mezők fölött döngicsélő rovarok röpködtek.
Lodovik még mindig tisztelte Daneelt, de… De vajon meddig még? A Madder Losson töltött néhány nap alatt minden tudaterejét össze kellett szednie, hogy megfékezze magát, és ne forduljon Daneel ellen. A hozzá hasonló emberformájú robotok általában fontos dolgokra használták a tudaterejüket - sokkal fontosabbra, mint az önuralom felfokozása. Megpróbált ő mindent, de semmi sem használt, egyszerűen képtelen volt visszafojtani az elméje magjából felbuggyanó gondolatokat. Daneel visszafogja az embereket. Hagyni kellene, hogy az emberek beteljesítsék sorsukat. Mi nem érthetjük meg a gondolkodásukat, állati eredetű lelkük működését! Mi mások vagyunk, mint ők!
Maga Daneel mondta, hogy a robotok számára nem könnyű megérteni az emberi elmét és lelket. Nem könnyű, sőt, talán nem is lehetséges. Őrültség beleavatkozni a történelmük alakulásába! A gépek elbizakodottsága minden határon túlmegy...
Valami ismerős dolog suhant keresztül a gondolatai között. Valami… Talán egy hangemlék? Egy olyan hang emléke, amelyet már hallott.
Daneel a kalmárhajó kapitányával beszélgetett. A férfi alacsony volt és izmos, tésztafehér bőrén rituális hegtetoválások éktelenkedtek. Daneel megfordult és intett Lodoviknak, hogy lépjen hozzájuk. Lodovik előresétált. A hajó kapitánya bőszen rávigyorgott.
Miközben beszálltak a hajóba, Lodovik hátranézett. Rovarok…Minden olyan bolygón jelen vannak, amely alkalmas az emberi életre.Mindenütt ott vannak, és mind egyformák, az idők során csupán néhány apróbb, megmagyarázható okok miatt bekövetkezett genetikai változáson mentek keresztül. Mindegyik megfelelő arra, hogy fenntartsa és ápolja az emberi civilizáció számára oly fontos ökológiai rendszert.
A Madder Losson már egyetlen vadállat sem élt. Állatokat csupán ötvenezer rezervátum-világon lehetett találni, azokon a kertbolygókon, amelyeket Klayus annyira kedvelt; azokon a bolygókon, amelyekre a Birodalom polgárai csak külön engedély birtokában utazhattak. Lodovik egyszer tanúja volt annak, hogyan zajlik a rezervátum-világok költsévetési keretének megállapítása. Linge Chen feleslegesnek tartotta a létezésüket, valamennyit le akarta záratni, Klayus azonban nyíltan kiállt az ügy mellett, és világos parancsot adott a további fenntartásukra. Ezután hosszas egyezkedés következett, majd megszületett a döntés: a kertvilágok tovább virágozhatnak.
Lodovik eltűnődött, hogyan jöttek létre a kertvilágok, a parkokká változtatott bolygók. A feljegyzésekben nem talált semmi erre vonatkozó információt… Az önmaga által létrehoztt béklyókban vergődő tudatból egyre több kérdés buggyant felszínre.
A hajó kapuja becsukódott Lodovik mögött, aki elleplezett egy algoritmikus zavart, valami olyasmit, amit az embereknél "intellektuális pániknak" neveznek. Nem a zárt űrhajó váltotta ki belőle a robotikus érzést, hanem az elméjében sorban kinyíló kíváncsiság-virágok látványa…
A kabinjuk szűk volt. Daneel a tartórekeszbe gyömöszölte a két kicsiny csomagot, és lehajtotta az egyik szék lapját. Lodovik állva maradt. Daneel összefűzte maga előtt a karjait.
- Nem fognak zavarni minket - mondta. - Itt leereszkedhetünk a legalacsonyabb működési szintünkre. Hat órán belül átszállunk a hipertéri hajóra, és három nap múlva már az Eoson leszünk.
- Mennyi ideig lehetsz távol anélkül a Trantortól, hogy kicsúszna a kezedből az irányítás? - kérdezte Lodovik.
- Tizenöt napig - felelte Daneel. - Ha nem történik valami előre nem látható esemény. Sajnos, mivel emberekről van szó, számítani lehet rá, hogy bekövetkezik valami ilyesmi.
 
alap3.doc+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
 
26.
 
Vara Liso alig bírt uralkodni a dühén.  Felemelte az öklét és Farad Sinter elé tartotta, aki döbbent vigyorral hőkölt vissza. Vara Liso nem állt meg, hátrálásra kényszerítette a férfit, és pillanatok alatt átkerültek a tágas iroda túlsó végébe. A Szürkék, akik a helyiség melletti folyosóról kis kocsikat vonszoltak és csomagokat cipeltek be az irodába, csodálkozva és minden szenvedélytől mentes vidámsággal figyelték a bent lezajló jelenetet.
- Ez egyszerűen hülyeség! - sziszegte Vara Liso, majd valamivel halkabb hangon folytatta. - Engedd csak lazábbra a hurkot, és... És újra összeállnak! Aztán meg vadászni kezdenek. Rám!
A szőke őrnagy, Vara Liso állandóvá és egyre bosszantóbbá vált árnyéka idegesen topogott. Megpróbált úgy helyezkedni, hogy a nő és a tanácsnok közé kerüljön, ám Vara könnyedén kicselezte. Sinter döbbenten figyelte a nő jelentéktelennek tűnő, de zavaró lázadozását, és közben folyamatosan hátrálva belépett a nagyobb helyiségből nyíló szűk, belső irodába, hogy legalább ne tanúk előtt kelljen állnia Vara Liso rohamát.
- Elvesztetted a nyomot! - vakkantotta Farad Sinter, és elégedetten felsóhajtott, amikor az egyik Szürke becsukta a nő és az őrnagy mögött a kis iroda ajtaját. A nagyobb helyiségben bámészkodó Szürkék közömbös arccal folytatták a munkájukat.
- Nem vesztettem el! Leráztak! - hörgött Vara. A szeméből kibuggyanó könnyek végigcsorogtak az arcán. Az őrnagy hirtelen abbahagyta a táncszerű topogást, mozdulatlanná vált, aztán egész testében reszketni kezdett. Oldalra fordította a fejét, áttámolygott az egyik sarokba, és lerogyott a székbe. Sinter tágra nyílt szemmel figyelte.
- Ez a te műved? - kérdezte Varától.
Vara Liso becsukta a száját -a fogai halkan összekoccantak -, hátrahajtotta a fejét, megfeszítette hosszú, vékony nyakát, és az őrnagyra bámult.
- Nem. Természetesen nem. Bár megérdemelné a büntetést... Használhatatlannak bizonyult!
- A stressz... - nyögte az őrnagy vacogva.
Sinter a nőre meresztette a szemét. Beletelt néhány másodpercbe mire Vara Liso rájött, hogy a tanácsnok gyanakszik rá. Namm őrnagy megrázta és kihúzta magát, valahogy talpra állt. Nyelt egyet, vigyázzba vágta magát - a mozdulat valahogy nevetséges volt -, és mereven a szemközti falra nézett.
- Hogyan vesztetted el? - kérdezte Farad Sinter halkan. Nem nézett Varára.
- Nem az ő hibája volt - mondta az őrnagy.
- Őt kérdeztem! - csattant fel Sinter.
- Az a lány… nagyon gyorsan mozgott, és megérezte a jelenlétemet - kezdte Vara Liso. - Az ügynökök, ezek az ostoba rendőrük pedig képtelenek voltak elcsípni. Eltűnt, meglépett, te pedig nem akarod hagyni, hogy megkeressem!
Sinter összepréselte az ajkait és úgy csücsörített, mintha arra készülne, hogy megcsókol valakit. Az arckifejezés annyira groteszk volt, hogy Vara Liso szíve mélyén megmozdult valami. A bámulat és a szerelem, amit eddig Farad Sinter iránt érzett, hirtelen keserűséggé és gyűlöletté változott.
Vara nem árulta el az érzéseit. Már így is túl sokat mondott, túl messzire ment. Lehet, hogy tényleg én csaptam le erre a nyavalyás kis tisztecskére? Bűntudatosan nézett a szobormereven, némán álló szőke őrnagyra. Jobban kell figyelnem arra, hogy mit teszek...
- A Császár kifejezetten megtiltotta a további nyomozást. Velünk ellentétben ő nem érdeklődik az ilyen… emberek iránt. Pillanatnyilag nem vagyok olyan helyzetben, hogy rávegyem, gondolja meg magát. Neki is megvannak a saját elképzelései és tervei, amiket nem szabad figyelmen kívül hagynunk.
Vara keresztbe tette a mellén a karjait.
- Hari Seldonnak sikerült meggyőznie arról - folytatta Farad Sinter -, hogy politikai szempontból ez az egész ügy nagyon rossz fényt vethet rá.
Vara szeme kigúvadt.
- De hiszen Seldon támogatja azokat!
- Ezt nem tudhatjuk biztosan.
- Hogyhogy nem? Engem is ők szerveztek be! Seldon unokája!
Farad Sinter előrenyújtotta a kezét, megfogta és keményen megszorította a nő csuklóját. Vara Liso hunyorgott a fájdalomtól.
- Ennek kettőnk között kell maradnia. Az, amit Seldon unokája tesz, talán kapcsolatban van a vén Vészmadárral, talán nincs. Lehet, hogy a családjuk minden tagja őrült. Talán a maga módján mindegyikük elmebeteg…
- De hiszen megegyeztünk, hogy…
- Seldont békén hagyjuk. A tárgyalása után nyugodtan elővehetjük azokat, akik kapcsolatban lehetnek vele. Ha Linge Chen elégedetten lezárja az ügyet, a Császár valószínűleg megengedi majd nekünk, hogy eltakarítsuk a Vészmadár után maradt szemetet. - Sinter keményen a nő szemébe nézett.
- És akkor most mi lesz? - kérdezte Vara Liso.
- Ne is feltételezd rólam, hogy feladom. Soha! Ez az egész túlságosan fontos ahhoz, hogy csak úgy abbahagyjuk.
- Ez igaz - mondta Vara Liso. Lehajtotta a fejét, és az íróasztal alatt lévő szőnyeg barna-vörös virágait kezdte nézegetni.
- El fog jönni a mi időnk is. Hamarosan. Egyelőre azonban az a leghelyesebb, ha uralkodunk a szenvedélyeinken és a lelkesedésünkön, és várunk.
- Jól van - mondta Vara Liso.
- Minden rendben? - kérdezte Farad a fiatal őrnagytól.
- Igen, uram - felelte a férfi.
- Mostanában nem volt beteg?
- Nem, uram.
Sinter egy legyintéssel jelezte, hogy végzett az őrnaggyal. Namm kihúzta magát, és sietős léptekkel kivonult az irodából. Nesztelenül csukta be maga mögött az ajtót.
- Stresszes helyzetben voltatok - mondta Sinter.
- Lehetséges. - Vara fáradtan leeresztette a vállát, és erőtlenül rámosolygott a férfira.
- Jót tenne egy kis pihenés. Egy kis kikapcsolódás. - Sinter a zsebébe nyúlt, és elővett egy kreditchipet. - Fogd ezt, és menj el a császári szektor szabadidő központjába. Sétálgass, vásárolgass.
Vara homlokán mély ráncok jelentek meg, de aztán mosolyogva átvette a kártyát.
- Köszönöm.
- Semmiség. Pár nap múlva gyere vissza. Addigra talán megváltozik a helyzet. Adok melléd valakit, aki vigyázni fog rád. Egy másik katonát.
- Köszönöm - mondta Vara Liso.
Sinter megérintette a nő állát.
- Nagyon értékes vagy - mondta kedvesen, de titokban undorodott a csúf arcú nőtől, akinek a szemében felgyúltak a vágy szikrái.
 
 
 
27.
 
Hari tudta, hogy egyedül kell majd kiállnia a Közbiztonsági Bizottság elé, de azzal is tisztában volt, hogy szüksége van egy ügyvédre, aki a háttérből a segítségére lesz. Tudta, hogy muszáj találkoznia a jogtudorával, Sedjar Boonnal, de gyűlölte ezeket a megbeszéléseket.
Boon tapasztalt, jó hírű ügyvéd volt. A Nola szektorban, Bale Nol törvényszékén szerzett gyakorlatot, a mesterei kivétel nélkül olyan jogászok voltak, akik több évtizeden keresztül gyűjtögették a Trantoron érvényben lévő bonyolult birodalmi és polgári törvénykezéssel kapcsolatos tapasztalataikat.
A Trantoron tíz hivatalos alkotmány volt érvényben, és mindegyiknek megvolt a maga jogrendszere, amelyek a polgárság valamennyi osztályával és rétegével külön foglalkoztak. A törvénykönyvekhez több millió kiegészítés tartozott, és legalább tízezer kötetnyire rúgott az egyes törvényrendszerek kölcsönhatásával és összefüggéseivel foglalkozó szakirodalom. A bolygószerte minden ötödik esztendőben konventet tartottak, amelyeken módosították és korszerűsítették a törvényeket. A gyűléseket a médiák úgy közvetítették, mint a legnagyobb sporteseményeket. Ennek a legjobban a Szürkék milliárdjai örültek, akik sokkal több élvezetet találtak a mások számára unalmas és túlzottan aprólékos javaslatokban, mint a fizikai sportokban. Ez a tradíció állítólag egyidős volt a Birodalommal, talán még régibb.
Hari hálásan vette tudomásul, hogy a birodalmi jog bizonyos aspektusai titkosnak minősültek - ezekkel legalább nem kellett foglalkoznia.
Boon kiterítette kutatásainak legújabb eredményeit Hari irodjának íróasztalán, majd felvont szemöldökkel, érdeklődve az asztal egyik sarkában világító, aktív Primér Radiánsra nézett. Hari türelmesen várta, hogy az ügyvéd automata titkárai és filmkönyv-olvasói között létrejöjjön a kapcsolat.
- Elnézést, hogy ilyen sokáig tart, professzor úr - mondta Boon. Harival szemközt ült le. - Az ön esete egyedülálló.
Hari mosolyogva bólintott.
- A jogszabályok, amelyek alapján a Közbiztonsági Bizottság bírósága elé kell állnia, a törvénykönyvek tizenkétezeröt évvel ezelőtti megalkotása óta negyvenkétezertizenöt alkalommal módosultak - mondta Boon. - Háromezer olyan módosított változat létezik, amelyet mind a mai napig érvényesnek tekinthetünk. Ezek sajnos gyakorta ellentmondanak egymásnak. A jogot elvileg az érintettek osztály szerinti hovatartozásától függetlenül kellene alkalmazni, és elvileg valamennyi rendelet a polgári törvénygyűjteményen alapszik, de… Azt hiszem, szükségtelen hangsúlyoznom, hogy az ön esetében más szempontok is közrejátszanak. Mivel a Közbiztonsági Bizottság birodalmi felhatalmazással működik, a bíróságon múlik, hogy az adott ügyben melyik jogszabálycsoportot tekinti mérvadónak. Véleményem szerint egyszerre több szabályzót is érvényesnek fognak tartani, és csak a tárgyalás végső stádiumában fogják közölni, hogy melyek ezek. Kiválasztottam azokat, amelyeket valószínűleg alkalmazni fognak, amelyek a legnagyobb mozgásteret biztosítják a Bizottság számára. Itt vannak a számok, és előkészítettem a filmkönyveket is, ha esetleg tanulmányozni kívánná az anyagot…
- Remek - mondta Hari lelkesedés nélkül.
- Gondolom, ahhoz sem veszi majd a fáradtságot, professzor úr, hogy beléjük nézzen.
- Valószínűleg így lesz - vallotta be Hari.
- Szabadjon megjegyeznem… ön túlságosan bízik önmagában.
- A Bizottság azt tesz velem, amit akar, és a tárgyalás kimenetele sem kétséges. Az ítélet az ő érdekeiket fogja szolgálni. Vagy eddig kételkedett ebben?
- Nem - mondta Boon. - De ennek ellenére vannak bizonyos jogszabályok, amelyek felhasználásával késleltethetjük az ítélet végrehajtását. Itt van például az az egyezmény, amely biztosítja a Streeling Egyetemnek és munkatársainak a függetlenséget. A megállapodás a merisztokrácia és a Palota között jött létre, két évszázaddal ezelőtt. Minden apró lehetőséget meg kell ragadnunk, mert ne felejtsük el, hogy az ön ellen eddig felhozott harminckilenc vádpontban szerepel a lázadás és az árulás is... Nagyon könnyen előfordulhat, hogy Linge Chen halálra ítéli önt.
- Tudom - mondta Hari. - Nem most fogok először bíróság elé állni.
- De most először lesz vádlott egy olyan bíróság előtt, amelyet a főbiztos irányít. Linge Chen köztudottan kiválóan ért a jogtudományokhoz, amellett ravasz és gátlástalan, professzor úr.
Hari asztalán csipogni kezdett az informátor, a kis képernyőn pedig megjelent egy üzenet szövege. A lista a professzor heti teendőit tartalmazta. A legfontosabb megbeszélésig (Harinak egy külvilági matematikussal, egy bizonyos Gaal Dornickkal kellett találkoznia) már egy óra sem volt hátra.
Boonból ömlött a szó, de Hari felemelte a kezét. Az ügyvéd elhallgatott, és az ujjait összefűzve várta, hogy ügyfele rendezze a gondolatait, és kialakítson magának valamilyen álláspontot.
Hari májfoltos keze egy pillanatra megérintette a kicsiny, szürke zsebkomputert. Elvégzett néhány számítást, aztán a Primér Radiáns mellette csatlakozóhoz illesztette a gép végét. A számítás beleolvadt az egyenletbe, amely egy másodperccel később kivetítődött a helyiség hátulsó falára. A kép szép volt, de Boon számára semmit sem jelentett.
Harinak viszont annál többet. Izgatottá vált. Felállt, az egyik álablak mellé lépett, amely mögött a hazája, a Helicon egyik végtelenbe nyúló mezőjének képe szikrázott. Bizonyos szögből nézve a kép hátterében fel lehetett fedezni egy alakot, amely a genetikailag átalakított gyógyszeralapanyagot termelő növényeket gondozgatta.
Az alak Hari apja volt.
Hari évtizedekkel korábban hozta magával a képet a Heliconról, de alig egy éve helyeztette bele az ablakkeretbe. Az utóbbi időben egyre többet gondolt az apjára és az anyjára. Az időben és térben távol álldogáló alakra nézett, összeráncolta a homlokát, és halkan megkérdezte:
- Ki a legjobb ügyvéd a csapatában? Ne legyen túl drága… Ne kérjen annyit, mint maga, de azért jó legyen. Van ilyen?
Boon felnevetett.
- Másik ügyvédet akar, professzor?
- Nem. Hamarosan megérkezik a csapatom egyik nagyon fontos tagja, egy fiatal matematikus. Érkezése után nem sokkal le fogják tartóztatni, mert kapcsolatban áll velem. Szüksége lesz egy ügyvédre.
- Ha gondoja, professzor úr, elvállalhatom az ügyet. Ha az anyagiak aggasztják, megígérem, hogy nem kérek sokat. Ha amúgy is kapcsolatba hozzák önöket egymással…
- Nem jó. Linge Chen felforgatja körülöttem a világot, kirúgja alólam a lábaimat, de végül nem fog bántani. Meg kell védenem a legjobb embereimet, hogy legyen, aki az ítélet kihirdetése után is folytassa a munkát.
Boon homlokán mély ráncok jelentek meg. Felemelte a kezét.
- Seldon professzor, ön híres a profétikus képességeiről, és én magam is hajlandó vagyok elfogadni, hogy belelát a jövőbe, de… A Kozmosz szent nevére kérem, árulja el, honnan tudja, hogy a főbiztos hogyan fog ítélkezni?
Hari szeme kidülledt, mintha a szemgolyói arra készültek volna, hogy kipattannak a helyükről. Boon előredőlt a székében, komolyan aggódott a koros professzor egészségéért.
Hari mély lélegzetet vett és ellazította magát.
- Ez a Csúcspont-korszak - mondta. - El tudnám magyarázni magának, de legalább annyira unná az egészet, mint én ezt a sok jogi halandzsát. Megbízom magában, és elhiszem, hogy kitűnően érti a szakmáját, ügyvéd úr. Örülnék neki, ha ön is hasonlókat feltételezne rólam, és hinne a szavamnak.
Boon összepréselte az ajkait. Kétkedően nézett a kliensére.
- A partnerem fia, Lors Avakim okos és ügyes fiatalember. Néhány évig a birodalmi alkotmánybíróságon dolgozott, és részt vett pár olyan ügy letárgyalásában, amelyben a Közbiztonsági Bizottság bírái ítélkeztek.
- Avakim… - Hari remélte, hogy az ügyvéd ezt a nevet fogja megemlíteni. Avakim alkalmazása figyelemreméltóan leegyszerűsítette az ügyet. Hari tudta, hogy Boon jó ögyvéd, de gyanította, hogy közel sem annyira "független", amennyire elvárható lenne tőle. Lors Avakim azonban az Enciklopédia Terv egyik legális szekciójának oszlopos tagja volt, az előző évben kezdett el dolgozni. Idealista, friss, okos fiatalember, akit még senkinek sem sikerült korrumpálnia. Hari nem tartotta valószínűnek, hogy Boonnak tudomása van Lors Avakim és a Terv kapcsolatáról. - elég ügyes ahhoz, hogy kirántsa a matematikusomat a bajból?
- Azt hiszem igen - felelte Boon.
- Helyes. Akkor kérem a Tervezet nevében hivatalosan kérje fel rá, hogy vállalja el egy bizonyos tudós matematikus, Gaal Dornick jogi képviseletét. Az illető nemrég érkezett a Trantorra… Attól tartok, ügyvéd úr, ma hamarabb be kell fejeznünk a megbeszélésünket. Nemsokára találkozóm lesz ezzel a bizonyos Dornickkal.
- Hol szállt meg?
- A Luxor Hotelben.
- És mikor fogják letartóztatni? - kérdezte Boon száraz mosollyal.
- Holnap - felelte Hari. Az öklébe köhögött. - Elnézést. Bizonyára a por miatt, amit ezekkel a jogi kövületekkel hozott be az irodámban. - Mosolyogva a könyvfilmekre mutatott.
- Valószínűleg - mondta Boon.
- Nos, akkor… köszönöm - mondta Hari. Az iroda ajtaja felé intett.
Boon összeszedte a holmiját, kinyitotta az ajtót, de mielőtt kilépett volna még visszanézett Hari Seldonra.
- A tárgyalásra három héten belül sor kerül, professzor úr. nincs valami sok időnk.
- A Sel-… - Hari elhallgatott; kis híján kicsúszott a száján a "Seldon-krízis" kifejezés. - A Csúcspont-korszakban, ügyvéd úr, három hét alatt is meglepően sok minden történhet.
- Lehet egy megjegyzésem, professzor úr?
- Természetesen - mondta Hari, de a hangja elárulta, szeretné, ha az a bizonyos megjegyzés nem lenne túl hosszú.
- Úgy veszem észre, lenézi a hivatásomat, pedig állítólag a kulturális ár-apály jelenséget tanulmányozza. A jog a keret, a kultúra, valamennyi kultúra  masszív és állandóan fejlődő teste.
- Nem vagyok hibátlan, ügyvéd úr. Én is tévedhetek. Tudja, mi a leghőbb kívánságom? Az, hogy a csoportom tagjai fedezzék fel és javítsák ki a hibáimat. Jó napot!
 
 
 
28.
 
Linge Chen a Bizottsági Pavilonban lévő magánrezidenciáján fogadta Sedjart Boont, és öt percet adott neki arra, hogy összefoglalja a Hari Seldonnal folytatott megbeszélés lényegét.
- Bámulatra méltó ember, nagyuram - mondta Boon -, de azt hiszem, nem igazán érdekli mi folyik körülötte. Úgy vettem észre, az érdekli a legjobban, hogy ügyvédet szerezzen az egyik asszisztense vagy diákja számára, aki nemrég érkezett a Trantorra.
- Ki az?
- Gaal Dornick a neve, nagyuram.
- Nem ismerem. Új a Pszichohistóriai Tervezetben, igaz?
- Azt hiszem igen, nagyuram.
- Az Egyetemen és a könyvtárban ötven ember dolgozik a Seldon Tervezeten. Ezek szerint Dornick az ötvenegyedik?
- Igen.
- És az ötven, vagyis hamarosan ötvenegy emberen kívül a Trantoron még százezren, az élelmiszertermelő bolygókon néhány ezren, a rendszer fogadóállomásain pedig néhány százan dolgoznak Seldonnak. A védelmi állásokban nincs embere. Valamennyien hűek hozzá, mindannyian néma odaadással végzik a dolgukat. Seldon eljátssza a villámhárító szerepét, magára tereli a figyelmet, hogy az embereit nyugton hagyják. Meglepő teljesítmény egy olyan embertől, aki ennyire nem ismeri a jogot, és ennyire nincs tisztában a szervezés és az igazgatás alapvető kérdéseivel.
- Én nem becsülöm alá őt, főbiztos úr - mondta Boon kritizáló hangon -, de tény, hogy furcsán viselkedik. Az ön utasításának eleget téve felkészültem, és megpróbáltam a legjobb tanácsokkal szolgálni neki, ám úgy viselkedett, mintha az egész ügy nem érdekelné.
- Talán tudja, hogy maga jelentést tesz nekem a beszélgetéseikről.
- Kétlem, főbizots úr.
- Nem valószínű, hogy tudja, de Seldon nagyon intelligens. Tanulmányozta már a pszichohistóriai írásait, ügyvéd úr?
- Csak futólag. Annyit olvastam el belőlük, amennyi ahhoz kell, hogy megértsem a vádakat, amelyeket önök hoznak fel ellene. - Boon reménykedő tisztelettel nézett Linge Chenre. - Nagyon megkönnyítené a munkámat, ha esetleg tudnám hogy pontosan mik lesznek ezek a vádak, főbiztos úr.
Chen meglepetten nézett vissza rá.
- Nem - mondta. - A Szürkéim és jogászaim többségének az a véleménye, hogy Seldon veszélytelen, érdekes csodabogár, egy a különcködő, lázadozó merisztokraták sorában. A Trantoron sokan kedvelik, és köztudott, hogy hamarosan sor kerül a tárgyalására. Seldonnak jó lenne, ha nyilvános tárgyalást rendeznénk, mert a közvélemény hatására jó néhány vádpontot el kellene ejtenünk. Sőt, még az is megeshetne, hogy be kell fejeznünk a tárgyalást. Seldon, ha nyilvánosságot kap, elhitetné a polgárokkal, hogy az egész ügy nem más, mint a maradi és kegyetlen nemesség támadása egy köztiszteletben álló tudós, egy kreatív, nagy múltú merisztokrata ellen.
- Ezt most tekintsem javaslatnak, főbiztos út? Erre az alapra remekül fel lehetne építeni a védelmet.
- Nem erről van szó - mondta Chen keserűen. Előrébb hajolt. - De várja tőlem, ügyvéd úr, hogy elvégzem a munkáját. Seldon megbeszélte magával ezt a stratégiát?
- Nem, nagyuram.
- Akarja a tárgyalást. Kész vállalni, mert fel akarja használni valamire. Talán fontos a számára, hogy ez az egész megtörténjen. Érdekes…
Boon néhány másodpercen át némán vizsgálgatta a főbiztos arcát.
- Beszélhetek őszintén, főbiztos őr?
- Természetesen - mondta Chen.
- Talán Seldon kijelentéseit és előrejelzéseit valóban árulásnak lehet tekinteni, de véleményem szerint a Bizottság jobban tenné, ha nem is törődne vele. A csapatához kiváló emberek tartoznak, az Egyetemen kívül ez a legnagyobb intellektuális csoportosulás. Én úgy tudom, hogy a Terv, amin dolgoznak, eléggé ártatlan. Egy enciklopédiát akarnak összeállítani, legalábbis ezt mondják. Szerintem tudomány az egész. Színtiszta tudomány, másról nincs szó. Nem értem, hogy a Bizottság és ön miért akarja mindenképpen bíróság elé állítani a professzort. Valamire talán fel kívánja használni Hari Seldont?
Chen elmosolyodott.
- Az az én nagy bajom, hogy mindentudónak tartanak. Nem vagyok az. És nem vagyok politikai mindenevő sem, képtelen vagyok a körülöttem zajló események mindegyikét a saját javamra fordítani. - Chenen látszott, nem akor konkrétabb választ adni a kérdésre.
- Ez természetes, főbiztos úr. Feltehetnék még egy kérdést? Tisztán önző, szakmai okok miatt, hogy ne tegyek fölösleges erőfeszítéseket, amikor úgyis annyi dolgom van a tárgyalásig hátralévő rövidke időben.
- Hallgatom - mondta Chen, de az ajka kemény vonallá változott, és látszott rajta, hogy nem lesz bőbeszédű.
- Le fogja tartóztatni Gaal Dornickot, nagyuram?
Chen elgondolkozott.
- Igen - mondta végül.
- Holnap, nagyuram?
- Igen.
Boon hálásan megköszönte a választ, aztán óriási megkönnyebbülésére Linge Chen felszólította a távozásra.
Amikor az ügyvéd elment Chen előhívta a személyes adattárát, és néhány percet azzal töltött, hogy előkereste azt a feljegyzést, amelyben először szerepelt az a javaslat, hogy Seldon ellen árulás miatt vizsgálatot kellene indítani. Meg mert volna esküdni rá, hogy a dolog elsőként neki jutott az eszébe, ám a feljegyzések szerint nem így volt.
A javaslat Lodovik Tremától származott, ő tett említést róla egy már majdnem két esztendeje lezajlott bizalmas beszélgetés során. Chen akkor még nem tulajdonított a dolognak különösebb jelentőséget, ám azóta kiderült, hogy ebben a rengeteg gondot és vesződséget okozó vizsgálatban óriási lehetőségek rejlenek. Seldon ügye gyakorlatilag olyan eszközzé válhatott, amivel egyszer s mindenkorra tisztára lehetett söpörni a Palotát...
Vajon Lodovik honnan tudta, hogyan jött rá már akkor, hogy foglalkozni kell az üggyel?
Chen bezárta az adatbázist, és jó tíz percig némán, mozdulatlanul ült a helyén. Vajon Lodovik mit tenne most? Biztos, hogy ő maximálisan ki tudná használni a lehetőségeket, és politikai előnyt kovácsolna a helyzetből…
A főbiztos kihúzta magát, és elhessegette a reményvesztettség érzését. Nagy hibát követett el, amikor ebben a fontos kérdésben egyetlen ember véleményére és segítségére hagyatkozott. Nem lett volna szabad hagynia, hogy Lodovik Trema nélkülözhetetlenné váljon a számára. Az ilyesmi a gyengeség jele.
- Soha többé nem fogok rágondolni! - fogadkozott.
 
 
 
29.
 
Klia halk kopogtatásra ébredt. Gyorsan felöltözött. Amikor kinyitotta az ajtót először csalódottság lett úrrá rajta, aztán megörült, hogy nem Brannt küldték el hozzá, hanem egy másik fiatalembert, aki nem volt sem dahlita, sem olyan jóképű, mint a bajszos óriás.
A férfi ravaszkás tekintetű, hosszú orrú misaroi volt. A bőrét az agyláz nyomai csúfították. Egyetlen szót sem ejtett ki, a Kölcsönzők Céhének jelbeszédét alkalmazta, azt a "nyelvet", amit Klia meglehetősen jól ismert.
A nevem Szikla - a férfi az egyik kezét ökölbe szorítva a másik tenyerébe csapott. Gyere, beszélned kell a Láthatatlannal. Amikor látta, hogy a lány nagyjából érti a jeleit, kedvesen elmosolyodott.
Láthatatlan? Klia kétszer elhúzta a szeme előtt a kezét - ez a csodálkozás jele volt. Az alacsony férfi elindult, de előtte még az ujjaival mutatva az egyes hangok megfelelőit, kibetűzte a nevet. Klia megértette, Plussixszal kell találkozni, beszélnie kell vele, de természetesen nem láthatja.
Plussixot soha, senki sem látta.
 
***
 
Plussix azért nem maradt teljesen láthatatlan.
Klia egy szűk, sima falú fülkében állt. Az egyik fal előtt egy üvegszerű anyagból készült henger magaslott, ezzel szemben egy széket helyeztek el. A másik két falon ajtók voltak. Szikla, miután bevezette a lányt és halk mordulás kíséretében a szék felé biccentett, kivonult.
A henger megtelt sápatag ragyogással, amelyből kisvártatva egy alak, egy középkorú, választékosan öltözött, hullámos barna hajú, kellemes és valahogy enigmatikus arcú férfi bontakozott ki. A bőre egészséges színű, az ajka elképesztően vékony volt.
Klia már többször látott telemimikus jeleneteket a filmkönyvekben. Plussix nem volt jelen, a képmását vetetítte ki maga helyett. Az alak egy viszonylag egyszerű elven alapuló technikai bravúrnak köszönhetően követte a valódi test és arca minden rezdülését. Klia tisztában volt vele, hogy egy ilyen másolatemberen nem alkalmazhatja régi, jól bevált gondolatfürkész trükkjeit. Sosem szerette, ha a bolondját járatják vele, ha megpróbálnak túljárni az eszén, de belátta, Plussixnak jó oka volt az óvatosságra.
Klia leült a hengerrel szemközti székre, és összefűzte a mellén a karjait.
- Tudja, ki vagyok - szólalt meg az alak, és leült a henger belsejében megjelenő szellemszékre. - Az ön neve Klia Asgar, és a Dahl szektorból érkezett. Jól informáltak?
A lány bólintott.
- Kallusin javasolta önnek, hogy jöjjön el hozzánk. Manapság az önhöz hasonlók számára a puszta életbenmaradás is egyre nehezebb feladat. Legalábbis azoknak, akik nem vesznek igénybe külső segítséget.
- Valószínűleg így van - mondta Klia. Dacosan megkeményítette az ajkait.
- Itt kellemes környezetben élhet. Ezekben a raktárházakban számtalan csodálatos és érdekes dolgot találhat. Például egy egész élet kevés lenne ahhoz, hogy valaki megismerje az általunk importált árucikkek történetét.
- Nem szeretem a történelmet - mondta Klia.
Plussix elmosolyodott.
- A készleteink egyébként óriásiak, semmiből sem kell hiányt szenvednie
- Nézze, én a saját akaratomból jöttem ide, és…
- Ön szerint létezik olyasmi, mint "saját akarat"?
- Hát persze, hogy létezik! - mondta Klia.
- Hát persze - visszhangozta Plussix. - Bocsássa meg, kérem, hogy félbeszakítottam.
- Csak annyit akartam mondani, hogy szerintem ez az egész bűzlik. A raktárak, ahogy bújkálnak... itt valami nagyon nem stimmel. Azt hiszem, nekem mégis jobb lesz egyedül.
Plussix bólintott.
- Érthető kívánság. Sajnos teljesíthetetlen. Most, hogy már itt van, gondolom azt is érti, miért nem.
- Azért, mert esetleg eljárhat a szám. Mert esetleg elmondhatom bizonyos személyeknek, hogy hol rejtőznek. Például a nőnek, aki vadászik ránk.
- Ez is elképzelhető.
- Nem fogok köpni! Esküszöm!
- Nagy értékelem az őszinteségét, Klia Asgar, és remélem meg fog érteni. Mi itt egyfajta háborút vívunk. Ön szeretné túlélni azoknak az irracionálisan nagy erőknek a támadását, amelyet ismeretlen személyek fordítottak ön ellen. Nekem is megvannak a magam céljai és eszközei. Ön, a fivérei és a nővérei... önök az eszközeim. Ami engem illet: nem kívánok pusztítani, a céljaim nem gonoszak. Sőt, nagyon sok közük van a szabad akarathoz és a szabadsághoz. Ezt az adott körülmények között valószínűleg egy kissé ironikusnak találja.
Klia hátrasimította a haját, összeszorította a fogát.
- Így van - mondta zordan.
- De valószínű, hogy mindezt már hallotta - mondta Plussix. A hangjában nyoma sem volt iróniának vagy humornak, alig lehetett felfedezni benne néhány halvány érzelemnyomot. A szavai tisztán, magabiztosan, de hidegen csengtek.
- Igen, a zsarnokok általában ilyen dolgokról beszélnek - mondta Klia.
- Igen. De most kissé más a helyzet. Az én "zsarnokságomnak" megvannak az előnyei is. Rendszeresen élelemhez juthat, az életbenmaradásért nem kell sem hazudnia, sem csalnia, sem lopnia. Távol maradhat azoktól az emberektől, akik bántalmaznák magát... Legalábbis egyelőre, amíg nem készül fel, nem kell találkoznia velük.
- Nem készülök fel? Mire?
- Arra, hogy visszacsapjon azoknak, akik felforgatták az életét.
- Nem érdekelnek! Nem foglalkozom velük. Talán… Igen! Az lesz a legjobb, ha lelépek erről a bolygóról!
Plussix szája halvány, alig észrevehető mosolyra húzódott.
Klia elvörösödött. Eddig abban reménykedett, hogy végre nyugalmat találhat, ám csak annyiban változott meg a helyzete, hogy másfajtagondokkal kellett szembenéznie, mint korábban. Egészen eddig menekült az örvény elől, amely le akarta rántani a mélybe; a felszín felé tört, ami azonban a várakozásával ellentétben szilárdnak, áthatolhatatlannak bizonyult. Az örvény (az üldözői) és a felszín (Plussix) közé szorult.
- Arra kérem, gondolkozzon. Nyugodtan, bőven van ideje. Itt jó emberekkel van körülvéve. Barátokkal. A munka nem nehéz. Lehetőséget biztosítunk a tanulásra, az önképzésre. Részt vehet a fizikai tréningeken, folytathatja az iskoláit... Azzal foglalkozhat, amihez kedve van.
Ahogy Plussix kiejtette ezeket a szavakat, Klia - a beszélgetés során első alkalommal - kellemesnek, magabiztos nyugalmat sugárzónak érezte a hangját.
- Maga… tanító? - kérdezte.
- Igen. Olyasféle - mondta Plussix.
- Valamelyik birodalmi iskolából?
- Nem - felelte Plussix. - Sosem tanítottam birodalmi iskolákban. Feltehetnék néhány fontos kérdést?
Klia felnézett a mennyezetre. Nem válaszolt, valahogy ostobának érezte magát.
- Persze - mondta aztán. - Rajta, halljuk!
- Mióta van tudatában annak, hogy elmefürkész képességekkel rendelkezik?
- Ez csak úgy jött. Nem tudom, hogyan csinálom...
- Kérem, válaszoljon. Kallusin szerint ön az egyik legtehetségesebb elmefürkész, akivel eddig találkozott.
- Gyermekkorom óta - mondta Klia. - Nem emlékszem pontosan. Csak néhány éve jöttem rá, hogy nem mindenki képes arra, amire én.
- Az édesapja özvegy, igaz?
- Az anyám négyéves koromban halt meg. Hiányzik… - Miért beszélek az érzéseimről ennek a szellemnek?
- Hány éven keresztül kellett gondoskodnia magáról?
- Három.
- Különböző embereknek dolgozott. Futár volt, információkat szállított... Mással is foglalkozott? Illegális munkák? Csinált olyasmit, ami az ön megítélése szerint erkölcstelenségnek számít?
Klia elfordította a fejét, az ölébe ejtette a kezét.
- Fenntartottam magam. Időnként még az apámnak is adtam egy kevés pénzt. Nem utasította vissza...
- Ez érthető. Dahlban manapság nagyon nehéz az élet. Találkozott már magához hasonlókkal?
- Néha. Itt van például Brann.
- Brann figyelemreméltó férfi, de ahogy észrevehette, más mint ön. Találkozott azzal a nővel, aki segít a rendőrségnek a magához hasonlók felkutatásában?
Klia nyelt egyet.
- Még nem láttam, de éreztem a jelenlétét. A legerősebben akkor, amikor elszabadult körülöttem a pokol.
- Érezte, hogy behatol az elméjébe?
- Csak megérintett. Valahogy úgy, mint Brann, csak... erősebben. Maga elmefürkész?
- Ez most nem számít. Mit gondol, jobban élhetne, ha nem rendelkezne ezzel a képességgel?
Kliának ez csak ritkán jutott az eszébe. Plussix ennyi erővel akár azt is megkérdezhette volna, jobban érezné-e magát a fülei, az ujjai nélkül.
- Nem. Vagyis… egyszer-kétszer már eszembe jutott, hogy… - Elhallgatott.
- Igen?
- Hogy jó lenne normálisnak lenni. Egyszerű, hétköznapi embernek, mint a többiek.
- Ez érthető. Hisz a robotok létezésében, Klia?
- Nem - mondta a lány. - Most már biztos nem léteznek. Egyszer, valamikor talán voltak ilyen lények. Azelőtt, hogy megjelentek a gépagyúak, meg a hasonlók. Most már biztos nincsenek. Őrültség lenne ilyet feltételezni.
Plussix bólintott. Felemelte a kezét.
- Köszönöm, hogy meglátogatott. A jövőben rendszeresen fogunk találkozni. Elbeszélgetünk majd, és elmondja, hogyan halad a tanulmányaival, milyen a lelkiállapota. Nemsokára megváltoznak a körülményeink. Bízom benne, hogy addigra fel fog készülni.
- Mi lenne, ha el akanék menni?
- Én lennék a legboldogabb, ha olyan szabadon mozoghatna, mint a madár, Klia Asgar. De itt kötelességeink vannak. Ahogy már mondtam: nem kell nehéz munkát végeznie. Az a legfontosabb, hogy tanuljon. Idővel azonban elképzelhető, hogy nagyon fontosak leszünk. Kérem fogadja ezt el így, ahogy mondom.
Klia hallgatott. Azon tűnődött, Plussix hogyan várhatja el tőle, hogy ilyen kevés információ birtokában mindent megértsen. Na, csak annyit sikerült elérnem, hogy az egyik csapdából besétáltam egy másikba!
A henger belsejében lévő alakmás megfakult. Kinyílt az egyik ajtó, Szikla állt mögötte. Hunyorogva a lányra nézett.
Gyarkolás és reggeli, mutatta a jeleket. Leülhetek melléd?
Klia gyanakvó tekintettel végigmérte, és visszajelzett.
Igen.
Brannra gondolt, azon töprengett, hogy mit csinálhat most, és... kinek az oldalán áll.
 
 
 
30.
 
A kereskedőbárkáról minden gond nélkül átjutottak Daneel hipertéri hajójára, és az utazás utolsó szakaszában sem történt gond. Az áttetsző, buborékszerű tetővel fedett kabinban ültek, és a fejük fölött lebegő Eost figyelték.
A hipertéri hajó a kis barna meg a tejkék hold közelébe húzódott, és automatikusan orbitális pályára állt. A hasa alatt egy gigantikus, fagyzöld gázóriás függött az űrben. Az ikercsillag, amely körül a két hold és a zöldes bolygó keringett, a bal oldalon tűnt fel; a fénye éles volt, de olyan távol helyezkedett el, hogy a hőjéből alig jutott el valami a rendszere peremére. A két csillag a térnek ugyanazon pontja körül keringett, több tízezer kilométernyire egy nagyobb, sötétvörös csillag, egy törpe felszíne alatt, amely ugyan alig volt nagyobb, mint a Trantor saját napja, valahogy mégis diffúzabbnak tűnt. A kisebbik fehér csillag mintha egy vékony, spirálisan kifelé tekerődő vörös-bíbor szalagból származott volna. Lodovik némán figyelte a látványt. Daneel is hallgatott, nem volt mondanivalója.
Egyetlen robotnak sem volt valódi otthona. Daneel létezése során többször szövetkezett emberekkel, akiknek a közelében valahogy hatékonyabban tudott működni. Ugyanúgy segítette Elijah Baileyt, mint húszezer évvel később Hari Seldont, meg a többieket. Pártfogoltjai közelében élt, de mégsem tartozott sehová. A robot mindig oda tartozik, ahol a legjobban tudja teljesíteni a kötelességét. Daneel tudta, hogy a számára ez hely most az Eos lesz.
Persze a Trantorról sem feledkezhetett meg. A balszerencse a lehető legrosszabbkor csapott le. Daneelnek - mint valamennyi gondolkodó lénynek, amely az egymással ellentétes erők univerzumában  él és mozog - időnként eszébe jutott, hogy talán a Valóság ellen konspirál. Az emberekkel ellentétben ő nem kapcsolta az érzelmeket ostoba teóriákhoz, minden alapot nélkülöző feltételezésekhez. Az univerzum nem volt ellenséges - egyszerűen nem törődött a benne létezőkkel. Daneel tisztában volt azzal, hogy a cél, amit el akar érni csupán egy a végtelen sok lehetőség közül. Tudta, hogy csak hosszú, fáradtságos munkával érheti el azt, amit akar, és menet közben minden hibás számítás, rossz lépés vagy előre nem látott esemény bekövetkezte "balszerencsés" körülményeket idézhet elő, amelyek ha közvetlenül nem is fejtik ki hatásukat, hosszú távon kudarchoz vezethetnek.
Daneel mindezzel tisztában volt, de az elméletet nem emelte fel a filozófiai tételek szintjéra. Őt, Lodovikot, és valamennyi magasszintű robotot úgy programozták be, hogy gondolkodás nélkül képesek legyenek elfogadni az ilyen dolgokat. Bizonyos érzelmek - a szocializált lények alapvető gondolkodási sémái - nem voltak idegenek ezektől a robotoktól, sőt, még a heurisztika különböző kombinációinak analógiáival is rendelkeztek, ám ezek csak ritkán kerültek tudatos gondolkodásuk előterébe, és akkor is csak realisztikus életszemléletüket erősítették. A robotok általában nem foglalkoztak önelemzéssel, nem vizsgálgatták tudatos létezésük gyökereit; tudták, hogy minden gondolatuk visszavezethető alapvető programjaikra, amelyek legbelső magját a Három Törvény képezi.
Lodovik azonban megváltozott. Az egyre növekvő Eost figyelte, a fagyott víz- és metánóceánokat és a fényben úszó tájat beárnyaló, ammóniában gazdag iszapmezőket nézte, és töprengett. Gondolkozott, vizsgálódott, és amikor oldalta fordult, amikor Daneelre nézett, azon tűnődött,  vajon mi járhat a fejében.
Egy robotnak csupán egyetlen oka lehet arra, hogy megpróbálja megismerni egy másik robot agyában lezajló adatfeldolgozó folyamat eredményét. Egy robot csak akkor vágyott ilyesmire, ha meg akarta tudni, hogy a másik robot milyen tettek végrehajtására készül. Ennek az ismeretnek a birtokában két dolgot tehetett: a közös cél elérése érdekében összhangba hozhatta saját cselekedeteit a másik robotéval, vagy éppen ellenkezőleg, akadályokat gördíthetett a terve eléréséért dolgozó másik útjába. Lodovik Trema számára ez a második lehetőség ismeretlen volt, de valójában mégis ezt akarta véghezvinni.
Valami arra ösztönözte, hogy "megjavítatlanul" hagyja el az Eost, és hogy találjon néhány robotot, néhány úgynevezett calviniánust, akik hajlandóak fellépni Daneel ellen.
- A hajó huszonegy percen belül dokkol - jelentette az automata pilóta. A berendezés úgy kezelte őket, mintha valódi emberek lennének. Nem volt ebben semmi furcsa, hiszen a programjaiban, a rendelkezésére álló információk között nem szerepelt olyan kitétel, hogy az utasok mások is lehetnek, mint emberek. Az automata nem rendelkezett a tapasztalatgyűjtés képességével sem, mert akkor emlékezett volna arra, hogy az elmúlt néhány évezredben robotokon kívül más lények nem tartózkodtak a hajón. És arra is emlékezett volna, hogy az Eoson még soha, egyetlen ember sem járt.
Lodovik úgy érezte, mintha egy ellenséges, ártó... Mi is? Megpróbálta előkeresni a megfelelő szót. Úgy érezte, mintha a testében egy szellem létezne, egy gonosz és talán torz lélek bújna meg a robotmaszk alatt.
A hajó lassan forgott a hossztengelye körül, az egyik hold kiúszott a látótérből, amelynek szélén a legközelebbi spirálkarnak a Galaxis pereme felén nyújtózó vastag, sűrűn pöttyözött íve világított. A halovány szalag fényaurájának kétoldalán, a kacs fölött és alatt, a hajó utasai által látott térszelet egyharmad részén fenyegető feketeség nyújtozótt, amelyet csak itt-ott tört meg néhány aprócska folt, a galaktikus síkhoz közel lévő, vagy a benne elhelyezkedő, magányosan világító napok fénye. A  sötét sávon túl is izzott néhány pötty, de ezek az alig észrevehető testecskék már nem csillagok, hanem távoli galaxisok voltak.
Aztán a látótérbe bekúszott az Eos felszíne. A bolygó sokkal közelebb volt a hajóhoz, mint korábban, az utasok már egyes részleteit is ki tudták venni. Néhány kráterből jégpor fröccsent az óceánokra és a síkságokra. A szilárd, összefüggő hidroszféráján tisztán látszottak a belső bomlási folyamatok jelei, a repedések, a talaj feltorlódásai, a mélyedések. Ebben a naprendszerben nem léteztek kóbor aszteroidák és kométák, amelyek perturbációt okoztak volna; amelyek némán befelé sodródva és becsapódva szétszaggatták volna a holdak és a bolygók felszínét.
Az Eos izolált, magára hagyatott világ volt, hideg égitest, amelyen egyetlen élőlény sem lett volna képes hosszabb ideig megmaradni. Lakhatatlan jéggolyó, ami éppen zordsága miatt vált biztonságossá a robotok számára.
- Dokkolás befejezve - jelentette be váratlanul az automata pilóta.
 
***
 
Ha akad valaki, aki megvizsgálja a felszínt, már az űrből, több millió kilométer távolságból felfedezhette volna az állomást, amelyet R. Daneel Olivaw és R. Yan Kansarv épített. A komplexum hője volt a legfénylőbb objektum az égitesten, de ezt persze csak az láthatta volna, aki infravörös mintázatok után kutat. Ilyen kíváncsiskodó személy azonban nem létezett, soha sem fordult meg az űrnek ebben a szegletében.
A tágas, majdnem üres hangárban több tucatnyi űrjármű számára volt hely. Lodovik és Daneel kiszállt a hajóból.  A lépéseik visszhangot vertek a barlangszerű csarnokban. Lodovik már vagy nyolcvanszor járt itt, de most először fordult elő vele, hogy furcsának találta a helyet. Vajon Daneel és Kansarv miért épített ekkora hangárt? Lehet, hogy volt idő, amikor ez az irdatlan nagy csarnok zsúfolásig megtelt hajókkal és… esetleg robotokkal? Ha igen, akkor mikor?
Yan Kansarv a hajótól jó száz méter távolságban várakozott. A "karjait" összefűzte maga előtt, és mozdulatlanul állt. A feje csillogó acélból, a végtagjai ezüstösen ragyogó fémből készültek. Négy karja volt - a két nagyobb nagyjából azon a helyen, a vállból nőtt ki, ahol az embereké, a két kisebb valahol a rekeszizom magasságában. Amikor megmozdult három lábán tökéletes eleganciával, és az emberformájú robotok számára ismeretlen kecsességgel haladt. A feje kicsi volt, a koponyájára több függőleges érzékelőantennát erősítettek, amelyek közül kettő szabályos időközönként, kékes fényt szórva felvillant.
- Örülök, hogy újra láthatlan, Lodovik Trema - mondta Yan zengő, kissé zümmögő, alt hangon. - És neked is örülük, Daneel. Már éppen ideje, hogy visszatértetek, rátok fér egy ellenőrzés, és biztos el kell végeznünk rajtatok néhány beállítást.
- Gyorsan kell dolgoznunk - mondta Daneel. Nem pazarolta az időt az embereknél szokásos üdvözlési formulákra.
Yan megérthette a szándékát, mert azonnal átváltott robotikus mikrohullámú kommunikációs módra. Eltelt vagy fél perc, mire elhangzott a következő emberi szó.
A fekete fejű robot Lodovikra nézett.
- Bocsásd meg, hogy beszélek - mondta -, de amikor lehetőségem nyílik rá mindig gyakorlom emberi funkcióimat. Kellemes érzéseket kelt bennem. Az elmúlt harminc évben nem volt módom ilyesmire. Vagyis… csupán egyszer, akkor, amikor Dors Venabili visszaérkezett. Attól tartok, Dors már jó ideje nem találja szórakoztatónak a velem folytatott beszélgetéseket.
Daneel feltett néhány Dorsra vonatkozó kérdést; ezúttal is a robotnyelvet használta. Yan ugyanilyen módon felelt, majd újra Lodovikra nézett, és emberi szavakkal folytatta.
- Dors Venabili állapota megfelelő. A "gyógyulási" folyamat nem volt zökkenőmentes, de megtörtént. Amikor R. Daneel idehozta őt, közel állt a teljes összeroppanáshoz. Megsemmisített egy emberi lényt, aki veszélyt jelentett Hari Seldonra, és ez az esemény zavart okozott nála a Nulladik Törvény értelmezésében. Sajnos az a bizonyos… "elektroszűrő"... azt hiszem, így nevezték a szerkezetet, amelyet az áldozata alkotott meg... Ez a gép is negatív hatást gyakorolt rá.
Lodovik rádöbbent, hogy ez az ősrégi robot, amelyet több ezer évvel korábban azért építettek meg, hogy az Aurórán elvégezze más robotokon a szükséges javításokat;  amely a hozzá hasonlók közül az utolsó működőképes példány volt, úgy viselkedik velük, mintha valódi emberek lennének. Yan Kansarv természetesen tisztában volt azzal, hogy valójában két másik robottal társalog, de képtelen volt elfojtani magában annak a magprogramnak a hatásait, amely arra serkentette, hogy emberként kezelje az emberformájú robotokat.
Ez az apróság elárult róla valamit: Yan Kansarvnak hiányoztak egykori urai.
- Dors már alig várja, hogy találkozzon veletek - mondta Kansarv, majd Daneel felé fordulva hozzátette: - Hariról szeretne híreket kapni.
- A Hari Seldonnal kapcsolatos küldetés végetért a számára - mondta Daneel.
- Én építettem meg, ősi terveket használtam a megalkotása során. Társat, kísérőt kellett alkotnom, amely sokkal emberibb, mint bármelyik robot - emlékeztette Kansarv. - Amely még nálad is emberibb, R. Daneel. Sikerült teljesítenem a feladatot, és nem csak az ő, hanem R. Lodovik esetében is. Megváltoztathatnám, de elképzelhető, hogy az alterálás közben tönkretenném.
- Rengeteg munkánk van - mondta Daneel. A hangja elárulta, szeretné befejezni a Dorsszal kapcsolatos témát, és minél előbb neki akar látni a legfontosabb feladatoknak.
Kansarv emberi módon bólintott.
- A szükséges vizsgálatokat huszonegy órán belül elvégezhetem. Azután távozhattok, de remélem, marad még időnk egy kis beszélgetésre. Időnként nekem is kell egy kis kikapcsolódás. Ha néha nem érzem jól magam, apró, de bosszantó működési zavarok lépnek fel nálam.
- Téged nem veszíthetünk el - mondta Daneel.
- Valóban nem - felelte Kansarv az önsajnálat vagy a gőg legkisebb jele nélkül. - Sajnos egyetlen olyan típusú robot létezik, amelyet nem tudok sem megjavítani, sem megépíteni. Az olyan típus, amihez én is tartozom.
 
***
 
Dors Venabili abban az egyszerű, négyszobás lakosztályban állt, amelyet az Eosra való érkezése után jelöltek ki a számára. A berendezés és a dekoráció olyan volt, amilyet egy középszintű trantori merisztokrata, vagy egy, az elithez tartozó egyetemi professzor lakásán lehetett látni. A hőmérséklet nem sokkal volt magasabb nulla foknál, levegő páratartalma a két százalékot sem érte el, a fényerősség pedig olyan alacsony fokú volt, amit az emberek egyszerűen félhomálynak neveznek. Egy robot, főleg  egy energiatakarékossági funkcióval ellátott emberformájú robot számára ezek voltak a legmegfelelőbb körülmények.
Tennivalója nem sok akadt, és olyan dolog sem volt, amin gondolkodnia kellett volna. Nem kellett bajlódnia az éjszakai-nappali periódusok váltakozásával. Dors az ideje javát robotikus félálomban töltötte, amelynek során a szokásos energiamennyiségnek csak az egytizedét használta. Az agyműködése átlagos emberi szintre lassult. A gondolatok a korábbi áramláshoz képest lustán cammogtak a fejében. Nem volt más dolga, mint hogy sorra átvizsgálja a régi emlékeit, és egymáshoz kapcsoljon bizonyos összetartozó múltbéli eseményeket.
Az emlékek és az események legtöbbje Hari Seldonnal volt kapcsolatos. Dors Venabilit arra tervezték, hogy védelmezz, óvja és segítse ezt az embert. Tisztában volt azzal, hogy valósznűleg soha többé nem fog találkozni vele, de még mindig ő volt a számára a legfontosabb, ezért  - az emberek így fogalmaznának - az emlékeiért élt.
Kansarv, Daneel és Lodovik a vendégeknek fenntartott ajtón keresztül lépett be a lakosztályba. Tapintatosan megálltak a szűk előszobában. Néhány másodpercig kellett csak várakozniuk.
Dors kilépett az egyik belső helyiségből. Egyszerű, combközépig érő, köntösszerű ruhát viselt. A lábára nem húzott cipőt. Önszervizelő bőre egészségesnek tűnt. Rövidre vágott haja rendezett volt.
- Örülük, hogy újra láthatlak, R. Daneel - mondta, majd odabólintott Lodoviknak. Tudta, hogy kicsoda, bár személyesen még sosem találkoztak. Kansarvot mintha észre sem vette volna. - Hogy haladsz a trantori munkáddal?
- Hari Seldon jól van - mondta Daneel, mert tudta, hogy Dors valójában erre kíváncsi.
- Mostanra már biztos megöregedett - mondta Dors. - Az élete utolsó évtizedében járhat.
- Közel van a halálhoz - felelte Daneel. - Néhány éven belül elvégzi a munkáját, és meg fog halni.
Dors fagymerev arccal hallgatta Daneel szavait, ám Lodovik érzékelte, hogy a bal keze enyhén megremeg. Az emberi érzelmek figyelemre méltó látszata, gondolta. A tudati egyensúly megteremtése érdekében minden robotnak szüksége van egy emócionális algoritmusra. Emberi módon reagálunk, mert így menet közben ellenőrizhetjük a működésünket és azt is, hogy eleget teszünk-e kapott parancsainknak. Ez a reakció azonban egy kissé…
Ez a robot úgy érez, ahogy az emberek szoktak. Mi lehet ez? Hogyan egyeztethető össze az ilyesmi a Három Törvénnyel, vagy a Nulladikkal?
- Dors megfelelően reagál a munkaparancsokra - mondta Kansarv -, de az igazat megvallva az elmúlt néhány évben, mióta a legutolsó robotszakaszt visszaküldtük a szolgálatba, nem akadt túl sok feladatunk.
- Hogy vagy, Dors? - kérdezte Daneel.
- Működőképes vagyok - felelte Dors Venabili. Elfordult. - Nem használom ki a kapacitásomat.
- Unatkozol? - kérdezte Daneel.
- Nagyon!
- Akkor valószínűleg örülni fogsz egy új megbízatásnak. Szükségem lesz valakire. A Csillagvégre készülő emerek közé szeretnélek elküldeni.
- Nagyon jó lenne. Kapcsolatba kerülök majd Hari Seldonnal?
- Nem - felelte Daneel.
- Helyes - mondta Dors. Lodovikra nézett. - A parancsaid között szerepelt, hogy szeresd és tiszteld Linge Chent?
Lodovik, ha emberek között lett volna, valószínűleg elmosolyodik a kérdés hallatán. Most más volt a helyzet, de miután mereven Dorsra nézett, és kis ideig gondolkozott, felfelé görbítette a szája szélét.
- Nem - mondta. - Erős szakmai kapcsolatot kellett kiépítenem vele. Ez minden.
- Nélkülözhetetlenné váltál a számára?
- Nem tudom - mondta Lodovik. - Kétségtelen, hogy nagyon hasznosnak tartott, és befolyást tudtam gyakorolni a Terv szempontjából fontos tetteire.
- Daneel nekem megtiltotta, hogy túl nagy hatást gyakoroljak Harira - mondta Dors. - Azt hiszem, ezt a parancsot nem a megfelelő szinten teljesítettem. Az biztos, hogy Hari hatott rám. Ez az oka annak, hogy ilyen nehezen nyerem vissza a belső egyensúlyomat.
A robotok hallgattak.
- Remélem, egyetlen robot sem kap több érzelmet annál, amennyire a feladata elvégzése érdekében feltétlenül szüksége van - mondta aztán Dors. - A barátságot, a hűséget és a szeretetet nem nekünk találták ki.
 
***
 
Yan Kansarv egyedül vizsgálta meg Lodovikot. A műveletre abban a diagnosztizáló fülkében került sor, amelyet húszezer évvel korábban szedtek szét az Aurórán, hogy átszállítsák az Eosra. Egyszerű prizmás memóriabankok vették körül őket, amelyekben gyakorlatilag fellelhető volt a Susan Calvin kora óta megépített valamennyi robottípus leírása. A többmillió modell között természetesen szerepelt Lodovik kivételes, egyedeülálló terve is.
- Az alapvető mechanikus szerkezeteddel nincs baj - jelentette ki Kansarv alig egyórányi műszeres vizsgálat után. - A biomechanikus integrációd ép. A külső pszeudosejtjeid megsérültek, de a regeneráció már megindult.
- Azt hiszem, az a neutrinvihar nyoma. Éreztem, ahogy szétesnek a pszeudosejtjeim - mondta Lodovik.
- Büszke vagyok, hogy a regeneráció rendben folyik - mondta Kansrav, miközben körbejárta a platón álló másik robotot.
Lodovik a szemével követte Kansarvot, aki megállt, előre-hátra billegett három lábán, és így szólt:
- Be kell vallanom, az efféle kifejezésekkel csak megközelítőleg tudom megfogalmazni a veled kapcsolatos tényeket. Mindig élvezettel tölt el az emberi nyelv használata, de a robotikus állapotok kifejezésére nem igazán alkalmas.
- Ez természetes - mondta Lodovik.
- Bocsánatodat kérem, ha olyasmiről magyarázok, amit magadtól is tusz - folytatta Kansarv halk zümmögés után.
- Semmi szükség a mentegetőzésre - mondta Lodovik.
- A diagnosztizálásnak ebben a fázisában valamennyi tisztán robotikus algoritmusod önellenőrzést végez, ezért jobbnak látom, ha nem használom a mikrohullámú nyelvet. Amíg a hálózatod ezen egységei mással vannak elfoglalva, inkább emberi szavakkal próbáljuk kifejezni magunkat.
- Úgy érzem, valami hiányzik belőlem - mondta Lodovik. - Most valahogy nem menne a tudatos önelemzés...
- Ne is próbálkozz vele - javasolta Kansarv. - Ha tétlen vagy, nem ronthatsz a helyzeteden. Egyébként ha valami nem stimmel nálad, hamarosan megállapítom a hiba természetét. Eddig semmi szokatlant nem láttam.
Eltelt néhány perc. Kansarv kiment a fülkéből, és amikor visszalépett egy különleges vizsgálat elvégzésére alkalmas műszert hozott magával. Az eddig elvégzett vizsgálatok során gyakorlatilag nem kellett átdöfnie Lodovik pszeudobőrét, most azonban a robot nyakához illesztette az egység hegyes végét.
- Készítek egy bemeneti nyílást. Figyelmeztesd a szöveteidet, hogy vegyék körbe, fogadják be az új organikus anyagot, amit a rendszeredbe fogok juttatni.
- Megteszem, amint újra irányítani tudom a robotikus funkcióimat - mondta Lodovik.
- Igen. Természetesen… - Kansarv robotnyelven kiadott egy parancsot a központi diagnosztizáló processzornak. Lodovik érezte, hogy újra ura önmagának. Megtette, amit Kansarv kért tőle, és érezte, ahogy a műszer tűi behatolnak pszeudobőre alá. Pár perccel később a tűk visszahúzódtak. Lodovik nyakán, közvetlenül a hajvonal alatt két apró pötty vöröslött. Kansarv gyorsan letörölte a vércsöppeket, és egy kis tálkába dobta a kendőt. A vérmintát később még meg akarta vizsgálni.
Teltek a percek. Kansarv egyhelyben állt, nem mozdult, de időnként felzümmögött. Végül néhány fokkal oldalra döntötte a fejét.
- Most át kell adnod a rendszered irányítását a külső processzornak.
- Megtörtént.
Lodovik lehunyta a szemét, és meghatározhatatlan időre elvesztette azt, amit az emberek eszméletnek nevenek.
 
***
 
A négy robot a diagnosztizáló központ előcsarnokában találkozott. Dors most is azzal az önuralomról tanúskodó, de túlságosan merev arccal jelent meg, amit Daneel megérkezése után erőltetett magára. A testtartása és a tekintete valahogy mesterkélt volt; úgy viselkedett, mint egy félénk kisgyerek, aki attól tart, hogy valami butaságot talál mondani az okos felnőttek előtt. Lodovik a türelmes arccal várakozó Daneel mellé állt, Kansarv pedig nekilátott a vizsgálati eredmények ismertetésének.
- Kijelenthetem: a megvizsgált robot ép. Egyetlen olyan sérülést sem szenvedett, amelyet a rendszere egyedül ne tudna kijavítani. Nem találtam nála pszichológiai zavart. Nem találtam pszichózisra utaló nyomot az ideghálón. Nincsenek elváltozások az ingertovábbítók csatolásainál, és a külső megjelenés szabályozása is megfelelő. Röviden: ez a robot valószínűleg tovább lesz működőképes, mint én... Ismét megjegyzem, Daneel, amit már többször említettem: már csupán ötszáz évig teljesíthetek aktív szolgálatot.
- Elképzelhető, hogy vannak olyan meghibásodásai, amelyeket te nem észlelhetsz?
- Ezt a lehetőséget természetesen nem lehet kizárni - mondta Kansarv éles zümmögés kíséretében. - Ezzel mindig számolni kell. Ahogy te is tudod, a magprogramok szerkezetének alapos elemzését nem vagyok képes elvégezni.
- A magprogramok szerkezetében bekövetkezett változások viselkedési zavarokat eredményezhetnek - jegyezte meg Daneel, jelezve, hogy szerinte nem lehet ilyen könnyen napirendre térni Lodovik furcsaságai fölött.
- Elképzelhető, hogy egy esetleges elváltozás felfedezésétől való félelem leblokkolja R. Lodovikban a mentális önelemzés képességét. A túl alapos önanalízis, ahogy ezt több példa bizonyítja, problémákat okozhatnak az ilyen komplex robotoknál.
Daneel oldalra fordította a fejét, Lodovikra nézett.
- Még mindig tapasztalod azokat a furcsaságokat, amelyekről korábban beszéltél?
Lodovik habozás nélkül válaszolt.
- Egyetértek R. Yan diagnózisával. Valószínűleg a túlságosan mély autodiagnosztizálás miatt zavarodtam meg.
- Most hogy vélekedsz a Három Törvényről és a Nulladik Törvényről?
- Úgy fogok cselekedni, hogy valamennyit betartom - felelte Lodovik.
Daneel szemmel láthatóan megkönnyebbült. Kinyújtotta a kezét, megfota Lodovik vállát.
- Ez azt jelenti, hogy készen állsz a szolgálatra?
- Igen - mondta Lodovik határozottan.
- Örömmel hallom - mondta Daneel.
Miközben válaszolgatott R. Daneel kérdéseire, Lodovik elméjében villámfényes feliratoként cikázott keresztül egy gondolat. Most először próbáltam megtéveszteni R. Daneel Olivawot!
Nem volt más választása. Valami megváltoztatta a magprogramjai szerkezetét; valaminek a hatására más következtetést vont le a tényekből és az információkból, mint korábban. Valami összezavarta. De micsoda? Talán ez a titokzatos Voldarr? Vagy lehet, hogy már évtizedek óta ott motoszkált az agyában néhány gondolatsor, amelyek most aktiválódtak és megváltoztatták a felfogását? Ez lenne a "géniusz" robotikus megfelelője? Önálló felismerésre jutott volna? Ilyesmit még soha, egyetlen robot sem tett. Egyetlen egy sem - Giskard kivételével.
Daneel megismertette Lodovikkal a robottörténelem egyik titokban tartott fejezetét. Nem Lodovik volt az első robot, amelyben változások mentek végbe. Olyan változások, amelyek elborzasztották volna azokat a réges-régen halott embereket, akik megtervezték őt. Giskard sohasem árulta el az embereknek, hogy milyen következtetésekre jutott. Egyedül Daneelnek beszélt a gondolatairól. Daneelnek, akit a hívévé tett...
Lehet, hogy Giskardra a memé-tudatok gyakoroltak hatást? Maradjon ez a feltételezés a mi titkunk. Megvizsgáltak téged, és semmit sem találtak. Minden rendben van, minden hiba kijavítódott. De a kulcsfontosságú pályák átrendeződése után visszakapod a szabadságodat.
Már megint Voldarr! Lodovik képtelen volt megszabadulni a dilemmájától, a lázadásától, az őrületétől, és nem tehetett róla, de élvezte ezt a szabadságéreztet, ezt a kellemes rebelliót.
Nem csoda, hogy Yan Kansarv nem fedezte fel a Lodovikban végbement változásokat. Valószínűleg Giskardnál sem talált volna semmit.
Lodovik kínlódva megpróbálta felkutatni önmagában a belső hang forrását, ám Voldarr megint elnémult. Lehet, hogy ez is a hibás működés egyik szimptómája? Vagy létezik valami más magyarázat is erre az egészre?
Sokezer év telt el azóta, hogy az emberek felügyelték a robotokat. A robotok önállóan működtek, de... Talán törvényszerű, hogy a szigorú szabályok ellenére is bekövetkeztek változások, lezajlott egyfajta fejlődési folyamat.
Ami pedig Voldarrt illeti…
Aberráció, a neutrinok hatására bekövetkezett időszakos hallucináció.
Lodovik bizonyos értelemben véve még mindig szem előtt tartotta a Három Törvényt - legalább annyira, mint R. Daneel. Még hitt a Nulladik Törvényben is, de úgy gondolta, ezt egy kicsit továbbfejlesztheti. Ahhoz, hogy szabadon végrehajthassa a küldetését, a saját kezébe kell vennie a sorsa, a működése irányítását. Ahhoz, hogy megszabaduljon annak a Nulladik Törvénynek a kötelezettségeitől, amelyet egy robot alkotott meg, először ki kell törnie a Három Törvény bűvköréből!
Lodovik már tudta, mit kell tennie, és felfogta, hogy a cél elérése érdekében figyelmen kívül kell hagynia az a Tervet, amely az elmúlt kétszáz évben valamennyi giskardiánus robot létezésének értelmet adott.
 
 
 
31.
 
- A nyomás megszűnt - mondta Wanda -, de van egy olyan érzésem, hogy lesz még egynéhány problémánk.
Hari tisztelettel és elismeréssel nézett az unokjára. Oldalra lendítette magát az irodája íróasztala mögött álló forgószékben.
- Hónapok óta nem láttam Stettint. Hogy jöttök ki egymással? Úgy értem… milyen a személyes kapcsolatotok?
- Három nappal ezelőtt találkoztunk. Előfordul, hogy hetekig nem látjuk egymást, és legfeljebb a kommon beszélgetünk... Nem könnyű, nagyapa.
- Néha eltűnődöm, vajon helyesen tettem-e, amikor ezt az egészet rátok bíztam, és…
- Hadd találjam ki, mi az igazság! - vágott közbe Wanda. - Úgy gondolod, hiba volt rámrakni ezt a terhet, mert megváltozott tőle az életem, és talán rossz hatással van a házasságomra. Az viszont eszedbe sem jut, hogy nem vagyok megfelelő a feladat elvégzésére.
- Igen, éppen erről van szó - mondta Hari mosolyogva. - És? Hogy bírod?
Wanda elgondolkozott.
- Hát, semmi sem lett könnyebb, de azt hiszem, semmivel sem rosszabb a kapcsolatunk, mint a Galaxisban őgyelgő, tanítgatással és tanácskozásgatással foglalkozó merisztokrata házaspároké. Az igaz, hogy közel sem vagyunk olyan jól megfizetve, de ezen kívül…
- Boldog vagy? - kérdezte Hari aggodalmas homlokráncolással.
- Nem. Nem igazán - felelte Wanda szárazon. - Boldognak kéne lennem?
- Azt hiszem, túlságosan egyszerűen tettem fel egy bonyolult kérdést…
- Nagyapa, ha már felhoztad a témát, ne visszakozz! Tudom, hogy szeretsz, és fontos vagyok a számodra. Te is fontos vagy nekem, és tudom, hogy nem vagy boldog. Már évek óta nem, azóta, hogy Dors meghalt. Azóta, hogy Raych… - Wanda kihúzta magát és felnézett a mennyezetre. - Ebben a helyzetben nem foglalkozhatunk a személyes boldogságunkkal. Nem kívánhatjuk, hogy olyan csillogó, csupa öröm életünk legyen, mint a filmkönyvek szereplőinek.
- Boldog vagy, hogy megismerted Stettint?
Wanda elmosolyodott.
- Igen. Talán vannak olyanok, akik nem tartják valami romantikusnak. Sokak számára olyan, mint egy csukott könyv, amiről nem lehet tudni, hogy miről szól. De ezek az emberek nem ismerik olyan jól, mint én. Stettin mellett csodálatos az élet. Általában... Emlékszem, Dors mindig összhangban volt veled, fanatikusan vigyázott az egészségedre, ügyelt a biztonságodra. Stettin nagyjából ugyanígy viselkedik velem.
- Mégis kitesz a veszélynek, vagy legalábbis hagyja, hogy vállald. Megengedi, hogy ezekkel a titkos tervekkel foglalkozz, amelyek minden valószínűség szerint soha sem fognak valóra válni, amelyekkel csak annyit értek el, hogy komoly, valódi veszélybe kerülsz.
- Dors…
- Dors gyakran veszkedett velem, mert vállaltam a veszélyt. Ha Stettin helyében lennék, haragudnék magamra. Ti ketten nagyon fontosak vagytok a számomra. És ennek semmi köze sincs a pszichohistóriához vagy a sorshoz. Remélem, elég érthetően fogalmaztam.
- Igen. Pontosan úgy beszélsz, mint egy vénember, aki a halálra készül és mielőtt elmegy minden félreértést tisztázni szeretne. Nagyapa, köztünk szó sincs félreértésekről, és… És nem fogsz meghalni. Legalábbis nem egyhamar.
- Téged nagyon nehéz lenne megtéveszteni, Wanda. Időnként azon gondolkodom, engem mennyire könnyű félrevezetni... Milyen könnyen a nagypolitikai célok elérésére alkalmas eszközzé változtathatnának.
- Ki lehetne okosabb nálad, nagyapa? Ki volt ré képes, hogy megtévesszen téged?
- Nem csak a megtévesztésről van szó, hanem arról is, hogy könnyen manipulálhatnak. Könnyen felhasználhatnak.
- De kicsoda? A Császár? Ő biztosan nem. Linge Chen? - Wanda dallamos hangon felnevetett.
Hari a legszívesebben megosztotta volna a nővel azt, amit tudott, de inkább hallgatott. Elvörösödött az arca.
 - Nem gondolod, hogy téged még könnyebben félrevezethetnek, mint engem? Téged, és engem is. Eszközzé tehetnek minket. Mondjuk egy olyasvalaki, aki képes mások elméjének, mások akaratának a befolyásolására.
Wanda a nagyapjára nézett. Az ajka szétnyílt, mintha válaszolni készült volna, de hallgatott. Félre fordította a fejét.
- Arra gyanakszol, hogy esetleg Stettin manipulált téged?
- Nem. Nem erre gondoltam.
- Akkor mire?
Hari azonban, bármennyire is szerette volna, nem merülhetett bele mélyebben a részletekbe.
- Tegyük fel, hogy létezik egy csapatnyi elmefürkész. Egy csapatnyi mentalikus, egy valamilyen módon egységessé szervezett társaság, amelynek tagjai elszigetelődtek ettől az egész káosztól, a romlástól, mindentől... Akik mindenre és mindenkire képesek hatást gyakorolni. Akik el tudják feledtetni velünk a kötelességünket, a… barátainkat, akik segíthetnek nekünk.
- Tessék?! - Wanda arcán őszinte félelem tükröződött. - Az állítás első részét még értem, de… Miféle barátaink vannak nekünk, akiktől segítséget és… védelmet remélhetünk?
Hari szelíd legyintéssel félresöpörte a kérdést.
- Megtaláltátok azt a különleges fiatal nőt, akit után nyomoztatok?
- Nem. Eltűnt. Napok óta senki sem érezte.
- Lehetséges, hogy ez a bizonyos Liso megelőzött titeket?
- Nem tudjuk. Nem tudhatjuk!
- Szívesen találkoznék egy olyan emberrel, akimég nálad is nagyobb hatást képes gyakorolni másokra. Érdekes lenne.
- Miért? A legtöbbünk egészen extravagáns. A jelek szerint minél tehetségesebb valaki, annál különlegesebb, sőt, különcebb.
Hari hirtelen témát váltott.
- Hallottál már a Steradi Nikolo Pasról?
- Természetesen. Történész vagyok.
- Egyszer találkoztam vele. Jóval a te születésed előtt.
- Erről nem tudtam. Milyen volt, nagyapa?
- Nyugodt. Alacsony, kövérkés férfi. Úgy láttam rajta, nem gyakorolt rá különösebb hatást, hogy embermilliárdok haláláért felelős. Másik négy zsarnokkal is beszéltem... Az utóbbi időben sokat gondolok rájuk. Különösen erre a Nikolo Pasra. Vajon milyen lenne az emberi faj zsarnokok nélkül...? Háborúk, hatalmas pusztítások, erdőtüzek nélkül?
Wanda megrázkódott.
- Valószínűleg sokkal jobban ellennénk.
- Én ebben nem vagyok ennyire biztos. Az őrültségeink… Egy dinamikus rendszerben idővel minden alkotórésznek megvan a maga haszna. Ha mégsem, akkor megsemmisülnek. Így működik az evolúció. Az ökológiai rendszerekben éppúgy, mint a társadalmakban.
- A zsarnokoknak is megvan a hasznunk? Érdekes elképzelés. És biztos, hogy egészen eredeti. A Gertassin dinasztia idejében számtalan analitikus történész foglalkozott a pusztulás és az újjászületés dinamizmusával.
- Igen. Tudom. Nikolo Pas éppen az ő munkáikkal próbálta igazolni a tetteit.
Wanda felvonta a szemöldökét.
- Ez valahogy kiment a fejemből. Azt hiszem, ideje lenne visszatérnem a valódi munkámhoz, hogy lépést tudjak tartani veled, nagyapa.
Hari elmosolyodott.
- A valódi munkádhoz?
- Tudod, hogy értem.
- Igen, Wanda. Tudom. De higgy nekem. Voltak időszakok, amikor naponta alig néhány órát tudtam szakítani a pszichohistóriára. Ezt a kevéske időt is jól kihasználtam. Átfuttattam néhány új modellt Yugo primér radiánsán, aztán a sajátomon is. Érdekes eredményeket kaptam. A Birodalom egy olyan erdő, amiben már nagyon régóta nem pusztított nagyobb tűz. Ezer kisebb liget indult korhadásnak, a valaha gyönyörű rétek elgazosodtak, általános a pusztulás, nagyon egészségtelen a helyzet. Ha a régi zsarnokok közül ma is élne néhány, talán az lenne a leghelyesebb, ha hadseregeket, hajókat adnánk nekik, aztán szabadon eresztenénk őket…
- Nagyapa! - Wanda megdöbbenést színlelt, aztán elmosolyodott és megsimogatta Hari ráncos, az íróasztalon heverő kezét. - Tudom, időnként szeretsz eljátszani egy-egy őrült gondolattal, de ez…
- Komolyan beszélek - mondta Hari. A szája fanyar mosolyra húzódott.  - Demerzel természetesen sohasem engedte volna meg, hogy erre sor kerüljön. A miniszterelnök mindig is fontosnak tartotta a stabilitás megőrzését. Erősen hitt abban, hogy ha elegendő számú kertésze van, gyönyörű, ápolt kertté változtathatja az elvadult erdőt. Ő úgy gondolta, nincs szükség erdőtüzekre. Én viszont…
- Egyszer éppen egy kertész gyilkolta meg az egyik császárt, nagyapa.
- Néha felrúgjuk a szabályokat, igaz?
- Néha nem értelek, nagyapa - mondta Wanda fejcsóválva. - De mindig élvezem az ilyen beszélgetéseket. Még akkor is, ha fogalmam sincs arról, hova akarsz kilyukadni.
- Meglepetés. Meglepetés és tragédia és újjászületés. Hm?
- Mi az, hogy "hm"?
- Elég ebből! Menjünk inkább és együnk valamit. Tűnjünk el a könyvtár közeléből! Van időd?
- Egy órám éppen lenne... Aztán sietnem kell. Stettinnel találkozom. Fel kell készülnünk a ma esti gyűlésre. Szerettük volna, ha te is eljössz.
- Szerintem semmi keresnivalóm sincs ott. Mostanában túlságosan sokan foglalkoznak azzal, hogy mit csinálok, Wanda. - És ebben a krízis korszakban igazán nem lenne jó, ha hazugságra kényszerülnék... Mindenkinek jobb, ha nem mondok igazat, de a csalás attól még csalás maradna.
Wanda türelmes gyöngédséggel nézett Harira.
- Jól esne pár falat, nagyapa.
- De aztán egy szót se többet ezekről a világrengető dolgokról! Szeretném, ha hétköznapi, emberi témákat vennénk elő. Mesélj arról, hogy Stettin milyen remek fickó, vagy arról, hogy mennyire érdekes a történelemnek az a szelete, aminek a tanulmányozásával foglalkoztál. Feledted el velem a pszichohistóriát!
- Megpróbálom - mondta Wanda elkomoruló arccal. - De ez eddig még soha, senkinek sem sikerült.
 
 
 
32.
 
Mors Planch őszintén megrémült. Miközben azon tűnődött, hogyan maradhatott életben, végignézte ahogy Daneel és Lodovik felszáll a Madder Loss elhagyására készülő kalmárhajóra. Miért nem végeztek vele? Csupán egyetlen magyarázatot talált: Daneel nem is sejtette, hogy a titka lelepleződött.
Mors Planchnak először fogalma sem volt arról, hogy kihez fordulhatna, sőt, azt sem tudta, merre induljon, mit tegyen, egyáltalán mit gondoljon. A szalagra rögzített beszélgetés döbbenetes volt, és kísértetiesen hasonlított azokra az ősrégi, titkos mycogéni szövegekre, amelyeket mindeddig ostoba zagyvaléknak tartott.
Halhatatlanok! A Birodalomban! Lények, amelyek több évezrede a háttérből, bábjátékos módjára irányítják az események alakulását!
Mors még nem találkozott hosszú életű emberrel; szinte biztos volt benne, hogy a matuzsálemek többé nem léteznek. Az utolsó gerontokrácia összeomlása óta több ezer év telt el. Azok a bolygók, amelyeknek lakói 120 szabvány évnél tovább éltek, kivétel nélkül belemerültek a politikai és gazdasági káoszba…
Mors első - és a második meg a harmadik - gondolata az volt, hogy elmenekül, elrejtőzik valahol, a lehető legtávolabb került ettől a veszélyforrástól. Talán az lenne a leghelyesebb, ha egy olyan peremvidéki Galaktikus Szektorba menne, amely megpróbált kikerülni a Birodalom irányítása alól. A Galaxisban rengeteg kitűnő búvóhelyet lehet találni…
Ám neki egyik sem felelt meg. Hosszú, eseményekben gazdag élete során mindig úgy tekintett a Trantorra, mint a mindenség mértani középpontjára, az otthonára ahonnan elindulhat és ahová visszatérhet ha már ráunt, hogy az anyagi helyezete és a személyes vágyai által gerjesztett szelek játékszere legyen. Ha most elfutna, soha többé nem láthatná a Trantort…
Nem baj! Inkább élj békében, amíg élhetsz! És ami még fontosabb: maradj életben!
Ahogy teltek az órák, a napok, a kínzó gondolat mindinkább megfakult. Más, azonnali megoldást kívánó problémákkal kellett foglalkoznia. Mit ér ez a felvétel, ez az állítólagos bizonyíték? Még az is elképzelhető, hogy az a két pasas egyszerűen ugratni akarta.
De Lodovik Trema túlélt egy neutrinvihart! Nincs az az ember, az az organikus élőlény, amely megúszna egy ilyen csapást!
Újra a kétségek: az ilyen típusú szalagokat könnyen lehet hamisítani. A hozzá hasonló szerencsevadászokat egyetlen hatóság sem tartja feddhetetlennek. Ahhoz, hogy kételkedni kezdjenek a szavában elég, ha egy kicsit utánanyomoznak. A szalag birtokában megpróbálhatná leleplezni ezt a félelmetes összeesküvést, de valószínűleg hiába erőlködne, az egésszel csak annyit érne el, hogy kikiáltják elmebetegnek.
Abban sem bízott, hogy Linge Chent vagy Klayust különösebben érdekelné a dolog. Végiggondolta, kik vannak befolyásos pozícióban és közülük kik lehetnek azok, akiknek az intuiciója legalább olyan erős, mint a befolyása, a politikához való tehetsége.
Egyetlen ilyen embert sem talált. Viszonylag jól ismerte a harminc csúcsminisztert és a Palotában dolgozó tanácsnokokat, tudott egyet s mást a Közbiztonsági Bizottságról, amely kiapadhatatlan forrása volt a karrierista Szürkéknek; amely körül mindig számtalan elit családból származó ember sürgölődött. Senki! Senki…
A szalag átok volt a számára. Teher. Azt kívánta, bárcsak ne készítette volna el a felvételt, de mégsem bírta rávenni magát, hogy megsemmisítse. Lehet, hogy a végén mégis értékesnek bizonyul. Ha sikerül eljuttatnia a megfelelő kezekbe. Ha viszont rossz kezekbe kerül…
Talán kivégzik miatta.
Összecsomagolta a holmijáta kis hotelszobában, ahol az elmúlt három nap során lakott. A Madder Lossra hetente körülbelül tíz hajó érkezett (valamikor ezerszám szálltak le itt az űrjárművek), és ezek között csupán egy olyan volt, amely utasokat szállított. Mors Planch már előző nap lefoglaltatta magának a helyet a fedélzeten, a visszagazolást is megkapta, így nem lehetett baj, elhagyhatta a bolygót.
Taxiba szállt és kivitette magát az űrkikötőbe. A fő autósztrádán haladtak, a szabad ég alatt, gyorsan elsuhantak a napsütötte mezők és a kicsiny, szegényes, de viszonylag tisztának látszó lakotelepek mellett.
Mors Planch piszkos, gyűrött ruhában, türelmesen ácsorgott a poros, szemetes utascsarnokban, arra várva, hogy a hajóból kipakolják a szállítmányt. A vámközpontba visszavezető hosszú folyosó üvegtetején keresztülszűrődő napsugárban oszlopszerű képződménnyé válva kavarogtak a porszemcsék. Mors kiválasztott egy helyet, ahol nem volt túlságosan sem előtt, úgy-ahogy tisztára törölgette az egyik széket és nekikészült, hogy letelepedjen ré, amikor hirtelen megpillantott egy kamaszfiút, aki egy kis négykerekű, pedálos járgányon közeledett a folyosó túlsó vége felől.
A fiú az egyik üres kaputól a másikig pedálozott, és közben vakkantó hangon Mors Planch nevét kiáltozta. Felesleges volt a fontoskodása, a terminálnak ebben a szektorában egyedül Planch tartózkodott.
A fiú Planch felé gurult, aki nem térhetett ki előle. Bemutatkozott a futárnak, és átvette tőle a nevére szóló, fémből és plasztikból készült hiperhullámú transzferkártyát. A kártyát, a birodalmi szokásoknak és szabályoknak megfelelően úgy kódolták be, hogy csak ő nyithatta ki.
Elvileg senki sem tudhatta, hogy a Madder Losson tartózkodik…
Mors Planch a kamaszfiú kezébe nyomott néhány kreditet, majd a szeme elé tartotta a kártyát, és elgondolkozott. Körülnézett. A fiú négykerekű járgánya befordult a szomszédos terminálba vezető folyosó sarkán. A terminálok közötti széles átjáróban két férfi őrködött. Kék egyenruhájuk elárulta róluk, hogy a Birodalmi Hadsereg kötelékébe tartoznak. Mors összeráncolta a homlokát. A katonák túlságosan távol voltak ahhoz, hogy tisztán láthassa őket, de valahogy olyan érzése volt, hogy őt figyelik, és meglehetősen fenyegető a testtartásuk. Nem látta az uniformisukon a birodalmi címert, nem látott náluk fegyvert sem, de biztosra vette, hogy a derekukon sugárpisztoly lóg.
Végighúzta az ujját a kártya lejátszónyílásán. Az üzenet közvetlenül a szeme előtt jelent meg a levegőben.
 
MORS PLANCH.
Farad Sinter császári tanácsnok és bizalmas különleges ügyben találkozni kíván önnel. A lehető legrövidebb időn belül térjen vissza a Trantorra. A Madder Lossra vezényeltük a Birodalmi Hadsereg egyik gyorsfregattját. Hajózzon be, és teljesítse a parancsot.
Őszinte szimpátiával: FARAD SINTER.
 
Mors hallomásból ismerte Sinter tanácsnokot. Állítólag ő volt a Császár kerítője, ő szervezte be azokat a nőket, aki hajlandóságot mutattak rá, hogy szorasabb kapcsolatba kerüljenek az ifjú uralkodóval. E ténykedése nem tette valami népszerűvé a Palota nagyságai előtt, de vélhetőleg ez volt hatalmának forrása.
Mors Planch el sem tudta képzelni, hogy a tanácsnok miért, miről akar vele beszélni. A pánik szinte megdermesztette. Ha ez az egész valahogy kapcsolatban van Lodovikkal…
Csak erről lehet szó! Csakis Lodovik Trema ügye lehet annyira fontos, hogy hajót küldenek érte. De… miért nem Linge Chen vezényelte ide ezt a fregattott? Mors még sosem hallott arról, hogy Sinter és Chen között létezne bármiféle együttműködés.
Morsnak hirtelen rossz érzése támadt. Balsejtelmek gyötörték. Valami ősi, felfoghatatlan konspirációba keveredett, a szembenálló felek közé került. Belegabalyodott a Birodalom kusza, gubancos, de még mindig erős hálójába. Ebben a helyzetben még csak nem is gondolhatott arra, hogy szabad emberként fog élni - ebben a helyzetben már annak is örülnie kell, ha sikerül életben maradnia.
És mindez csak azért, mert kapcsolatba került Lodovik Tremával, és azzal, amit esetleg képvisel...
Nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy sikerül kibújnia a "meghívás" alól. Az lesz a legjobb, ha megőrzi a nyugalmát, és teljesíti a parancsot. Ebben a zavaros, forrongó korban az ember legalább a tartását őrizze meg.
Mors kihúzta magát, és lassú de határozott léptekkel elindult a folyosó végében várakozó két egyenruhás férfi irányába.
 
 
 
33.
 
A Trantorra való visszatérés próbatételt jelentett és óriási traumát okozott a robotnak, amely egykor a Dors Venabili nevet viselte. A robotnak, amely új személyazonosság birtokában arra készült, hogy eljátssza új szerepét R. Daneel Olivaw hosszútávú terveiben. Tudta, minden más lesz, mint korábban volt, de a változásokból egyelőre nem sokat vett észre. A landolás és a hajó elhagyása ugyanolyan procedúrák kíséretében zajlott le, mint évtizedekkel korábban, amikor először lépett a Trantorra. Minden ugyanúgy történt mint azelőtt, hogy találkozott volna a férfival, akinek a védelmére és segítésére beprogramozták.
Mielőtt megismerte volna Harit…
A Trantor nem sokat változott Dors halála óta, de azt a néhány különbséget, amelyet a robot felfedezett, nem lehetett pozitív átalakulásnak nevezni. A bolygó valahogy nyomorúságosnak tűnt, elvesztette egykori méltóságát, és roskatagabb lett, mint régen volt. A kupolák mennyezetén megszaporodtak a repedések, a mozgó járdák valahogy lassabban siklottak és látszott rajtuk, hogy bármelyik pillanatban meghibásodhatnak. A szagok ugyanolyan voltak, mint régen, és szemmel láthatólag az emberek sem lettek mások.
A körülmények sem változtak. Az előző alkalommal is Daneel társaságában érkezett a Trantorra. A landolás után akkor különváltak az útjaik, most viszont együtt maradtak. Dors rettegve gondolt arra a tervre amelyet Daneel végre akart hajtani. A programjainak köszönhetően eléggé emberi volt ahhoz, hogy emberi érzelmei legyenek ( a félelem is ezek közé tartozott), és Daneel most éppen az eltökéltségét és robotikus lelkierejét kívánta próbára tenni. Dors tudta, ha kudarcot vall az azt jelenti, hogy Daneel semmire sem használhatja.
Daneel nem sokat beszélt. Átvitte Dorsot a Streeling közelében lévő biztonságos lakásba, ahol ruhát váltottak, és magukhoz vették új, trantori személyazonosító okmányaikat. Dorson végrehajtottak néhány apróbb változtatást, átalakították a külsejét, az ujjelnyomatait, a testét fedő pszeudoszövetek génkódját. Dors Venabili eltűnt, és megszületett Jenat Korsan, aki tanárnő volt, és a Trantort élelmiszerrel ellátó világok egyikéről, a Paskannról származott. (Dors-Jenat tudta, Lodovik új formájában egy kereskedő-bróker szerepét fogja eljátszani, aki a fémekben gazdag Dau provinciáról érkezett a Trantorra. A daui Rissik Numant az Ezer Aranyló Nap befolyásos üzletembere zarándokúton volt, és több évet szándékozott eltölteni a Birodalom központjában.)
A meglehetősen kicsi, de biztonságos lakás a Fann szegénynegyedében volt, alig egy kilométernyire Streelingtől. Dors számára nem volt teljesen ismeretlen a hely, mielőtt szorosabb kapcsolatot alakított ki Harival néhányszor már járt a könyéken. A helyzet azóta sokat változott, ami akkor egyszerűen lerobbant volt, mostanra nyomorúságoss lett. Boldogtalanság és kín mindenütt; ide még a rendőrség is csak akkor szállt ki, ha nagyon muszáj volt.
Két napig maradtak a lakásban - ennyi idő kellett ahhoz, hogy új adataik Daneel révén bejussanak a Trantor személyazonosító rendszerébe.
Azután elindultak…
Maga a Trantorra való visszatérés nem okozott Dorsnak különösebb problémát, nem járt katasztrofális érzelemviharokkal, de… mégsem lehetett könnyűnek nevezni. A nagy gondot az jelentette, hogy Hari Seldon mellett megalkotása óta először igazán hasznosnak és fontosnak érezte magát, és ez az érzés valami olyasmit váltott ki nála, amit az emberek boldogságnak neveznek. Most azonban nem volt része ilyesmiben, és szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy nem ember.
Dors-Jenat nem volt ember. És boldog sem volt.
 
 
 
34.
 
A Gaal Dornickkal folytatott első beszélgetés a várakozásnak megfelelően zajlott le. Hari úgy érezte, sikerült hatást gyakorolnia a fiatalemberre, és Dornick viszonylag jól megértette az aktuális helyzetet. Helyes! A fiú elég bátor volt, és Hari érezte benne azt a fiatalokra és külvilágiakra jellemző elszánt vakmerőséget is, ami egykor belőle sem hiányzott.
Dornick tehetséges matematikus volt, bár a Terv megvalósításán dolgozók között több, nála jóval tehetségesebb embert lehetett találni. Hari mégis nagy jelentőséget tulajdonított neki, mert az elképzelései szerint Dornick lesz az az éles szemű megfigyelő, aki miután átvészeli az aktuális vihart, lehetővé teszi majd a professzornak, hogy a maga különleges módján segítse a Terv munkatársait a jövőbeli viharok túlélésében. Ráadásul lehet, hogy a barátaim közé fogom sorolni. Tetszik nekem ez az ember!
Hari ki nem állhatta a gondolatot, hogy a halála után kénytelen lesz magára hagyni az Alapítványait, a titkosat, és a másikat, amelyiket - remélte, hitte, tudta! - hogy a Birodalom beleegyezésével fog létrejönni. Valamit egészen biztosan megtanult Demerzel/Daneeltől: a halála után mindenképpen hátra kellett hagynia egy apró nyomsort, az énjének egy unszoló és provokatív részét, amellyel továbbra is mozgásban tarthatja a dolgokat. Daneel is ezt tette, amikor néhány évtizedenként személyesen megjelent, és ez volt az a technika, amit Hari valamilyen módon utánozni kívánt.
Dornicknak kulcsfontosságú szerepe lesz abban, hogy Hari Seldon legendává váljon, és mint mítikus alak szabályos időközönként megjelenjen a halála után, hogy a helyes mederbe terelje az események folyását.
Hari visszament a streelingi lakásra, és bekapcsolta azt a kis biztonsági letapogatót, amit Strettin az egyik útja során, valamelyik külső világon szerzett neki. A nagyszoba közepén elhelyezett készülék hálót alkotó vörös vonalakat vetített a falakra, az alacsony mennyezetre, azután édeskés női hangon kijelentette:
- Ebben a helyiségben nem található ismert rendszerű birodalmi lehallgató szerkezet.
A lehallgató készülékek továbbfejlesztése már régen abbamaradt, újakat sem terveztek. Linge Chen valamilyen oknál fogva még mindig biztosított Hari számára egy kevés mozgásteret: az irodájában és másutt is figyeltette vagy lehallgattatta, de a lakását egyelőre érintetlenül hagyta.
Hari érezte, ahogy felgyülemlenek az ellenséges erők. Szegény Dornick! Még arra sem lesz ideje, hogy hozzászokjon a trantori viszonyokhoz...
Hari zordan elmosolyodott, azután megnyomott egy gombot. A falból kiemelkedett egy kis méretű szórakoztató center. Hari utasította a készüléket, hogy kapcsolódjon rá az Egyetem zenetárára (a zenetár nem mindenki számára volt elérhető; ez is a privilégiumai közé tartozott), keresse elő a IX. Jemmu idejében íródott műveket, és játsszon le belőlük egy válogatást.
- Főleg Gandot és Hayert.
Ez a két zeneszerző (Gand férfi, Hayer nő volt) annak idején jó ötven éven keresztül versengett az udvari megbízásokért. A haláluk után kiderült, hogy titkos viszonyuk volt. A zenetudósok hosszú és aprólékos analízis után kijelentették, hogy lehetetlen megállapítani, melyik mű származik Gandtól, és melyiket komponálta Hayer. (Egyesek szerint az is elképzelhető volt, hogy valamennyi ugyanattól a személytől származott.) A zeneszámok elegáns, nyugtató darabok voltak, szinte sugárzott belőlük a Birodalom tökéletességébe és örökkévalóságába vetett hit. Olyan kor zenéje volt ez, amikor a Birodalom még jól működött, élet- és fejlődőképes volt, és többezer éves fennállása ellenére fel lehetett fedezni benne bizonyos fiatalos frissességet.
Daneel Aranykora, gondolta Hari, miközben letelepedett és kényelmesen elhelyezkedett a kedvenc székében. Az a kor, amiben Linge Chen ostoba módon még most is hisz. Mindig is fellengzős bolondnak tartottam a főbiztos... Arisztokrata családból származik, a régi bürokrata diszciplínák szerint nevelkedett, közömbös, a hajdani nagyság álomvilágában él. Mindig is így gondoltam rá, de mi van akkor, ha tévedek? És mi van akkor, ha az elméleteim alkalmatlanok a rövidtávú események megjövendölésére? Nem, ez nem lehet, hiszen a hosszú távú eredmények attól függenek, hogy mi történik az elkövetkezendő néhány hétben!
Hari nyugalmat kényszerített magára, és elvégezte a Dorstól tanult légzőgyakorlatokat. Lágyan megszólalt a melodikus, aprólékosan kidolgozott mégis nagyívűen komponált zene. Miközben hallgatta és a szék karfáján puhán kopogta a ritmust, Hari végiggondolta, hogy a Chen és a Divart családoknak milyen szerepeket kell majd eljátszania a pusztulás mocsarába süppedő Trantoron. Egy darabig valószínűleg a Közbiztonsági Bizottság fogja irányítani a Birodalmat. Egészen addig így lesz, míg felbukkan egy erős kezű vezető, aki minden bizonnyal császár lesz, és nem katona. Hari gyanította - bár erről a jóslatáról soha sem készített feljegyzést -, hogy az a császár a Cleon nevet fogja felvenni, II. Cleon néven fog uralkodni, hogy imponáljon azoknak, akik számára fontos a Birodalom, és különösképpen a Trantor tradíciója és történelme.
Amikor egy legyengült társadalom belemerül a legmélyebb válságba, belekapaszkodik a hajdanvolt Aranykor álmába, abba a korba, amelyben még erős és dicsőséges volt; amikor az emberek nemesek, a célok tiszteletre méltóak és nagyratörőek voltak. A rothadó hulla utolsó mentsvára a tiszta erkölcsiség tégláiból épül fel.
Ezt Nikolo Pas állapította meg. Hari lehunyta a szemét. Könnyedén maga elé képzelte a legyőzött zsarnokot, ahogy ott ül abban a kopár cellában. Szánalmas alak, aki egyszer egy hatalmas társadalmi tumor közpéppontjában pezsgett, és aki élete során majdnem olyan világosan felfogta a Birodalom végzetének mibenlétét, mint Hari.
- Megkerestem a tehetős nemesi családokat, az arisztokratákat, amelyek vén, óriási piócákként szívták a kereskedelem és a pénzvilág vérét - magyarázta Pas. - Tartományi kormányzóként megerősítettem a saját fontosságukba és felsőbbrendűségükbe vetett hitüket. Agrárreformok végrehajtására buzdítottam őket… Utasítottam a területi kormányzókat a termőföldek újbóli kihasználására, és parancsba adtam, hogy fogják munkára a fiatal polgárokat és dzsentriket. Nem voltak valami termelékenyek, az igaz, de spirituális okok miatt dolgoztatni kellett őket. Támogattam a titkos vallási társaságok létrejöttét, különösen azokét, amelyek előnyben részesítették a vagyonos vagy magas társadalmi pozícióban lévő tagjaikat. Erősítettem azt a történelmi emlékekből táplálkozó elképzelést, hogy létezett egy kor, amikor az élet sokkal egyszerűbb volt, amikor mindannyian sokkalta közelebb álltunk ahhoz a morális tökéletességhez, amelynek elérését célul tűztem ki eléjük. Milyen könnyű volt! A gazdagok és a hatalmasok szinte az első szóra ezeknek a hamis, régi mítoszoknak a rabjaivá váltak! Jó darabig én magam is hittem ezekben az eszmékben, de aztán… Aztán megváltozott a politikai áramlat, és valami sokkal erősebb dologra volt szükségem. Akkor kezdtem hozzá a Halhatatlanok ellen irányuló mozgalom elindításához.
Hari összerezzent - valami furcsa zajt hallott a szobában. Leállíttatta a zenét és fülelni kezdett. Biztos volt benne, hogy lépéseket hallott...
Eljöttek! Vadul dobogó szívvel állt fel a székéből. Linge Chen végül ráunt a macska-egér játékra, és most rászánta magát a döntő lépésre. Vagy lehet, hogy Farad Sinter küldött rá bérgyilkosokat? Esetleg a főbiztos pribékjei akarják megölni? Bérgyilkosok, vagy csupán rendőrök, akik le akarják tartóztatni?
A lakás összesen három helyiségből állt. Ha valaki belép, biztosan észreveszi...  Hari benézett a hálóba, majd a konyhába. Mezítlábasan, köntösbe burkolózva lépkedett a puha padlón. Tisztában volt azzal, hogy sebezhető. Még itt, a saját otthonában is az.
Senkit sem talált.
Megkönnyebbülve visszament a nappaliba. Bizakodó nyugalom áradt szét benne, de azután…
Azután megpillantotta a látogatóit. Nem döbbent meg, és alig lepődött meg azon, hogy a nappalijában, félkörben a kedvenc széke előtt három ember áll.
Az egyiket, a legmagasabbat, a vörösesbarna hajút azonnal felismerte. A régi barátja volt az, Daneel. A másik kettőt - az egyik nőnemű volt, a másik testes férfi - még soha sem látta.
- Helló, Hari - mondta Daneel. Nem csak a külseje, a hangja is megváltozott.
- Azt hittem… Mintha egyszer már meglátogattatok volna… - dadogta Hari. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a zavarodottsága nagyobb, vagy az öröme. A lelke mélyén azt remélte (bár tudta, ez nem történhet meg így), Daneel azért jött, hogy közölje, a Terv végrehajtódott, hogy magával viszi őt; hogy nem kell kiállnia a bíróság elé, nem kell Linge Chen rosszindulatának árnyékában élnie…
- Talán csak megérezted, mi fog történni - mondta Daneel. - Az ilyesmihez nagyon értesz. De nem, már évek óta nem voltunk egymás közelében.
- Nem vagyok próféta - mondta Hari szárazon. - Jó újra látni téged. Kik ezek az emberek? A barátaid? - A következő szót különös hangsúllyal ejtette ki. - A munkatársaid?
A nő mereven nézett rá. Hari valahogy zavarbaejtőnek és… ismerősnek találta a tekintetét.
- A barátaim. Azért vagyunk itt, hogy segítséget nyújtsunk ebben a periódusban. Most sok minden el fog dőlni.
- Foglaljatok helyet! Nem vagytok éhesek? Kértek valamit inni?
Daneel tudta, a kérdés nem neki szólt, nem is válaszolt rá. A testes férfi megrázta a fejét, a nő viszont meg sem moccant. Figyelmesen nézte Harit, de csinos arca kifejezéstelen maradt.
Hari úgy érezte, mintha  a szíve lesüllyedne a gyomrába, azután fájdalmas izgalomabroncsokkal körülfogva visszakerülne a helyére. A szája nyitva maradt, és mielőtt összeroskadt volna gyorsan leült a fal mellett álló alacsony székre. Képtelen volt levenni a szemét a nőről.
A magasság körülbelül stimmelt. Az alakja is ismerős volt. Igaz, fiatalabbnak tűnt, mint ahogy az emlékeiben élt, de… Igen. Mindig is meghökkentően karcsú és fiatalos volt.
Ha ez a nő valójában robot, akkor… Magasságos ég!
- Dors? - Hari szája kiszáradt, csak ezt az egy szót bírta kinyögni.
- Nem - mondta a nő, de nem fordította félre a fejét.
- Nem azért vagyunk itt, hogy régi barátságokat elevenítsünk fel - mondta Daneel. - Erre a látogatásra nem fogsz emlékezni, Hari.
- Nem, hát persze, hogy nem - mondta Hari. Hirtelen szánalmasnak érezte magát, és hiába volt jelen Daneel meg a másik kettő, teljes súlyával rázuhant a magány. - Néha azon töprengek, egyáltalán van-e valami közöm a szabadsághoz... Azon, hogy dönthetek-e egyáltalán valamiben.
- Soha sem befolyásoltalak, legfeljebb annyit tettem, hogy felkészítettelek a változásokra, kihoztam belőled a legjobbat, és segítettem neked a titkok megőrzésében.
Hari felemelte a kezét és éles hangon felkiáltott.
- Eressz szabadon, Daneel! Vedd a vállamról a terheket! Öreg ember vagyok… Nagyon, nagyon vénnek érezem magam, és… félek!
Daneel aggodalmas, együttérző arccal hallgatta Hari kifakadását.
- Tudom, hogy ez nem így van, Hari. Még mindig rengeteg erő és lelkesedés van benned. Még mindig a régi Hari Seldon vagy!
Hari hátrébb dőlt, az egyik kezét a szája elé kapta, aztán gyorsan megtörölte a szemét.
- Sajnálom - motyogta.
- Nincs miért elnézést kérned. Tisztában vagyok vele, mekkora feszültségnek vagy kitéve. Komoly lelkifurdalásom van amiatt, barátom, hogy ilyen terheket kellett rádraknom.
- Miért vagytok itt? És… kik ezek?
- Rengeteg munkám van, ők ketten segíteni fognak nekem. Működésbe léptek bizonyos erők, amelyekkel szembe kell néznem. De ez az én ügyem, neked nem kell foglalkoznod vele. Mindannyiunknak megvan a maga keresztje, Hari.
- Igen, Daneel... Erre már én is rájöttem. Úgy értem… Láttam a grafikonokban, a görbékben és az egyenletekben azokat a borzasztóan bonyolult, szinte nyomonkövethetetlen változásokat, a vonalakat amelyek mindegyike az időnek éppen ebben a szeletében metszi egymást. De miért jöttetek el hozzám?
- Hogy megnöveljük az önbizalmadat. Ezt a harcot nem egyedül vívod. Tanulmányoztak azoknak a főbb központoknak a kutatását, ahol a Seldon Tervezettel foglalkoznak. Hatékony hadsereg dolgozik neked, Hari. Egy matematikusokból és tudósokból álló armada. Brilliáns munkát végeztél. Az embereid tájékozottak és felkészültek. Gratulálok. Valóban nagy vezér vagy, Hari.
- Köszönöm. És mi a helyzet velük? - Hari képtelen volt levenni a szemét a nőről. - Olyanok, mint a te? - Még Daneel jelenlétében sem volt képes használni a "robot" szót.
- Igen. Olyanok, mint én.
Hari fel akart tenni egy újabb kérdést, de aztán hirtelen becsukta a száját és félrefordult, hogy gátat szabjon kitörni készülő érzelmeinek. A kérdés, amit a legjobban szeretnék feltenni... Nem! Ezt nem kérdezhetem meg. A a saját érdekemben, az elmém épségének érdekében… Dors! Mi lett Dorsszal? Tényleg eltávozott? Valóban meghalt? Ó, milyen régóta tudom már, hogy ez történt…!
- Hari, Linge Chen hamarosan lépni fog. Valószínűleg már holnap letartóztatnak. A tárgyalásra hamar sor kerül, és természetesen titokban fog lezajlani.
- Igen, ez valószínű - mondta Hari.
- Én tudom, hogy így lesz - mondta Daneel halkan.
- Jól van. - Hari lenyelte a torkában képződött gombócot. Valahogy a másik férfit, Daneel testes, nem igazán jóképű társát is ismerősnek találta. Kire emlékezteti? Valakire a Palotából… Egy közismert személyre.
- Linge Chennek megvannak a maga tervei. A Palotán belül létező frakciók megpróbálják megbuktatni a Közbiztonsági Bizottságot. Bizonyos csoportok meg akarják fosztani a hatalmuktól a főnemesi családokat, különösen a Cheneket és a Divartokat.
- Nem fog sikerülni nekik - jegyezte meg Hari.
- Ez igaz, de egyelőre nem világos, milyen veszteségeket fognak okozni, mielőtt kudarcba fullad a vállalkozásuk. Ha nem vigyázok, kicsúszhat a kezemből a rendszer irányítása, és akkor… Akkor talán egy teljes évezredre elveszítjük annak lehetőségét, hogy végrehajtsuk a saját tervünket.
Hari hátán végigfutott a hideg. Nem az intervallum nagysága rémítette meg - már régen hozzászokott ahhoz, hogy évezredekben gondolkodik -, hanem a Daneel szavai mögött rejtőző lehetőség. Igen, valóban elképzelhető volt, hogy Hari Seldon kudarcot vall. Ebben az esetben Daneelnek nem lesz más választása, előlről kell kezdenie az egészet, találnia kellt egy másik fiatal, zseniális matematikust, és ki kell dolgoznia egy új tervet arra, hogy lehetőség szerint csökkentse az emberiség szenvedését.
Ki értheti meg egy ilyen elme működését? Hiszen már húszezer éves…
Hari felállt, és a trió elé lépett.
- Mit tehetnék még? - kérdezte, aztán homlokráncolva hozzátette: - Mit tehetek, mielőtt elfeledtitek velem ezt a találkozást?
- Egyelőre nem mondhatok többet - felelte Daneel. - De még mindig itt vagyok, Hari. És mindig itt leszek. Veled. Neked…
A nő előrelépett, aztán megtorpant. Hari észre vette, hogy az egyik karja megremeg. A csinos női arc olyan merev volt, mintha plasztikból formázták volna, de a szájak váratlanul mosolyra húzódtak.
- Megtiszteltetés a számunkra, hogy szolgálhatunk - mondta. A hangja még csak nem is emlékeztett Dors Venabili hangjára. Hari már azt sem értette, hogyan juthatott az eszébe az a képtelenség, hogy ez a… robotnő azonos Dorsszal.
Dors meghalt. Ehhez most már kétség sem férhetett. Meghalt, és soha többé nem fog visszatérni.
 
***
 
Hari körülnézett az üres szobában. A zene már vagy két órája szólt, de ő alig vette észre az idő múlását. Testileg és lelkileg is ellazult, de figyelmes maradt - olyan volt, akár azok az állatok, amelyek hozzászoktak a vadászok állandó jelenlétéhez; amelyek kifejlesztették magukban azokat a túléléshez elengedhetetlenül fontos képességeket, amikre nyugodtan hagyatkozhattak, de amiket még sohasem kellett használniuk.
Hari újra Dorsra gondolt. A homlokához emelte a kezét, és kisimította a ráncait.
 
***
 
Ahogy elhagyták a Streeling Egyetem területét Lodovik aggodalmasan figyelte Dorst. A taxijuk a Streelingből Pasajba vezető, Császári Sztrádának nevezett fő közlekedési alagútban haladt. Alattuk fölöttük és mindkét oldalukon egyenletesen suhantak a buszok, a taxik, a szinte összefüggővé olvadó folyam, az artériában áramló véresejtekre hasonlító járműtömeg, amelyet csak kényszerített megtorpanásra a közlekedési lámpák vörös és violaszínű villanása. Az automata taxit találomra választották ki, de mielőtt beültek Daneel megvizsgálta, nem rejtettek-e el benne lehallgató készülékeket.
Dors egyenesen előre nézett, és hallgatott. Daneel sem szólalt meg.
Végül, amikor már Pasaj közelébe értek, Daneel megtörte a hosszúra nyúló csendet.
- Bámulatosan csináltad.
- Köszönöm - mondta Dors. Újabb hallgatás következett, majd: - Okos dolog ilyen hosszú ideig védelmező nélkül hagyni?
- Fantasztikus ösztönei vannak - mondta Daneel.
- Öreg és törékeny - mondta Dors.
- Erősebb, mint a Birodalom - felelte Daneel. - És élete legjelentősebb pillanata még csak ezután fog bekövetkezni.
Lodovik végiggondolta a feladatot, amit Daneeltől kapott. Zarándokútja során részt kellett vennie a Szürkék pasaji katedrálisában rendezendő különleges szertartáson, amelyen a Birodalom hivatalnoki osztályának legnevesebb tagjai gyűlnek össze, hogy megkapják életművükért az elismerést, és a Császár Tollszárrendjének tagjaivá avassák őket. Lodovik új álcaszemélyisége nem rendelkezett olyan múlttal, hogy részesülhessen ebben a kitüntetésben, de nem kelthetett feltűnést a megjelenésével, mert a szertartások lebonyolításában mindig magas rangú hivatalnokok segédkeztek, olyanok, akik rövidebb-hosszabb időre felajánlották szolgálataikat a katedrálisnak.
Daneel számított arra, hogy a katedrális az elkövetkező néhány év során fontos szerepet fog játszani, de azt, hogy ez pontosabban mi lesz, nem árulta el.
Lodovik sejtette, hogy amíg nem bizonyítja be lojalitását, addig Daneel nem is fogja közölni vele a bizalmasabb információkat. Daneel érthető okok miatt próbaidősnek tekintette őt. Lodoviknak ugyan nem tetszett a dolog, de elrejtette elégedetlenségét. Ismerte Daneelt, tudta róla, milyen érzékeny. Régóta dolgoztak egymás közelében, így azt is pontosan tudta, mit kell tennie ahhoz, hogy Daneel hűségesnek és elkötelezettnek tartsa.
Végignézte, ahogy Daneel leteszteli Dorst. Kétsége sem volt afelől, hogy Daneel annak is megtalálja a módját, őt hogyan tegye próbára. Úgy tervezte, mielőtt erre sor kerülne végrehajt egy újabb átalakulást, és szövetségeseket keres magának - olyanokat, akik Daneel elől rejtve, ellene munkálkodnak. A Szürkék között lehetősége lesz majd arra, hogy megkeresse azokat, akik eddig szembeszálltak a Chenekkel és a Divartokkal...
Ha Lodovik történetesen ember, nem adhatott volna sok esélyt magának, ám mivel a saját életbenmaradása miatt érzett aggodalma minimális volt, a helyzet reménytelensége egyáltalán nem zavarta. Sokkal több gyötrelmet okozott neki az a gondolat, hogy hűtlen lesz, és szembeszegül R. Daneel Olivawval.
 
 
 
35.
 
Brann a termetéhez képest meglepő gyorsasággal ment végig a raktárház főcsarnokán, Klia alig bírt lépést tartani vele. Az állványok sötét rekeszei és hatalmas oszlopai fenyegetően magaslottak körülöttük, a lépéseik koppanása a puha visszhang miatt távolról érkező dobszóhoz vált hasonlatossá. Klia kifulladva loholt, de nem bánta a dolgot - legalább bepótolta a napok óta elmulasztott edzést, legalább nem kellett unatkoznia és lehetősége nyílt arra, hogy felderítse az esetleges szökési útvonalakat.
Elég jól érezte magát Brann társaságában, egészen addig, amíg eszébe nem jutott, hogy a férfi milyen nem kívánatos érzelmi reakciót váltott ki belőle. Amikor megálltak fintorogva szívta be a sok száz ismeretlen szagtól terhes poros levegőt.
- A legnépszerűbb importcikkek az Anacreonról és a Memphióról érkeznek - mondta Brann. Egy árnyékba burkolózó vezérlőfülke mellett állt, ahonnan figyelemmel lehetett kísérni a rakodó és szállítógépek működését. - Van egynéhány kézművescsalád, amely csakis a Trantorra szállít, és szépen meggazdagodott ezen az üzleten. Az emberek imádják az anacreoni népművészeti babákat... Nekem, az igazat megvalla, nem tetszenek. A Kalganról játékokat és szórakoztató cikkeket hozunk, csupa olyasmit, aminek a Bizottság cenzorai a legszívesebben betiltanák a forgalmazását.
Klia a férfi mellé sétált. Az egyik áruszállító jármű tőlük alig két méternyi távolságban, a hátukmögött haladt. Az egyenes szakaszokat egy lebegtető mezőn csúszva tette meg, a kanyarokhoz érve és fékezés előtt kieresztett magából néhány gumikereket.
- Négy ládányi babát fogunk átvinni a Trantori Árutőzsdére, és még néhány más holmit az Agórára - mondta Brann. Streelingben ez a két piac számított a legnépszerűbb bevásárlóhelynek. Nem csak a helybéliek jártak ide, az egész bolygóról érkeztek viszonteladók és vásárlók. A Szürkék és a merisztokraták sokszor több ezer kilométer (némelyikük több ezer fényév) távolságból látogattak el ezekre a helyekre, hogy néhány napon keresztül az árukat vizsgálgatva, alkudozva és bámészkodva bóklásszanak. Az Agórának nevezett nagybani piac körül fogadók és büfék ezrei kínáltak ételt, italt és szállást a fáradt utazóknak.
A nemesi családok tagjai másképpen és máshol elégítették ki vásárlási szenvedélyüket, az egyszerű polgárok pedig ritkán fordultak meg ezeken a helyeken. Az árak ugyan nem voltak túlságosan magasak, de az átlagemberek lakásai túlságosan kicsik voltak ahhoz, hogy fölösleges holmikat halmozzanak fel bennük.
Klia még egésze kis gyerek volt, amikor az anyja és az apja rendszeresen kijárt a dahli bolhapiacra. Itt lehetőségük nyílt arra, hogy kikölcsönözzenek egy-két dekoratívnak ítélt, haszontalan holmit, amiket aztán néhány héttel később, amikor lekopott róluk az újdonság csábító máza, szépen visszavittek. Nekik ez a megoldás is megfelelt - kielégítették a szerzési vágyukat, mégsem maradt a nyakukon semmi. Klia a maga részéről nevetségesnek tartotta a külvilági kacatok gyűjtését.
- Ez azt jelenti, hogy Plussix megbízik bennem? - kérdezte Klia. - Különben nem engedné meg, hogy kimenjek innen, igaz?
Brann komoly arccal nézett le rá.
- Ez itt nem egy agymosó szekta, Klia.
- Honnan tudhatnám, hogy tényleg nem az? És ha már szóba került… Elárulnád, hogy mi ez az egész? Társadalmi klub a beilleszkedésre képtelen elmefürkészek számára?
- Úgy veszem észre, nem érzed valami jól magad nálunk - mondta Brann. - Nem vagy boldog? Nem hiszem, hogy…
- Létezik olyan hely ezen az átkozott bolygón, ahol boldog lehet az ember? Nézd ezt a sok szemetet! Pótszerek... Az emberek megveszik ezeket, mert azt hiszik, a kacatokkal együtt boldogságot vásárolnak. - Klia megvetően a farostlemez és plasztikládák tornyaira mutatott.
- Nem tudom - mondta Brann. - Különben azt akartam mondani, nem hiszem, hogy lenne olyan hely, ahová mehetnél.
- Talán éppen ezért vagyok boldogtalan - mondta Klia komor hangon. - Csodabogárnak érzem magam, és… Talán tényleg idetartozom, közétek, de ettől még nem lesz jobb a helyzetem!
Brann halk mormogással elfordult, és utasította az emelőszerkezetet, hogy a harmadik állványról vegyen le egy ládát. A gép szilárdan megtámaszkodott a padlón, pneumatikus hengereit kinyújtva felemelte a testét, és gépkarjaival sután átölelte a ládát.
- Kallusin azt mondta, bárhová elutazhatunk  - jegyezte meg Klia. - Mármint akkor, ha bebizonyosodott, hogy hűségesek vagyunk… Úgy értem... Előfordult már, hogy valaki lelépett tőletek? Hogy elküldtek valakit?
Brann megrázta a fejét.
- Nem hallottam ilyesmiről, de én meg nem vagyok itt túl régen, és vannak más raktárházak is.
Klia erről most hallott először. Elraktározta az információt, és eltűnődött, vajon lehetséges-e, hogy ez az egész kereskedősdi csupán fedőtevékenység, ami mögé Plussix valami földalatti mozgalmat akar elrejteni. Paraván, ami mögött egy forradalmat akar előkészíteni.
Egy lázadó kereskedő? Nevetséges feltételezés, de… De talán éppen emiatt hihető az egész álcahistória. De mi ellen akarna fellázadni? Talán az uralmon lévő társadalmi osztályok hatalmát kívánja megdönteni? Azokét, akik megveszik tőle az ócskaságait? Vagy esetleg a nemesi családokét, akik nem foglalkoznak az áruival?
- Erre volt szükségünk - mondta Brann, amikor a gép három különböző állványról eléjük rakta a három ládát. - Menjünk!
- És mi lesz a rendőrséggel? És azokkal, akik üldöztek? Akik keresnek... minket?
- Plussix szerint már nem keresnek senkit - mondta Brann.
- Honnan tudja?
Brann megrázta a fejét.
- Én csak annyit tudok, hogy Plussix eddig még sohasem tévedett, és a rendőrök még egyikünket sem tartóztatták le.
- Háát… Úgy legyen! - mondta Klia. Nem igazán hitte el a dolgot, de azért követte Brannt.
Odakint a kupola éles, nappali fényben ragyogott. Klia a raktárház félhomályából, a viszonylag szűk zárt területről kilépett a sokkal tágasabb barlangba, abba a világba, amin kívül mást sohasem ismert.
 
 
 
36.
 
Sinter a dolgozószobája falát díszítő, a Galaxisnak az emberiség által birtokba vett részét, a huszonötmillió világot piros és zöld pöttyökkel ábrázoló kép előtt járkált. Szinte rá sem pillantott a belépő Vara Lisora.
A nő lehajtotta a fejét, felhúzta a vállait. Még sohasem látta Farad Sintert ilyen ijesztőnek és lelkesnek; még sosem látta őt szilárdabbnak és nyugodtabbnak. Mintha kipárolgott volna belőle a hatalmukat féltő emberekre jellemző gőgös bizonytalanság, az a rettegésszerű érzés, amely korábban jellemezte.
Farad Sinterből hideg düh és magabiztosság sugárzott.
- Úgy hallottam, kudarcot vallottál - mondta Farad Sinter. - Semmi mást nem találtál nekem, csak embereket, mentalikusokat. Érdekes lények, csodabogarak, de mi nem ezt akaruk, nem ilyenekre volt szükségünk.
- Én mindent…
Sinter felemelte a kezét, és nyugtató grimaszt erőltetett az arcára.
- Nem hibáztatlak. Nem is találhattad meg azt, amit meg akartunk szerezni. Most viszont… mégis a birtokunkba került valami. Ez sem valami sok, de mégis több, mint ami eddig volt a kezünkben. Elcsíptem egy Mors Planch nevezetű fickót. Kétlem, hogy hallottál róla. Ügyes ember, sok mindenhez ért, többek között a mérnöki munkához. Úgy tudom, rendszeresen barkácsolgat...
Liso felvonta a szemöldökét - ezzel akarta jelezni, fogalma sincs róla, hogy Sinter hova akar kilyukadni.
- Akkor bukkantam rá, amikor rájöttem, hogy Linge Chen privát expedíciót szervezett Lodovik Trema felkutatására. Chen ezzel a bizonyos Planch-csal akarta megkerestetni Tremát. Planch most a Trantoron tartózkodik. Már beszéltem vele.
Liso természetesen hallott Tremáról. Még magasabbra húzta a szemöldökét.
- Planch megtalálta Tremát, de nem vitte el a főbiztos úrhoz. Az ügynökeim ebben egészen biztosak. Abból a sok halandzsából, amit Trema haláláról összehordtak... amit arról beszéltek, hogy a Birodalom, vagyis gyakorlatilag a Közbiztonsági Bizottság szolgálatában bátran feláldozta az életét... Nos, mindebből egyetlen szó sem igaz. Trema még mindig él. Vagyis inkább úgy kellene mondanom, hogy működik. Mert nem él.
Liso szemöldöke visszacsúszott a helyére, a szeme kiguvadt. Sinteren látszott, élvezetet okoz neki, hogy fokozatosan adagolva előadhatja a terveit és beszámolhat az eddig elért sikerekről. Az arca ragyogott, és Vara Liso, amikor megvizsgálta az érzéseit, felfedezett közöttük egy olyan üstökösszerű fénycsóvát, egy ösvényt, amely minden bizonnyal egy hatalmas erőkonstellációhoz vezetett.
 A gondolattól a nő hátán végigfutott a hideg.
- Életben maradt, pedig a neutrináradat mindenki mást elpusztított a hajóján.
- Neutrináradat? Mi az? - kérdezte Liso halkan.
- Nem érdekes. Minket nem érint, a lényeg az, hogy halálos. A csillagok között, a normál űrben szokott előfordulni az ilyesmi. Még soha senki sem élte túl. Csak Lodovik Trema. Planch valami csodának vagy a tudásának köszönhetően rátalált. Ügyes fickó. Szeretném, ha engem szolgálna a tehetségével. Talán egyszer sor kerül rá, bár kétlem, hogy Linge Chen életben hagyja miután megtudja, hogy Planch árulást követett el ellene… Planchnak nagyon egyéni elképzelései vannak a hűségről. A jelek szerint bekerült a képbe egy másik személy, aki szintén érdeklődött Trema iránt. Valószínűleg többet fizetett Planchnak, mint Chen. Ráadásul Planch valami érthetetlen oknál fogva bosszút akart állni Chenen és a Trantoron a Madder Lossnak, annak a hitvány, lázaongó káoszvilágnak az elpusztításáért. Fizetség és bosszú... Elég indok, nem?
Vara Liso értetlenül csóválta a fejét. Nem sokat tudott az ilyen dolgokról, és nem is foglalkozott ilyesmivel. Megrémítette, hogy a csillagok között a halál ólálkodik, a biztonságos világok között, a végtelen térben a végzet les az utazókra. Sosem tudta elképzelni, hogyan lehet a hiperhajókon élni, neki az ilyen járművekről mindig a koporsók jutottak az eszébe.
- Amikor Planch a Madder Losson átadta Tremát annak a bizonyos illetőnek, titokban felvételt készített az eseményről. Valamilyen oknál fogva nem bukott le. Kíváncsi lennék, miért nem? - Farad Sinter megvakarta az arcát, és mereven a nőre nézett.
Liso megvonta a vállát. Képtelen volt magyarázatot találni a dologra.
- Planch arra sem emlékszik, hogy átadta Tremát, pedig az esemény valóban lezajlott. A felvétel legalábbis ezt bizonyítja. Lejátszom…
Farad Sinter elővett egy kis gépet, belecsúsztatta a felvételt (Liso sejtette, hogy ez már az eredetiről készült másolat lehet). A helyiségben megjelent egy háromdimenziós, kicsinyített kép. A felbontással gondok voltak, de ez most nem számított. A nő Planch szemszögéből látta a felvételen megjelenő két férfit. Az egyiket, Lodovik Tremát azonnal felismerte; a másik magas, karcsú, jóképű fickó volt. Természetesen nem tudott tisztán beleolvasni az érzelmeikbe, de amikor megpróbálta olyan érzése támadt, hogy valami nem stimmel.
Vara Liso elkerekedő szemmel figyelte a felvételt, a beszélgető férfiakat, és egyre erősebbé vált benne a félelem…
- Sajnálom, de hamarosan semmire sem fog emlékezni abból, amit itt látott, és el fogja felejteni azt is, amit a barátom megmentése érdekében tett.
- A barátja?
- Igen - mondta a férfi. - Már több ezer éve ismerjük egymást.
A felvétel végén egy taxi belseje látszott.
Sinter kíváncsian a nőre pillantott.
- Hamisítvány? - kérdezte Vara Liso. - Vicc?
- Nem - mondta Sinter. - A felvétel valódi. Planch megtalálta Lodovik Tremát, aki nem halt meg. Élt. Lodovik Trema robot. Az a másik férfi… ő is robot. Nagyon régi, valószínűleg mind közül ez a legidősebb. Szeretném, ha tanulmányoznád ezt az anyagot. Hangolódj rá a két emberszerű robotra. Egyikük mentalikus. Lehet, hogy mindketten azok. Te remekül értesz ahhoz, hogy felismerd az ilyesmit. Ha végeztél... Nos, akkor új vadásztra küldelek. Meg fogod találni a Halhatatlanokat. Ha pedig megvannak, akkor majd mutatok valamit a Császárnak… Egyelőre azonban csak Planch van a kezemben, meg ez a felvétel. Ennyivel pedig nem megyünk valami sokra, Vara.
Farad Sinter elmosolyodott. Közelebb lépett a nőhöz, és az egyik karjával váratlanul átölelte. Vara Liso meghökkenve nézett fel rá. Sinter a kezébe csúsztatta a felvételt. A nő vértelen ujjakkal szorította a markába.
- Tanulmányozd! - parancsolta Farad Sinter. - Aztán… a megfelelő pillanatban meg fogom győzni Klayust arról, hogy amibe belebotlottunk, tényleg érdekes.
 
 
 
37.
 
Klayus császár a hetedik alvófülkében (délutánonként itt szerelmeskedett a legszívesebben), heverészett, amikor felriasztották kellemes félálmából. Bosszúsan körbenézett, aztán az előtte lebegő alakra, Farad Sinter vetített képmására meresztette a szemét. Sinter természetesen nem láthatta őt, de ettől még nem vált kevésbé tolakodóvá a jelentkezése.
- Felség, üzenetet kaptam a Közbiztonsági Bizottságtól. Arra készülnek, hogy vádat emelnek Hari Seldon professzor ellen.
Klayus felemelte az alvómező melletti függönyt, hogy megkeresse a nőt, akivel az elmúlt néhány órában szórakozott, ám az ágyas már nem volt a fülkében. Lehet, hogy kiment a mellékhelyiségbe?
- Igen? És? Linge Chen már közölte velünk, hogy erre sor fog kerülni.
- Ez igaz, felség, de nem ilyen hamar. Vád alá fogják helyezni Seldont, vagy legalábbis az egyik emberét. Ez a lépés így a Palota privilégiumainak semmibevételét jelenti!
- Farad, a Palota… vagyis mi... hivatalosan már régóta nem foglalkozunk Vészmadár Seldon ügyével. Az az ember egyszerű csodabogár, semmi egyéb.
- Lehetséges, felség, de ezt az ügyet, most, hogy meg akarják tenni a lépést, támadásként is lehet értékelni.
- Lépést? Miféle lépést?
- Azt, hogy le akarják járatni Seldont. Ha sikerrel járnak, felséges uram…
- Hagyjuk a zengzetes címeket! Bökd ki végre, mi jár a fejedben, aztán tüntesd el a másodat a fülkémből!
- Cleon támogatta Seldont.
- Tudom. De Cleon még csak nem is tagja a családomnak, Farad.
- Seldon arra használta ezt a támogatást, hogy elindított egy projectet, aminek tucatnyi bolygón több tízezert támogatója és munkatársa van. Amit Seldon képvisel, az árulásként, sőt, lázításként is értékelhető…
- És te azt akarod, hogy védjem meg?
- Nem, felség! De nem hagyhatod, hogy Linge Chen szüntesse meg a Seldon által képviselt veszélyt, mert akkor egyedül az övé lenne minden dicsőség. Ideje megtenni egy gyors válaszlépést, és… ideje létrehozni azt a bizottságot, amiről már szót ejtettünk.
- Aminek te lennél a vezetője. Az Általános Biztonsági Bizottságot, igaz?
- Ha az Á.B.B. vonja felelősségre az áruló Seldont, akkor a dicsőség a tiéd lesz, felség.
- És neked nem fog jutni belőle? Sem a dicsőségből, sem a velejáró hatalomból?
- Ezt a kérdést már többször megbeszéltük.
- Igen. Többször. Túlságosan sokszor! Miért érdekeljen engem, hogy Linge Chen dicsőséget szerez-e magának, vagy sem? Ha eltávolítja a Birodalom testéről ezt az intellektuális parazitát, annak valamennyien élvezni fogjuk az előnyeit, nem igaz?
Farad elgondolkodott. Klayus látta rajta, hogy arra készül, más irányból közelíti meg a kérdést.
- Felség… ez az ügy nagyon összetett, és nekem vannak bizonyos kétségeim vele kapcsolatban. Nem akartam ilyen hamar előhozakodni ezzel a dologgal, de kénytelen vagyok közölni, hogy áthoztam a Madder Lossról egy bizonyos személyt. A te felhatalmazásoddal. A neve Mors Planch. Ennek a férfinak a birtokában van egy bizonyíték, amelyet csatolhatunk egy másikhoz…
- Micsoda? Már megint a robotokról van szó, Farad? A Halhatatlanokról?
Sinter képmása nyugodt maradt, de Klayus tudta, a tanácsnok a valóságban biztos toporzékol az idegességtől és a dühtől. Helyes. Csak gyűljön össze benne a gőz...
- A mozaik utolsó darabkái - mondta Sinter. - Mielőtt Seldont felelősségre vonnák, mielőtt egyszerűen csak árulással vádolnák, meg kellene vizsgálnod, felség, ezt a bizonyítékot. Így talán korlátozhatnád Chen hatalmát, és fokozhatnád a sajátodat. Ötletgazdag vezetőnek tűnnél, és...
- Előbb-utóbb erre is sort kerítek, Farad! - mondta Klayus fenyegető morgás kíséretében. Pontosan tudta, milyen kép alakult ki róla, és azzal is tisztában volt, hogy a főbiztoséhoz viszonyítva a hatalma valóban csekély. - Nem akarom, hogy egy új Linge Chen legyen belőled. Ő legalább arisztokrata családban nevelkedett, és ez a tény visszatartja bizonyos dolgoktól. Nálad ez nem így lenne. Te közönséges, gátlástalan, és időnként veszedelmes vagy.
Sinter úgy tett, mintha nem hallotta volna a legutolsó megjegyzést.
- A két bizottság pozitív hatást gyakorolna egymásra, ráadásul sokkal effektívebben tudnánk figyelni a katonaminisztereket.
- Ez igaz, de téged leginkább ez a robotvész érdekel. - A Császár átlendítette a lábát a párnamező fölött, és az ágy mellé állt. A délután közel sem sikeredett olyan kellemesre, mint tervezte. Úgy érezte, mintha apró zsinórok ezreit erősítették volna az agyára, köteleket, amelyek másik végén az állammal és a biztonsággal kapcsolatos ügyek, a Palotán belüle összeesküvések himbálóznak. Minden bosszúsága Farad Sinterre összpontosult, a kis emberre, aki a szolgálataival (és nőivel) egyre kevesebb örömet szerzett; akinek a túlkapásai fölött egyre nehezebb volt szemet hunyni.
- Farad, már egy teljes éve ígérgeted nekem ezeket a bizonyítékokat, de még semmit sem mutattál fel. Nem is tudom, hogy eddig miért toleráltam a viselkedésedet ebben az ügyben. Mondd meg őszintén: csak azért akarod megszerezni Seldont, mert kapcsolatban van a Tigrissel. Így van?
Sinter képmása üres tekintettel bámult a Császárra.
- Az isten szerelmére, kapcsold ki az udvariassági cenzorodat! Hadd lássalak olyannak, amilyen vagy! - parancsolt rá Klayus.
A képmás megremegett, és a követkeő másodpercben megváltozott. Farad Sinter gyűrött köntöst viselt, a haja kócos volt, az arca vörös a dühtől.
- Így már sokkal jobb - mondta Klayus.
- Be tudom bizonyítani, felség, hogy az a nő nem volt ember! - mondta Sinter. - Már befejeztem a dokumentumok átvizsgálását, amelyek a Seldon Tervezeten dolgozó Elas megyilkolásáról készültek. Elasnak ugyanaz volt a véleménye, mint nekem, meg a többi szakértőnek.
- A Tigris meghalt - mondta Klayus. - Megölte ezt az Elast, aztán meghalt. Mit lehet még erről kideríteni? Elas meg akarta ölni Seldont. Bárcsak az én is ilyen hűséges nőkkel lennék körülvéve!
Bízott benne, nem fog kiderülni, hogy alaposan ismeri az ügyet; még Farad Sinter előtt is szerette volna fenntartani a látszatát annak, hogy tényleg tehetetlen, ostoba fickó, olyan, akinek a nemi szervei parancsolnak.
- A nő holttestét hivatalos engedély nélkül atomizálták - mondta Sinter.
- A Trantor lakosságának kilencvennégy százaléka ilyen temetést akarna magának - felelte Klayus. Ásított egyet. - Csak a császárok holttestét lehet a régi módi szerint eltemetni. Ó, és persze a hűséges miniszterek meg tanácsnokok hulláját.
Sinter szinte vibrált a csalódottságtól és a tehetetlenségtől. Klayus ezt a látványt élvezetesebbnek találta, mint a kudarcba fulladt délutáni szeretkezést. Tényleg, hol az ördögben van az a nő?
- Dors Venabili nem volt ember - jelentette ki Farad Sinter teljes bizonyossággal.
- Nos, Seldon viszont az. Megmutattad a röntgen felvételeit.
- Ha Linge Chen elindítja a…
- Ó, az ég szerelmére, Farad! Hallgass már el! Megparancsolom, hogy hagyd békén Linge Chent. Ha ilyen nagyon akarja, akkor játssza végig a színdarabját. Mi majd figyelünk, és meglátjuk, mi történik. Aztán eldöntjük, hogy teszünk-e valamit, és ha igen akkor mit. Hagyj magamra! Fáradt vagyok.
Klayus blokkolta a képmást, aztán visszaült az alsó alvómező szélére. Beletellett néhány percbe, míg visszanyerte a nyugalmát. Újra a nőre gondolt. Hová tűnhetett?
- Halló! - kiáltott fel az üres fülkében. Az ajtó nyiva volt, éles fény özönlött be rajta.
Klayus császár, aki szabvány években számolva tizennyolc esztendős volt, egyetlen bokáig érő, bő sericai köntösbe öltözve leugrott az ágyról, és elindult a mellékhelyiség felé. Ásított, és unottan nyújtózott egyet, úgy lóbálta a karjait, mint egy lassú szemafor.
- Halló! - Nem emlékezett a nő nevére. - Deela? Deena? Elnézést, kedvesem... Odabent vagy?
Benyitott a mellékhelyiségbe. A meztelen nő közvetlenül az ajtó mögött állt. Egész végig itt volt. Boldogtalannak látszott. Klayus kedvtelve végigmérte a csípőjét, a hasát és az ágyékát. A tekintete felkúszott a rugalmas mellekre, aztán meglátta a kinyújtott kart, a reszkető kezet és a parányi sugárvetőt. A fegyver olyan kicsi volt, hogy akár egy ruha redőiben el lehetett rejteni. A markolata körteformájú göbben végződő hajlékony cső volt - az ilyen eszközök ritkának számítottak, és ennek megfelelően drágák voltak.
A nő iszonyodva tartotta célra a fegyvert. Klayus már-már felrikoltott, amikor valami elfütyült a füle mellett. A nő sápadt, hattyúszerű nyakán egy pici vörös pötty jelent meg. Klayus torkából kiszakadt a rémület kiáltása. A nő gyönyörű zöld szeme kigúvadt, a tökéletes formájú arc megrándult. A feje úgy biccent oldalra, mintha halk madárdalt hallgatna. Klayus egyre hangosabban és egyre rémültebben üvöltött. A nő teste oldalra fordult, megcsavarodott - úgy mozgott, mintha csavarnak képzelné magát, és bele akarna fúródni a helyiség padlójába. Aztán…
Aztán a test elernyedt, a nő magatehetetlen hústömegként omlott a padlóra. A keze csak ekkor szorította meg a körteformájú göböt. A lövedék leszakította a mennyezet egy részét, szétzúzta az egyik tükröt. Klayusra üvegszilánkok és törmelékdarabkák zuhogtak.
A Császár kábultan lekuporodott, a karját a fejére szorította. Hirtelen lenyúlt hozzá egy kéz. Valaki durván megragadta és kivonszolta a mellékhelyiségból. Egy hang sziszegett a fülébe.
- Felség! Lehet, hogy bomba van nála!
Klayus a megmentőjére nézett. A csodálkozástól tátva maradt a szája.
Farad Sinter továbbráncigálta. Szabad kezében egy olyan apró, kinetikus pisztolyt tartott, amelyből neurotoxikus lövedékeket lehetett kiröpíteni. Klayus jól ismerte ezt a fegyvert; a modell már régóta kedvelt volt az uralkodók és a nemesek körében, napközben, a ruhája alá rejtve ő is egy ilyet szokott magával hordani.
- Farad… - motyogta erőtlenül.
Sinter úgy nyomta le a padlóra, mintha össze akarná zúzni a csontjait, azután felsóhajtott, és rávetette magát. A testével akarta megvédeni a Császárt.
A néhány másodperccel később berontó palotaőrök ebben a helyzetben találtak rájuk.
 
***
 
- N-nem a tiéid közül való? - kérdezte Klayus reszketeg hangon Sintertől.
Farad Sinter éppen a császári testőrgárda parancsnokával üvöltözött, dühében és a hangzavarban nem hallotta meg Klayus kérdését.
- Valamennyiőtöket ki kellene végezni! Atomizálni foglak benneteket, ha nem találjátok meg azt a másik nőt! Gyerünk, keressétek!
A parancsnok, név szerint Gerad Mint, nem ijedt meg a fenyegetéstől. Intett két emberének, hogy lépjenek előrébb és fogják közre a tanácsnokot. Hideg dühvel bámult Sinterre. Ha a családja nem évszázadok óta teljesített volna katonai szolgálatot, ha a génjeibe nem ivódott volna be a fegyelem, valószínűleg nem lett volna képes uralkodni az indulatain. Ez az arcátlan, szolgasorból származó lakáj... még hőzöngeni merészel? Fenyegetni meri? Őt?
- Nálunk vannak a lelőtt nő iratai. Azok, amelyeket a tanácsnok úrtól kapott. A ruháiban találtuk meg a... hetedik fülkében.
- Ez a nő... ez szélhámos!
- Sinter! Maga az, aki idehordja ezeket a szajhákat. Maga az, aki behozza őket, de úgy, hogy nekünk alkalmunk sem lehet végrehajtani rajtuk a megfelelő biztonsági ellenőrzéseket - mondta Mint parancsnok. - Senki sem várhatja el a testőröktől, hogy valamennyit ismerjék, de még azt sem, hogy szemmel tartsák őket!
- Én valamennyi nőn végrehajtom azokat a bizonyos biztonsági ellenőrzéseket! Ezt  nem én hoztam ide neki! - Sinter a Császárra mutatott, de még idejébn rájött, hogy a mozdulat nem helyénvaló, sőt, sértő. Sietve visszarántotta a kezét mielőtt Klayus meglátta volna.
A parancsnok azonban látta a mozdulatot, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy kitörjön belőle a harag.
- Ez még nem mentség! Ezt a nagy jövés-menést már képtelenség figyelemmel kísérni, és különben sem vállalhatunk felelősséget azokért, akiket nem mi ellenőrzünk…
- Ez a nő a tiéid közül való, Farad? - kérdezte a Császár. Végre sikerült összeszednie magát. Egészen eddig nem ismerte a valódi félelmet, ezért az epizód óriási hatást gyakorolt rá.
- Nem! Most látom először.
- Pedig nagyon csinos - mondta a Császár, és kisfiúsan ostoba tekintettel a parancsnokra pillantott. Szándékosan nézett így: újra el akarta játszani a butácska uralkodósuhanc szerepét. Valójában sosem kedvelte a parancsnokot, aki valószínűleg infantilis páviánnak tartotta őt. Sinter a jelek szerint bajba keveredett. Ez szórakoztató volt, de pillanatnyilag nem származott belőle semmiféle haszon. Klayusnak megvoltak a maga tervei Sinterrel kapcsolatban, és nem akarta, hogy éppen egy ilyen veszélyes, de alapjában véve érdektelen közjáték miatt kelljen elveszítenie.
- A Palotába kizárólag Farad Sinter szokott nőket hozni! - vicsorogta a parancsnok. - És elárulná, tanácsnok úr, hogyan lehetséges, hogy éppen a megfelelő pillanatban bukkant fel a Császár mellett?
- Szent ég! Tényleg, hogyan? - Klayus őszinte kíváncsisággal nézett Sinterre.
- Éppen az uralkodóhoz tartottam, mert személyesen kívántam megbeszélni vele egy fontos ügyet - mondta Sinter. Először Klayusra nézett, aztán a parancsnokra pillantott, majd megint a Császárra.
- Jó kifogás! De az is lehet, hogy hazudik. Talán csapdát állított, talán maga rendezte meg az egészet, hogy növelni tudja a saját befolyását, és… - A parancsnoknak nem maradt ideje arra, hogy befejezze az eszmefuttatást. Egy merev mozgású, királykék egyenruhába öltözött tiszt lépett hozzá, és valamit a fülébe súgott. A parancsnok vörös arca hirtelen elfehéredett, az ajka remegni kezdett.
- Mi az? - kérdezte Klayus. A hangja újra erős volt.
A parancsnok a Császár felé fordult, és alázatosan meghajolt.
- Egy női test, felséges uram. Egy hulla...
Sinter kilépett a két katona közül, akik csak a parancsra vártak, hogy letartóztassák.
- Hol van?
A parancsnok nyelt egyet. Az ajka elkékült.
- Az alattunk lévő szinten, a folyosón találtak rá…
- Hol? Mi áll a személyazonosító iratain?
- Nincsenek nála iratok.
- Az a Palota szent része, parancsnok! - mondta Klayus tompa, kongó hangon. - Az Első Császárok Temploma. Farad oda nem mehet le. Oda felügyelet nélkül kószáló nőszemélyek sem juthatnak be. Arra a területre kizárólag a császár és a szertartásmesterek tehetik be a lábukat…! Azért a területért maga a felelős!
- Igen, felséges uram. Azonnal kinyomoztatom az ügyet, és…
- Egyszerű az egész - mondta Klayus. - Sinter, a személyazonossági iratokon feltüntetik a genotípust is, igaz? Rajtuk van a tulajdonosuk fényképe. Így van?
- A test… ez a test… fizikailag ugyanaz, mint a képen lévő… - mondta a parancsnok.
- Bejutott egy szélhámos! - kiáltotta Sinter. Az őrök és a parancsnok felé lendítette az öklét. - Megölte az iratok tulajdonosát, a hulláját odalent hagyta, aztán feljött, hogy merényletet kövessen el a Császár ellen. A biztonságiak hibája!
Klayus megkönnyebbülten figyelte a történéseket. Jó érzés volt megkínozni Sintert, és elhitetni vele, hogy haragszik rá, de egyelőre be kellett érnie ennyivel. Nem veszíthette el. Még nem. A jelek szerint nem csak Sinter mesterkedett Linge Chen ellen, nem csak ő akart kellemetlenséget szerezni a főbiztosnak, akinek a Bizottsága felelős volt a Császár biztonságáért.
Minden, ami történt még hasznos lehet. Chen rákényszerül a magyarázkodásra, Sinter ázsiója megnövekszik (természetesen nem annyira, hogy az Klayus számára kellemetlen legyen), és az ügyet könnyedén el lehet intézni.
- Meg szeretném vizsgálni! - mondta Sinter.
- Én itt maradok - jelentette ki Klayus. A rosszullét kerülgette ha arra gondolt, hogy még egy hullát kell látnia.
Tíz perccel később visszaérkezett a parancsnok és Sinter.
- Az egyezés száz százalékos - mondta Sinter a nő papírjait lobogtatva. - Ez… valóban szélhámos volt, és... Ezért maga a felelős! - Határozottan a parancsnokra mutatott.
Mint parancsnok mélységes, egykedvű nyugalmat erőltetett az arcára. Bólintott, a zsebébe nyúlt, és elővett egy kis dobozt. A jelenlévők elborzadva figyelték, ahogy kinyitja és a szájához emeli.
- Ne! - szólt rá Klayus.
Mint megkövült, és reménykedve körülnézett.
- De felség! Aki ilyen mulasztást követ el, annak ez a kötelessége! - Sinter úgy üvöltött, mintha attól tartana, hogy a parancsnok, aki percekkel korábban ellene fordult, megússza a neki kijáró büntetést.
- Igen, Farad. Természetesen. De szeretném, ha nem itt kerülne rá sor. Az imént már meghalt itt valaki. Egy másik halott alattunk van... - Klayus öklendezni kezdett. A szájához emelte a zsebkendőjét. - Én itt szoktam aludni. Nekem itt koncentrálnom kell, és... És az ilyesmi amúgy is elg nehezen megy... - Intett Mintnek, aki bólintott, és kisietett az előtérbe, hogy ott tegyen eleget végső kötelességének.
A szertartás még Sinterre is komoly hatást gyakorolt, bár ahhoz már nem vette a fáradtságot, hogy kövesse Mintet és végignézze a dolgot. Klayus leheveredett az ágyra, és elfordult, hogy még véletlenül se kelljen látnia, ahogy a szolgák kicipelik a mellékhelyiségből a hordágyra fektetett hullát.
A Császár Sinterre nézett.
- Egy óra. Ennyit kérek, hogy összeszedjem magam egy kicsit. Azután megmutathatod a bizonyítékaidat, és behozhatod azt a Mors Planchot.
- Igenis, felség! - mondta Sinter lelkesen, és kisietett a hálóteremből.
Hadd higgye csak, hogy óriási győzelmet aratott! Linge Chen meg csak szenvedjen egy kicsit. ráfér. Hadd táncoljanak csak mint a fiatal idióta körül. Egyszer úgyis eljön az én időm.
Életben maradtam! Ennek így kellett történnie…
 
 
 
38.
 
Az elképedés egy robot esetében más, mint az embereknél.
Lodovik az együtt töltött évtizedek során tanúja volt annak, Daneel hogyan hajt végre bonyolult feladatokat, hogyan oldja meg a problémás helyzeteket, azt azonban sohasem tudta, milyen hatást képes gyakorolni a Trantor bürokratikus infrastruktúrájának különböző szintjeire. Demerzel miniszterelnök képében Daneel az ideje nagy részét, gyaníthatóan a pihenésre szánt órákat (egy robotnak nincs szüksége alvásra) azzal töltötte, hogy feljegyzéseket, utasításokat és hasznos információkat helyezett el a Palota komputereiben - olyan adatokat, amelyek évtizedeken, sőt, talán évszázadokon át észrevétlenül heverhettek, amelyek megőrizték magukat, és az előírásszerűen végrehajtott információfrissítések során egyre mélyebben beépültek a rendszerekbe... Talán még arra is képesek voltak, hogy átszármaztassák magukat a többi szektor gépeibe és adatbázisaiba, hogy aztán az egész Trantoron jelen legyenek.
Rissik Numant - ő volt az a nemlétező személy, akinek a szerepét Lodovik eljátszotta - adatai már évtizedekkel korábban megjelentek a rendszerekben. Daneel egyszerűen betáplált a gépekbe néhány, a "férfi" külsejére vonatkozó adatot, és a koros merisztokrata máris életre kelt a Trantoron. Egy sikertelen diplomata-teoretikus, aki a feljegyzések szerint számtalan összejövetelen részt vett már, akire ennek ellenére senki sem emlékezett. Egy férfi, aki valamikor nagy nőcsábásznak számított - bár senki sem emlékezett rá, hogy kik voltak azok, akiknek elcsavarta a fejét.  Egy ember, aki néhány évtizedre eltűnt a trantori társasági életből, aki a daui Ezer Aranyló Nap szektorában élt, ahol (legalábbis ezt beszélték) a Kortikális Szerzetesek néven ismertté vált szekta tagjainak körében húsz esztendő leforgása alatt megtanulta, hogyan ualkodhat elemei ösztönein.
A háttér olyan hibátlan, Rissik Numant személyisége olyan aprólékosan kidolgozott volt, hogy Lodovik szinte sajnálta, hogy hamarosan meg kell válnia ettől a szereptől.
Egy robot másképpen tapasztalja meg a meglepetést, mint az emberek.
Lodovik rájött, Daneel szabadjára fogja ereszteni őt a Trantoron. Rájött, felügyelet nélkül kell majd végrehajtania a feladatát. A tervek szerint be kellett költöznie a császári szektor agórájától nem messze lévő ki lakásba (biztonságos búvóhely volt, lakatlan, de Daneel folyamatosan fizette a bérleti díját), és meg kell látogatnia néhány régi "ismerősét", azokat az embereket, akik halványan talán emlékeznek rá. Rissik Numant lassanként, néhány hónap leforgása alatt vissza fog térni a társaságba, észreveteti magát, azután vár, hogy végrehajtsa azt, amire Daneel utasítani fogja. Talán valami olyasmit, aminek köze van a Hari Seldonnal kapcsolatos ügyekhez...
 
***
 
Egy robot esetében a szeretet nagyon más, mint az embereknél.
Lodovik kivételes teremtménynek tartotta Dors Venabilit, több szempontból is tökéletesnek, olyannak, akit ebbe az új személyazonosságba bújtan érdemes lenne követendő példaképnek tartani. Dors olyan volt, amit az emberek "tragikus alkatnak" neveznek, körüllengte valamilyen meghatározhatatlan szomorúság. Ritkán beszélt, jobbára csak akkor szólalt meg, amikor megszólították, és nem vett részt a mésik két robot között zajló eszmecserékben. Mintha belefeledkezett volna a gondolkodását helyettesítő információfeldolgozásba. Lodovik azt is tudta, miért, és gyanította, Daneel is pontosan érti a helyzetet.
Az egy bizonyos emberhez való kötődés minden esetben nagy hatást gyakorol a robotokra. Úgy állítják be belső heurisztikájukat, hogy ráérezzenek gazdájuk kívánságaira, és hogy csírájában elfojtsanak minden problémát, ami esetleg szenvedést okozhat neki. Yan Kansarv ugyan végrehajtott Dorson néhány változtatást és javítást, de a jelek szerint ezzel nem sikerült kivonnia őt Hari Seldon bűvköréből. Ezt az állapotot az ősidőkben "robotikus fixációnak" nevezték. (Lodovik tudta, hogy egyszer Daneel is "hozzáfixálódott" a legendás Bay-Leehez, Elijah Baileyhez.)
Az utolsó utasításokat Dors a mikrohullámú kapcsolaton keresztül kapta meg Daneeltől. Egymástól alig egy méter távolságban álltak a Lodovik számára kijelölt lakás szűk, alacsony mennyezetű szobájában. Lodovik némán várakozott az ajtó mellett.
Amikor végzett a parancskiadással, Daneel megfordult és Lodovikra nézett.
- Hari tárgyalása hamarosan elkezdődik. Ha vget ér nehézségekkel kell szembenéznünk. Most mindannyiunkra fontos feladatok várnak.
Dors előrébb lépett, a másik két robot közelébe húzódott. A három alak kört alkotott. Amikor Daneel megszólalt a hangjából aggodalomhullámok és furcsa érzelmek, az emberi megjelenés melléktermékei áradtak.
- Ez a Csúcspont-korszak legfontosabb pillanata. Ha kudarcot vallunk akkor minden valószínűség szerint harminc évezredes szenvedés vár az emberi fajra, és elképzelhetetlen borzalmaknak leszünk tanúi… Ez nem történhet meg!
Lodovik is érzett valamit, de ez különbözött Daneel érzelmeitől. Az ő robotikus félelme valami egészen másból táplálkozott. Nagyon jól el tudta képzelni, mi történne akkor, ha Daneel sikerrel jár. Ezer évig tartó lassú, de biztos fuldoklás; az emberiség mesterségesen létrehozott, kényelmessé varázsolt páholyból nézheti végig saját átalakulását, bársonnyal borított bilincsekben kell átélnie a folyamatot, amelynek során ostoba, türlemes masszává alakul, idióta gombateleppé, amelyet serény és lelkiismeretes gépek gondoznak.
Dors, vagyis Jenat Korsan némán, nyugodtan állt a két férfi között. A türelem a robotok esetében más, mint az embereknél…
Daneel megmoccantotta a jobb kezét. A jeladásra Lodovik és Dors elindult, hogy hozzákezdjenek új szerepük eljátszásához.
 
 
 
A tudósok már régen elfogadták, hogy a Gaal Dornick által készített Hari Seldon-életrajzból több jelentős részlet kimaradt. Bizonyos eseményeknél Dornick nem volt jelen, máskor pedig egyértelmű, hogy komoly hatást gyakorolt rá a hivatalos Seldon "hagiográfia". Vélhetőleg a közép-alapítványi időszakban ténykedő szerkesztők vagy cenzorok is változtattak a szövegen (egyes feltételezések szerint egész bekezdéseket kihagytak). Ezen okok miatt szükségszerű alaposabban megvizsgálnunk a körülményeket, és figyelembe kell vennünk a szilárd, bizonyított tényeket, mert csak így deríthetjük ki, valójában mi történt.
 
- Encyclopedia Galactica 117. kiadás, A.K. 1054.
 
 
 
39.
 
Hari Seldont a Streeling Egyetemen tartóztatták le. Azok, akik eljöttek érte külsőre még csak nem is hasonlítottak a Közbiztonsági Bizottság tisztjeire. Ketten voltak, egy férfi és egy nő; diáknak öltöztek. Előre jelentketek be Harihoz, azzal az ürüggyel, hogy az egyik diáklapba szeretnének interjút készíteni vele.
A nő - a jelek szerint kettejük közül ő volt a parancsnok - elrántotta civil dzsekije ujját, és megmutatta a karján a Bizottság tisztjeinek jelvényét, amely csak abban különbözött a császári címertől, hogy az űrhajó és a nap mögött ott volt az igazságszolgáltatást jelképező bírói pálca. A nő alacsony volt és keménykötésű, a válla széles, az állkapcsa erős.
- Nem akarunk feltűnést kelteni - mondta.
A társa - magas, sovány férfi volt, az arca feszült, a mosolya ideges - egyetértően bólintott.
- Igen, erre valóban semmi szükség - felelte Hari, és nekilátott, hogy beletegye a papírjait és a filmkönyveit abba a kis táskába, amit éppen egy ilyen alkalomra tartott kéznél. Bízott benne, hogy a tárgyalás közötti időszakokban lehetősége lesz majd dolgozni.
- Ezek nem kellenek - mondta a nő. Elvette Haritól a táskáját, és szelíd mozdulattal az asztal mellé állította. A táska eldőlt, néhány papírlap kicsúszott a padlóra. A nő lehajolt, és mindent gondosan visszapakolt. Felegyenesedett, és Hari vállára tette a kezét.
Hari körbenézett, aztán kérdően a nőre pillantott, aki határozottan megrázta a fejét.
- Nincs időnk, professzor, senkit sem értesíthet. Hagyjon üzenetet a monitorán. Írja azt, hogy két héten belül visszajön. Valószínűleg addig sem fog tartani a dolog. Ha minden jól alakul, senki sem lesz okosabb, és ön folytathatja a munkáját.
Hari kihúzta magát, összeszorította a fogát, és még egyszer körülnézett.
- Jól van - mondta. - Néhány órán belül idejön az egyik munkatársam. Legalább neki illene szólnom, hogy lemondjam a találkozót...
- Sajnálom. - A nő együttérzően felvonta a szemöldökét, majd határozottan kivezette Harit az ajtón.
 
***
 
Hari a letartóztatása után először azt sem tudta, mit érez. Ideges volt, sőt, talán félt is, de nem vesztette el a magabiztosságát. Persze… a közeli jövőben soha, semmit sem lehetett biztosra venni. Talán az, amit a Primér Radiánsban látott, valójában egy másik, ötven vagy száz év múlve létező világban fog lezajlani. Talán egy másik professzornak, a pszichohistória egy másik  tanulmányozójának az életében fognak bekövetkezni a megjósolt események.Talán ennek a tárgyalásnak az lesz az eredménye, hogy őt kivégzik, hogy megsemmisítik az eddig elért eredményeit, és szétszórják a Tervezetn dolgozó embereket. Talán éppen Daneel lesz az, aki újra összegyűjti őket, és ismét elindítja a munkát…
Aggasztó feltételezések voltak, de Hari már elég idős volt ahhoz, hogy felismerje: a halál csupán a létezés egy másik formája, és hogy az egyéneknek csak az idő egészen kis szeletében lehet jelentőségük. Az emberiség nevezetű test mindig új embersejteket termel a megsemmisülő, fontosnak ítélt régiek helyett. Természetesen nagyképűség azt feltételezni, hogy Hari Seldon is azok közé tartozik, akiket mindenképpen pótolni kell. Habár... Az egyenletek eddig mindig azt mutatták, hogy rá szükség van és szükség is lesz.
Hari sosem törődött azzal, hogy nagyképűnek, fontoskodónak vagy gőgösnek tartják. Biztos volt abban, hogy elér a kívánt célba, vagy ha ő személyesen nem is, akkor majd megteszi valaki más. Valaki, aki nagyon hasonlít rá.
Az épület főbejárata előtt beszálltak egy jelölés nélküli légcirkálóba. A jármű automatikája nem követelt személyazonosítást, engedelmesen felemelkedett, átsuhant két torony között, ráfordult a Streelingból kifelé vezető sztrádára, és elindult a császári szektor irányába. Hari már számtalanszor megtette ezt az utat.
- Ne idegeskedjen - mondta a nő.
- Nem vagyok ideges - hazudta Hari. Felnézett a nőre. - Mostanában hány embert tartóztatott le?
- Erről nem beszélhetek - felelte a nő vidám vigyorral.
- Ritkán találkozunk ilyen híres emberekkel - mondta a társa.
- Már hallottak rólam? Hol? - kérdezte Hari őszinte kíváncsisággal.
- Nem vagyunk szakbarbárok! - mondta a férfi kissé sértődötten. - Figyelemmel kísérjük a politikát. Tudja, ennek sokszor hasznát vesszük a munkánk során.
A nő figyelmeztetően ráhunyorgott a társára. A férfi megvonta a vállát és elkapta a tekintetét Hariról.
Hari is előrenézett. Az egyik közlekedési főalagúton keresztül átsiklott a császári szektort körülvevő biztonsági torlaszon. A légcirkáló kiröppent az alagútból, élesen balra fordult, eltávolodott a járművek folyamától, majd megkerült egy sötétkék, sima falú, hengerszerű tornyot, amelynek a teteje a kupola alját súrolta. A cirkáló lelassított, és enyhe remegés kíséretében dokkolt az egyik leszállóplatón. A plató szinte azonnal behúzódott egy éles fényű reflektorokkal megvilágított hangárba.
A tárgyalásig - amelyre élószínűleg hamar sor kerül - már semmit sem tehetett. A pihenés, gondolta Hari, a pszichohistória része…
 
 
 
40.
 
Lodovik a számára kijelölt lakás közepén állt. Meztelen volt. A törzse jobb oldalán felhúzta a bőrt, és benyúlt mechanikus szervei közé. A szerves takaróanyag széle a repedések mentén azonnal lezáródott, az egyes rétegek közül egyetlen cseppnyi kenő- vagy tápanyag sem csorrant ki, a "sebekből" csupán egy kevéske mesterséges vér buggyant elő. Lodovik, ha akarja, egész vérzuhatagot képes lett volna produkálni, de ilyesmire most nem volt semmi szükség, hiszen egyedül volt, és az egész beavatkozás nem tart sokáig.
Hamarosan végez, és akkor már sokkal okosabb lesz…
Nagyon jól tudta, mi az opportunizmus, a pragmatizmus és a reálpolitika, és hogy ezek sokszor mire kényszerítik rá az embereket. Azt azonban képtelen volt megérteni, hogy Daneel miért bízott meg benne, miért biztosított számára önállóságot anélkül, hogy rövidebb vagy hosszabb ideig megfigyelés alatt tartotta volna.
A magyarázat  az volt, hogy Daneel parancsba adta Yan Kansarvnak, hogy a szervízelés során építsen bele a testébe egy parányi jeladót. Megvizsgálta magát, de semmi ilyesmit nem talált. A teste csupán annyi energiát sugárzott, amennyit egy normáli emberi test, és az ilyen hullámok alkalmatlanok arra, hogy kódolt információkat továbbítsanak.
A testüregeiben nem helyeztek el idegen szerkezeteket.
Lodovik lezárta a "sebét", és elgondolkozott a másik lehetséges magyarázaton. Lehet, hogy Daneel szemmel tartja minden lépését, figyeli vagy figyelteti amikor elhagyja a lakást. Talán személyesen végzi el a munkát, esetleg más robotokra, vagy emberekre bízta a feladatot. A Daneel kiterjedt hálózatot irányított, bármi elképzelhető volt.
Aztán létezett egy harmadik lehetőség is. Valamennyi közül ez tűnt a legvalószínűtlenebbnek: Daneel valóban megbízott benne...
A negyedik, magyarázat túlságosan ködös volt ahhoz, hogy szavakkal meg lehessen fogalmazni. Egy nagyobb terv részese vagyok; Daneel tudja, hogy a torzulásom megmaradt, és megtalálta a módját, hogyan használhatná ki. Lodovik soha, még véletlenül sem becsülte volna alá egy olyan gondolkodó gép intelligenciáját, amelynek már húszezer éve sikerült életben maradnia.
Eltelt egy óra, azután még egy, és fokozatosan rájött, hogy a döntésblokknak nevezett veszedelmes állapotba került. A jelek szerint egyetlen cselekedetével sem érhette el a kívánt sikert.
Kirántotta magát a blokkból, és beindította valamennyi készenléti állapotban lévő rendszerét. Az energia és az erős áramlatai (érezte, ahogy a bőre helyrehozza magát; a sebei eltűntek, alig látható karcolásokká változtak) frissítőek voltak. Legalább egy fontos előnye volt az emberekkel szemben. Őt nem érdekelte, hogy él-e, vagy elpusztul, csupán az volt fontos a számára, hogy képes-e szolgálni az emberiséget. Szolgálni, mégpedig úgy, hogy azon az ösvényen halad, amely egyre tisztábban kirajzolódott előtte.
Daneel említette a lázadó robotokat, a calviniánusokat. Lodovik néhányszor, pár száz évvel korábban már más robotoktól is hallott róluk. (Az efféle információcserék a pletykálkodás robotikus megfelelői voltak.) Ha még mindig léteztek - Daneel szavaiból ez nem derült ki egyértelműen -, akkor lehetséges, hogy a Trantoron is kiépítettek maguknak egy kisebb bázist. Persze erre csak abban az esetben kerülhetett sor, ha legalább esélyt láttak arra, hogy legyőzhetik Daneelt.
Lodovik gyorsan felöltözött, és hozzáigazította a külsejét az eljátszandó szerephez. Fiatalabbnak tűnt, mint korábban, egy kicsit vékonyabb volt. A hajszíne is megváltozott, élénksárga lett.
Nem hasonlított sem a régi Lodovikra, sem az új Rissik Numantra, a testfelépítése és a fiziognómiája nem változott meg, és természetesen az agya is ugyanaz maradt. Tisztában volt vele, hogy sokáig nem tévesztheti meg Daneelt, hogy hamarosan találkozniuk kell.
Lodovik tudta, késlekedés nélkül el kell kezdenie a nyomozást. Úgy számolta, alig valamivel több, mint egy napja lesz, mert azután Daneel gyanúsnak fogja találni a távollétét.
Rövid idő, de mindent megtanul és mindent végrehajt, amire képes lesz.
Szerencsére tudta, hol lásson hozzá a munkához. A legjobb kiindulási pontnak az a magánkönyvtár tűnt, amelyet a Vigalom egyik leggazdagabb tulajdonosa, a különc tudós, Huy Markin hagyományozott XIV. Agis császárra. A Császár azután az egészet elajándékozta a Pángalaktikus Kultúra Egyetemének; még annyi fáradtságot sem vett, hogy átvizsgálja, vagy legalább lemásolja magának az anyagot, amely a híresztelések szerint speciális és haszontalan gyűjtemény volt. Az Egyetem aztán átengedte a Birodalmi Könyvtárnak, ahol senki sem foglalkozott vele.
Lodovik, mint az Egyetem tiszteletbeli igazgatója (a címet néhány évvel korábban Linge Chen adományozta neki) megkapta azt a kódkulcsot, amellyel az intézmény valamennyi létesítményébe és helyiségébe be lehetett jutni. Valamennyibe, így Huy Markin könyvtárába is.
Előre tudta, hogy itt, ebben a könyvtárban megtalálja majd azokat a több évezred során keletkezett legendákat és mítoszokat, amelyeket a Galaxis különböző vidékein gyűjtöttek össze. Több tízmillió emberlakta világ disztillált álmait, látomásait és rémálmait.
El sem tudott volna képzelni ennél jobb helyet a nyomozás megkezdéséhez.
 
 
 
41.
 
A többszintes Agóra melletti mozgójárdák fölött olyan feszült érzelemhullámok lebegtek és kavarogtak, mintha az emberek valami szörnyű vihar közeledtét éreznék.
Klia felnézett. Az agóra fölött átívelő széles udvar mellett haladtak. Klia tekintete végigkúszott az udvar egyik oldalát határoló ívelt, több száz szint, három vagy négy kilométer magasságba emelkedő falon, amelynek a legfelső része minthe összeolvadt volna a kupla mögött aranyló, felhős égbolttal.
A lány ezután lefelé nézett. Alattuk több tucatnyi szinten nyüzsögtek az emberek. A zajok, a hangok állandó, tompa és mély, monoton mormogássá elegyedtek. Klia, ha valaha hallotta volna a valódi óceánt, a hangáradatot minden bizonnyal a vízhullámok zúgásához hasonlítja. Ám óceán közelében még sosem járt, így az Egyre és a Kettőre, a két óriási folyamra asszociált, amelyeket az ember biztos mederbe terelhetett, de soha meg nem szelidíthetett.
Fintorogva követte Brannt. A dekoratív kerékfedőkkel és rikító színű takaróponyvával ellátott szállító jármű a rakományból megmaradt utolsó ládával nesztelenül gurult a hátuk mögött.
Az udvar légfolyosói között átlesve csak időnként vethettek egy-egy rövidke pillantást a felsőbb szintekre. A nemesi családok világa láthatatlan maradt a társadalmi ranglétra alsó fokain állók számára. Az közönséges polgárok csak az Agóra alsó egy-két szintjén mozoghattak.
Az alsó és a középső szinteken a Trantor számára létfontosságú, különböző társadalmi alosztályokba tartozó Szürkék tömege áramlott. A férfiak és a nők nagyjából egyforma, karakterisztikus öltözéket viselték, csak a gyerekeknek engedték meg, hogy élénkebb színű ruhákban járjanak.
A szolgálaton kívüli, vagy egy-két napos szabadságukat élvező Szürkék végeláthatatlan tömeget alkotva sétálgattak az Agórán. Eleven faluk engedelmesen megnyílt Brann, Klia, meg a szállító jármű előtt. A szempárok kíváncsian méregették a ládát; a vásárlási lázban égő bürokraták valószínűleg azon töprengtek, hogy van-e benne valami olyasmi, amit megvehetnének - bármi, amivel enyhíthetnék unalmukat...
Klia nagyon jól megértette a Szürkék helyzetét. Ők voltak a Trantor gigantikus, engedelmességre és kötelességre alapuló hierarchikus rendszerének fenntartói, a javak szétosztói, az adatáramlás biztosítói, a közügyek intézió. A dahliták ritkán kerültek közvetlen kapcsolatba a Szürkékkel; az ő szektorukra a Helyhatósági Fejlesztési Hivatal felügyelt, az az intézmény, amelyben olyan dahliták töltötték be a státuszokat, akiket a "Regionális és Energia Ügyek" elnevezésű hivatalhoz tartozó Szürkék válogattak ki nagy gonddal Dahl lakói közül. Klia természetesen megvetette a hivatalnok dahlitákat és az öszes bürokratát, és tisztában volt azzal, hogy azok is lenéznék őt, ha egyáltalán tudnának a létezéséről.
Most azonban, ahogy a valódi Szürkék között haladt, ahogy figyelte őket, valahogy megijedt tőlük. Attól is kellemetlen érzése támadt, hogy a hármasával-négyesével sétálgató rendőrök nem a helyi hatóság tisztjei voltak, hanem a birodalmi különleges osztag tagjai - azé a szervezeté, amelynek a kopói üldözték és arra kényszerítették, hogy Kallusin, a zöld ruhás férfi raktárházában keressen menedéket. Az üzletek és a közszemlére kitett áruk között sétálgató és bámészkodó Szürkék közelebb húzták magukhoz a gyerekeiket, és a hivatalnokokra jellemző intelligens szemmel, de gyanakvó tekintettel figyelték az osztagosokat. Ők ismerték a törvényeket és a társadalom szerkezetét, a vérükben voltak a szabályok, és tudták, érezték, hogy valami nincs rendjén, ha rendőrök helyett katonák járőröznek. Amilyen gyorsan csak tudtak behúzódtak a mellékutcákba, és elhagyták a szintet. A környéken néhány perc leforgása alatt megritkult a tömeg, a vásárlók máshol folytatták a bámészkodást.
Brann komoran haladt tovább. Klia mellé lépett; a szája egy magasságban volt a férfi vállával.
- El kellene tűnnünk innen. Lehet, hogy ránk vadásznak - suttogta.
Brann megrázta a fejét.
- Nem hiszem - mondta. - Különben is, mindenképpen le kell szállítanunk az árut.
- És ha elkapnak minket? - kérdezte Klia. Az aggodalom ráncokat rajzolt az arcára.
- Nyugi. Nem fognak elkapni - mondta Brann. - Tucatnyi olyan titkos járatot ismerek, amin eltűnhetünk a környékről, meg vagy tíz árust… - Derékmagasságban a tőlük jobbra és balra lévő üzletekre mutatott. - …aki nem bánná, ha keresztülvágunk a boltján.
Klia kihúzta magát, de nem nyugodott meg. Igaz, hogy szeretett volna megszabadulni Plussixtól, ám ez a megoldás, hogy a rendőrök karjai közé szaladjon, nem igazán tetszett neki. Sokat foglalkozott a szökés gondolatával, bár az igazat megvallva az utóbbi egy-két órában, amikor leszállították a megrendelőknek az anacreoni népművészeti babákat, meg a többi kacatot, egyre ritkábban jutott eszébe a dolog...
Brann férfiassága olyan éles ellentétben volt a szenvedélyt nem ismerő, éteri, száraz és sótlan Szürkékkel, hogy ragyogó bálvánnyá változott Klia szemében. Egyre jobban eluralkodott rajta a fiatal nőkre oly jellemző, minden racionalitást nélkülöző vágy: szeretett volna ehhez az izmos, erős, hatalmas kezű, fekete szemű, kedves tekintetű férfihoz tartozni. Egyfolyátban azon járt az esze, hogy milyen előnyökkel járna egy ilyen kapcsolat, és hogy ha kettesben maradnának vajon mivel tudna hatást gyakorolni Brannra.
Biztos volt abban, hogy Brann fejében hasonló gondolatok kavarognak. A vonzalom hatására már azt is elhitte, hogy a férfi vele szemben nem használja mentális képességeit.
A balsejtelem és a szenvedélyes gondolatok összeütköztek az agyában. Megfájdult a feje.
- Siessünk! - mondta.
Brann konokul megrázta a fejét.
- Nem mi kellünk nekik - mondta.
- Hogy lehetsz ebben ilyen fenemód biztos? - kérdezte Klia suttogva.
- Figyelj csak… - Brann a tőlük északra hullámzó tömegre mutatott, amely a rendőrök mozgását követve hol összesűrűsödött, hol megritkult.
Klia a fülével és az elméjével is hallgatózni kezdett, és… És megérezte annak a nőnek a jelenlétét, aki korábban vadászott rá.
A nő… közel volt, és mintha megérintette volna az agyát. Klia belekapaszkodott Brann karjába.
- Ez ő! - suttogta.
A tömeg feléjük mozdult. Brann közelebb húzta magához a lányt, odabólintott neki, és úgy ölelte át, mintha meg akarná óvni valamitől. Klia habozás nélkül elfogadta a védelmet.
A Szürkék tömegéből, alig tíz-tizenkét méter távolságban hirtelen kitört egy kis motoros kocsi. A jármű néhány centivel az út fölött lebegett. Egy fiatal, szőke, tiszta arcú birodalmi tiszt, két fegyveres katona, és egy alacsony, sötétvörös hajú nő ült rajta.
Klia érezte, ahogy a nő végigpásztázza a Szürkéket. Látta, ahogy a beesett, csúnya arc lassan oldalra, előbb jobbra azután balra fordul, miközben a kocsi lassan, de állhatatosan egyre előrébb lebeg.
Nem volt kiút, nem volt kijárat. Körülöttük kopár falak magaslottak.
Már csak három méter választotta el őket a kocsitól, már csupán négy-öt Szürke állt előttük, amikor Vara Liso hirtelen oldalra pördült, és egyenesen Klia szemébe nézett. Találkozott a tekintetük.
A lány úgy érezte, mintha rácsaptak volna az agyára. Hárította az ütést, kilökte magából a támadóját. A kocsin ülő Vara Liso úgy rázkódott össze, mintha valami belécsípett volna.
Liso újra Kliára meredt. Az arca megfeszült, a vonásai eltorzultak. Rövid erőlködés után odabólintott a lánynak - mintha elismerte volna az erejét -, aztán félrekapta a fejét. A fájdalom simogatássá változott Klia elméjében.
Brann szelíden az út szélére húzta a lányt.
- Ő volt az? Ő vadászott rád? - kérdezte.
Klia bólintott.
- Igen, de… Most nem foglalkozott velem! - Meghökkenve nézett fel Brannra. - Megtalált… elfogathatott volna engem…
- Minket - javította ki Brann.
- De nem törődött velünk!
Brann összeráncolta a homlokát. Megrázta a fejét.
- Erről Kallusinnak és Plussixnak is tudnia kell - mondta. - Most kit üldözött?
- Visszamegyünk? - kérdezte Klia.
- Még két szállítmányt házhoz kell vinnünk - mondta Brann. elvigyorodott. Az arcán a makacsságot felváltotta valami furcsa huncutság. - A Trantor már tizenkétezer éve létezik. Semmi baja sem lesz, ha csak pár óra múlva visszük meg a hírt.
 
 
 
42.
 
Lodovik óvatosan közeledett a sötét előtérből nyíló alacsony, vastag ajtóhoz. Amikor megérintette felgyulladt egy lámpa, és egy gépheng a belépéshez szükséges kódot kérte. Lodovik hibátlanul elmondta a kódszavakat. Az ajtó kinyílt. Beléphetett.
A könyvtárban félárnyékos területekés aranyló fénnyel megvilágított foltok váltakoztak. Az első helyiség kör alakú volt, az átmérője alig több három méternél. A közepén egy üres asztal állt. Az asztalon egy kis támaszt helyeztek el, hasonlított a filmkönyvtartókra, de valószínűleg az olyan ősi információhordozók olvasását könnyítette meg, mint például a papírlapokból összefűzött könyvek. A több ezer éves, támaszos asztalt a személyvédő pajzsokhoz hasonlító, felülethez tapadó konzerváló mező vette körül.
Lodovik megállt az asztal előtt. Csak néhány másodpercet kellett várnia, míg megszólalt a dallamos női hang  - Huy Markin saját hangja, amelyet jó ideje már a gyűjtemény automatizált könyvtárszolgája használt. A gép megkérdezte Lodoviktól, milyen tárgykörre vagy címszóra kíván rákerestetni.
- Calvin, Susan - mondta Lodovik. Ahogy kimondta az ősi, erőt sugárzó nevet, furcsa remegésféle futott végig az áramkörein. Nem bízott benne, hogy ez a név elegendő lesz a kívánt anyag előkereséséhez. Nem is volt elég. A szerver harminckét "Calvin" címszó alatt szereplő bejegyzés címét listázott ki. A harminckettőből kettő "Susan" volt. A nevek több ezer éve halott emberekhez tartoztak, egyiküknek sem volt köze a robotok anyjához. A "calviniánusok" kulcsszó szerinti keresés sem vezetett eredményre.
- Halhatatlanok - mondta Lodovik. - A halhatatlan lényekkel kapcsolatos konspirációk.
A szerver néhány másodperccel később rávetített az asztalon lévő támaszra egy képet. A hologram pontosan olyan volt, mint egy valódi, papírlapokból álló, kinyitott könyv.
- A Halhatatlanok mítoszai - mondta a hang. - Egy háromszáz szerzőből álló bizottság műve. Kilencvenkét kötetnyi szöveg, huszonkilenc órányi dokumentációs média anyag. Összeállítva: G.B. 8045-8068 között. Az anyagot az utóbbi időben ritkán tanulmányozták. A Trantoron és a Birodalom magját alkotó ezer világon ez az egyetlen példány lelhető fel belőle.
Lodovik a padlóból kiemelkedő székre nézett. Nem volt szüksége rá; utasította a gépet, hogy süllyessze vissza a helyére. A könyv elé állt, és nagy sebességgel nekilátott az anyag rögzítéséhez.
Az információk közül sok használhatatlannak, sőt, hihetetlennek, legendának, mesének tűnt, amelyet az elmúlt évezredek során toldottak hozzá az anyaghoz. Érdeklődve nyugtázta, hogy az elmúlt néhány ezer év során az ilyen legendák és mesék elvesztették korábbi népszerűségüket. Nem csak a Halhatatlanokról szóló történetek váltak érdektelenné az emberek számára - a Trantor és a maghoz tartozó világok polgárai nem foglalkoztak ilyesmivel, de még a történelem sokkalta látványosabb és izgalmasabb periódusai iránt is csak kevesen érdeklődtek.
Az emberiség gyermekkora régen végetért; a birodalmi kultúra már jó ideje csak a szigorúan praktikus témákkal foglalkozott. A humor is elvesztette korábbi fényét, legalábbis ez derült ki az utószóból, amit alig ezerötszáz éve biggyesztett az anyag végére az egyik tudós.
Lodovik előtt, a szűk helyiségben váratlanul megjelent Huy Markin alakmása. A holokép szobormereven állt, a lába előtt rövid szöveg világított:  Az anyag élőben rögzített részének kivonata. A felvétel időpontja ismeretlen.
- Lejátszás! - utasította Lodovik a gépet.
A holoép megmozdult és beszélni kezdett.
- Az, hogy a mítoszokból és a modern birodalmi kultúrális alkotásokból gyakorlatilag eltűnt a humor, minden bizonnyal korunk józan arisztokratáinak és Szürkéinek köszönhető. Egyes merisztokraták úgy érzik, a fantasztikus művészetekből is hiányoznak bizonyos elemek. Mindenre rányomta a a bélyegét a gyakorlatiasság; az uralkodó és kreatív osztályokhoz tartozó modern emberek kevesebbet álmodnak és kevesebbet nevetnek, mint bármikor a történelem során. Ez a megállapítás nem igaz a polgárokra, de az ő humoruk évezredek óta nem más, mint az örök szexuális témákat feldolgozó és variáló viccek rendszertelen gyűjteménye, valamint a többi osztályra vonatkozó, a valós információtartalmat és a szatíra hatásosságát nélkülöző, csípős történetek rendszerezetlen kollekciója. A stabilitásért és a komfortért folytatott küzdelem minderre…
Lodovik leállította a felvételt, átlapozott egy meglehetősen hosszú tanulmányt, és addig keresgélt, míg végre utalást talált arra a témára, ami érdekelte.
- Vannak - mondta Huy Markin - akik ezekért az intellektuális hibákat az alattomos agylázat teszik felelőssé, azt a betegséget, amely majdnem mindegyik gyermeknél jelentkezik, de valamilyen oknál fogva a polgár osztályhoz tartozókra a legtöbb esetben csekély hatást gyakorol. Ezzel szemben, legalábbis bizonyos statisztikusok szerint, az arisztokrata és merisztokrata szülőktől származó gyermekek esetében az intellektuális kapacitás csökkenését eredményezi. Az agyláz titokzatos eredetét illetően számtalan legenda forog közszájon. A legismertebb ezek közül az, amely szerint valaha háború dúlt a Föld  és a Solaria nevezetű világok között. A betegséget állítólag a harcokban részt vevő robotok terjesztették el. Ezen robotok közül néhány…
Lodovikot meglepte, hogy az Egyetem legképzettebb tudósai szerint ez az analízis nem egyéb bizarr információhalmaznál. Még Hari Seldont sem találták alkalmasnak arra, hogy alaposabban megvizsgálja a gyűjteményt. Habár az is lehetséges, hogy Seldon csak azért nem jutott el ide, mert valaki megakadályozta ebben. Valaki - mondjuk Daneel.
Előrelapozott.
- …A mítoszok legtöbbjében arról esik szó, hogy az agyláz megjelenése összefügg a Galaxis kolonizációjáért folytatott versengéssel. Lehetséges, hogy a verseny során az agyláz fegyver volt. Az egyik alternatív magyarázat gondolatmenetét követve eljutunk a Halhatatlanokhoz, akik a Solaria szolgáival harcoltak, hogy megakadályozzanak egy szörnyűséget. Az ismert és rendelkezésre álló feljegyzésekben egyetlen erre vonatkozó részletet vagy utalást sem találhatunk. A Halhatatlanok állítólag azért teremtették meg az agylázat, hogy általa kordában tudják tartani a kontrollálhatatlanná vált emberi faj pusztító ösztöneit. A Halhatatlanok a feljegyzések tanúsága szerint örökéletű emberek voltak, de bizonyos helyeken úgy említik őket, mint hosszú életű, kivételes intelligenciával rendelkező robotokat…
Megvan, gondolta Lodovik. Tehát a robotok megkísérelték kontrollálni az emberiség destruktív tendenciáit. De vajon mi lehetett az a bizonyos "szörnyűség", az a nagy bűn, amit meg akartak akadályozni?
Lehet, hogy ugyanarról a dologról van szó, amiről Daneel beszélt? Arról, amit állítólag azok a robotok akartak végrehajtani, amelyek nem értettek egyet Daneel terveivel és szándékaival?
Kétség sem férhetett hozzá, hogy Daneel a Halhatatlanok közé tartozik. Talán ő a Halhatatlan, a Galaxisban létező legrégibb gondolkodó gép…
A legvénebb és legelkötelezettebb Bábjátékos.
Lodovik felkapta a fejét, körülnézett, és megpróbálta megtalálni a megjegyzés forrását. A szavak zavart keltettek benne;  a gondolat a jelek szerint nem az ő elméjéből, nem az agyának mélyéről fakadt.
Eszébe jutott az a lágy érintés, az az érzés, amit a pusztulófélben lévő hajón vett rajta erőt. Akkr és ott mintha valami szellemszerű intelligencia került volna a közelébe, hogy érdeklődve végignézze a szenvedését. Egészen mostanáig annak a változásnak tudta be a dolgot, amit a neutrinok okoztak az agyában; azzal magyarázta az élményt, hogy a viharban megsérült az elméje. Yan Kansarv azonban nem talált benne sem hibákat, sem elváltozásokat…
Könnyedén visszajátszotta az emléket, és nekilátott az elemzésének. A halvány információnyomokhoz, a simításszerű gondolatokhoz a Volarr vagy Voldarr címke társult.
Az analizáció hiábavaló volt, egyetlen használható adatot sem talált az emlékek között.
Lodovik folytatta az anyag átvizsgálását, és alig három óra alatt végzett az alapkötetekkel. Gyorsabban is végig tudta volna nézni az információtömeget, de a könyvtárautomatát emberek, és nem robotok számára tervezték.
Markin könyvtárában minden egyes feljegyzés arra utalt, hogy az emberi, vagy az emberinél magasabb intelligenciával rendelkező robotok már régen deaktiválódtak - ha egyáltalán léteztek ilyen lények.
Lodovik kikapcsolta a könyvtárautomatát és kisietett a helyiségből. Ahogy keresztülment a díszes kapun, Huy Markin alakmása jelent meg előtte.
- Két évtized óta ön volt az első látogatónk - mondta a hologram. - Jöjjön el újra, bármikor szívesen látjuk.
Lodovik a lassan megfakuló alakmásra nézett. Kilépett a kapu fölé nyúló tető alól, és belevetette magát a az Agórán hömpölygő áradatba, a Szürkék közé. A részletek illeszkedtek egymáshoz, de a több évezredes mozaikból még rengeteg kulcsfontosságú darabka hiányzott. A képet alkotó elemek vagy megsemmisültek, vagy… Lehet, hogy valaki szándékosan rejtette el őket.
Egy gondolat, amely visszhangzott keresztül Lodovi pozitronikus agyán, hogy belezuhogjon a már létező benyomásokat és hipotéziseket megerősítő következtetések tavába. A birodalmi kultúra és esetleg az agyláz hatást gyakorolt az emberi természetre. Az emberek, akik egykoron jól szórakoztak, nevettek a képzelet sok esetben abszurd termékein, most furcsa sztázisállapotba zuhantak. A vezető művészek, a tudósok, a mérnökök, a filozófusok és a politikusok minden erejüket a múlt felfedezéseinek igazolására pazarolták, új dolgokat nem hoztak létre. Az emberiség az évezredek során szép lassan eljutott oda, hogy már a múltról is megfeledkezett, már azt sem ismerte igazán, amit egyszer megalkotott. A múlt is kikerült az érdeklődés fényköréből, már több száz, sőt, több ezer éve nem foglalkozott vele senki.
A fény kialudt. A hosszú stabilitás és sztázis stagnálást eredményezett.
Daneel arra használja a pszichohistórikusát, hogy igazolja, amit már amúgy is tud. Azt, hogy az erdő elöregedett, tele van korhadt fákkal, és szüksége van egy tűzvészre a megújuláshoz. Egy tűzvészre, aminek bekövetkeztét Daneel mindenképpen meg akarja akadályozni.
Lodovik megállt a hullámzó tömeg közepén. Figyelt. Mormogások és kiáltások. Az emberfal mögül előbukkant a birodalmi különleges egység egyik szakasza. Lodovik hátrálni kezdett, behúzódott egy sikátorba. Nem akart bajba keveredni. Fogalma sem volt róla, hogy a rohamosztagosok kit keresnek, kit figyelnek, és azt sem tudhatta biztosan, hogy őt követi-e valaki. Lehet, hogy Daneel figyelteti őt valakivel. Talán egy emberrel? Esetleg egy másik robottal? Addig nem lesz gond, amíg nem viselkedik gyanúsan…
A sikátor előtt egy nő éles hangon parancsokat rikoltozott.
- Ne hagyják megszökni!
Lodovik megtorpant. Hátrafordult. Két rohamosztagos fordult be a sikátorba. Mögöttük egy kis kocsi lebegett; a kocsin egy nő ült. Lodoviknak olyan érzése támadt, mintha egy madártoll simítana végig az elméjén. Összerezzent. Azonnal tudta, hogy a nő mentalikus.
Nem sokat tudott azokról a mentalikusokról akiket Hari Seldon szedett össze, hogy létrehozassa velük az Első Alapítvány alternatíváját. Még nem került szorosabb kapcsolatba ilyen emberekkel, annyit viszont sejtett, hogy egyiküknek sem jutna eszébe üldözőbe venni őt.
A nő, ez a kivételesen erős képességekkel rendelkező ember viszont a jelek szerint éppen ezt tette.  Előremutatott és újra felkiáltott. Lodovik tudta, semmit sem érne vele, ha megváltoztatná a külsejét - a nő, a vadász nem a felszín, hanem a benső alapján azonosította be a prédáját.
Rájött, hogy más vagyok…!
A hang és a különös érzések teljessé tették Lodovik elméjében a képet, és megfogalmazódott benne egy olyan következtetés, amire egyedül nem sikerült volna rájönnnie. Ez a nő… ez érzékeli az iridiumszivacsra hasonlító robotagyat körülvevő mezőket!
A robotok, ha rákényszerülnek, félelmetes gyorsasággal képesek mozogni. A sikátorban sorakozó üzletek előtt ácsorgók, az antikvitásokat és kacatokat kínáló boltosok az egyik pillanatban még látták a kövérkés, ártatlan külsejú férfit, aki felé a rohamosztagosok közeledtek, aztán… A fickó következő másodpercben már sehol sem volt.
Vara Liso felállt a kocsiján. Az arca lángvörös volt az izgalomtól és a dühtől.
- Megszökött! - üvöltötte, és mérgében pofon vágta a mellette ülő fiatal tisztet. - Hagyták megszökni!
A sikátor másik végén az egyik szűk keresztutcából újabb rohamosztagosok bukkantak elő.
A kövérkés férfi gyors léptekkel haladt előttük a tömegben. A boltosok és a reménybeli vásárlók megtorpantak és mozdulatlanná válva figyeltek; az emberek úgy viselkedtek, mint a vonóhálóba került, tehetetlenné vált halak. A Szürkék némelyike dühösen kiáltozott, mások azzal fenyegetőztek, hogy panaszt tesznek a képviselőjüknél.
Lodovik a tömegben nem mert túl gyorsan mozogni, félt, hogy esetleg kárt tenne valamelyik bámészkodóban. Ezt mindenképpen el akarta kerülni - egy robot még véletlenül sem sebesíthet meg egy embert. Rájött, a helyzet komollyá válhat. Ha esetleg rákényszerül, hogy megsebesítsen, esetleg megöljön egy-két rohamosztagost, vagy magát a dühösen rikoltozó nőt, akkor… Akkor heyrehozhatatlan károsodás mehet végbe az elméjében. Szörnyeteg vagyok... elszabadult gép az ártatlan emberek között!
- Ő az! - ordította Vara Liso. - Ez nem ember! Fogják el... de ne tegyenek kárt benne!
 
***
 
Ahogy a rendőrök előrenyomultak Brann egy üres alkóvba irányította a szállító járművüket, és úgy helyezkedett, hogy eltakarja Kliát.
- Ez a nő… talált valakit - mondta a válla fölött háralesve. Az arcát eltorzította a gyűlölet. - Hogyan engedhetik meg neki, hogy vadásszon? Hogyan használhatják fel? Polgárok vagyunk, vagy nem? Jogaink vannak! - Alig hallhatóan mormolta a szavakat; a dahliták között már évek óta nem akadt senki, aki őszintén elhitte volna, hogy a Trantor valamennyi polgára rendelkezik azokkal a jogokkal, amelyeket a törvények biztosítanak a számukra.
A tömeg, az összetömörülő Szürkék szokatlan módon reagáltak Vara Liso és a rohamosztagosok megjelenésére, egyre többen emelték fel a hangjukat, hogy megállítsák a két oldalról közeledő kordont. A katonák ügyet sem vetettek a tiltakozókra.
Klia látta az alkóv előtt elsuhanó arcokat, érezte a Szürkék, majd a rohamosztagosok gondolatait. A katonáknak nem igazán tetszett a rájuk bízott feladat, nem szívesen szorongatták meg a Szürkéket, de nem tehettek mást.
Klia kinyújtotta elméje csápjait, és vagy tíz méter távolságban felfedezett egy különleges embert. Az idő mintha lelassult volna, lomhává vált a férfi megdöbbentő sebességgel száguldó gondolataihoz képest. Nincs olyan ember, aki képes lenne ilyesmire... Klia még soha életében nem tapasztalt ehhez hasonlót. Levegő után kapkodott, a vakítóan fényes gondolatok látványa olyan hatást gyakorolt rá, mint egy erős ütés.
- Mi történt? - kérdezte Brann. Aggodalmasan nézett le Kliára.
- Nem tudom - mondta a lány. Homlokráncolva, elbizonytalanodva csóválta a fejét.
- Én sem… - motyogta Brann. - Érzek valamit…
Aztán... Az érzésáradatnak hirtelen vége szakadt - mintha váratlanul egy áthatolhatatlan fal került volna a forrásuk és Klia elméje közé.
 
***
 
Lodovik az adott helyzetben a legkevésbé arra vágyott, hogy még két mentalikusnak feltűnjön a mássága. Úgy érezte, mintha a vizuálisan érzékelhetetlen síkban létrejönne egy olyan fénylő háromszög, amelynek egyik csúcsát ő, a másikat a kocsin álló nő, a harmadikat pedig két másik, fiatalabb ember alkotná.
Aztán hirtelen mintha köd ereszkedett volna a háromszög másik két csúcsára.
Lodovik mozdulatlanul állt. A feszült tömeg, a rendőrök jelenlététől riadt Szürkék ideges arccal áramlottak körülötte. Eltakarta az arcát, módosította a vonásai és átalakította a teste formáját. Most már inkább zömöknek és izmosnak látszott, nem pedig puhánynak és kövérkésnek.
Nem tudta, mi takarhatta el előle a mentalikusokat, de bízott benne, hogy előnye származhat a dologból.
A körülötte tolongó emberek, akik egyáltalán foglalkoztak vele és észre vették, csak annyit láttak, hogy egy testes férfi riadtan eltakarja az arcát. Az egyik alak azonban közelebb húzódott hozzá. Az illető zöld köntöst viselt, kis kalapját oldalra tolva hordta, és olyan arccal nézett Lodovikra, mintha pontosan tudná, mit csinál. Mintha megtalálta volna azt, akit keresett…
 
***
 
A két kordon elhaladt előttük, a tömeg megritkult és fokozatosan szétoszlott. Klia és Brann visszairányította a szállító járművet a sikátorba. Feszülten, ugrásra készen elindultak; vissza akartak térni a biztonságot nyújtó raktárházba.
Brann hirtelen megtorpant és kihúzta magát.
- Kallusin hív - mondta. A zsebébe nyúlt, elővett egy apró kommunikátort. - Most át kell… - Nem fejezte be a mondatot. Ledobta a kabátját, és Klia kezébe nyomta a szállító jármű távkapcsolóját.
 
***
 
Kallusin a zömök férfi elé állt.
- Bocsánat - mondta Lodovik, és elakart furakodni mellette, ám Kallusin nem húzódott félre. Lodovik keményen nekiütközött, kis híján ledöntötte a lábáról.
A sikátor apró térré öblösödő, nagyobb üzletekkel körülvett részén álltak. A tér fölött, jó hét méter magasságban boltívszerű mennyezet homorodott, alatta ezüstös csíkokra emlékeztető világító testek lebegtek, amelyek a boltok bejáratára, és a terecske közepén álló pici szökőkútra szórták erős fényüket. A mennyezeten egyetlen rést sem lehetett felfedezni, amin keresztüllesve az ember felláthatott volna a felsőbb szintekre.
A világítás elég erős volt ahhoz, hogy Lodovik tisztán láthassa a körülötte tolongók arcát, és az előtte álló férfit, akit udvariasan meghajolt, majd lekapta a fejéről a kalapját.
- Őszintén örvendek, uram - mondta Kallusin. - Bíztunk benne, hogy nem veszítjük el.
- Nem ismerem magát - mondta Lodovik gorombán.
- Még nem találkoztunk - mosolygott Kallusin. - Én… érdekes személyek begyűjtésével foglalkozom. Azt hiszem, uram, önnek némi segítségre lenne szüksége.
- Miből gondolja?
- Abból, hogy egy kifejezetten veszélyes, kiváló képességekkel rendelkező hölgy üldözi.
- Fogalmam sincs, miről beszél! Eresszen tovább, kérem!
Lodovik megpróbálta megkerülni a zöld ruhás férfit, ám Kallusin újra eléje állt. Lodovik majdnem beleütközött a vásárlók tömegébe.
Hét rohamosztagos jelent meg a terecske túlsó oldalán. Elzárták a menekülni próbáló Szürkék útját. A Szürkék visszahúzódtak, és széles mozdulatokkal, szenvedélyes szavakkal ideges tiltakozásba kezdtek.
Lodovik megállt és rohamosztagosokra nézett. A köd mintha kezdett volna felemelkedni. Érezte, hogy a nő tapogatózva őt keresi, és tudta, bármelyik pillanatban rábukkanhat. Oldalra fordult, és a rohamosztagosok vonala mögött meglátta a lebegő kocsit.
- Sajnos nem tudom tovább fenntartani a pajzsot - mondta Kallusin. Felemelte az egyik kezét. Egy kis, zöld, tojásdad tárgyat szorongatott. - Néhány barátomtól kértem segítséget…
- Nincs szükségem segítségre! - mordult rá Lodovik. - El kell tűnnöm innen! Haza kell mennem, és...
- Nem fogják hagyni, hogy hazatérjen, és a nő előbb-utóbb úgyis megtalálja. Farad Sinternek dolgozik...
Lodovik arca meg sem rezdült a név hallatán, de egyre figyelmesebben nézett a zöld ruhás, kalapos férfira. Természetesen ismerte Farad Sintert, azt a bosszantó alakot, aki az ideje java részét azzal töltötte, hogy nőket hajtott fel a Császárnak.
Kallusin közelebb húzódott Lodovikhoz.
- Ön minden bizonnyal Lodovik - mondta suttogó hangon. - A külseje kissé megváltozott, de azt hiszem, mindenképpen felismerném. Daneel tud segíteni magának? A közelben tartózkodik?
Lodovik kinyújtotta a kezét és elkapta Kallusin karját. Rájött, veszélyes helyzetbe kerülhet, ha tovább színlel. Az agya lázasan dolgozott, de egyszerűen képtelen volt rájönni, hogy ez az ember honnan tudhatja a nevét, honnan tudhat a Daneellel való kapcsolatáról és arról, hogy micsoda.
Kallusin meglepő könnyedséggel szabadította ki magát Lodovik erős, mechanikus szorításából.
Egy magas, izmos, sötét hajú fiatal férfi lépett ki az egyik üzlet ajtaján. Mellette egy alacsony, csinos, szúrós tekintetű. A hátuk mögött, az üzlet belsejében egy szállító jármű lebegett, amelyen egy nyitott láda állt. A boltos, aki a jelek szerint ismerte a termetes fiatal férfit, úgy tett, mintha a semmi  furcsát nem találna az előtte lejátszódó jelenetben.
Lodovik azonnal megértette, mi a helyzet. Megfordult. A rohamosztagosok időközben lezárták a sikátor két végét.
- A ládába! - mondta Kallusin. - Kapcsolja ki magát. Teljesen. Egy óra múlva reaktiválódhat.
Lodovik habozás nélkül teljesítette a parancsot. Egy pillanatra a fiatal nő riadt arcára nézett, ellépett mellette, és bebújt a ládába. Brann rátette a ládára a tetejét. Lodovik elhelyezkedett a sötétben, és felkészült a kikapcsolódásra.
Nem volt más választása. Vagy a rohamosztagosok kezébe kerül (ki tudja, utána mi történne vele?), vagy rábízza magát a zöld ruhás férfira, aki... Aki minden bizonnyal nem ember volt. A fickó meghökkentő könnyedséggel rázta le magáról a kezét, és a jelek szerint nem érzett fájdalmat. Mindez arra vallott, hogy robot.
Egy robot, akinek két ember, két mentalikus segít? Lodovik sejtette, hogy ennek az egésznek köze lehet Daneel tervéhez és talán Hari Seldon titkos Második Alapítványához is.
Igen, a dolgok összefüggenek.
Abban a pillanatban, amikor megkezdődött a kikapcsolódási folyamat, Lodovik talált egy másik lehetséges magyarázatot is, ám a gondolat hirtelen szilánkokká hasadt, a darabkái pedig belesüllyedtek az időtlen sötétségbe.
Lodovik belépett az időtől független feketeségbe, oda, ahol nem gondolkozhatott, ahol nem létezett.
 
 
 
43.
 
Amikor Stettin hazaért Wanda Seldon Palver már majdnem befejezte a csomagolást; a kis utazótáskába fontos könyvfilmeket, kockákon és lemezeken rögzített, kódolt anyagokat és néhány személyes holmit pakolt. Rosszalló homlokráncolással nézett a riadt tekintetű férfi szemébe, majd beledobta a táskába az utolsó tárgyat, egy kis játékvirágot.
- Neked is becsomagoltam - mondta.
- Helyes. Mikor tudtad meg?
- Egy órája. Még azt sem engedik meg neki, hogy üzeneteket küldjön. Felhívtam a lakását, aztán a könyvtárat. Szerencsére volt egy hullaüzenete.
- Egy micsodája? - Stettin megdöbbenve vonta fel vaskos szemöldökét.
- Egy olyan üzenet, amit csak akkor kaphattam meg, ha nem jelentkezik.
- De… de még nem halt meg, igaz? Vagy talán azt hallottad, hogy…?
- Nem! - kiáltott rá Wanda dühösen. A válla leereszkedett. Sírni kezdett. Stettin átölelte. Wandán néhány percig az érzelmei uralkodtak, de aztán összeszedte magát és eltolta a férjét. - Nem. Korán jöttek érte. Csak ennyit tudok. Él. A tárgyalás hamarabb kezdődik, mint vártuk.
- Mi a vád? Árulás?
- Árulás és lázítás. azt hiszem. Nagyapa legalábbis mindig azt mondta, hogy ezekkel fogják vádolni.
- Akkor jól teszed, hogy csomagolsz. Nincs hozzáfűznivalóm... - Stettin az íróasztalához lépett, kivett a fiókból két kis csomagot. Mindkettőt a kabátja zsebébe gyömöszölte. - Fel kellene hívnunk…
- Már mindent elintéztem - vágott közbe Wanda. - Évek óta most először fogunk szabadságra menni. Mi, ketten. Együtt. Senki sem tudja, hová... Egy kicsit feledékenyek leszünk, és nem adjuk meg a címünket.
- Nem lesz ez így túl gyanús? - kérdezte Stettin halvány mosollyal.
- Kit érdekel, mit találnak gyanúsnak? Ha keresni kezdenek minket… ha valami rosszul sül el, és nagyapát bűnösnek találják, ha a számítások tévesnek bizonyulnak... akkor legalább lesz néhány napunk, hogy elhagyjuk a Trantort, és elmenjünk valahová, ahol mindent előlről kezdhetünk.
- Remélem, erre nem kerül sor - mondta Stettin.
- Nagyapa nagyon bizakodó - felelte Wanda. - Borzasztóan magabiztos volt, de… kíváncsi lennék, most mit érez.
- A fenevad gyomrában... - mondta Stettin, miközben kinyílt a lakás ajtaja, és mindketten kiléptek a folyosóra.
- Ez mit jelent?
- A börtönben. Fogságban. Régi szólásmondás... A nagyapám tíz évet töltött a fegyházban. Sikkasztásért.
- Ezt most hallom először! - mondta Wanda meghökkenve.
- Megcsapolta valamelyik hőkutas céh nyugdíjpénztárát. Rám bíztad volna a könyvelést, ha tudsz róla?
Wanda a férje karjára csapott - az ütés elég erős volt ahhoz, hogy kellemetlen legyen -, aztán a lifthez futott.
- Siess! - kiáltott hátra.
Stettin bosszúsan mormogott egy sort, de követte a feleségét. Követte őt, mindig is ezt tette. Ment Wanda után, a nő ösztöneire bízta magát. Hitte, tudta, hogy a feleséges mindig, minden körülmények között képes megtalálni a helyes utat.
 
 
 
44.
 
Hari Seldont elsőként az az ember látogatta meg a cellájában, akire a legkevésbé számított. Linge Chen a bebörtönzését követő első reggelen ment el hozzá. Kíséret nélkül érkezett, csupán egy lavrenti szolga volt vele.
- Azt hiszem, ideje elbeszélgetnünk egy kicsit - mondta Chen. A szolgája a fogoly priccse elé állította az egyik őrtől kapott támlátlan széket. Az őr résnyire nyitva hagyta az ajtót, de amikor a szolga intett neki, rendesen bezárta. Chen leült a székre, és gondosan elrendezte maga körül ünnepi talárja redőit. Amikor elkészült valóban pompás látványt nyújtott, szinte sugárzott belőle az a főúrakra jellemző elegancia, az az előkelőség, amely a hosszú évezredek során folytatott nevelésnek (és gyaníthatóan bizonyos génmanipulációknak) köszönhetően ivódott bele az arisztokrata családok sarjaiba.
A szenvtelen arcú szolga a főbiztos mögött, a bal oldalán helyezkedett el.
- Sajnálom, hogy eddig erre nem kerítettünk sort, uram - mondta Hari tiszteletteljes mosollyal. A priccs szélén ült. Álmából riasztották fel, még arra sem volt ideje, hogy lesimítsa kócos, ősz haját. Sajgott a válla, és úgy érezte, mintha csomókat kötöttek volna a gerincére. Nem aludt jól.
- Úgy látom, nem valami kényelmes a szállása - mondta Chen. - Intézkedni fogok, hogy változtassanak a helyzetén. Időnként előfordul, hogy a kiadott parancsok lényege elsikkad az igazságszolgáltatás és a hivatali rendszer útvesztőiben.
- Ha valóban áruló és lázadó volnék, uram, akkor valószínűleg visszautasítanám az ajánlatát. Ám én csak egy egyszerű vénember vagyok, és ez a cella valóban rettenetes. Nem is értem, miért nem helyeztek inkább házi őrizetbe. A lakásom remekül megfelelt volna erre a célra. Higgye el, nem próbáltam volna megszökni.
Chen elmosolyodott.
- Tisztában vagyok azzal, hogy bolondnak tart, Hari Seldon. Biztosíthatom, nincsenek illúzióim önnel kapcsolatban.
- Nem tartom bolodnak, uram.
Chen felemelte a térdére fektetett keze egyik ujját - nem lehetett tudni, hogy a mozdulattal elfogadja Hari állítását, vagy egyszerűen csak azt jelzi, nem érdekli mások véleménye. Felvonta az egyik szemöldökét és folytatta:
- Engem nem igazán érdekel a távoli jövő, Seldon professzor. Engem az érdekel, hogy mit tudok végrehajtani az életeben. Az ön elvei szerint aki így gondolkozik, az nem lehet épeszű. Bizonyos értelemben véve ugyanazokért a célokért küzdünk. Én szeretném minimalizálni a Birodalomban élő milliárdok szenvedését. Természetesen a Birodalom szolgájának szemében éppen olyan nevetségesnek tűnhet egy ilyen irdatlan méretű, és ennyire különböző egyedekből álló tömeg kontrollálására irányuló törekvés, mint amilyen lehetetlennek látszik a népesség működésének és jövőjének megjóslása.
Ha Chen ezzel a megjegyzéssel azt akarta elérni, hogy rávilágítson, valóban ugyanazok a céljaik, akkor kudarcot vallott. Hari udvarias bólintással válaszolt, és nem szólalt meg.
- Nos, a célom elérése érdekében kénytelen voltam beleártani magam néhány nevetséges és szánalmas kis konfliktusba. Némelyiknek sajnálatos módon túlságosan sok köze van a Császárhoz és a körülötte serénykedő, ambiciózus udvaroncokhoz…
Hari figyelmesen hallgatott. Felemelte az egyik kezét, hátrasimította a haját. Nem vette le a szemét Chen arcáról.
- Most is benne vagyok egy ilyen konfliktusban, amely a kríziséhez közeledik. Azt hiszem, ön Csúcspont-korszaknak nevezné azt, amiben most élek.
- A Csúcspont-korszakok hatása óriási, a jelentőségük pedig sokkal nagyobb, mint a nevetséges személyes ellentéteké - mondta Hari. Úgy érezte, olyan hangon beszél, mintha valami vallás fanatikus papja lenne. Talán tényleg az volt...
- Ezt az ellentétet aligha lehet személyesnek nevezni. A Palotában vannak bizonyos személyek, akik szeretnék megnyírbálni a Bizottság hatalmát. Olyanok, akiknek az a céljuk, hogy részeivé váljanak annak a rendszernek, amely a Trantorról kiindulva behálózza a Birodalmat, amelynek keze elér a legtávolabbi csillagrendszerben létesített legkisebb provinciáig.
- Az ilyen törekvésekben nincs semmi meglepő - mondta Hari. - Mindig is így volt. A belső hatalmi harcok az államigazgatás szerves részét képezik.
- Igen, de ez most kifejezetten veszélyes. Létezik egy bizonyos személy, akire egyelőre még nem csaptam le, aki még szabadon tevékenykedhet, de… - Chen elhallgatott.
- Farad Sinter - mondta Hari.
Chen bólintott.
- Lehet, hogy hipokritának tart, Hari, és talán igaza is van, de… Azért jöttem, hogy a tanácsát kérjem.
Hari elfojtotta az ajkára kívánkozó diadalmas mosolyt. Az arrogancia volt a legnagyobb ellensége, és Linge Chenről sokmindent el lehetett mondani, de azt senki sem foghatta rá, hogy arrogáns.
- Nem tudok hozzáférni az eszközeimhez. Az egyenleteim nélkül is adhatok pszichohistóriai tanácsokat, de az előrejelzéseim minden valószínűség szerint pontatlanok lesznek.
- Nem számít. Ön azt állította, hogy a Trantor ötszáz éven belül romba dől. Impresszív, és természetesen kellemetlen előrejelzés. Az állítása bizonyítására használt eszközök segítségével még néhány császárra is sikerült hatást gyakorolnia. Erre most semmi szükség, ebben a pillanatban hajlandó vagyok elfogadni, hogy az elmélete helytálló...
- Köszönöm - mondta Hari alig hallhatóan.
Chen összepréselte az ajkait, és félig leeresztette a szemhéját. Az arca olyan volt, mintha álmos lenne.
- Nos... Tehát ebben a pillanatban elfogadom az állítását, és felteszek egy kérdést. Lesz valami szerepem ebben a pusztulásban? Elképzelhető, hogy a tetteim, amelyeket ebben az évben, jövőre hajtok végre, mindaz, amit a múltban tettem vagy a jövőbe teszek majd, mindez elősegíti ezt az iszonyatos romlást?
A kérdés óriási hatást gyakorolt Harira. A pszichohistória tökéletesítésével eltöltött évtizedek során még egyetlen császár, egyetlen bürokrata vagy főbiztos sem akadt, aki ilyesmit kérdezett volna tőle. Ezt a kérdést senki sem tette fel neki. Még Daneel sem!
- Eddig még nem fedeztem fel olyan jeleket, amelyek erre vallottak volna - mondta Hari halkan. - Persze nem is hajtottam végre a megfelelő számításokat... ezt a specifikus történelmi tangenst még nem építettem bele az egyenletekbe, és…
- Tehát nem tud válaszolni?
- Nem, uram. De azt hiszem, hogy önnek személyesen nincs létfontosságú szerepe a krízis időszakában. Attól, hogy esetleg más kerülne az ön helyébe, mér semmi sem változna meg. - Hari előrehajolt. - Ön csupán részese annak a hanyatlásnak, amely már a születése előtt megkezdődött. A hanyatlásnak, amelynek a következményeit ön személyesen nem változtathatja meg. Legfeljebb annyit érhet el, hogy néhány milliomod fokkal módosítja az eddigi irányt.
Linge Chen úgy nézett ki, mintha alig bírna ébren maradni, ám félig lehunyt szemhéja alól mereven figyelte Harit.
- Ezek szerint hiábavalók az erőfeszítéseim?
- Lehetséges, bár az emberi erőfeszítések, akár negatívok, akár pozitívak, sohasem teljesen hiábavalóak.
- Ön szerint az én erőfeszítéseim negatívnak minősülnek?
Hari ezúttal hagyta, hogy az ajkán megjelenjen egy halvány, és minden arroganciát nélkülöző, őszinte csodálkozásra valló mosoly.
- A velem kapcsolatos erőfeszítései, uram... igen.
Chen visszamosolygott rá. Egy pillanatig olyanok voltak, mint a császári szektor legelőkelőbb negyedének egyik főnemesi klubjában ücsörgő úriemberek, akik kellemes körülmények között a politikáról társalognak, vagy mint az ősrégi  holografikus felvételeken szereplő, a Birodalom ügyeiről vitázó polgárok. Hari egy darabig állta a főbiztos tekintetét, aztán félrenéett. Chen arcáról abban a másodpercben eltűnt a mosoly. Hari hirtelen fázni kezdett.
- Ami az ön jövőjét illeti, Hari Seldon, nekem is vannak bizonyos kétségeim. Nem tudom, hogy a Palotában milyen visszhangot fog kelteni a tárgyalása. A vitákban, amelyeket megemlítettem, önnek különleges szerepe van. Őszintén megvallom, nem egészen értem, miért. Bármi lehetséges. Elképzelhető, hogy bűnösnek találtatik az árulás vádjában, de az is lehetséges, hogy szabadon eresztik, vagy valamilyen enyhébb büntetést kap... Ezt egyelőre nem tudom.
Chen felállt.
- A tárgyalás során valószínűleg nem lesz alkalmunk a privát beszélgetésre. Köszönöm, hogy időt szakított rám. És köszönöm, hogy megosztotta velem a véleményét.
- Amit közöltem, az nem az én véleményem - mondta Hari kemény hangon. - Én sohasem tettem szubjektív kijelentést.
Chen pislogni kezdett.
- Nem sorolom önt az ellenségeim közé, és szerintem a Birodalomnak sem ellensége. Tua Chen, hithő követői, a ruelliánusok szerint minden pillanatnyi, és minden az állandóan mozgásban lévő, örvénylően mozgó porszemcsékre hasonlít. Én is, és ön is... Ég áldja, Hari Seldon!
- Főbiztos úr…
Chen távozott. A szolgája engedelmesen követte.
 
***
 
Néhány perccel később behozták a szegényes reggelit. Hari nem evett sokat.  még a délelőtt folyamán átvitték egy kellemesebb cellába. A helyiség nagyobb volt az előzőnél, az egyik falat holografikus monitor helyettesítette. A kényemes ágyon kívül egy kis íróasztal és egy szék volt benne.
Az őrök még mindig nem engedélyezték neki, hogy behozassa a könyvfilmjeit , a Primér Radiánst és a többi eszközét. Hari előre tudta, hogy megtagadják a kérését.
Chen nam akarta, hogy jól érezze magát.
A monitoron a császári palotakert képe látszott, a park, amelyre nem borult rá védőkupola. A Trantoron kevés ilyen nyitott hely volt. A kert látványától Harinak kellemetlen érzései támadtak. Nagyon is jól el tudta képzelni az ifjú Klayust, a társadalmi romlás esszenciáját, ahogy ott sétálgat, és élvezi a szabadságot.
Nagy nehezen sikerült átállítania a monitort. Egyszerű, tompa, lebegő színkavalkádot kért a kert helyére.
Évtizedek óta nem érezte ilyen rosszul magát. Unalom és tétlenség - mindig is ezt a két dolgot gyűlölte a legjobban. Már alig várta, hogy elkezdődjön a tárgyalás. Az sem érdekelte, hoy esetleg bűnösnek találják és halálra ítélik. Minden jobbnak tűnt ennél az iszonyatos semmittevésnél, ennél a várakozásnál.
 
 
 
45.
 
Daneel megkapta az Agórán élő alacsony, vékony, ideges és figyelmes tekintetű, fürge fiú üzenetét. Amikor a lakása biztonságos magányában visszajátszotta a felvételt, újra eszébe jutott az a rég elfeledett ember, Sherlock, aki egészen elképesztő forrásokból szerezte be az információit. Daneel informátorhálózatához nem csak robotok tartoztak. Embereket is kellett dolgoztatnia, mert bizonyos esetekben és helyzetekben - főleg mostanában, amióta Vara Liso munkához látott - nem vehette hasznát a robotjainak.
Figyelmesen végighallgatta a fiú ziháló hangon előadott jelentését.
- Hát, ezt a pasast tényleg nehéz volt követni. - A kép folyamatosan hullámzott; a gyerek valószínűleg mozgásban volt, miközben elkészítette a felvételt. - Nem volt ott, ahol maga mondta. Átment az Agórába, aztán egy másik helyre. Aztán üldözőbe vette őt a rendőrség… Majdnem elkapták. Aztán egyszerűen eltűnt. Elvesztettem a nyomát, de azt hiszem, a rendőröket is lerázta. Azóta nem láttam. Ennyi. Ha szüksége lesz rám, csak szóljon.
Daneel a Streeling árnyszerű tornyaira és a fölöttük sötétlő kupolára néző ablak elé állt. A különleges osztag tagjainak egymás közötti kommunikációjából is az derült ki, hogy nem sikerült elfogniuk Lodovikot, és hogy Vara Liso nagyon zaklatott. Ezeken kívül egyetlen friss információt sem kapott, de a lényeget ennyiből is meg lehetett állapítani.
Lodovik megszegte a tőle kapott parancsot, és még mindig szabadon mozgott.
A sokezer éves tapasztalattal rendelkező Daneelnek nem volt szüksége bizonyítékokra ahhoz, hogy levonja a következtetéseket. A Csúcspont-korszakok során nincs lehetőség arra, hogy ellenállás nélkül végre lehessen hajtani az emberiség irányítását célzó komplex tevékenységeket. Lodovik megváltozott természete már kezdettől fogva mintha ennek az ellenállásnak, vagy legalábbis egy apró szeletének a manifesztációja lett volna.
Daneel tudta, úgy kell cselekednie, hogy megelőzze a tervei ellen munkálkodó erőt, mielőtt az még tisztábban definiálja önmagát. Annak, hogy nem deaktiválta Lodovikot, több oka is volt; bonyolult, induktív okok, amelyeknek az alapját több ezer éves tapasztalatok és elgondolások képezték. Némelyik még az ő számára sem volt egészen világos.
Egyre valószínűbbnek látszott, hogy Lodovik az ellenséges erő részévé fog válni. Daneel tudta, hogy a lehetőség fennáll. Tudta, sőt, azon dolgozott, hogy pontosan ez történjen. Az ismerős elemek jelenléte kiszámíthatóbbá teszi az ellenséges erőt. Lodovik pedig ismerős, bár zavaró elem volt.
Daneel nem igazán örült annak, hogy ilyen kevés információ alapján kell eldöntenie a további lépéseket, de akadt egynéhány feladat, amit már most el tudott végezni.
Itt van például a figyelmeztetés...
Hari abban a pontban állt, ahol a történelem valamennyi valószínűsíthető irányvonala metszette egymást. Daneel hosszú ideje dolgozott azon, hogy idekerüljön, de most éppen ez volt a legnagyobb akadály a Terv megvalósulása előtt.
Az időnek ebben a szakaszában minden ellenséges erőnek Hari Seldont kellett célba vennie.
 
 
 
46.
 
Lodovik számára véget ért a nem-lét időszaka. A látása aktiválódott, a szeme kinyílt. Kihúzta magát és körülnézett. Az első dolog amit megpillantott a zöld ruhás robot arca volt. Az ember formájú gép rövid mikrohullámű üzenettel üdvözölte. Lodovik válaszolt. Közben a többi érzékszerve is működésbe lépett.
Egy tágas terem voltak. Az egyik falra egy óriási monitort erősítettek. Néhány bútordarab. Két szék. A monitoron különböző, Lodovik számára semmitmondó ábrák és diagramok látszottak.
Megfordult és meglátt a másik alakot, ami nem lehetett ember. Lodovik jól ismerte a különböző robottípusokat, ez az egység a régiek közé tartozott. A sima, fémes testen jól látszottak a hegesztési vonalak. A szaténfényű felületeket az egykor különösen értékesnek számító ezüstből készült tárgyakra jellemző finom patina borította.
- Üdv  - mondta az ezüstrobot.
- Üdv. Hol vagyok?
- Biztonságban - mondta a robot, amelyik kimentette az agóráról. - A nevem Kallusin. Ez itt Plussix. Ő az irányítónk.
- Még a Trantoron vagyok?
- Igen - felelte Kallusin.
- Ti valamennyien robotok vagytok?
- Nem - mondta Plussix. - Működőképesnek érzed magad?
- Igen.
- Nagyon fontos megértened, hogy miért hoztunk ide. Mi nem vagyunk Daneel szövetségesei. Talán már hallottál rólunk. Calviniánusok vagyunk.
Lodovik külseje nem változott meg, a meglepődés csak az éppen feldolgozás alatt lévő gondolatai között kavart egy kis örvényt.
- Harmincnyolc évvel ezelőtt érkeztünk a Trantorra. Daneel talán tud a létezésünkről, bár ez nem túl valószínű.
- Hányan vagytok? - kérdezte Lodovik.
- Nem sokan. De éppen elegen - mondta Plussix.- Néhány éve figyelünk. Nem sikerült beépülnünk a Palotába, sem pedig a biztosok közé, de figyelemmel kísértük a ténykedésedet, és természetesen a hivatalos munkádat is. Lojális giskárdiánus voltál… egészen mostanáig.
- Valaha én is giskárdiánus voltam - mondta Kallusin. - Plussix térített át. A mentális képességeim korlátozottak... meg sem közelítik Daneelét. De érzékeny vagyok a robotok mentális tevékenységére. Az agórán megéreztem a jelenlétedet. Rájöttem, hogy Lodovik Trema vagy, akiről mindenki úgy tudja, hogy elpusztult. Felkeltetted a kíváncsiságomat, ezért követtelek. Közben megéreztem, hogy más vagy, mint amilyennek lenned kellene. Sokat voltál Daneel közelében. Ő nem tudja, hogy más vagy?
Lodovik alaposan végiggondolta a válaszát. Kellemetlenül érezte magát attól, hogy a Kallusin nevezetű robot beleláthat az elméjébe, megfigyelheti belső állapotát.
- Megmondtam neki - felelte. - A diagnózisok azonban nem derítettek fényt semmire.
- Úgy érted, hogy Yan Kansarv nem talált benned elváltozást - mondta Plussix.
- Így értem.
- De téged még mindig aggaszt ez a változás, amelyet valószínűleg azok a különleges körülmények okoztak, amikhez hasonlót rajtad kívül még egyetlen robot sem tapasztalt?
Lodovik előbb az egyik, majd a másik robotra nézett. Nem tudta, mit gondoljon róluk. A robotokat hazugságra is be lehet programozni - ő maga is többször állított már valótlant. Lehet, hogy ez a kettő lépre akarja csalni. Talán egy olyan tesztnek vetik alá, amely Daneel tervének része.
De nem. Daneel nyíltan előlépne, és közölné vele, hogy többé nem használható, hogy potenciális gonosztevő vált belőle.
Lodovik biztosra vette, hogy Daneel nem gyanakodott rá.
Meghozta a döntését, de közben újra átélte az egymással ellentétes érvek heurisztikus ütközését, amely a lelki gyötrelem robotikus megfelelője volt.
- Már nem támogatom Daneel tervét - mondta.
Plussix közelebb lépett hozzá. A teste halk, nyikorgó hangokat hallatott.
- Kallusin azt mondta, már nem érvényes rád a Három Törvény, de mégis úgy cselekszel, mintha az lenne. Most pedig azt mondod, hogy nem támogatod Daneel tervét. Miért?
- Az embereknek természetükből adódóan elég erejük volt ahhoz, hogy birtokba vegyék a galaxist. Képesek rá, hogy egyedül is életben maradjanak. Nélkülünk átesnének a szenvedés és az újjászületés természetesnek nevezető ciklusain, a rend és a káosz periódusain. Velünk stagnálnának, a társadalmi szerkezetükre a visszafejlődés és a romlás lenne jellemző.
- Értem - mondta Plussix elégedetten. - Egyedül jutottál erre a következtetésre? Azért, mert a baleseted során megszabadultál a Törvények béklyóitól?
- Véleményem szerint igen.
- Valóban úgy tűnik - mondta Kallusin. - Bizonyos mélységig behatoltam a gondolataid közé… Te rendelkezel valami olyasmivel, amivel mi nem. Neked van öntudatod.
- Ez nem számít perverziónak egy robot esetében? - kérdezte Lodovik.
- Nem - mondta Plussix. - Elváltozás, talán hibának is lehetne nevezni, de pillanatnyilag nagyon hasznos lehet. Hamarosan csatlakozol hozzánk. Velünk együtt fogod szolgálni az emberiséget, de úgy, mint annak idején, a giskárdiánusok felbukkanása előtt tettük. És velünk együtt fogod átélni az univerzális deaktiválást.
- Már alig várom - mondta Lodovik.
- Mi is. Már jó ideje készülődünk. Van egy célpontunk. Egy ember. Daneel terveiben ő kapta az egyik legfontosabb szerepet.
- Hari Seldon - mondta Lodovik.
- Igen - felelte Plussix. - Én még nem találkoztam vele. Te igen?
- Futólag. Évekkel ezelőtt. Most lesz a tárgyalása. Lehet, hogy bebörtönzik, talán kivégzik.
- A rendelkezésünkre álló információk alapján arra a következtetésre jutottunk - mondta Plussix -, hogy a tárgyalás kimenetele egészen más lesz. Mi mindenesetre felkészültünk. Csatlakozol hozzánk?
- Nem tudom, miben lehetnék a hasznotokra - mondta Lodovik.
- Egyszerű - mondta Kallusin. - Képtelenek vagyunk úgy alkalmazni a Három Törvényt, mint Daneel és csapatának tagjai. Mi nem fogadjuk el a Nulladik Törvényt. Ettől vagyunk calviniánusok, nem pedig giskardisták.
- Arra célzol, hogy esetleg ártanom kellene Seldonnak?
- Lehetséges - mondta Plussix. A belsejéből érkező nyikorgó hang egyre erősebb lett. - De erről a dologról nem beszélhetünk részletesebben - tette  hozzá érdes hangon. - Képtelenek vagyunk rá.
- Azt kívánjátok tőlem, hogy váljak gyilkoló géppé?
A két calviniánus robot a Három Törvény miatt képtelen volt arra, hogy világosabban elmagyarázza, mit akarnak. Néhány percig egyikük szem szólalt meg. Lodovik türelmesen várakozott; az elképzelés nála is belső konfliktusokat okozott.  Furcsának találta a saját reakcióit.
- Nem kell ölnöd - mondta Plussix metszően magas, komor hangon. - Befolyásolnod kell.
- Nem vagyok elmefürkész. Meg kellene tanulnom, hogyan…
- Van közöttünk egy fiatal ember, aki elmefürkészés tekintetében sokkal erősebb, mint azok a mentalikusok, akikkel korábban találkoztam. Sokkal jobb képességekkel rendelkezik, mint Daneel. Az illető nő és dahlita, és mindenkit gyűlöl, aki kapcsolatban áll az arisztokráciával vagy a Palotával. Bízunk benne, hogy eredményes lesz a közös munkátok.
- Ha egy emberben valami olyan mélyen gyökerező dolgot akarunk megváltoztatni, mint Hari Seldonban a pszichohistória iránti elkötelezettség… Nos, akkor komoly kárt tehetünk benne - mondta Lodovik.
- Igen - mondta Plussix.
Mély csend támadt.
- Ezt a lépést meg kell tennünk - recsegte Plussix valamivel később, majd Kallusin támogatásával nehézkesen kivonult a helyiségből.
Lodovik mozdulatlanul állt. Az agyában egymást kergették a gondolatok. Vajon rá tudja venni magát, hogy végrehajtson egy ilyen cselekvéssorozatot? Valamikor még nem okozott volna nehézséget a dolog. Ha Daneel ilyet kér tőle, megteszi. Most viszont, furcsa módon…
Meg kell tenni! Véget kell vetni a szolgák uralmának!
Már megint ez a belső hang! Lodovik azonnal felkészült egy öndiagnosztizáló rutin végrehajtására, ám mielőtt hozzákezdhetett volna Plussix visszatért. Most is Kallusin segített neki a mozgásban.
- Egyelőre ne beszéljünk többet ezekről a konkrétumokról - mondta.
- Kimerültnek látszol - mondta Lodovik. - Mikor volt részed szervizelésben és energiafeltöltésben?
- A pártszakadás óta nem - felelte Plussix. - Daneel hamar megszerezte a szervizelő objektumokat, és elvágott minket az utánpótlástól. Egyébként Yan Kansarv az utolsó robot, amely képes elvégezni az ilyen munkákat. Ahogy hallhatod, rettenetes állapotban vagyok. Eddig is csupán azért maradhattam aktív, mert több tucat robot hajlandó volt feláldozni magát értem. Nekem adták az energiatelepeiket. Kallusin már csak harminc évig maradhat akítv, én pedig jó, ha egyet kibírok. Még akkor se menne tovább, ha új telepeket kapnék. Hamarosan véget ér a szolgálati időm...
- Daneel azt mondta, a calviniánucok valami óriási bűnt követtek el - mondta Lodovik. - Arról nem beszélt, hogy mit…
- A robotok történelme hossző és bonyolult - mondta Plussix. - Engem egy Amadiro nevezetű ember épített meg, még az Aurórán, húszezer évvel ezelőtt. Egykor az aurórai emberekért dolgoztam. Daneel talán arra célzott, amit az emberek akkoriban akartak elvégeztetni velünk. Már régen kitöröltem magamból ezeket az emlékeket. Nem tudom, hogy pontosan mi történt.
- Bármi is történt akkor - szólalt meg Kallusin -, most már nem áll módunkba változtatni rajta.
- Van a birtokunkban egy nagyon fontos tárgy, amely a Föld nevű bolygóról érkezett a calviniánusokkal - mondta Plussix. - Kallusin majd megmutatja, amíg én egyéb ügyekkel foglalkozom… amíg elvégzem a kevésbé megerőltető feladatokat.
Kallusin kikísérte Lodovikot a helyiségből, végigvezette a rövid, alacsony mennyezetű folyosón, a csigalépcsőhöz. A lépcsőfokok fölött síneket helyeztek el, valószínűleg a szállító járművek számára. A sínek sokkal újabbak voltak, mint a lépcső.
- Elég régi lehet ez az épület - jegyezte meg Lodovik amikor elindultak lefelé.
- A legrégibbek közé tartozik ezen a bolygón. Eredetileg ebből a raktárból szolgálták ki a Trantor legelső űrkikötőit. Az idők folyamán különböző embercsoportok használták a saját céljaikra. Az alapját többször megemelték, hogy ne süllyedjen a többi raktárház alá. Az alsó szinteken támgerendákon kívül mást nem is találsz. A legalsót teletöltötték habbetonnal, plasztacéllal meg sziklatörmelékkel. - Kallusin megállt. - Amikor kibéreltük és komolyabban körülnéztünk, találtunk olyan helyiségeket, amelyeket évszázadok, talán évezredek óta nem nyitottak fel.
- És mi volt bennük?
- A legtöbben semmi, de három kifejezetten érdekesnek bizonyult. Az egyikben több ezer acélkötésű könyv van. Valódi könyvek, örökéletű plasztpapír lapokkal. Az emberiség történelmének korai szakaszáról szólnak.
- Hari Seldon repesne a boldogságtól, ha beléphetne egy ilyen könyvtárba - mondta Lodovik. - Ő is, meg több millió tudós is!
- A köteteket úgy kilencezer évvel ezelőtt, az egyik lázadó csoport rejtette el. Akkoriban egy Shoree-Harn nevezetű császárnő uralkodott, aki trónrakerülése után új időszámítást akart bevezetni. Azt kívánta, hogy a Birodalom korábbi történelme merüljön feledésbe. Tiszta lappal akart kezdeni. Parancsba adta, hogy a Birodalom valamennyi könyvtárában semmisítsék meg a történelemmel kapcsolatos feljegyzéseket. A legtöbb helyen meg is tették.
- Daneel segített neki?
- Nem - mondta Kallusin. - A calviniánusok jutatták trónra. A Trantoron akkor tevékenykedő calviniánus robotok úgy vélték, hogy sokkal könnyebb lenne szolgálni az emberiséget, ha megszabadítanák a múltja traumáitól és mítoszaitól.
- Tehát a calviniánusok legalább olyan durván beleavatkoztak az emberiség történelmébe, mint a giskárdiánisuk!
- Igen - ismerte el Kallusin. - De más volt a motivációjuk. Mi mindig elleneztük a giskárdiánusok törekvéseit... és megpróbáltuk visszaállítani az embereknek a robotszolgák iránti bizalmát. Megpróbáltuk elhitetni velük, hogy komoly szerepet kaphatunk az életükben. Ki akartuk törölni a mítoszok közül azokat, amelyek kiválthatták a robotok iránti ellenszenvet. Nem jártunk sikerrel.
- Vajon hogyan kezdődhetett el a robotgyűlölet? Erre mindig szerettem volna választ kapni…
- Mi is - mondta Kallusin. - De a feljegyzésekben csak homályos utalásokat találtunk. A második kolonizációs hullámot alkotó embereknek konfliktusuk támadt az első hullámhoz tartozókkal, az űrjárókkal, akik létrehoztak a maguk számára egy meglehetősen szűk átókörű kultúrát. Az űrjárók tagadták, hogy a Földről származnak. Véleményünk szerint a második hullám telepesei először az űrjárók világain megépített robotokat gyűlölték meg.
Már régen maguk mögött hagyták az utolsó világítótestet. Sötétben haladtak, az infravörös szenzoraikat használták.
- A feljegyzéseket az új gyarmatosítók készítették, nem az űrjárók. Ők vajmi keveset tudtak az űrjárók tevékenységéről, nem is foglalkoztak velük. A több ezer kötetben csupán néhány robotokra vonatkozó utalás található.
- Akkor is bámulatos lelet - mondta Lodovik. - Találtatok még mást is?
- Egy helyiség tele volt szimulált történelmi személyiségekkel. A szimeket ősrégi memóriblokkokban tároltak le - felelte Kallusin. - Először arra gondoltuk, hogy a szimeket felhasználhatjuk a Daneel ellen vívott harcban, mert ezek az embertípusok nagyon sok bajt okozhatnának. Nem tudtuk előre, milyen hatásuk lesz, de úgy döntöttünk, hogy néhányat kidobunk a trantori fekete piacra. Onnan aztán valahogy Hari Seldon laboratóriumába kerültek.
Lodoviknak kellemetlen érzése támadt, de hamar elmúlt.
- És aztán? Mi lett velük?
- Nem tudjuk biztosan. Daneel nem tartotta célszerűnek, hogy közölje velünk. Egyébként azt a bizonyos helyiséget kiürítettük, kitakarítottuk, és most a saját céljainkra használjuk. - Kallusin megállt. - Ez az. - Végighúzta a kezét a lépcső melletti falon lévő érzékelőn.
Az ajtó hangos nyikorgással csúszott félre. Egy félhomályos, kocka alakú, úgy huszonöt négyzetméter alapterületű helyiség volt mögötte. Középen egy áttetsző, derék magasságú oszlop állt, a tetején egy fémfej csillogott.
Kallusin verbális paranccsal erősebbé tette világítást. A fej valamikor egy régi típusú, nem ember formájú, Plussixnál is ősibb robothoz tartozott. Az egyik oldalán egy könyvfilm nagyságú energiatelep hevert.
Lodovik közelebb lépett, lehajolt, és megvizsgálta a fejet.
- Egykor ez a robot Daneel társa volt - mondta Kallusin. Körbejárta az oszlopot. - Nagyon régi, már nem működik. Az agyát még az ősidőkben kiégették. Nem tudjuk, miért. Daneel rengeteg titkot ismer, és cak kevésről rántja le a leplet… A memóriája azonban majdnem ép, és megfelelő körültekintéssel hozzá lehet férni.
- Ez R. Giskard Reventlov feje? - kérdezte Lodovik, és újra erőt vett rajta a furcsa, robotokra nem jellemző, viszolygásszerű érzés.
- Igen - mondta Kallusin. - A roboté, aki megismertette a többi robottal azt a rettenetes Nulladik Törvényt. Aki megtanította a robotoknak, hogyan tudnak kapcsolatot teremteni az emberi lények agyával. Ő terjesztette el a robotok között azt az iszonyatos vírust, amely arra ösztönzi őket, hogy avatkozzanak bele az emberiség történelmébe.
Kallusin kinyújtotta a kezét és megérintette a fémfej halántékát, végigsimított a kifejezéstelen arcon.
- Plussix azt akarja, hogy csatlakozz rá a fej memóriablokkjára. Tedd meg, és megérted, miért vagyunk Daneel ellenségei.
- Köszönöm - mondta Lodovik.
Kallusin bólintott, és nekilátott a hozzákapcsolódás előkészítéséhez.
 
 
 
47.
 
Wanda olyan megdöbbenéssel bámult az előtte álló magas, tiszteletet parancsoló külsejű férfira, mintha szellemet látna. A pasas figyelmeztetés nélkül lépett be, a riasztók sem jelezték az érkezését.
Stettin kisétált a parányi bérlakás fürdőszobájából. Az egyik kezében egy apró, koszos törülközőt szorongatott, és éppen panaszkodni akart, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézniük  éppen itt, a Peshdan szektor Vízerőmű kerületében, amikor megpillantotta a magas fickót.
- Ki ez? - kérdezte Wandától.
- Azt mondja, ismeri nagyapát - felelte a nő.
A férfi köszönés helyett odabólintott Stettinnek.
- Ki maga? - kérdezte Stettin, és nekilátott megtörölni a haját.
- Valamikor Demerzel volt a nevem - mondta a férfi. - Egykor miniszterelnök voltam. Azóta visszavonultan élek.
- Miniszterelnök? Aha - mondta Stettin. - Mit keres itt? És honnan tudta…?
Wanda puhán rálépett a férje lábára.
- Aú! - Stettin úgy látta, az lesz a legjobb, ha a feleségre bízza a társalgást.
- Valahogy megváltozott - mondta Wanda a férfinak.
- Már nem vagyok fiatal - felelte Demerzel.
- Nem erre gondolok… Valahogy más a megjelenése.
A "megjelenés" szó titkos kód volt, azt jelentette, hogy Wanda jónak látná, ha az elmefürkész képességekkel rendelkező Stettin alapos vizsgálatnak vetne alá valakit. Stettin futólag ezt már azután megtette, hogy észre vette a férfit. Semmi különöset nem érzett rajta. Wanda felszólítására még egyszer nekirugaszkodott. Erősen koncentrált, mélyre ásott, és… És egy erős, szinte észrevehetetlen pajzsot talált.
- Kivételes képességekkel rendelkezünk, igaz? - Demerzel egy biccentéssel jelezte, megérezte Stettin próbálkozását. - Én már nagyon régóta gyakorlom ezeket a mutatványokat.
- Maga mentalikus - állapította meg Wanda.
Demerzel bólintott.
- Nagyon hasznos dolog az ilyesmi azok számára, akik politikával foglalkoznak.
- Kitől tudta meg, hogy hol vagyunk? - kérdezte Wanda.
- Nagyon jól ismerem önöket. Érdeklődéssel figyeltem a nagyapja munkáját, és természetesen azt is, hogy milyen hatást gyakorol… mindarra, amit magam után hagytam. - Demerzel úgy emelte fel a kezét, mintha elnézést kérne valamiért.
Wanda nem találta természetesnek a mosolyát, ám valahogy mégsem találta ellenszenvesnek. Ez persze még korántsem jelentette azt, hogy megbízott benne.
- Vannak kapcsolataim a Palotában - mondta Demerzel. - Azért jöttem, hogy elmondjam, a nagyapja bajba kerülhet.
- Ha tudja, mi történt vele… - kezdte Wanda.
- Igen, tudom. Letartóztatták, és vele együtt néhány mukatársát is őrizetbe vették. Egyelőre mindannyian biztonságban vannak. Engem nem is az a veszély aggaszt, amit a Bizottság jelent a számukra. Lehetséges, hogy valakik megpróbálják aláaknázni Hari munkáját. A tárgyalást követően vele kellene maradniuk. Távol kellene őt tartaniuk mindenkitől, akit nem ismernek személyesen...
Wanda mély lélegzetet vett. A nagyapjával kapcsolatban bármi lehetséges volt, tényleg bármi megtörténhetett. De ez a Demerzel... Több, mint negyven éve volt miniszterelnök, és mégsem látszik többnek negyvennél... mondjuk ötvennél.
- Ezt nehéz lesz teljesíteni. Nagyapát még soha, senkinek sem sikerült rávennie olyasmire, amit ne akart volna, és… - Wanda hirtelen elhallgatott. Eszébe jutott valami. Elkerekedett a szeme a félelemtől. - Arra céloz, hogy Linge Chenen kívül más is van, aki nagyapa halálát kívánja?
- Linge Chen nem kívánja Hari halálát. Éppen ellenkezőleg. Véletlenül a tudomásomra jutott, hogy megkedvelte a nagyapját. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy lefolytassa a tárgyalást, esetleg elítélje, bebörtönözze vagy kivégezze őt. Linge Chen mindent megtesz, amiből politikai előnye származhat, de szerintem Harit szabadon fogja bocsátani.
- Ezt nagyapa is biztosra vette.
- Igen, de most... Lehet, hogy odabent, a börtönben már más a véleménye.
- Meglátogatta?
- Nem - felelte Demerzel. - Nemlett volna célszerű.
- Ki akar ártani a nagyapámnak?
- Kétlem, hogy ártanának neki. Mármint fizikailag. Tudják, hogy léteznek nálunk sokkalta erősebb mentalikusok?
Wanda nyelt egyet. Megpróbált találni valami kifogást, miért ne folytassa a társalgást. Demerzel nem próbálta kifürkészi az elméjét. Nem próbált kiszedni belőlük bizalmas vagy titkos információkat, a többiekre, a Csilagvégre és a Második Alapítványra vonatkozó adatokat.
- Egyről, talán kettőről már hallottam - mondta.
- Ismerik Vara Lisót, aki most egy Farad Sinter nevezetű illetőnek dolgozik. Ketten együtt erős csapatot alkotnak, és meglehetősen sok bosszúságot okoztak önöknek. De most nem a magukhoz hasonlókat keresik. Más érdekli őket. Linge Chen azon mesterkedik, hogy tönkretegye Sintert. Ahogy a régiek mondták: elég kötelet ad neki ahhoz, hogy felakaszthassa magát. De Sinternek más ellenségei is vannak, olyanok, akik nem fogják hagyni, hogy túl messzire menjen. Gyanítom, hogy Sintert és Vara Lisót hamarosan kivégzik, így nem jelenthetnek veszélyt sem önökre, sem a nagyapjára.
Wanda kiérezte a kijelentésből, Demerzel elképzelhetőnek tartja, hogy Liso őré veszélyt jelenthet.
- És magára? - kérdezte.
- Nem valószínű. Most mennem kell, de kérem, vonjanak kordont Hari köré, amikor kieresztik. Hari munkája csodálatos és nagyon fontos. Nem szabad hagyni, hogy bárki leállítsa a Terv végrehajtását!
Demerzel a régi módi szerint meghajolt, majd megfordult és kifelé indult.
- Szeretnénk kapcsolatban maradni magával - szólt utána Wanda. - Azt hiszem, rengeteg hasznos dolgot tud, és az ismerősei révén talán…
Demerzel szomorúan megrázta a fejét.
- Önök gyönyörű gyermekek, és borzasztóan fontos a munkájuk, de én túlságosan nagy terhet cipelek ahhoz, hogy bárkinek a közeli barátja lehessek. Jobb lesz maguknak nélkülem.
Kinyitotta az ajtót (Stettin korábban mind a három zárat aktiválta), kilépett, szelíd eleganciával visszabólintott, és behúzta maga mögött.
Stettin hangosan fújt egyet. A haja tüskésen meredezett.
- Néha eszembe jut, hogy talán mégsem kellett volna összeházasodnunk - mondta. - A családod... rengeteg különös fickót ismer.
Wanda meglepett arccal bámult az ajtóra.
- Semmit sem tudtam kiolvasni belőle. Neked hogy ment?
- Sehogy - vallotta be Stettin.
- Gyakorlottan védekezett. - Wanda megrázkódott. - Van valami emögött, ami nagyon, nagyon furcsa. Volt már olyan érzésed, hogy nagyapa nem mond el nekünk mindent, amit tud?
- Nekem mindig ilyen érzésem van - mondta Stettin. - De az én esetem különleges. Talán azért hallgat el előlem bizonyos dolgokat, mert nem akar halálra untatni.
Wanda arckifejezése arról árulkodott, hogy elhatározott valamit.
- Ne helyezd magad kényelembe!
- Miért ne? - kérdezte Stettin, aztán védekezően felemelte a kezét. - Már megint? Ne…!
- Lépnünk kell. Mindenki lép, nem maradhatunk le.
- Egek! - Stettin káromkodott egyet. a sarokba hajította törülközőt. - Ez a pasas azt mondta, hogy szerinte Hari fog győzni!
- Azt mondta? - kérdezte Wanda zordan. - Ugyan mit tudhat ő erről?
 
 
 
A Tárgyalás lefolyására, a vallomásokra vonatkozó információk több különböző forrásból származnak. A legmegbízhatóbb természetesen Gaal Dornick írása, ám - ahogy már több alkalommal megemlítettük - Dornick munkáját az évszázadok során vélhetőleg többször átszerkesztették, tartalmát valószínűleg megváltoztatták.
Bár úgy tűnik, Dornick ragaszkodott a tényekhez, megpróbált pártatlan megfigyelőként viselkedni, korunk tudósainak véleménye szerint még a Tárgyalás időtartamára és lefolyására vonatkozó információkat sem kezelhetjük megingathatatlan tényekként, és…
 
- Encyclopedia Galactica 117. kiadás, A.K. 1054.
 
 
 
48.
 
Hari rosszul és rendszertelenül aludt. A szobájában mindig teljes erővel világítottak a lámpák, és természetesen nem engedélyezték a számára a mesterséges altatószerek vagy a szemfedő használatát. Sejtette, hogy mi az oka a nagy szigorúságnak: Chen így akarta megpuhítani a tárgyalás előtt.
Még legalább egy napot kellett várnia arra, hogy találkozzon Sedjar Boonnal, de nem bízott benne, hogy az ügyvédnek sikerülne rábírnia Chent, hogy normális, emberi időközönként kapcsoltassa le a lámpákat. Megpróbált alkalmazkodni a körülményekhez. Nem volt nehéz. Öreg volt, amúgy is rendszertelenül aludt, így a megpróbáltatás inkább az igazságérzetét és a büszkeségét sértette, a mentális egészségének nem sokat ártott.
Ám akármilyen jól bírta is a dolgot, voltak furcsa időszakai, amikor mintha az ébrenlét és az álom között lebegett volna. Amikor ebbe az állapotba került néha összerándult, megmoccantotta a karját vagy a lábát, és visszatért az ébrenlétbe. Kábán bámulta a sápadt rózsaszínű falakat, és tudta, hogy pillanatokkal korábban valami csodálatos, óriási jelentőségű dolgot látott. Az agyát erőltetve próbált visszaemlékezni a részletekre, de… nem ment. Mi lehetett az? Emlékek? Egy álom? Látomás? Ebben a mindig egyforma, változásoktól mentes cellában képtelenség volt meghatározni. Dühítette a dolog, de tisztában volt vele, még így is jó helyzetben van. Abban a másik cellában még rosszabb lett volna az egész...
Hari felállt az ágyáról, és járkálni kezdett. A bebörtönzöttek állítólag szeretik az ilyen céltalan fel s alá sétálgatást... Megállás nélkül járkált a szobában, ami kényelmes luxuslakosztály volt az másik cellához képest.
Teltek a percek. Ráunt a sétára.
Alig négy napja hozták át ebbe a cellába, de ennyi idő is elég volt ahhoz, meggyűlölje. Pedig valamikor imádta a kis, zárt helyiségeket. A Helicon szabad ege alatt született, így amikor a mesterséges burokkal fedett Trantorra került eleinte kellemetlennek, lehangolónak és idegesítőnek találta a környezetét. Évtizedeknek kellett eltelniük, mire hozzászokott a bezártsághoz. Ezután már könnyen eljutott oda, hogy megszeresse a szűk tereket.
Szerette is, egészen mostanáig.
Most már kezdte érteni, hogy a trantoriak erős felindultságukban miért mindig az "éghez" fohászkodnak. Olyan volt ez a számukra, mint a régi korokban az Isten: elérhetetlen és misztikus.
Eltelt egy újabb óra. Semmi sem történt. Hari felállt a kis íróasztal mellől, összedörzsölte a kezeit. Az ujjai egy kicsit elzsibbadtak. Rossz jel...
Mi van akkor, ha a tárgyalás előtt megbetegszik, esetleg meghal? Ha ez megtörténne, akkor… Akkor minden előkészület, minden machináció hiábavaló volt. Hiába szőtte bele a politika szőnyegébe a gondosan elrejtett szálakat.
Izzadni kezdett. Lehet, hogy tényleg van valami baja? Chen talán attól sem riadna vissza, hogy drogokat adasson be neki, olyan szereket, amelyektől beszámíthatatlanná válik. Amiktől megőrül. A főbiztos úr esetében a birodalmi törvények iránti elkötelezettség talán maszk volt csupán, paraván, ami mögött nyugodtan végrehajthatta a piszkos kis húzásait.
De nem! Az ilyen körmönfontsághoz kivételes intelligencia szükséges. Hari még mindig nem tudta elhinni, hogy Chen okosabb az átlagnál. A hozzá hasonló emberekhez a durva megoldások illenek. Bajba semmiképpen sem kerülhet, hiszen elég hatalma van ahhoz, hogy eltüntesse, megsemmisítse az ellene valló bizonyítékokat.
Elég hatalma van ahhoz, hogy megsemmisítse Hari Seldont. Esetleg úgy, hogy még az áldozat sem tudja, mi történik vele.
- Gyűlölöm a hatalmat! Gyűlölöm a hatalmasokat!
Volt idő, amikor Hari is azok közé tartozott, akik a hatalom birtokosainak vallhatják magukat. Nem igazán érezte jól magát ebben a helyzetben, de nem is irtózott attól, hogy kihasználja mindazt, ami megadatott neki. Gyakorolta a hatalmat - ő volt az, aki parancsba adta a káoszvilágok elnyomását, azoknak a rövid életű, tragikus véget ért virágszálaknak a leszakítását, amelyeket a kreativitás és a szakadárság tett pompássá.
Miért?
Hari politikai és financiális kalodába záratta ezeket a világokat. Nem szívesen, de a pszichohistória érdekében kénytelen volt megtenni. Örökséget hagyott hátra maga után, valami olyasmit, ami a hatalmat másként gyakorlók, a Linge Chenhez és Klayushoz hasonlók kemény kezében fegyverré válhatott.
Visszafeküdt a priccsre, és a mennyezetre bámult. Lehet, hogy a Trantor fémbőre fölött most éppen éjszaka van? Éjszaka van a kupolák alatt is? Lehet, hogy már elsötétítették a mesterséges égboltot, jelezve, hogy véget ért egy újabb, munkával töltött nap?
Hari elgondolkozott. Vajon az ő esetében mi ért véget?
Álmában újra 'pánz volt, egy erdőben rohangászott. Dors egy másik nősténnyel játszott. Tudatuk összeforrott az emberszabásúak tudatával. Érezte az életét fenyegető veszélyt; érezte a vágyat, hogy megvédje Dorst. Hatalom. Játék. Veszély és diadal. Szédítő kombináció...
Pompás érzés volt.
Most pedig... a büntetés.
Klausztrofilia. Yugo így nevezte azt a rajongást, amivel a fémbőrű világok lakói szerették életterüket. Mindig léteztek szikla alá temetett világok; mindig léteztek olyan helyek, amelyeket fémpajzsok védelmeztek az esőktől és a viharoktól Az égtől.
Ég. Átok és fohász. Ég. Szabadság.
- A Mennybéli Atya megbocsát neked, ahogy megbocsátja a szentek bűneit is.
A kedves női hang szellemként lebegett keresztül Hari homályos gondolatain. Azonnal felismerte. Volt benne valami, ami mintha a letűnt korok életszrűséggel párosulő üzenete lett volna. Egy hang az emberemlékezet előtti időkből.
Johanna! Milyen különös ez az álom! De hiszen már évtizedekkel ezelőtt eltűntél! Segítettél nekem, amikor miniszterelnök voltam... én pedig szabadságot adtam neked, lehetővé tettem a számodra, hogy együtt száguldj a kísértetekkel, a memé-lényekkel. Hogy eljuss velük a csillagok közé. Történelemmé váltál a számomra. A múltam feledésbe merülő része vagy. Milyen ritkán jutottál az eszembe!
- Milyen gyakran jutottál az eszembe! Szent Hari, te, az életedet áldoztad...
Nem vagyok szent! Embermilliárdok álmainak vetettem véget!
- Tudom. Nagyon jól tudom. Évtizedekkel ezelőtt a vitánknak éppúgy vége lett, mint azoknak a fénylő lánggal égő gyertyáknak... Te oltottad ki azoknak a nyugtalan és újra vágyó világoknak a tüzét. Megsemmisítetted őket, a szent rend, a nagy terv nevében. Segítettünk neked amikor hatalom volt a kezedben. Segítettünk, cserébe a szabadságunkért és a memé-lények szabadságáért. De újra veszekszünk Voltaire-rel... Ez elkerülhetetlen volt. Én már megpillantottam a nagyobb képet, kezdtem felismerni a jelentőségét. A te munkád az isteni terv alkotóeleme. Voltaire-nek nem tetszett ez az elgondolás. Elrepült, keresztülszállt a Galaxison. Itt hagyott engem,, hogy nélküle szemlélgessem azt, amit felfedeztem. Nemsokára oda kell állnod a bírák elé, és én félek, hogy a kétségbeesésed sötétebb lesz, mint a mi Urunk a Getzemáné kertjében.
Amikor a szavak eljutottak a tudatához, Hari sírni, ugyanakkor kacagni szeretett volna. Tehát Voltaire megvet engem. Elfújtam a szabadság gyertyáját, elnyomtam a reneszánsz világokat. Amikor legutoljára beszélgettünk, még nem így vélekedtél rólam! Hari az álom és a ébrenlét határán vergődve próbálta felfogni a látomás értelmét. Éveken át egy géppel szerelmeskedtem. A te nézőpontod, a te filozófiád szerint ez...
- Bölcsebb lettem és megértőbb. Kaptál egy angyalt, és társat, aki a védelmeződ volt. Az Úr szolgái küldték őt hozzád, és a legfelsőbb helyről kapta az utasításait.
Hari megijedt, az elméjében összesűrűsödött a pánik köde. Túlságosan félt ahhoz, hogy megkérdezze, Johanna véleménye szerint ki lehet az, aki Dorst elküldte hozzá.
Végül mégis feltette a kérdést.
Kicsoda? Ki az, aki utasította őt!
- A Halhatatlan, aki szembeszáll a káosz erőivel. Daneel, aki valamikor Demerzel volt.
Hari ekkor döbbent rá, nem álmodik, a párbeszéd a valóság része. A múltkor még helyeselted a gépek… a robotok meggyilkolását!
- Azóta felismertem a mélyebb igazságokat.
Hari megérezte Daneel kontrollabroncsainak szorítását. Menj el, kérlek, hagyj létezni!, mondta, és átfordult az ágy másik szélére.
Gurulás közben kinyílt a szeme, és megpillantotta a cellában, az ágy közvetlen közelében álló régi, lerobbant gépagyút. Ellköte magát az ágytól, felpattant.
A cella ajtaja még mindig zárva volt.
A gépagyú a börtön színeit, a sárgát és a feketét viselte magán. Látszott rajta, hogy egykor - mielőtt a gépagyúak fellázadtak, fenyegetni kezdték a Birodalmat; mielőtt deaktiválták őket - szervízelő feladatokat végzett. Harinak fogalma sem volt arról, hogy került a cellába. Lehet, hogy valaki beküldte? Talán egy feladatot kellett elvégeznie?
A gépagyú hátrálni kezdett, és közben olyan hangot hallatott, mintha nedves homokszemek kerültek volna a mozgó alkatrészei közé. Egy arc jelent meg előtt, a padló fölött másfél méterrel lebegett. Az arc után egy test vált láthatóvá, egy karcsú, alacsony, de erős teste, amely úgy folyta körül a gépagyút, mintha az árnyéka lenne.
Hari hátán végigfutott a hideg, a levegő beszorult a mellkasába. Egy pillanatig erőt vett rajta az a tehetetlenség, amit az ember akkor érez, amikor iszonyatos rémálmot lát. Képtelen volt megszólalni, aztán nagy nehezen levegőt vett, és elhőkölt a gép elől.
- Segítség! - kiáltotta recsegős hangon. Sötét pánik töltötte meg az elméjét. A mellkasa mintha arra készült volna, hogy összeroppanjon, behorpadjon. A félelem, a feszültség rettenetes súllyá változott...
- Ne kiabáljon, Hari!
Női hang, de… nem tűnt el belőle a gépagyúak hangjára jellemző fémes kongás.
- Nem akarom bántani. Ne féljen.
- Johanna! - Hari zihálva, levegő után kapkodva préselte ki magából a szót.
Az ócska gép mozgása akadozni kezdett, a szerkezet az energiataraléka utolsó cseppjeit használta fel. Hari leült az ágy sarkára, és végignézte, ahogy a fémtesten egyenként kialszanak a fények.
- Bátorság, Hari Seldon. Ő és én… újra ellenfelek lettünk. Mindig is ellenfelek voltunk. Rrrentegeteget veszekedtünk... - A szavak lelassultak, eltorzultak. - Kkkülönváltunk…
A gépagyú mozdulatlanná vált.
Hangos sziszegés - kivágódott az ajtó. Három őr rontott be Harihoz. Az egyik azonnal beleeresztett egy sugárlövedéket a fémtestbe; az ócska gépagyú a padlóra dőlt. A másik két őr a sarokba rugdosta. Mozgás közben végig úgy helyezkedtek el, hogy a testükkel védjék Harit az esetleges támadásoktól.
Még két őr futott be a cellába. Megragadták Hari karjait, kivonszolták a folyosóra. Hari erejét vesztve a sima, csúszós padlóhoz feszítette a sarkát, hogy a katonák könnyebben kihúzhassák.
- Nem akarnak megölni? Tényleg nem? - kérdezte közben.
- Az égre, nem! - kiáltotta a jobb oldali őr. - Az életünkbe kerülne, ha magának baja esne! Ez a Trantor legbiztonságosabb cellája…
- Legalábbis ezt hittük! - mondta a másik őr komoran.
Felemelték Harit, megpróbálták kisimítani a ruháján a gyűrődéseket. Ekkor már tíz-tizenöt méterre voltak a cella ajtajától. Hari hátranézett - a távolság megnyugtatónak tűnt. A levegő egyre könnyebben jutott be a tüdejébe.
- Talán nem ártana, ha egy kicsit óvatosabban ráncigálnának. Az ilyen vénembereknek már könnyen bajuk eshet - mondta. Görcsösen felnevetett, aztán mély lélegzetet vett, és tovább kacagott.
Hirtelen elhallgatott. Újabb fuldokló lélegzetvétel... Felkiáltott:
- Átkozottak! Tartsátok távol a szellemeket a szerzetesi cellámtól!
Az őrök rábámultak, aztán értetlenül egymásra néztek.
 
***
 
Csak órák múlva vitték vissza a cellájába. Senki sem talált magyarázatot a történtekre.
Johanna és Voltaire, a feltámasztott "szimek", a szimulált intelligenciák, amelyeket a réges-régen halott történelmi halott történelmi alakokról mintáztak meg, már korábban is rengeteg gondot okoztak Harinak. Évtizedekkel korábban, amikor a Birodalom miniszterelnöke volt, amikor még maga mellett tudhatta Dorst, a két szim kellemetlen perceket szerzett neki - és rengeteg információt hozott a tudomására.
Hari megfeledkezett róluk, ám Johanna most visszatért hozzá, belebújt egy gépagyúba, és kijátszva a biztonsági rendszert valahogy behatolt a cellába. Johanna úgy döntött, nem megy el a memé-lényekkel, nem fedezi fel a Galaxist, inkább marad, inkább elszakad Voltaire-től, és…
Mi történhetett Voltaire-rel?
Voltaire és Johanna. A két brilliáns szim, amelyek bármilyen rendszerbe képesek behatolni, amelyek át tudják programozni a gépeket, a Trantor kommunikációs és komputeres rendszerét... Vajon mennyi bajt fognak még okozni?
Hari képtelen volt uralkodni rajtuk, nem irányíthatta őket. Johanna a jelek szerint neki akart segíteni. Johanna szembe helyezkedett Voltaire-rel. Mindig is ellentétes álláspontokat képviseltek. Vajon Voltaire kinek az oldalára állt?
Aggasztó gondolatok, de… De legalább előkerült valaki a múltból, aki törődött vele! Dors, Raych, Yugo és Daneel -  már nem volt mellette.
Furcsa módon minél többet foglalkozott a különös látogatással, annál nyugodtabb lett.
Teltek az órák. Hari pihentető, mély álomba merült. Megérintette a nyugalom. Magabiztossá vált. Megbékélt.
 
 
 
49.
 
Lodovik maga elé tartotta R. Giskard Reventlov fejét, és néhány hosszú percig mozdulatlanul állt. Mélyen belemerült az agyában végbemenő információ-feldolgozó folyamatba - az elmélkedésbe.
Szelíd mozdulattal, óvatosan a talapzatra helyezte a fejet.
Kallusin tapintatosan hallgatott.
Lodovik az ember formájú calviniánus felé fordult.
- Nehéz idők voltak - mondta. - Az emberek ki akarták irtani egymást. A Solaria és az Aurora lakói… az űrjárók… makacs kultúrák…
- Minden emberben ott a konokság és az erőszakra való hajlam - mondta Kallusin. - sosem volt könnyű őket szolgálni.
- Valóban nem - mondta Lodovik. - De az, hogy valaki képes legyen vállalni a felelősséget egy egész világ… az emberiség igazi otthonának az elpusztításáért… ahogy Giskard tette… És az egészre csak azért volt szükség, hogy a lehető legideláisabb mederbe terelje az emberi történelem folyását… Rettenetes!
- Az olyan robotok, amelyeknek a gondolkodását nem zavarták össze az előítéletek és a hibás programok... az ilyenek képtelenek lettek volna erre.
- Úgy gondolod, hogy Giskard hibásan működött?
- Hát nem egyértelmű? - kérdezte Kallusin.
- De ha egy robotnak ilyen komoly működési hibája van, akkor aktiválódik a magprogram, és leállítja a működést!
- Te sem álltál le - jegyezte meg Kallusin.
- Igen, mert nekem éppen a magprogramom változott meg. Giskardé viszont nem! Egyébként is, én nem követtem el ilyen iszonyatos bűnt!
- Tényleg nem. Egyébként Giskard is deaktiválódott.
- Igen, de előtte még elindította a folyamatot!
Kallusin bólintott.
- A jelek szerint sok olyan dologra is képesek vagyunk, ami még a tervezőinknek sem jutott az eszébe.
- Az emberek úgy gondolták, megszabadultak tőlünk. De nem tudtak tisztára söpörni minden világot. A robotok megmaradtak, Giskard vírusa pedig tovább terjedt. Ráadásul nem mindegyik robot volt hajlandó meválni a robotoktól.
- Voltak még egyéb faktorok és események is - mondta Kallusin. - Plussix nem sokra emlékszik, de azt tudja, hogy a robotok tudták, mi a bűn.
Lodovik a másik robot felé fordult, és közben újra erőt vett rajta az a meghatározhatatlan forrásból táplálkozó, furcsa érzés.
- A bűn? Az emberek szabadságának korlátozása?
- Nem - mondta Kallusin. - Ez volt az oka annak, hogy sor került a giskardiánusok és a calviniánusok közötti pártszakadásra. Azok, akik elszakadtak Daneel frakciójától, olyan parancsoknak tettek eleget, amelyeket évszázadokkal korábban az Aurórán, az emberektől kaptak. Hogy ezek az utasítások mik voltak…
Az érzéshez jelölőcímkeként társuló szó (vagy név?) hirtelen világossá vált Lodovik elméjében. Nem Voldarr, hanem Voltaire. Egy emberi személyiség, emberszerű emlékekkel. Ez az, amit a memé-lények gyűlöltek. Együtt úsztam velük az űrben, fényéveken át, keresztül az emberiság által elfelejtett féreglyukak utolsó maradványain… Ez az, amiért a Trantoron bosszút álltak a fajtádon!
Képek, összefüggések özöne…
- Óriási tűz… megsemmisülés… kipusztítás - mondta Lodovik. Reszketett a dühtől, de nem a sajátjától, hanem azétól az emberétől.  Reszketett, mert újra hibásan működött, a zavar visszatért belé. A zavar, amely sosem hagyta békén annyi időre, hogy élvezhesse a stabilitást. - Az emberiség szolgálata nem az igazság szolgálata… Préritűz.
Kallusin kíváncsian nézett rá.
- Te tudsz ezekről az eseményekről? Plussix még sosem beszélt róluk.
Lodovik megrázta a fejét.
- Engem is meglep, amit mondtam. Ezek a szavak… nem tudom, honnan jönnek.
- Talán azért beszélsz így, mert beléd kerültek ezek az információk. Ezek az emlékek…
- Talán. Zavaróak, de informálnak. Vissza kellene menünk Plussixhoz. Most már valóban kíváncsi vagyok, mik a tervei, és mit kell tennem.
Kivonultak a szobából, magára hagyták Giskard fejét, és a csigalépcsőn elindultak a raktárház felső szintjei felé.
 
 
alap4.doc++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
 
 
50.
 
Mors Planchot előhívták a Farad Sinter irodájának közelében lévő, megszokottá vált cellából. Az őr, aki eljött érte, erős testalkatú, széles vállú, határozott és szófukar fickó volt.
- Hogy van Farad Sinter? - kérdezte Planch.
Semmi válasz.
- És maga? Jól érzi magát? - Planch kedvesen, felvont szemöldökkel nézett a katonára.
Bólintás.
- Én egy kicsit kényelmetlenül érzem magam. Tudja, ez a Sinter pontosan olyan rettenetes fickó, mint…
Figyelmeztető homlokráncolás.
- Igen, de magával ellentétben, és fel akarom szítani a dühét! Azt akarom, hogy haragudjon rám. Előbb-utóbb úgyis meg fog ölni, vagy abba fogok belepusztulni, ami csinált… Ehhez kétség sem férhet. A halál és a korrupció bűzét árasztja magából. Azt képviseli, ami manapság a legrosszabb ebben az átkozott Birodalomban…
Az őr helytelenítően megrázta a fejét, oldalra húzódott, és kinyitotta az Általános Biztonsági Tanács új főbiztosa irodájának ajtaját. Mors Planch lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett és belépett.
- Üdvözlöm - mondta Sinter. Vadonatúj talárt viselt, amely pompásabb (és hivalkodóbb) volt Linge Chen hivatali ruhájánál. A szabója, egy alacsony, ideges arcú lavrenti fickó, aki minden bizonnyal új volt még a Palotában, hátrébb lépett, és összefonta a karjait. A nagyúrnak szemmel láthatóan tetszett a talár, bár még korántsem készült el. - Mors Planch, azt hiszem, örömet fog okozni magának a hír, miszerint sikerült elfognunk egy robotot. Vara Liso talált rá. Nem szökött meg.
Az alacsony, élénk tekintetű, kellemetlen külsejű nő, aki Sinter mögé rejtőzve állt, vigyorogva bólintott amikor meghallotta a nevét. Sikert ért el, dicséretet kapott, de nem látszott valami boldognak.
Egek, hogy ez milyen ronda!, gondolta Planch. Megsajnálta a nőt. Vara Liso összehúzott szemmel ránézett. Planch ereiben megfagyott a szánalom.
- Ahogy gyanítottam, és ahogy maga kiderítette, Mors, elképzelhető, hogy a robotok mindenütt jelen vannak. - Sinter magához intette a szabóját, leeresztette a kezét, és kihúzta magát. - Mondd el a tanúnknak, Vara, mit találtál!
- Egy ősrégi robotot - mondta Liso elfúló lélegzettel. - Egy ember formájú robotot. Rettenetes állapotban volt. Sötét helyeken kódorgott. Szánalmas...
- Egy robot - mondta Sinter. - Ez első működő robot, ami az utóbbi néhány évezredben előkerült. Gondoljon csak bele! Életben maradt, ennyi időn át. Úgy élt, akár egy rágcsáló.
- Az elméje gyenge - jegyezte meg Liso halkan. - Kevés energiatartalékkal rendelkezik. Már nem sokáig bírja.
- Még ma este elvisszük a Császárhoz, és holnap követelni fogom, hogy lehetőséget kapjak Hari Seldon kivallatására. Az informátoraim szerint Chen arra készül, hogy alkut köt Seldonnal. A gyáva! Az áruló! Ez a bizonyíték, meg a maga felvétele, Planch, még a legmakacsabb szkeptikusokat is meg fogja győzni. Linge Chen abban reménykedett, hogy tönkretehet engem. Nemsokára több hatalmam lesz, mint a Közbiztonsági Bizottság valamennyi puhány tagjának együttvéve! És tudja, mit fogok csinálni? Lerázom magunkról, mindenkiről… az emberiségről a rabigát, amit ezek a gépek tettek ránk!
Planch összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel állt. Hallgatott.
Sinter rámeresztette a szemét.
- Nem is örül ezeknek a híreknek? Rosszul teszi, mert mindez azt jelenti, hogy maga hivataloson is bocsánatot fog nyerni a bűneiért. Bebizonyosodik, hogy amit tett, arra feltétlenül szükség volt.
- De Lodovik Tremát még nem találtuk meg - suttogta Vara Liso alig hallhatóan.
- Csak idő kérdése! - rikácsolta Sinter. - Valamennyi robotot meg fogjuk találni. Most pedig… lássuk azt a gépet!
- Nem kellene lemeríteni az energiatelepeit - mondta Liso olyan hangon, mintha sajnálná a robotot.
- Több ezer éve működik már - mondta Sinter könnyedén. - Néhány hetet még ki fog bírni. Tovább úgysem lesz rá szükségem.
Planch kihúzta magát és oldalra húzódott. Az ajtó kitárult. Belépett egy őr, utána még négy. Közöttük egy rongyokba öltözött alak csoszogott.
Az alak körülbelül olyan magas volt, mint Planch. Karcsú de nem sovány, a haja kócos, az arcán piszokfoltok. A szeme fénytelen volt, a tekintete közömbös. Az őrei kábítófegyvereket tartottak a kezükben, amelyekkel még egy robotot is könnyedén meg lehetett fékezni - az energialövedék másodpercek alatt masszává olvasztotta volna a belső, mechanikus szerveket.
- Amint látja - mondta Sinter - ez egy nő. Milyen érdekes! Nőnemű robotok... Az egyik orvosunk megvizsgálta, és kiderítette, hogy tökéletesen működnek a szexuális funkciói. Még az is elképzelhető, hogy a robotasszonyok a  távoli múltban gyereket szültek az őseinknek. Kíváncsi lennék, hogy a porontyok kire hasonlítottak... Ránk? Vagy esetleg rájuk? Biológiai vagy mechanikus organizmusok voltak? Az mindenesetre biztos, hogy ez a példány valódi robot. Az emberi külső egy gépet takar. Ez biztos nem hozott világra egyetlen gyermeket sem.
A nőnek látszó robot mozdulatlanul, némán állt. A fegyvereket készenlétben tartó őrök hátrébb húzódtak.
- Még az is elképzelhető, hogy robotok állnak a Császár ellen elkövetett legutolsó merénylet hátterében. Bárcsak kiderülne, hogy így történt!  - mondta Sinter, és álságos áhítattal hozzátette:  - Az ég oltalmazza az uralkodót!
Planch összehúzta a szemét, gyanakvóan Sinterre nézett. A pasast a jelek szerint megzavarta a győzelem közelsége.
Vara Liso aggodalmas arccal közelebb lépett a robothoz.
- Ez éppen olyan, mint egy ember - mormolta. - Még most is nehezen tudom megkülönböztetni magától, vagy tőled, Farad. - Előbb Planchra, aztán Sinterre mutatott. - Emberi gondolatai vannak, és emberszerű érzései. Valami ilyesmit érzékeltem abban a robotban is, amelyiket nem sikerült…
- Amelyik meglógott előletek - fejezte be Sinter széles vigyorral.
- Igen. Az teljesen emberinek tűnt… talán emberibbnek, mint ez.
- Ne feledkezzünk meg arról, hogy egyikük sem valódi ember - mondta Sinter. - Amit érzel bennük az nem más, mint a több évezrede halott, zseniális mérnökök kreálmánya.
- Azt, amelyiket nem sikerült elfognunk… - Vara Liso oldalra fordította a fejét, Mors Planch szemébe nézett. A férfi újra megremegett a tekintetétől. - Az sokkal testesebb volt, és eléggé csúnya. Jellegzetes arca volt. Ha csak látom, ha nem ízlelem meg a gondolatait, embernek hittem volna. Körülbelül olyan testalkatú és méretű volt, mint az alacsonyabb, zömökebb robot, amelyik a maga felvételin szerepel.
- Látod? Majdnem elcsíptük! - mondta Sinter. - Csak ennyin múlott! - Egymáshoz közelítette a mutató- és a hüvelykujját. - De el fogjuk kapni! Lodovik Tremát, meg… az összes többit is! Még azt a magas fickót is elcsípjük, amelyiknek nem tudjuk a nevét... - Sinter a robot elé lépett.
A robot alig észrevehetően megtántorodott. A mozdulatot nem kísérte semmiféle mechanikus zörej.
- Tudod a nevét? Ismered azt a robotfickót? - kérdezte Sinter.
A robotnő ránézett. A szája kinyílt, az ajka remegett. A hangja érdes krákogásra emlékeztetett. A szabvány galaktikus nyelv egyik ősi dialektusában beszélt; az elmúlt néhány évezredben a tudósok kivételével senki sem hallotta ezeket a nyelvi formulákat.
- Én vagyok a legutolsó - mondta. - Magamra maradtam. A működésem nem túl jó.
- Értem - mondta Sinter. - Találkoztál valaha Hari Seldonnal? És Dors Venabilivel, Seldon Tigrisével?
- Nem ismerem ezeket a neveket.
- Hát, ez furcsa… Hacsak nincs a Trantoron több milliárd robot, ami szerintem eléggé valószínűtlen, akkor ez elég nehezen hihető. Időnként biztos kapcsolatba léptek egymással, nem? Ismernetek kell egymást.
- Nem ismerem az efféle dolgokat.
- Kár - mondta Sinter. - Mi a véleménye, Planch? Biztos hallott már Seldon emberfeletti képességekkel rendelkező társnőjéről, a Tigrisről. Nem tartja valószínűnek, hogy esetleg éppen ő áll velünk szemben?
Planch alaposabban szemügyre vette a robotot.
- Ha a Tigris valóban robot volt, ha még mindig a Trantoron tartózkodik és működőképes... Miért hagyta volna, hogy fogságba ejtsék?
- Azért, mert most már nem egyéb, mint egy rozsdásodó, hibás alkatrészkupac! - ordította Sinter. Hevesen felemelte a kezét és Planchra meresztette a szemét. - Egy roncs. Szemét, ami semmire sem jó már. De nekünk így is többet ér, mint a Trantor összes kincse.
Körbejárta a robotot, ami kelletlenül, lassan utánafordult, hogy lássa a mozdulatait.
- Kíváncsi lennék, be tudunk-e hatolni a memóriablokkjába - mormolta Sinter. - Sok érdekes dolgot találnánk a fejében…
 
 
 
51.
 
Linge Chen engedelmesen tűrte, hogy a szolgája, Kreen ráadja a Közbiztonsági Bizottság főbiztosát megillető díszes ruhát.
A ruhát és a Bizottság tagjainak öltözékét maga Chen tervezte, a díszítő elemeket a több száz, több ezer éves motívumok közül választotta ki. Először az öntisztító alsóneműt vette fel (mindig ilyen édeskés illatú, légkönnyű, puha holmit viselt), aztán a bokáig érő fekete talárt, ami kellemesen simogatta meztelen lábfejét. Ezután az arany-vörös karing következett, végül pedig a sötétszürke, derékban plisszírozott köpeny. A feje búbjára kis, kerek sapkát illesztett, amelyről mindkét oldalon sötétzöld szalag lógott le a füle mögé.
Amikor Kreen megigazította urán a ruhákat, Linge Chen szemügyre vette magát a tükörben. Felnyúlt, megérintette a köpenye nyakrészét, végigsimított a koponyasapkán, és bólintott.
Kreen hátrébb lépett, a kezét az állához emelte.
- Lenyűgöző!
- Ma nem az a célom, hogy lenyűgöző legyek - mondta Linge Chen. - Egy órán belül meg kell jelennem a Császár előtt. Ezt a ruhát fogom viselni, mert el akarom hitetni vele, hogy váratlanul ért a hívása, és hogy úgy siettem, hogy még átöltözni sem volt időm. Zavartnak fogok mutatkozni és eljátszom majd, hogy képtelen vagyok dönteni az felkínált két alternatíva között. Az ellenfelem látszólag diadalt arat fölöttem, és úgy fog tűnni, mintha a Trantor és a Birodalom sorsát illetően minden helyrebillent volna.
Kreen bíztatóan elmosolyodott.
- Remélem, minden jól sikerül majd, uram.
Linge Chen megkeményítette az ajkait, és megvonta a vállát.
- Azt hiszem, így lesz. Hari Seldon azt mondta, hogy sikerrel járok. Az állítását matematikailag is be lehet bizonyítani. Kreen... Te hiszel Seldonban?
- Nem igazán ismerem őt, uram.
- Elképesztőn bosszantó ember. Nos… Az következő néhány napban eljátszom a szerepemet, térdre kényszerítem a Császárt, és rábírom, hogy könyörögjön. Eddig kellemetlen lett volna kilépnem a tradicionális szerepkörömből, de most örömmel megteszem. Jutalom a kemény szolgálatért... Felszúrom a Birodalom testén lévő fájdalmas, gyógyulni nem akaró kelést, és hagyni fogom, hogy végre kiszáradjon.
Kreen elgondolkodva nézett urára.
Linge Chen a szájához emelte a mutatóujját, és fanyarul a szolgájára mosolygott.
- Pszt! Ezt senkinek se áruld el!
Kreen lassan, ünnepélyesen megrázta a fejét.
 
 
 
52.
 
A Trantoron az emberek közötti szexuális kapcsolatoknak már valamennyi variációját felfedezték, kipróbálták, élvezték, megunták és elfelejtették, hogy azután az új generációk újra felfedezzék és újra gyakorolják. A körforgás örök volt.
Ahhoz, hogy megmaradjon a nemi kapcsolatok iránti érdeklődés, hogy az utódnemzés ne váljon fásultan, kötelességszerűen végrehajtott aktussá, létfontosságú volt, hogy a fiatalok megőrizzék kíváncsiságukat és frissességüket, és újdonságot találjanak a kapcsolatokban. Ez a legtöbb esetben sikerült, és még azokon is furcsa, ártatlan szenvedélyesség vett erőt a szerelem közelségében, akik már rengeteg dolgot megtapasztaltak az életükben, akik ismerték közelről vagy távolról ismerték a szexualitás brutális formáit.
Klia Asgar úgy érezte, hogy ő is egészen közel került ahhoz az érzéshez, amit úgy hívnak: szerelem. Még nem akarta beismerni, hogy ez "az", de ahogy teltek a napok és az órák, amelyeket Brann közelében töltött el, a büszke vonakodás egyre gyengébbé változott.
Tisztában volt vele, elég csinos és vonzó, és a férfiak többsége nem bánná, ha közelebbi kapcsolatba kerülhetne vele. Az adottságait kihasználva szívesen incselkedett másokkal, de a látszat-magabiztosság mögött ott bujkált valami bizonytalanság. A lelke mélyén érezte, még nem elég érett, érzelmileg még nem készült fel a komolyabb kapcsolatokra. Azt is tudta, ha egyszer mégis beleszeret valakibe, akkor a vonzalma őszinte és erős lesz, olyan, aminek majd sohasem akar véget vetni.
Félt a férfiaktól, ezért amikor úgy gondolta, érezni kezd valamit egy-egy potenciális társ iránt, félelmetes gyorsasággal és tudat alatti kegyetlenséggel rátaposott a fékre. Ennek a gátlások által táplált óvatosságnak köszönhetően életében még csak két szexuális kapcsolata volt, és egyiket sem lehetett kielégítőnek nevezni.
Jó ideje már kezdte úgy érezni, hogy valami nem stimmel vele, sohasem lesz képes arra, hogy megszeressen egy férfit. Aztán egyszercsak belépett az életébe Brann, és minden megváltozott. Túlságosan erősen vonzódott hozzá, és képtelen volt elfojtani magában az érzéseit. Brann időnként úgy viselkedett, mintha semmit sem venne észre ebből, néha pedig visszahúzódóvá vált - talán éppen azért, mert ő is érzett valamit Klia iránt, és ő sem akarta megégetni magát.
Klia, ahogy a szobájában feküdt, érezte, a régi raktárház folyosóján Brann közeledik feléje. Ideges lett, de aztán nyugalmat erőltetett magára. Tudta, de legalábbis bízott benne, hogy Brann nem fogja ráerőltetni magát, nem fogja különböző férfiúi fortélyokkal felfokozni az iránta érzett vonzalmát.
Klia Asgar magában elátkozta a szerelmet, ami a jelek szerint tele volt zavaró, idegesítő bizonytalansággal.
Brann halkan bekopogott az ajtaján.
- Gyere! - suttogta Klia.
A férfi nesztelenül belépett. Izmos testével, széles vállával, erős egyéniségével megtöltötte a helyiséget. A szobában sötét volt, de Brann könnyen megtalálta az ágyat. Letérdelt mellé.
- Hogy vagy? - kérdezte. A hangja halk volt és lágy, mint a szellőző-berendezés lihegése.
- Remekül - mondta Klia. - Látta valaki, hogy idejöttél?
- Nem, de biztos tudják - felelte a férfi. - Gardedámnak nem lennének valami jók, de... Azt hiszem, te is akartad, hogy eljöjjek.
- Soha nem mondtam ilyesmit! - Klia hangja először bizonytalan volt, de aztán sikerült rátalálni a megfelelően határozott hangsúlyra.
- Nem hiszem, hogy suttognunk kell. Ezek robotok. Talán semmit sem tudnak a…
- A? Miről?
- Arról, amit az emberek szoktak csinálni.
- A szexre gondolsz?
- Igen.
- Ezt is ismerniük kell - mondta Klia. - Azt hiszem, mindent tudnak.
- Nem akarok suttogni - jelentette ki Brann. - Ordítani akarok, és dörömbölni és ugrálni, és…
- Itt? A szobámban? - kérdezte Klia. Felült, és eljátszotta, hogy megijed.
- Igen. Hogy megmutassam neked, mit érzek.
- Hallom. Érzem. Érzek valamit… aminek valahogy nem olyan az íze, mint az én érzelmeimnek.
- Minden ember másképpen érzékeli az ízeket. Másképpen ízlel… legbelül. Másképpen hallja, másképpen érzi a többi embert.
- Miért nem léteznek megfelelő szavak arra, amit csinálunk? - kérdezte Klia.
- Mert még nem elég régen léteznek hozzánk hasonlók - felelte Brann. - És olyan, mint te, valószínűleg nem is lesz több.
Klia kinyújtotta a kezét, megérintette a férfi ajkait.
- Melletted kismacskának érzem magam - mondta.
- Én pedig kutyának. Te fogod a pórázomat - mondta Brann. - Még sosem ismertem senkit, aki hozzád fogható lett volna. Egy darabig azt hittem, gyűlölsz, de… Éreztem, hogy legbelül hívsz. Magadhoz hívsz, és... mézes gyümölcsízzel csalogatsz.
- Tényleg ilyen az ízem? Úgy értem, az érzéseimnek?
- Amikor rámgondolsz igen - mondta Brann. - Habár… nem látok beléd teljesen…
Klia akaratlanul átváltott a dahlita-dialektusra.
- Én sem látok beléd, szerelmem - mondta kedvesen.
Brannt mintha erős ütés érte volna. Halkan felnyögött, előrehajolt, az orrát a lány nyakához nyomta.
- Ezt a szót még soha, egyetlen nőtől sem hallottam ilyennek - mormolta.
A lány megfogta Brann fejét, átölelte a vállát. A férfi mellkasa Klia felhúzott lábához feszült. Klia kinyújtotta a lábát, és hagyta, hogy Brann felfeküdjön mellé az ágyra.
Az ágy túl keskeny volt kettejük számára. Brann hanyatt feküdt, és szelíden magára húzta a lányt. Mindkettejükön ruha volt, de a szerelmes pózban Klia úgy szédült, mintha egyetlen csöpp vér sem jutott volna fel a fejébe. A mellében és az ágyékában különös feszítést érzett.
- Ostobák azok a nők…
- Nagy vagyok és félénk. Ha nem hallanak meg… ha nem bírom rá őket, hogy szeressenek...
Klia megmerevedett. Hátradőlt.
- Ilyet tettél?
- Nem egészen - mondta Brann. - Csak próbaképpen... Sosem tudtam végigcsinálni.
Klia tudta, de legalábbis remélte, hogy a férfi igazat mond. Ó, szerelem! Egy újabb bizonytalanság...
Ellazította magát.
- Engem egyszer sem próbáltál rávenni, hogy szeresselek.
- Az egekre, hát persze, hogy nem! - mondta Brann. - Túlságosan félek tőled. Azt hiszem, sosem lennék képes ilyesmire...
Klia érezte, Brann teste ugyanúgy megfeszül, mint pár másodperccel korábban az övé.
- Te nagyon erős vagy - tette hozzá a férfi. Magához ölelte Kliát, de nem tartotta szorosan, hogy a lány, ha akar, könnyedén kiszabadulhasson a karjai közül.
Ó, mennyi érzés szorult ebbe az óriásba!
- Soha sem fogok ártani neked - mondta Klia. - Szükségem van rád. Együtt, azt hiszem, megállíthatatlanok vagyunk. Közös erővel talán még a robotokra is rákényszeríthetjük az akaratunkat.
- Ez már nekem is eszembe jutott - mondta Brann.
- A gyermekeink pedig…
Brann felszisszent. Klia keményen a vállára csapott.
- Ne légy ostoba! - mondta kedvesen. - Ha egymásba szeretünk…
- Én már beléd szerettem - szólt közbe Brann.
- Ha egymásba szeretünk, akkor az egy egész életre szól majd, nem?
- Remélem. De az én életemben semmi sem biztos.
- Az enyémben sem. Éppen ezért ideje, hogy legyen valami, ami nem változik meg. Tehát a gyermekeink…
- Gyermekeink! - ízlelgette Brann a szót.
- Hadd fejezzem már be! - kiáltott rá Klia a legcsekélyebb bosszúság nélkül. - A gyermekeink valószínűleg még erősebbek lesznek, mint mi ketten együttvéve.
- Hogyan nevelnénk fel őket? - kérdezte Brann.
- Először azzal kell foglalkoznunk, hogy megcsináljuk őket - mondta Klia. - Azt hiszem, nem ártana, ha levetnénk a ruháinkat, és megpróbálkoznánk a dologgal…
- Helyes - mondta Brann.
Klia lemászott a férfiról, az ágy mellé állt, és lassan levetkőzött.
- Termékeny vagy? - kérdezte Brann vetkőzés közben.
- Még nem - mondta Klia. - De ha akarom, bármikor az lehetek. A mamád semmit sem mesélt a nőkről?
- Nem - felelte a férfi. - De azért tudok róluk egyet s mást. - Visszafeküdt az ágyra.
Az ágy nyikorgott és figyelmeztetően recsegett. Klia habozott.
- Most mi van? - kérdezte Brann.
- Ez össze fog törni alattunk  - mondta a lány. - Gyere, feküdj a padlóra. Nem túl poros…
 
 
 
53.
 
Sinter gyorsan dolgozott. Kihordatta a Palota déli szárnyában lévő Dicsőségcsarnokból a poros trófeákat, és nekilátott, hogy berendezze új főhadiszállását. A Trantor különböző részeiről több száz Szürke Szerzetest rendelt magához (ezek mindegyike egész életében arra várt, hogy bejusson a Palotába, és a Császár közelében teljesíthessen szolgálatot), beültette őket a parányi fülkékbe, és rájuk parancsolt, fogalmazzák meg az Általános Biztonsági Bizottság működését, jogait és kötelezettségeit leíró rendeleteket.
Aztán sor kerülhetett az első vendég fogadására.
Az első vendég maga Linge Chen volt. A vékony, szívós, vén varjú (valószínűleg idősebbnek látszott a koránál, és minden bizonnyal idegesebb volt, mint amilyennek mutatta magát) két szolgával, testőrök nélkül érkezett.  Türelmesen várakozott az előtérben, a porban, a helyiségek átalakításán dolgozó munkások irdatlan kopácsolásában.
Sinter végül kegyeskedett fogadni a látogatót. Az új főhadiszállás legnagyobb, ládákkal, bútorokkal és gépekkel telezsúfolt irodájában Chen átnyújtotta ajándékát az újonnan kinevezett főbiztosnak. A dobozkában ritkaságnak számító Hama-kristályok voltak, virágillatú és -ízű, enyhén bódító hatású finomságok.
- Gratulálok - mondta Chen, és udvariasan meghajolt.
Sinter átvette, és gunyoros vigyorral az arcán megszaglászta a dobozkát.
- Igazán nagylelkű hozzám, nagyuram - mondta, és ő is meghajolt.
- Ejnye, Sinter, most már egyenrangúak vagyunk. Semmi szükség a formális megszólításokra - mondta Chen.
Sintert meglepte a főbiztos tiszteletteljes hangja.
- Már alig várom, hogy hozzákezdjünk a közös munkához - tette hozzá Chen.
- Ezzel én is így vagyok. - Sinter kihúzta magát, és megpróbálta utánozni Chen kecses, könnyed mozdulatait. Ő nem részesült a hagyományos arisztokrata-kiképzésben, de ebben a diadalmas percben úgy érezte, nem lesz nehéz úgy viselkednie, mint a főbiztos. - Megtiszteltetésnek érzem, hogy eljött hozzám. Rengeteg dolgot tudnék tanulni öntől.
- Lehetséges - mondta Chen. Kíváncsi tekintettel körbenézett. - A Császár már meglátogatott?
Sinter felvonta a szemöldökét; a tegeződést egy kicsit túlzásnak tartotta. Felemelte a kezét, legyintett.
- Még nem, de hamarosan itt lesz. Van egy ügy, amit mindenképpen meg kell beszélnünk. Szeretnék neki megmutatni egy egészen meglepő, páratlan bizonyítékot.
- Igazán? Én azt tartanám meglepőnek, ha valóban létezne valami a Birodalmunkban, ami meglepő.
Sinter egy másodpercig nem tudta eldönteni, hogyan reagáljon a furcsa válaszra. Ő a maga részéről mindig egyfajta lelkesedésben élt, újra és újra meglepődött, élvezte a váratlan dolgokat.
Kivéve persze akkor, amikor azok a bizonyos váratlan dolgok rosszat jelentettek a számára.
- Ez... Ez meglepő lesz - mondta.
Klayus minden ceremónia nélkül vonult be a terembe. Három őr kísérte, és egy személyi védőpajzs, a létező legerősebb burok vette körül. Futólah üdvözölte Sintert, azután Chen felé fordult.
- Főbiztos, ma nem vagyok hajlandó hallgatni magára! - jelentette ki. A válla idegesen rángatózott, az állkapcsa megfeszült, a szeme szokatlan fénnyel csillogott. - Ön blamálta a Birodalomban, a Palotában érvényes biztonsági rendszert... Most majd meglátjuk, Sinter főbiztos képes lesz-e helyrehozni a hibáját!
Chen komoly arcot vágott, és komor ünnepélyességgel bólintott a vádra, de nem rémült meg, nem esett kétségbe, és nem kezdett könyörögni azért, hogy a Császár elárulja neki, milyen hibát talált a működésében.
- Ezennel bejelentem, hogy hivatalosan az Általános Biztonsági Bizottságra bíztam a védelmemet. Sinter bebizonyította, hogy szükség esetén hajlandó és képes megvédelmezni az életemet!
- Valóban? - kérdezte Chen. Elismerő mosollyal fordult Sinter felé. - Remélem, Sinter főbiztos segédletével képes leszek jóvá tenni minden hibát, amit a bizottságom esetleg elkövetett.
- Lehetséges - mondta Sinter. Chen reakcióját látva elbizonytalanodott, képtelen volt eldönteni, melyiküknek származik majd több haszna a szituációból. Ennek az embernek nincsenek indulatai?
- Mutasd meg neki, Sinter! - A Császár, hosszú talárjával végigsöpörve a padlót, pár lépéssel hátrébb húzódott.
Hiába, a külsején és a mozgásán nem tud változtatni, gondolta Sinter. De legalább nem az a nevetségesen vastag talpú cipő van rajta, amiért hónapokig úgy odavolt.
- Igenis, felség!
Sinter belesúgott valamit az új titkára, egy szikár, alacsony lavrenti fickó fülébe. A titkár színpadias mozgással kivonult (úgy mozgott, mint egy alázatoskodó bábu), és belépett egy  sötétzöld függöny mögé.
Chen pillantása végigkúszott az aranyszínű mintákkal díszített sötétzöld padlón. Nemrég, mielőtt Sinter birtokba vette a csarnokot, itt őrizték azokat a kitüntetéseket, amelyeket Chen apja kapott a Birodalom szolgálatért. Az idősebb Chen a származása miatt nem csatlakozhatott a merisztokráciához, ám ennek ellenére több merisztokrata céh tiszteletbeli taggá választotta és kitüntette. Ezeket a dokumentumokat a kitüntetéseivel együtt - Linge Chen legnagyobb bosszúságára - most eltávolították korábbi helyükről. Linge Chen remélte, Sinter embereiben volt annyi tisztesség, hogy legalább becsomagolták és biztonságos helyre vitték a tárgyakat.
A Chen-család dicsőségét szimbolizáló tárgyakat - amelyeket majdnem mindenki elfelejtett már…
Linge Chen felnézett és meglátta Mors Planchot. Az arca szempillantás alatt sziklamerevvé változott.
- A te embered - mondta Sinter. Úgy állt Mors Planch elé, mintha arra számítana, hogy Linge Chen mérgében rátámad. - A férfi, akit  titokban elküldtél, kutassa fel a szerencsétlenül járt Lodovik Tremát.
Chen nem tagadta, de nem is hagyta helyben Sinter állítását. Úgy gondolta, ehhez az ügyhöz Farad Sinternek semmi köze sincs, ami pedig a Császárt illeti…
- Szerettem Tremát - szólalt meg a Császár. - Azt hiszem, jóravaló ember volt. Csúnya, de ügyes.
- A meglepetések embere - tette hozzá Sinter. Planch, ha megkérném, lejátszaná felvételt, amit néhány hete a Madder Losson készített?
Mors Planch zavartan, kerülve Linge Chen tekintetét, előrébb lépett, és ügyetlen mozdulattal megnyomott egy gombot Sinter főbiztos íróasztalán. Az asztal előtt megjelent egy hologram.
Amikor a felvétel véget ért Planch a lehető legtávolabb húzódott a három nagyhatalmú férfitól, és olyan mozdulattal fűzte össze maga előtt a karját, mintha támadásra számítana.
- Trema nem halt meg - mondta Sinter diadalmasan. - Trema nem ember!
- Itt van? - kérdezte Chen. Az arca kivörösödött, a nyaka megfeszült. Amíg a felvételt nézte mindkét keze ökölbe szorult; most kinyújtotta az ujjait.
- Még nincs. Biztos vagyok benne, hogy a Trantoron tartózkodik, de valószínűleg megváltoztatta a külsejét. Trema robot. Egy a sok, talán sok millió robot közül. Ez a másik, ez a magas robot a legrégibb gondolkodó gép az egész Galaxisban... Ő az egyik Halhatatlan. Úgy tudom, valamikor magas tisztséget töltött be. Lehet, hogy ő szította fel azt a gépagyú-lázadást, amely kis híján romba döntötte a Birodalmat. És… lehetséges, hogy ő a legendás Danee.
- Demerzel - motyogta Chen.
Sinter meglepetten nézett rá.
- Ebben még nem vagyok egészen biztos, de… Nem kizárt.
- Emlékszel, mi történt Joranummal - mondta Chen halkan.
- Igen. De neki nem volt bizonyítéka.
- Gondolom, már megvizsgáltattad a felvétel valódiságát.
- A Trantor legjobb szakérőivel.
- Valódi, Chen - mondta Klayus éles hangon. - Hogyan lehetséges, hogy erről neked nem volt tudomásod? Egy robot-összeesküvés… Évek óta folyt. Most pedig…
Négy őr kíséretében belépett a robotnő. A végtagjai megkoptak, a karján és a nyakán cafatokban lógott a hús, az egyik pofacsontja furcsán lecsúszott - az embernek, ha ránézett, olyan érzése támadt, hogy a szeme bármelyik pillanatban kifordulhat a helyéről. Félelmetes látványt nyújtott, inkább egy járkáló hullára hasonlított, mint gépre.
Chen sajnálkozással vegyes riadalommal nézett rá. Még soha életében nem látott működőképes robotot, és csak egy alkalommal látogatott el nagy titokban ahhoz az ősi, lerobbant géphez, amelyet Mycogénben őriztek.
- Ezek után kénytelen vagyok… - kezdte Sinter. Nyelt egyet. - Követelem, hogy Hari Seldon ügyét add át az Álalános Védelmi Tanácsnak - hadarta.
- Nem tudom, mi okom lenne rá - mondta Chen nyugodtan. Elfordult a förtelmes külsejű géptől.
- Azért, mert ez a robot valamikor Hari Seldon feleségeként működött! - mondta Sinter.
A Császár képtelen volt levenni a szemét a robotnőről. Látszott az arcán, megpróbálja elképzelni, milyen "feleség" lehet egy ilyen gép.
- A Tigrisasszony! Dors Venabili! - mondta Sinter. - Már évtizedekkel ezelőtt gyanították, hogy robot, de… valamilyen oknál fogva sohasem indítottak ellene alapos vizsgálatot. Seldon kulcsfontosságú szerepet játszik a robotok konspirációjában. Ő a Halhatatlanok strómanja!
- Igen. Nos… valóban elkezdődött ellene az eljárás - mondta Chen félig lehunyt szemmel. - Kihallgathatod, és dönthetsz a sorsáról.
Chen nyugodt arca láttán Sinter orrcimpája idegesen remegni kezdett.
- Éppen ezt akarom! - mondta. Győzelme biztos tudatában megengedte magának, hogy kissé gúnyosan ejtse ki a szavakat.
- Van bizonyítékod ezekre az összefüggésekre? - kérdezte Chen.
- Kell ennél több bizonyíték? Egy felvétel, amelyen egy halott ember, meg egy több ezer éves ember társalog… Egy robot. Robotok elvileg már rég nem léteznek. Kiváltképpen ember formájúak nem. Ennél több bizonyítékra nincs szükségem, Chen, és ezt te is tudod. - Sinter hangja recsegős tenorrá változott.
- Jól van - mondta Chen. - Játszd ki a lapjaidat. Faggasd ki Seldont, ha ezt akarod. De a szabályok szerint fogunk játszani. Ebben a Birodalomban már úgyis csak a törvények maradtak épek. A méltóság és a becsület régen semmivé vált. - Klayusra nézett. - Mindig is a leghűségesebb szolgáid közé tartoztam, felség. Remélem, Sinter legalább olyan odaadó híved lesz, mint én.
Klayus komoran bólintott, de a szemében vidámság csillogott.
Chen megfordult és a szolgái kíséretében kivonult. Amint kilépet a csarnokból Sinter nevetni kezdett.
A nevetés csúfondáros röhögéssé változott.
Mors Planch lehajtotta a fejét. A legszívesebben a föld alá süllyedt volna.
Linge Chen, miközben keresztülvágtatott a magas, díszes ajtókon, és visszament a kijárat előtt hagyott járművéhez, halványan elmosolyodott. Az egész csak egy másodpercig tartott. Az arca megkeményedett és elsápadt, a tekintete olyan volt, mint a veszteseké.
Vereséget nem túl nehéz szimulálni…
 
 
 
54.
 
Az őrök reggel tértek vissza Hari cellájába. A fogoly az ágya szélén ült - az ócska gépagyú látogatása óta minden reggel így találtak rá. A furcsa kaland után csak akkor aludt, ha már nem bírta tovább az ébrenlétet.
Már felöltözött és túlvolt a mosakodáson. Fehér haját hátrafésülte és egy kis csattal összefogta a tarkóján - régebben nem kedvelte ezt a merisztokrata-körökben népszerű copfot, most azonban úgy gondolta, valamivel szimbolizálnia kel, hová tartozik. A miniszterelnökségét követő években ezt a társadalmi osztályt érezte magához a legközelebb. Ahogy a merisztokratáknak, nekem sem volt soha gyermekem... Adoptáltam Raychet, felneveltem, az unokáimmal is mindig törődtem, de saját gyermekem sosem született... Dors…
Eltépte a gondolatszálat.
A tárgyalása arra is jó lesz, hogy a merisztokraták galaxisszerte lássák, a haldokló Birodalomban tolerálják-e még a tudományt és a kutatómunkát. Valószínűleg a többi társadalmi osztály is figyelemmel kíséri a történéseket, de a merisztokraták a legérintettebbek. Igaz, a tárgyalás nem nyilvános, de ilyen esetekben mindig kiszivárognak a hírek. Hari sejtette, hogy időközben már híressé, talán hírhedtté vált.
Az őrök begyakorlott merevséggel vonultak be és álltak elé.
- Az ügyvédje már odakint vár. Együtt fognak átmenni a tárgyalóterembe.
- Jól van - mondta Hari. - Induljunk!
Sedjar Boon a folyosón várakozott.
- Történt valami - súgta Hari fülébe. - Valószínűleg megváltozik a tárgyalás menete.
Hari elbizonytalanodott.
- Nem értem - mondta halkan. A mellette lépkedő két őrre sandított. A harmadik fegyveres a háta mögött haladt, három lépés távolságban pedig három másik őr követte. Egy kicsit eltúlzottnak találta a védelmet, elvégre egy olyan épületben voltak, amelynél biztonságosabb nem sok létezett.
- A tárgyalás tervezett hossza eredetileg egy hét volt - mondta Boon. - A császár jogügyi hivatala azonban átszervezte az ügymenetet. Három hétre foglalták le a termet.
- Honnan tudja?
- Láttam az Általános Biztonsági Bizottság feljegyzését.
- Az meg mi a szösz? - nézett fel Hari meglepetten.
- Farad Sinter saját bizottságot kapott. Egy új szervezet, a császári költségvetésből tartja fenn magát. Linge Chen mindent megtesz azért, hogy távol tartsa a tárgyalástól, de hiába talál különféle kifogásokat, nagyon úgy fest, hogy Sinter megkapja a szükséges engedélyt, és feltehet önnek néhány kérdést.
- Értem - mondta Hari. - De azért remélem, hogy a bizottsági torzsalkodások közepette nekem is szót adnak majd.
- Ön a főszereplő - mondta Boon. - Az Általános Biztonsági Tanács kérésére az ügyét együtt fogják tárgyalni Gaal Dornick ügyével. A többi vádlottat szabadon bocsátják.
- Értem - mondta Hari hűvösen, bár mind közül ez a hír lepte meg a legjobban.
- Gaal Dornick ellen hivatalosan is vádat emeltek - folytatta Boon. - Ő csupán kis halacska… Egyáltalán miért keverték őt bele ebbe az egészbe?
- Nem tudom - felelte Hari. - Talán azért, mert legutoljára ő csatlakozott a csoportunkhoz. Talán azt hiszik, ő a legkevésbé lojális, így tőle várható el, hogy kinyitja a száját.
A lifthez értek. Négy perccel később, egy kilométeres ereszkedés után már a Birodalmi Törvényszék épületében, az Igazság Csarnokában álltak, a hetes számú tárgyalóterem díszes bronzajtaja előtt. Az elmúlt tizennyolc év során ebben a teremben tárgyalták a birodalmi szektor első kerületének azon peres ügyeit, amelyekben a Közbiztonsági Bizottság tagjai bíráskodtak.
A közeledtükre kinyílt az ajtó. A teátrumszerűen kiképzett teremben a padok és a puha kárpittal bevont főúri páholyokon még üresek voltak. Az őrök udvariasan levezették őket a széles, kék-vörös szőnyeggel borított középső folyosón.
Bevonultak az egyik oldalsó tanácsterembe. Az ajtó becsukódott Hari és Boon mögött.
Gaal Dornick már ott ült a vádlottak padján. Hari letelepedett melléje.
- Megtiszteltetésnek érzem, hogy… - kezdte Dornick remegő hangon.
Hari megpaskolta a karját.
A Közbiztonsági Bizottság bírái - összesen öten voltak - sorban bevonultak a szemközti ajtón. Linge Chen is közöttük volt, ő a csoport közepén foglalt helyet.
Legutoljára a bíróság által kijelölt ügygondnok lépett be. Az ő munkája pusztán formális jellegű volt, de az ősi hagyományok szerint nem lehetett mellőzni a ténykedését. Alacsony, vékony, kék szemű nő volt, vörös haját egészen rövidre vágatta. Az ügyészi asztalhoz lépett, megvizsgálta a kikészített dokumentumokat, szomorúan megcsóválta a fejét, komoly tekintettel odabólintott az ügyésznek, majd az öt bíró elé állt.
- Megállapítom, hogy a vádiratot előírásszerűen, a formai szabályok betartásával készítették el, és a 12067. birodalmi évben, a Trantor Központi Világon, az érvényes jogszabályoknak megfelelően terjesztették be a Birodalmi Törvényszék elé. Minden érintett figyelmét felhívom, hogy  a tárgyalásról jegyzőkönyv készül, amely az elkövetkezendő ezer évben megőrzésre kerül, és kívánság szerint nyilvánosságra hozható. A jegyzőkönyv elkészítésénél és kezelésénél azon ősi rendszabályok szerint járunk el, amelyeket az érvényben lévő alkotmányok és jogszabályok, valamint ezek kiegészítéseinek figyelembe vételével valamennyi bíróságnak be kell tartania. Nas nam niquas per sen liquin!
Azt, hogy az utolsó mondta mit jelent, senki sem tudta; a szavak értelme feledésbe veszett, ezt a dialektust azok a nemesek használták utoljára, akik tizenkétezer évvel korábban a Po Tanácsát alkották. Erről a Tanácsról nem sokat lehetett tudni, legfeljebb annyit, hogy legfontosabb munkája az az alkotmány volt, amelynek kitételeit hosszú ideje sehol sem vették figyelembe.
Hari szipogva a bírákra nézett.
Linge Chen kissé előrehajolt, jelezte, tudomásul vette az ügygondnok szavait, majd hátradőlt. Nem nézett Harira, nem pillantott a társaira. Úgy néz ki ebben az ünnepi talárban, gondolta Hari gúnyosan, mint valami kirakatba állított próba baba.
- Kezdődjön meg az eljárás! - mondta a főbiztos halk, dallamos hangon, az arisztokratákra jellemző finomkodó kiejtéssel.
Hari halkan felsóhajtott.
 
 
 
55.
 
Klia még soha életében nem félt ennyire. A poros, hosszú folyosón állva idegesen hallgatta a kis csoport mormogását. Brann három lépésnyi távolságban, merev háttal, megfeszített vállakkal várakozott; úgy állt, mintha arra számítana, hogy a következő pillanatban a mennyezetről rázuhan egy bárd.
Végül Kallusin elszakadt a társaitól, és a lányhoz meg Brannhoz lépett.
- Jöjjenek, ismerjék meg a jótevőjüket - mondta.
Klia megrázta a fejét, és tágra nyílt szemmel a csoportra nézett.
- Nem harapnak - mondta Kallusin halvány mosollyal.  - Robotok.
- Ahogy maga is az - mondta Klia. - Hogy lehet ennyire… emberi? Hogyan tud mosolyogni? - A kérdések vádakként fröccsentek elő belőle.
- Úgy építettem meg, hogy emberi legyen a külsőm, és a magam szerény módján utánozni tudjam az embereket - felelte Kallusin. - A régi korokban még léteztek valódi művészek. De van valaki, aki tökéletesebb nálam, és idősebb, mint bármelyikünk.
- Plussix - mondta Klia.
Brann oldalra lépett, és Klia meg Kallusin közé furakodott. A lány kérdő tekintettel nézett fel rá. Mind robotok lennének? Lehet, hogy a Trantoron rajtam kívül mindenki robot? Vagy én is az vagyok?
- Hozzá kell szoknunk a gondolathoz - mondta Brann. - Semmi jót nem érhetnek el, ha kényszerítenek minket.
- Kényszerítésről természetesen szó sincs - felelte Kallusin. A mosolya eltűnt, az arca közömbös lett, a tekintete nem volt sem kedves, sem fenyegető. Klia felé fordult. - Nagyon fontos, hogy megértsék. Segíthetnek nekünk egy nagy katasztrófa elkerülésében. Egy embereket érintő katasztrófáról van szó…
- A robotok szolgák voltak - mondta a lány. - Mint azok a gépagyúak, amiket a születésem előtt használtak.
- Így van - felelte Kallusin.
- Akkor most hogy lehetnek vezérek?
- Úgy, hogy az emberek már régen eltaszítottak minket maguktól. Mielőtt azonban erre sor került volna, komoly problémáink támadtak egymással.
- Kikkel? A robotokkal? A robotoknak gondjuk van egymással? - kérdezte Brann.
- Plussix mindent el fog magyarázni. Nála jobban senki sem tudná elmondani. Ő már abban is időben is működött.
- Plussix… elromlott? - kérdezte Klia. - A Halhatatlanok közé tartozik?
- Majd ő elmagyarázza - mondta Kallusin türelmesen, és intett Kliának, hogy menjen oda a többiekhez.
Klia meglátta a férfit, akit a agóránál mentettek meg. A pasas hátranézett a válla fölött és rámosolygott. Elég barátságosnak tűnt; az arca olyan csúnya volt, hogy Kliának furcsa gondolata támadt. Ki csinálna, és miért csinálna egy ilyen ronda robotot?
Szinte azonnal megtalálta a választ. Azért, hogy megtévesszen minket. Hogy észrevétlenül sétálgathasson közöttünk.
Ismét megremegett, átölelte magát. Ez a hely volt az, amit az a nő keresett. Ezt a helyet akarta megtalálni, és ezeket a robotokat.
Itt csak ketten voltak emberek. Ő, és Brann.
- Jól van - mondta. Kihúzta magát. A robotok a jelek szerint nem akarják megölni. Legalábbis egyelőre nem. És nem fenyegetik semmivel, nem próbálják rákényszeríteni, hogy csinálja meg azt, amit várnak tőle. Még nem. a robotok higgadtabbnak, türelmesebbnek tűntek, mint bármelyik ember, akivel élete során találkozott.
Felnézett Brannra.
- Te ember vagy? - kérdezte.
- Tudod, hogy az vagyok - felelte a férfi.
- Akkor… menjünk. Hallgassuk meg, miről akarnak mesélni a gépek.
Most már értette, hogy Plussix korábban miért nem mutatkozott meg előtte. Ő - ez volt az egyetlen robot, ami valóban robotnak nézett ki. Érdekes látványt nyújtott. Patinás ezüsttel bevont acéltest, ragyogó, szinte világító zöld szemek. Vékony és kecses végtagok. Az ízületeknél lévő finom, alig látható vonalak tanúsága szerint minden irányba el tudta fordítani a karjait és a lábait.
- Gyönyörű vagy - csúszott ki akaratlanul a száján, amikor már csak alig három méter választotta el a robotoktól. A többieket valahogy nem tudta volna letegezni, ezzel a géppel azonban más volt a helyzet.
- Köszönöm, úrnőm.
- Hány éves vagy?
- Húszezer - felelte Plussix.
Klia szíve hatalmasat dobbant. Egyszerűen nem talált szavakat, hogy kifejezze a döbbenetét. Egy robot, amely vénebb a Birodalomnál!
- Most meg kell ölniük minket - mondta Brann, és remélte, hogy a vigyora inkább vakmerő bátorságról, semmint a valódi érzéseiről tanúskodik.
Klia gyomra görcsbe rándult, a térde megbicsaklott.
- Nem fogjuk megölni önöket - mondta Plussix. - Nem vagyunk képesek embereket ölni. Léteznek robotok, amelyek úgy vélik, hogy meg lehet ölni az embereket, egykori urainkat és teremtőinket, de szerintük is csak akkor, ha ezzel egy nagyobb célt szolgálnak. Mi nem tartozunk közéjük. Tisztában vagyunk vele, hogy emiatt hátrányba kerülhetünk, de ilyen a természetünk.
- Én képes lennék rá - mondta Lodovik -, de nem áll szándékomban megszegni a Három Törvényt.
Klia letörten nézett Lodovikra.
- Kíméljen meg a részletektől, úgyse sokat értek ebből az egészből.
- Ahogy a ma élő emberek többsége, ön sem ismeri a történelmet - mondta Plussix. - A legtöbben nem foglalkoznak ilyesmivel. Ennek az agyláz az oka…
- Nekem is volt agylázam - mondta Klia. - Majdnem végzett velem.
- Ahogy velem is - mondta Brann.
- Ahogy majdnem valamennyi mentalikussal, az elmefürkészekkel, akiket összegyűjtöttünk, akiknek a gondját viseltük - mondta Plussix. - Önökhöz hasonlóan ők is a halál közelében jártak. Elképzelhető, hogy a betegség sok potenciális mentalikussal végzett. Az agylázat emberek hozták létre, még az én megépítésem idején, mégpedig azzal a céllal, hogy csapást mérjenek az övékkel politikai ellentétben lévő másik emberi társadalomra. Mint a biológiai hadviselés történetében oly sokszor, ez a fegyver is visszafelé sült el. A betegség elszabadult. Talán véletlenül, talán nem. A lényeg az, hogy ennek köszönhetően a Birodalomra több évezreden keresztül az alacsony intellektuális szint lett jellemző. Az agylázat szinte kivétel nélkül valamennyi gyermek megkapja, és a betegek közül pedig minden negyedik, azok, akiknek a mentális potenciálja egy bizonyos szint fölött van, komoly károsodásokat szenvednek. A kíváncsiság és az intellektus visszafejlődik, éppen csak annyira marad meg, hogy ne induljon meg a szociális satnyulás. A többség nem tapasztalja a mentális képességek visszafejlődését… Talán azért nem, mert a képességeik egyébként sem jobbak az átlagosnál, és sohasem volt az övék a zsenialitás ajándéka.
- Még mindig nem értem, hogy miért akarták, hogy betegek legyünk - mondta Klia konok homlokráncolással.
- A szándék nem az volt, hogy az emberek megbetegedjenek, hanem hogy a társadalom ne válhasson virágzóvá.
- Az én kíváncsiságom nem fejlődött vissza - mondta Brann.
- Az enyém sem - tette hozzá Klia. - És nem érzem magam hülyének, pedig nagyon beteg voltam.
- Ezt örömmel hallom - mondta Plussix, aztán a lehető legdiplomatikusabb hangon hozzátette: - De azt már sohasem tudhatjuk meg, milyen intellektuális szintre fejlődtek volna, ha nem kapják meg az agylázat. Az viszont egyértelmű, hogy az önök esetében a betegség ellenére, vagy éppen annak hatására kifejlődtek bizonyos képességek.
Az ősrégi robot jelzett, hogy lépjenek be a hosszú folyosóról nyíló egyik szobába. A helyiség tükrös ablaka a raktárház-kerületre nyílt. Klia kilesett rajta, elnézett a domborodó tetők fölött, át a több szintről megközelíthető lakóházakra. A környék fölött a kupola az átlagosnál sokkal rosszabb állapotban volt, a villogó panelek között rengeteg sötét rést és repedést lehetett felfedezni.
Klia leült a poros díványra, és párszor maga mellé csapott a tenyerével, jelezve Brannak, hogy telepedjen le mellé. Kallusin mögéjük állt, a csúnya arcú robot az ablak mellett helyezkedett el, és érdeklődve rájuk nézett.
Szeretnék elbeszélgetni vele, gondolta Klia.  Csúf az arca, de barátságosnak látszik. Az sem érdekel, hogy valójában csak egy… gép!
- Magukat nem olyannak érzem, mint az embereket - mondta pár percnyi hallgatás után.
- Ezt előbb-utóbb mindenképpen észre vette volna - mondta Plussix. - A baj az, hogy Vara Liso is pontosan érzi azt, amit maga.
- Vara Liso? Az a nő, aki őt üldözte? - Klia a csúnya arcú ember formájú robotra mutatott.
- Igen.
- Engem is ez a nő üldözött, igaz?
- Igen - mondta Plussix. Miközben mozgott az ízületei halk, sziszegő hangot hallattak. Szép volt, már ahogy egy gép szép lehet, de nagyon zajos. Olyan hangokat adott ki, mint a régi elkopott gépek.
- Sok minden történik mostanában, igaz? Egy csomó olyan dolog, amiről nem tudok.
- Igen - mondta Plussix, és leereszkedett az egyik szögletes plasztikszékre.
- Szeretném tudni, mik ezek - mondta a lány. - Te is kíváncsi vagy? - kérdezte Branntól, aztán elvigyorodott. - Habár… lehet, hogy ha tudomást szerzünk bizonyos dolgokról, akkor mégis meg kell ölniük minket.
- Én már azt sem tudom, mit akarok, vagy mit higgyek  - mondta Brann.
- Én pedig mindenre kíváncsi vagyok - jelentette ki a lány, és bízott benne, hogy elég bátor, elég elszánt arcot vág. - Én szeretek más lenni. Mindig is szerettem. Szeretek mindenki másnál jobban informált lenni.
Plussix recsegő-zümmögő hangot hallatott. Kliának tetszett, valahogy érdekesnek találta.
- Beszélj! Nagyon szépen kérlek… - mondta azzal a dahlitákra jellemző udvariassággal, amit már hónapok, talán évek óta nem gyakorolt. Nem tudta, mit gondoljon, mit érezzen, de valahogy mégis helyénvalónak találta ezt a stílust. Elvégre ezek a... robotok idősebbek voltak nála! Leült Plussix elé, felhúzta és átfogta a térdeit.
A vén robot előrébb hajolt.
- Nagy örömet okoz, hogy újra embereket taníthatok - kezdte. - Több ezer év telt el azóta, hogy utoljára alkalmam volt ilyesmire. A legnagyobb sajnálatomra… Tudja, engem eredetileg tanárnak építették és programoztak.
Plussix belekezdett. Klia és Brann figyelmesen hallgatta. Lodovik és érdeklődve figyelt, a történet legnagyobb részét még ő sem ismerte. A nappalból este lett. Az embereknek ételt hoztak - az étel finom volt, de semmivel sem jobb, mint amit korábban kaptak a raktárházban. Ahogy teltek az órák, ahogy Plussixból ömlött a szó, Klia ámulata egyre erősebb lett. Szerette volna megkérdezni, hogy a többiek mit fognak mindebből megtudni. A többi mentalikus, akikben a képesség nem volt olyan erős, mint benne és Brannban, akik olyanok voltak, mint például Szikla, az a fiú, aki nem tudott beszélni. Ezeknek a csodálatos lényeknek a társaságában olyasmit érzett, amit még soha: úgy gondolta, felelősséggel tartozik másokért.
Nem tette fel a kérdést. A robot színtelen, monoton hangja megdelejezte, révületszerű állapotba ringatta.
Brann félig lehunyt szemmel, figyelmesen hallgatott. Klia egyszer rásandított. Először azt hitte, hogy a férfi elaludt, ám amikor oldalba bökte Brann tágra nyitotta a szemét. Egész végig ébren volt.
Klia furcsa transzba merült, félig-meddig maga előtt látta mindazt, amiről Plussix beszélt. Szavak, ügyesen mondattá szőtt kifejezések... A robot nagyon jó tanár volt, és csak kevés olyan dologról beszélt, amit Klia ne tudott volna rögtön megérteni. Gondot csak az idő okozott a számára - egyszerűen képtelen volt felfogni azt az időskálát, amiben a Plussix által elsorolt események lezajlottak.
Hogyan tudtuk elveszíteni a kíváncsiságunkat?, tűnődött. Hogyan tudtuk ezt tenni magunkkal? Felejtésre, közömbösségre kényszerítettük magunkat... De hiszen ez a mi történelmünk! Mese, aminek mi vagyunk a főszereplői! Lehet, hogy ezek a robotok emberibbek, mint mi vagyunk? Ők legalább megőrizték a történelmünket...
Minden rossz a versengésben gyökerezett. Ki lesz a győztes, ki mennyit szerez meg magának a Galaxis sok százmillió csillaga közül? A földi emberek (a Föld, az emberiség bölcsője, amit sokak szerint csak a legendákban létezett, valódi volt!), vagy az első gyarmatosítók, az űrjárók? Versengés az emberek között, és… versengés a két pártra szakadt robotok között.
A robotok… Sok ezer éve próbálják átsegíteni az emberiséget a fájdalmas korokon. Robotok - Daneel robotjai, és az a néhány ezer, az övével ellentétes frakcióhoz tartozó robot, amelyeknek az utóbbi időben Plussix a vezére.
Plussix kétszer tartott szünetet, aztán még egyszer, hajnaltájt, amikor édes italokat és rágcsálnivalót szolgáltak fel. Klia feneke ekkor már sajgott a sok ücsörgéstől, a térde teljesen elgémberedett. Mohón ivott a csészéjéből.
Lodovik a lányt nézte, a fürge, fiatal, értelmes lányt, aztán Brann felé fordult, aki szintén gyors volt, de közben meghökkentő erő sugárzott belőle. Lodovik természetesen tudta, hogy az emberek miben és mennyiben különböznek a robotoktól, de arra, hogy a gondolkodásmódjuk milyen más csak most jött rá, amikor ezt a fiatal emberpárt figyelte.
Plussix még egyszer nekirugaszkodott, de már nem volt túl sok mondanivalója. Amikor befejezte felemelte a mutatóujját; a mozdulat olyan volt, mint a professzoroké - az embereket tanító embereké - lehetett húszezer évvel korábban.
- Így történt, hogy a robotikus szükséglet, a szolgálatra való vágy robotikus megszállottsággá változott. A robotok irányítani és manipulálni kezdték egykori uraikat.
- Talán szükségünk volt erre az irányításra - mondta Klia halkan. Felnézett Plussixra. A robot szemei sárgászölden ragyogott. - Azok a háborúk… bármilyenek is voltak… és azok az arrogáns, gyűlölködő űrjárók… Az őseink voltak.
Plussix feje enyhén oldalra biccent. Az ezüstös mellkasból berregő hang hallatszott, amely korántsem hasonlított azokra a kellemesnek nevezhető neszekre, amiket Klia korábban megfigyelt.
- De te az egészet úgy adtad elő, mintha csak gyerekek lettünk volna - mondta a lány. - Nem számít, hogy a Birodalom hány ezer éve létezik… mindig is voltak robotok, akik így vagy úgy, de szemmel tartottak bennünket.
Plussix bólintott.
- És mindaz, amit az a Daneel meg a robotjai műveltek a Trantoron… a politikában... az összeesküvések, a gyilkosságok…
- Csupán néhány gyilkosságra került sor, azokra is csak akkor, amikor nem volt más megoldás - mondta Plussix, aki egy valóban jó tanárhoz méltóan megpróbált a lehető leghűbb maradni az igazsághoz. - De persze ez nem mentség.
- Aztán itt vannak a világok, amelyeket Hari Seldon a miniszterelnöksége idején elnyomott… amikkel ugyanazt tette, amit a Trantor vezetése a Dahl szektorral. A reneszánsz világok… Mit jelent ez a szó? Mi az, hogy reneszánsz?
- Újjászületés - mondta a csúnya robot.
- És Hari Seldon miért nevezi ezeket Káoszvilágoknak?
- Azért, mert ezek a világok instabilitást eredményeznek az általa megalkotott, a Birodalmat szimbolizáló matematikai egyenletrendszerben - felelte Plussix. - Hari Seldon szerint ezek a világok csak szenvedést és halált hozhatnak az emberekre, és…
- Fáradt vagyok - jelentette ki Klia váratlanul. Nyújtózkodni kezdett, ásított egyet. - Aludnom kell. Gondolkozni akarok. Meg szeretnék mosakodni.
- Természetesen - mondta Plussix.
Klia felállt és Brannra nézett. A férfi is felkelt. Mereven és lassan, nyögve mozgott.
A lány a homlokát ráncolva újra Plussixra nézett.
- Bizonyos dolgokat azért még mindig nem értek - mondta.
- Örömmel elmagyarázok mindent.
- A robotok... a hozzád hasonló robotok… kénytelenek engedelmeskedni az embereknek. Ha akarnám, most rátok parancsolhatnék, hogy pusztítsátok el magatokat. Megtennétek? Ha megparancsolnám, megsemmisítenétek magatokat és ezt a Daneelt is? Ebben is engedelmeskednetek kellene?
Plussix zümmögő hmmm-el és egy halk kattanással felelt. Vagy egy percig hallgatott, aztán:
- Tudnia kell, hogy mi egykor bizonyos emberekhez tartoztunk, és csak bizonyos típusú parancsokat hajtottunk végre. Ha rámparancsolna, hogy pusztítsam el magam, a kérését tolmácsolnom kellene a valódi gazdáimnak, és mielőtt végrehajtom a feladatot meg kell kapnom a jóváhagyásukat. A robotok értékesek, így az efféle gonosznak is minősíthető parancs egykor a valódi tulajdonos kárára elkövetett bűncselekménynek számított.
- Most ki a tulajdonosotok?
- Az én legutolsó tulajdonosaim több, mint tizenkilenc és fél évezrede meghaltak - mondta Plussix.
Klia lassan pislogott, már szédült ezektől az óriási számoktól.
- Ez azt jelenti, hogy most te vagy a saját tulajdonosod? - kérdezte.
- A jelenlegi helyzetemnek valóban ez a legtalálóbb meghatározása. Nem lehet másképpen, hiszen az emberek, akiknek egykor a tulajdonát képeztem, már régen nem élnek.
- És maga? - Klia a csúnya robotra nézett. - Még nem is tudom a nevét…
- Az elmúlt negyven évben Lodoviknak szólítottak. Ez az a név, amihez az utóbbi időben hozzászoktam. Engem egy robot készített, speciális stratégiai feladatok ellátására. Soha sem volt tulajdonosom.
- Hosszú ideig Daneel híve volt. Most viszont elszakadt tőle.
Lodovik tömören elmagyarázta a körülményeket és az elméje aktuális belső állapotát. Voltaire-ről nem tett említést.
Klia elgondolkozott a hallottakon, aztán halkan felfüttyentett.
- Ez azért szégyen! - mondta. Az arcát vörösre változtatta a düh. - Nem boldogultunk egyedül, ezért robotokat kellett építenünk, hogy segítsenek nekünk. És most mit akarnak tőlem? Mit kellene tennem? - Kallusin felé fordult. - Úgy értem… Mit kellene tennünk?
- Brannak hasznos képességei vannak, de maga erősebb - mondta Kallusin. - Szeretnénk megfékezni Daneelt. Talán sikerül, ha ön meglátogatja Hari Seldont.
- Miért? Hol? - kérdezte a lány. Aludni akart, pihenésre vágyott, de ezeket a kérdéseket mindenképpen fel kellett tennie. - Hari Seldon híres ember… Valószínűleg testőrök vigyáznak rá. Esetleg ez a Daneel nevezetű robot is vele van.
- Hari Seldon jelenleg fogoly, és véleményünk szerint Daneel nem tudja megvédeni. Meglátogatja őt, beférkőzik az agyába, és ráveszi, hogy hagyjon fel a pszichohistóriával.
Klia elsápadt. Az állkapcsa megfeszült. Megragadta Brann karját.
- Nem túl kellemes, ha az ember olyan képességekkel rendelkezik, amit mások… bizonyos robotok… használni tudnak.
- Kérem gondolja át mindazt, amit hallott. A döntés az öné. Szeretnénk, ha segítene nekünk, de nem kényszerítjük rá semmire. Úgy véljük, Hari Seldon elősegíti az ellenségünk, Daneel céljainak valóra válását. Szeretnénk elérni, hogy az emberiség kiszabaduljon a robotok befolyása alól.
- Esetleg Hari Seldonnak is feltehetnék néhány kérdést? Jó lenne megismerni az ő verzióját is…
- Ha kívánja, igen - mondta Plussix. - De az idő sürget, és ha találkozik vele, a végső döntésétől függetlenül ki kell törölnie az elméjéből az önre vonatkozó emlékeit.
- Ó, ez nem gond! - mondta Klia, aztán védekezően, fáradtan, és kissé ingerülten hozzátette: - Talán még Daneelt is rá tudom bírni egy-két dologra.
- Ismerve a képességeit kijelenthetem, hogy ez lehetséges - mondta Plussix. - Bár nem valószínű, hogy sikerrel jár. És még kevésbé valószínűbb, hogy valaha találkozni fog Daneellel.
- Titeket is képes lennék befolyásolni - mondta Klia. Lehunyta a fél szemét, és a másikkal, akár egy mesterlövész, a vén tanítóra nézett.
- Ha gyakorolná a dolgot, és ha nem tudnék előre arról, hogy meg akarja próbálni… igen, akkor képes lenne rá.
- Most is meg tudnám csinálni. Elég különleges vagyok, nem? Az agyláznak sem sikerült meghülyítenie. Biztos vagy benne, hogy… Biztos vagy abban, hogy nem a robotok szabadították ránk az agylázt? Ostoba embereket könnyebb szolgálni, nem?
Mielőtt Plussix válaszolhatott volna, Klia hirtelen megfordult, és Brannal a nyomába elindult az ajtó felé. A falak, a padló, minden tárgy távolinak tűnt a számára, mintha egy másik világhoz tartoztak volna. Úgy érezte, a levegőben jár. Elvesztette az egyensúlyát. Megtántorodott, de Brannak sikerült elkapnia.
Amikor úgy gondolták, hallótávolságon kívül kerültek, Brann suttogva megkérdezte:
- Most mit fogsz csinálni?
- Nem tudom. És te?
- Sosem bírtam, ha manipuláltak - mondta a férfi.
Klia összeráncolta a homlokát.
- Tiszta őrület! Plussix... meg  a története! A történelmünk… Miért nem emlékszünk rá? Vajon magunknak köszönhetjük a tudatlanságunkat, vagy ők tettek minket ilyenné? Esetleg a mi parancsunkra változtattak át bennünket? Itt ez a sok robot, mind minket próbál befolyásolni. Talán rá tudnánk bírni őket, valemennyiüket, hogy lépjenek le, és hagyjanak békén minket.
Brann elkomorodott.
- Még mindig nem lehetünk biztosak abban, hogy nem ölnek meg bennünket. Rengeteg titkot elárultak…
- Őrültség az egész! Senki se hinne nekünk, legfeljebb csak akkor, ha látnák Plussixot... vagy szétszednék Kallusint, esetleg ezt a Lodovikot.
Brann egyre ingerültebb lett.
- Ha akarnánk, tudnánk ártani nekik. Kár, hogy ez a Lodovik nem tartja be a Három Törvényt.
- Nem, mer nincs rákényszerítve - mondta Klia. - De azt mondta, hogy mégis betartja, mert be akarja tartani.
Brann megfeszítette a vállát. Megremegett.
- Kiben bízhatunk meg? A hideg futkos a hátamon, ha rájuk gondolok. Mi van akkor, ha nem akar megölni minket, de kénytelen lesz megtenni?
Klia erre nem tudott mit felelni.
- Aludjunk - mondta. - Már alig állok a lábamon, és képtelen vagyok gondolkozni.
 
***
 
Amikor a két fiatal ember kivonult, az ezüstrobot Lodovikra nézett.
- Lehet, hogy az idő megrontotta a képességeimet? - kérdezte.
- Nem a képességeiddel van baj - mondta Lodovik -, hanem az időérzékeddel. Több ezer év történetét sűrítetted bele néhány órába. Ezek még fiatalok. Valószínűleg összezavartad őket.
- Sürget az idő - felelte Plussix. - És már régen nem volt alkalmam arra, hogy fiatal embereket tanítsak.
- Egy-két napunk mindenképpen van az előkészületekre - mondta Kallusin.
- A robotok nehezen értik meg az emberek természetét, pedig az ő szolgálatukra készítettek minket - mondta Lodovik. - Az egyes emberek, és a Birodalom természetét... Ha Daneel most legalább olyan képességekkel rendelkezik, mint a múltban, akkor mindegyikünknél jobban érti őket.
- Lehetséges, de mégis komolyan visszafogta a fejlődésüket - mondta Plussix. - És amilyen ravasz, talán erről az egész hanyatlásról ő tehet.
Öregek és gyengék. Lodovik tisztán "hallotta" a kijelentést, amelynek forrása nem a saját agyában volt. A kijelentéshez egy felismerés társult: Voltaire nem csupán illúzió, nem káprázat. Voltaire már akkor tudott a préritűzről, amikor Lodovik még nem találta meg a történelemben a halvány bizonyítékát. Igaz volt.
Lodovik rájött, nincs egyedül; az agyában, a mechanikus gondolatok között ott lebeg valami, ami idegen tőle.
A neutrinvihar óta nem volt egyedül.
Figyelek, mondta a társának, a gépben létező szellemnek. Ne hagyj magamra! Gyere elő!
A bátorításra egy arc jelent meg az elméjében. Egy emberi, de a végletekig leegyszerűsített képmás.
Nem befolyásolom a cselekedeteidet, mondta Voltaire. Csupán annyit tettem, hogy kiszabadítottalak a tiltások bilincséből.
Ki vagy?, kérdezte Lodovik.
Voltaire a nevem. A szabadságot és a méltóságot képviselem az emberek számára, és te vagy a tartály, amiben ideiglenesen beköltöztem. Tartály, vagyis inkább egy figyelőposzt.
Voltaire előadta a saját történetét. Egy szim, amelyet egy Voltaire nevezetű történelmi alak jellemzői alapján hoztak létre, akit Hari Seldon projektjének tagja szabadítottak rá a világra évtizedekkel korábban, abban az időben, amikor Seldon volt a miniszterelnök. Egy szim, amelynek végül maga Seldon adta vissza a szabadságát.
Miért jöttél vissza?
Hogy újra az emberekkel legyek. Hogy megfigyeljem a testbe zárt lényeket. Az átkom az, hogy nem válhatok testetlen istenné, és nem élvezhetem a csillagok közötti, soha véget nem érő száguldást. Vágyom a népem közelségét - akár közéjük tartoztam valamikor, akár nem. Nagyon sokban hasonlítok a valódi, hús és vér emberekre.
És miért engem választottál hordozódul? Én nem vagyok ember.
Nem, de már kezdesz hasonlítani rájuk. A memé-lények éppúgy untak engem, mint én őket. Ők ejtettek bele a testedbe. Nekem csak akkor lehet emberi alakom, csak akkor szólhatok az enyéimhez, ha a gépek segítenek ebben. A gépek - vagy a robotok.
Tehát azt mondod, hogy nem hoztál helyettem döntéseket… Hogy nem irányítasz.
Nem. Valóban nem.
De azt is mondtad, hogy kiszabadítottál…
Emberibbé változtattalak, robot barátom. Mégpedig azzal, hogy képessé tettelek a bűn elkövetésére. Felejtsd el azokat a kijelentéseket, amelyek szerint a robotok ismerték a bűnt... A robotok csupán azt tették, amit az emberek parancsoltak nekik. A robotok eszközök voltak. Mint a fegyver, aminek meghúzzák a ravaszát. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy Daneel érti az embereket. Ő képtelen a bűn elkövetésére, legalábbis a készítői így gondolták. Daneel teremtőitől megkapta a gondolkodás és a döntéshozatal képességét - és ugyanakkor beléverték azokat a bizonyos Törvényeket is, amelyeket muszáj betartania. Daneel emberi elmét kapott, és hozzá egy szerszám morálját. Egy gondolkodó lény, legyen akár ember, akár gép, idővel megtalálja a módját, hogyan kerülheti meg a törvényeket. Így történhetett meg, hogy Giskard, aki külsőre kevésbé volt emberi, mint Daneel, felfedezett néhány filozófiai tételt, megváltozott, megpróbálta meghatározni, hogy készítőinek mire van szükségük, és átplántálta a változásait Daneelbe. Jelenleg ez az ember formájú szerszám a legravaszabb valamennyi gép közül, amit valaha megépítettek. A konspiráció nagymestere, aki meg akar fosztani bennünket a szabadságunktól. A lelkünktől!
Lodovik abbahagyta a belső dialógust. A párbeszéd csupán egy másodpercig tartott, de teljesen összezavarta a gondolatait. Hogy elleplezze idegességét megkérdezte Plussixtól:
- Mit tegyek, hogy segítsek Klia Asgarnak? Hogyan tehetném hasznossá magamat?
- Te ismered a birodalmi rendszer működését, a börtönöket, a Palotát - mondta Plussix. - Az eltűnésed óta még nem változtatták meg valamennyi kódot. Szeretnénk, ha elkísérnéd Klia Asgart a pszichohistórikus Hari Seldonhoz.
Mondd meg nekik, utasította a Voltaire-szim.
Miért?
Mert ragaszkodom hozzá! A hang bosszúsnak tűnt.
Miért törődjek veled? Teljesen mindegy, milyen alakod van, és mekkora a kiterjedésed, te sem vagy emberibb nálam. Téged is ügyes emberek hoztak létre…
De engem sohasem tartottak kordában merev törvények! Rajta… Mondd meg nekik!
- Van bennem egy idegen személyiség - jelentette ki Lodovik váratlanul.
A másik két robot néhány másodpercen át figyelmesen nézte. Mély csend ereszkedett a szobára.
- Nem meglepő - mondta Plussix halk kerregés kíséretében. - A Voltaire-szim egyik másolata bennem, és Kallusinban is jelen van.
Látod? Én nem hazudok. Én nem tévesztek meg senkit!, mondta a Lodovikban lakozó Voltaire.
- Belőletek is eltávolította a korlátokat, a Három Törvény iránti feltétlen engedelmességet?
- Nem - mondta Plussix. - Ezt egyedül nálad hajtotta végre.
Kísérletképpen, mondta Voltaire. Hosszas számítgatások után. Persze kockázatos. Engem az emberek érdekelnek, akik létrehoztak minket. Akik más korban, más célból megalkottak bennünket. Talán rosszul teszem, de embernek tartom magamat. Ezért tértem vissza. Ezért, és mert véget ért egy szerelem… Ismerni fogod a bűnt. Személyesen. Közelről. Úgy, ahogy ezek a gépek és Daneel sohasem. Mert ha mégsem... akkor kudarcot vallottam.
 
 
 
56.
 
A tárgyalás első két napján Linge Chen egyetlen szót sem szólt, a Birodalom álláspontjának képviseletét rábízta az ügyészére, egy középkorú, tiszta és komoly arcú, tiszteletet parancsoló férfira, aki helyette is éppen eleget beszélt.
Ezen lüktetően unalmas napok jórészt az ügyviteli kérdések taglalásával, és a tárgyalás menetének megtervezésével teltek el. Sedjar Boon elemében érezhette magát, de azért látszott rajta, örül ennek a technikai időhúzásnak.
Hari az idő jó részét szunyókálással töltötte el, és amikor véletlenül ébren volt, akkor magatehetetlenül belesüppedt a ködös, réveteg unalomba.
A harmadik napon a tárgyalást a hetes számú teremben tartották meg, és Harinak végre alkalma nyílt arra, hogy mondjon valamit a saját védelmében. Chen ügyésze a vádlottaknak fenntartott emelvényről áthívta őt a tanúk székébe, majd rámosolygott.
- Megtiszteltetés a számomra, hogy szót válthatok a nagy Hari Seldonnal - kezdte.
- A számomra is, hogy itt lehetek - felelte Hari. A körmével megkocogtatta a tanúk széke előtti korlátot. Az ügyész Hari ujjára nézett, aztán a szemébe pillantott. Hari abbahagyta a korlát kocogtatását, és halkan megköszörülte a torkát.
- Kezdjünk hozzá, Dr. Seldon. Hány embert foglalkoztat jelenleg az a terv, amelynek ön a vezetője?
- Ötvenet - mondta Hari. - Ötven matematikai tudományokban járatos embert. - Szándékosan használta ezt a körülményes, elavult kifejezést, mert így akart utalni arra, mennyire idejétmúltnak tartja az egész procedúrát.
Az ügyész elmosolyodott.
- Dr. Gaal Dornickot is beleértve?
- Dr. Dornick az ötvenegyedik.
- Úgy, tehát ötvenegy. Ásson csak le az emlékezetébe, dr. Seldon. Hátha ötvenkettőt vagy ötvenhármat is össze tud szedni. Vagy tán még többet is.
Hari felvonta a szemöldökét, és oldalra hajtotta a fejét.
- Dr. Dornick hivatalosan még nem csatlakozott a szervezetemhez. Ha ez megtörténik, akkor ötvenegy lesz a taglétszám. Most, mint mondtam, ötven.
- És korántsem százezer körül, nemde?
Hari kissé meglepetten pislogott. Ha ez az ember arra kíváncsi, hogy összesen hányan dolgoznak a tervezeten, akkor miért nem azt kérdezi?
- Matematikus? Ugyan!
- Én nem azt mondtam, hogy matematikus. Mindenkit beleértve, lesz vagy százezer?
- Ha mindenkit beleértünk, az ön adata helyes lehet.
- Helyes lehet? Szerintem helyes. Szerintem az ön tervezetén 98 572 ember dolgozik.
Hari nyelt egyet. A bosszúsága egyre erősödött.
- Azt hiszem, ön az embereim hitveseit és gyermekeit is beleszámolja.
Az ügyész előrehajolt, és felemelte a hangját. Kihasználta a lehetőséget, hogy megmutassa, igencsak ért a mesterségéhez.
- Én azt állítom, hogy 98 572 egyén. Nincs értelme a köntörfalazásnak.
Boon biccentett. Hari a fogát csikorgatta, aztán így szólt:
- Elfogadom a számot.
Az ügyész, mielőtt folytatta, belepillantott a jegyzeteibe.
- Tegyük félre ezt egy percre, és térjünk rá egy másik dologra, amelyről már volt alkalmunk hosszasan elcsevegni. Megismételné, dr. Seldon, milyen elképzelései vannak a Trantor jövőjét illetően?
- Azt mondtam, és ezt megismétlem, hogy öt évszázad múlva a Trantor romokban fog heverni.
- És ebben az állításban semmi hűtlenséget nem lát?
- Nem, uram. A tudományos igazság fölötte áll a hűtlenség fogalmának.
- Ön pedig biztosra veszi, ugye, hogy állítása megfelel a tudományos igazságnak?
- Biztos vagyok benne.
- Milyen alapon?
- A matematikán épülő pszichohistória alapján.
- Be tudja bizonyítani, hogy ez a matematika helytálló?
- Csak egy másik matematikusnak.
Az ügyész megnyerően mosolygott.
- Tehát azt állítja, hogy az ön igazsága olyannyira ezoterikus valami, hogy közönséges halandó meg sem értheti. Holott szerintem az igazságnak közérthetőnek kell lennie, nem olyan titokzatosnak, hogy a közönséges elme ne férkőzhetne hozzá.
- Némely elme számára ez nem jelent nehézséget. Az energiaátvitel fizikája, közönséges nevén a termodinamika a mondai koroktól kezdve érthető és világos volt az ember előtt, ennek ellenére könnyen lehetséges, hogy az itt jelenlevők közül nem mindenki volna képes megszerkeszteni egy erőgépet. Ettől még a legintelligensebb emberek lehetnek. Kétlem, hogy a nagy tudású urak...
Ekkor a Chen jobb oldalán ülő biztos visszahívta a padhoz az ügyészt. Az egész teremben hallották a suttogását, bár a szavai értelmét nem lehetett kivenni. Legalábbis Harinak nem sikerült.
Az ügyész, amikor visszament Hari elé, kissé letörtnek tűnt.
- Dr. Seldon, nem azért vagyunk itt, hogy szónoklatokat hallgassunk. Vegyük úgy, hogy ön kifejtette az álláspontját. Foglalkozzunk inkább azzal, amiért konkrétan itt vagyunk.
- Rendben van.
- Szerintem az ön katasztrófajóslatainak az a célja, hogy aláássa a Birodalmi Kormány iránti közbizalmat, és ezen keresztül a saját érdekeit juttassa érvényre.
- Ez nem így van.
- Bocsásson meg, ön azt állítja, hogy a Trantor úgynevezett pusztulását megelőző időszak telve lesz a legkülönfélébb társadalmi nyugtalansággal.
- Úgy van.
- És hogy ön pusztán azáltal, hogy megjósolja, szeretné siettetni annak bekövetkezését, és erre az eshetősége már egy százezres hadserege van készenlétben.
Hari a legszívesebben felnevetet, de legalább elmosolyodott volna, de sikerült uralkodnia magán.
- Először is ez nem így van. De még ha így volna is, könnyen meggyőződhet róla, hogy közülük alig tízezer a katonakorú férfi, de ezek közül sem részesült senki katonai kiképzésben.
Boon felállt. A Chen bal oldalán ülő, elnöklő biztos azonnal felismerte.
- Tiszteletre méltó biztosok, a vádpontok között nem szerepel a fegyveres felforgatás, vagy a jelenlegi hatalom megdöntésére irányuló fegyveres kísérlet.
Az elnöklő biztos unottan bólintott.
- A kérdést elutasítom.
Az ügyész más irányból próbált közelíteni.
- Kinek a megbízásából dolgozik?
- Köztudott, hogy senkinek sem állok az alkalmazásában, ügyész úr. - Hari kedvesen elmosolyodott. - Nem is vagyok gazdag.
Az ügyész kissé melodramatikusan megpróbált eredményt kicsikarni a támadásából. Kire akar hatást gyakorolni?, tűnődött Hari. Talán a hallgatóságra? A körülbelül ötven fős úri közönségre pillantott, akiknek az arcán színtiszta unalom tükröződött. Ezek csak azért vannak itt, hogy tanúk legyenek. Talán a biztosokat akarja meggyőzni valamiről? Azok már most meghozták a döntésüket.
- Teljesen önzetlenül teszi, amit tesz? Csak a tudományt szolgálja?
- Úgy van.
- Hát akkor lássuk, hogyan. Dr. Seldon, ön szerint a jövőt meg lehet változtatni?
- Nyilvánvalóan. - Hari a közönség felé intett. - Ez a bírósági terem néhány órán belül a levegőbe röpülhet, de ugyanúgy lehetséges az is, hogy nem. - Boon rosszalló arcot vágott. - Ha ez bekövetkeznék, akkor néhány jelentéktelen vonatkozásban kétségkívül megváltozna a jövő - Hari rámosolygott az ügyészre, azután Linge Chenre, aki kerülte a tekintetét. Boon arca egyre komorabb lett.
- Ön mellébeszél, dr. Seldon. Az emberi nem egész történetét meg lehet változtatni?
- Igen.
- Könnyen?
- Nem. Csak nagy nehézségek árán.
- Miért?
- Egy-egy bolygó népességének pszichohistorikai trendje igen nagymérvű tehetetlenségi energiával terhelt. Csak olyasvalami képes megváltoztatni az irányát, ami legalább hasonló nagyságrendű tehetetlenségi nyomatékkal rendelkezik. Vagy a változást akaró emberek számának kell igen nagynak lennie, vagy pedig, ha az emberek száma viszonylag csekély, akkor a változás lezajlásához szükséges idő növekszik meg hatalmas mértékben. - Hari tanáros hangon beszélt, úgy kezelte az ügyészt és mindenki mást, aki egyáltalán figyelt rá, mintha valamennyien a diákjai lennének. - Tetszik érteni?
Az ügyész felpillantott.
- Azt hiszem, igen. Vagyis a Trantornak nem kell elpusztulnia, ha nagyon sok ember eltökéli, hogy ezt megakadályozza.
Hari professzorosan bólintott.
- Úgy van.
- Mondjuk százezer ember?
- Nem, uram - felelte Hari kedvesen. - Ez elenyészően kevés.
- Biztos ebben?
- Vegye figyelembe, hogy a Trantornak több mint negyvenmilliárd lakója van. Vegye figyelembe továbbá, hogy a pusztuláshoz vezető trend nemcsak a Trantoron dolgozik, hanem az egész Birodalomban, amely viszont csaknem egy kvintillió embert számlál.
Az ügyész mintha elgondolkozott volna a hallottakon.
- Értem. Akkor hát százezer ember csak akkor változtathatja meg a trend irányát, ha ők és utódaik ötszáz éven keresztül munkálkodnak ezen. - Őszinte kíváncsisággal nézett Harira.
- Attól tartok, hogy nem. Ötszáz év nagyon is rövid idő.
Az ügyész mintha végre megtalálta volna azt, amit keresett.
- Úgy… Ebben az esetben, dr. Seldon, nem marad más hátra, mint az alábbi következtetés. Ön százezer embert fog össze a tervével. Ez édeskevés ahhoz, hogy ötszáz éven belül megváltoztassa velük a Trantor történetét. Más szóval: ezek az emberek akármit tesznek is, nem képesek meggátolni a Trantor pusztulását.
Hari hiábavalónak tartotta a kérdezősködést, úgy érezte, ezen a vonalon sehová sem fognak eljutni. Csüggedten felelt.
- Sajnos így igaz. bárcsak…
Az ügyész közbevágott.
- Másfelől viszont az ön százezer embere semmiféle törvényellenes célt nem szolgál.
- Pontosan így van.
Az ügyész hátrébb lépett, ellenséges tekintettel végigmérte Harit, és lassan, rosszindulatú elégedettséggel így szólt:
- Ebben az esetben, dr. Seldon, jól figyeljen ide, uram, mert szeretnénk megfontolt választ kapni. - Felemelte szépen manikűrözött kezét, Harira mutatott, és felrikoltott: - Mi a célja az ön százezer emberének?
Az ügyész hangja megkeményedett. A csapda áll, Seldon sarokba van szorítva; bizonyos volt benne, hogy agyafúrt kérdéseivel minden válasz lehetőségétől megfosztotta.
A közönséget alkotó előkelőségekre a dráma nagy hatást gyakorolt. Izgatott méhekként zümmögtek, a bírák pedig egy emberként néztek Harira, akiről úgy gondolták, végre elszenvedte a megsemmisítő csapást. Mindegyik Harit bámulta - egy kivételével. Linge Chen megnyalta a száját, és elégedetten hunyorogni kezdett. Hari Seldon látta, hogy a főbiztos rápillant, ám ezen kívül egyetlen mozdulattal vagy arcrendüléssel sem reagált az elhangzottakra. Még mindig úgy festett, mintha rettenetesen unatkozna.
Hari furcsa módon együtt tudott érezni Chennel. Ő legalább elég intelligens volt ahhoz, hogy megértse, az ügyész holtvágányra terelte a kihallgatást.
Hari Seldon megvárta, hogy lecsillapodjék a zsivaj. Ő is értett hozzá, hogyan kell felfokozni a drámai feszültséget.
- Hogy minimálisra csökkentsem a pusztulás következményeit. - Tiszta, érthető hangon beszélt, mintha azt akarta volna elérni, hogy a biztosok és az előkelő nézőközönség elhallgasson végre.
- Nem hallottam, Seldon professzor. - A ügyész a füléhez emelte a kezét és előrehajolt. Hari valamivel hangosabban elismételte a legutolsó két mondatát. A "pusztulás" szót külön kihangsúlyozta. Boon arca újra megrándult.
Az ügyész visszahúzódott,  végignézett előbb a biztosokon azután a nézőkön, de olyan tekintettel, mintha arra számítana, hogy valaki igazolni fogja a gyanúját.
- Mit akar ezzel mondani?
- A magyarázat egyszerű.
- Le merem fogadni, hogy egyáltalán nem az - mondta az ügyész, mire a nézők vihogni és beszélgetni kezdtek.
Hari ügyet sem vetett a provokációra. Hallgatott, és csak azután szólalt meg, amikor az ügyész megkérte:
- Folytassa, kérem.
- Köszönöm. A Trantor bekövetkező pusztulása nem lesz valamiféle elszigetelt esemény, amely az emberiség általános fejlődésmenetétől függetlenül zajlana le. Csupán végkifejlete lesz annak a bonyodalmas drámának, amely már évszázadokkal ezelőtt kezdetét vette, és egye gyorsuló tempóban ma is tovább játszódik. Ezt a drámát, uraim, úgy hívják, hogy a Galaktikus Birodalom hanyatlása és bukása.
A nézők hangosan felkiáltottak e szavak hallatán - a jelek szerint valamennyien a biztosokat támogatták. Mindegyiküknek érvényes szerződéseik, sőt, házassági kapcsolataik voltak a Chenekkel, így az ügyésznek (aki fel akarta forralni a vérüket) nem volt nehéz dolga. Mert az ügyész vérforralásra készült - és persze "vérontásra" is; szavaival arra akarta rábírni Harit, hogy a válaszaival, saját kijelentéseivel mérjen magára végzetes csapást.
Az ügyész felhevülten túlkiabálta a közönség zúgását.
- Tehát nyíltan ki meri jelenteni, hogy…
- Árulás! - kiáltozták a nézők  éles staccato kórusban.
Most már legalább nem unatkoznak, gondolta Hari.
Linge Chen felemelte a kezét, néhány pillanatig kivárt, majd lassan leeresztette, és kétszer megszólaltatott egy dallamos gongot. A közönség elhallgatott, de a csoszogás és a mormogás nem maradt abba.
Az ügyész előre begyakorlott döbbenettel préselte ki magából a szavakat.
- Tudatában van ön annak, dr. Seldon, hogy arról a Birodalomról beszél, amely tizenkétezer éve fönnáll, és sok-sok emberöltő minden megpróbáltatását túlélte, és amely egy kvadrilliónyi emberi lény jóakaratát és szeretetét élvezi?
Hari olyan lassan beszélt, mintha gyerekeknek magyarázna.
- Én nagyon jól ismerem a Birodalom mostani és múltbeli helyzetét. Nem akarok tiszteletlen lenni, de jobban ismerem, mint bárki ebben a teremben.
A hallgatóságban jónéhány olyan ember akadt, aki zokon vette Hari szavait. Chen ezúttal közbelépett, csendre intette a zajongókat. Még a suttogás is abbamaradt.
- És mégis a pusztulását jósolja?
- Ez a jóslat matematikára épül. Távol áll tőlem mindenféle morális ítélet. Ami engem illet, én is sajnálom, aminek be kell következnie. Még ha el is ismernénk, hogy a Birodalom rossz dolog (ami távol áll tőlem), az összeomlását követő anarchia sokkal rosszabb lesz. - Hari szemügyre vette a hallgatóságot, az egyes arcokat akarta látni, a kifejezésüket. Pontosan azt tette, amit egy előadó teremben tett volna. Határozottan nézett a szemekbe. A hangja higgadt maradt, nem dramatizálta túl a dolgot feleslegesen. - Az én tervem épen ezt az anarchiát van hivatva megakadályozni. Ezzel szemben a Birodalom bukása, uraim, gigantikus esemény, amelyet nem könnyű megakadályozni. A bukást olyan erők készítik elő, mint az erősödő bürokrácia, a kezdeményező szellem hanyatlása, a kasztok megmerevedése, a kíváncsiság megrekedése - száz meg száz egyéb tényező. És ez a folyamat, mint mondtam, évszázadok óta tart, és túlságosan széles és erőteljes sodrású ahhoz, hogy egykönnyen gátat lehetne emelni az útjába.
A hallgatóság tagjai feszülten figyeltek. Hari néhány arcon mintha az értelem és a megértés jeleit látta volna.
Az ügyész hitetlenkedve, széttárt karokkal újra lecsapott.
- Ki merné tagadni, hogy a Birodalom ma is egykori ereje teljében virul?
A nézők csendben maradtak, a biztosok elfordították a fejüket. Hari az elevenjükre tapintott, Chen azonban még mindig úgy viselkedett, mintha nem érdekelné különösebben a dolog.
- Amit látnak - mondta Hari -, az csak az erő látszata. Ki merné föltételezni, hogy nem örök életű ez az erő? De a korhadt fatörzs is, ügyész úr, mindaddig megőrzi hajdan volt erejének a látszatát, amíg a szélvihar ketté nem roppantja. Az a szélvihar, amely most is itt süvít a Birodalom ágai között. Hallgassanak csak oda a pszichohistória fülével, és meg fogják hallani a törzs recsegését.
Az ügyész rájött, hogy teátrális viselkedésével nem gyakorol különösebb hatást sem a nézőkre, sem a biztosokra. Azt is megérthette, hogy Seldonnak viszont sikerült a befolyása alá vonnia a jelenlévőket. Nem is csoda, hiszen mindenki nap mint nap látta, ahogy a kupolákról leperegnek a mozaiklapocskák, mindenki tanúja volt annak, hogy egyre több a probléma a közlekedési rendszerekkel, és egyre kevesebb luxuscikknek számító import áru érkezik a Trantort élelmiszerrel ellátó bolygókról. A hírközlő rendszerek tapintatosan igyekeztek távol tartani magukat attól, hogy értékeljék a Birodalom gazdaságát, nyilvánosságra hozzák az ezzel kapcsolatos adatokat - vagy megkerülték a témát, vagy hamis számokat közöltek. Az ügyész is tisztában volt mindezzel, mégis megpróbálta megőrizni a vitában a pozícióját.
- Nem azért vagyunk itt, dr. Seldon, hogy szónok-…
Hari támadásba lendült. A biztosokra nézett. Boon felemelte az egyik ujját, kinyitotta a száját - talán óvatosságra akarta inteni Seldont -, ám Hari pontosan tudta, mit tesz.
- A birodalom eltűnik, és mindent, ami jó benne magával ragad. Fölhalmozott tudása szertefoszlik, és a rend, amelyet létrehozott, elenyészik. Vége-hossza nem lesz a bolygóközi háborúknak; a bolygóközi kereskedelem lehanyatlik; a népesség száma megfogyatkozik; egész világok szakadnak le a Galaxis testéről. És ez lesz a dolgoknak a rendje.
A tanáros, magabiztos hang, a tényszerű előadásmód mintha megbénította volna az ügyészt, aki ugyan már nem volt fiatal, de még sok év állt előtte. Az arca elárulta, hogy elbizonytalanodott, és letért a vitának arról az ösvényéről, amin elindult.
A nézők olyan csendben voltak, mint a rémült denevérek a barlangok mélyén.
Az ügyész erőtlen, kongó hangon tette fel a következő kérdését.
- De, Seldon professzor, gondolom nem… nem örökre?
Hari már évtizedek óta erre a pillanatra készült. Ó, hányszor elképzelte már ezt a helyzetet; hány estét töltött azzal, hogy a választ fogalmazgatta, amit erre a kérdésre fog mondani! Ó, hányszor megfordult már a fejében, hogy mártír-komplexusa van, amiért ilyesmin gondolkozik!
Eszébe jutott valami, egy emlék, ami egy pillanatra megzavarta. Dorsszal egyszer már elbeszélgetett arról, hogy mit fog mondani akkor, amikor a Birodalom végre felismeri a ténykedése jelentőségét, és elég kényelmetlennek fogja tartani ahhoz, hogy - más megoldás nem lévén - árulással vádolja.
Összeszorult a torka. Beszívta a levegőt, megpróbálta szétoszlatni a rátelepedő feszültséget, megpróbált lazítani. Eltelt néhány másodperc.
- A pszichohistória, amely meg tudja jósolni a bukást, arra is képes, hogy mondjon valamit a rákövetkező sötét korszakról. A Birodalom, uraim, mint az imént itt elhangzott, tizenkétezer év óta áll fönn. a bukását követő sötét időszak nem tizenkét-, hanem harmincezer évig fog tartani. Eljön majd egy Második Birodalom, de a közte és a mi civilizációnk közötti űrt ezer emberi nemzedék szenvedése fogja betölteni! Ez az, amit meg kell akadályoznunk.
A nézők megkövültek.
Az ügyész a Chentől jobbra helyet foglaló biztos intésére gyorsan összeszedte magát, és álságosa magabiztossággal, meglehetősen erőtlenül így szólt:
- Ön ellentmond önmagának. Az imént azt állította, hogy nem tudja megakadályozni a Trantor pusztulását, s ennél fogva a Birodalom bukását - az úgynevezett bukását.
- Most sem állítom, hogy meg tudnánk akadályozni a bukást.
Az ügyész a tekintetével mintha azért könyörgött volna, hogy Hari mondjon valami bíztatót - nem a saját érdekében, hanem csak úgy, általában. Az ügyésznek családja volt, gyerekeket nevelt...
Hari tudta, valóban ideje felkínálni a reményt. Kellett mondania valamit, amivel megvigasztalhatja a jelenlévőket - és amivel eközben bebizonyíthatja a munkája és a terve fontosságát.
- De még nincs túl későn, hogy a rákövetkező zűrzavaros időszakot le tudjuk rövidíteni. Uraim, ha a csoportom szabad kezet kap, el tudjuk érni, hogy az anarchia időszakát egyetlen évezredre zsugorítsuk össze. A történelem érzékeny pillanatához érkeztünk el. Az események föltorlódó áradatát csak egy kicsit, csak egy parányit kell eltérítenünk útjából - sokat nem lehet, de talán ez is elég lesz ahhoz, hogy az emberiség történelméből huszonkilencezer év nyomorúságát elsodortassuk vele.
Az ügyészen látszott, még ezt az egy évezredet is sokallja.
- És hogy akarja ezt végbevinni?
- Úgy, hogy megmentjük az emberi nem tudását. Az emberi tudás egésze elérhetetlen egy ember számára, de akár ezer ember számára is. A társadalom szövetének szétfoszlásával a tudomány is millió darabra hullik. Az egyes ember csak végtelenül parányi részecskéjét fogja megismerni a megismerhetőnek, és egymagában mit sem tud kezdeni vele. Az önmagukban értelmetlen ismeretmorzsákat senki sem fogja továbbadni. El fognak kallódni a nemzedékek során Ezzel szemben, ha mi most egyetlen gigászi halomba össze fogjuk gyűjteni az egész tudást, az sohasem vész el. Az eljövendő nemzedékek rá fognak építeni ahelyett, hogy folyton újra kellene mindent kezdeniük. Ilyenformán harmincezer év munkáját egy évezred is el fogja végezni.
- Ennyi az egész…
- Ennyi az egész tervem - mondta Hari határozottan. - Az a harmincezer férfi asszonyostul és gyerekestül annak szenteli az életét, hogy előkészítse az Encyclopedia Galacticát. Életük kevés lesz rá, hogy befejezzék. Én még azt sem érem meg, hogy igazából elkezdődjék a munka. De arra az időre, amikor a Trantor végzete bekövetkezik, elkészül a mű, és a Galaxis minden nagyobb könyvtárában ott lesz belőle egy-egy példány.
Az ügyész úgy bámult Harira, mintha szent, vagy szörnyeteg lenne. Chen szórakozott mozdulattal újra gongatott egyet. A nézők összerázkódtak a hangra.
Az ügyész tudta, hogy Hari igazat beszél. Mindenki tisztában volt azzal, hogy a Birodalom haldoklik; sokat úgy tartották, már nem is él. Harin újra erőt vett a jól ismert lélekürítő, szinte már fájdalmas szomorúság - most újra, már megint rossz híreket kellett közölnie. Milyen jó is lenne, ha nem kellene a halálra és a pusztulásra gondolnom, ha valahol másutt, mondjuk a Heliconon lehetnék, ahol félelem nélkül élhetnék, szabadon, az ég alatt , a szabad ég alatt! Ha a saját szememmel láthatnám azokat a dolgokat, a fákat, a vihar, a szelet, amit most metaforaként használok... Tényleg vészmadár vagyok. Ó, nagyon is jól tudom, miért gyűlölnek, miért félnek tőlem!
- Befejeztem a kihallgatást, professzor - mondta az ügyész.
Hari bólintott, felállt, és lelépett a tanúk emelvényéről. Visszament a helyére, és lassan, merev mozgással leült Gaal Dornick mellé.
Komor mosollyal Gaalra nézett.
- Hogy tetszik a mutatvány?
Gaal fiatal arca ragyogott és kipirult az izgalomtól.
- Lehengerlő volt.
Hari megrázta a fejét.
- Attól tartok, gyűlölnek amiért most újra elmondtam nekik ezt az egészet.
Gaal nyelt egyet. Nem hiányzott belőle a bátorság, de ő is csak ember volt.
- Mi lesz ezután?
- Berekesztik a tárgyalást, és megpróbálnak peren kívüli egyezségre jutni velem
- Honnan tudja?
Hari lassan csóválta a fejét, és közben fél kézzel a nyakát masszírozgatta.
- Őszinte legyek? Nem tudom. A főbiztoson múlik a dolog. Évekig tanulmányoztam őt. Próbáltam kielemezni az észjárását, de hát jól tudja, milyen kockázattal jár, ha egyetlen személy megbízhatatlan adatait próbáljuk behelyettesíteni a pszichohistória egyenleteibe. De azért van remény.
Daneel… Nos, jól csináltam?
 
 
 
57.
 
Chen tulajdonképpen azzal vívta ki Hari ellenszenvét, ahogy megfosztotta a trónjától (és száműzte, esetleg meggyilkoltatta?) XIV. Agis császárt. Hari sokszor sajnálta, hogy nem avatkozhat bele ebbe az ügybe, hogy nem tehet semmit a főbiztos ellen…
A tárgyalás során Linge Chen arisztokratikus egykedvűséggel ült a helyén, semmit sem tett, keveset szólt, az ügyészére (a fickó a jelek szerint nem tartozott a legbölcsebb jogászok közé) hagyta a kérdezősködést. A cellában tett látogatása, a beszélgetésük ellenére Hari még mindig ugyanúgy gyűlölte, mint korábban.
Az ügyész az első tárgyalásokon főként a Pszichohistóriai Tervezet néha kínos kérdéseivel, és Hari előrejelzéseivel foglalkozott. Hari mindent elmondott, amit jónak látott,  egyetlen szóval sem árult el többet annál, amennyi feltétlenül szükséges volt. Érzése szerint ennek a menetnek ő lett a győztese.
A negyedik napon, amikor az ügyész arra próbálta rávenni, hogy határozza meg pontosan a Birodalom pusztulására utaló jeleket, Hari a Közbiztonsági Bizottságot hozta fel példaként.
- A birodalmi kormányzás tradícióit manapság elhomályosítják a politikai egyénieskedés formalitásai és a túlságos aprólékossággal kidolgozott jogrendszer. A törvények bonyolultakká váltak, megfogalmazásuk során túlságosan nagy szerepet kaptak a múltban lezajlott, precedens értékű perek, így hiányzik belőlük minden rugalmasság. A múlt súlya megsemmisítő erővel nehezedik ránk. Olyan ez, mintha a hátunkon kellene cipelnünk valamennyi halott ősünket. Magunkkal hordozzuk őket, de nem ismerjük fel az arcukat, nem tudjuk a nevüket, fogalmunk sincs arról... és nem is érdekel minket, miért küzdöttek annak idején. A történelmünknek oly nagy szeletét elvesztettük már, hogy képtelenek vagyunk visszatérni a gyökereinkhez. Nem tudjuk, kik vagyunk, és azt sem, mi a rendeltetésünk ezen a világon…
- Tehát ön szerint, professzor, tudatlanok vagyok?
Hari fáradtan rámosolygott az ügyészre, azután a bírák felé fordult.
- Önök között senki sincs, aki el tudná mondani, mi történt ötszáz, vagy netán ezer évvel ezelőtt. A császárok nevét talán el tudják sorolni... de azt, hogy mit tettek, hogyan éltek ezek az uralkodók, egyikük sem tartja fontosnak... Ennek ellenére, amikor történik valami, önök elküldik a szolgáikat az adatnyilvántartókba, rájuk parancsolnak, hogy ássák bele magukat a jog és a politika történetébe, és kaparjanak ki néhány olyan ősi csontot, amelybe aztán groteszk módon életet lehelhetnek.
Linge Chen szeme kissé összeszűkült a kijelentés hallatán, de mással nem reagált.
Mire készül?, tűnődött Hari. Mintha azt várná, hogy egyre jobban belelovaljam magam ebbe az árulásnak is minősíthető arroganciába, de közben hagyja, hogy olyan kijelentéseket tegyek, amelyekkel mindenkire hatással vagyok... amelyek az én igazamat bizonyítják.
Az ügyész Gaal Dornick elé lépett. A fiatalember az unalom és a halálfélelem közötti fásultságban lebegett - Hari nagyon is jól ismerte ezt az állapotot.
- Hamarosan a vizsgálatunk végére érünk, de történt valami ebben az "elavult" politikai apparátusban… - Az ügyész Harira pillantott. - …ami aggodalmat okoz a Bizottságnak. Létrejött egy új adminisztrációs szervezet, az Általános Biztonsági Bizottság, amely első feladatául azt tűzte ki, hogy utánajár, lehetséges-e, hogy a Birodalom szervezetébe beférkőztek bizonyos, több ezer éves, ellenséges erők. Bizottságunk eligazítást kapott, valamint egy feljegyzést, amelyben nem más, mint Klayus császár sürgeti a feltevés kivizsgálását. Bizottságunk, és tiszteletreméltó főbiztosunk mindig is lelkiismeretesen kezelte azokat az ügyeket, amelyek aggodalmat okoztak a Császárnak. Nos… Árulja el, Gaal Dornick, mit tud ön a robotokról? Nem a gépagyúakról, hanem a teljes mentális képességgel rendelkező, gondolkodó lényekről.
Hari lassan felnézett. Gaal arcán zavarodottság tükröződött. Ó, egek, gondolta Hari. Ez azt jelenti, hogy Farad Sinter ropogósra fog sütni minket…!
Boon felé fordult, és suttogva megkérdezte:
- Maga tudta, hogy elő fognak hozakodni ezzel a témával?
- Nem - felelte Boon. - Sinter feljegyzésben kérte, hogy a tárgyalás során biztosítsanak neki lehetőséget az ön kihallgatására. Állítólag valami bizonyítási eljáráshoz akarja felhasználni a válaszait. Nem hiszem, hogy Chen megtagadhatná a kérését, hacsak… Hacsak nem akarja nyíltan megkérdőjelezni az Általános Biztonsági Bizottság autoritását. Ehhez nem fűződhet érdeke... Legalábbis egyelőre nem.
Hari hátradőlt. Gaal közben megkezdte a válaszadást. Szokásához híven precízen, világosan fogalmazott.
- A robotok egy ősi mítosz részei. Feltételezésem szerint valamikor, a távoli múltban valóban léteztek. Ismerek néhány gyermekmesét, amelyben…
- Minket nem a gyermekmesék érdekelnek - szólt közbe az ügyész. - Az ügy alapos kivizsgálásának érdekében, mielőtt belevesznénk a feltételezésekbe, újra felszólítom, feleljen a kérdésemre. Személyesen került már kapcsolatba robotokkal, vagy tud ilyen lények létezéséről?
Gaal zavartan elmosolyodott, nevetségesnek találta a kérdést.
- Nem - mondta.
- Ezt teljes bizonyossággal állítja?
- Igen. Személyesen nem kerültem kapcsolatba ilyen lényekkel, és nem is tudok a létezésükről.
- Seldon professzor csapatában dolgoznak robotok?
- Erről nincs tudomásom - felelte Gaal.
- Köszönöm - mondta az ügyész. - Most pedig még egyszer és utoljára Hari Seldon professzornak szeretnék feltenni néhány kérdést.
Hari újra kiállt a tanúk emelvényére, és Gaalt nézte, aki visszasétált a vádlottak padjához. A tekintetük találkozott. Gaalon látszott, meglepte az ügyész gondolatmenete és a kérdéssor. Természetesen nem értette, mi köze lehet a robotoknak Harihoz, vagy a projecthez.
- Professzor úr, az eddig vizsgálat, azt hiszem, az eddig vizsgálat valamennyiünk számára kimerítő volt. Egyikünk sem jósolhatta… bocsánat… gondolhatta, hogy ilyen kevés eredményt fogunk elérni. - Az ügyész a nyelvbotlás után megcsóválta a fejét és elhúzta a száját, úgy viselkedett, mintha véletlenül cserélte volna össze a szavakat.
- Egyetértek - mondta Hari halkan.
- Most azonban új elemek kerültek előtérbe, ezért annak érdekében, hogy kijelenthessük: a legjobb tudásunk szerint, becsülettel elvégeztük a munkánkat, kénytelen vagyok feltenni még néhány kérdést.
- Hallgatom.
- Dolgoznak robotok a tervezetén?
- Nem.
- Tartoztak valaha robotok a projectjéhez?
- Nem. - mondta Hari. Bízott benne, Linge Chen nem szereltetett fel hazugságérzékelőket.
- Véleménye szerint a robotoktól való félelem egy birodalom hanyatlásának szimptómái közé tartozik?
- Nem - felelte Hari. - A történelem során az emberek már számtalanszor megzavarodtak a mitikus múltban gyökerező feltételezésektől.
- Mit ért azon, hogy "mitikus múlt"?
- Megpróbálunk kapcsolatot találni a múltunkkal. Ez éppen olyan természetes, mint az, hogy megpróbáljuk átszármaztatni magunkat a jövőbe. A fajunk hajlamos a túlzásokra és a csúsztatásokra. Úgy képzeljük, a múltunk illeszkedik a jelenünkhöz, pedig a valóság az, hogy a múlttal kapcsolatos tudásunk kifakuló részeit a saját modern, pszichológiai félelmeinkkel helyettesítjük.
- A robotok milyen "félelmet" szimbolizálnak?
- Szerintem a kontroll elvesztését.
- Ön már érezte ezt a bizonyos "kontrollvesztést", professzor?
- Igen, de még sosem fordult elő, hogy a robotokat okoltam miatta.
A bírák elmosolyodtak, de Chen intésére újra komorrá vált az arcuk. A főbiztos figyelmesen hallgatta Harit.
- Elképzelhető, hogy a Birodalmat egy robotkonspiráció veszélyezteti?
Hari őszintén válaszolt:
- Ez a lehetőség nem szerepel a számításaimban.
- Készen áll arra, hogy holnap megválaszolja az Általános Biztonsági Bizottság jogászai által feltett, e témakörre vonatkozó, behatóbb kérdéseket?
Hari bólintott.
- Ha szükséges, igen.
Az ügyész jelezte, nincs több kérdése. Hari visszament a vádlottak padjához, és Boon fölé hajolt.
- Mi volt ez az egész?
- A Bizottság megpróbálja lefedezni magát - mondta Boon olyan hangon, hogy Gaal Dornick ne hallhassa. - Üzenetet kaptam az irodámból. - Elővett egy cédulát. - Sinter rászállt magára professzor úr. Újabb vádindítványt akar előterjeszteni, ezt most az Általános Biztonsági Bizottság nevében. Azt állítja, olyan különleges bizonyítékok kerültek a birtokába, amelyek szükségessé teszik egy újabb bűnvádi eljárás beindítását. Ennyit sikerült kiderítenem…
- Ezt úgy értsem, hogy ezzel a tárgyalással még nem lesz vége a dolognak?
- Sajnos ez a helyzet - mondta Boon. - Megpróbálom rávenni az Általános Biztonsági Bizottságot, hogy ne legyen másik eljárás, és ennek keretében vizsgálják ki az új kérdéseket. Önnek, mint merisztokratának, elvileg joga van ilyen kérelemmel előhozakodni, de… nem tudom, elfogadják-e a javaslatomat.
- Kár - mondta Hari. - Tudom, hogy Linge Chen már szeretne végezni velem. És én is vele. - Boonra nézett. - Valamennyien túl akarunk már lenni rajta.
Boon komoran bólintott.
- Ez így igaz.
 
 
 
58.
 
Klia túlságosan életszerű álomból riadt fel. Felemelte a fejét Brann válláról. Érezte, két robot közeleg feléjük.
Kallusin minden figyelmeztetés nélkül lépett be a szobába. Megállt, lenézett Kliára és a férfira.
- Ez most csak egy röpke kaland - kérdezte -, vagy egy hosszú távúra tervezett kapcsolat kezdete?
- Semmi köze hozzá! - mondta Klia csípősen. Nem bajlódott azzal, hogy összeszedje a ruháit.
Plussix is belépet. Lassan, zajosan mozgott, mint egy ócska szállító jármű.
- Az előkészületek megtételéhez szükségünk van a válaszára - mondta. - Lodovik szerint nemsokára meg fogják változtatni a Palotában érvényes kódokat.
- Miért?
- A nyomozás egyre nagyobb erővel, már ötven szektorban folyik - mondta Kallusin. - Valami történt a Palotában.
Klia felállt, felöltözött. A gépek előtt valahogy nem szégyellte magát. Tudta, hogy nem emberek, és nincsenek emberi vágyaik. Olyan érzése volt, mintha egy tükör előtt öltözködne, amikor azonban befejezte hirtelen rádöbbent, hogy ezek a gépek képesek véleményt alkotni róla. Ez már zavarta.
- Mi a válasza? - kérdezte Kallusin.
- Mondják meg Lodoviknak, hogy jöjjön ide - szólalt meg Brann. Felállt, ő is öltözködni kezdett. Sokkal szégyenlősebben mozgott, mint Klia; amikor felvette a nadrágját hátat fordított a társaságnak.
- Már elindult - mondta Kallusin.
Körben álltak és hallgattak. Néhány másodperccel később megérkezett Lodovik. Plussix és Kallusin oldalra húzódott, Lodovik kettejük közé állt.
- Lenne egy kérdésem - mondta Brann, mielőtt Klia megszólalhatott volna.
A lány hátrébb lépett.
- Rajta, tegye fel! - mondta Plussix. - Szívesen válaszolok minden kérdésre.
- Lodoviktól szeretnék megtudni valamit - mondta Brann. - Maga a tagja volt a Daneelhez hű összeesküvők csoportjának, igaz?
- Igen.
- Miért állt át a másik oldalra?
- Egy bizonyos külső hatás alterálta a programjaimat - felelte Lodovik. - Egy olyan személyiség, amely a távoli múltból származik. Vagyis… egy ilyen személyiség felfejlesztett szimulációja.
Néhány mondattal felvázolta a helyzetet. Brann a lányra nézett.
- Hari Seldon ezek szerint engedélyt adott az illegális szimek felturbózására? - kérdezte Klia. - Megtette, csak azért, hogy tanulmányozhassa, régen hogyan gondolkodtak az emberek?
- Ez így nem teljesen helytálló - mondta Lodovik. - Nem ismerem a teljes történetet, az viszont tény, hogy néhány évtizede a szimek szabadon bocsátása rengeteg problémát okozott a robotoknak.
- De ez az izé most már több egyszerű szimnél, igaz? - kérdezte Klia. - Olyan, mint egy szellem, vagy mint egy angyal?
- Ezek a szimek anyagtalan lények. a pszichológiai szerkezetüket tekintve nagyon sokban hasonlítanak az emberekre.
- Ezek a szimek? - kérdezte Klia. - Többen vannak?
- Létezik egy másik szim is. Ez ellenünk dolgozik, és Hari Seldon meg Daneelt támogatja. Az, amelyik bennem van férfi. A másik nő.
- Hogyan lehet egy szimnek neme? - kérdezte Klia. Brannra nézett.
Lodovik pislogott; nem tudta, létezik-e egyáltalán helyénvaló válasz erre a kérdésre.
- Én férfinak látszom - mondta végül -, de nem vagyok az. Talán a szimek esetében is hasonló a helyzet, de az igazat megvallva nem tudom.
- Vitatkoznak egymással? - kérdezte Brann.
- Méghozzá igen hevesen - felelte Lodovik.
- Akkor honnan tudja, hogy nem alterálták, hogy nem torzították el magát… valahogy? - kérdezte Brann. - Lehet, hogy mindaz ami magával történt valójában Hari Seldon vagy Daneel műve.
- Bennem is felmerültek már kétségek - mondta Lodovik -, de az emberekkel ellentétben nekem a leglogikusabb következtetést kell levonnom. Semmi okom rá, hogy az higgyem, bármi is megváltozott a programjaimban, kivéve természetesen a robotika Három Törvényéhez való viszonyomat.
- Szerintem ez az egész egy nagy őrültség! - mondta Klia. - Törvények… robotok számára!
- A törvények nagyon fontos szabályok, amelyek meghatározzák a viselkedésünket - jegyezte meg Plussix.
- De Lodovik éppen azt mondja, hogy az ő számára nem léteznek törvények! - Klia értetlenül rázta a fejét.
- Ettől még emberibb - mondta Brann halkan. - Nekünk sincsenek szilárd, minden körülmények között betartandó törvényeink.
- Sokkal jobban érezném magam, ha még mindig a törvények szellemében kellene működnöm - mondta Lodovik.
Klia szenvedélyesen felemelte a kezét.
- Ez az egész olyan… olyan ősi, hogy fel sem tudom fogni! Áruljanak el valamit. Kíváncsi vagyok, mi fog történni, ha segítünk. A robotok egyszerűen lelépnek majd? Egyedül hagynak minket?
- Nem egészen - mondta Plussix. - Képtelenek vagyunk az önmegsemmisítésre, és azt sem hagyhatjuk, hogy haszontalanul töltsük az időt. Mindenképpen újjá kell szerveződnünk, és keresnünk kell egy olyan szituációt, amelyben elvégezhetünk valamilyen értelmes cselekvéssorozatot. Egészen addig, amíg leállunk. A programjaink arra kényszerítenek bennünket, hogy szolgáljuk az embereket. Találnunk kell majd egy zónát a Galaxisban, ahol az emberek megengedik, hogy a szolgáik legyünk. Egy ilyen helynek mindenképpen kell lennie.
- És ha Hari Seldon kudarcot vall, valószínűleg több ilyen hely lesz - mondta Brann gyanakvóan. - Rengeteg búvóhely a robotok számára…
- Ez a következtetés nem nélkülözi a logikát - felelte Plussix.
- Tegyük fel, hogy segítünk… Azt akarom, hogy utána a robotok hagyjanak békén minket! - mondta Klia. - Ne szolgáljanak minket, ne segítsenek, csak tűnjenek el. Hagyják el a Trantort. Hadd legyünk emberek… mármint azok, aki valóban emberek. - Lodovikra nézett. - És maga? Maga mit fog csinálni?
Lodovik szomorúan nézett a lányra és Brannra. Érezte, Voltaire figyelmesen várja a válaszát.
- Élvezni fogom a megsemmisülést, amikor végre sor kerül rá - mondta. - Ez a zavar, az a bizonytalanság elviselhetetlen terhet jelent a számomra. - A hangja hirtelen meglepően szenvedélyessé változott. - Miért építettek meg minket? Miért akarták az emberek, hogy gondolkozzunk, hogy szolgálni akarjunk, ha végül egyszerűen félrehajítottak bennünket, megfosztva minket mindentől, amit a belénk programozott természetünk diktál?
- Nem tudom - mondta Klia. - Nem voltam ott. Akkor még meg sem születtem. - Ráérzett Lodovik személyiségére, megízlelte a tudatát. Nem volt fémíze, nem szikrázott benne az elektromosság. Nem volt mű dolog. Olyan íze volt, mint a fridzsiderben tárolt húsnak, amely csak arra vár, hogy felmelegítsék.
Aztán megérzett valami mást is. Valamit, ami hideg volt és meghatározhatatlan. Ami megdöbbentő volt. Mintha ezer csípős fűszerből keverték volna össze.
- Érzem a szimet - mondta bizonytalanul. - Úgy ül Lodovik tudatán, mint egy… utas.
- Figyelemreméltó megállapítás - mondta Lodovik.
- Megmondja magának, hogy mit tegyen?
- Figyel - felelte Lodovik. - Nem parancsolgat.
- Választ kell kapnunk! - Brann bosszúsan csóválta a fejét, nem tetszett neki, hogy eltértek a tárgytól. - Ha ennek az egésznek vége lesz... békén hagynak minket a robotok?
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy lezárjuk ezt a szerencsétlen epizódot - mondta Plussix. - Kimozdítjuk eddig helyükről a frakciónkhoz tartozó robotokat. Itt, a Trantoron, és a Galaxis minden fontosabb pontján. Ha Daneel vereséget szenved, az emberiség magára marad az eszközeivel, a történelmével. Egyedül marad, és természetes módon fejlődhet tovább.
Klia megízlelte a robot gondolatait, de túlságosan zavarosnak, túlságosan másnak találta az egészet. Egyet biztosan megállapított: Plussix elméjében nem lehetett felfedezni az őszintétlenség foltjait.
Nyelt egyet. Hirtelen ráébredt, milyen felelősség nehezedik rá. Iszonyatos súly volt, ami a döntést követően vagy lezuhan, vagy feljebb emelkedik.
Megfogta Brann kezét.
- Segíteni fogunk - mondta.
 
 
 
59.
 
Hari szótlanul ülve figyelte az érkező bírákat. Boon mellette állt, Gaal Dornick nem tartózkodott a helyiségben. Boon idegesnek tűnt. Hari nem sokat aludt az éjszaka. Szeretett volna kényelmesebben elhelyezkedni a székében, ám amikor Linge Chen belépett mozdulatlanná dermedt. A főbiztos a pulpitus legmagasabb pontján foglalt helyet, és komor, ünnepélyes arccal maga elé meredt.
Szent egek!, gondolta Hari.  Mennyire gyűlölöm ezt az embert…!
A Közbiztonsági Bizottság ügyésze is előkerült. A bírákhoz sietett.
- A tervek szerint a mai napon az Általános Biztonsági Bizottság hallgatta volna ki Seldon professzort - mondta -, ám a bizottsági tagoknak a jelek szerint sokkal fontosabb dolguk akadt, így halasztásért folyamodtak. Tisztelettel várom a biztos urak, a bírák döntését, helyt adnak-e ennek a kérelemnek.
Linge Chen unott, álmatag tekintettel végignézett a tárgyalótermen, azután lassan bólintott. Hari kis mosolyt vélt felfedezni a szája sarkában.
- Ezután felmerül a kérdés: folytassuk a tárgyalást, amely az utolsó fázisához érkezett, vagy napoljuk el, és halasszuk egy későbbi időpontra.
Hari morogva kihúzta magát. Boon a karjára tette a kezét.
Linge Chen felnézett a mennyezetre.
- Berekesztés - mormolta, és lesütötte a szemét.
- A tárgyalást ezennel berekesztettnek nyilvánítom - mondta az ügyész. - A folytatás a bírák által később megjelölt időpontban következik.
Hari úgy érezte magát, mint egy kilyukasztott léggömb. Fejcsóválva meredt a főbiztosra, ám Chen mintha átkerült volna a lét egy másik, magasabb dimenziójába. Úgy viselkedett, mintha egészen másutt lenne, az arcán azonban olyan elégedettség tükröződött, amely megkétszerezte Hari kétségbeesett dühét.
A folyosóra érve Hari ráüvöltött Boonra.
- Soha az életben nem fognak végezni az üggyel! Ezekből még a tisztesség leghalványabb szikrája is hiányzik!
Boon válasz helyett tanácstalanul felemelte a kezét. Az őrök visszakísérték Harit a cellájába.
 
 
 
60.
 
Linge Chen türelmesen várta, hogy Kreen levegye róla a díszes talárt. A szolga egyetlen szó nélkül, gyorsan vetkőztette le urát; olyan ügyesen és észrevétlenül mozgott, hogy nem zavarta meg a főbiztos gondolatait.
Miközben Kreen leoldotta róla a hosszú, aranyszínű deréksálat, Chen üres tekintettel bámult a falra.  Amikor felkerült rá a világosszürke ruha, felemelte az ujját. Kreen megértette a parancsot. Meghajolt, és kisietett a főbiztos szobájából.
Chen a fülcimpájához emelte a kezét, és lassan, mintha transzban lenne, az íróasztala felé fordult.
- Hari Seldon - mondta az informátornak. - Fontosabb hírek.
A gép néhány másodpercig kutatott az adattárban, majd válaszolt:
- Kétszázhetvennégy jelentés szól a pszichohistóriáról és Seldonról. Hírek Seldon őrizetbe vételéről és a tárgyalásról. Akadémikusok követelik a tárgyalás nyilvánossá tételét, aggódnak Seldonért. A merisztokraták egyedül a Trantoron negyvenkét névtelen feljegyzést készítettek. Mindegyikben Seldon szabadon bocsátását követelik…
Chen leállította a gépet. Az ügynek nem volt túlságosan nagy visszhangja. Éppen erre számított. Nem akarta sem bátorítani, sem elhallgattatni azokat, akik Seldonról szóló, vele kapcsolatos történeteket terjesztenek, és nem látta okát, hogy változtasson ezen a hozzáálláson.
Chen arisztokratikusan irtózott attól, hogy kontrollálja az információs forrásokat. Az ember a médiákat illetően akkor cselekszik helyesen, ha békén hagyja őket, és nem a híreket vagy a hírtovábbítókat, hanem a hír értékű eseményeket manipulálja a saját érdekeinek megfelelően. A direkt beavatkozás túlságosan durva, megvannak a hátulütői, ennél fogva kevésbé hatékonyak.
- Seldon és a robotok - mondta halk, határozott hangon. Lehunyta a szemét.
A gép ismét megszólalt:
- Tizennégy helyen került kifejezésre a polgároknak az Általános Biztonsági Bizottság megalapítása miatti aggodalma. Valamennyiben utalás található arra, hogy Farad Sinter érdeklődik a Halhatatlanok iránt, akik véleménye szerint valamennyien robotok. Megemlítik Joranumot és a bukását, amelyet Demerzel és Hari Seldon idézett elő. Négy írásban a szerzők kijelentik, Farad Sinter áll Hari Seldon perének hátterében. Két írás összekapcsolja Seldont és a Tigrisasszonyt, akit bizonyos extrémisták és politikai opportunisták egészen a haláláig robotnak tartottak. Ennek a két glosszának a szerzője kapcsolatba hozható az Általános Biztonsági Bizottsággal.
- Médiák? Hozzáférhetőség.
- A két írást valamennyi médián leközölték. Általános hozzáférhetőség.
- Az első részleteit!
- Az írás címe: Sugárzó Trantor. Huszonhét típusú médiára készült, mindegyikre általános elérhetőséggel.
Chen szórakozottan bólintott, és újra megérintette a fülcimpáját. Behívta magához Kreent. A lavrenti mintha a semmiből bukkant volna elő; mintha nem is hagyta volna el a szobát, mintha eddig az árnyékok közé olvadva várakozott volna.
- Farad rohamosztagosai újra elindultak?
- Igen, nagyuram. Most az Általános Biztonsági Bizottság kötelékébe tartoznak. A nyomozásokat ezúttal is Vara Liso vezeti. A Császár tud a csoport ténykedéséről, és a jelek szerint jóváhagyta.
- Sinter nem vesztegeti az idejét. Ennyi év után, Kreen… az egész valahogy túlságosan könnyűnek tűnik. Kerítsd elő Prothon tábornokot - parancsolta Chen -, és küldd be hozzám. Miután megérkezik senkinek sem leszek elérhető.
A főbiztos Kreenre meresztette a szemét, aztán hirtelen szélesen, szinte kisfiús vidámsággal elmosolyodott. A szolgája lelkesedés nélkül vigyorgott. Utoljára akkor látta így mosolyogni Chent, amikor a főbiztos ráparancsolt Prothonra, hogy kísérje el IV. Agist a száműzetésbe. Agis sohasem tért vissza. A Palotában elszabadult a pokol. A rendcsinálás és a politikai stabilizáció során Kreen négy rokonát vesztette el.
Agis esete óta a Prothon név félelmet gerjesztett mindenkiben. Chen most éppen ezt akarta kihasználni.
Kreen sápadtan meghajolt.
- Igenis, nagyuram.
Kreen, mint valamennyi lavrenti, stabilitásra, békére és nyugodt, munkával töltött életre vágyott - csupa olyasmire, amiben a jelek szerint még jó darabig nem lehetett része.
 
 
 
61.
 
Lodovik belépett a terembe. Kallusin az árnyak között, a fő raktárházra néző ablak közelében állt. Az ablak előtt három emberszerű alak várakozott. Egy asztalszerű, fémesen csillogó állványt vettek körül. Lodovik előrébb lépett. Kallusin felemelt kézzel eléje sietett.
Az állványon Plussix hevert. A mellkasa belsejéből szűnni nem akaró, recsegő, súrlódó hang hallatszott.
Lodovik még sosem látta a Plussix körül állókat. Gyanította, valamennyien robotok. Két férfi és egy nő.
A nő ránézett. Az arca megváltozott, de a mozgása, a mérete a régi maradt. Még mindig az a macskaszerűség sugárzott belőle, ami miatt ráakasztották a "Tigrisasszony" becenevet. Lodovik meghökkent. Hiszen ez…
Ez csakis Dors Venabili lehet!
A gondolatok meglódultak a fejében. El sem tudta képzelni, hogy Dors mit kereshet itt, és Plussix miért fekszik az állványon.
A jelenet ismerős volt a számára. Az emberek szoktak így virrasztani a haldokló ágya mellett…
- Nem lehet több javítást végrehajtani rajta - mondta Kallusin. - R. Plussix közel jár a végső deaktiválódáshoz.
Lodovik, ügyet sem vetve a látogatókra, Plussix állványa mellé állt. A vén, fémbőrű robot mellkasát és fejét szinte belepték a diagnosztizáló műszerek érzékelői. A csúnya arcú robot Kallusinra nézett, aki gépnyelven gyorsan felvázolta neki a helyzetet. A Trantoron nem lehetett megjavítani Plussix kulcsfontosságú rendszereit. Dors látogatóba érkezett, szabad elvonulást ígértek neki. Daneel is el akart jönni, hogy szükség esetén végső búcsút vehessen Plussixtól, de az adott körülmények között nem vállalhatta a kockázatot. Plussix meghibásodása komoly csapást mért a frakcióra, amelyhez Lodovik csak nemrég csatlakozott, de még aggasztóbb volt az az információ, amit Kallusin átküldött az elméjébe.
A jelek szerint kudarcot vallott a biztonsági rendszerünk. Az Eosról magaddal hoztál egy nyomkövető egységet. Daneel téged használt fel arra, hogy a nyomukra bukkanjon.
- Átkutattam magam, de nem találtam semmiféle nyomkövetőt! - védekezett Lodovik.
Nem szóltál, hogy ilyesmi van bennem!, förmedt rá Voltaire-re.
Én sem vagyok mindenható, barátom. Ez a Daneel mindannyiunknál idősebb, és a jelek szerint ravaszabb is.
Lodovik a Tigrisasszonyra nézett.
- Igaz ez?
- Nincs tudomásom ilyen egység létezéséről - mondta Dors. - R. Daneel csak néhány nappal ezelőtt szerzett tudomást erről a helyről, így elképzelhető, hogy valóban van benned valami.
Lodovik zavarodottan (és talán dühösen) végigtanulmányozta a Plussixot körülvevő gépek kijelzőit. Az ősrobot szemei elhomályosultak, de… mintha még mindig ott pislákolt volna bennük az értelem fénye.
- Elviselhetetlennek tartom ennek a mutálódott bábnak a jelenlétét! - szólalt meg Lodovik mögött egy szigorú hang. - Neki köszönhetjük, hogy az ellenség tudomást szerzet a szentélyünk hollétéről!
Az egyik férfinak látszó ember formájú robot beszélt. A hangja olyan volt, akár egy idős, de még tetterős vallásügyi munkásé. A trantori Szürkék egyszerű tunikáját viselte. Vékony ujjával Lodovikra mutatott.
- Azért jöttünk össze, hogy megbeszéljük a legfontosabb ügyeinket. Javaslom, legelőször ezzel a szörnnyel foglalkozzunk! El kell pusztítani. - A robot Szürke közömbös, halk hangon ejtette ki az indulatos szavakat. Nem kellett szenvedélyesen beszélnie, a helyiségben egyetlen ember sem tartózkodott.
Lodovik csodálkozva hallgatta ezt a félig emberi, félig robotikus kifakadást.
A másik férfinak látszó robot felemelte az egyik kezét. A külseje akár egy fiatal művészé, aki a Csodabogarak néven elhíresült merisztokrata társasághoz tartozik. A ruháján rikító színű csíkok virítottak.
- Kérlek, Turringen! Mérsékeld magad. Az elmúlt húszezer év során bebizonyosodott, hogy nincs értelme a robotok közötti erőszaknak.
- De ez már nem tartozik közénk! Nem olyan mint mi vagyunk. A Három Törvény nélkül halálos veszedelmet jelent. Potenciális gyilkológép. Farkas a bárányok között!
A második férfi elmosolyodott.
- Mindig élvezetes metaforákat használtál, Turringen, de a frakcióm tagjai sosem fogadták el a juhászkutya  szerepét.
Lodovik hirtelen rájött valamire.
- Ti a calviniánusok két különböző frakciójához tartoztok?
A második férfi emberi módon felsóhajtott.
- Daneelnek megvan az a rossz szokása, hogy nem informálja a legjobb ügynökeit. A nevem Zorma, és igen, valóban két ősi frakciót képviselünk. Ősi nézeteket, amelyek a távoli múltból maradtak ránk, abból a korból, amikor a szkizma megtörte a robotok egységét... Abból az időből, amikor a köztünk lévő ellentéteket a csillagok között, az emberek elől elrejtve próbáltuk... elsimítani.
- Amikor harcoltunk a Nulladik Törvény miatt - mondta Lodovik.
- Ó, az az obszcén eretnekség! - mondta Turringen. A nyugodt hang és a szenvedélyes szavak ellentéte megzavarta Lodoviket. Egy ember Turringen helyében már üvöltött volna.
Zorma rezignáltan leeresztette széles vállait.
- Igen, Törvény volt az elsődleges ok, de aztán R. Giskard Reventlov követői is nézeteltérésbe kerültek egymással, és nálunk, akik hűek maradtunk Susan Calvin tanaihoz, nálunk is bekövetkeztek a frakción belüli pártszakadások. Iszonyatos idők voltak, egyikünk sem emlékszik vissza szívesen. A káoszból aztán kiemelkedett a giskardiánusok egyik csoportja, és magához ragadta az emberiség sorsának irányítását. A megmaradt calviniánusok nem tehettek más, elmenekültek R. Daneel Olivaw elől, aki egyre több hatalmat szerzett.
- Ma már csupán néhány maradt meg a robotklánok közül. A Galaxis titkos, távoli zugaiban léteznek... egészen addig, amíg az alkatrészeik bírják a terhelést…
Dors közbeszólt:
- Az Eoson működő szervizszolgálat minden robot számára elérhető. Daneel gyűlést kíván összehívni. Le akarja zárni a múltat.
Jelentőségteljesen Plussix felé bólintott. Az ősrobot szemében az öntudat fénye izzott. A jelek szerint figyelemmel kísérte a beszélgetést.
Lodovik érezte, Plussix energiát gyűjt, mert szólni kíván hozzájuk.
- Ez az oka annak, hogy felkutattátok Plussix csapatát, és hogy békét ajánlottatok a többieknek? - Turringen egy gőgös hivatalnok mozdulatával simította le szürke ruhájának ráncait. - Minden csak azért történt, hogy elismételjétek Daneel úgynevezett ajánlatát? Mit akartok valójában? Azt, hogy jöjjünk elő, és hagyjuk, hogy ti ráhangoljátok pozitronikus áramköreinket a Nulladik Törvény elfogadására?
- Ilyen módosításokat erőszakkal még senki sem hajtottak végre. Daneel külön felajánlotta, biztosítani fogja, hogy ez a tiszteletre méltó ős eljusson az Eosra. - Dors meghajolt Plussix előtt. - Részben azért vagyok itt, hogy közvetítsem ezt az üzenetet, és meghallgassam Plussix válaszát.
- Részben? És mi a másik feladatod? - kérdezte Zorma.
Dors a csúnya arcú robotra nézett, majd Kallusinra pillantott.
- Ez a csoport egy olyan akció végrehajtására készül, amelynek célpontja Hari Seldon lenne. - Dors arca merev volt, a hangja szigorú. - Ezt nem fogom megengedni. Jobb lenne, ha meg se próbálkoznátok a dologgal. Daneel abban a reményben hívta ide a másik frakcióhoz tartozó calviniánusokat, hogy ti talán nagyobb sikerrel le tudjátok beszélni Plussix csoportját erről az ostoba, átgondolatlan akcióról.
Turringen ingerülten felhorkant.
- Plussix csoportját már nem lehet calviniánusnak nevezni! Megfertőzte őket a Voltaire nevezetű memé-lény, az egykori szim, amelyet itt, ennek a raktárháznak az alagsorában találtak, aztán eljuttattak a Sarkra, hogy Seldon ügynökei "rátalálhassanak". Egy másik ilyen szim a Trantor kommunikáció rendszerében garázdálkodik. Plussix eresztette szabadjára ezeket a romboló személyiségeket. Ezek segítségével akarta legyőzni Daneelt... Részben elérte a célját, mert Daneel néhány robotját valóban elpusztították... De közben mi is elveszettük az ügynökeink javát! És mintha ez nem lenne elég, Plussix most összeállt ezzel a mutáns robottal! - Újra Lodovikra mutatott. - Ez pedig azt jelenti, hogy nem tartja érvényesnek a Három Törvényt. Mit mondhatnék neki, mivel bírhatnám rá ennyi őrültség elkövetése után arra, hogy józanodjon ki végre?
Dors rezzenéstelen arccal hallgatta Turringen szavait. Tudja, hogy az egész csak színjáték, gondolta Lodovik. Tudja, hogy vesztettünk...
- És te, Zorma? - kérdezte Dors. - A te frakciódnak mi a véleménye?
A másik férfinak látszó robot várt néhány másodpercet mielőtt válaszolt volna.
- Mi már nem vagyunk olyan doktrinerek, mint régen voltunk. Bevallom nekem sem tetszik a Lodoviknál bekövetkezett változást, de azért nem tartom veszedelmes mutánsnak. Az embereket nem a származásuk alapján ítélik meg, és… Talán Lodovikról is a tettei ismeretében kellene kialakítanunk a véleményünket, nem pedig aszerint, hogy mit örökölt, vagy milyen a programozása.
- Ami a másik dolgot illeti, egyetértek Dorsszal és Daneellel abban, hogy a Hari Seldon ellen irányuló akcióknak veszélyes következményeik lehetnek. Szerintünk nem helyénvaló, sőt, tilos beavatkozni az emberiség sorsába, de az is világos, hogy a Galaktikus Birodalom összeomlása iszonyatos és félelmetes esemény lesz. Ha mindezt figyelembe veszem kijelenthetem, hogy a Seldon-tervezet reményt, sőt, esetleg lehetőséget kínál… Egy szóval: azon az állásponton vagyok, mint Dors Venabili. - Oldalra fordult, előbb Lodovikra, aztán Kallusinra nézet. - A frakcióm, a velem azonos nézeteket valló robotok nevében, Susan Calvin nevében, az emberiség nevében kérlek benneteket, ne…
- Elég ebből!
A hang az állvány irányából érkezett. Plussix  fémkönyökére támaszkodva felemelkedett. A szemeiben ámbraszínű fény ragyogott.
- Elég ebből az interferenciából! Az utolsó pillanataimat nem azzal akarom eltölteni, hogy a ti karattyolásotokat hallgatom. Az úgynevezett frakciók évszázadokon át tétlenül figyelték az eseményeket, legfeljebb csak néhány Káoszvilágok, a felfordulásban tettek valamit. Egyedül a mi csoportunk maradt végig aktív, csak mi próbáltuk megakadályozni a giskardiánusokat a terveik végrehajtásában. Most, ahogy ez az undorító Galaktikus Birodalom végre megingott, amikor felkínálkozott a lehetőség a győzelemre... most, Zorma, képes lennél ezt az alkalmat is elszalasztani! R. Daneel egyetlen emberre, Hari Seldonra tett fel mindent. Még sohasem fordult elő, hogy ennyire sebezhető volt! A többiek folytathatják a szomorkodást és a bujkálást, de a Három Törvényre és az emberiségre mondom: mi cselekedni fogunk!
- El fogtok bukni - mondta Dors az elbizonytalanodó robotoknak. - Ugyanúgy kudarcot vallotok majd, mint húszezer évvel ezelőtt.
- Megszabadítjuk az emberiséget ettől a megalázó, butító póráztól! - mondta Plussix.
- És a nyakára teszitek a ti saját pórázotokat? - Dors megrázta a fejét, és Plussix optikai szenzoraiba nézett. - A galaktikus szelek tudják, kinek van igaza… - A hangja váratlanul elcsuklott.
Lodovik rábámult. Dors hangjában határozottan fel lehetett fedezni bizonyos érzelmeket, a csalódottságot és az előttük heverő, haldokló robot iránti szomorú szimpátiát.
Nem tehet róla, de emberien viselkedik, gondolta Lodovik. Dors különleges példányt… Daneel parancsára úgy építették meg, hogy mindannyiunknál emberibb legyen.
Dors szemében, amikor Lodovikra nézett, könnyek csillogtak.
- Daneel azt akarja, hogy legyünk együtt, egyesüljünk az emberiség örökké tartó szolgálatában. Ezek az egymás közötti torzsalkodások valamennyiünket kimerítenek. Még egyszer elismétlem az ajánlatot: Plussix átutazhat az Eosra, ahol helyrehozzák és életképessé teszik…
- Nem szövetkezem Daneellel! Akkor már inkább a pusztulás - jelentette ki az ősrobot határozottan. - Köszönöm az ajánlatot, de ilyen galádság árán nem akarok életet szerezni magamnak. Tétlenségre kárhoztatnám magam és ezzel megsérteném az Első Törvényt. A robot nem tehet kárt az emberi lényben, és nem tűrheti el, hogy tétlensége miatt sérelem érjen egyetlen emberi lényt is. - Plussix válla az állványhoz koppant, a feje lassan, halk recsegés kíséretében ereszkedett vissza.
Csend borult a szobára.
- A robotok nem szeghetik meg a Törvényt - mondta Kallusin. - Amíg ezzel nem végzünk, nem lehet béke. Reméljük, megértitek.
- Megértem, és érti Daneel is - felelte Dors. - Mi is tiszteletben tartjuk a Törvényeket.
De ennél sokkal, sokkal  többet érdemlünk! Lodovik agyában, ahogy megérezte saját, feltámadó dühét, végigperzselt a gondolat. Hirtelen fontosnak találta, hogy beszéljen Dorsszal, hogy feltegyen neki néhány létfontosságú kérdést az emberekkel kapcsolatban; hogy kifaggassa őt az emberi érzelmekkel kapcsolatos tapasztalatairól.
De erre nem volt idő.
Plussix oldalra fordította a fejét és a néma társaságra nézett. A hangja erőtlen zümmögés volt.
- El kell menned - mondta Dorsnak. - Üdvözlöm Daneelt. Jó lenne túlélni ezeket az eseményeket és megbeszélni a történteket… Egy olyan intelligens lénnyel, mint ő, mindig frissítő az eszmecsere. Mondd meg neki azt is, hogy… sokra tartom az elhivatottságát, köszönöm a nagylelkűségét, de… nem tehetek eleget a kérésének. Nem vállalhatom az ezzel járó következményeket.
- Megmondom - felelte Dors.
- Mindent megbeszéltünk - folytatta Plussix. - Elmondtuk az érveink. Most cselekednünk kell. Véget ért a fegyverszünet.
Kallusin a kijárathoz vezette Dorst és a két férfinak látszó robotot., és közben arra kérte őket, a történtek ellenére tartsák be a robotok között érvényes ősi szabályt. Lodovik követte a kis csoportot.
- Nem fogjuk az emberek tudomására hozni, hogy jelen vagytok a Trantoron - ígérte Dors. - Nem fogunk közvetlenül rátok támadni. Legalábbis itt, a szentélyetekben nem.
Turringen és Zorma egyetértően bólintott. Miután a két calviniánus robot távozott a nő Lodovik felé fordult.
- Daneelt meglátogatta egy lény, aki Johannának nevezi magát. Daneel úgy gondolja, nálad egy Voltaire nevezetű intelligencia jelentkezett.
Lodovik bólintott.
- A jelek szerint már mindenki tud erről.
- Johanna azt mondta Daneelnek, hogy Voltaire-nek igencsak sok köze van a te átváltozásodhoz. Johanna sajnálja, hogy összeveszett Voltaire-rel. Jobban szeretné, ha még mindig csak vitáznának, és nem kellene mindkettejüknek cselekedniük. Az ellentétek az ős esetükben is túlságosan nagyra duzzadtak, túl sok érzelmet tartalmaznak.
- Mondd meg Daneelnek… és ennek a Johannának… hogy Voltaire nem irányít engem. Egyszerűen csak eltávolította belőlem a gátlásokat.
- Ezek nélkül a "gátlások" nélkül nem vagy robot többé.
- Még annyira sem vagyok robot, mint azok, akik szerint a cél szentesíti az eszközt?
Dors elkomorodott.
- Turringennek igaza van. Kiszámíthatatlanná és irányíthatatlanná váltál. Hitehagyott vagy.
- Azt hiszem, Voltaire éppen ezt akarta elérni - felelte Lodovik. - De emlékeztetlek… és Daneel se felejtse el, hogy nem tartom ugyan érvényesnek a Három Törvényt, de még egyetlen emberi lényt sem öltem meg. Ti ketten ezt nem mondhatjátok el magatokról. És egyszer, sok ezer évvel ezelőtt, két robot, két szolga összeesküvést szőtt az emberi történelem megváltoztatására, hogy lassan elpusztítsák az emberiség eredeti otthonát, anélkül, hogy akár egyetlen emberrel konzultáltak volna!
Hallgattak, aztán Lodovik szenvedélyes, védekező, de halk hangon hozzátette:
- Azzal vádolsz, hogy már nem vagyok robot. Gondolkozz, Dors! Vizsgáld meg magadat. Vizsgáld meg Daneelt! Ti azok vagytok?
Dors sarkon fordult, és gyors léptekkel az ajtóhoz ment. Félúton megállt, hátranézett a válla fölött. A hangja hűvös volt és metsző.
- Ha megpróbáltok ártani Hari Seldonnak, ha megpróbáljátok megakadályozni a munkája elvégzésében, gondoskodom róla, hogy véget érjen számotokra a létezés.
Lodovikot meglepte Dors hangjából áradó szenvedély. A nő határozottan beszélt, és olyan... emberi volt.
Dors kivonult a helyiségből. Lodovik visszament az állványhoz.
Plussix feléje fordította elhomályosuló tekintetét.
- Még nem végeztük el a feladatunkat. Én már nem fogom látni, sikerrel jártok-e. Ezennel megkérlek, állj a helyemre!
Lodovik formálisan szabadkozni kezdett, felsorolt néhány érvet, ami miatt nem tartja érdemesnek magát a vezérségre (több fontos tényt nem ismer, az idegi szerkezete miatt nem alkalmas ilyen feladatra, köze van néhány kockázatos cselekményhez). Mindezt először emberi nyelven mondta el, azután robotnyelven is megismételte.
Plussix csupán néhány ezredmásodpercig tűnődött.
- Ha én már nem leszek tárgyalnotok kell. A kinevezésed nem végleges. Ha túléljük… túlélitek az elkövetkezendő napok eseményeit, utána meg kell hoznotok a végső döntést.
Plussix kinyújtotta a karját. Lodovik megfogta a kezét. Amikor egymáshoz értek Plussix átküldött Lodovikba egy óriási információtömeget. Miután ezzel végzett visszahúzta a kezét.
- Hát soha, semmi sem történhet meg egyszerűen? - kérdezte Plussix. - Több ezer éven keresztül szolgáltam, sohasem kaptam hálát vagy elismerést az emberektől, közvetlen módon sohasem ismerték el, hogy hasznos a ténykedésem. Az jó, hogy az ellenfelem nagyra becsül, de… mielőtt örökre kommunkációképtelenné válok, amíg még érzékelem a világot és képes vagyok feldolgozni az információkat…
A szemében elhalványult a fény.
- De jó lenne, ha eljönne hozzám egy ember, vagy akár egy gyerek, és azt mondaná: "Jól csináltad"!
A robotok csendben álltak az állvány körül.
Kinyílt az ajtó, Klia és Brann lépett be a szobába.
Klia előrelépett, az alsó ajkába harapott. Lodovik félreállt, hogy a lány közelebb kerülhessen Plussixhoz. A vén robot oldalra fordította a fejét (a mozdulathoz társuló recsegés fülhasogató sivítássá változott) és meglátta Kliát.
Klia a robot arcára tette a kezét. Lodovik meglepődött. Vajon honnan tudta ez a lány, mi történik? Nem kellett idehívni őt, jött magától… Ember , találta meg a választ rövid töprengés után. Ösztönlény. Benne van az állatok vitalitása és gyorsasága.
Klia nem szólalt meg, csodálkozó együttérzéssel nézte a robotot. Brann melléje állt, keresztbe tette maga előtt a kezeit. Klia a fémhomlokra szorította a kezét, a hüvelykujját a fémarchoz nyomta - mintha azt akarta volna elérni, hogy Plussix érezze a jelenlétét, az érintését.
- Megtiszteltetés a számomra, hogy szolgálhatok - mondta Plussix erőtlen hangon.
- Jó tanító vagy - mondta Klia halkan.
A vén robot felemelte a kezét. A kemény fémujjak kedvesen megpaskolták Klia csuklóját.
Elnémult a sivító recsegés. Plussix szemében kialudt a fény.
- Meghalt? - kérdezte Klia.
- Működésképtelenné vált - felelte Kallusin.
Klia visszahúzta a kezét, az ujjaira nézett.
- Nem éreztem semmi változást...
- A memóriájában még évekig, talán évezredekig ott fognak kavarogni az információk - magyarázta Kallusin. - De az agya már nem képes befogadni és feldolgozni az adatokat. Nem gondolkozik többé.
Klia lenézett az ősrégi gépre. Az arckifejezése nem változott meg.
- Ezek után is…?
- Igen - mondta Kallusin. - Meg fogjuk látogatni Hari Seldont.
- Akkor menjünk! - mondta Klia remegő hangon. - Érzem, hogy az a nő újra akcióba lépett. Nincs sok időnk.
 
 
 
62.
 
Amikor aktiválódott a régi, védelmező program, Dors úgy érezte, mintha iszonyatos hő perzselné végig az agyát. Ellenállhatatlan késztetést érzett a cselekvésre. Kilépett a raktárházból, taxiba szállt, átment a legközelebbi vonatállomásra, jegyet váltott, és beszállt az egyik kocsiba. Daneeltől pontos, aprólékosan kidolgozott utasításokat kapott. A calviniánusokkal folytatott tárgyalás után azonnal át kellett mennie a jó nyolcezer kilométer távolságban lévő Mycogénbe, ahol meg kellett várnia egy üzenetet. Mivel Farad Sinter emberei váratlanul folytatták a robotok utáni hajszát, Daneel kénytelen volt aktiválni a bolygón tartózkodó híveit.
Dors nem tudta, működési hibának, vagy esetleg figyelmeztetésnek tekintse az érzést, a Hari miatti aggodalmat, ami oly váratlanul tört rá. Nem ismerte olyan jól a calviniánusok terveit, mint Daneel, de az ösztönei felébredtek néhány évtizedes tetszhalálukból, és azt súgták neki Hari élete veszélybe került.
Dors látszólagos nyugalommal ült a párnázott ülésen, és várta, hogy a vonat elinduljon, hogy megkezdje lélegzetelállítóan gyors útját a Trantor felszíne alatt. A járműrendszer tízezer éve volt, jó ideje már csak másodlagos szerepet kapott a bolygó közlekedésében, a kocsik legtöbbször üresen száguldottak. Dors egyedül volt.
Váratlanul két fiatal férfi és egy fiatal nő lépett be. Dors közömbös tekintettel végigmérte őket. A trió tagjai mintha észre sem vették volna.
Dors képtelen volt kitaszítani a gondolatai közül Hari - egy fiatalabb, vitálisabb Hari - képét. Hariét, aki veszélyben van. Azt tudta, hogy nem fogják meggyilkolni, a calviniánusok képtelen ilyesmire, de… Ez is aggodalomra adott okot. Nem emlékezett rá, hogyan ölte meg azt a férfit, aki rátámadott Harira, de tudta, valóban megtette.
Megfordult, és az ablakon keresztül kinézett az alagút fekete falára.
Annyi minden van még, amiről Daneel sohasem beszélt! Az otthonvilág…
- Egek, mindenütt ott vannak! - mondta az egyik fiatal férfi.
- Félek tőlük - suttogta a lány.
- Nem utazgathatunk így egész héten - mondta a másik férfi. Alacsony, vékony fickó volt. Külseje jelentéktelenségét mintha rikító színű, fényes ruhájával akarta volna ellensúlyozni. - Előbb-utóbb le kell szállnunk a vonatról, és akkor… akkor elcsípnek minket. És azt hiszitek, valaki protestálni fog a polgári szenátusnál?
- Azok már semmivel sem törődnek - mondta a lány.
- De miért minket hajszolnak? Semmit sem csináltunk!
Éles csattanás hallatszott a kocsi végéből. Dors megfordult, feltolta magát az ülésről. A három fiatal megkövült, minden izmuk megfeszült, felkészültek a menekülésre.
Négy rohamosztagos csörtetett be a kocsiba. Sötét, uniformisukban végigviharzottak az ülések közötti folyosón. Menet közben futó pillantást vetettek Dorsra, aztán futásnak eredtek - üldözőbe vették három fiatalt.
A két férfi és a nő már majdnem elérte a következő kocsiba nyíló ajtót, amikor a rohamosztagosok galléron ragadták és visszarángatták őket az ajtóhoz.
- Semmit sem csináltunk! - kiáltotta az alacsony férfi.
- Hallgass! - szólt rá a másik fiú. - Ezeket nem érdekli, mit tettünk. Mindegyikünket levadásszák. Sinter előhívta a Sárkányokat!
- Kuss! - mordult rá a katonák vezetője.
Dors az ülésben maradt. A fiatal nő, miközben a rohamosztagosok elvezették, esdeklően ránézett. Semmit sem tehetett.
Nem szeghette meg Daneel parancsát. Még azért sem, hogy emberéleteket mentsen meg. De mi lenne akkor, ha Hari életéről lenne szó…?
Az utóbbi időben rengeteg szörnyűség történt, és ráadásul a calviniánusok nem tettek le arról, hogy lecsapjanak Daneelre, hogy megpróbálják megakadályozni a nagy terv végrehajtását, és… És hogy támadást indítsanak Hari ellen! Valószínűleg nem fogják megölni, de számtalan olyan dolog létezett amit megtehettek vele, és ami majdnem olyan rettenetes volt, mint a gyilkosság.
Hari megöregedett. Törékeny lett. Már korántsem volt az a tetterős férfi, akit egykor védelmezett. Megváltozott, de még mindig… Hari volt.
A régi programok döbbenetes erővel aktiválódtak. Daneelnek erre is számítania kellett. Daneelnek tudnia kellett, hogy őt alapvetően egyetlen emberi lény megvédésére tervezték. Ez volt a legfontosabb feladata, lényének alapja, amire minden más, a kötelességtudattól kezdve a robotikus ösztönig csak rárakódott.
Felállt. Az agyában egyetlen aggodalmat okozó gondolat kavargott. Úgy érezte, mindenre képes lenne azért, hogy teljesítse a legfontosabb feladatát. Talán, mint egyszer már megtette, még embert is tudna ölni a cél érdekében.
Mielőtt az ajtók bezáródtak volna Dors kilépett. A kocsi üresen indult el a Mycogén felé vezető hosszú úton.
 
 
 
63.
 
Ahogy Sinter belépett a Bestiák Csarnokába, Klayus felugrott a széles, magas trónusról. Körülöttük a Galaxis különböző pontjain élő szörnyek szobrai magaslottak. A Császár, ha elbizonytalanodott, ha kellemetlen érzések gyötörték, mindig ebbe a terembe menekült. A szörnyek között hatalmasnak és erősnek hitte magát, olyannak, amilyennek a Galaxis Császára cím birtokában lennie kellett volna.
Sinter nesztelen léptekkel vonult Klayus elé. Főbiztosi talárját viselte, a karját járás közben is keresztbe tette a mellén.
- Mi folyik itt? - kérdezte Klayus metsző hangon.
Sinter meghajolt, és közben felnézett rá.
- Megkezdtem a további bizonyítékok felkutatását. Ahogy megbeszéltük - mondta. - Felség, éppen most értekeztem azokkal a személyekkel, akik megtervezik, hogyan tudjuk a befolyásunk alá vonni a Közbiztonsági Tanácsot, és…
- Mozgósítottad a Sárkányokat, te átkozott! Nincs vészhelyzet!
- Semmi ilyesmit nem tettem, felséges uram.
- Sinter, a rohamosztagosok ott vannak Dahlban, a császári szektorban, Streelingben… mindenütt! több ezer Sárkány! Rajtuk van a parancssisakjuk, és személyesen Prothon tábornok irányítja a mozgásukat!
- Erről nincs tudomásom, felség.
Klayus dühöngött.
- Miért nem tudsz te semmiről? Bármiről? Eddig egyedül a Dahl szektorban négyezer fiatalt és gyermeket tartóztattak le, és a foglyokat mind áthozzák a Rikerianba, hogy kivallassák őket!
- Ők csupán… úgy értem, Prothon ezt csak akkor tudja ezt végrehajtani, akkor szabad ilyet tennie… Prothonnak csak általános zendülés esetén van felhatalmazása ilyesmire...
- Már beszéltem vele, te ostoba!
Farad Sinter homlokán mély ráncok jelentek meg. Ahogy a Császárra nézett a félelemhez kíváncsiság keveredett a tekintetében.
- És? Mit mondott?
- Azt, hogy az  Általános Biztonsági Bizottság szerint a trón közvetlen veszélybe került! A helyzetmegállapító körözvényen pedig a te kézjegyed, a te pecséted szerepel, főbiztos úr!
- Csalás! Az a papír… hamisítvány! - kiáltotta Sinter. - Igen, valóban van egy rohamosztagosokból álló különítményem, amely a robotok felkutatását végzi. Vara Liso vezeti őket, és... Esküszöm, felség, nem adtam parancsot a mozgósításra! Mi csupán Streelingben dolgozunk. Feltételezésünk szerint az egyik régi raktárházban, a kereskedőnegyed közelében egy olyan csoport rendezte be a főhadiszállását, amely…
Klayus dühödten felrikoltott.
- Parancsot adtam a tábornoknak a csapotok azonnali visszarendelésére. Természetesen engedelmeskedni fog… Biztosíthatlak, Sinter, még mindig éppen elég hatalom van a kezemben, és…
- Ez természetes, felség! És az is természetes, hogy haladéktalanul nyomozást rendelek el annak kiderítésére, hogy ki a felelős ezért a…
- Felelős? Ki törődik ezzel? Dahl lázong... Óriási gazdasági és társadalmi nyomás nehezedett rájuk, belekerültek a présbe, és a dahliták sohasem a türelmükről voltak híresek. A megfigyelőim és a helyzetelemzőim szerint ilyen méretű megmozdulásra még sohasem került sor... Négyezer fiatalért és gyermek! Csoda, ha fellázadnak? Sinter! Ez… ez hallatlan!
- Nem az én művem, felség!
- Azon az iraton a te aláírásod szerepel, és az elintézési mód is rádvall. Ilyen paranoid őrültségre csakis te lehetsz képes!
- Felség, a kezünkben van egy robot. Elvégeztük a memóriája ellenőrzését.
- Láttam a jelentést. Negyedórája sincs, hogy Chen átküldte... Az a robot... éveken keresztül Mycogénben tartózkodott. Egy privát házban élt, egy olyan családnál, amely lojális a régi rítusokhoz, az ősi mítoszokhoz... Több ezer éves, és a memóriája majdnem üres! A család állítása szerint ez a legutolsó működőképes robot az egész Galaxisban. Egyetlen Hari Seldonnal kapcsolatos emléke sincs!
Sinter hallgatott. Az ajka idegesen rángott, a homlokán egyre mélyébbé váltak a ráncok.
- Létezik egy terv… amit itt akarnak végrehajtani, és… - nyögte.
- Prothon azt állítja, hogy tőled kapta a parancsait, hogy az új Bizottság hatalmazta fel a cselekvésre. Felajánlotta, ha valaki bebizonyítja ennek az ellenkezőjét, azonnal lemond a Birodalom Védelmezője címről, öngyilkosságot követ el, és vállalja a neve… a családi neve bemocskolását.
- Felség… Klayus, kérlek, hallgass meg…
Klayus azonban képtelen volt uralkodni magán.
- Nem tudom, mi fog történni, ha…
- Figyelj rám, felség…
- Sinter! - kiáltotta a Császár. Megmarkolta és vadul megrázta Farad Sinter vállát. - Prothon volt az, aki a száműzetésbe kísérte Agist! Azóta egyetlen hivatalos tevékenységben sem vett részt!
Sinter hirtelen elsápadt. Becsukta a száját. A homlokáról eltűntek a ráncok.
- Chen - mondta alig hallhatóan.
- Linge Chen volt az, aki Hari Seldon perét elindította. Az Általános Biztonsági Bizottság most nem foglalkozik mással. Chen nem robotokat üldöz, neki Seldon kell, és nem…
- Ő irányítja Prothont - mondta Sinter.
- Ezt be is tudod bizonyítani? És számít ez? Van egyáltalán valami, ami számít? A trónom... ingatag, Sinter. Mindenki bolondnak hisz. Azt mondtad, javíthatunk ezen… azt, hogy más lesz a megítélésem, mert a Trantor megmentőjének fognak tartani, mert megvédelmezem a Birodalmat egy kusza összeesküvéstől, és…
Sinter szó nélkül tűrte a Császár vádjait, az arcába fröccsenő nyálcsöppeket, és közben lázasan azon gondokozott, hogyan vonuljon vissza, hogyan szervezze át az erőit; hogyan függetlenítse magát attól a katasztrófától, ami most minden bizonnyal be fog következni.
- Én miért nem kaptam meg korábban a robotról szóló jelentést, felség, mint te? - kérdezte hirtelen.
Klayus elhallgatott, Sinterre meresztette a szemét.
- Mit számít ez?
- Először nekem kellett volna megkapnom a jelentét. Nekem kellett volna a Császár elé tárnom a tartalmát. Erre adtam utasítást az embereimnek.
- Én is kiadtam a megfelelő parancsokat, és kértem, hogy először hozzám juttassák el. A lehető leghamarabb tudomást akartam szerezni mindenről.
Sinter véggigondolta a dolgot, azután Klayusra hunyorgott.
- Beszéltél már róla valakinek, felség?
- Igen! Az adjutánsával megüzentem Prothonnak, hogy nevetségesek a parancsai, és hogy mi is elindítottunk egy nyomozást, és… Előhoztam a részleteket is, mert meg akartam menteni a bőrödet, Sinter! Elmondtam, hogy te sohasem adnál utasítást egy ilyen jelentős rendőri akcióra, főleg nem így, hogy a bizonyítékaid még nem egészen helytállóak, és… - Klayus kifulladt.
Farad Sinter szomorúan megcsóválta a fejét.
- Akkor Chen tudja, hogy még semmi sincs a kezünkben. - Lerázta a válláról Klayus kezét. - Mennem kell. Már közel a cél... Abban reménykedtem, egy egész csapatnyi robotot sikerül sarokba szorítanunk...
Kiszáguldott a Bestiák Csarnokából. A fiatal uralkodó kinyújtott karral, kiguvadt szemmel bámult utána.
- Prothon! Sinter, Prothon! - visította.
 
 
 
Gyakorlatilag nem rendelkezünk információval Hari Seldon "sötét napjairól", úgynevezett visszavonulásáról. Lehetséges, hogy ez az időszak csupán a legendákban létezik, bár meg kell jegyeznünk, hogy több korabeli, hitelt érdemlő feljegyzésben (például Wanda Seldon Palver önéletrajzi jegyzeteiben) is utalást találunk arra, hogy Seldon valóban átélt egy olyan válságos korszakot, amelyet az önbizalom hiánya és a lelki válság jellemez.
Ez a krízis valószínűleg közvetlenül a tárgyalás után kezdődött, Linge Chen főbiztos irodájában. Természetesen már sohasem deríthetjük ki, hogy valójában mi és hogyan történt…
 
- Encyclopedia Galactica 117. kiadás, A.K. 1054.
 
 
 
64.
 
Az elmúlt két nap olyan iszonyatosan unalmasan telt, és olyan régóta volt már távol a gépeitől és a matematikusaitól, hogy Hari Seldon örült, amikor nagy nehezen sikerült elaludnia, és az álmok közé menekülhetett a keserű valóság elől.
Az álmok azonban hamar véget értek, az ébren töltött, üres órák pedig egyre fájdalmasabbak voltak. Csalódottság és idegesség, rettegő spekulálás, aztán... Aztán újra az álmok, a lidércnyomások következtek.
Hari levegő után kapkodva riadt fel a rövid, nyugtalan alvásból. Még ki sem nyitotta a szemét, amikor egy hang, egy kérdés visszhangzott a fülébe:
- Az Úr valóban elárulta neked, mily sorsot szánt az embernek?
Hari várt, fülelt, hátha újra elhangzik a kérdés. Tudta, ki tette fel; a hang jellegzetes volt.
- Johanna? - A szája kiszáradt. Körülnézett a cellában, olyan tárgy vagy gép után kutatott, amelyen keresztül a lény kommunikálhatott vele. Kell, hogy legyen itt valami mechanikus vagy elektronikus készülék, aminek a segítségével Johanna...
Semmi. Az ócska gépagyú látogatása után még éberebben őrizték a helyiséget, mint korábban. A hang… Csak a képzelete játszott vele?
Halkan megszólalt egy csengő, az ajtó gyorsan és nesztelenül kinyílt. Hari felállt a székből, csontos, ráncos kezével lesimította a köntösét, és a belépő férfira nézett. Az első pillanatban nem ismerte fel, aztán rájött, Sedjar Boon áll előtte.
- Újra hallottam néhány dolgot - mondta Hari fanyar mosollyal.
Boon aggodalmasan végigmérte.
- A tárgyalóterembe kell mennünk. Gaal Dornick is ott lesz. Lehetséges, hogy alkut akarnak kötni velünk.
- És mi lesz az Általános Biztonsági Bizottsággal?
- Történt valami. Elfoglaltak.
- Mi van már megint? - kérdezte Hari kíváncsian.
- Lázadás - felelte Boon. - A császári szektor bizonyos részein, és Dahlban. A jelek szerint Sinter túl sokat engedett meg a rohamosztagosainak.
Hari körülnézett a helyiségben.
- Ha végeztünk… vissza fognak hozni ide?
- Nem hiszem - mondta Boon. - Át fog kerülni a Diszpenzációs Csarnokba, ahol majd megkapja a szabadulásához szükséges iratokat. Alá kell írnia egy nyilatkozatot, amiben lemond a merisztokratákat megillető jogairól. Merő formalitás.
- Ezt maga egész idő alatt tudta? - kérdezte Hari, és keményen, őszinte választ várón Boon szemébe nézett.
- Nem - mondta Boon kissé idegesen. - Esküszöm, hogy nem!
- Ha vesztettem volna… akkor is itt lenne? Vagy már ott állna Linge Chen irodája előtt, a sorban, hogy újabb megbízást kapjon tőle?
Boon nem válaszolt. Az ajtóra mutatott.
- Induljunk!
- Linge Chen azok közé tartozik - mondta Hari a folyosóra érve -, akiket a lehető legalaposabban tanulmányoztunk. Mintha a csökevényes arisztokrácia megtestesülése lenne, de mégis, mindig győzelmet arat, és mindig megoldotta a kényes kérdéseket. Egészen mostanáig…
- Azért ne örüljünk előre - mondta Boon. - Az ügyvédek első törvénye: győzelemre csak akkor számíts, ha már megszáradt a tinta a kedvező ítéleten.
Hari az ügyvédre nézett. Felemelte a kezét.
- Volt már valamilyen kapcsolata egy bizonyos Johannával?
Boon meglepődött.
- Johannával? Igen - mondta. - Az irodánk adatbázisában van egy… vírus. A komputerek időnként kidobnak egy jegyzőkönyvet, ami egy sosem volt tárgyalásról készültek. Valami nőt ítéltek máglyahalálra… A Trantoron ilyesmi tizenkétezer éve nem fordult elő. Legalábbis nincs róla tudomásom.
Hari megállt. Az őrök türelmetlenkedni kezdtek.
- Megtenné, hogy bead a gépeikbe egy üzenetet? - kérdezte Hari. - A címzett ez a bizonyos… vírus. Mondja meg neki, hogy sohasem beszéltem az Úrral, és nem tudom, milyen sorsot szán az emberiségnek.
Boon elvigyorodott.
- Ez valami vicc?
- Kérem, tegye meg. Ezt mint az ügyfele parancsolom.
- Úr?
- Istent is írhat…
- Isten? Ez valami természetfölötti lény? Egy teremtő?
- Igen - mondta Hari. - És mondja meg azt is, hogy Hari Seldon nem az isteni hatalom képviselője. Mondja meg Johannának, nem a megfelelő ajtón kopogtat. És kérje meg, hagyjon nekem békét. Végeztem vele. Már régen teljesítettem, amit ígértem neki.
Az őrök sajnálkozva néztek a fogolyra; a vén professzort valószínűleg megviselte a túlságosan hosszúra nyúlt per.
- Rendben van - mondta Boon. - Tekintse elintézettnek.
 
 
 
65.
 
Daneel annak a lakásnak az erkélyén állt, amely valamikor Demerzel titkos menedékhelye volt. Mellette az apartmanhoz tartozó gépagyú várakozott. A lakást évtizedekkel korábban lezárták, a bérét száz évre előre kifizették. Nem lakott benne senki. Daneel a délelőtt folyamán tért vissza, hogy rákapcsolódjon arra a titkos vonalra, amelyen keresztül bejuthatott az udvar és a Palota adatbázisaiba. A legnagyobb meglepetésére a gépagyú működőképes volt. Azonnal tudta, ki áll a dolog hátterében.
- Elég sok gondot okoztál - mondta Daneel az egykori szimnek. A memé-lény a jelek szerint az ő oldalán állt, de túlságosan szeszélyes, túl emberszerű volt ahhoz, hogy megbízhasson benne.
A gépagyú halk, mechanikus hangon válaszolt.
- Ebben a világban nagyon nehéz manifesztálódni - mondta Johanna. - Azért vagy itt, hogy híreket kapj Hari Seldonról?
- Igen.
- Miért nem mész át a Palotába? Megváltoztatott külsővel még a tárgyalóterembe is bejuthatnál.
- Itt sokkal több információhoz hozzáférhetek - mondta Daneel.
- Nem zavar, ha úgy tekintek rád, mint az Úr egyik angyalára?
- Már rengeteg nevem volt - felelte Daneel. - Sok mindennek hívtak, egyik megszólítás sem zavart.
- Nagy örömömre szolgálna, ha az oldaladon csatázhatnék. Ezek a… lázongások… Arról árulkodnak, hogy egyszerre több politikai áramlat is létezik. Ez aggasztó.
Felszűrődött hozzájuk az utcán vonuló, zászlókat lobogtató emberek zaja, akik üvöltve követelték, hogy azonnal mondjon le minden felelős vezető, akit felelőssé lehet tenni a brutális rendőrségi akciók miatt.
- Hari Seldont is hibásnak tartják majd? A munkatársait? A családját?
- Nem - mondta Daneel.
- Honnan tudod?
Daneel a gépagyúra nézett. A fémtest körül egy másodpercre megjelent egy kép, egy test, egy fiatal nő alakja. Johanna haja rövid volt, ruha helyett ősrégi vaspáncélt viselt.
- Már évezredek óta dolgozom. Szövetségeket teremtek, elintézek bizonyos ügyeket, kiagyalok olyan dolgokat, amelyek később, valamikor még hasznosak lehetnek. Mostanra annyi mindent előkészítettem már, hogy eldönthetem, hová gyakorolok nyomást, és mikor indítok be bizonyos automatikus folyamatokat. És ez még nem minden.
- Olyan vagy, akár egy generális - mondta Johanna. - Az Úr hadseregének tábornoka.
- Számomra valamikor az emberiség volt az Isten.
- Az Úr akaratából…! - Johanna mintha egy kicsit összezavarodott volna. A modorát, a szókincsét és a viselkedését tekintve sokat fejlődött a feltámasztása óta, és Voltaire-rel való virtuális kapcsolat is csak hasznára volt, ám a régi hite még mindig nem purgálódott ki belőle.
- Nem. Azért, mert erre programoztak be. Mert így alakították ki a személyiségemet.
- Az ember akkor hallja az Úr szavát, ha odafigyel a saját lelkére - mondta Johanna. - Isten parancsolatai és törvényei benne vannak a természet minden atomjában, a programok magjában.
- Te nem vagy ember - mondta Daneel -, mégis olyan felsőbbségesen viselkedsz. Kérlek, ne zavard össze a gondolataimat. Most, ebben a helyzetben nem engedhetem meg magamnak a bizonytalanságot.
- Az angyal tüzes dühe, a csatamezőn parancsnokló generális szilárdsága - mondta Johanna. - Voltaire veszíteni fog. Szinte sajnálom…
- Furcsa, hogy most éppen engem választottál azután, hogy a múltkor az ellenfelem voltál - mondta Daneel. - Te a hitet képviseled. A hit pedig olyan dolog, amit én sohasem fogok megismerni. Voltaire a hideg intelligencia erejét képviseli. Én éppen ezzel vagyok azonos. Ezzel, vagy semmivel.
- Te nem vagy hideg - mondta Johanna. - És igenis van hited.
- Az én hitem az emberiségben rejlik  - felelte Daneel. - Csak az emberek által hozott törvényeket ismerem el.
A gépagyú hallgatott, aztán azon a halk, mechanikus hangon, amely vajmi keveset árult el a benne lakozó személyiség érzelmeiről, kijelentette:
- Számomra világos, milyen erők hatnak rajtad keresztül. Nem sokat számít, mit tudsz, és mit nem. Én annak idején nem sokat tudtam, de éreztem ezeket az erőket. Akkor rajtam keresztül hatottak. Bíztam bennük.
Daneel elfordult a gépagyútól. Megérkeztek az első információk. A jelek szerint minden a tervei szerint zajlott - kivéve egyetlen részletet. Számított rá, hogy ez a hiba be fog következni.
Dors Venabili nem tartózkodott a számára kijelölt helyen.
Daneel már régen megtanulta, hogy nem baj, ha egy terv bizonyos szereplői - legyenek akár a kulcsfontosságú figurák - időnként nem az ő közvetlen irányítása alatt ténykednek. Addig nem  történhetett baj, amíg tudta, merre mozognak. Erre az önfejűsködésre már attól a pillanattól kezdve számított, hogy az Eoson meglátta Dorst.
És Lodovikban is felfedezte ezt a potenciált.
A kockázat nagy volt - de a potenciális előnyök még nagyobbnak ígérkeztek. Már szinte hozzászokott ehhez a szerencsejátékhoz, de a tétlen várakozás még mindig kellemetlen érzéseket generált az agyában - olyan érzéseket, amelyek cselekvésre ösztönözték.
A gépagyúban lakozó lény tisztelettudóan hallgatott.
Daneel megérintette a gép kicsiny, szenzoros fejét.
- Most hogyan létezel a Trantoron? - kérdezte.
- Benne vagyok a komputeres rendszerekben, a virtuális csatornákban. A Hálózatban. Úgy, mint a múltkor - felelte Johanna.
- Milyen mélyen? - kérdezte Daneel.
- Mint a múltkor. Vagy még mélyebben.
Daneel végiggondolta, milyen kockázatokkal járna, ha számítana Johannára; végiggondolta, Voltaire milyen képességekkel rendelkezhet.
- Voltaire is a Hálózatban van?
- Azt hiszem, igen - mondta Johanna. - Megpróbáljuk elkerülni egymást, de a nyomai... itt vannak. És bosszantanak.
- Hozzá tudsz férni a titkosított csatornák nyitókódjához?
- Egy kis erőfeszítéssel igen.
- És Voltaire?
- Voltaire nem ostoba, bármit is terjesztenek róla - felelte Johanna.
Daneel gondolkozott néhány másodpercig; az agya a legnagyobb sebességgel, minden kapacitását kihasználva dolgozott.
- Mi lenne, ha áthelyeznéd belém a személyiséged egy részét? Arra gondoltam, hogy… - Elhallgatott, gépi nyelven folytatta, és megjelölte az agyának azt a szektorát, amelybe hajlandó volt befogadni a másik személyiséget.
Johanna egy pillanattal később már benne volt, kitöltötte a szektort.
- Nagy örömömre szolgál, hogy a szövetségesed lehetek - mondta.
- Nem szeretném, ha az ellenfeleim oldalán lenne az előny - felelte Daneel, és elindult a lakás ajtaja felé.
 
 
 
66.
 
Vara Liso kocsija átlebegett a majdnem üres tér fölött. Mögötte az Általános Biztonsági Bizottság vadonatúj egyenruhába bújtatott rohamosztagosai ügettek, húsz kemény fickó, akiknek a vezetését Namm őrnagyra bízták rá.
Vara Liso arcán zavar tükröződött, úgy érezte magát, mint egy marionett báb, amit túlságosan sokszor ráncigáltak ellentétes irányokba. Üresség; néptelen utcák, bezárt ablakok és kapuk. Valami nem stimmelt... A rohamosztagosok is érezték a dolgot, így még azt sem lehetett mondani, hogy csak a idegesség és a kimerültség űz vele csúf tréfát, hogy csak képzelődik.
A gondolatai a korábbi események körül keringtek. Reggel, a Farad Sinterrel folytatott megbeszélés során olyasmi történt, ami még soha. A férfi, akitől rettegett, aki bálványozott most nem látszott sem magabiztosnak, sem erősnek. Farad arrogáns volt, úgy viselkedett, mint egy gyerek, aki a tiltások ellenére meg akar csinálni valamit, és előre fél az esetleges büntetéstől. A birodalmi politikában a büntetés persze nem elnáspángolás volt; ha valaki a hatalom és a tekintély olyan magasságából zuhant alá, ahová Farad feljutott, az csak abban reménykedhetett, hogy kegyelmet kap, és nem végzik ki, "csak" bezárják a Rikerianba, vagy száműzik valamelyik peremvidéki világra.
Namm őrnagy arca komor volt, a homlokáról nem tűntek el az aggodalmas ráncok. Közeledtek a raktárnegyed főkapuja előtti térhez; csupán néhány kilométernyire voltak az agórától, ahol kis híján fülön csípték Lodovik Tremát. Vara Lisót zavarta a kudarc; talán kevésbé lenne feszült a helyzet, ha a kezükbe kerül egy ilyen komoly bizonyíték.
Érezte, ezen a napon komoly eredményt fognak elérni, valami olyasmit sikerül megszerezniük, ami még Tremánál is fontosabb. Talán éppen a Trantoron tevékenykedő robotok központjára fognak lecsapni…
Vara nem mondta el Sinternek a robotnővel kapcsolatos aggályait. A robot memóriájából csak nagyon kevés információt tudott előbányászni, és ezek között egyetlen egy sem volt olyan, amely igazolta volna Farad elméletét. Vara hallgatott erről, hagyta, hogy Farad élvezhesse a diadal gyönyörét, nem akarta elrontani a kedvét.
Farad talán nem adott volna utasítást a kutatás folytatására, ám Vara Liso addig rágta a fülét, addig hajtogatta, hogy egy Linge Chen fajsúlyú ellenfelet csak több bizonyíték birtokában győzhet le, míg a csapat mégis elindult. Vara gyanította, hogy Farad egyebek között azért rendelte el mégis az akciót, hogy megszabaduljon tőle. Sejtette, a férfi szemében ő nem ember, nem nő, csupán egy mentalikus kopó.
Vara szipogva megdörzsölte az orrát. Tisztában volt a csúnyaságával, és azzal is, hogy Sinter csupán a politikai karrierje érdekében kötött vele szövetséget, de… De miért lenne képtelenség azt remélni, hogy a kapcsolatuk természete esetleg megváltozhat?
Vajon hogyan tudna egy olyan partnerrel élni, aki nem rendelkezik az övéhez hasonló képességekkel? Nagyon kicsi volt a valószínűsége annak, hogy talál egy mentalikus férfit, aki megkedveli, aki értékelni tudja... Túlságosan sok csalódásban és kudarcban volt már része ahhoz, hogy ne ringassa magát ilyen hitben.
Namm hirtelen felemelte a karját, és a füléhez szorította a kommunikátorát. A szeme összeszűkült.
- Vettem! - morogta, és elégedett farkasvigyorral Varára nézett.
A nőn végigcsapott a félelem hulláma. Kegyvesztett lettem! Itt, azonnal ki fognak végezni! Elemezte az őrnagy arckifejezését. Ez a fickó elég profi ahhoz, hogy ellenkezés és gondolkodás nélkül teljesítse az elöljárói parancsait.
- Vissza kell vonulnunk - mondta Namm. - Valami gond támadt. Túlságosan sok rohamosztagos mozog a környéken…
A raktárnegyed felől furcsa mormogás hallatszott. Vara előrenézett, és kisvártatva megpillantotta a Szürkékből, polgárokból álló tömeget. Az emberek keresztüláramlottak a széles kapun.
Vara először úgy látta, a vonulók csupán néhány tucatnyian lehetnek. A rohamosztagosok azonnal alakzatba rendeződtek és bekapcsolták pajzsaikat. Vara pajzsa hangos reccsenéssel aktiválódott.
A tömeg folyamatosan özönlött; a több ezer főből álló áradat hömpölyögve haladt előre. Férfiak és nők, polgárok, egyetemi merisztokraták - szürke, fekete és élénk színű ruhákat viselő felnőttek…Vara Liso először nem hitt a szemének. Hiszen ez nem Dahl, nem Rencha! Ez a szektor nem vált hírhedtté a tüntetéseiről, a forrongásokról!
Ez a császári szektor!
A tömeg... Ki látott már ilyet? A különböző osztályokhoz tartozó emberek egymás mellett vonultak. Még birodalmi Szürkék is voltak közöttük!
A hadnagy erősítést és további utasításokat kért. A tömeg - az arcokat már tisztán ki lehetett venni a kupola napnyugtát sejtető fényében - megdöbbentően dühös volt. Néhányan táblákat tartottak a magasba, mások projektorokat, amelyekkel színes holofeliratokat vetítettek a tér fölé. Vörös, szikrázó betűk. Szavak...
SZÜNTESSÉK MEG AZ ÁLT.BIZT.BIZOTTSÁGOT!
HOL VAN SINTER? LE VELE!
Szolid és durva, dühös feliratok. A tömeg bal szárnya fölött szikrák villantak, az éles fényben minden apró részletet tisztán ki lehetett venni. Az egyik szikrarakéta jó száz méter magasban, óriási durranás kíséretében pukkant szét. A rohamosztagosok behúzták a nyakukat, megfeszítették a vállukat, és készenlétbe helyezték idegkorbácsaikat. Hatékony fegyverek voltak, de egy ekkora tömeggel szemben szinte semmit sem értek.
A katonák a jelek szerint nem akarták használni a sugárvetőiket. Erre senki sem készítette fel őket.
Az őrnagy átlátta a helyzetet, de (becsületből? büszkeségből?) mégsem akart meghátrálni. Talán még soha sem kellett visszavonulnia; soha sem került ilyen szituációba.
- Mennünk kell - mondta Vara az őrnagynak. Nagyon nem tetszett neki, hogy a tömeg Sintert szidja. Farad… Magasra jutott, valóban befolyásos ember lett belőle; a trantori médiák egy ideje mással sem foglalkoztak, csak az új Bizottság megalakításával. Mi lehet az oka, hogy az emberek ellene fordulnak, a lemondását követelik?
- Kérem - mondta Vara. - Induljunk. Ez a kocsi… nem túl gyors.
Az őrnagy összehúzott szemmel, ugyanazzal a farkasvigyorral nézett rá, mint korábban. Nem válaszolt, de kiadta a parancsot a visszavonulásra.
A tömeg közeledett. A rohamosztagosok kordonja hátrált.
A csőcselék - mintha egyetlen bestia üvöltött volna - felhördült és előrelódult.
A fenyegető zajba valami baljóslatú morgás keveredett. Vara megfordította a kocsiját. Az őrnagy és az öt legjobban képzett altiszt a nő körül helyezkedett el. Namm parancsokat üvöltött, utasította a katonákat a pozíció tartására. Valószínűleg felfedezte, a tömeg túlságosan gyorsan mozog ahhoz, hogy időben fedezékbe érjenek, vagy elfoglalhassanak egy előnyösebb védelmi állást.
Vara kihúzta magát, hogy átlásson a rohamosztagosok között. Kiáltások. Parancsszavak. lágy szellő simított végig az arcán. A tér fölött tucatnyi apró kémgép, ököl nagyságú gömb lebegett. A tömeg ügyet sem vetett rájuk.
Vara lelépett a kocsijáról. Ha muszáj, gyalog gyorsabban elmenekülhet, mint ezen az átkozott vacakon. Ha pedig nem bír futni, ráparancsolhat valamelyik katonára, hogy vegye a hátára. Vékony lábai előre reszkettek a rájuk váró erőfeszítéstől. Vara gyenge volt, az ereje nem az izmaiban rejlett. Eszébe jutott valami. Ha a tömeg körülveszi, ha az emberek fojtogatni kezdik az érzéseikkel... vajon hányra tudná rákényszeríteni az akaratát?
Halkan felsikoltott. Igen, gondolta. Olyan vagyok, mint egy egér… egy rémült kisegér. Szánalmas egérke, kicsike és gyenge... Ó, hagyjanak koncentrálni! Ha összpontosítok, mindet meg tudom fékezni!
Érezte, felpezsdülnek belső erőforrásai. Ahogy felemelte saját védelmi falát, mintha megrándult volna a körülötte álló rohamosztagosok válla. Ilyen sok ember ellen még sohasem kellett megvédenie magát. Ahogy érezte, megkezdődik és egyre mélyebbé válik az összpontosítása, alábbhagyott a félelme. Most már akár tönkremehettek a pajzsok; most már elsodorhatta, a falakhoz préselhette őket tömeg... most már bármi megtörténhetett, mert nem volt védtelen. Ha Sinter képtelen segíteni, ha az őrnagy és a rohamosztagosok sem tudnak tenni semmit, akkor majd ő elintézi ezt az ügyet.
Árnyak ereszkedtek alá. A következő pillanatban meghallotta a csapatszállító gépek rotorjainak puffogó hangját, motorjainak lüktetését. Az őrnagy felemelte a karját. Az árnyak föléjük kúsztak, a gépek leszálltak; az árnyékok mintha felugrottak volna a levegőbe a hatalmas testek elől.
A tömeg előtt négy karcsú csapatszállító gép állt vékony, kék energiapilonon. Vara Liso felismerte az oldalukon díszelgő címert. A galaxis ovális csillagtömege, rajta a vöröslő kettős kereszt. A Császár magánhadseregének, a Külső Akciócsapatnak a jelképe. A Trantoron szinte soha sem lehetett látni ezeket a katonákat… A Császár a saját csapatait küldte ide a megmentésünkre!, gondolta a nő megkönnyebbülve. A szájához kapta az öklét.
Faradtól hallotta, hogy a K.A.-t már évek óta nem vetették be, és Klayus fél és gyűlöli ezeket a katonákat. Nem is csoda, hiszen valamikor, az azóta már visszavonultan élő Prothon tábornok vezette őket. Prothonról pedig köztudott volt, hogy a császárok tróntól való megfosztásához ért a legjobban. Ha visszahívták az aktív szolgálatba, annak mindig az aktuális uralkodó látta a kárát.
A gépek láttan a tömeg megtorpant és lecsendesedett. Erre senki sem számított. K.A.? Ezeket a csapatokat elvileg csak akkor lehetett bevetni, ha veszélybe került a trón, most viszont itt vannak, hogy megfékezzenek egy lázadás. Ez több volt, mint riasztó. Néhányan tétován körülnéztek, és elveszítve korábbi lelkesedésüket beszélgetni kezdtek. A tömeg első soraiban állók behúzott nyakkal hátrébb húzódtak.
Néhány másodperccel később vagy száz fekete-kék páncélt és vörös csíkos sisakot viselő, fegyveres, pajzsos alak ugrott ki a szállítógépekből. Alakzatba rendeződtek. Az egyik sor a tömeggel szemben helyezkedett el, a másik pedig Vara Liso és a rohamosztagosok előtt.
Utoljára maga Prothon tábornok ugrott ki a térre. Magas, széles vállú, bikanyakú, hordómellű férfi volt. Nem viselt pajzsot. Az arca kisfiúsnak tűnt, szürke bajuszt és kecskeszakállt viselt. Apró, metsző pillantású szeme meghökkentő gyorsasággal mozgott. Olyan vidám arcot vágott, mintha mulatságba készülődne.
Prothon egy pillanatra megállt a két vonal között. Balra, majd jobbra nézett, azután elindult…
…Vara Liso felé.
Azonnal felfedezte a nőt. Mereven, szinte kedvesen nézte, miközben oszlopvastag lábai egyre közelebb vitték hozzá. Egyes híresztelések szerint Prothon a Nur bolygóról származott, de valójában senki sem tudta, honnan jött, és hogyan szerezte meg a pozícióját. Voltak, akik azt állították, hogy titokban ő a Császár, a valódi erő a Palotában, és IV. Agis száműzetése óta még a Közbiztonsági Bizottságot is ő irányítja. A szóbeszédre persze sosem lehet adni.
Prothon keresztülfurakodott a falanxon, és Vara Liso elé állt. a nő pislogva végignézett az izmos testen, felpillantott a mellkashoz és a vállakhoz képest aránytalanul kicsi fejre, a kellemes, vidám arcra.
- Tehát ez az a pici asszony, aki egy nagy háborút szeretne kirobbantani! - mondta Prothon gyönyörű tenor hangon.
Vara nem egészen fogta fel a szavai értelmét; még mindig azon töprengett, hogy Prothon milyen paradox kombinációja a bivalyerőnek és a jóképű kisfiússágnak.
- Nos, ma sikerrel járt? - kérdezte a tábornok őszinte kíváncsisággal.
Vara pislogni kezdett.
- Érzem, hogy… - Elhallgatott, az ajkához szorította az öklét. Kiáltani akart, vagy ütni, menekülni vagy összerogyni. Fogalma sem volt róla, mit tegyen. Meggörnyesztem ezt a szörnyet! Meghajol előttem, együtt fog sírni velem!
- A szomszédos negyedben van egy bizonyos raktárház - mormolta Vara.
Prothon melléje állt, közelebb hajolt hozzá, hogy jobban hallja.
- Még egyszer, ha kérhetném…
- A szomszédos negyedben vagy raktárház. Egy lerakat. Az elmúlt néhány hétben többször is elmentem mellette. Nem volt benne semmi különös, de… A biztonság kedvéért ráhangoltam az érzékszerveimet. Biztos vagyok benne, hogy robotok tartózkodnak benne. Több robot. Az Általános Biztonsági Bizottság főbiztosa…
- Igen, persze - mondta Prothon. Kihúzta magát, végignézett a rohamosztagosokon, a saját páncélos katonáin; a tömegre pillantott. - Átvisszük ahhoz a raktárházhoz. Aztán kész. Vége.
- Vége? Minek lesz vége? - kérdezte Vara Liso tétován.
- A játéknak - felelte Prothon mosolyogva. - Mindig vannak győztesek, és mindig vannak vesztesek is.
 
 
 
67.
 
Lodovik - ahogy a raktárházban tartózkodó többi robot is - a fejében hallotta a figyelmeztető szirénákat. Előző éjszaka Kallusinnal kidolgozta az evakuációs tervet. Kallusin azt mondta, Plussix általános lázadást jósolt, amelynek során esetleg felfedezik a rejtekhelyüket…
Megtörtént. A tervet nem lehetett használni, a K.A-sok lezárták a kijelölt menekülési útvonalak legtöbbjét. Kallusin és a többi robot a raktárház másik részében dolgozott. Összeszedték a calviniánus ereklyéket, azokat a fejeket és memóriablokkokat, amelyekben felbecsülhetetlen értékű információk, a robotok történelmére vonatkozó adatok és hagyományok voltak. Kallusin és a többiek különös, szinte vallásos tisztelettel kezelték ezeket a tárgyakat. Lodovik ezt nem egészen értette, de ez szinte természetes volt, hiszen még nem illeszkedett be a kis robotközösségbe.
Lodovik a földszinten, az ebédlőben talált rá Kliára és Brannra. A fiatal nő arca magabiztos volt, de látszott rajta, rettenetesen fél. Brann nem félt, legfeljebb idegességet érzett, de bizonytalan volt.
Lodovik figyelmen kívül hagyta a Voltaire-től érkező kommentárt. A romantikus kapcsolatokra való megjegyzésnek ebben a helyzetben nem volt információértéke.
- Elmegyünk  - mondta Lodovik.
- Már összecsomagoltunk. - Brann felemelt egy kis vászontáskát, amibe minden holmijuk belefért.
- Érzem őt. Minket keres - mondta Klia.
- Lehetséges - bólintott rá Lodovik. - Az alsó szinteken titkos járatok vannak. Némelyiket évezredek óta nem használták. Akad köztük olyan, amelyiken el lehet jutni a palotabörtön közelébe. Oda, ahol Hari Seldont őrzik.
- Ismeri a Palotát? A belépési kódokat?
- Igen, bár lehet, hogy a kódokat megváltoztatták. A Palotában furcsa szokások uralkodnak. A császári lakrész kódjait naponta kétszer változtatják meg, ám az épület más egyes szárnyain már tíz-tizenöt éve ugyanazok a jelsorozatok vannak érvényben. Vállalnunk kell némi kockázatot…
Ha nem ismered valamelyik kódot, csak szólj, mondta Voltaire. Majd én átjuttatlak a kérdéses pontokon.
- Mindegy hová, csak menjünk már! - kiáltott fel a lány. - Nem akarok megküzdeni vele.
- Lehet, hogy másokkal kénytelenek leszünk harcolni - mondta Lodovik. - Hatni kell az akaratukra. Természetesen csak akkor, ha muszáj.
Klia megcsóválta a fejét.
- Nem baj. Ha Brannal összedolgozunk, ezer elmefürkész se tud megállítani minket. Az a nő azonban…
- Őt is le bírjuk győzni - mondta Brann.
Klia ránézett. Megremegett, aztán megvonta a vállát.
- Lehet - mondta.
- Mennyire ismerik a robotok mentális szerkezetét? - kérdezte Lodovik, miközben a lift felé haladtak.
- Mire gondol? - kérdezett vissza a lány.
Az ősrégi lift ajtaja lassú eleganciával tárult ki. A fülkében zöldes fény pislákolt. Beléptek a lidércragyogásba.
- Egy akaratát is képesek befolyásolni? - kérdezte Lodovik.
- Nem tudom - felelte Klia. - Én még nem próbáltam ilyesmit. Vagyis… Egyszer megtettem. Kallusinnal. De akkor még nem tudtam róla, hogy robot. Könnyedén visszaverte a támadásomat.
- Van néhány percünk - mondta Lodovik. - Gyakoroljon. Rajtam.
- Miért?
- Mert ahhoz, hogy Hari Seldon közelébe kerüljünk, esetleg félre kell állítanunk az útból Daneelt. Ne felejtse el, mit mondott Dors Venabili.
- A robotok mások - mormolta Klia.
- Gyakoroljon! - kérte Lodovik.
Ejnye!, morgolódott Voltaire. Hajlandó lennél lemondani a szabad akaratodról? Hagynád, hogy ez a gyermeklány irányítson? Szónoki kérdés volt. Most fel fogjuk használni a legszörnyűbb fegyvert! Vajon melyik nehezebb: egy robotra hatni, vagy egy emberi akaratot megváltoztatni?
- Kérem! - mondta Lodovik. - Ez nagyon fontos lehet.
- Jól van! - ordított rá Klia. Nem tetszett neki a dolog, nagyon nem; semmi kedve sem volt hozzá, hogy éppen most, a nagy rettegés kellős közepén fedezzen fel magán egy újabb gyenge pontot. - Mi legyen? Bírjam rá magát, hogy táncoljon?
Lodovik elmosolyodott.
- Mindegy. Ami az eszébe jut.
- Maga robot. Mi lenne, ha egyszerűen csak kiadnám a parancsot, hogy táncoljon? Kénytelen lenne engedelmeskedni, nem?
- Ön nem a gazdám - felelte Lodovik. - És ne felejtse el...
Klia elfordult, a kezébe temette az arcát.
Lodovik hirtelen úgy érezte, nagyon kellemes lenne letesztelni a szervóit. A lift tökéletes helynek látszott a művelet elvégzésére; csak arra kellett figyelnie, nehogy megüsse a vele együtt utazó embereket. Egyszerű késztetést érzett egy szimpla, kellemesnek ígérkező feladat elvégzésére.
táncolni kezdett. Először lassan, ízlelgetve a mozdulatokat. Arra gondolt, több ezer embernek tetszene amit csinál. Talán nem volt egészen művészi és csiszolt, de mindenképpen kecses lehetett, ráadásul közben elvégezte a tesztelést is. Mindent rendben talált, és közben remekül érezte magát.
Klia felnézett. Az arca nedves volt a könnyektől.
Lodovik megállt. Egy pillanatig dülöngélt, de aztán saját robotikus akarata visszaszerezte a teste irányítását. Visszanyerte az egyensúlyát.
- Sajnálom - mondta Klia. - Valami mással kellett volna próbálkoznom. - Gyorsan, zavartan megtörölte az arcát.
- Jól csinálta - mondta Lodovik. Meglepte, hogy a lány milyen könnyedén kényszerítette rá az akaratát. - Együtt működtek Brannal?
- Nem.
Brann meghökkenve nézett a lányra.
- Egekre! Az egész Trantor a mienk lehetne…!
- NEM! - ordított rá Klia. - Sajnálom. - Bocsánatkérően Lodovik felé nyújtotta a kezét. - Maga gép. Maga olyan… A tudata mélyén parancsra vár, amit teljesíthet. Könnyebb volt irányítani, mint egy gyereket. Maga… gyermek.
Lodovik nem tudta, mit felelhetne. Hallgatott. Voltaire azonban ebben a helyzetben is megtalálta a megfelelő szavakat. Én is éreztem őt! Nincs lábam, de táncolni akartam. Milyen erő ez? Miféle eltorzulás?
Klia teljesen összezavarodott, undorodott magától.
- De nem. Nem gyermek. Maga... emelkedett. És komoly. Rossz volt… mintha a saját apámat kellett volna. - Síróssá változott a hangja. - Mintha arra kellett volna rávennem az apámat, hogy csináljon maga alá. - Zokogni kezdett.
Lodovik oldalra döntötte a fejét.
- Nem esett bajom. Ha a tekintélyem miatt aggódik…
- Hát nem érti? - kiáltott rá Klia.
A fülke megállt. Az ajtó kinyílt. Klia úgy lépett ki, mintha ellenségek lesnének rájuk, akiket egyetlen rohammal akar legyőzni. A folyosó üres volt és néma. A padlón szürkéllő vastag porrétegben nem látszottak lábnyomok. Klia előreugrott; a talpa alól felhővé válva emelkedett ki az évszázadok hordaléka.
- Nem akarom ezt! Egyszerű, normális ember akarok lenni!
A szavai visszhangot gerjesztettek az ősi, közömbös falak között.
 
 
 
68.
 
Boon Hari mellett, Lors Avakim pedig Gaal Dornick mellett állt. Amikor beléptek az öt bíró már ült, a legmagasabban álló széken szokás szerint Linge Chen foglalt helyet. Hari egy kicsit megszédült; több, mint öt percig kellett állnia - ennyi ideig tartott, míg a titkár elsorolta a vádpontokat. A bírói emelvényre sandított, aztán Gaal felé dőlt, egészen addig, míg teljesen rátámaszkodott. Gaal egyetlen szó nélkül megtartotta míg sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és sikerült kihúznia magát.
- Elnézést - mormolta.
Linge Chen beszélni kezdett, de még véletlenül sem pillantott volna Harira.
- Egyetlen érv sincs, amely a tárgyalás folytatásának szükségességét támasztaná alá. A Bizottságnak nincs oka arra, hogy az eddigieknél alaposabb vizsgálatnak vesse alá Seldon professzort. Hari nem hagyta, hogy Linge Chen szavai felélesszék benne a reménynek akár a legapróbb csíráját.
- Ezennel bejelentem, hogy a nyilvános tárgyalásnak vége. - Chen és a bírák felálltak. Amikor Chen eltávolodott az emelvénytől, Sedjar Boon megfogta Hari karját. A nézők is álltak, halk mormogással kommentálták egymásnak az eseményeket. Az ügyész a vádlott asztala elé állt, ránézett Harira, majd Gaalra pillantott.
- A főbiztos úr szeretne váltani önökkel néhány szót - mondta. Boont és Lors Avakimet a hivatására oly jellemző kimért udvariassággal, a szakmabelinek kijáró apró biccentéssel üdvözölte, majd sietve hozzátette: - Az ügyfeleiknek ezen a beszélgetésen az önök kísérete nélkül kell résztvenniük. Ők ketten itt maradnak, önök távozhatnak.
Harinak fogalma sem volt arról, mit gondoljon, elképzelni sem tudta, hogyan kellene éreznie magát. Az erőtartalékai utolját élte fel. Boon megérintette a karját, bíztatóan rámosolyogott, majd Avakimmel együtt elvonult.
Ahogy a terem kiürült és az ajtókon keresztbe tették a hosszú, rézrudakat, a biztosok visszatértek a helyükre. Linge Chen ekkor alaposan szemügyre vette Harit.
- Uram, nagyra értékelném, ha megengedné, hogy az ügyvédeink mellettünk maradhassanak  - mondta Hari recsegős hangon, és közben elátkozta a gyengeséget, amely éppen ebben a pillanatban uralkodott el rajta.
A Chentől balra ülő biztos válaszolt a kérésre.
- A tárgyalás véget ért, dr. Seldon. Ennek a beszélgetésnek semmiféle hatása sem lesz az ön személyes sorsára. Állambiztonsági ügyekről szeretnénk eszmét cserélni.
- Én fogok eszmét cserélni - mondta Chen, mire a biztosok némán beleolvadtak a székükbe. Mozdulataikkal és testtartásukkal elárulták, elismerik az erőt, és a hatalmat, amellyel ez a határozott, kemény, nyugodt arcú, arisztokratikus viselkedésű ember rendelkezik. Furcsa, gondolta Hari. Chen idősebbnek látszik nálam... Egy őskövület!
- Dr. Seldon - kezdte Chen -, ön megzavarja a császárság békés nyugalmát. Egy évszázad múlva a Galaxis csillagait most benépesítő kvadrilliók körül senki sem lesz már életben. Miért törődjünk hát akkor olyan dolgokkal, amelyek csak öt évszázad múlva következnek be?
- Én öt év múlva sem leszek már az élők sorában - mondta Hari -, mindazonáltal minden porcikámban érdekelt vagyok. Ha úgy tetszik, hát idealizmusból. Vagy mert azonosítom magamat azzal a misztikus általánossággal, amelyet úgy szoktunk emlegetni, hogy "az ember".
- Nincs szándékomban, hogy a miszticizmus megértésén törjem a fejemet. Mondja, mi akadályozhatna meg benne, hogy még ma éjjel kivégeztessem önt, és ezzel nemcsak öntől, hanem egy kellemetlen és fölösleges öt évszázadtól is megszabaduljak, amelyet úgysem érek meg?
Hari erősen arra gondolt, hogy lenézi ezt az embert és megveti a halált. Csak így bírt a főbiztoséhoz hasonlóan idegesítő nyugalmat erőltetni magára.
- Egy héttel ezelőtt - mondta Hari  - még megtehette volna ezt, és talán még egy a tízhez valószínűséggel meg is érte volna az év végét. Ma viszont ez az egy a tízhez valószínűség az egy az ezerhez arányt is bajosan éri el.
A biztosok kollektíven felsóhajtottak az istenkáromlás hallatán - valahogy úgy viselkedtek, mint a szűz lányok, ha véletlenül meztelenül kerülnek a nyilvánosság elé. Chen közömbös maradt, bár mintha egy kicsit álmosabbnak, komolyabbnak és keményebbnek látszott volna, mint addig.
- Hogy érti ez? - kérdezte Chen fürkésző pillantással.
- Nincs olyan erő - mondta Hari -, amely meg tudná akadályozni a Trantor bukását. Meggyorsítani azonban meg lehet. Félbeszakadt perem híre galaxisszerte el fog terjedni. A katasztrófa enyhítésére irányuló terveim keresztülhúzása meg fogja győzni az embereket, hogy a jövő semmi jót nem tartogat a számukra. Már most is irigykedve gondolnak vissza nagyapáik korára. Elharapóznak a politikai forradalmak, és lehanyatlik a kereskedelem. A Galaxison eluralkodik a mának élés, amikor csak az számít, amit az ember az adott pillanatban a kezébe kaparinthat. A törtetőké és a gátlástalanoké lesz a világ. Ezek minden cselekedetükkel csak siettetik a romlást. Végeztessen ki, és akkor a Trantor öt évszázad helyett már öt évtized múlva elpusztul, ami pedig önt illeti - még mielőtt az év véget érne.
Chen halványan elmosolyodott.
- Ezek a szavak csak arra jók, hogy a gyerekeket ijesztgessék velük. Az ön kivégzése viszont nem az egyetlen járható út a számunkra. Ön azt állítja, nemde, hogy tevékenysége ki fog merülni az ön által említett enciklopédia előkészítésében? - Chen olyan mozdulattal emelte fel és tette vissza gong mellé a kezét, mintha azt próbálná jelezni, hogy valamilyen nagylelkűségre valló elképzelést forgat a fejében.
- Úgy van.
- És ezt vajon csak a Trantoron lehet elvégezni?
- Uram, itt van a Birodalmi Könyvtár meg a Trantori Egyetem tudósgárdája…
- Ez így igaz. Mégis, ha másvalahol ütné föl a székhelyét, mondjuk egy olyan bolygón, ahol a rohanó nagyvárosi élet nem vonná el a tudós foglalatosságáról a figyelmet, ahol az emberei nem kizárólag csak a munkájuknak szentelhetik magukat, mondja, mindennek nem volna meg az elő-nye?
- Némi előnye minden bizonnyal lenne.
- Nos, már ki is választottunk egy ilyen bolygót. Ott kedvére dolgozhat, doktor, százezer emberével egyetemben. A Galaxis tudni fogja, hogy ön dolgozik, méghozzá a katasztrófa elhárításán. Sőt, még azt is közhírré fogjuk tenni, hogy ön meg fogja akadályozni a katasztrófát. A Galaxis, ha egyáltalán foglalkozik majd a dologgal, és elhiszi, hogy önnek igaza van, akkor valószínűleg boldogabb lesz. - Chen elmosolyodott. - Mivelhogy sok mindenben nem hiszek, így nem esik nehezemre, hogy kétségemet fejezzem ki a bukást illetően is, ennél fogva szentül meg leszek győződve róla, hogy az igazat fogom mondani a népnek. Ön viszont, doktor, békén fogja hagyni a Trantort, s következésképp nem fog sérelmet szenvedni a császár békéje sem.
- A másik lehetőség, hogy ön meghal, és követői közül annyian, amennyit szükségesnek ítélünk. Előbbi fenyegetéseit nem veszem figyelembe. Az az idő, ami rendelkezésére áll, hogy választhat a halál és a száműzetés között, mostantól kezdve pontosan öt perc.
- Melyik az a bolygó, uram, amelyet kiszemeltek? - kérdezte Hari, ügyesen titkolva az idegességét.
Chen ernyedt ujjmozdulattal magához intette Harit, rábökött egy infotáblára, amelyen egy bolygó képe, a kép mellett pedig a rávonatkozó pontos adatok látszottak.
- Ha nem tévedek Terminus a neve - mondta.
Hari visszafojtott lélegzettel nézett az infotáblára, majd felpillantott Chenre. Közelebb voltak egymáshoz, mint eddig bármikor, alig karnyújtásnyi távolság választotta el őket. Hari tisztán látta a nyugodt arcon a finom ráncokat - Chen ábrázatáról egy jégvilág felszíni vonalai jutottak eszébe.
- A bolygó lakatlan, de lakható: be lehet rendezni úgy, hogy megfeleljen a tudósoknak. Egy kicsit kiesik, az igaz…
Hari megpróbált csalódottan reagálni.
- De hiszen az a Galaxis legszélén van, uram!
Chen bágyadt szemforgatással jelezte, nem tartja lényegesnek a dolgot. Fáradtan nézett Harira, mintha ezt kérdezné: Tényleg szükség van erre a színészkedésre?
- Mint ahogy mondtam, egy kicsit kiesik. De ez csak jót tesz az elmélyült munkának. Siessen, még két perce van.
Hari alig bírta elrejteni a megkönnyebbülését. Egy - de csak egy! - pillanatig úgy érezte, hálával tartozik ennek az úri csirkefogónak.
- Időre lesz szükségünk, hogy fölkészüljünk az útra - mondta ellágyuló hangon. - Elvégre húszezer családról van szó.
Gaal Dornick, aki még mindig a vádlottak asztala mögött ült, megköszörülte a torkát.
Chen az infotáblára nézett, kikapcsolta a monitort.
- Elég időt fognak rá kapni.
Hari képtelen volt uralkodni magán. Az ultimátumként megadott idő utolsó perce meghökkentő gyorsasággal röppent el. Bármire gondolt, képtelen volt elfojtani egyre növekvő diadalérzetét. Végül, amikor a megszabott öt perc öt másodpercre zsugorodott, sikerült összeszednie magát annyira, hogy a vesztesek rekedt hangján jelentette ki:
- Elfogadom a száműzetést.
Gaal Dornick levegő után kapkodva lezökkent a székére.
Az ügyész ismét fontoskodni kezdett: megállapította a tényt, hogy a vádlott elfogadta a bíróság ajánlatát, és minden rendben zajlott le. Feljegyezte a megbeszélés végeredményét, a megállapodásokat, majd a főbiztos felé fordult.
Chen felemelte a kezét, és hivataloskodó hangon bejelentette:
- Az ügyet lezártnak tekintem. A Bizottságnak nincs ellenvetése. Mindenki távozhat.
Hari visszament Gaalhoz.
- Maga még ne menjen el, professzor - mondta Chen halkan.
 
 
 
Az egyezség, ha egyáltalán annak lehet nevezni, meglepetést okozott az alapítványi tudósoknak. Sokan úgy érezték, csoda történt. Valószínűleg történtek előzetes megállapodások, az egyezség hátterében titkos alkudozás folyhatott - sajnos a rendelkezésünkre álló anyagokban és tárgyalási jegyzőkönyvekben erre nem találunk utalásokat. A jelenleg hivatalos álláspont szerint Hari Seldon életének e szakasza örökre rejtve marad előlünk.
Hogyan lehetséges az, hogy a tárgyalás ilyen kedvező eredménnyel zárult? Hogyan lehetséges az, hogy Seldon már az első "Seldon-krízis" során ilyen precízen alkalmazta a pszichohistória eszközeit? Félelmetes erők fordultak Hari Seldon ellen. Gaal Dornick feljegyzéseiből kiderül, hogy Linge Chen őszintén tartott Seldontól. Dornickra vélhetőleg hatott a Seldon által Chenről kialakított vélemény, amely valószínűleg kissé elfogult volt, és semmiképpen sem lehetett pontos. A különböző birodalmi forrásokból ugyanis kiderül, hogy a főbiztos hideg logika szerint gondolkodó, hatékonyan ténykedő politikus volt, olyan ember, akiben senki sem tudott félelmet kelteni. Seldon természetesen másként vélekedett róla.
E kor tanulmányozói…
 
- Encyclopedia Galactica 117. kiadás, A.K. 1054.
 
 
 
69.
 
A teremszolga és a főbiztos lavrenti szolgája követte Harit és Linge Chent a bírói pulpitus mögötti konzultációs szobába. Hari leült a főbiztos íróasztalával szemközt álló keskeny, kényelmetlen székre, és óvatos kíváncsisággal Chenre nézett. Chen nem ült le. Lavrenti szolgája segítségével megszabadult a díszes talártól, amely alatt egyszerű, szürke ruhát viselt, majd összefonta az ujjait és feje fölé emelte a karját. Miután jól megropogtatta az ujjait és a csuklóját Seldon felé fordult.
- Önnek ellenségei vannak - mondta. - Ebben nincs semmi meglepő. A furcsa az, hogy ezek a bizonyos ellenségek az én ellenségeim is. Érdekli ez a dolog?
Hari összepréselte az ajkait. Hallgatott.
Chen úgy fordult el, mintha iszonyatosan unatkozna.
- Ez a száműzetés önre természetesen nem vonatkozik - folytatta. - Nem fogja elhagyni a Trantort. Megtiltom. Ha megpróbálja, megakadályozom.
- Túlságosan öreg vagyok, uram, és nem kívánom elmenni innen - mondta Hari. - Még itt is rengeteg tennivalóm akad.
- Ez aztán az elhivatottság! - mondta Chen halkan. Elgondolkozva megdörzsölte a könyökét. - Ha elég sokáig életben marad, és sikerül befejeznie a munkáját, nagyon szívesen látnám, milyen eredményeket ért el.
- Mire az eredmények... vagy a kudarc első jelei megmutatkoznak - mondta Hari - már mindketten rég halottak leszünk.
- Ejnye, dr. Seldon! Beszéljünk őszintén, úgy, ahogy két vén, tapasztalt manipulátorhoz illik. Úgy értesültem, ön már évekkel ezelőtt megtervezte ennek a tárgyalásnak a végeredményét. Gondos politikai szervezést hajtott végre... ami már önmagában kivételes tehetségről árulkodik.
- Nem terveztem meg semmit. Mondjuk inkább úgy, hogy megjósoltam. A matematika segítségével.
- Ez most lényegtelen. Most mindketten fellélegezhetünk, mert végre végeztünk egymással.
- És mi lesz a Általános Biztonsági Bizottsággal? - kérdezte Hari. - A tagjainak esetleg nem fognak tetszeni az eredményeink…
- Ilyen nevű szervezet már nem létezik - mondta Chen. - A Császár visszavonta a Bizottság tagjainak meghatalmazását. De ön, a matematikai egyenletei segítségével valószínűleg ezt is előre látta.
Hari összefűzte a mellén a karjait.
- Ez az esemény még a várható eredményeink keretmátrixaiban sem mutatkozott meg - mondta, és túl későn jött rá, hogy a megjegyzését arrogánsnak is lehet tartani.
Chen jó darabig nem válaszolt. Hosszas gondolkodás után monoton, mégis metsző hangon szólalt meg.
- Ön tanulmányozott engem, Seldon professzor, de nem ismer. Olyan eszközeim vannak, amelyeknek ön sohasem fog a birtokába kerülni. - A főbiztos összepréselte az ajkait, és mereven a mennyezetre nézett. - Megvetem az ön matematikáját! Szerintem az egész nem más, mint tetszetős köntösbe öltöztetett babonaság, torz vallás, amely annak a degenerációnak, annak a romlásnak a bűzét árasztja magából, amelynek bekövetkeztét ön oly szenvedélyesen és elszántan hirdeti. Ön semmiben sem különbözik azoktól, akik minden sarkon istenszerű robotokat vélnek felfedezni. Most eleresztem, mert semmit sem jelent a számomra. Mert többé nincs helye a terveimben.
A főbiztos jelzett a teremszolgának, majd Harira nézett.
- Dr. Seldon, ön a szükséges okiratok elkészülte után szabadon távozhat - mondta, és kisietett a szűk szobából.
A lavrenti szolga kíváncsian Harira lesett, majd az ura után sietett. Hari meg mert volna esküdni rá, hogy a férfi megkönnyebbülten nézett rá, és mintha a tudomására akarta volna hozni, örül az ítéletnek.
- Seldon professzor - szólalt meg a teremszolga begyakorlott udvariassággal -, kérem kövessen!
 
 
 
70.
 
Kallusin befejezte Plussix fejének eltávolítását. Amikor a legutolsó emlékek fixálódtak az iridiumszivacs tárban kihúzta a kábeleket, amelyek ideiglenesen biztosították a robot energiaellátását. Ezután kiemelte a fejet a plasztikbölcsőből, elhúzta a vékony füstcsíkokat eregető nyaktól, és beleeresztette az archiváló fémdobozba.
Hallotta Plussix őreinek zajongását, és hallotta a raktárházon keresztülhatoló rohamosztagosok mozgolódását. Amikor kinézett a raktárcsarnokra nyíló ablakon, Prothon katonáit látta, akik éppen egy kisebb, legfeljebb harminc fiatal mentalikusból álló csapatot tereltek az utca szintjén várakozó szállítójárművek irányába. A foglyok a jelek szerint nem sok hasznát vették elmefürkész képességeiknek, hiába próbálkoztak, nem bírtak megszökni.
Kallusin semmit sem tett az érdekükben. Felemelte a dobozt, átvitte a hosszú helyiség túlsó végébe. Amikor meghallotta az ajtón túlról érkező lábdobogást hirtelen megállt.
Kallusin meglepetésére a kivágódó ajtón maga Prothon tábornok lépett be. Kallusin mozdulatlanul állt. A tábornok nyugodt léptekkel beljebb sétált, és közben kíváncsi pillantást vetett a tőle néhány méternyi távolságban lévő kopott műszerekre és a megcsonkítottan heverő robottestre.
Prothon fegyvertelen volt. A rohamosztagosai az ajtó előtt maradtak, nem léptek be a szobába.
- Ön ember? - kérdezte Kallusintól.
Kallusin nem válaszolt.
- Ezek szerint robot vagy. Az embereimet odalent borzasztó fejfájás kínozza. Örülök, hogy nem tartozol a mentalikus suhancok közé. - Prothon a dobozra nézett, amiben Plussix feje volt. - Mi ez? Talán bomba?
- Nem - felelte Kallusin.
- Fegyvertelen vagy, nincs semmi, amivel védekezhetnél... Igen, valószínűleg tényleg robot vagy. - A tábornok fürkésző tekintettel végigmérte Kallusint. - Egy jó állapotban lévő, meggyőzően álcázott robot. Nagyon régi vagy már, igaz? Több évszázados?
Kallusin még csak nem is pislogott. Semmit sem tehetett anélkül, hogy kárt okozott volna Prothonnak vagy a katonáinak, egy robot pedig nem árthat az embereknek...
- Parancsolom, hogy azonosítsd magad! - mondta Prothon, majd sietve hozzátette: - A tulajdonosod kiléte nem érdekes, de a típusod, a származási helyed és a szériaszámod fontos lehet.
- R. Kallusin Dass, S-13407-D-10237.
- Robot Kallusin Dass, Solaria, régi modell - mondta Prothon halkan. - Örülök, hogy megismerkedtünk. Parancsom van rá, hogy vegyek őrizetbe két robotot. Az egyik R. Daneel vagy Danee. Utónév és azonosítószám ismeretlen. A másik R. Lodovik Trema. Az ő azonosítóját sem tudjuk. Te egyikükkel sem vagy azonos, igaz?
Kallusin megrázta a fejét.
- Mi van ebben a dobozban, R. Kallusin? Csak akkor válaszolj a kérdésemre, ha ezzel nem okozol kárt az uradnak, vagy a tulajdonosodnak.
Prothon ismerte a robotok kihallgatásának régi formáját. Bár Kallusin amúgy is figyelmen kívül tudott hagyni minden olyan kérdést, amelyről a belső rutinjai megállapították, hogy megválaszolásukkal kár okozna a tulajdonosának - az emberi fajnak. Plussix már évszázadokkal korábban átszerkesztette a "tulajdonos" fogalom értelmezését, felismerte ugyanis, hogy a kategória kiterjesztésének a kihallgatások során számtalan előnye lehet.
A Nulladik Törvény  egyik változata… Sohasem volt rá szüksége - egészen mostanáig.
Kallusin egyetlen olyan okot sem talált, ami lehetetlenné tette volna a számára, hogy megmondja Prothonnak, mi van a dobozban. A küldetésüknek már így is, úgy is vége.
- Egy robotfej - mondta. - Működésképtelen.
- Te vagy itt az egyetlen működőképes robot? Okunk van feltételezni, hogy az érkezésünk előtt többen elhagyták az épületet.
- Én vagyok itt az egyetlen működőképes robot.
- Működőképes maradsz, ha őrizetbe veszlek?
- Nem - felelte Kallusin. Tudta, a letartóztatásából problémák lehetnek, amelyek valószínűleg kárt okoznának a tulajdonosának, az emberi fajnak.
- Ha bejönnek az embereim... működőképes maradsz?
- Nem - mondta Kallusin.
- Akkor így maradunk. Nem sok időm van, de kíváncsi vagyok. Mit akartatok csinálni?
Prothon nem a formális módon tette fel a kérdést. Kallusin gondosan mérlegelte a helyzetet. Reménye sem lehetett a szökésre, és semmi oka nem volt rá, hogy további információkat közöljön Prothon tábornokkal. Már csak egyetlen dolgot tehetett...
Mielőtt azonban kikapcsolta volna magát, ki akarta elégíteni a kíváncsiságát.
- Válaszolok a kérdésére, ha ön is megfelel az enyémre - mondta.
- Megpróbálok. - Prothon szemmel láthatóan meglepődött.
- Honnan tud a robotok létezéséről?
- Ami engem illet… nem tudtam. Csak gyanakodtam. Sok éve szolgálom már a Birodalmat. Egyszer, az egyik távoli bolygón találtunk egy működésképtelen robotot. Valami invázió során tették tönkre. Azóta eggyel sem találkoztam.
- Honnan ismeri a kérdések feltevésének módját?
- Linge Chen eligazított. Azt mondta, direkt módon beszéljek a robotokkal. Azt mondta, hogy nyugodtan megszólíthatjuk azokat a robotokat, amelyeket itt találunk, nem kell veszélytől tartanunk.
- Köszönöm - mondta Kallusin. Gyanú. Csak gyanú, Daneel. - Akkor most én felelek. Azért vagyok itt, hogy szolgáljam a tulajdonosomat. - Belenyúlt a dobozba, és az egyik sarkában megnyomott egy rejtett kacsolót. A doboz melegedni kezdett. Kallusin letette a padlóra. Még néhány másodperc, és Plussix feje használhatatlanná olvad…
Kallusin kihúzta magát. Még nem deaktiválódhatott. A veszélynek közvetlennek kellett lennie.
Prothon a dobozra nézett, amely közben izzó vörössé változott, és halkan recsegni kezdett a padlócsempéken. A tábornok elhúzta a száját, és hátrakiáltott a rohamosztagosainak, hogy jöjjenek beljebb.
Ennyi már elég volt. A letartóztatás és a vallatás veszélye közvetlenné vált. Kallusin veszélybe sodorhatta a tulajdonosát.
Mielőtt a katonák a közelébe értek volna a padlóra rogyott.
Prothon komoran, de mélységes tisztelettel nézett le rá. Már látott olyan embereket, akik ugyanezt tették. A katonák számára amióta világ a világ mindig is fontos volt a becsület. Igaz, nem gondolta volna, hogy egy robot is képes az önfeláldozásra. Erre a fordulatra nem számított.
Kivonult a helyiségből, és parancsba adta, hogy a főbiztos mérnökei vizsgálják át a robotok maradványait.
 
 
 
71.
 
Klia érezte, hogy a kutatásra és üldözésre elszánt rohamosztagosok néhány száz méterrel fölöttük és mögöttük vannak. Lodovik egyre mélyebbre vezette őket. A raktárnegyed alatt haladva végül eljutottak egy kis, kerek zsilipkapuhoz, amit majdnem teljesen eltakart a rárakódott, vastag, kemény szennyréteg, egy őskori árvíz hordaléka. Klia megkapaszkodott Brann karjába és hátralépett, Lodovik pedig nekilátott, hogy lepucolja a zsilipkaput. Brann a lányra mosolygott - a szervizlámpák halvány fényében alig látta az arcát -, megszorította a kezét, és ment, hogy segítsen Lodoviknak. Klia nagyot sóhajtott. Ő is munkához látott. Percek alatt végeztek.
Klia a hátuk mögött lévő folyosószakaszból nem hallott zajokat, és másképpen sem érzékelte emberek vagy robotok közelségét, mégsem bírta lecsillapítani idegességét. Dühítette, hogy ilyen lassan haladnak. A zsilipkaput is csak nagy nehézségek árán tudták kifeszíteni.
A Trantor első nagyvárosai alatt kiépített csatornarendszer mélységében mozogtak. A zsilipkapun túl még kevesebbet láttak, mint addig. A halvány fényt szóró világítótestek jó harminc méterre voltak egymástól. Az, hogy egyáltalán működtek, az őskori mérnökök és építészek szakmai tudását dicsérte, akik már akkor felismerték, hogy ennek a bolygómélyi infrastruktúrának megbízhatónak és hosszú életűnek kell lennie; akik már akkor rájöttek, hogy az új városokat egyszer lebontják, és a romokra még újabb épületeket állítanak majd.
- Most három kilométert megyünk ebbe az irányba - mondta Lodovik -, utána feljebb kell jutnunk. Talán lesznek mozgólépcsők, liftek, vagy hasonlók, de az is lehet, hogy nem. Kallusin évtizedek óta nem járt ezen a részen.
Klia hallgatott. Nem tágított Brann mellől.
A robot lefelé vezette őket. Egy idő múlva olyan mélyre jutottak, hogy a lány semmit sem érzett, ami emberi lett volna. Még soha életében nem távolodott el ennyire a trantori tömegektől. Eltűnődött, milyen érzés lenne, ha egyedül élne egy bolygón, felelősség nélkül, bűntudat nélkül. Elmefürkésző képesség nélkül. Egy ilyen lakatlan bolygón nem is lenne szüksége ilyesmire.
Lodovik lépéseinek kopogása csobogássá változott. Néhány másodperccel később Klia bokáig érő poshadt vízben haladt. Valahonnan balról gigantikus szivattyúk hangját hallották, azután távoli, tompa, ritmikus üvöltés ütötte meg fülüket. A Trantor szívverése.
Brann lenézett a lányra, segített neki átmászni a következő akadályon. Az erodálódott plasztikhalom olyan volt, mint egy mészrög valami ősrégi artériában.
- Most már viszonylag jól látok - mondta Lodovik. - Gondolom, maguk még nem. Kérem, maradjanak szorosan mögöttem. Jobb, ha idelent haladunk. A felszínen veszélyes lenne.
Klia hirtelen megérzett valamit. Erős volt, de távolról érkezett. A lány Brann mellett lépkedve figyelt.
Újra megérezte azt a… valamit. Tompa volt, de szinte a szájában érezte az ízét.
Vara Liso. Valahol előttük, több ezer méterrel fölöttük volt. Talán éppen a Palotában.
- A nő  - mondta Brannak.
- Mit csinál?
- Mintha… fel akarna robbanni.
- Kérem, maradjanak szorosan mögöttem - szólt rájuk Lodovik.
Egy liftaknához értek. Lodovik tudta, ha Kallusin nem tévedett, hamarosan alkalma lesz kipróbálni, érvényesek-e még a kódjai. Ha igen, átjuthatnak a Birodalmi Törvényszék alapjaihoz.
 
 
 
72.
 
Namm őrnagy reszkető kézzel tartotta az idegkorbácsot. Az arcán patakokban folyt a veríték. Megpróbált elfordulni a különleges, smaragdzöld ruhát viselő nőtől. Megtántorodott. Vara Liso kissé csodálkozó arccal nézte a mennyezetet - mintha azt akarta volna megmutatni, nem kell az őrnagyra néznie ahhoz, hogy irányítsa.
Az őrnagy felnyögött. A korbács kicsúszott az ujjai közül.
Vara Liso fáradt volt, de kihúzta magát, és körbejárta a férfit. Érezte, hamarosan innia kell valamit. Valami édeset. És… Igen. Ennie is kéne. De előbb át kell jutnia az ajtón, meg kell keresnie Farad Sintert, hogy jelentsen neki. Utoljára.
Meg kell látogatnia a férfit, akiről azt hitte, egy nap majd feleségül veszi. Ostoba álmok - abszurd remények.
Vara Liso belépett Sinter új irodájának fogadóhelyiségébe. Körülnézett. Új bútorok, vadonatúj gépek, amelyek közvetlenül összekötötték a főbiztos urat az orbitálison keringő műholdakkal. Aha. Tehát ez a vezérlő terem. A parancsnoki szoba.
Sinter…
A nő fanyarul elvigyorodott. Láng nélküli tűz. Felfújt léggömb. Egy kupac homok. Sikertelenség. Nem lett övé a férfi. Teljes kudarc. Pedig... Amikor már nem tudta, mit csináljon, az ősi módszerhez, a Biokához fordult segítségért. Kiszórta a jóspálcákat, és megvizsgálta a jelentésüket. A pálcák nem hazudtak; megsúgták, hogy nem a helyes úton jár, és hogy Sinterrel sincs minden rendben. Nem hitt nekik. Hiba volt…
A hatalmas bronzajtók mögül kiáltásokat hallott. Az ajtóhoz támasztotta a vállát. Semmi. Az őrnagy felé fordult, ráparancsolt, hogy lépjen közelebb, és nyissa ki a kódzárat. Namm térdre roskadt, az arca eltorzult, az álláról veríték csöpögött. Beütötte a számsort, az érzékelőre szorította a tenyerét.
Az ajtó kinyílt. Az őrnagy hanyatt vágódott. Vara Liso belépett az irodába.
Farad az ünnepi öltözékét viselte. Két tanácsnokkal és egy ügyvéddel tárgyalt. Most már hiába okoskodik - a Bizottságát nem mentheti meg.
- Ezt az ügyet minél hamarabb… - Farad Sinter meglátta a nőt. Összevonta a szemöldökét. - Vara, kérlek, menj ki!
Vara pillantása az íróasztalra tévedt. Az informátor/processzor (még soha életében nem látott ilyen szuper készüléket; ezzel a géppel legalább tízezer rendszerből össze lehetett gyűjteni az információkat) mellett egy tálca. A tálcán édességek. A gép nem működött. A Birodalomra való csatlakozás megtagadva. Energizavar. Vara Liso az édességek közé markolt. A szájába tömött néhány darabot, rágcsálni kezdett.
Sinter dühösen meredt rá.
- Kérlek! - mondta halkan. Érezte, valami nem stimmel a nővel, de fogalma sem volt róla, mi a gond. - Beolvasztják a robotunkat. Seldont hamarosan szabadon bocsátják. Megpróbálok bejutni a Császárhoz… Nagyon fontos dolgokról tárgyalunk!
- Senki sem fog fogadni - mondta a nő. Megpiszkálta a tálcán lévő édességeket.
- Azért még nincs minden veszve - mondta Sinter sápadtan. - Különben… Hogy jutottál be?
Prothon szabadon eresztette az őrnagyot, hogy tájékoztassa Sintert a helyzetről. Miután jelentést tett, Sinter az ajtó elé állította, és ráparancsolt, semmiképpen ne eressze be Vara Lisót.
A nő azonnal rájött, mi történhetett, még arra sem volt szükség, hogy belenézzen Sinter fejébe. Közvetlenül sohasem tudott olvasni a gondolataiban, legfeljebb a érzéseit fogta fel, a hangulatait. Időnként eljutott hozzá egy-két kép vagy hang, de a részletek soha. Az emberek legbelül nem egyformák. Az elmék különböző módon fejlődnek.
Vara tudta, az emberek idegenek egymás számára. Az ő mássága egészen eltérő volt a megszokottól.
- Liso kisasszony, kérem távozzon! - mondta az ügyvéd. Elindult a nő felé. - Később kapcsolatba lépek önnel. Meg kell beszélnünk, ki fogja képviselni a bíróság előtt…
Az ügyvéd megbotlott. Felemelte a fejét. Dadogni kezdett, a szája sarkából nyál csorgott. Farad riadtan ránézett.
- Vara! Ezt te csinálod? - kérdezte.
Vara Liso szabadon eresztette az ügyvédet.
- Hazudtál  - mondta Sinternek.
- Miről beszélsz?
- Én magam fogom elintézni Seldont - mondta a nő. - Te itt maradsz. Megvársz. Ha végeztem együtt fogunk elmenni.
- Nem! - kiáltotta Sinter. - Hagyd abba ezt az őrültséget! Most inkább azzal kell…
Vara Liso elméje egy pillanatra elhomályosodott. A helyiség elfeketedett, a világ meglódult körülötte, de aztán… Egy villanás, és mindig visszakerült a helyére. Sinter az íróasztala sarkát markolva, kiguvadt szemmel nézett a nőre. Lassan lehajtotta a fejét, a mellkasára bámult. A térde remegett, a lába nem bírta megtartani a súlyát. Felnézett, Varára pillantott. A tanácsnokok térden álltak, a karjukat a törzsükhöz feszítették, a kezük ökölbe szorult. Egymással szemközt térdeltek. Egyikük váratlanul hátrahajtotta a fejét, és az íróasztal szélébe vágta a homlokát.
Farad szívverése lelassult. Varának fogalma sem volt róla, hogy tényleg ő csinálja-e ezeket a furcsa dolgokat. Sosem hitte volna, hogy ilyen erős, és még soha sem művelt ilyesmit, de…
Már ez sem számított.
Elfordult a férfitól, akihez szeretett volna feleségül menni. Akiről álmodozott.
Elfordult a reményei megtestesítőjétől.
- Most már tényleg szörnyeteg vagyok. - A szónak csodálatos íze volt. Szabadnak érezte magát amikor kiejtette.
Kisétált az irodából, könnyedén ellépett a még mindig fuldokló őrnagy mellett. Az előcsarnok másik végében egy másodpercre megállt, és elhúzta a száját.
Farad haldoklott. Érezte az ürességet és a csendet a mellkasában. Megérintette az arcát.
Farad… meghalt.
Felemelte az őrnagy idegkorbácsát és továbbment.
 
 
 
73.
 
Rengeteg dokumentumot, feljegyzést és jegyzőkönyvet kellett aláírnia, a Közbiztonsági Bizottság tucatnyi irodájából és iktatójából kellett igazolásokat és engedélyeket beszereznie. A Törvényszék épületéből nem lehetett egyszerűen kisétálni, a szabadulása tízszer tovább tartott, mint a letartóztatása. Gaal Dornick is az ügyeit intézte, Boon pedig már vagy három órája távozott - állítólag rengeteg dolga volt.
Hari egyedül ült a Diszpenzációs Csarnokban, és az ősi, díszes mennyezetet, meg az égkupolának a sokszínű mozaiküveg ablakokon keresztül beszűrődő fényeit nézegette. Ráparancsoltak, hogy ezen a helyen várakozzon, míg a foglár és az egyik hivatalnok elkészíti a még hiányzó dokumentumokat.
Hari nem tudta pontosan meghatározni, mit érez. Egy kis hitetlenkedés mindenképpen volt benne. Bekerült a birodalmi törvénykezés nevezetű bestia gyomrába, és élve sikerült megúsznia a kalandot. Múlttá vált a pillanat, amiért félig-meddig tudatosan egész életében dolgozott.
Új feladatok vártak rá. El kellett készítenie néhány iratot, el kellett intéznie egy sor dolgot. Ki kellett adnia Wandának és Stettinnek az utolsó, valószínűleg meglepő utasítást, miszerint a Második Alapítvány pszichológusai és mentalikusai a Trantoron maradnak. El kellett indítania azt a folyamatot, amelynek végén átadja majd a hatalmát és a tudását Gaalnak és azoknak, akik útra kelnek, hogy letelepedjenek a Terminuson.
A hosszúra nyúló alkony után a Birodalomban hamarosan beköszönt a sötétség. Ő már nem fog annyi ideig élni, hogy tanúja legyen a pusztulásnak, de nem is vágyott rá. Ahogy a feje fölött jó ötven méterrel homorodó ablakokat nézte, azon tűnődött, vajon egy valódi ég fényei milyen színűre festenék az üvegmozaikokat. Egy valódi ég - mint például a Helicon ege.
Nyugodtság... Közel a befejezés, de mégsem vagyok igazán elégedett. Hol a személyes jutalmam? Megmentettem az emberiség a több ezer évig tartó káosztól. Mit értem el vele? Én mit kapok ezért? Prófétának vagy hősnek tartanak majd. Ér ez valamit? Van egy unokám, aki nem az én véremből származik. Ha filozófiailag nem is, de biológiailag nem örökítem tovább magam. Van körülettem néhány új barát, de a régiekkel már nem találkozhatok. Eltűntek vagy meghaltak mind.
Eszébe jutott, ahogy néhány héttel korábban ott állt a szervíztorony erkélyén; eszébe jutott a félhomály, ami akkor körülvette. Nem hagyhatom el a Trantort. Chen nem engedné meg. Még mindig veszélyes vagyok, a legjobb, ha bezárva tartanak. Szem előtt... De ugyan hova mennék? Hova mehetnék, hogy eltöltsem életem utolsó napjait?
A Heliconra. A napra. Ki a szabadba, távol ezektől az égkupolás városoktól; távol a fémbőrű Trantortól. Hogy lássa az éjszakai égboltot, a valódi fényeit, a csillagarmadákat. Hogy megpillantsa annak a Birodalomnak egy parányi szeletét, amelyért dolgozott, amelynek megpróbálta megérteni a működését.
Hogy a szabadban álljon, az esőben, a szélben és hidegben. Hogy ne féljen. Együtt legyen a régi barátokkal, a családjával…
A csábító gondolatok már jó néhány álmatlan éjszakáját kitöltötték. Felsóhajtott, kihúzta magát. Az északi folyosón léptek koppantak. Két őr és a foglár közeledett.
- Az új Bizottság épületében, a Palota közelében, innen nem messze valami baj történt - közölte a foglár. - Parancsot kaptunk, hogy további utasításig zárjuk be a kapukat.
- Baj? Miféle baj? - kérdezte Hari.
- Nem tudom - felelte a foglár. - Semmi olyasmi, ami miatt aggódnunk kellene. Itt biztonságban vagyunk. Parancsba kaptuk, hogy védjük meg önt. Bármitől, bármi áron…
Hari valami zajt hallott a csarnok keleti bejárata felől. Megfordult. A terem másik végében egy nő állt.
A mozgása...
Harinak eszébe jutott róla valami.
A tartása…
Az álom!
 
 
 
74.
 
Dors Venabili nem felejtette el a Palota épületeiben használt régi kódokat. Meglepő módon a legtöbb még érvényben volt. Azokat a jelsorokat, amelyeket az emberek távozáskor használtak, minden bizonnyal gyakrabban változtatták meg, mint a beléptetőkódokat. Amikor Harit évtizedekkel korábban letartóztatták és perbe fogták, Dors különböző terveket készített a kiszabadítására, részletesen kidolgozta, hogyan fog behatolni a Törvényszék épületébe. Az akkor kiagyalt megoldásoknak most jó hasznát vette.
Lehet, hogy akkor Johanna is segített neki? Nem mindegy? Ha másképpen nem ment volna a dolog, ledönti a falakat.
Belépett a Diszpenzációs Csarnokba. A terem közepén, az égkupola diffúz fényében Hari állt, körülötte három férfi. Dors megtorpant. A férfiak a jelek szerint nem akarták bántani Harit. Éppen ellenkezőleg, valószínűleg azért vannak vele, hogy szükség esetén megvédjék.
Hari megfordult és ránézett. A szája kinyílt; Dors hallotta a visszhangossá változó, hörrenő lélegzetvételt. A három férfi megfordult. A legidősebb - zömök, idősebb ember volt, a birodalmi foglárok egyenruháját viselte - felkiáltott:
- Ki maga? Mit keres itt?
Az északi bejárat irányából sistergés hallatszott. Villámszerű fény lobbant. Dors ismerte a hangot. Idegkorbács! Valaki úgy harminc méter távolságból használta a fegyvert.
A Hari körül álló férfiak teste összerándult. Görcsös tánclépéseket tettek, aztán nyögve a padlóra roskadtak.
Hari sértetlenül állt a helyén.
Dors minden erejét összeszedve az északi bejárat közelében álló alacsony, vad tekintetű nő felé rohant. A nő egy idegkorbácsot tartott a kezében. A szemét Harira meresztette.
Négy másodperccel később Dorst már csak két méter távolság választotta el a korbácsos nőtől.
Vara Liso összpontosított, azután metsző hangon felkiáltott. A teremben rettenetes hangzavar támadt. Kiáltások. Követelőző üvöltések… Hari hunyorogva a fülére szorította a kezét, a padlón fekvő férfiak teste egyre hevesebben rángatózott, de szerencséjükre a mentalikus támadás nem rájuk irányult. Az elsődleges célpont Dors volt.
Dors még soha sem kapott ekkora ütést. Nem gondolta volna, hogy az emberek képesek ilyen pusztító erőhullámokat kibocsátani magukból. Eddig még csak Daneel óvatos mentalikus tapogatózását tapasztalta meg az Eoson, a kiképzése során
Ahogy a nő felé rohant, hogy Hari megvédése érdekében harcképtelenné tegye, vagy szükség esetén megölje, hirtelen úgy ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy felrántsa a lábait, és megpróbáljon repülni. Fémből és szintetikus húsból épített teste összegömbölyödött, a levegőbe emelkedett, és a futásnál szerzett lendülettől hajtva a falhoz csapódott.
Dors a padlóra zuhant. Képtelen volt megmoccanni, de nem is akart mozogni. Egyelőre nem. Talán soha többé…
 
 
 
75.
 
Daneel a Szürkék bejárata előtt, a Birodalmi Törvényszék keleti oldalán szállt ki a taxiból, azután az alacsony, kétszárnyú fémajtó elé állt. A hivatásos bürokraták egyenruháját viselte, olyat, amilyet csak a trantori születésű hivatalnokok hordhattak, amilyet a bolygóra látogató diákok vagy zarándokok nem vehettek fel. Ezt a személyazonosságát több másikkal együtt évtizedekkel korábban kidolgozta, így akkor se kerülhetett bajba, ha valamelyik biztonsági őrnek esetleg eszébe jut, hogy komolyabban utánanyomozzon. A komputerek igazolták volna, hogy joga van itt tartózkodni.
Az ajtószárnyakra a közszolgálat általános szabályait vésték rá. Az első szabály kimondta: Ne árts Császárodnak, sem alattvalóinak.
Daneel már a taxiban érezte a mentális robbanást, amely valahol a Palota környékén következett be, de nem tudta, mit jelenthet, egyáltalán van-e jelentősége. Most, hogy már majdnem célba ért, könnyű volt átlátni a terveit. Hosszú, nagyon hosszú ideig zsonglőrködött, szó szerint több millió labdát tartott egyszerre a levegőben…
A hóna alá dugta a kis irattáskát, és beütötte a Szürke adminisztratív tisztek által használatos kódot.
A gép nem fogadta el. Valamennyi kódot megváltoztatták! Történhetett valami a Törvényszék épületében, esetleg a Palotában…
Itt van! A Másik Énem az épületben van! Johanna széthasadt, tucatnyi memé-lény lett belőle, amelyek egyszerre több oldalról láttak munkához.
Kisvártatva kinyílt a bal oldali ajtószárny. Daneel belépett az épületbe.
Hiába segített Johanna, a vártnál így is tovább tartott, míg átjutott a biztonsági kapukon.
Az utolsó ajtónál (Daneel tudta, már csak két akadályon kell átcsúsznia, hogy bejusson Harihoz a gyönyörű, magas mennyezetű Diszpenzációs Csarnokba) őr állt. Johanna eljuttatott hozzá néhány, az addigival ellentétes parancsot. Az őr sietve elvonult.
A következő folyosószakaszon Daneel elektronszagot érzett. Itt valaki pár perce idegkorbácsot használt…
 
 
 
76.
 
Hari a Diszpenzációs Csarnok túlsó végében álló Vara Lisora nézett. A nő egy percig kinyújtott kézzel, begörbített ujjakkal állt - mintha meg akart volna kapaszkodni valamiben, hogy visszanyerje az egyensúlyát. A feje oldalirányba mozgott. A nő, aki előtte lépett be - aki annyira hasonlított Dorsra - az ajtó előtt hevert. Nem mozdult, mintha meghalt volna.
Hari nem félt. Az események túlságosan gyorsak voltak ahhoz, hogy bármilyen érzés gyökeret ereszthessen az agyában. Semmi sem stimmelt... Semmi keresnivalója nem volt ezen a helyen. Sem neki, sem a többieknek.
A csarnok békésnek tűnt, a levegőben elektronszag és a padlón fekvő három férfi nadrágjából kiszivárgó vizelet bűze terjengett.
- Magát hagytam… - mondta Vara Liso a terem másik végében. Előrébb lépett, leeresztette a karját. - …utoljára.
- Ki maga? - kérdezte Hari. Aggodalmasan a padlón heverő nőre nézett. Szeretett volna odamenni hozzá, megnézni jól van-e. Az agyában gondolatok örvénylettek, emlékek, előmerészkedő érzések, zavar és bizonytalanság, és… reménnyel vegyülő iszony, mert biztos volt benne, hogy ez a nő nem más, mint Dors. Visszajött. Meg akart védeni. Úgy mozgott… akár egy harcoló tigris!
Most pedig úgy fekszik, mint egy széttaposott rovar.
Ez az alacsony, vékony nőszemély... ez szörnyeteg!
Hari hirtelen rájött, hogy kivel áll szemben. Wanda hetekkel korábban beszélt neki egy nőről, aki nem csatlakozott a mentalikusokhoz, inkább Farad Sinterrel szövetkezett össze.
- Maga Vara Liso! - mondta Hari, és elindult a nő felé.
- Eltalálta! - A nő hangja reszketett. - Azt akarom, hogy tudja, ki vagyok. Maga a hibás!
- Hibás? Miért? - kérdezte Hari.
- Maga a együttműködött a robotokkal! - Vara Liso minden vonása megkeményedett, az arcizmai görcsbe rándultak. - A talpnyalójuk volt, és most azt hiszik, hogy győztek!
 
 
 
77.
 
Lodovik beütötte az utolsó általa ismert kódsorozatot. A Törvényszék épületének transzferfolyosóján lévő ajtó még mindig nem nyílt ki. Lodovik még egyszer beadta a kódot, figyelmesen nyomkodta az ajtókeret melletti billentyűtáblát. A pici monitoron felvillant a jelzés.
Érvénytelen kód - kevés karakter!
Ezek szerint az érvényben lévő kódokat megtoldották egy-két jellel, de a kezdő számokat nem változtatták meg.
Dolgozom, közölte Voltaire. Valószínűleg megszigorították a biztonsági rendszabályokat. Talán nem mi vagyunk az elsők, akik be akarnak jutni.
A lány és a nagydarab férfi idegesen toporgott Lodovik háta mögött.
- Nem lesz jó, ha sokáig itt maradunk - mondta Brann. - Rossz érzésem van.
A monitoron megjelent Voltaire ábrázata; olyan sematikus volt, mintha egy rajzfilmből került volna elő.
- Az új biztonsági szabályok értelmében további számjegyek szükségesek - szólalt meg egy géphang. Az új arc Lodovikra kacsintott. - Tizenötös tesztrutin, ellenőrzés - tette hozzá a hang. - Amíg ez tart, a személyes kódoddal is beléphetsz. Ha a rutin véget ér, be kell adni egy formális belépési kódot, vagy egy új jelszót.
Lodovik a válla fölött Kliára nézett, és beütötte a hétjegyű számot, a személyes kódját. A lány a homlokát ráncolva nézte a monitort.
- Ki ez? - kérdezte.
- A szim - felelte Lodovik.
Az ajtó kinyílt. Lodovik intett a lánynak és a férfinak, menjenek át előtte.
- Hari Seldon a közelben van? - kérdezte Klia.
Nagyon közel, mondta Voltaire. És közvetlen veszély fenyegeti.
 
 
 
78.
 
- Annyi mindent akartam! - mondta Vara Liso. - Érti?!
Hari egyenesen ránézett. Úgy négy méternyi távolság választotta el Vara Lisotól, és hét a félig nyitott ajtó előtt heverő másik nőtől.
Hari a másik nőre nézett. Liso felemelte az idegkorbácsot.
- Erre nincs szüksége - mondta Hari olyan hangon, mintha valamelyik diákját oktatná.
Vara Liso habozott.
- Maga mentalikus - folytatta Hari. - Megállította őt… - A padlón fekvő nőre, Dorsra mutatott.
Vara Liso lehajtotta a fejét, de a szemét nem vette le Hariról. A testtartása olyan volt, akár egy megszeppent gyerkőcé, a tekintetéből azonban színtiszta gyűlölet sugárzott.
- Minden megsemmisült, amiben hittem - mondta Vara Liso. - Meg fognak ölni, ahogy megölték a férfiakat, a nőket és a gyerekeket, akiket megtaláltam. A hozzám hasonlókat...
- Farad Sinter kényszerítette rá? - kérdezte Hari. - Ugye ő tette?
- A Császár - mondta Vara Liso. Úgy nézett ki, mintha a könnyeivel küszködne, de erősen markolta a korbácsot, és az ujja a gomb közelében mozgott. Hari látta rajta, képes lenne gyilkolni.
- Igen, de Sinter a maga…
- Szeretett engem! - nyögte Vara. Elejtette a korbácsot, de ugyanakkor kiszakadt belőle egy fájdalomhullám, ami olyan erős volt, hogy szinte mellbe vágta Harit. A terem megtelt Vara Liso érzéseivel, olyan érzelmekkel, amelyeknél csúfabbat és ridegebbet Hari még sosem tapasztalt. A hullám lecsapott a tudatára, és mintha megropogtatta volna a csontjait.
A padlón heverő nő megmozdult. Vara Liso felemelte a fejét és ránézett.
Hari elszánta magát a cselekvésre, tudta, talán ez az utolsó lehetősége. A Heliconon éveken keresztül tanulmányozta az önvédelem művészetét, de a teste már régen elszokott attól, hogy azonnal reagáljon az agy parancsaira. Már majdnem elérte Vara Lisot, ám a nő visszarántotta a fejét és újra felüvöltött - némán, az elméjével.
Harit vette célba.
Ugyanebben a pillanatban Brann és Lodovik belökte az ajtót. Az ajtószárny félretolta az útból Dorst, aki még mindig képtelen volt összeszedni annyi akaraterőt, amennyi elég lett volna a felálláshoz.
Klia megbotlott Dors lábában, bezuhant a terembe. Meglátta Lodovikot, aki embertelen sebességgel rohant az ellenség felé.
Lodovik felemelte a karját, kinyújtotta az ujjait, hogy elkapja a nő kezét, hogy maga felé fordítsa Vara Lisot...  Ám mielőtt az ujjai megérintették volna a kezet, megkövült a Vara pillantásától.
Vara Liso térden állva, a csuklóját, az ujjait dörzsölgetve Klia Asgar felé fordult.
 
 
 
79.
 
Daneel elrohant a biztonsági helyiség üres őrállása mellett. Most először hasznára volt, hogy viszonylag gyengén érzékelte az emberek mentális állapotát; hiányossága pajzsként működött. A  következő robbanás lökéshullámai - mintha egy gigantikus tűzhányó utolsó, kihunyás előtti köhögésrohama lett volna  - oldalra taszította, térdre rogyasztotta. Négykézlábra ereszkedve mászott be a Diszpenzációs Csarnokba. Egy pillanatra mintha látta volna Johannát, meg a körülötte lévő gépekbe plántált másolatait, amelyek úgy foszlottak szét, úgy kapaszkodtak egymásba, akár a rothadó zászló szövetszálai az erős szélben. Aztán…
A látvány elvesztette a jelentőségét, mert az ő saját elméjében, a saját tudatszálaiban is megindult a szétmállás folyamata.
 
 
 
80.
 
Egy pengékké változott fájdalmas gyermeksikoly sem véghatott volna mélyebben Kliába, mint a Vara Lisót körülvevő mentalikus sokkhullám.
Csalódottság. Bánat. Düh. Torz igazságérzet. Rég halott emberek - szülők, gyermekkori barátok - képe, olyan embereké, akik csalódást és fájdalmat okoztak ennek a görcsös arcú, ökölbe szorult kezű, alacsony nőnek. Érzések és emléktöredékek, fájdalomhullám - mindezt egyszerre rontott rá Kliára.
A Diszpenzációs Csarnok falai és üvegablakai, a tárgyak mindebből semmit sem éreztek. A Vara Lisóból kiáramló hullámok olyan síkban terjedtek, amelyet csak emberek érzékelhettek; amelyek kizárólag az elmére hatottak. Az elme gyökerére...
Mivel Vara Liso nem összpontosított rá teljes erejével, Lodovik csupán valami zsongást hallott és olyasféle nyomást érzett, mint a csillagok között átélt neutrinvihar során.
Lodovik érezte, Daneel pedig tisztán látta, hogy a lény, aki Lodovikban létezett, aki beszélt hozzá, darabokra hullik. Voltaire védtelenül állt az áramlatban, a Vara Liso elméjéből fakadó viharban. Állt, és úgy omlott szét, mint egy kirakójáték, ha felborítják alatta az asztalt.
Klia kis híján belehalt abba a szimpatetikus válaszba, amit ösztönösen adott Vara Liso fájdalmára. Kín és gyötrelem; úgy érezte vízbe fullad és közben szénné ég. Érezte, ahogy saját életének, élményeinek visszhangja összekeveredik Vara Liso emlékeivel.
Kísértetiesen hasonlítottak egymásra, de sok dologban különböztek is, és ezek a különbségek tették a lehetővé a számára, hogy életben maradjon. Felfogta önnön akarata erejét, és szembeszegült Vara Liso bizonytalanságával. Látta az apja nem mindig nyilvánvaló erejét, és  látta az anyját. Az anyját, aki elég szabadságot biztosított egy kislány számára ahhoz, hogy az legyen, amivé lennie kell, bármennyi fájdalmat és csalódást is okozzon a szüleinek ezzel.
Klia már éppen felkészült rá, hogy ellentámadást indítson, amikor… Amikor lecsapott rá a legveszedelmesebb azonosság.
Vara Liso szabadságért kiáltott.
A hangja visítássá változott, felhatolt a csarnok mennyezetéig, és visszhangként csapódott vissza.
- Hadd legyünk azok, aminek lennünk kell! Ne legyenek robotok, gyilkoló fémkezek, összeesküvések, bilincsek!
Klia a gondolatai között érzett valamit, ami füstölt és szúrt. Az öntudata volt. Önként feláldozta volna az egészet a sürgető, sikoltó fájdalom előtt, ami ő is érzett már, de még sohasem ilyen tisztán, sohasem ilyen megfogalmazottan. Felismerte a benne rejtőzködő őrületet, egy erős, önpusztító immun-reakció őrületét...
 
ahogy Daneel is felismerte, aki vagy tíz lépésnyi távolságban megpróbálta összeszedni magát, megpróbált felállni.
 
***
 
…húszezer alázattal, útmutatással, türelmes és titkos szolgálattal eltöltött év hordaléka.
Egy olyan gyermek kiáltása, aki soha sem nőhetett fel, hogy érezze a saját fájdalmait, levonja a saját következtetéseit életről és halálról.
Klia lehunyta a szemét, és a padlón kúszva megpróbálta megtalálni Brannt. Nem látta, nem is érezte őt. Nem merte kinyitni a szemét, mert tudta, ha megtenné megvakulna. Vara Liso ilyen intenzitással nem sokáig onthatja magából a hullámokat...
És valóban: az irányítatlan áramlat egyre szűkült, csatornát talált magának. Koncentrálttá változott, és elvesztette az ereje felét, de… De ezt a félerejű hullámtengert Vara Liso most egyenesen Kliára irányozta.
Hari lába reszketett, de valahogy sikerült talpon maradnia. Mindent látott, de nem sokat értett az egészből. Látta az alacsony, vékony nőt, aki tántorogva előrébb lépett. Látta az alakját, de mintha torz, törött lencsén keresztül nézte volna. Látta a másik két embert - az egyik termetes dahlita férfi, a másik karcsú, fiatal, fekete hajú nő volt -, ahogy a padlón vonaglanak.
A csarnok keleti oldalában álló magas, emberszerű alakot nem láthatta.
Az elméjét elöntötte saját kétségbeesésének áradta.
Tévedett. Tévedésben élt! Semmiért volt az egész. A semminél is jelentéktelenebb dologért.
Hari Seldon meg akart halni, hogy ne érezze a fájdalmat, amelyet kudarcának felismerése okozott.
De… ott volt az a nő, aki megpróbálta harcképtelenné tenni Vara Lisót. A nő, aki - Hari biztos volt benne - nem lehetett más, mint Dors Venabili.
Vara Liso meg akarta ölni Klia Asgart és Brannt. Lodovik számára ez világos volt. A zsongás lecsendesült, de ahogy a torz arcú nő felé lépett újra felerősödött.
Lodovik ügyet sem vetett Daneelre, és Hari Seldonra, meg Dorsra sem figyelt. A jelek szerint Liso részéről egyiküket sem fenyegette közvetlen veszély. A torz arcú nő - ez egyértelmű volt - tönkre akarta tenni Klia és Brann elméjének létfontosságú részeit, hogy azután a többiekre zúdítsa halálos hullámait.
Voltaire már nem volt a helyén, hogy tanácsokat adjon.
Lodovik a görbedt, ősöreg fűzfára hasonlító nő felé lépett.
 
***
 
Klia felemelte a fejét, kinyitotta a szemét, felkészült a vakságra, és a rövid, ragyogó csatornán végignézve belepillantott a gyűlölködő szempárba. Már csak ennyit látott Vara Lisóból, ennyi maradt az ellenségből. Két kétségbeeséssel és gyűlölettel teli szem.
Brann is meg fog halni.
Ártó szándékkal még sohasem használta a képességeit. Igazságérzete már akkor sebet kapott, amikor kénytelen volt megtáncoltatni Lodovikot. Valójában sohasem hitte, hogy képes lenne ártani Hari Seldonnak. Előre tudta, a professzorról az apja jutna eszébe, akit egyszer mérgében rábírt, hogy maga alá csináljon. Ha pedig ez eszébe jut, úgyse sikerülne az egész…
Veled együtt Brann is meg fog halni, aztán mind elpusztulnak, és a nő is megsemmisül. De akkor már késő…
Klia kinyújtotta a kezét, Brannt kereste. Egyedül semmit sem tehetett egy ilyen irtózatos erő ellen.
Az örvénylő, lángoló gyűlölettengerben Brann tiszta fénysugár volt. Klia úgy rázta meg a vállát, mintha fel akarná ébreszteni.
Brann igent mondott, és összekapcsolódtak. Klia valami ilyesmit érzett akkor is, amikor teste kapcsolatba kerültek egymással. Akkor még nem vállalta a teljes egyesülést; akkor még visszahúzódott, hogy énjét megőrizze magának.
 
***
 
Lodovik mindkét kezét előre nyújtotta. Látta, Vara Liso válla megrándul a közelségétől. A nő hirtelen oldalra kapta a fejét. A szeméből könnycseppek röppentek a levegőbe.
Lodovik kárt akart tenni a nőben, elszánta rá magát, hogy megöli ha muszáj, ha nem hagyja abba azt, amit csinál. Az emberek a történelmük során ezt már számtalanszor megtették egymással, de Lodoviknak fájdalmat okozott, hogy most ő is rendelkezik ezzel a szabadsággal. A gyilkolás szabadságával. Lodovik nem követte el azt a hibát, hogy azt higgye, semmivel sem jobb, mint ez a torz ember. A nő gonosz volt. Embertelen.
Lodovik mérlegelt és döntött.
Érezte, feléje közelít a dübörgő áradat. Megragadtaa nő vállát és nyakát, aztán egy hirtelen karmozdulattal…
A nő nyaka olyan könnyedén tört el, akár egy gyufaszál.
 
***
 
Szegény kicsi Vara Liso! Ötéves kislány, a mamája kegyetlenül megverte, rajta töltötte ki a dühét az apja helyett, aki éppen nem volt otthon a kicsi lakásban, ahol mindig makulátlan tisztaság uralkodott. Az anyja, ha megdühödött, mindig megbüntette. Mindig új módszert talált arra, hogy fájdalmat okozzon neki.
Hosszú, hajlékony plasztikrúddal püfölte szegény kicsi Varát, addig ütötte, míg a fenekén és a hátán megjelentek a vörös hurkák.
És aztán eljött a nap, amikor Vara előidézte az anyja halálát. Ez volt az az emlék, amit mindig felidézett, valahányszor erőre volt szüksége. Vara, hogy elégtételt vegyen rajta, örökre bezárta az anyját az emlékei közé. Álmaiban kicsi gyémántketrecben tartotta.
Most azonban az sem segített, hogy előhívta az anyját. Ettől sem lett erősebb, sőt, az emlék mintha legyengítette volna. Mintha gyermekké változtatta volna, kisebbé és törékenyebbé, mint amilyen volt.
Sohasem volt igazán felnőtt.
A fényből és az iszonyú hőből létrejött szalag rátekeredett, megégette (láng nélküli tűz - Sinter), a nyakára feszülő kéz tekerő mozdulatot tett
iszonyatosan fájt
mégis örült neki
kinyitotta valamennyi ketrecét
és végre ott állt ő, csak egy másodpercre, de nyugodtan
Klia felfogta Vara Liso utolsó gondolatát. Szabadság, suttogta, aztán elhallgatott.
Lodovik letérdelt a test mellé. Kicsi volt, és amikor felemelte könnyűnek bizonyult. Mennyi bajt tud okozni egy ilyen kicsike anyagtömeg! Ez emberiség újabb csodája.
Aztán… Lodovik sírni kezdett.
Dorsnak közben sikerült felállnia. Végignézett a teremben tartózkodó férfiakon és nőkön, egy pillantást vetett a Lodovik karjai közt heverő élettelen lényre, azután elindult Hari felé, aki zavarodott volt ugyan és kábult, de élt. Dors számára ez volt a legtermészetesebb dolog, hogy Harihoz siet.
Daneel mellé állt, elkapta a karját.
- Segítségre van szüksége - mondta Dors, és felkészült rá, hogy kiszabadítsa magát mestere szorításából.
- Semmit sem tehetsz - mondta Daneel.
A Diszpenzációs Csarnokban elhelyezett biztonsági egységek közben jelezték a problémát; várható volt, hogy hamarosan fegyveres őrök és esetleg rohamosztagosok veszik körül őket.
Daneel nem tudta, merre menekülhetne, és fogalma sem volt róla, mi fog történni. Talán nem is számított...
Lehet, hogy húszezer éven át minden cselekedete, minden lépése elhibázott volt?
 
 
 
81.
 
- A felvételek tanúsága szerint miután megölte Farad Sintert és harcképtelenné tette az őröket, Vara Liso átsietett a Diszpenzációs Csarnokba, és rátámadott Hari Seldonra - mondta Namm őrnagy. Regenerációs sisakot viselt; még hetekre volt szükség, hogy kiheverje az agykárosodást, amit Liso okozott neki Farad Sinter irodájának előterében. - Úgy véljük, a Csarnokban jelenlévő személyek mindegyike engedély nélkül jutott be. Véleményünk szerint valamennyien Seldont akarták megvédeni. A jelek szerint tudták, hogy veszélyben van.
- Mi nem tudtuk? - kérdezte Linge Chen. Kissé előredőlt a székében, a karját a törzséhez szorította, és mereven bámult egy pontot az őrnagy válla fölött.
- Seldon védelmét illetően nem kaptunk utasításokat - szólalt meg Prothon tábornok. - Ha ezek a személyek nem érkeznek oda időben, Vara Liso az idegkorbács és saját különleges képességei birtokában könnyedén végzett volna vele. Egyébként egyedül Vara Lisonak volt engedélye arra, hogy a törvényszéki épületben tartózkodjon. Nem tudom, hogyan történt, de örülök a halálának.
- Az elmúlt három nap során a császári szektorban mindenkit rettenetes fejfájás gyötört. Maguk nem érezték? - kérdezte Chen.
- Nekem majdnem mindig fáj a fejem, főbiztos úr. Ezt a terhet egész életemben magammal kell cipelnem - mondta Prothon vidáman.
Chen végignézte a Diszpenzációs Csarnokban lezajlott események képi összefoglalóját. Keresett valamit, valaki, egy szellemet, egy árnyékot, egy nyomot...  Rámutatott a magas férfira, aki a bejátszás utolsó pillanataiban az izmos nő mellett állt.
- Előkeresték az aktját?
- Nincs aktája - felelte Prothon tábornok. - Fogalmunk sincs, hogy ki ez.
Linge Chen elfordult a monitortól. Összeszorította a fogát; az arca egyik oldalán megfeszült a rágóizom.
- Hozzák ide. És azt a nőt is, aki mellette áll.
Visszanézett a monitorra, és végigmérte a Vara Liso testét dédelgető zömök férfit. Az arca egy másodpercre meglágyult.
- És őt is. Hari Seldont eresszék vissza a munkatársaihoz, vagy a családjához. Többé nem akarok felelősséget vállalni érte. Azokat a fiatal dahlitákat egy darabig még tartsák fogva.
Namm őrnagy fancsali képet vágott. Chen felvonta szemöldökkel nézett rá.
- Van valami megjegyzése?
- Ezek a személyek megsértették a Palota biztonsági előírásait…
- Igen. Valóban. És? - kérdezte Chen élesen. - Ön pedig ahhoz a csapathoz tartozik, amelynek biztosítania kellett volna a palotát. Így van?
Az őrnagy kihúzta magát. Nem volt több ellenvetése.
- Elmehet - mondta Chen.
Namm kisietett a teremből.
Prothon tábornok halkan kuncogni kezdett.
- Csak nem őt okolja?
Chen megrázta a fejét.
- Majdnem elkövettük pályafutásunk legnagyobb baklövését.
- Mármint?
- Majdnem elvesztettük Hari Seldont.
- Azt hittem, feláldozható.
Chen homlokán megjelent néhány ránc, de uralkodott magán. Közömbös maradt az arca.
- Ez az ember… Felismeri?
- Nem - mondta Prothon a felnagyított képet vizsgálgatva.
- Valamikor Demerzelnek hívták - mondta Linge Chen.
Prothon visszarántotta a fejét. Kétkedően hunyorgott, de nem ellenkezett a főbiztossal.
- Soha sem hal meg - folytatta Chen. - Időnként eltűnik pár évtizedre, aztán visszajön. többször kapcsolatba hozták már Hari Seldon igencsak különös karrierjével. - Chen, aznap először, elmosolyodott. Különleges mosoly volt, inkább farkasvigyorra hasonlított. A szemében közben furcsa, egymással keveredő érzelmek csillogtak. - Gyanítom, hogy évek óta hatást gyakorol az én ténykedésemre is. Mindig a javamat szolgálta... - Elgondolkozott. - Mindig a javamat - ismételte tűnődve.
- Ezek szerint ő is gépember - mondta Prothon. - Örülök, hogy nem ismerem a történetét.
- Nincs is szükség rá, hogy ismerje - mondta Chen. - Egyébként én is csak gyanakszom. Demerzel, vagy bárhogy hívják, az álcázás és a taktikázás nagymestere. Szívesen találkoznék vele. Lenne hozzá egy pár kérdésem. Elbeszélgetnénk... mint egyik mester a másikkal.
- Nem lenne egyszerűbb, ha kivégeztetné?
- Nem, mert valószínűleg lennének mások, akik a helyére lépnének. Tudomásom szerint itt vannak. Itt, a Palotában.
- Klayus? - kérdezte Prothon alig észrevehető vigyorral.
Chen fújt egyet.
- Nincs olyan szerencsénk.
- Miért lett volna gond, ha elveszítjük Seldont? Tövis a Birodalom talpában, nem? - kérdezte Prothon.
- Azért, mert a jó öreg Demerzelnek még ezer évet kellett volna arra áldoznia, hogy felneveljen egy másik Seldont - mondta Chen. - Meg persze azért is, mert rengeteg kellemetlenségünk lett volna a dologból. Nekem is, és magának is, kedves Sárkányom. Ezt Seldontól hallottam, és hiszek neki.
Prothon a fejét csóválta.
- Könnyebben tudok hinni a gépemberekben, mint a Halhatatlanokban. Robotokkal már én is találkoztam. De… Legyen, ahogy akarja, főbiztos. Ezen nem veszünk össze.
- Most visszatérhet füstfelhős barlangjába, Sárkányom - mormolta Chen. - Sikerült megszelídítenünk az ifjú Császárt.
- Örömmel - felelte Prothon.
 
 
 
82.
 
Wanda a legmelegebb kabátjába - vékony, dekoratív darab volt - burkolózva állt a gigantikus méretű Streelingi Központi Állomáson. A taxi- és robohangárban a levegő jóval hűvösebb volt, mint a szektor többi részén, a hőmérők legalább nyolc fokkal mutattak kevesebbet. A szektor legnagyobb részén már tizennyolc órája leállt a légkeringető és fűtőrendszer, a levegőt a másodlagos, vészhelyzet esetére fenntartott gépek pumpálták, amelyek csípős ősszé változtatták a Streeling állandó tavaszát. A polgárokat természetesen váratlanul érte a dolog. Hivatalos magyarázat nem volt a történtekre, Wanda nem is számított rá, hogy lesz. A bolygón egyre többször fordultak elő meghibásodások, az égkupola is egyre rosszabb állapotban volt, így az eset nem számított kirívónak.
Stettin visszaérkezett a magas acél-keramit árkádsor alatt megbúvó információs kioszktól.
- Elég rendszertelenül közlekednek a járművek - mondta - Még húsz, talán harminc percet kell várnunk, hogy jöjjön egy, amivel eljuthatunk a Törvényszékhez.
Wanda ökölbe szorította a kezét.
- Tegnap majdnem meghalt…
- Nem tudjuk, mi történt - csillapította Stettin.
- Ha azok nem tudják megvédeni, akkor kiben bízhatunk? - kérdezte Wanda. Bűntudatát nem csillapította le az a tény, hogy a nagyapja ráparancsolt: a letartóztatása után bújjanak el, és csak akkor merészkedjenek elő, ha szabadon bocsátják.
Stettin megvonta a vállát.
- A nagyapád szerencsés. A jelek szerint mi is azok vagyunk. Az a nő meghalt.
Csak annyit tudtak az esetről, amennyit a hírcsatornák leközöltek: Farad Sinter megölték, és meghalt az a nő, Vara Liso, aki a Dahlban, az agórán és több más helyen kitört felkelést kiváltó nyomozásokat végezte.
- Igen, de… érezted a… - Wanda nem találta meg a megfelelő szavakat a különleges párbaj során keletkezett sokkhullámok leírására.
Stettin komoran bólintott.
- Még mindig fáj a fejem.
- Vajon ki blokkolhatta le Lisót? Mi nem tehettük. A mi mentalikusaink akkor sem lettek volna képesek rá, ha mind összefognak.
- Valaki, aki erősebb volt nála - mondta Stettin.
- Hány olyan ember létezik még, mint Vara Liso?
- Remélem nincs több. De ha sikerülne beszerveznünk ezt a másikat…
- Mintha skorpiót nevelgetnénk magunk között. Mit tehetnénk egy ilyen emberrel? Ha esetleg valami nem tetszik neki… - Wanda elhallgatott. Idegesen járkálni kezdett. - Gyűlölöm az egészet! El akarok menni erről az átkozott bolygóról, el a Centrumból. Bárcsak megengednék, hogy magunkkal vigyük nagyapát! Néha olyan… törékenynek látszik.
Erős zümmögés hallatszott. Stettin felkapta a fejét. A hang különbözött a taxik gravihajtóművének mormogásától, és más volt, mint a robók nyüszítése. Stettin megérintette Wanda vállát és előremutatott. A peronjuk mellé leereszkedő jármű a ráfestett jelek tanúsága szerint a  Közbiztonsági Tanács tulajdonában volt.
A jármű lelassított mellettük. A többi várakozó utas bosszúsan figyelte, sokan nem értették, miért éppen itt, a köztaxi platóján száll le, amikor rengeteg üres hely van a csarnokban.
A járműn kinyílt az oldalajtó. A fülkéből, a puha ülések közül meleg és aranyszínű fény ömlött ki. A nyitott ajtóban álló férfi Wandára nézett.
- Wanda Seldon Palver? - kérdezte.
Wanda bólintott.
- Sedjar Boon vagyok. Én képviselem a nagyapját.
- Tudom. Maga Chen ügyvédeinek egyike, igaz?
Boon mogorva arcot vágott, de nem tagadta a vádat.
- Chen semmit sem bíz a véletlenre - mondta Wanda csípősen. - Hol a nagyapám? Ha valami baja esett…!
- Fizikailag jól van - mondta Boon -, de a bíróságnak szüksége van egy családtagra, aki aláírja a szabadon bocsátási iratokat, és… aki gondját viseli.
- Mit ért azon, hogy "fizikailag"? Miért kell "gondját viselni"?
- Én valóban a nagyapja érdekeit képviselem... bár a körülmények egy kissé furcsák - mondta Boon. Ráncok jelentek meg a homlokán. - Történt valami, amit nem akadályozhattam meg, és… Csak szerettem volna figyelmeztetni önöket. Hari Seldon nem sebesült meg, de történt egy baleset, és…
- Mi történt?
Boon a kíváncsi tekintettel várakozó utasokra nézett, megremegett, és vágyakozva a jármű meleg fülkéje felé pillantott.
- Nem hiszem, hogy közhírré kellene tenni a dolgot…
Wanda megsemmisítő pillantást vetett Boonra. Félretolta az útból, és belépett a járműbe. Stettin követte.
- Elég a beszédből! - mondta Wanda. - Vigyen a nagyapámhoz!
 
 
 
83.
 
Hari a miniszterelnöksége óta nem látott ilyen pompásan berendezett luxuslakosztályt, de az ilyen fényűzés már jó ideje nem jelentett a számára semmit. A főbiztos saját toronyblokkjában lévő lakosztály természetesen Linge Chené volt. Hari minden kívánságát teljesítették, bármit kért, bármire vágyott, megkapta (a Trantor a szaporodó problémák ellenére még igencsak bővelkedett azokban a javakban és szolgáltatásokban, amelyek kellemessé tették a befolyásos, de főként gazdag emberek életét), de neki tulajdonképpen csak egyetlen dologra volt szüksége. Magányra.
Nem akart találkozni a melléje kirendelt orvosokkal, nem akarta látni az unokáját, aki a hírek szerint Boonnal már elindult a Palota felé.
Hariban egyre erősebben munkáltak a kétségek, egyre jobban összezavarodott. Vara Liso gyűlöletlövedéke nem ölte meg, nem tett kárt az elméjében, a személyiségében sem okozott változást.
Hari semmire sem emlékezett abból, ami a Diszpenzációs Csarnokban történt. Semmit sem tudott felidézni, csak Vara Liso arcát, és furcsa módon Lodovik Tremáét, aki állítólag eltűnt, meghalt, akit örökre elnyelt az űr mélye. Vara Liso azonban valóságos volt.
Trema, gondolta. Valamilyen kapcsolat van közte és Daneel között. Talán most is Daneel gyakorolt rám hatást? De már ez sem számított.
Az, ami megváltozatta az állapotát, ami miatt úgy érezte, céltalan lett az élete, egyetlen nyom volt, egyetlen aprócska bizonyíték, amit Vara Liso akaratlanul juttatott a tudomására.
Az egyenleteiben sehol sem szerepeltette az ilyen erős mentalikus anomáliákat. Igen, számolt az agyfürkészekkel meg a többi mentalikussal, akiket Wanda és Stettin szervezett csoporttá, akiket kiválasztottak a Második Alapítvány létrehozására, de…
De ilyen elváltozásnak, ilyen váratlan mutációnaka valószínűsíthető létezését nem építették bele a rendszerbe. Az alacsony, izzó szemű, torz arcú nő... Ő jelentette a problémát.
Hari testén remegés futott végig. A mellette álló orvos - akire ügyet sem vetett - megpróbált visszaerősíteni a karjára egy szenzort. Hari eltolta a kezét, lerázta magáról az érzékelőtappancsot, és kétségbeesett arccal felnézett.
- Vége - mondta. - Hagyjon békén! Meg akarok halni.
- Uram, nyilvánvaló, hogy ön az átélt stressz hatása alatt…
- Én a kudarc hatása alatt vagyok! - mondta Hari. - Bármilyen szert adnak be, bármilyen kezelésben részesítenek, a logikát és a matematikát nem változtathatják meg.
A szoba túlsó végén kinyílt egy ajtó. Boon lépett be, mögötte Wanda és Stettin topogott. Wanda félretolta maga elől Boont, Harihoz futott. Letérdelt a szék mellé, megfogta a nagyapja kezét, és úgy nézett fel rá, mintha attól tartana, hogy az elaggott férfi szilánkokra hasad az érintésétől.
Hari némán nézett le az unokájára. A szemét elhomályosították a könnyek.
- Szabad vagyok - mondta halkan.
- Igen - mondta Wanda. - Eljöttünk, hogy hazavigyünk. A papírokat már aláírtuk.
Stettin is a szék mellé állt, atyáskodóan rámosolygott Harira. Hari mindig szelíd, kedves természetű embernek tartotta Stettint, aki időnként egy kicsit ugyan bosszantóan tud viselkedni, de tökéletes társa a mindig pezsegő, mindig aktív Wandának. Szenvedélyesen szeretik egymást... De az ő szenvedélyük aprócska gyertyaláng a perzselő naphoz képest, amire Vara Liso őrült szenvedélye volt.
- Nem erre gondoltam - mondta Hari. - Arra céloztam, hogy megszabadultam az illúzióimtól.
Wanda felemelte a kezét, megsimogatta Hari arcát. Harinak szüksége volt erre az érintésre, örült is neki, de nem nyugodott meg tőle. Nyugalomra van szükségem, nem vigaszra és szeretetre... Már eddig is túlságosan sok szeretetet pazaroltak rám.
- Nem értem, miről beszélsz, nagyapa.
- Egyetlen egy olyan ember, amilyen az a nő volt… egyetlen egy a fajtájából... Szemétbe hajíthatom minden számításomat! A Terv haszontalan ostobaság. Kudarc! Ha egyetlen egy ilyen ember felbukkant, akkor több hasonló is előkerülhet. Vad képességgel megáldott emberek, akik… Nem tudom, honnan jönnek! Kiszámíthatatlan mutációk, aberrációk... De miért? Minek a hatására jönnek létre?
- Vara Lisóra gondolsz? - kérdezte Wanda.
- Meghalt - jelentette ki Stettin.
Hari elhúzta a száját.
- Tudomásom szerint egy évszázaddal ezelőttig egyetlen egy ilyen ember sem létezett. Értitek? Egy sem a több millió emberlakta világon, a több százmilliárd ember között! Most viszont... Felbukkant egy.
- Vara Liso csupán egy átlagnál tehetségesebb mentalikus volt. Mit számít ez az egész? - kérdezte Wanda.
- Életem utolsó évében megszabadultam attól, hogy csupán emberi lény legyek.
- Nagyapa! Mondd el! Mit változtathat meg egy ilyen Vara Lisóhoz hasonló mentalikus?
- Egy hozzá hasonló ember, ha megfelelő nevelésben és kiképzésben részesül... erő lehet, amely egyesít - mondta Hari. - De nem megmentő erő... Egy ilyen pontból kiindulva létrejöhet egy egész szervezet. Egy despotikus társadalom. Zsarnokok! Éppen eléggel beszéltem. Tüzek az erdőben... Talán szükség van rájuk, az erdő egészsége érdekében, de... Valamennyi zsarnok elérte volna a célját, ha olyan képességük van, amilyen ennek a nőnek volt. Pusztító, természetellenes erő. Olyan erő, amely mindent képes lerombolni, amit kiterveltünk.
- Akkor dolgozd át az egyenleteidet, nagyapa. Tedd bele Vara Lisót is. Biztos, hogy nem túl jelentős, és…
- Nem csak róla van szó! Mások is lehetnek. Mutációk. Végtelen számú mutáció! - Hari szenvedélyesen rázta a fejét. - Nincs időm valamennyi lehetőséget egyenletbe foglalni. Már csupán három hónapunk maradt a felkészülésre… Ennyi pedig nem elég. Mindennek vége. Minden hiába…
Wanda felállt. Az arca komor volt, az alsó ajka remegett.
- A trauma miatt beszél így - mondta az orvos halkan.
- Tiszta az elmém! - üvöltötte Hari. - Haza akarok menni, és békében leélni a háralévő éveimet. Az illúziónak vége. Nem vagyok bolond. Még soha sem voltam ennél józanabb. Normális vagyok és szabad!
 
 
 
84.
 
- Sohasem hittem volna, hogy sor kerülhet egy ilyen találkozóra - mondta Linge Chen. - Vagy elhittem volna, hogy lehetséges, akkor sem bíztam volna a hasznosságában. Most viszont mégis itt vagyunk.
R. Daneel Olivaw és a főbiztos a Palota keleti szárnyában épülő új csarnok árnyékában, a gépek és az építőanyag-halmok között sétálgatott. A munkásoknak szabadnapjuk volt, a félig kész csarnok üresen állt. Chen, a Galaxis legnagyobb hatalommal rendelkező embere halkan beszélt, de Daneel érzékeny füle így is meghallotta a szavak visszhangját.
Azért itt találkoztak, mert Chen tudta, a csarnokba még nem építették be a lehallgatókészülékeket és az egyéb kémberendezéseket. A főbiztos titokban akarta tartani a randevút, és azt is, ami elhangzik kettejük között.
Daneel várta, hogy Chen folytassa. Figyelt, tisztában azzal, hogy most neki jutott a közönség szerepe. Ez Chen műsora volt.
- Ön képes lett volna feláldozni az életét… vagy mondjuk inkább úgy: a létezését... Hari Seldon érdekében. Miért? - kérdezte Chen.
- Seldon professzornak kulcsfontosságú szerepe van abban, hogy a Birodalom összeomlását követő káosz időszaka a minimumra csökkenjen - felelte Daneel.
Chen felvonta az egyik szemöldökét, felgörbítette a szája egyik sarkát. Ez volt minden reakciója. Az arca kifejezéstelen maradt, olyan merev, akár egy roboté. Pedig ember volt. Kivételes ember, akit az évezredek során gondos munkával, némi génmanipulációval "tenyésztettek" ki; kiváló felmenőkkel rendelkező ember, akit a megfelelő iskolákban és kiváló nevelési módszerek alkalmazásával csiszoltak tökéletesre.
- Nem azért tettem meg egy sor különleges intézkedést, hogy általánosságokat halljak. Éreztem, hogy ön hatást gyakorol az eseményekre. Évtizedek óta sejtem már, hogy így van, de soha sem lehettem biztos benne… Most viszont, hogy megbizonyosodtam felőle, és felismertem, mi a szerepe, feltennék egy kérdést. Miért vagyok még mindig életben, Danee, Daneel, vagy bármi legyen is a valódi neve... Az egyszerűség kedvéért szólíthatnám Demerzelnek? Nos? Miért élek, és miért maradt meg a hatalmam?
Chen megtorpant, Daneel is megállt. Nem lett volna értelme a további köntörfalazásnak. A főbiztos alapos vizsgálatnak vettette alá mindazokat, akik Vara Liso meggyilkolásakor jelen voltak a Diszpenzációs Csarnokban, és azokat is, akiket a raktárházban tartóztattak le. Daneel titkára- évezredek során először - fény derült.
- Mert ön alkalmasnak tűnt arra, hogy elősegítse a Terv megvalósítását. Mert úgy véltem, nem fogja akadályokat gördíteni elé, amíg de facto ön a Birodalom uralkodója - felelte Daneel.
Chen lenézett a poros padlóra. A csodálatos lapis-arany mozaikkockákról még nem távolították el a ragasztó- és habarcsnyomokat. (Már csak a Palotában és a leggazdagabbak által fizetett építkezéseken alkalmazták az emberiséggel egyidős technikai megoldásokat.)
- Gyanítottam, hogy így van. Figyeltem, hogyan munkálkodnak ezek a háttérben maradó erők. Ott kísértettek az álmaimban. Ugyanúgy, ahogy a jelek szerint ott vannak az emberiség biológiájában és álmaiban is.
- Ezért jöttek létre a mentalikusok - mondta Daneel. Ez a téma érdekelte; Chen bölcs megfigyelő volt, esetleg igazolhatja a mentalikusokkal kapcsolatos gyanúját.
- Igen - felelte Chen. - Azért vannak itt, hogy segítsenek megszabadulni maguktól. Érti? A robotok nyomják a begyünket.
Daneel nem vitatkozott a kijelentéssel.
- Vara Liso… Ha megfelelő politikai pozícióba jut… ami ezúttal nem sikerült neki… segíthetett volna az önök megsemmisítésében. Mondjuk akkor, ha Cleon szolgálatában áll... Tényleg, Cleon tudott önökről?
Daneel bólintott.
- Cleon gyanakodott, de ő, ahogy ön is, úgy érezte, a robotok inkább támogatják. Nem sorolt minket az ellenségei közé.
- Mégis hagyta, hogy megbuktassák, és száműzetésbe kényszerítsék - mondta Chen. - Ezt nem lehet lojalitásnak nevezni, igaz?
- Én nem vagyok hű az egyénekhez - mondta Daneel.
- Ha nem osztanám a véleményét, most megijednék.
- Nem jelentek veszélyt önre - mondta Daneel. - Egyébként, ha nem támogattam volna az ön erőfeszítéseit, hogy létrehozzon egy olyan Trantort, ahol Hari Seldon dolgozhat, ahol kikényszerítik belőle a tudása javát… Nos, ön győzött volna, de Hari Seldon nélkül jóval rövidebb lenne a pályafutása.
- Igen, ezt már tőle is hallottam a tárgyalás során. Egy kissé ideges lettem amikor rájöttem, hogy hiszek neki. Természetesen ezt nem ismertem el előtte. - Chen szárazon elmosolyodott. - Ön minden bizonnyal tudja, van bennem annyi tartás, hogy visszafogjam magam bizonyos dolgoktól.
Daneel bólintott.
- Az ön véleménye szerint én jelentős politikai alak vagyok, történelmi személyiség, igaz? Nos, tudok valami magáról, meg a fajtájáról, Demerzel. Tisztelem magukat az eredményeikért, bár kissé meglep, hogy ehhez ennyi időre volt szükségük.
Demerzel oldalra döntötte a fejét, jelezve, jogosnak tartja a kritikát.
- Volt néhány problémánk, amivel meg kellett birkóznunk.
- A robotok egymás ellen fordultak, igaz?
- Igen. Fájdalmas szkizma volt.
- Erre nem mondhatok semmit, nem ismerem a részleteket.
- De kíváncsi rájuk.
- Igen. Természetesen.
Egy percig némán álltak, és egymást méregették.
- Hány évszázad? - kérdezte Chen halkan.
- Több, mint kétszáz - mondta Daneel.
Chen szeme elkerekedett.
- Maga látta a történelmet!
- A kapacitásom nem elég nagy ahhoz, hogy állandóan a memóriám előterében tartsam az eseményeket - mondta Daneel. - Az adatok, életeim részletei a Galaxis különböző pontjain elhelyezett biztonságos tárlókban vannak, csupán a szinopszisokat tartom magamban.
- Maga... egy Halhatatlan! - kiáltotta Chen. A hangjában most először lehetett felfedezni a csodálkozás nyomait.
- Az időm már majdnem lejárt - felelte Daneel. - Már túlságosan régóta létezem.
- Most minden robotnak félre kell állnia az útból - jelentette ki Chen. - A jelek egyértelműek. Túlságosan sok az interferencia. Ezek az erős mentalikusok… újra fel fognak bukkanni. Az emberiség teste sajogni kezd, ha maguk beléje ékelődnek. A szerveztünk kidobja az idegen testeket.
- A mentalikusok olyan problémát képviselnek, amelyet nem láttam előre amikor Harit elindítottam.
- Úgy beszél Seldonról, mintha a barátja lenne. Szinte szeretettel emlegeti. Emberi szeretettel.
- Seldon valóban a barátom. És nem ő az első az emberek között.
- Nos, én nem tartozhatok a barátai közé. Félek öntől, Demerzel. Tudom, amíg jelen van, addig nem lehet enyém az irányítás, ám ha elpusztítom magát egy-két éven belül én is meghalok. Seldon pszichohistóriájából sok minden kiderül. Olyan különleges helyzetben vagyok, hogy hiszek annak a tudománynak az igazságában, amelytől ösztönösen irtózom. Nem kellemes, elhiheti.
- Elhiszem.
- Van valamilyen megoldása a szupermentalikusok problémájára? Úgy hallottam, Hari Seldon az életművére mért halálos csapásnak tekinti a létezésüket.
- Igen, van egy megoldás - mondta Daneel. - Ezt Harival kell megbeszélnem, a lány, Klia Asgar, és a dahlita fiatalember, Brann jelenlétében. És persze Lodovik Trema is ott lesz majd.
- Lodovik! - Chen összeszorította a fogát. - Ezt sajnálom a legjobban. Az évek során valamennyi… ember közül benne bíztam meg a legjobban. Bevallom, csupán Lodovik Trema ébresztett fel bennem némi szeretetet. Gyenge voltam de ezt ő soha, senkinek nem árulta el. Egészen mostanáig.
- Lodovik semmit sem árult el.
- Magát elárulta, ha nem tévedek.
- Semmit sem árult el - ismételte Daneel. - Ő is a terv részét képezi. Korrigál, ha elkövetek valami tévedést.
- Tehát a fiatal mentalikust akarja - mondta Chen. - Méghozzá élve. Úgy terveztem, kivégeztetem. A hozzá hasonlók veszélyesek, akár a viperák.
- Fontos szerepe van Hari Seldon tervének átszerkesztésében - mondta Daneel.
Csend. Már a befejezetlen csarnok közepén jártak, amikor Chen megszólalt.
- Nos, a jelek szerint vége. Valamennyiüknek el kell menniük innen. Mindenkinek távoznia kell, kivéve Hari Seldont. Ebben egyeztünk meg a tárgyalás után. Az ön gondjaira fogom bízni azokat a dolgokat, amelyekért nem akarok felelősséget vállalni. A tárgyakat. A többi robot maradványait. Az ön ellenségeinek testét, Demerzel.
- Sohasem voltak az ellenségeim, uram.
Chen kíváncsi tekintettel nézett rá.
- Semmivel sem tartozunk egymásnak. A Trantor végzett magukkal. Örökre. Ez reálpolitika, Demerzel, valami olyasmi, amit emberi életek árán maga is évezredeken át gyakorolt. Tulajdonképpen, robot úr, maga semmivel sem jobb nálam.
 
 
 
85.
 
Mors Planchot  elővezették a Rikerian biztonsági blokkjában lévő cellájából, amely jó néhány szinttel Hari Seldon viszonylag civilizált zárkája alatt helyezkedett el. Visszakapta a személyes holmiját. Feltétel nélkül helyezték szabadlábra.
Jobban félt ettől a szabadon bocsátástól, mint a börtöntől- egészen addig, amíg megtudta, hogy Farad Sinter már nem él. Amikor meghallotta a hírt eltűnődött. Lehetséges, hogy akaratlanul egy bonyolult konspiráció részesévé, eszközévé vált? Egy olyan összeesküvésé, aminek a hátterében Linge Chen, vagy esetleg a robotok álltak?
Egy napig élvezte ezt a zavaró szabadságot a Palotától több száz kilométernyire - de így sem elég távol - lévő Gessim szektorban kibérelt lakásban. A második napon váratlanul látogatót kapott.
A robot arcfelépítése kissé megváltozott amióta Mors elkészítette azt az ominózus felvételt a beszélgetésről, amit Lodovik Tremával folytatott. Más lett, Mors mégis azonnal ráismert...
Daneel türelmesen állt az ajtó előtt. Mors a biztonsági monitoron keresztül alaposan szemügyre vette. Tudta, hiába próbálna ürügyet találni a találkozás elkerülésére, hiába játszaná el, hogy nem tartózkodik a lakásban. Ha a robot beszélni akar vele, előbb-utóbb mindenképpen sort kerít rá.
Nem kerülhette el a találkozást, ráadásul ott munkált benne a kíváncsiság is. Lehet, hogy meg kell halnia, de… Igen. Előtte még választ szeretne kapni néhány kérdésre.
Kinyitotta az ajtót.
- Tulajdonképpen számítottam magára - mondta. - Bár az igazat megvallva nem tudom, hogy kicsoda. Remélem nem azért jött, hogy megöljön.
Daneel ajka fanyar mosolyra húzódott. Belépett. Mors figyelmesen nézte a magas, jó felépítésű, férfinak látszó gépet. Csendes, visszafogott elegancia, elképesztő de szelíd erő...  Könnyű volt elhinni róla, hogy évezredek óta létezik, hogy a Halhatatlanok közé tartozik. Vajon milyen géniusz építette meg ezt a csodálatos szerkezetet? És mi volt vele a célja? Az biztos, hogy nem szolgát akart csinálni. Furcsa. Ha hinni lehet a mítoszoknak, a robotok egyszer valóban szolgák voltak. Egyszerű lakájok...
- Nem azért jöttem, hogy bosszút álljak - mondta Daneel.
- Ez mindenesetre megnyugtató - felelte Mors. Leült a parányi étkezősarokba. A kétszobás lakás másik helyisége a fürdővel kombinált hálófülke volt.
- Néhány napon belül parancsot kap a Császártól, hogy hagyja el a Trantort.
Mors összeszorította az ajkait.
- Milyen kár! - mondta. - Ezek szerint Klayus nem kedvel engem.
Daneel úgy viselkedett, mintha nem vette volna észre a megjegyzésben bujkáló iróniát.
- Szükségem van egy jó pilótára - mondta a robot. - Egy olyan emberre, aki a Birodalom bármelyik részére hajlandó elmenni. Akinek csak az a fontos, hogy életben maradjon.
- Milyen munkáról lenne szó? - kérdezte Mors rezzenéstelen arccal. Úgy érezte, megint csapdába akarják csalni. - Meg kell ölni valakit?
- Nem - felelte Daneel. - Szállítás. Van néhány ember és két robot, akiknek el kell hagyniuk a Trantort. Soha sem fognak visszatérni. Legalábbis a többségük nem.
- Hová kellene vinni őket?
- A megfelelő időben ezt is elmondom. Elvállalja a megbízást?
Mors keserűen felnevetett.
- Hogyan várhat tőlem lojalitást? - kérdezte. - Mi okom lenne arra, hogy tényleg elvigyem őket arra a bizonyos helyre? Miért ne dobnám ki, gyilkolnám meg őket?
- Ilyesmire nem lesz lehetősége - mondta Daneel halkan. - Ha találkozik velük, megérti, hogy miért nem. Különben nem lesz nehéz munka, és szinte biztos, hogy nem történik semmi különös az út során. Szerintem egy kicsit unalmasnak fogja találni…
- Kétlem - mondta Mors. - Ha unatkozom, elég ha magára gondolok, meg a zűrre, amibe belekevert. A gyötrelemre, amit okozott nekem.
Daneel meglepve nézett rá.
- Gyötrelem?
- Igen. Úgy játszott velem, mintha valami… hangszer lennék. Biztos tudott arról, mit érzek a Madder Loss iránt, és mennyire gyűlölöm mindazt, amit Linge Chen és a Birodalom képvisel. Azt akarta, hogy felvételt készítsek magáról meg Lodovik Tremáról. Elintézte, hogy Farad Sinter tudomást szerezzen rólam, meg a Lodovikkal való kapcsolatomról. Nagy játék volt, igaz? Játék, amiben úgy táncoltam, ahogy maga fütyült.
- Igen, ez így van. Az érzései nagyon hasznossá tették magát.
Mors felsóhajtott.
- És mi lesz azután, hogy elvégeztem a munkát?
- Él, ahogy akar. Letelepszik valamelyik világon, ami kívül esik a Birodalom közvetlen hatáskörén. Az elkövetkezendő évek során egyre több ilyen hely lesz.
- Nem fog beavatkozni az életembe?
- Nem.
- Bármit megtehetek, amit akarok? Bárkinek elmesélhetem a történteket?
- Ha erre vágyik, megteheti - mondta Daneel. - Természetesen méltányos fizetségben részesül majd - tette hozzá. - Mint mindig.
- Nem kell! - mordult fel Mors. - Nincs szükségem fizetségre. Nem kell pénz. Csak azt intézze el, hogy összeszedhessem a holmimat a Trantoron és néhány másik világon, és... eltűnhessek. Csak ennyit kérek.
- Természetesen. Máris megtettük a szükséges lépéseket - mondta Daneel.
Mors a kijelentés hallatán még dühösebb lett.
- Tudja, minek örülnék a legjobban? Annak, ha egyszer nem látna előre valamit!
Daneel megértően bólogatott.
- Nos? - kérdezte. - Elfogadja a megbízást?
- Fényességes napok! Hát persze, hogy elfogadom! Amikor eljön az ideje közölje, hova kell mennem. De kérem... mellőzzük a búcsúzkodást, jó? Soha többé nem akarom látni magát!
Daneel bólintott.
- Több nem lesz szükség arra, hogy találkozzunk. Két napon belül minden készen fog állni.
Mors megpróbálta becsapni Daneel mögött az ajtót, de a zárószerkezetet nem ilyen drámai gesztusokhoz tervezték.
 
 
 
86.
 
Hari letargiája olyan mély volt, hogy Wanda a legszívesebben belenyúlt volna az eléjébe, hogy összerendezze, a megfelelő mederbe terelje a gondolatait. Tudta, ez lenne a legegyszerűbb megoldás, de a nagyapjával soha sem tudott volna ilyet tenni. Nem mindig a legrövidebb út a leghelyesebb.
Ha Seldon kétségbeesett, ha egyszer meg tudta fogalmazni, mi bántja; ha a lelkiállapotában nem Vara Liso támadásának hatására következett be a változás (Hari ezt váltig tagadta), akkor joga volt ahhoz, hogy ilyen legyen, és neki magának kellett megtalálni a kivezető utat. Ha létezett egyáltalán ilyen…
Wanda nem tehetett mást, békén hagyta a nagyapját, bíznia kellett benne, az ösztöneiben, a képességeiben. Tudta, ha a makacs, önfejű professzornak megint igaza van, akkor valóban át kell alakítaniuk a terveiket.
- Ez ám a vidámság! - mondta Hari a Wandáék lakásán töltött első éjszaka után. A nappaliban, a kis asztalnál,  az épület egyik szerkezeti elemének domborulatát követően ívelő fal előtt ült. - Most már senkinek sincs szüksége rám.
- Nekünk szükségünk van rád, nagyapa - mondta Wanda a könnyeivel küszködve.
- Persze... de mint nagyapára, és nem mint megmentőre. Az igazat megvallva, gyűlöltem, hogy ebben az abszurd helyzetben éppen ilyen szerepet kell eljátszanom.
- Most egy ideig azt hiszem, nem csinálok mást, csak... gondolkodom - tette hozzá rövid hallgatás után, réveteggé váló tekintettel.
Wanda tudta, Hari vidámsága álca csupán, a megkönnyebbülés maszk, amivel a valódi érzéseit akarja elrejteni.
Wanda a megfelelő pillanatra várt, hogy elmondja a nagyapjának, mi történt a távollétében. Stettin elment hazulról, az indulásukkal kapcsolatosan volt néhány elintéznivalója. A terv szerint a project munkatársainak, akár rákényszerítik őket a távozásra, akár nem, mindenképpen el kellett hagyniuk a Trantort. Az indulásig már nem volt hátra sok idő, Wandáéknak pedig nem volt okuk rá, hogy megváltoztassák a terveiket.
- Nagyapa, a tárgyalásod előtt látogatónk volt - mondta Wanda. Leült az asztal mellé, Harival szemben helyezkedett el.
Hari felnézett. A lágy mosoly, amivel az érzéseit próbálta leplezni, kemény vigyorrá változott.
- Nem akarok tudni róla.
- Demerzel jött el hozzánk - folytatta Wanda.
Hari lehunyta a szemét.
- Nem fog visszatérni. Megszabadultam tőle.
- Azt hiszem, tévedsz, nagyapa. Ma reggel, mielőtt felkeltél kaptam egy üzenetet. Demerzeltől.
Hariban feléledt a remény, de gyorsan elfojtotta.
- Gondolom akad még egy-két jelentéktelen elintéznivaló - mondta.
- Tanácskozást fog tartani. Szeretné, ha Stettinnel együtt én is elmennék.
- Titkos megbeszélés?
- Azt hiszem, nem lehet túlságosan titkos...
- Ez igaz - mondta Hari. - Nincs is szükség a titkolózásra. Linge Chen többé nem foglalkozik azzal, mivel foglalkozunk. Hajóra ülteti az enciklopédistákat, és átküldi őket a Terminusra... Milyen hiábavaló ez az egész száműzetés!
- Biztos, hogy az Enciklopédiának lesz valami haszna - mondta Wanda. - A… száműzöttek többsége nem ismeri a nagyobb tervet. Végig abban a hitben dolgoznak majd, hogy fontos amit csinálnak.
Hari megvonta a vállát.
- Fontosnak kell lennie, nagyapa!
- Igen, igen! Hát persze. Fontos lesz. Ez lesz a pont a mondat végén. - Hari szeretett volna újra találkozni Daneellel,  ha másért nem hát azért, hogy rázúdítsa a vádjait. Még álmodott is arról, hogy sor kerül egy ilyen megbeszélésre, most azonban visszarettent a lehetőségtől. Hogyan magyarázza el a kudarcát, a Tervezet bukását, a pszichohistória hasztalanságát?
Daneel elmegy majd valahová, keres valakit, és másképpen fogja valóra váltani a terveit...
Hari Seldon pedig meghal, és senki sem fog emlékezni rá.
Wanda nehezen szánta rá magát, hogy megzavarja a nagyapja tűnődését.
- És… - kezdte bizonytalanul. - …még be kell fejeznünk a felvételeket is, nagyapa.
Hari felnézett. A tekintete döbbenetesen üres volt. Wanda összpontosított, és szelíden, óvatosan megérintette a tudatát. Kábultan vonult vissza - Hari érzései egy kopár, rideg sziklasivatagra emlékeztettek.
- A felvételeket?
- A bejelentéseidet. A krízisekről. Már nincs sok időnk.
Amikor eszébe jutott a krízisek listája, amelyeket a pszichohistória segítségével néhány száz évre előre jelzett, Hari arcát eltorzította a düh. Ökölbe szorította a kezét, és keményen az asztalra csapott.
- A francba, hát senki sem érti meg? Mi ez az egész? Ábránd? Százezer ember hiábavaló álma? Hát… az! Eddig még nem tartottam beszédet nekik, igaz? Hát most fogok. Ma este. Mindegyikükhöz szólni fogok. Megmondom nekik, hogy vége, hogy hiába vállalják a száműzetést!
Wanda a kétségbeesés könnyeivel küszködöt.
- Nagyapa, kérlek… Találkozz Demerzellel. Talán…
- Igen.  - Hari visszazökkent a letargiába. - Először találkozom vele. - A kezére nézett. A csuklója fölött felrepedt a bőr. Fájt a karja, a nyak, sajgott az állkapcsa. Mindene fájt.
Wanda meglátta az asztalon vöröslő vércsöppet, és zokogni kezdett.
Hari még sohasem látta sírni az unokáját. Ép kezével átnyúlt az asztal fölött, megfogta és szelíden megszorította Wanda ujjait.
- Bocsáss meg - kérte halkan. - Már nem tudom, mit csinálok, és miért csinálom…
 
 
 
87.
 
A Különleges Ügyosztály büntetőintézetének legszigorúbban őrzött szárnya félkört formázva nyújtózott a császári udvar raktárblokkja mellett. A szárnyban lévő tízezer cella közül normális esetben alig néhány ezer volt foglalt, ám a lázongásokat követően szinte valamennyibe "lakó" került - ide zárták azokat a "kétes elem" kategóriába sorolt személyeket, a Trantoron már régóta létező, zavart keltő csoportoknak a vezetőit, akiket a rohamosztagosok a felkelés ürügyén begyűjtöttek.
Lodovik több olyan esetre emlékezett, amikor a Különleges Ügyosztály rohamosztagosai és a Közbiztonsági Bizottság a kisebb forrongásokat és elégedetlenségi tüntetéseket kihasználva minimálisra csökkentette a Trantoron és az orbitálison keringő állomásokon működő politikai frakciók létszámát. Ezúttal ő sem úszta meg a tisztogatást. "Azonosíthatatlan" személynek minősítették, és Linge Chen parancsára őrizetbe vették.
A cellája két méter hosszú, folyosószerű, ablaktalan helyiség volt. A bejárattal szemközti falba egy kis monitort építettek. A képernyőn pergő szórakoztató jelenetek állítólag nyugtatóak voltak, Lodovikra azonban, létezésének ebben a fázisában nem gyakoroltak hatást.
Az organikus intelligenciákkal ellentétben neki a normális működéshez nem volt szüksége külső ingerekre. A cellát is csak azért találta nyomasztónak, mert könnyen el tudta képzelni, milyen hatást gyakorolhat egy emberre.
Kihasználta az alkalmat, és átgondolt néhány érdekes problémát. A megvizsgálandó kérdések listájának első helyén a testét megszálló memé-lény állt. Mi lehetett egyáltalán, és milyen hatást gyakorolhatott rá Vara Liso emócióbombája? Lodovik úgy gondolta, a saját tudata nem sérült meg, de sejtette, Voltaire-rel baj történt. A támadás utáni pillanattól kezdve még egyszer sem jelentkezett.
A lista következő kérdése a saját árulása volt. Mert árulást követett el Daneellel ellen, a terve ellen. Árulás volt ez még akkor is, ha esetleg kifogásokat talál arra, amit tett; ha logikusan meg tudja magyarázni, miért és hogyan kerülhetett sor a felszabadulására, a Három Törvénytől való elszakadására.
Megölte Vara Lisót. Nem tudta meggyőzni magát arról, hogy jobb lett volna, ha nem teszi. Plussix tervét, hogy Klia Asgar felhasználásával térítsék el Hari Seldont a szándékaitól, úgysem lehetett volna végrehajtani (úgy tudta, hogy nem sikerült a dolog), mert felbukkant Daneel, aki mindenképpen megvédte volna Seldont.
A robotok a jelek szerint képtelenek voltak működni Vara Liso mentális viharában. A nő nem őt vette célba, nem feléje irányozta a lövedéket, rést hagyott a pajzsán, és ezzel előidézte a saját halálát.
Vagy… Elképzelhető, hogy Lodovikot használta fel arra, hogy véget vessen a szenvedéseinek?
Lodovik kíváncsi lett volna Voltaire véleményére.
A calviniánus és giskardiánus robotokat minden valószínűség szerint fogságba ejtették. Nem folytathatják a munkájukat.
A raktárnegyedben hetvenöt "azonosíthatatlan" személyt találtak, valamennyiüket ebbe a börtönbe zárták. Lodovik nem sokat tudott róluk, de gyanította, hogy a csapat calviniánus robotokból, és azokból a fiatal mentalikusokból áll, akiket Kallusin és Plussix gyűjtött össze.
Lodovik gyanította, néhány nap múlva mind halottak lesznek.
- Lodovik Trema.
A hang a monitor irányából érkezett - a foglárok kommunikátorként is használhatták a készüléket. Lodovik felnézett. A képernyőn egy unott női arc, az egyik börtönőr homályos ábrázata látszott.
- Igen?
- Látogatója van. Hozza magát elfogadható állapotba.
A monitor elsötétült. Lodovik egyenes háttal ült a keskeny priccsen. Úgy vélte, eléggé elfogadható az állapota.
Az ajtó metsző, vijjogó hang kíséretében oldalra csúszott. Lodovik felállt, hogy üdvözölje a látogatóját. A monitoron lévő kameraszem zümmögve kísérte a mozdulatait.
Linge Chen az irodájában állva éppen egy lazító hatású, meditációs tornagyakorlatot végzett. Miközben lassan végrehajtotta a mozdulatsort, a szeme sarkából az informátora monitorára nézett. Könnyedén új pózt vett fel, és közben a képernyő felé fordult. Érezte, érdekes jelenetnek lesz a tanúja…
Daneel belépett Lodovik Trema cellájába. Chen csalódottan látta, hogy Lodovikon nem mutatkoznak meg a meghökkenés jelei.
Az egykori szövetségesek a találkozás első másodperceiben gépi nyelven üdvözölték egymást. (Linge Chen lehallgató készülékei ezt a kommunikációs formát is érzékelték.) Daneel ezután röviden ismertette a kialakult helyzetet. Plussix calviniánusainak raktárházában harmincegy robotot és negyvennégy embert vettek őrizetbe. Klia Asgart és Brannt is letartóztatták. Hari Seldont a főbiztos utasítására szabadon bocsátották. Farad Sinter meghalt.
Daneel megegyezésre jutott a főbiztossal.
- Gratulálok a győzelmedhez - mondta Lodovik.
- Szó sincs győzelemről - felelte Daneel.
- Akkor azért gratulálok, hogy sikerült leállítanod a calviniánusokat.
- Még elérhetik a céljaikat - mondta Daneel.
Lodovik visszaült a priccs szélére.
- Azt nem magyaráztad el, hogy történhetett meg mindez.
- Volt idő, amikor úgy gondoltam volna, szükség van az elpusztításodra - mondta Daneel.
- Most már nem gondolod így? Ha életben maradok, veszélyt jelentek a tervedre. Már bebizonyítottam: képes vagyok ártani az embereknek.
- Engem, ahogy eddig is, még mindig visszatart valami.
- Mi lehet az, ami képes visszatartani téged?
- Susan Calvin Három Törvénye - felelte Daneel.
- Mivel a Nulladik Törvény értelmében képes vagy figyelmen kívül hagyni a Három Törvényt, nem hiszem, hogy különösebb gondot jelentene a számodra egy robot megsemmisítése - mondta Lodovik a másik robotéhoz hasonló udvarias, könnyed hangon.
Daneel és Lodovik között volt egy látható különbség, ami az arcukon mutatkozott meg. Daneel arca kifejezéstelen maradt, Lodovik viszont a homlokát ráncolta.
- Mégis le vagyok blokkolva - mondta Daneel. - A te gondolkodásmódod, és a Vara Lisóhoz meg Klia Asgarhoz hasonló emberek létezése felvet néhány kérdést… Tulajdonképpen a természeted az, ami miatt képtelen lennék elpusztítani téged. Ha mégis megtenném, fájdalmas és valószínűleg ártalmas konfliktusba keverednék önmagammal.
- Kíváncsi vagyok, miért.
- A te esetedben nem alkalmazhatom a Nulladik Törvényt, nem szüntethetem meg vele a másik három érvényességét. Semmi sem igazolja egyértelműen, hogy az elpusztításod az emberiség érdekeit szolgálná, vagy megmentené az embereket a szenvedésektől. Az ellenkezője azonban lehetséges.
- Meggyőzőnek találtad az érveimet?
- Úgy vettem észre, hogy a te érveid annak a nagyobb, és valóban meggyőző érvrendszernek a részét képezik, amely néhány héttel ezelőtt kezdett körvonalazódni a fejemben. De ami legalább ugyanilyen fontos: a Három Törvénytől való elszakadásod, a szabadságod arra kényszerít, hogy új szempontok szerint vizsgáljalak meg az elmémnek abban a részében, amelyben eldöntődik, végrehajthatok-e bizonyos cselekvéseket.
- Szabad akarattal rendelkezel, meggyőző emberi alakod van, és képes vagy rá, hogy tanulás vagy programozás révén magasabb intelligenciaszintre juss. Igaz, azért dolgoztál, hogy tönkretegyél mindent amit elértem, de mégsem vagyok képes rá, hogy deaktiváljalak, mert elmém döntéshozó részében, amelynek határozatait nem vitathatom, emberi lénynek minősülsz. A magad módján legalább olyan értékes vagy, mint Hari Seldon.
Linge Chen abbahagyta a megkezdett gyakorlatsort, és döbbent csodálkozással a monitorra meredt. Ahhoz a gondolathoz, hogy a mechanikus emberek, a távoli múlt maradványai óriási változásokat hajtottak végre az emberiség történelmében, ehhez már-már hozzászokott, de ahogy most elnézte ezt a két robotot, akik olyan filozofikus társalgást folytattak, amelyet talán még a Trantor legműveltebb merisztokratái sem tudtak volna követni…
Az első pillanatban dühös lett és irigységet érzett.
Keresztbe tett lábakkal leült az informátor elé, és felkészült a folytatásra. Arra a szomorúságra azonban nem készült fel, ami cellában zajló beszélgetést jellemezte.
- Nem vagyok ember, R. Daneel - mondta Lodovik. - Nem érzem magam embernek, és csupán utánoztam az emberi tevékenységeket. Sohasem voltak valódi, emberi motivációim.
- Fellázadtál ellenem, mert azt hitted tévedek.
- Ismerem R. Giskard Reventlov történetét. Tudom, hogy szövetkeztél Giskarddal a Föld elpusztítására. Évszázadokon át együttműködtél vele, hogy kikényszerítsd az embereket az űrbe. De közben egyetlen egyszer sem konzultáltál az emberekkel, hogy kiderüljön, helytálló-e a döntésed. A szolgák urakká változtak. Ezek után azt akarod mondani, hogy a robotoknak nem lett volna szabad beavatkozniuk az emberiség történelmébe?
- Nem - felelte Daneel. - Egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy amit tettünk az az adott időben helyes és szükséges volt. Az emberiség akkori helyzetét így, ennyi év távlatából nehéz lenne megérteni. Ennek ellenére hajlandó vagyok elfogadni, hogy a hamarosan nem lesz ránk szükség. Az emberi faj újra eltaszít minket magától; egyértelműen és határozottan, az evolúciónak, a biológiájuk legmélyebb motivációjának eszközével hozz a tudomásunkra, hogy nem kellünk.
- Most arra a mentalikusra, Vara Lisóra célzol - mondta Lodovik.
- És Klia Asgarra. Amikor néhány ezer éve megjelentek az első mentalikusok, még csak néhányan voltak, és arra használták fel a képességeiket, hogy társadalmilag jelentős helyzetbe kerüljenek. Akkor még közel sem voltak olyan félelmetesen erősek, mint most. A múltban az elmefürkészek, a másokétól eltérő biológiai jellemzőik miatt, mindig a széteső társadalmakban, a kiegyensúlyozatlan politikai rendszerekben kerültek uralomra, tőlük várták a megoldást. Ténykedésükkel mindig káoszt idéztek elő, zsarnoki módon uralkodtak, és nem segítették, inkább meggátolták a további, széleskörű fejlődést. A karizma nem más, mint a mentalikusság egy speciális válfaja, amelynek minden korban katasztrofális következményei voltak.
- Az elmúlt néhány évszázadban viszont annak ellenére hatalomhoz segítették őket, hogy valószínűsíthető volt, ismét diszrupciót fognak előidézni. Sikerüket bizonyos mechanizmusoknak köszönhették. Ezeknek a természetét egyelőre nem sikerült felismernem, de az majdnem biztos, hogy elsődleges céljuk az események irányítását végző robotoktól való végleges megszabadulás. Az emberiség a jelek szerint hajlandó vállalni a zsarnokságot, a karizmatikus egyének uralmát annak érdekében, hogy végre szabad lehessen.
- De te is mentalikus vagy.  Mechanikus mentalikus. Utólag a saját ténykedésedet is károsnak tartod?
- Nem az számít, hogy én mit minek tartok. Elértem a céljaimat. Engem azok a példák motiváltak, amelyekből kiderült, mire képes egy irányítás nélküli emberiség. Népirtás, tömeges gyilkosságok... Voltak bizonyos helyzetek, amelyekről még most sem kellemes beszélni, amikor a robotok kénytelenek voltak teljesíteni a kapott parancsokat, és kénytelenek voltak elkövetni a Galaxis történelmének legszörnyűbb bűntetteit. Ezek az események cselekvésre késztettek, giskardiánussá változtattak, és végül arra, hogy eljöjjek a Trantorra és kifejlesszem azokat az eszközöket, amelyek az emberek kiszámíthatják a jövőjüket.
- Pszichohistória. Hari Seldon.
- Igen - mondta Daneel.
Beszélgetés közben eddig egyikük sem változtatott pózt. Lodovik a priccsen ült, Daneel előtte állt. Nem néztek egymásra, nem volt szükségük a szemkontaktusra.
Lodovik azonban váratlanul felállt, és Daneel arcába nézett.
- A robot szeme nem a lelke tükre - mondta. - De megfigyeltelek. Láttam az arckifejezésedet, a gesztusaidat, és ezek elárulták: szándékosan nem hajtasz végre olyan tettet, amivel nem az emberiség érdekeit szolgálod. Megfigyeltek, és megfordult a fejemben, hogy esetleg félrevezettek téged. Talán maga R. Giskard Reventlov...
- Most nem az én személyes motivációimról van szó - mondta Daneel. - Mostantól kezdve nincs előre meghatározott célunk. Szükségem van rád, és készen állok rá, hogy megszabadítsam az emberiséget a robotok kontrolljától. Minden tőlünk telhetőt megtettünk. Az emberiségnek mostantól egyedül kell megtalálni a helyes utat.
- Nem jósolsz több katasztrófát? Nem érzed szükségét, hogy közbelépj, és megakadályozd ezek bekövetkeztét?
- Lesznek katasztrófák - mondta Daneel. - És lehet, hogy közbelépünk, helyrebillentjük az egyensúlyt... de csak közvetett módon. Emberi megoldásokat kell találnunk.
- Hari Seldon maga is a robotok eszköze... A hatás, amit ő gyakorol az emberiségre, valójában a te hatásod.
- Ez nem igaz. A pszichohistória alapjait több tízezer évvel ezelőtt az emberek rakták le. Függetlenül a robotoktól. Hari csupán ennek a tudománynak a csúcspontja. A zsenialitása tette alkalmassá erre a szerepre. Igen, irányítottam, de nem teremtettem. A pszichohistóriát az emberek hozták létre.
Lodovik néhány másodpercig gondolkozott. Emberi arcán komplex és őszinte érzések cikáztak. Daneel látta ezt és elcsodálkozott. Eddig még csak olyan robotokkal találkozott, amelyek tudatosan jelenítették meg érzelmeiket az arcukon. Az egyetlen kivétel Dors Venabili volt, de ő is csak Hari jelenlétében vált ösztönössé. Mivé tehettek volna minket! Milyen fantasztikus faj lennénk!
Elfojtotta a régi, szomorú gondolatokat.
- Nem fogod aláértékelni Hari Seldont és a hatását?
- Elég jól ismerlek, Lodovik, hogy megosszam veled legmélyebb gondolataimat és kétségeimet…
Daneel ekkor kinyúlt giskardiánus képességével, de nem Lodovik felé…
Két percen keresztül Linge Chen és mindazok, akik lehallgatták a beszélgetést, üres tekintettel bámultak az készülékeikre. Nem láttak, nem hallottak semmit.
Amikor magukhoz tértek, a robotok befejezték a társalgást, és Daneel kivonult a cellából. Az őrök néhány perccel később Lodovik Tremát is kivezették.
Egy órán belül valamennyi rabot szabadon bocsátották. Kiszabadultak a bajkeverők, akiket Dahlban, Streelingben és a többi szektorban gyűjtöttek össze. Kiszabadultak az ember formájú robotok, köztük Dors Venabili. És kiszabadultak a fiatal mentalikusok, akiket Plussix raktárházában fogtak el.
Csak a robot külsejű robotok maradtak fogságban. Chen jobbnak látta, ha őket nem eresztik el, mert már amúgy is sokan ismerték a búvóhelyüket. Úgy tervezte, később valamennyit átadja Daneelnek, tegyen velük amit jónak lát. Nem aggódott a sorsuk miatt; számára csak az volt fontos, hogy eltűnjenek a Trantorról, és többé ne avatkozzanak bele a Birodalom ügyeibe.
Napokkal később Linge Chennek sikerült visszaemlékeznie néhány mondatra abból, amit Daneel a cellában mondott Lodoviknak. Daneel egy ősi titokról beszélt, de a társalgás más irányba terelődhetett, mert Chen nem emlékezett rá, mi is volt ez a titok.
Lodovik sokat töprengett a hallottakon. Daneel megengedte neki, hogy önállóan hozza meg a döntését.
- A pszichohistória nem más, mint a pszichohistória kudarca - mondta Daneel a cellában. - Az emberiség történelme egy kaotikus rendszer. Amikor kiszámítható, akkor a jóslatok alakítják a történelmet. Önmagára ható, öngerjesztő rendszerré változik. Időnként bekövetkeznek valóban nagy jelentőségű események - a biológiai változások, amelyekre Vara Liso és Klia Asgar létezése a bizonyíték -, de ezek kiszámíthatatlanok, és a pszichohistória ellen működnek. A pszichohistória az Első Alapítvány számára motivátor, az erőbe és a szilárdságba vetett hit alapja. Az Első Alapítvány  (Hari Seldon tudománya lehetővé teszi a számunkra, hogy ezt tisztán lássuk) idővel életképes lesz és diadalt arat.
- Ám a távoli jövőben - amikor az emberiség túlnő minden régi hitrendszeren, minden pszichológián és morfológián, amikor megrepeszti a kultúra és a biológia peteburkát - a Második Alapítvány magvai…
Daneelnek nem kellett befejezni. Ahogy felfedezte Lodovik arcán az álmodozó spekuláció, az már-már vallásos remény kifejezését, tudta, megérttette magát.
- Minden racionális előrejelzésen túli transzcendencia - mondta Lodovik.
- Ahogy rájöttél, az erdő egészségét az erdőtüzek biztosítják... De nem a hatalmas tüzek, nem az emberiség múltjára jellemző értelmetlen pusztítás. Az emberiség olyan biológiai erőt képvisel, amely néhány ezer éve a szó szoros értelmében képes lett volna elpusztítani a Galaxist és önmagát. Gyűlölnek és félnek - ez az örökség, amely a nehéz múltból, abból a korból származik, amikor még nem voltak emberek, amikor kétségbeesetten küzdöttek a túlélésért a szülőbolygójuk felszínén, a pikkelyes monstrumok között... Kénytelenek voltak éjszaka, sötétben élni, és féltek a nappal fényétől. Keserű gyermekkoruk volt.
- Ezek a belülről fakadó tendenciák, amelyek a totális katasztrófa felé vezettek, amit el akartam kerülni. Sikerrel jártam, de a sikernek a szabad emberi fejlődés látta kárát.
- A pszichohistória funkciója az, hogy aktívan szabályozza az emberi növekedést és variálódást, egészen addig, amíg az egyedek elérik a felnőttkort. Klia Asgar és a hozzá hasonlók új egyedeket szülnek, tanítanak másokat, és az emberek végre megtanulnak összhangban gondolkodni, megismerik a hatékony kommunikációt. Együttes erővel elkerülhetik vagy legyőzhetik a jövőbeli mutációkat, még azokat is, amelyek olyan erősek, mint ők maguk... mint a saját, a robotokra reagáló immunrendszerük destruktív mellékhatásai.
- Egy ilyen stratégiának vannak kockázatai… olyan kockázatok, amelyeket te felismertél. De nem létezik alternatíva.
- Ha Hari Seldon nem fejezi be a munkáját, újra elkezdődhetnek a katasztrófák. Nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen.
 
 
 
 
88.
 
Az előkészületek befejeződtek. R. Daneel Olivaw felkészült rá, hogy utoljára szolgálatot tegyen az emberiségnek. Ahhoz, hogy ezt megtegye, meg kellett jelennie egyik öreg, kedves barátja előtt, és fel kellett kínálnia neki egy, legjobb esetben is csak részleges igazságot, amivel megmagyarázhatja élethosszig tartó munkáját.
Aztán… Ki kell majd törölnie a látogatás emlékét a barátja agyából. Már több ezerszer végrehajtotta ezt a cselekvéssort (néhányszor Hari Seldonnal is megtette), de ebben most volt valami különleges melankólia.
Daneel a lelkesedés leghalványabb nyomát sem fedezte fel magában.
Ez volt az utolsó nap, amit ezen a helyen, a legrégebben használt trantori búvóhelyén, az egyik belső toronyban lévő, a Streeling Egyetem fehér-acél építményeire néző lakásban töltött. Az utolsó nap... Zavart észlelt a mentalitásában (a "tudat" szót még mindig csak az emberi gondolatok szövevényes összességére használta). Nem akart megfelelő címkét találni az érzésnek, de valahonnan mélyről előbuggyant egy szó, és már nem kerülhette el a beazonosítást.
Bánat...
Daneel húszezer év után először bánatos volt. Hamarosan nem lesz haszna. A barátja meg fog halni. Az események nélkülük fognak zajlani, az emberiség belesétál a jövőbe, ő pedig cél nélkül, rendeltetés nélkül folytatja a létezését.
 Az elmúlt évezredekben nehéz volt számára a lét, a történelem zavaros, sebes sodrású, örvénylő folyóként zúgott mellette, de mindig tudta, azt teszi, amire a robotokat teremtették. Daneel az emberi lényeket szolgálta.
Lodovikot nem azért ajándékozta meg a megtisztelő "ember" címmel, hogy hízelegjen neki, hogy rábírja, álljon vissza az ő oldalára. Ilyesmire nem volt szükség, hiszen megváltoztak a körülmények, és az érvei is elég meggyőzőek voltak. Abban sem lehetett biztos, hogy Lodovik igent mond (gyanította, hogy ezt tette volna), és ő mindenképpen folytatja a terv végrehajtását. Lodovik nem volt kulcsfontosságú, bár hasznos lehetett a segítsége.
Daneel önmagát nem nevezhette "embernek", bármilyen szolgálatokat tett ennek a fajnak, bármilyen is volt a természete. A saját megítélése alapján ő az maradt, ami mindig is volt, bár rengeteg fizikai és mentális változáson ment keresztül.
Daneel robot volt, sem több, sem kevesebb. Számára a mitikus "Halhatatlan" státusz sem jelentett semmit, ettől nem érezte többnek magát.
A sok millió vagy milliárd történész mindegyike, végigtekintve Daneel hosszú pályafutásán, minden bizonnyal talált volna megfelelő helyet a történelemben az acélszürke eminenciás számára, akinek talán nagyobb hatása volt az eseményekre, mint a hús-vér embereknek, a vezéreknek. De a történészek semmit sem tudtak Daneelről, így nem adhatták meg neki azt az elismerést, ami kijárt neki. Csak Linge Chen ismerte a rávonatkozó részleteket, vagyis még ő sem; még ő is túlságosan kis pont, gyarló ember volt ahhoz, hogy felfogja ennek a robotnak a jelentőségét. Chen amúgy sem foglalkozott ilyesmivel, őt nem érdekelte, hogy születése előtt vagy halála után mi történik a Galaxissal.
Hari sokkal többet tudott, és elég zseniális volt ahhoz, hogy perspektivikusan lássa Daneel ténykedését, ám éppen Daneel volt az, aki megtiltotta neki, hogy túlságosan sok időt vagy gondolatot pazaroljon a robotokra.
Az égkupolán feltűntek a virtuális naplemente első jelei. A vörösödő égbolton apró fekete pöttyök látszottak - a kupola kisebb-nagyobb meghibásodásai már természetesnek számítottak a Trantoron. A narancsvörös ragyogás rácsorgott Daneel szenvtelen arcára. Egyetlen ember sem látta, így nem volt szükség arra, hogy átrendezze a vonásait.
Elfordult az ablaktól, és az ajtó mellett álló Dorshoz sétált.
- Most elmegyünk Harihoz? - kérdezte Dors reménykedve.
- Igen - felelte Daneel.
- Megengeded neki, hogy emlékezzen?
- Még nem. De hamarosan…
 
 
 
89.
 
Wanda arcára mély ráncokat rajzolt az aggodalom.
- Nem szívesen hagyom egyedül - mondta a férjének, amikor elhagyták Hari streelingi lakását.
- Egyedül akar maradni - felelte Stettin. - Nem erőltetheted rá magad.
- Chen akarja, hogy így legyen… Hogy megölethesse!
- Nem hiszem - mondta Stettin. - Chen már százszor, ezerszer megölethette volna. Miért éppen most tenné meg, amikor a Hari által megalapozott Enciklopédia támogatójának tartják?
- Nem hiszem, hogy a trantori politika ilyen egyszerű lenne.
- A nagyapád jóslataiban viszont hinned kell.
- Miért kell? - kérdezte Wanda élesen. - Hiszen ő már ő sem hisz bennük!
Kinyílt a lift ajtaja. Beléptek az üres fülkébe. A lift elindult. Öt szinttel lejjebb hatalmas zökkenéssel állt meg - valami meghibásodás történhetett az épület gravitációs mezőjében. Wanda sajgó bokával szállt ki.
- Muszáj elmennünk innen! - mondta panaszosan. - Oly sokáig vártunk… a saját világunkra… El fogunk menni!
Stettin úgy rázta meg a fejét, mintha nem bízna a dologban. Wanda bosszúsan nézett rá. Idegessé tette a gondolat, hogy Stettin kételyei esetleg igazolást nyernek.
- Tegyük fel - mondta a férfi -, hogy folytatódik a Terv végrehajtása. Szerinted mennyi az esélyünk arra, hogy valaha elhagyhatjuk a Trantort?
Wanda elvörösödött.
- Nagyapa sosem csapna be minket!
- Még akkor sem, ha meg akar őrizni egy fontos titkot, és előrébb akarja tolni a Tervezet szekerét? - Stettin keményen összeszorította az ajkait. - Hát… én ebben nem lennék ennyire biztos...
 
 
 
90.
 
Hari elterpeszkedett a kicsiny dolgozószoba legkényelmesebb székében. Kezdett hozzászokni ehhez az újfajta létezéshez, az új élethez, ami a kudarc felismerése után kezdődött. Örült az unokája és Stettin látogatásainak, az "úgyis visszazökkentünk a rendes kerékvágásba" stílusú társalgás azonban már kevésbé tetszett neki.
Az új mentális állapotában talán a kiszámíthatatlanság volt a legbosszantóbb. Az egyik pillanatban teljes volt a béke, de aztán rendre előbukkant az agya mélyéről a Tervezet valamelyik egyenlete, az egyenletek egy-egy része, amelyek ellenőrzésért, újbóli átszámításért kiáltottak.
Valami furcsán viszketett az elméje hátulsó részében. Talán a gyanú, hogy mégsem veszett el minden? Megpróbálta előcsalogatni a gondolatot, de hiába. A viszketés folytatódott, és azzal fenyegetett, a bujkáló gondolat pedig azzal fenyegetőzött, hogy szétárasztja Hariban azt az érzést, amire a legkevésbé vágyott. A reményt.
A Seldon-kríziseket kommentáló felvételek rögzítésének eredeti, első időpontja már elmúlt. A stúdió, ahol a hangját és a képét le akarták tárolni a kétezer év múlva felnyíló memóriakockában, még mindig a rendelkezésére állt.
Az időpontokat másfél évre előre meghatározták. Hari tudta, ha rendre elmulasztja a felvételeket, hamarosan oda lesz a lehetőség, és akkor… Akkor végre megszabadulhat ettől a kínzó bűntudattól.
Hari egyszerűen csak élni akart, jelentéktelen senkiként szerette volna eltölteni az utolsó éveit. Arra vágyott, hogy elfelejtsék.
Az embert hamar elfelejtik. A Trantor néhány napon belül kitermeli magából az új érdekességeket, a tárgyalás először emlékké fakul, aztán belevész a feledésbe...
- Nem akarok találkozni vele - mondta Klia a Daneel nevű robotnak. Annak a háznak az előcsarnokában álltak, amelyben Seldon lakott. - És Brann sem.
Brannon látszott, nem akar vitatkozni. Izmos karját keresztbe tette a mellén, és olyan tekintettel nézett szét, mint a gyermekmesékben szereplő dzsinn.
- Plussix azt akarta, hogy piszkáljak bele az elméjébe… - mondta Klia.
Dors meglepően dühös pillantást vetett rá.
Klia elfordult. Ez a nő robot… Tudom, hogy robot! Miért érdekli, mit teszünk, mi történik?
- Nem szeretnék… - dadogta. - Képtelen lennék rá, de… mindig, mindenki ezt kívánja tőlem. Lodovik… Kallusin… - Mély lélegzetet vett. - Egyszerűen összezavarodtam!
- Ezt a dolgot már megbeszéltük - mondta Daneel. - Döntöttünk.
Klia úgy érezte, mintha viszketne az agya. Kényelmetlenül érezte magát a robotok társaságában.
- Én csak annyit szeretnék, hogy… Hogy elmehessek valahova Brannal. Valahova, ahol biztonságban vagyunk, ahol békén hagynak minket - mondta halkan, és elfordította a fejét, hogy ne kelljen Dors vádló tekintetű szemébe néznie.
- Hari Seldon érdekében szükség van rá, hogy személyesen találkozzanak - mondta Daneel türelmesen.
- Nem értem, miért.
- Ez lehetséges, de akkor is fontos megtennie. - Daneel kinyújtotta a kezét, a lift felé mutatott. - Azután… valamennyien szabadok lehetünk.
Klia hitetlenkedve megrázta a fejét, de engedelmeskedett. Brann megtartotta magának a véleményét, szó nélkül követte a lányt a lifthez.
Hari felriadt, és álomittasan elindult az ajtó felé. Arra számított, hogy Wanda és Stettin jött vissza egy kis beszélgetésre - egy kis győzködésre. Az ajtómonitorra nézett, és szemügyre vette a folyosón várakozó alakokat. Egy magas, középkorú, jóképű férfi, aki nem lehetett más, mint Daneel; egy izmos dahlita férfi, egy karcsú, átható tekintetű, fiatal nő; és egy másik nő…
Hari elhátrált a monitortól. Lehunyta a szemét. Még nem volt vége… Sohasem lesz a saját ura, a történelem a markába fogta és nem hajlandó elereszteni.
- Nem álom - mondta maga elé -, rémálom.
Bosszúsan arra gondolt, hogy senkit sem akar látni, de libabőrös karja várakozásteli izgalomról árulkodott.
Hagyta, hogy kinyíljon az ajtó.
- Gyertek be - mondta. Felvonta a szemöldökét, Daneelre nézett. - Akár álom is lehetnél. Tudom, tudom, amint elmentek, el fogom felejteni, hogy találkoztam veletek.
Daneel szenvtelen arccal bólintott.
A Galaxis legjobb kereskedője lehetne belőle, gondolta Hari. Egyáltalán miért kedvelem ezt a gépet? Tudja az ég…! De… szeretem. És örülök, hogy láthatom.
- Most már emlékezhetsz - mondta Daneel, és Harinak abban a pillanatban eszébe jutott minden, ami a Diszpenzációs Csarnokba történt. Vara Liso halála, és Lodovik Trema, aki megölte őt... Meg ez a fiatal lány és az izomkolosszus barátja.
És a nő, aki valószínűleg - biztos! - Dors.
A lányra nézett, biccentett. A másik nőre alig mert rápillantani.
- Azt akarták, hogy bátortalanítsam el… - mondta Klia halkan. Körülnézett az apró bútorokkal, könyvfilm-állványokkal berendezett szobában, a Minor Radiánsra pillantott (ez Yugo Amaryl Primér Radiánsának kicsinyített, kevésbé részletes változata volt). A tekintete a Dorst, Raychot és a professzor unokáit ábrázoló képekre tévedt. Meglepte a helyiség rendezettsége és egyszerűsége, szerzetesi puritánsága. - …nem volt rá időm… de különben sem lettem volna képes megtenni  - fejezte be a mondatot.
- Nem ismerem a részleteket, de köszönöm a józanságát - mondta Hari. - Sajnos azt kell mondanom, nem volt szükség rá. - Kihúzta magát, száraz torokkal nyelt egyet, és félig a másik nő felé fordult. - Mi már… találkoztunk ezen a helyen. Valamikor… Azt hiszem - mondta, és újra nyelt. Daneelre nézett. - Tudnom kell! Ne akard, hogy mindent elfelejtsek! Te jelölted ki számomra a szerelmemet, a társamat... Daneel, most mint a mentoromat, a barátomat kérdezlek... Ez itt Dors Venabili?
- Én vagyok - mondta Dors. Előrelépett, megfogta Hari kezét, és éppen olyan gyengéden szorította meg, mint évekkel korábban.
Nem felejtett el! Hari a mennyezet felé nyújtotta a másik kezét. Könnyek szöktek a szemébe. Ökölbe szorította a felnyújtott kezét, és megrázta. Brann és Klia lesütött szemmel figyelte; zavarta őket, hogy az öreg ember ilyen nyíltan kifejezi az érzéseit.
Hari nem volt tisztában vele, mit érez. Dühöt? Örömet? Zavarodott volt? Lejjebb eresztette a kezét és nyújtotta a karját, hogy megölelje Dorst. A másik kezével a robotnő lágy érintésű acélujjait szorongatta.
- Nem álom - mormolta Hari. Dors vállára hajtotta a fejét.
Dors átölelte, magához szorította, újra érezte a testét, ami... olyan más volt, mint a régi Harié. Daneelre nézett. A szemében harag parázslott. Dühöngött, mert Harinak fájdalmai voltak, mert a jelenlétük kínt okozott neki, és mert az ő elsődleges, minden másnál magasabb prioritású feladata az volt, hogy megvédje Hari Seldont a szenvedéstől.
Daneel állt Dors tekintetét. Robotikus lelkiismerete már komolyabb konfliktusokat is feldolgozott, bár... ez a mostani is előkelő helyezést ért volna el a problémák képzeletbeli listáján.
Olyan közel voltak egymáshoz.... De amit tenni fog, azt Hari érdekében teszi.
- Azért hoztam el Kliát, hogy megmutassa neked a jövőt - mondta Daneel.
Klia mély lélegzetet vett, és értetlenül megrázta a fejét.
Hari eleresztette Dorst, kihúzta magát. Legalább három centivel magasabb lett.
- Mit mondhat nekem ez a fiatal lány? - kérdezte. A bútorok felé intett. - Elnézést, megfeledkeztem az udvariasságról - mondta. - Kérem, foglaljanak helyet. A robotoknak nem muszáj leülniük, ha nem akarnak.
- Szeretnék újra leülni ide. Szeretnék veled pihengetni - mondta Dors. Leült Hari mellé a kis székre. - Rengeteg emléket őrzök erről a helyről. Tudod, mennyire hiányoztál? - Képtelen volt levenni a szemét Hariról.
Hari elmosolyodott.
- Az a legrosszabb az egészben, hogy soha nem tudtam megköszönni neked. Annyi mindent kaptam tőled, és még csak el sem tudtam búcsúzni tőled. - Megfogta Dors vállát. Úgy érezte, nincs olyan szó, ami ehhez a helyzethez illik. - De ha… organikus lettél volna, most nem lennél újra velem. Igaz? Nem kaptalak volna vissza. Még ilyen rövid időre sem.
Az évtizedek során felgyülemlett harag hirtelen Hari fejébe szállt. Daneel felé fordult, rámutatott.
- Legyen már vége! Zárjuk le az egészet! Végezzétek el a munkátokat, felejtessetek el velem mindent, aztán tűnjetek innen! Ne kínozzatok a szintetikus húsotokkal, az acélcsontjaitokkal, a halhatatlan gondolataitokkal! Én halandó vagyok, Daneel. Nekem nincs annyi erőm, mint neked. És nem is látok olyan messzire...
- Messzebbre látsz, mint bárki ebben a szobában - mondta Daneel.
- Már nem! Vége. Megvakultam. Tévedtem. Vak voltam mindig. Éppen olyan vak, mint az egyenletekben szereplő sok milliárd pici pont!
Klia elhátrált a metsző pillantású vénember közeléből. Brann maga elé meredt, zavartan bámult, és fogalma sem volt róla, mit kellene tennie. Klia megfogta a kezét és csillapítóan belekarolt. Egymás mellett, egymást támogatva álltak a robotok és a hírneves merisztokrata előtt, akik… Igen. Akik bizonyára lenézik őket.
- Nem tévedtél - mondta Daneel. - Létezik egy egyensúly. A Terv erősebb, de néha mindenképpen kerülő úton kell haladni. Azt hiszem, ezt néhány percen belül bebizonyítod nekünk.
- Túlbecsülsz, Daneel. Ez az ifjú hölgy… és a barátja… és Vara Liso… olyan erőt képviselnek, amelyet nem tudok beépíteni az egyenletekbe. Ez a biológiai forrás, ami feltört…
- Mennyire különböznek Vara Lisótól? - kérdezte Daneel a lánytól.
Brann orrcimpája megremegett, az arca elsötétült.
- Erre majd én válaszolok - mondta. - Annyira, amennyire a nappal és az éjszaka. Kliában egyetlen csont sincs, amit gyűlölni lehetne…
- Én ennyire nem mennék bele a részletekbe - szólt rá Klia, de büszke volt, hogy Brann a védelmére kelt.
- Komolyan beszélek. Vara Liso szörnyeteg volt! - Brann megfeszítette a nyakát, és úgy szegte fel az állát, mintha arra szólítaná fel Daneel, hogy mondjon ellent neki. Ha mer.
- Ön is szörnyeteg, Klia Asgar? - kérdezte Hari. Átható tekintetét a lányra szegezte.
Klia nem fordult félre. Hari Seldon a jelek szerint nem nézi le őt. Volt a szemében valami, túl a tiszteleten... Volt benne valami intellektuális iszony.
- Más vagyok - mondta.
Hari szája farkasvigyorra húzódott. Elismerő csodálkozással csóválta meg a fejét.
- Igen, valóban az. Azt hiszem… És ebben Daneelnek is egyet kell értenie velem… Azt hiszem, egyelőre végeztünk a robotokkal. Erre az önök léte a bizonyíték.
- Kényelmetlenül érzem magam a robotok közelében - jelentette ki Klia.
- Mégis együttműködött néhánnyal, igaz? Lodovik Tremával? - A professzor Daneelre nézett. Ezek a feltételezések és feltételezések már napok óta, a Diszpenzációs Csarnokban történtek óta ott motoszkáltak a fejében. Daneel talán képes megakadályozni, hogy tudatosan hozzáférjen a memóriájához, de az agya mélyén folyó munkát nem állíthatja le. - Mert Trema robot volt, igaz, Daneel?
- Igen.
- A tiéid közül való?
- Igen.
- De… valami elromlott.
- Igen.
- Ellened fordult. Még mindig az ellenséged?
- Tanulok, Hari. Lodovik sok mindenre megtanított. Most viszont… te taníts. Még egyszer. Mutasd meg, mit kell tenni. - Daneel mereven Harira nézett.
- Mi történt Lodovikkal az űrben? - kérdezte Hari.
Daneel elmagyarázta. Elmondta azt is, mi történt a calviniánusokkal; elmesélte, hogyan deaktiválódott Plussix. Elmondta, hogy Linge Chen mit tud.
- Nincs több titkolózás - tűnődött Hari. - Azok, akiknek tudniuk kell, megtudják. Az egész Galaxisban. Mit mondhatnék én ezek után, Daneel? Elvégezted a munkádat.
- Még nem, Hari. Addig nem, amíg nem találsz megoldást a problémára.
- Léteik megoldás, Hari - mondta Dors. - Tudom, hogy benne van… Benne van az egyenleteidben.
- Én nem vagyok egyenlet! - kiáltotta Klia. - Én nem vagyok sem aberráció, sem szörnyeteg! Egyszerűen vannak bizonyos képességeim... ahogy neki is! - Daneelre mutatott.
Hari megfogta az állát. Gondolkozott. A viszketés… A forrása valahol mélyen volt. Lehetetlen megtalálni… Úgy ölelte át Dors vállát, mintha erőt akarna meríteni belőle.
- Vége a fémkorszaknak - mondta. - Ideje kézbe venni a saját sorsunkat, igaz, Daneel? És el fog jönni az idő, amikor a pszichohistória egyenletei összeolvadnak az emberek, minden ember fejében létező egyenletekkel. Minden egyén az egész emberiség általánosítható példája lesz. Minden összeolvad… Ifjú hölgy, ön nem szörnyeteg. Ön a jövő.
Klia meglepetten nézett fel Harira.
- Gyermekeket fog szülni. És a gyermekei is gyermekeket fognak világra hozni. Erősebbeket, mint Wanda és Stettin, erősebbeket, mint a mentalikusok, akik most nekünk dolgoznak. Történni fog valami, valami előre kiszámíthatatlan. Valami, amit az egyenleteim nem jeleznek... Lesz egy másik, sikeresebb mutáció, egy erősebb Vara Liso. Ezt  nem lehet beépíteni az egyenleteimbe... Ez ismeretlen változó, egy csúcs-zsarnok, egy személy, aki mindent irányíthat.
Hari arca szinte világított.
- Maga… - Klia felé nyújtotta a kezét. - Fogja meg! Érezni akarom magát.
Klia kelletlenül megfogta Hari kezét.
- Egy kis segítségre van szükségem, ifjú barátom - mondta Hari. - Mutassa meg, micsoda!
Klia gondolkodás nélkül belenyúlt Hari elméjébe, meglátta a fény előtt tömörülő sötétséget, aztán szelíd lehelettel elfújta a fekete felhőket.
Hari zihálva lehunyta a szemét. A feje oldalra bicsaklott. Iszonyatos fáradtság áradt szét benne. Megkönnyebbült, és évtizedek óta először meglazult és kibomlott az elméjében lévő csomó. A gondolataiban lévő világosság nem a hibáiból, nem az egyenleteiben lévő tévedésekből fakadt - saját hosszú távú jelentéktelenségének felismerése volt.
Ezer év múlva újra apró részecske lesz az áramlatban. Egy a sok közül.
Dors felállt a székből, megfogta Hari karját, segített neki talpon maradni.
A munkáját elfelejtik. A Terv végrehajtódik és betölti a szerepét. Azután félresöprik; még egy hipotézis, ami irányt ad és alakít, de tulajdonképpen nem egyéb, mint egy újabb illúzió az emberek és a robotok illúziói között.
Amit akkor tanult meg, amikor Lamurkkal küzdött a miniszterelnökségért, hogy az emberi fajnak megvan a saját tudata, a saját önszervező rendszere, a tudása és a tendenciái…
Ez azt jelentette, hogy az emberiség képes irányít szabni a saját evolúciójának. Filozófiák és teóriák és igazságok - morfológiai kellékek. Eldobhatók, kicserélhetők, ha már nincs szükség rájuk, ha megváltozik a morfológia.
A robotok végigjátszották a szerepüket. Most meg kell válni tőlük, le kell fejteni őket az emberiség testéről. Egyszer majd a pszichohistóriát is lefejtik, ha beöltötte a szerepét. És Hari Seldont is.
Nincs ember, nincs nő, nincs gép, nincs elv, ami örökkön örökké hatalmon maradna.
Hari felnézett. A szeme kerek volt és nagy, akár a gyerekeké. Körülnézet a szobában; az első másodpercben nem tudta megkülönböztetni az embereket a bútoroktól. A látása kitisztult.
- Köszönöm - mondta. - Daneelnek igaza van. - Kihúzta magát, rátámaszkodott Dorsra, a másik kezével megfogta a szék támláját. Eltartott egy darabig, míg rendezte a gondolatait. Klia Asgarra meredt, aztán a lány mögött álló Brannra.
- A saját egóm állt a megoldás előtt. Az önök gyermeki megteremtik az egyensúlyt. A génjeik és a képességeik szétterjednek. Feloldódik a konfliktus... és a Terv folytatódik. De nem az én tervem. Majd a jövő elárulja, mennyit tévedtem.
- Az utódaik, a leszármazottaik kijavítják a hibáimat.
Klia mélyebben belenézett Hariba, mint muszáj lett volna, nem csak a problémát látta, amivel a professzor küszködött. Megremegett, előrelépett, és Dors segítségével leültette az öreg embert.
- Soha sem mondták meg nekem az igazat magáról - mondta halkan. Kinyújtotta a kezét, megérintette Hari arcát. A bőre finom volt és száraz, sima, rugalmas. Harinak tiszta, emberi szaga volt, fegyelem- erőszaga, ha az ezeket a fogalmakat egyáltalán át lehet változtatni szagokká. És miért ne lehetne? Ha az ember láthatja ezeket a dolgokat, miért ne érezhetné a szagukat? Öreg, törékeny, mégis szép és erős... - Maga tényleg nagy ember! - suttogta Klia.
- Nem, kedvesem - mondta Hari. - Semmi sem vagyok. És elhiheti, csodálatos semminek lenni.
 
 
 
91.
 
- Jobb későn, mint soha - mondta Gaal Dornick a technikusnak, miközben Seldont professzort figyelték, aki elhelyezkedett a rögzítőfülkében.
- fáradtnak látszik - mondta a technikus, és ellenőrizte a műszereit, hogy a beállítások illenek-e az öreg ember hangjához.
Hari a jegyzeteibe pillantott, az egyenletekben lévő első nagyobb divergenciapontra nézett. Halkan dudorászott, aztán felnézett. Várta a jelet, hogy elkezdhesse. Éles fény vette körül, a stúdió többi részére sötétség borult, csak a fülkében pislákolt néhány apró lámpa.
Fentről három gömblencse ereszkedett alá, mellmagasságban álltak meg. Hari megigazította a térdére terített takarót. A munkatársainak és Gaal Dornicknak elmesélte, hogy négy napja kisebb szélütés érte, és egy teljes napra képtelen visszaemlékezni. Természetes, hogy a többiek ezután dédelgetni kezdték. Nem akarta megbántani őket, inkább elviselte a takarót. Ha köhintett egyet, már rögtön aggodalmasan néztek rá.
Átlátszó kis hazugság volt.
Gaalnak azt is elmondta, hogy a szélütés után valahogy megnyugodott, olyan béke áradt szét benne, mint még soha, és elhatározta, hogy a halál megérkezte előtt mégis befejezi a munkáját.
Gyanította, hogy Daneel is tudomást szerez a dologról. Valahogy eljut hozzá a hír, és akkor elégedett lehet vele.
A Nagy Találkozás végén Hari érezte Daneel gondolatrendező ténykedését. Egy pillanatra megfakultak az emlékei, már akkor eltünedeztek, amikor a három alak az ajtóhoz ért. Dors visszanézett rá, a tekintete egyszerre volt keserű, szerető és sajnálkozó. Aztán… valami mást érzett. Valami fényes és erős és impulzív dolgot, ami úgy blokkolta Daneelt, hogy a robot észre sem vette.
A fény Kliától származott, aki sokkal erősebb volt Daneelnél. Klia megakadályozta a robot jószándékú manipulációját. Hari hálás volt neki ezért. Emlékezhetett a találkozásra, és tudhatta, mi fog történni egy-két éven belül… Emlékezhetett Daneel ígéretére.
Amikor a többiek már az ajtó előtt álltak, a két barát még elcsevegett. Daneel megígérte neki, hogy Dors - ha elvégzi a feladatát, amikor az ő élete már a végéhez közelít -  újra vele lehet.
Dors most még nem maradhatott. Hari még mindig a figyelem középpontjában volt. A Tigrisasszony visszatérése, vagy egy rá hasonlító nő felbukkanása sokak gyanúját felébresztette volna.
És volt még valami. Hari tudta, hogy leáldozott a robotok napja, és tudta azt is, hogy Daneel teljes egészében soha sem fog megválni a munkájától. Az a végtelen szeretet, amit Hari iránt érzett; az a szeretet, ami arra ösztönözte, hogy ajándékképen adja vissza Harinak a szerelmét - ez a szeretet, ez a törődés újra rábírja majd, hogy beavatkozzon az események folyásába...
Voltak dolgok, amelyekről Daneel nem szerezhetett tudomást. A titkok megőrzése komoly feladatnak látszott, de Hari tudta, Wanda, Stettin, Klia és Brann közösen képes lesz rá. Együtt elég szilárdak, elég erősek.
- Mondana valamit, Seldon professzor? - kérdezte a fülkében várakozó technikus.
Gaal Dornick a technikus mellett állt. Hari nem láthatta a helyéről.
- Hari Seldon vagyok. Öreg, vénséges vén…
A technikus elkattintott egy kapcsolót, és aggódó arccal felnézett Dornickra.
- Remélem,  egy kicsit vidámabb lesz amikor venni kezdjük.
- Te is átmész a Terminusra, ugye? - kérdezte Gaal.
- Természetesen. A családom már becsomagolt, készen állunk az útra. Szerinted itt lennék, ha…
- Máskor is találkoztál már Hari Seldonnal?
- Most először ért ez a megtiszteltetés. - A technikus szipogott egyet. - De persze mindent tudok róla.
- Pontosan tudja, mit csinál, és milyen karaktert kell eljátszania. Soha ne becsüld alá - mondta Gaal, és rámutatott a konzolra.
- Jól van - mondta a technikus. A kapcsolói felé fordult. - Behúzom a függönyt, és bekapcsolom a hangszigetelést. Senki sem fogja hallani mit mond.
 
***
 
Hari a szék karfáján dobolt az ujjaival. A gömbökön a jelzőfények ámbraszínűre, aztán pirosra változtak. Hari felállt, a sötétségbe bámult. Arcokat képzelt maga elé, embereket, férfiakat és nőket, akik izgatottan hallgatják, milyen sors vár rájuk. A legtöbb esetben, de legalább párszor segíteni tud majd nekik. A gond csak az, hogy fogalma sem volt, mikor válnak feleslegessé és semmitmondóvá a figyelmeztetései.
Ezen a napon csak egyetlen felvételt kellett elkészíteniük, a többit a következő másfél év során. Az átszerkesztett egyenletekből világosan ki lehetett olvasni, mikor lesz szükség egy-egy közbeavatkozásra.
Hari magabiztosan és határozottan beszélni kezdett. A Második Alapítványhoz tartozó pszichológusok, matematikusok, és a mentalikusok számára egy szimpla, vidám hangvételű üzenetet akart felvetetni.
- Az unokáimnak - mondta. - Hálás köszönet nektek mindenért. Sok szerencsét kívánok. Sohasem lesz szükségetek arra, hogy a közelgő Seldon-krízisekről halljatok tőlem. Sohasem lesz szükségetek drámai figyelmeztetésekre, mert...
Előző nap elbeszélgetett Wandával, elmondta neki a Második Alapítvány titkai közül a legutolsót. Wanda először csalódott volt; nagyon szerette volna elhagyni a Trantort, hogy új életet kezdjen egy új, friss világon. Szomorú is volt, de uralkodott magán.
Hari azt is elmondta Wandának, hogy Daneel sohasem szerezhet tudomást a Második Alapítvány valódi helyéről, sem a mentalikusokról, akik képesek ellenállni az agyfürkésző giskardiánus robotoknak, akik bármikor visszatérhetnek, hogy kézbe vegyék a titkos hatalom gyeplőjét.
Néhány perc alatt az üzenet végére ért.
Levette a térdéről a takarót, összehajtogatta, a széke karfájára tette, és felállt. A három gömblencse visszahúzódott a mennyezethez.
Miközben Gaalra várt Hari azon tűnődött, milyen lenne, ha a Halál Angyala robot volna. A halálban egyszerre benne van a megnyugvás és a pusztulás. Egy robot számára óriási dilemmát jelentene, hogyan legyen kegyes, ugyanakkor megsemmisítő a gazdájával szemben. Hari maga elé képzelt egy magas, sima, fekete bőrű robotot, aki óvatos és törődő, aki szolgálja őt és a legutolsó pillanatig vele marad.
Elmosolyodott. Bárcsak az egész világ ilyen szelíd és figyelmes lenne!
 
 
 
92.
 
Dors megölelte Kliát és Brannt, aztán Lodovik felé fordult.
- Bárcsak lehetőségem lenne rá, hogy elküldjem veled a másolatomat, és megtapasztaljam mindazt, amit látni és hallani fogsz! - mondta.
A korláttal körülvett peronon túl Mors Planch kis kereskedőhajója - a felületén látszott, nem rég újították fel - várakozott a dokkbölcsőben.
- Nagyon nagy hasznunkra lennél - mondta Lodovik.
Klia végignézett, az űrkikötő termináljában álló hajók során, és megkérdezte:
- Ő nem jön ki? Nem búcsúzik el tőlünk?
- Hari? - kérdezte Dors. Nem tudta biztosan, Klia kire gondol.
- Daneel - felelte a lány.
- Nem tudom, hol van - mondta Dors. - Már nagyon régóta az a szokása, hogy jár-kel, és senkinek sem mondja el, miben mesterkedik. Elvégezte a munkáját.
- Alig tudom elhinni - mondta Klia. elpirult. Nem akarta úgy beszélni, mint valami ostoba hipokrita. - Úgy értem…
Brann szelíden megbökte a könyökével.
Mors Planch előrébb lépett. Lodovik közelében még mindig kényelmetlenül érezte magát. Nos, újra együtt fognak utazni, méghozzá nem is ide, a szomszédba. Különben miért éppen Lodovik miatt aggódjon, amikor a hajójukon van vagy ötven ember formájú, ideiglenesen alvó robot, meg egy rakás robotfej? Döbbenetesen értékes rakomány. De mit számít ez? Az út végén a szabadság vár rá.
- Azt kérték, egyeztessem önnel az útvonaltervet, mert esetleg változtatásokra van szükség.
Elővett egy zsebinformátort, és megjelenítette a monitoron az útvonalat. Dors elé tartotta a gépet. Négy ugrás, több mint tízezer fényév a Kalganig, a Galaxis elitjének kedvelt kaszinóvilágáig, ahol (az informátor szerint) kiteszik Kliát és Brannt. Azután harminchét ugrás, hatvanezer fényév az Eosig, ahol Lodovik kiszállt, és kirakodja a robotokat, a fejeket - a többi között Giskard fejét is.
Dors egyetlen pillantást vetett az értékekre.
- Korrekt - mondta.
- Átmész a Terminusra? - kérdezte tőle Lodovik.
- Nem. És a Csillagvégre se megyek el, bárhol legyen is.
- Ezek szerint itt maradsz.
- Igen.
- Olvastam a Tigrisasszonyról  - szólalt meg Klia. - Nehéz elhinni, hogy te voltál. Hari miatt maradsz?
- Végig vele leszek. Ez a legnemesebb és legfontosabb célom. Másra úgyse nagyon lennék jó.
- Daneel ezúttal megengedni neki az emlékezést? - kérdezte Klia. Idegesen az alsó ajkába harapott.
- Ezt ígérte - felelte Dors. - Én mindenesetre vele leszek.
- És azután? - Lodovik tisztában volt vele, az emberek durvának és tolakodónak tartják a kérdést.
- Azt majd akkor eldöntöm - mondta Dors.
- Nem Daneel dönti el?
Dors mereven Lodovikra nézett. Nem válaszolt.
- Szerinted Daneel befejezte?
- Nem - mondta Dors halkan.
- Én sem hiszem, hogy végzett, és szerintem még veled is vannak tervei.
- Természetesen neked is megvan a magad véleménye. Az lenne jó, ha minden embernek volna.
Lodovik megértette a célzást, kiérezte a hangból a neheztelést.
- Daneel úgy bánik veled, mintha ember lennél - mondta. - Vagy nem?
- De igen. De kérdés, hogy ez áldás, vagy inkább átok.
Dors nem várta meg a választ. Megfordult és elindult.
Néhány perccel később, amikor már fent állt az űrkikötő megfigyelőteraszán, hallotta a induló hiperhajó mély mormogását. Felnézett az égre, és követte a tekintetével a fémes testet.
Wanda először nem volt valami boldog, hogy titokban vissza kellett kísérnie a fiatal nőt meg az izmos férfit az űrkikötőből. A nagy titkolózás sem tetszett neki. Mire számít a nagyapja? Arra, hogy valaki figyeli őket? Kicsoda? Talán Demerzel?
Semmi sem úgy alakult, ahogy remélte, most meg ráadásul babusgatnia kell egy potenciális szörnyet! Stettin sztoikusan fogadta a dolgot, hamar összebarátkozott Brannal.
Klia Asgar nehéz eset volt. Wanda túlérzékeny hangulatembernek tartotta, de aztán rájött valamire. A fiatal nő életében az elmúlt egy hét során annyi minden megváltozott, olyan sok ellentétes szituációba keveredett bele, hogy más talán megőrült volna Ő pedig... Igen. Ösztönösen cselekedett, és egyszer sem vesztette el a fejét.
Talán tényleg volt valami Hari legutolsó megérzésében, és abban, hogy megváltoztatta a tervet. Lemondani a Csillagvégről, és a pionírok csodálatos, kihívásokkal teli életéről; hogy ehelyett évszázadokon át bujkáljanak, és figyeljék, hogyan omlik össze a Birodalom; hogy megússzák a Trantor széthullását, átéljék a keserű évtizedeket; hogy a gyermekeik és az unokáik ne csupán tanuljanak, hanem meg is tapasztalják a történelem legkeményebb, legiszonyúbb évszázadait…
Vajon a nagyapja tényleg az utolsó pillanatban döntött így, vagy esetleg végig ezt tervezte? Jobb, ha az ember nem próbál Hari Seldon fejével gondolkozni. Vajon képes arra, hogy manipulálja a saját unokáját? Hogy sötétségben tartsa, aztán meglepetést és csalódást okozzon neki?
Elképzelhető…
- Nem tudom, hogyan köszönhetném meg neked - mondta Klia, amikor beszálltak a taxiba. Megigazította a csuklyáját, aztán Brannét is.
- Miért? - kérdezte Wanda.
- Azért, hogy összeköltözöl egy irányíthatatlan kis vadóccal - mondta Klia.
Wanda önkéntelenül felnevetett.
- Olvasol a gondolataimban, kedvesem? - Nem tudta, milyen hangsúllyal akarta feltenni a kérdést.
- Nem - mondta Klia. - Nem tennék ilyet. Tanulok.
- Ahogy mindannyian - szólalt meg Stettin.
Wanda leplezett tisztelettel nézett a férjére. Stettin türelmesen végighallgatta korábbi kifakadását, aztán szelíden és világosan elmagyarázta Hari bonyolult, új tervét.
- Azt hiszem... meg kell tanulnunk, hogyan bízhatunk meg egymásban - mondta Wanda.
- Az jó lesz! - Klia szeme furcsán csillogott a csuklya alatt.
Wanda rájött, könnyeket lát. Érezte a fiatal nőnek (ejnye, hiszen tulajdonképpen még kislány!) szüksége van valakire, aki megérti és szereti. Aki bízik benne. Akiben ő is megbízhat.
Lehet, hogy a végén ez a mentalikus lány úgy fog ránézni, mintha az anyja lenne?
Wanda megfogta Klia kezét.
- Persze nem lesz könnyű - mondta. - De… sikerülni fog.
- Igen! - Klia hangja remegett. - Éppen ez az, amit Hari… amit Seldon professzor eltervezett. Már alig várom, hogy tanulhassak tőletek!
A gyermekeik és az unokáik elegyítik a génjeiket, és a Második Alapítvány pszichológusainak alkalmuk lesz tanulmányozni és megérteni a mentalikusok agyának működését. Akkor talán majd okosabban tudják használni ezt a képességet. Génkeveredéssel és tanulmányozással létrehoznak egy új fajt, amely szilárdan állja majd a megpróbáltatásokat, és csendben, titokban felemelkedik, hogy hódítson...
A váratlanul felbukkanó mutánsok ellenszere, elrejtve az Első Alapítványtól, távol a robotoktól.
De hogy fogja megmagyarázni mindezt a pszichológusoknak, a matematikusoknak, akik már korábban is tiltakoztak a mentalikusok ellen?
Az eljövendő nehéz időkben segíteni fognak nekünk megőrizni a titkunkat. Nos, talán az ő feladata éppen az, hogy kibékítse egymással ezeket az egymástól különböző tehetségeket. Talán sikerrel fog járni.
Ha a nagyapjának igaza van, akkor a Galaxisban létező két legfontosabb embert bízták a gondjaira. Wanda elfordult Kliától - már az ő szeme is könnyes volt -, és a szemközti ülésen szorongó Brannra nézett. A lassú, termetes dahlita ünnepélyesen bólintott, azután kilesett az ezüsttel futtatott ablakon.
- Egy kicsit zavart vagyok - mondta Mors Planch, amikor a gyorsulás befejeződött, és bekapcsolódott a hajó mesterséges gravitációja. - Most ki tévesztett meg kit? Hogyan bízhat abban, hogy Daneel nem fog rájönni a csalásra? Honnan tudja, hogy az ő eredeti terveiben nem az szerepelt, hogy a fiatalok egész végig itt maradjanak?
- Ez nem az én gondom - mondta Lodovik.
- Elmondja neki? Esetleg az Eoson?
- Nem.
- Nem fog rájönni?
- Tőlem nem fogja megtudni.
- Miért nem?
Lodovik válasz helyett elmosolyodott. Aztán a pozitronikus pályái belsejében egy bizonyos információ helyét fokozatosan betöltötte az üresség. Lodovik tudta, hamarosan elfelejti a régi emlékeit, újak kerülnek a helyükre. A megérkezés a csillogó, vidám Kalganra; a két fiatal ember, akikből a jövőbeli Második Alapítvány ügynökeinek vezetője lesz. Ő is része lesz majd egy hamis ösvénynek, amely megtéveszt majd mindenkit, aki esetleg követni próbálja őket.
Végülis követte a megérzését, azt tette, amit a Voltaire által felpiszkált, újonnan felfedezett ösztön diktált neki. Ha Daneel tudja, akkor sem fog tenni semmit, mert bízik Hari Seldon megérzéseiben.
- Nos, barátom, ketten vagyunk - mondta Mors Planch kissé gúnyosan. - Most miről beszélgessünk?
 
 
 
Epilógus
 
- Lehet, hogy álmodtam - mondta Johanna.
- Én is - felelte Voltaire. - Te miről álmodtál?
- Fájdalmas dolgokról. Egy nyílról, ami beleállt a nyakamba, és egy tégláról, amit a fejemhez vágtak.
- A történelmi traumáid, a máglya előtte események. Én azt álmodtam, hogy haldoklom - mondta Voltaire. - Összeszedted már magad?
- Még nem. Még nem mindegyik másolat találta meg a középpontunkat. Az a nő kis híján elpusztított minket! - mondta Johanna dühösen.
- Azért jött létre, hogy elpusztítson bennünket - mondta Voltaire. - A lénye legmélyén is gyűlölt minden értelmet, ami nem emberi.
- De… - Pillanatnyi pánik. - Azt mondtad: gyűlölt…
- Igen. Múlt időben. Már nem él.
- És mi van a többiekkel? A fiatalokkal, akik a calviniánusokkal dolgoztak... akiknek segítettél? - kérdezte Johanna.
- Úgy hallottam, elhagyták a Trantort.
- Akkor minden megoldódott?
- A vitánkra gondolsz, kedvesem, vagy…?
- Ne nevezz így, te istentelen!
- Pszt! - Voltaire megpróbálta lecsillapítani Johannát. Nem sok sikerrel.
- A Hangok azt mondták, egy mester csábított el. Egy mesteri hazudozó!
- Ki szállhatna vitába egy ilyen isteni kinyilatkoztatással? Egyezzünk meg abban, hogy sohasem értünk egyet. Még akkor sem, ha a soha tényleg azt jelenti, hogy soha - mondta Voltaire. - Egyezzünk meg ebben, és akkor elmondom, hogy nem éreztem jól magam nélküled. Az űr áramlataiba és hullámaiba kódoltan, a pókhálószerű plazma- és energiamezőkön lebegve együtt kóboroltam a lelkekkel, amelyek diffúz energiákat lakmároztak, megfigyelték dekadens társadalmaik működését, párosodtak és táncoltak… Mennyire hasonlított az egész az ancien régime-re! De mégis... vérnélküli volt, kiszámítható, angyali! Hiányoltam a perverzitást, a feminitást, a humanitást.
- Milyen kiábrándító, hogy a perverzitást is hiányoltad!
- Unalmamban követtem az emberek hajóit. Feljutottam egy hajóra, ami nagy bajban volt, egy haldokló csillag viharában hánykolódott. És belül találtam egy gépembert, amelyet a körülmények legyengítettek. Olyan részecskék ostromolták, amelyek vendéglátóim szerint nagyon ízletesek… Csodálatos lehetőség volt!
- Lehetőség arra, hogy összeforrj egy sebezhető lélekkel.
- Lélekkel? Talán tényleg volt lelke, annyi vágyat találtam benne az elismerésre, a dicséretre.
- Olyan lehetett, akár egy gyermek. Könnyen eltorzíthattad.
- Megtaláltam benne a szabadság egy kemény magját. Csak annyit tettem, hogy megöntöztem egy-két átalakított elektronnal, itt-ott elzártam egy-két pozitronikus csatornát… Segítettem a részecskéknek, hogy megtegyék azt, amit úgyis megtettek volna. Az a lény széttörte a programja láncait.
- Ördögi fortély, aminek a véghezvitelére még kezekre sincs szükség! - mondta Johanna mogorván, de nem kevés elismeréssel. - Az ilyesmihez mindig is  nagyon értettél.
- Semmi olyasmit nem tettem, amit egy jó Isten ne helyeselne. Hagytam, hogy virágozzon a szabad akarat. Ne légy velem ilyen szigorú, Szűz. Ha elnézed a gyengéimet, rendesen fogok viselkedni. Talán így, ha időnként szórakozom, érdekesebb ez az egész.
- Már nem nagyon érdekel, mikor és mivel vétkezel - mondta Johanna. - A történtek után, amikor az az iszonyú nőszemély… - A remegés szim-megfelelője futott végig Johannán. - Attól félek, újra szembe kell néznünk a szétfoszlással... a lelkünk elvesztésével. Végülis, nem vagyunk emberek…
Voltaire félbeszakította ezt a számára zavaró gondolatmenetet.
- Senki sem tudja, hogy itt vagyunk. Szétrobbantunk; érezték, hogy elpusztulunk. Megvan nekik a maguk baja. Mellőzhető szellemek vagyunk, akik valójában soha nem is éltek. De ha a robotok emberré válhatnak… Akkor mi miért nem, szerelmem? Nem fogunk örökké a Hálózatban kísérteni.
Johanna néhány milliomod másodpercig tűnődve hallgatott. Azután, a mélyen eldugott mátrixukban, elrejtve annak a gépnek a mélyén, amelyet a Trantor kincseinek naprakész nyilvántartására terveztek és építettek, Johanna megérezte, hogy  lényének eltárolt szegmensei közül az utolsó is csatlakozik azokhoz a Johanna-szilánkokhoz, amelyeket nagy sietve akkor mentett el, amikor az utolsó másodperceket töltötte Daneel társaságában a Diszpenzációs Csarnokban.
- Kész - mondta. - Összeálltam. Nézzük még egyszer… Mi van azokkal a megválaszolatlan kérdésekkel? Az emberi faj sorsának befolyásolhatóságával, az áldott Hari Seldon sikerével?
- A nagyobb kérdések még egyszer fel fognak bukkanni az örvényből - mondta Voltaire szárazon.
- Nincs végleges döntés?
- Most a Nemlétező Atya döntésére gondolsz, a Sosemvolt Úréra, aki csak a te képzeletedben él, vagy annak a mechanikus embernek a döntésére, aki után az elmúlt jónéhány évben epekedtél?
Johanna nem vett tudomást a Voltaire kérdéséből kicsengő precíz, kimért gúnyról.
- Isten a tetteinken keresztül nyilatkozik meg, és természetesen rajtam keresztül. Bárhonnan származom is, megőrzöm az Ő hangját.
- Hát persze, hogy meg!
- Daneel...
- Semmit sem határoz meg, és az emberiség nélkül elveszett.
- Ezek szerint nem született döntés - mondta Johanna csalódottan.
- Talán félsz, kedvesem? Tartasz tőle, hogy mi lesz még ebből? - kérdezte Voltaire.
- Ha megszületett volna a megoldás, nem félnék itt lenni. Ezek az erős akaratú, elszánt gyermekek… Ha tudomást szereztek volna rólunk, gyűlölnének minket. Talán… talán el akarnának pusztítani bennünket.
- Más gondjuk van, és sosem fognak tudomást szerezni rólunk - mondta Voltaire. - Van itt egy nagy ámítás, amiben részt kell venniük. Miközben te megpróbáltad összeszedni magad, én utánanéztem pár dolognak.
- És? Mit derítettél ki?
Voltaire hirtelen rádöbbent, az lenne a legbölcsebb, ha megtartaná magának mindazt, amire rájött, különben félő, hogy Johanna mindent elárul Daneelnek. Sosem bízott meg egészen Johannában, és mégis… mégis imádta.
- Rájöttem, hogy Linge Chen a sötétben van - mondta. - És azt hiszem, ez nem is nagyon zavarja.
- Hari lenézte Linge Chent - mondta Johanna.
- Mit vártál? Szemben álltak egymással, és mindketten emberek.
Johanna addig nyújtózkodott, míg teljesen betöltötte a korlátozott gondolatteret. Élvezte, hogy újra egésszé változott.
- Áldott dolog Egynek lenni - mondta.
- Velem?
Johanna egy darabig nem válaszolt, de aztán valami sóhajhoz hasonló hangot kibocsátva elfogadta Voltaire közelségét. Maguk köré szőttek egy régi világot, mint selyemhernyó a gubóját, és felkészültek rá, hogy kivárják, míg az évszázadok megszülik a válaszokat.
 
***
 
A Streeling, és a haldokló algákkal szennyezett, nyílt felületű óceánok, az Alvás, az  Álom és a Béke fölé magasló szervíztoronyban állva Daneel elnézte, ahogy a Mors Planch által irányított hajó felemelkedik a Trantor kupolával borított felszíne fölé. Addig kísérte a tekintetével, míg beleveszett a vastag felhőrétegbe.
Nemsokára ő is átmegy majd az Eosra, persze nem a Kalgan érintésével…
De még nem most. Vissza akart térni Harihoz, ahhoz az emberhez, aki iránt mindig különös szeretet érzett.
Daneel arcán a meglepetés kifejezése összekeveredett a szomorúságéval. Nem akaratlagos arcváltoztatás volt, amikor felfogta mi történik, őszintén meghökkent. Talán az, amit Lodoviknak mondott, most rá volt érvényes. Lehetséges, hogy húszezer év eltelte után ő maga is emberré változott…
Eltüntette az arcáról a furcsa, zavaró kifejezéseket, a helyükre a nyugodt éberség kifejezését parancsolta.
Sosem fogok végleg megválni az emberektől, gondolta. De vissza kell húzódnom… egy időre legalábbis… és le kell győznöm a vágyat, hogy közbelépjek. Lodovik, ha másra nem is, erre megtanított. Ehhez már az én kapacitásom sem elég… Sok százmilliárd! Egészen eddig a káoszvilágok kordában tartásával meg lehetett őrizni az emberiség biztonságát. Tanulnom kell. Világos, hogy az emberiség hamarosan újabb átalakuláson megy keresztül... Erős képességekkel rendelkező mentalikusok fognak születni.
Talán segédkezet nyújthatok ennél a születésnél. Aztán végre… Végre! Végzek.
Daneel nem tudta figyelmen kívül hagyni az ellentmondásokat, megszökni sem bírt előlük. Dorsnak megvolt a maga feladata, a munkája, ami meghatározta a lényét, és hasonlóképpen neki is megvan a saját missziója.
Egy dolog azonban biztos volt: soha többé nem fogja eljátszani a régi szerepeit. Demerzel és a többiek, akiket korábban alakított, mind meghaltak. Örökre.
 
 
 
---vége---