A SCI-FI KLASSZIKUSAI
Isaac Asimov
Előjáték az Alapítványhoz
 
  borito
 
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Isaac Asimov: Forward the Foundation
© 1993 by Nightfall, Inc.
Fordította
Németh Attila
Szerkesztette
Balázs Éva
© Hungarian translation. Németh Attila, 1993
ISBN 963 7429 54 9
Cédrus Kiadó Kft
Felelős kiadó Sebestyén Ilona ügyvezető igazgató
Borítóterv Jancsó Csaba
Tipográfia és tördelés Beck Bojánka
Munkatárs Megyes Zsuzsanna
Borsodi Nyomda
Felelős vezető Ducsai György igazgató
 
Elektronikus reprodukció:
Madárfejûek társasága, 2002
NNCL60-00011106v1.1
VT & LordProtector
 


TARTALOM
ELSŐ RÉSZ: Eto Demerzel
MÁSODIK RÉSZ: I. Cleon
HARMADIK RÉSZ: Dors Venabili
NEGYEDIK RÉSZ: Wanda Seldon
ÖTÖDIK RÉSZ: Epilógus


Valamennyi hűséges olvasómnak


ELSŐ RÉSZ
ETO DEMERZEL


 
DEMERZEL, ETO – …Míg ahhoz kétség sem férhet, hogy Eto Demerzel nagyon is valós hatalommal rendelkezett a kormányban I. Cleon császár uralkodásának java része alatt, a történészek annál többet vitáznak szerepének mibenlétén. A klasszikus interpretáció szerint az osztatlan Galaktikus Birodalom utolsó évszázadának erős és könyörtelen elnyomói közé tartozott, ám egyes, a közelmúltban nyilvánosságot kapott revizionista nézetek azt bizonygatják, zsarnoksága jóindulattal párosult. Sok szóbeszéd kering Hari Seldonhoz fűződő kapcsolatáról, de semmi biztos nem tudható, különösen arról az epizódról, amely Laskin Joranum, az üstökösként feltűnt…
ENCYCLOPEDIA GALACTICA*
 
 
[* Az idézeteket az Encyclopedia Galactica 116. kiadásából vettük (megjelent az A. K. 1020. évében, az Encyclopedia Galactica Kiadóvállalat gondozásában, a Terminuson), a kiadó hozzájárulásával]
 
 


1
– Ismétlem, Hari – mondta Jugo Amaryl –, a barátod, Demerzel nagy bajban van. A "barátod" szónak alig észrevehető hangsúlyt adott, ami azért kellőképpen éreztette utálatát.
Hari Seldon észrevette, de elengedte a füle mellett. Fölnézett trikomputeréről, és így szólt:
– Én is ismétlem, Jugo, ez badarság. – Aztán, hangjában egy csöppnyi ingerültséggel hozzátette még: – Miért rablod fölöslegesen az időmet ezzel az ismételgetéssel?
– Mert azt hiszem, fontos. – Amaryl kihívóan letelepedett egy székbe. Ezzel azt kívánta jelezni, hogy őt nem olyan könnyű kidobni. Ha már itt van, itt is marad.
Nyolc évvel ez előtt még hőkutasként dolgozott a Dahl szektorban – a társadalmi ranglétra lehető legalacsonyabb fokán. Seldon emelte ki a nyomorból, és tette matematikussá, értelmiségivé – sőt, mi több, pszichohistórikussá.
A férfi soha egy percig sem felejtette el, ki volt régen, és kicsoda most, és hogy kinek köszönheti a változást. Ez azt jelentette, ha élesebb hangot kellett megütnie Hari Seldonnal szemben – természetesen csakis az ő érdekében –, akkor sem az idősebb ember iránt érzett tisztelete és szeretete, sem saját érdekei nem akadályozhatták meg benne. Ezzel az éles hanggal is tartozott neki.
– Nézd, Hari – mondta, s bal kezével közben a levegőt csépelte –, valami okból, amit képtelen vagyok fölfogni, te nagyra tartod ezt a Demerzelt. Én azonban nem. És senki más, akinek a véleményére adok – természetesen rajtad kívül –, nem kedveli. Engem személy szerint nem érdekel, mi történik vele, Hari, téged úgy látszik igen, mégis kötelességem tudomásodra hozni a fejleményeket.
Seldon elmosolyodott, legalább annyira a másik őszinteségén, mint aggodalma fölöslegességén. Kedvelte Jugo Amarylt – sőt, nem is egyszerűen csak kedvelte. Egyike volt azon négy embernek, akikkel a trantori menekülés ideje alatt ismerkedett össze – a másik három Eto Demerzel, Dors Venabili és Raych. Hozzájuk hasonlóakkal azóta sem találkozott.
A maguk módján mind a négyen nélkülözhetetlenek voltak a számára. Jugo Amaryl például azért, mert gyorsan megértette a pszichohistória alapelveit, és azóta egyre újabb ötletekkel állt elő. Jó volt tudni, hogy ha vele, Seldonnal, valami történik, míg a tudományág matematikája nincs kidolgozva teljesen – márpedig iszonyú lassan haladtak az elébük tornyosuló akadályok miatt –, legalább lesz egy éles elme, aki folytathatja a kutatást.
– Sajnálom, Jugo – mondta. – Nem akartam türelmetlen lenni veled szemben, és hidd el, nagyon is érdekel az aggodalmad. Csak ez a munka, ez a tanszékvezetőség…
Ezúttal Amaryl mosolyodott el, és ha nem uralkodik magán, még tán föl is nevet.
– Sajnálom, Hari, csak az mulattat, mennyire alkalmatlan vagy az állásra.
– Ezt én is jól tudom, de majd beletanulok. A helyzet az, hogy minél ártalmatlanabbnak kell látszanom, márpedig senkit, senkit nem tartanak ártalmatlanabbnak a Streeling Egyetemen a Matematikai Tanszék vezetőjénél. Lényegtelen dolgokkal üthetem el az egész napot, és közben titokban folytathatom veletek a pszichohistóriai kutatásokat. A gond azonban az, hogy valóban lényegtelen dolgok töltik ki az időmet, így alig jut belőle… – Tekintete körbejárt az irodában, és végül megnyugodott a komputereken, amelyekhez csak neki és Amarylnak volt kulcsa. E kulcsok nélkül, ha bárki beindítja őket, olyan bonyolult rejtjelezéssel találja szemben magát, amit soha az életben nem fejt meg.
– Ha egyszer megérted majd a feladatod lényegét – mondta Amaryl –, kiosztod másokra, és onnantól kezdve lesz időd.
– Remélem – felelte Seldon kételkedve. – De mondd csak, mi olyan fontos Eto Demerzellel kapcsolatban?
– Egyszerűen az, hogy hatalmas császárunk vezérkari főnöke minden erejével lázadást igyekszik kirobbantani.
Seldon a homlokát ráncolta. – Már miért akarna ilyesmit?
– Azt nem mondtam, hogy akarja. Egyszerűen csak teszi – akár tud róla, akár nem –, és néhány politikai ellenfele még alá is játszik. Nézd, nekem ez ellen semmi kifogásom. Szerintem ideális körülmények közt csak nyerhetnénk vele, ha elkergetnék a Palotából, el a Trantorról… sőt, a Birodalom határain túlra. De te, tudom, nagyra tartod, ezért figyelmeztetlek. És mert gyanítom, nem követed annyira a politikai eseményeket, amennyire kellene.
– Fontosabb dolgaim vannak – válaszolta Seldon szelíden.
– Mint a pszichohistória. Egyetértek. De hogy reménykedhetünk, hogy a kutatásaink valaha is sikerrel zárulnak, ha tudomást sem veszünk a politikáról? Úgy értem, a jelenkori politikáról. Mindig a most az a pillanat, amikor a jelen jövőbe fordul át. Nem tanulmányozhatjuk csak a múltat. A jelen és a közeli jövő az a két tényező, amelyekre támaszkodva eredményt mutathatunk föl.
– Úgy érzem – szólt Seldon –, ez a vita egyszer már lezajlott közöttünk.
– És le is fog még párszor. Egyelőre a szavaim úgy peregnek le rólad, mint a falra hányt borsó.
Seldon sóhajtott, hátradőlt a székén, és mosolyogva figyelte Amarylt. Akár rásüthette volna, hogy tiszteletlen, de a fiatalembernek a pszichohistória iránt érzett elhivatottsága mindent jóvátett.
Amarylon még mindig látszottak hőkutas-életének nyomai. Széles válla és izmos teste nehéz fizikai munkához szokott emberről árulkodott. Még most sem hagyta magát eltunyulni, és ez Seldont is arra ösztökélte, hogy néha fölkeljen az asztal mellől. Benne nem volt meg Amaryl nyers izomereje, de a harcművészetek terén még mindig jól elboldogult – persze elmúlt már negyven, és ezt se csinálhatja örökké. Egyelőre azonban lelkesen sportolt. Hála napi testmozgásnak, dereka karcsú maradt, s lába és karja sem hájasodott el.
– Nem hiszem el, hogy pusztán azért aggódsz Demerzelért, mert a barátom – mondta. – Valami más okod is van biztos.
– Nem nehéz rájönni. Míg Demerzel barátod helye biztos, te is nyugodtan dolgozhatsz itt az egyetemen.
– Na tessék. Tehát mégis érdekemben áll barátkoznom vele. Akkor meg mit nem értesz?
– Azt megértem, ha kihasználod. De minek barátkozni vele? Mellesleg, ha Demerzel elveszti a hatalmát, maga Cleon veszi át a Birodalom irányítását, és az csak meggyorsítja a hanyatlást. Ki sem dolgozhatjuk a pszichohistória gyakorlati módszereit, máris nyakunkon az anarchia, és akkor egész biztosan nem menthetjük meg az emberiséget.
– Értem. De tudod, én amúgy sem hiszem, hogy a pszichohistória segítségével megakadályozhatjuk a Birodalom bukását.
– Ha nem is akadályozhatjuk meg, mindenesetre a hatásait enyhíthetjük, nem igaz?
– Talán.
– Na látod. Minél tovább dolgozhatunk békében, annál nagyobb az esélye, hogy megakadályozhatjuk a bukást, vagy legalábbis csökkenthetjük a hatásalt. Ebben az esetben pedig, visszafelé következtetve, talán előnyösebb, ha megmentjük Demerzelt, akár tetszik nekünk – mint például nekem –, akár nem.
– De hisz épp te mondtad, hogy szívesen látnád már a Palotán kívül, sőt távol a Trantortól és az egész Birodalomtól.
– Igen, de úgy mondtam, ideális körülmények közt. Márpedig mi nem élünk ideális körülmények közt. Szükségünk van az első miniszterre, még ha nem más is, mint az elnyomás és a zsarnokság megtestesítője.
– Aha. De miből gondolod, hogy a Birodalom jelenlegi állapotában az első miniszter elvesztése annak azonnali bukását okozná?
– A pszichohistóriából.
– Jóslásokra használod föl? Hiszen még az alapelveket se fektettük le. Miféle jóslatokat gyárthatsz így?
– Segítségül hívom az intuíciót, Hari.
– Az intuíciót bármikorsegítségül hívhatod. De mi valami többet akarunk, nem igaz? Egy olyan matematikai módszert, ami megadja nekünk a jövő különböző irányokba való fejlődésének valószínűségét ilyen vagy olyan körülmények között. Ha belenyugszunk, hogy az intuíció vezessen bennünket, nincs is szükségünk pszichohistóriára.
– Az egyik nem feltétlenül zárja ki a másikat. Hari. Én mindkettőről beszélek, a kombinációjukról, ami talán többet adhat, mint a kettő külön-külön. Legalábbis míg meg nem találtuk a pszichohistória tökéletesítésének módját.
– Ha egyáltalán megtaláljuk – jegyezte meg Seldon. – De mondd csak, honnan fenyegeti Demerzelt a veszély? Mi az az erő, ami az ő megbuktatására törekszik? Különben biztos, hogy csupán megbuktatni akarják?
– Igen – felelte Amaryl, és arcára komor kifejezés ült ki.
– Akkor áruld el. Szánd meg tudatlanságomat.
Amaryl elvörösödött.
– Ne gúnyolódj, Hari… Na jó, biztos hallottál már Jo-Jo Joranumról.
– Természetesen. Az egy demagóg… Várj csak, honnan is jött? A Nishayáról, igaz? Jelentéktelen világ. Kecskepásztorok lakják, vagy valami ilyesmik. Minőségi sajtokat exportálnak.
– Az az. Mellesleg nem egyszerűen demagóg, elég széles a követőtábora, és napról napra tovább erősödik. Állítása szerint a társadalmi igazságszolgáltatásért harcol, és azért, hogy az emberek nagyobb beleszólást kapjanak a politikába.
– Igen – bólogatott Seldon. – Ennyit én is hallottam. A szlogenje az: "A kormány a népé."
– Nem egészen, Hari. Úgy szólt: "A kormány a nép.”
Seldon újra bólintott.
– Hát, tudod, ez a gondolat még tetszik is nekem.
– Nekem is. És támogatnám is, ha Joranum komolyan gondolná. Csakhogy nem, legfeljebb, mint első lépcsőfokot. Mint az út részét, nem, mint eredményt. Meg akar szabadulni Demerzeltől. Azután már könnyen manipulálhatja majd Cleont. Joranum végül magához ragadja a trónt, hogy ő legyen a nép. Magad is mondtad, volt már ilyenre példa a Birodalom történetében, ráadásul manapság a vezetés már gyengébb lábakon áll, mint azelőtt. Egy olyan csapás, ami a korábbi évszázadokban csupán megremegtethette volna, most össze is zúzhatja. Egy polgárháború szétrombol mindenféle rendet, és a Birodalomnak esélye sem lesz a fölépülésre. Nekünk pedig nem lesz kész a pszichohistóriánk, hogy megmondhassuk az embereknek, mi a teendő.
– Értem, mit mondasz, de nem hinném, hogy Demerzeltől olyan könnyű megszabadulni.
– Te nem tudod, milyen erőt gyűjthet össze Joranum.
– Nem számit, milyet. – Seldon homlokán mintha egy gondolat árnyéka suhant volna át. – Vajon a szülei nevezték el Jo-Jónak? Olyan gyerekesen hangzik.
– A szüleinek ehhez semmi közük. Az igazi neve Laskin, meglehetősen gyakori a Nishayán. Ő választotta a Jo-Jót helyette, valószínűleg vezetéknevének első szótagából.
– Annál nagyobb bolond, nem gondolod?
– Nem. A követői szeretik kántálni: "Jo… Jo… Jo… Jo", vég nélkül. Egészen hipnotikus hatása van.
– Hát – mondta Seldon, és fölkészült, hogy visszatérjen trikomputeréhez, és beigazítsa a létrehozott többdimenziós szimulációt –, majd meglátjuk, mi lesz belőle.
– Tényleg ilyen közömbösen fogadnád? Mondom, a veszély bármelyik pillanatban valóságossá válhat.
– Dehogyis – torkolta le Seldon, és pillantása megfagyott, hangja megkeményedett. – Nem ismered az összes tényeket.
– Miféle tényeket?
– Ezt majd egy másik alkalommal beszéltük meg, Jugo. Most folytasd a munkádat, Demerzel és a Birodalom gondját pedig hagyd csak rám.
Amaryl összeszorította a száját. Az engedelmesség szokása felülkerekedett.
– Igen, Hari.
De azért az ajtóban csak megfordult, és kibukott belőle:
– Nagy hibát követsz el.
Seldon halványan elmosolyodott.
– Nem hiszem, de tudomásul vettem a figyelmeztetésedet, és nem felejtem el. Mindazonáltal aggodalomra semmi okod. Amikor azonban Amaryl után becsukódott az ajtó, Seldon mosolya lehervadt. Valóban semmi ok aggodalomra?
2
Seldon ugyan nem feledkezett meg Amaryl figyelmeztetéséről, de nem is gondolt rá különösebben sokat. Épp hogy túlesett negyvenedik születésnapján, és a szokásos pszichológiai megrázkódtatás még mindig éreztette hatását.
Negyven! Többé már a legnagyobb önámítással sem nevezheti magát fiatalnak. Az élet eddig végtelen, feltérképezetlen messzeségként terült el szeme előtt, horizontja a távolba veszett. De ennek most vége. Nyolc évet töltött el a Trantoron, és az idő gyorsan telt. Újabb nyolc év, és kis híján ötvenéves lesz. Az öregkor ott leselkedik rá minden sötét zugban.
És igazából még hozzá sem kezdett a pszichohistóriához! Jugo Amaryl boldogságtól sugározva beszélt törvényekről, és egyenlet-levezetéseit vakmerő feltételezésekkel ötvözte, melyek intuíción alapultak. De hogyan lehetne ellenőrizni a feltevéseket? A pszichohistória még nem érte el a kísérleti stádiumot sem. Teljes vizsgálatához pedig az elengedhetetlen. Egész világok szükségesek a kísérletekhez, melyek évszázadokig tartanak majd – és persze sikerük érdekében minden etikai megfontolást félre kell tenni.
Leküzdhetetlen problémával került szembe, ráadásul idegesítette minden egyes perc, amit a tanszék ügyei vettek el idejéből. A nap végén komor hangulatban sétált haza.
A séta rendszerint nyugtatóan hatott lelkiállapotára. A Streeling Egyetem magasba törő kupolája alatt egészen úgy érezhette magát az ember, mintha szabad térségen járna, ugyanakkor nem kényszerült elviselni az időjárás olyan szélsőségeit, mint amilyet Seldon a Császári Palotában tett első (és egyetlen) látogatása alkalmával tapasztalt. Voltak fák, gyepes területek, sétányok, akárcsak régi egyetemén, otthonán, a Heliconon.
Erre a napra a felhős ég illúzióját írta elő a program, a napfény (mely természetesen nem az igazi napból eredt) szabálytalan időközökként hol eltűnt, hol előtűnt megint. És a levegő egy kicsit hűvös volt, épp csak egy kicsit.
Seldon úgy érezte, az utóbbi időben egyre gyakoribbak az ilyen hűvös napok. Vajon a Trantoron takarékoskodni kezdtek az energiával? Vagy csak a hatásfok csökkent? Esetleg (s erre a gondolatra még jobban elkomorult) ő öregszik, és a vére válik egyre hígabbá? Kezét zakója zsebébe süllyesztette, nyakát behúzta.
Általában nem kellett tudatosan irányítania magát. Teste tökéletesen megtanulta már az utat az irodájától a komputerszobáig, onnan pedig a lakásáig és ugyanígy vissza. Eközben gondolatai messze jártak. Ma azonban öntudatlanságába egy hang hatolt be. Egy értelmetlen hang.
– Jo… Jo… Jo… Jo…
Halk, távoli hang volt, de fölébresztett benne egy emléket. Igen, Amaryl figyelmeztetése. A demagóg. Hát itt lenne az egyetem területén?
Tudatos parancsok hiányában a lábai vaktában indultak el, és végül az egyetemi park rétszerű, nyílt területén találta magát, amelyet rendszerint táncórákra, sportolásra és szónoklat-gyakorlásra használtak.
A rét közepén most szép nagy csapat diák gyűlt össze, és lelkesen kántált: Egy emelvényen számára ismeretlen férfi állt, aki ritmusos, mély hangon beszélt.
De nem az az ember volt, nem Joranum. Őt látta már néhányszor a holovízióban. Amaryl figyelmeztetése óta Seldon mindenre fokozottan figyelt. Joranum nagydarab férfi volt, és mosolyában mindig egyfajta gonosz huncutság villogott. A képet sűrű, homokszőke haj és világoskék szemek tették teljessé.
Ez a szónok azonban kis termetű volt, ráadásul vékony, nagy szájú és fekete hajú. Seldon nem is figyelt a szavaira, csupán egyetlen jelszó maradt meg benne: "hatalmat az egyéntől a népnek". A sokaság erre helyeslően fölordított.
Jól van, gondolta Seldon, de mégis, hogy akarja mindezt megvalósítani, már ha komolyan gondolja?
A tömeg utolsó sorai közt járt, és tekintetével ismerőst keresett. Észrevette Finangelost, egy természettan-matematika szakos hallgatót. Jó eszű fiatal fiú volt, sötét bőrű, gyapjas hajú.
– Finangelos! – kiáltott oda neki.
– Seldon professzor – üdvözölte a fiatalember, miután pár pillanatig értetlenül bámult rá, mintha nem ismerné meg az előtte villódzó számítógép-terminál nélkül. Odatörtetett a tömegben. – Csak nem azért jött, hogy meghallgassa ezt a fickót?
– Nem, csupán meghallottam a zajt, és kíváncsi lettem. Ki ez?
– A neve Namarti, professzor úr. Jo-Jónak toboroz híveket.
– Azt hallom – felelte Seldon, és ismét fölfigyelt a kántálásra. Úgy tűnt, olyankor hangzik föl, amikor a szónok fontosabb ponthoz ér a beszédében. – De ki ez a Namarti? Nem ismerős a neve. Melyik tanszéken van?
– Nem az egyetemre való, professzor úr. Jo-Jo embere.
– Ha nem az egyetemre való, semmi joga engedély nélkül beszélni itt. Mit gondol, van neki?
– Fogalmam sincs, professzor úr.
– Akkor ideje megtudnunk.
Seldon már fúrta is be magát a tömegbe, de Finangelos elkapta a zakója ujját.
– Ne kössön bele, professzor úr. Nehézfiúk vannak vele.
A szónok mögött hat fiatal férfi állt, egymástól párlépésnyire, szétvetett lábbal, karba fűzött kézzel, mogorván nézelődve.
– Nehézfiúk?
– Arra az esetre, ha valami gond támadna.
– Ez aztán már igazán beleütközik az egyetem szabályzatába. A "nehézfiúinak" soha nem adtak volna semmiféle engedélyt. Finangelos, értesítse a biztonsági szolgálatot. Mellesleg már rég itt kellene lenniük.
– Ha engem kérdez, szerintem nem akarnak összetűzést – morogta Finangelos. – Kérem, professzor úr, ne próbálkozzon semmivel. Ha akarja, elmegyek a biztonságiakért, de ígérje meg, hogy addig nem tesz semmit.
– Mire ideérnek, én talán már el is rendeztem mindent. Megindult előre a tömegben. Nem is bizonyult nehéznek. A jelenlevők közül néhányan megismerték, a többiek meg látták vállán a professzori jelzést. Elérte az emelvényt, két kézzel rátámaszkodott, és kis nyögés kíséretében fölugrott az egyméteres alkotmányra. Bosszúsan arra gondolt, tíz évvel korábban még egy kézzel is megcsinálta volna, nyögés nélkül.
Fölegyenesedett. A szónok félbehagyta beszédét, és most gyanakodva, hűvösen őt méregette.
– Kérem az előadói engedélyét, uram – szólalt meg Seldon nyugodtan.
– Ki maga? – kérdezte a szónok érces hangon.
– Az egyetem tanárt karának tagja – felelte Seldon ugyancsak hangosan. – Az engedélyét kérem, uram.
– Nincs joga engem kérdőre vonni. – A fiatal férfiak a szónok háta mögött közelebb gyűltek.
– Ha nincs engedélye, azt tanácsolom, azonnal hagyja el az egyetem területét.
– És ha nem hagyom el?
– Hát, meg kell mondanom, már riasztottam az egyetem biztonsági szolgálatát. – A tömeghez fordult. – Diákok! – kiáltotta. – Az egyetem területén érvényben van a szólásszabadság és a gyülekezési jog, de könnyen megvonhatják tőlünk mindkettőt, ha megengedjük, hogy idegenek a saját szakállukra…
Egy súlyos kéz csapott a vállára. Összerezzent. Megfordult, és szembe találta magát az egyik fiatalemberrel azok közül, akiket Finangelos "nehézfiúknak" nevezett.
– Tűnj el innen, de gyorsan – szólt a fickó erős akcentussal, amit Seldon hirtelen nem tudott hova tenni.
– Mit érnének azzal? – kérdezte. – Hisz a biztonságiak bármelyik pillanatban itt lehetnek.
– Ebben az esetben – mondta Namarti vad vigyorral – lázadás lesz. Mi nem ijedünk meg tőle.
– Hát persze, hogy nem – vágott vissza Seldon. – De itt nem lesz lázadás. Menjenek el szép csöndben. – Megint a hallgatókhoz fordult, és lerázta válláról a kezet. – Ugye egyetértenek?
Valaki a tömegben fölordított:
– Ez Seldon professzor! Rendes ember! Ne bántsák!
Seldon megérezte, a tömeg nem támogatja egy emberként. Tudta jól, néhányan szívesen vennék, ha valaki ellátná a biztonságiak baját. Ugyanakkor sokan ismerték és szerették őt, mások pedig egyszerűen nem tartották illendőnek, hogy a tanári kar tagja ellen erőszakot alkalmazzanak.
Női hang csendült:
– Vigyázzon, professzor úr!
Seldon fölsóhajtott, és végigmérte a szemben álló termetes fiatal férfiakat. Fogalma sem volt, mire mehet ellenük, még ha elég jók is a reflexei, elég feszesek is az izmai, és bármilyen tapasztalt verekedő is.
Az egyik nehézfiú megindult felé, természetesen tele önbizalommal. Szerencsére azonban nem túl gyorsan, így Seldon fölkészíthette korosodó testét a támadásra. Ráadásul a férfi előretartotta a kezét. Ez még könnyebbé tette a dolgot.
Seldon elkapta a karját, megcsavarta, aztán rántott egyet rajta (megint egy nyögéssel – miért kell neki folyton nyögnie?) és a fickó, részben saját lendületétől hajtva a levegőbe emelkedett. Hangos csattanással landolt az emelvény szélén, jobb válla szemmel láthatóan kifordult a helyéből.
Erre a váratlan fordulatra vad üvöltés tört föl a tömegből. Föltámadt a büszkeség a fiatalokban.
– Adjon nekik, prof! – ordította egy magányos hang. Mások is átvették a biztatást.
Seldon hátrasimította a haját, és igyekezett visszafogni szuszogását. Lábával letaszította a kificamodott vállú, nyögdécselő férfit az emelvényről.
– Na, van még valaki? – kérdezte közvetlen hangon. – Vagy hajlandóak most már békésen elvonulni?
Szembe fordult Namartival és öt bérencével, s mivel ők határozatlanul hallgattak, ő szólalt meg ismét:
– Figyelmeztetem magukat. A tömeg az én oldalamra állt. Ha megpróbálnak bántani, darabokra szedik magukat… Na jó, ki következik? Rajta, de csak egyesével.
Az utolsó mondatnál megemelte a hangját, és ujjával apró, hívogató mozdulatokat tett. A sokaság fölüvöltött örömében. Namarti flegmán állt tovább. Seldon elugrott mellette, elkapta a fejét, és a könyökhajlatába szorította. A hallgatók egymás után kapaszkodtak föl az emelvényre, azt ordítozva: "Csak egyesével! Csak egyesével!", és elállták a testőrök útját.
Seldon erősen megnyomta a másik légcsövét, és a fülébe súgta:
– Higgye el Namarti, tudom, mit csinálok. Évekig gyakoroltam. Ha csak egyet mozdul, és megpróbál kiszabadulni, összetöröm a gégéjét, úgy, hogy suttogásnál erősebb hangot többet életében nem tud majd kiadni. Ha félti a hangját, tegye azt, amit mondok. Mikor lazítok a fogáson, közölje a bérenceivel, hogy tűnjenek el innen. Ha bármi mást mond, az lesz az utolsó szó, amit normális emberi hangon kiejtett. És ha még egyszer meglátom az egyetem területén, nem lesz kegyelem. Befejezem, amit elkezdtem.
Egy pillanatra engedett a szorításon.
– Tűnjetek el, mind – hörögte Namarti. – Az emberei sietve elkotródtak, sebesült társukat támogatva.
Mikor pár perccel később megérkeztek a biztonsági szolgálat emberei, Seldon így fogadta őket:
– Bocsánat, uraim, vaklárma volt.
Elhagyta a parkot, és tovább folytatta útját hazafelé, ha lehet, még a korábbinál is bosszúsabban. Olyan oldalát mutatta meg nyilvánosan, ami, úgy érezte, senkire sem tartozik. Itt Hari Seldon, a matematikus volt, nem pedig Hari Seldon, a rettenthetetlen verekedő.
Ráadásul, gondolta komoran, valószínűleg Dors fülébe is eljut a hír. Legjobb lesz, ha ő maga mondja el, különben olyan kiszínezett változatot fog visszahallani, amilyenhez képest a történtek csupán ártatlan játszadozásnak tűnnek majd.
Persze az asszony így sem lesz boldog.
3
Nem is volt az.
Dors a lakásuk ajtajában várta, csípőre tett kézzel. Kinézetre szinte pontosan ugyanolyan volt, mint amikor nyolc évvel ezelőtt Itt az egyetemen megismerte: karcsú, formás, göndör, vörösesarany hajjal – az ő szemében gyönyörű, mások számára talán nem annyira, de hát ő sosem volt képes elfogulatlanul szemlélni az együtt eltöltött első pár nap után.
Dors Venabili! Ez jutott eszébe, amikor megpillantotta az asszony nyugodt arcát. Sok világon, még a Trantor más szektoraiban is, a szokáshoz híven föl kellett volna vegye a Dors Seldon nevet, de az a férfi szerint olyanná tette volna a kapcsolatukat, mintha tulajdonviszony lenne közöttük. Ezt ő nem akarta, bár tudta, a hagyomány messze a Birodalom korát megelőző időkben gyökerezik.
– Hallottam, Hari – szólt Dors halkan, és bánatosan megcsóválta a fejét. – Most mihez kezdjek veled?
– Egy csók például jól esne.
– Talán lehet róla szó, de előbb beszélnünk kell. Gyere be. – Az ajtó becsukódott mögöttük. – Tudod, drágám, nekem ott vannak az óráim, és mellettük a kutatás. Még mindig azon a rémségen, a Trantori Királyság történelmén dolgozom, ami, szerinted, elengedhetetlen a munkádhoz. Talán hagyjak abba mindent, hogy téged kísérgethesselek és védelmezhesselek? Hisz tudod, ez is a feladataim közé tartozik. Sőt, most inkább, mint valaha, hisz közel állsz már a célhoz.
– Hogy közel állok? Bárcsak úgy lenne. De semmi szükség rá, hogy megvédj.
– Valóban? Elküldtem már utánad Raychot, mert csak nem jöttél, én meg aggódni kezdtem. Általában előre szólsz, ha késni fogsz. Sajnálom, Hari, ha ez most úgy hangzik, mintha őrizetben tartanálak, de hát tényleg az őrződ vagyok.
– És az föl sem merült benned, kedves őrangyalom, hogy néha-néha ki akarok rúgni a hámból?
– Aztán ha valami történik veled, mit mondok Demerzelnek?
– Elkéstem a vacsoráról? Talán választottál valamit a konyha kínálatából?
– Nem. Rád vártam. Amíg te itt vagy, te választasz. Sokkal válogatósabb vagy, mint én, mármint az ételek területén. És ne tereld másra a szót.
– Raych nem mondta, hogy semmi bajom? Nem értem, mit kell még beszélnünk ezen?
– Amikor rád talált, már ura voltál a helyzetnek, és nem is ért vissza sokkal korábban, mint te. Nem ismerem a részleteket. Mondd, mit műveltél már megint?
Seldon vállat vont.
– Illegális gyűlés volt, Dors, és én föloszlattam. Az egyetem jókora bajba kerülhetett volna, ha nem teszem.
– Csak te intézkedhettél, senki más? Hari, vedd tudomásul, rég nem vagy már birkózó, hanem egy…
– Egy öregember? – vágott közbe Seldon.
– A verekedéshez öreg, igen. Negyvenéves múltál. Hogy érzed magad?
– Hát, kissé merev vagyok.
– El tudom képzelni. Addig játszod az elnyűhetetlen heliconi atlétát, míg a végén eltöröd majd egy bordád… Na, mesélj.
– Hát, mondtam már, hogy Amaryl figyelmeztetett: Demerzelt nagy bajba sodorhatja a demagóg Jo-Jo Joranum.
– Jo-Jo. Igen, ennyit én is tudok. Mi az, amit nem? Mi történt ma?
– Propagandabeszédet tartottak a parkban. Jo-Jo egyik embere, valami Namarti szónokolt a hallgatóknak…
– Gambol Deen Namarti, Joranum jobb keze.
– Hát, ezt te jobban tudod. Na szóval, ott ágált a tömeg előtt, de persze mindenféle engedély nélkül. Gondoltam, biztos lázadást akar szítani. Úgy kell az nekik, mint egy falat kenyér. Ha akárcsak egy rövid időre is bezárathatnák Demerzellel az egyetemet, egyből nekiesnének az oktatás szabadságának megsértése címén. Mindenért őt okolnák. Ezért aztán megakadályoztam a dolgot. Elzavartam őket, nem lett lázadás.
– Látom, büszke vagy.
– Miért ne? Nem is rossz eredmény egy negyvenéves öregembertől.
– Ezért csináltad? Hogy bebizonyítsd, nem vagy még öreg? Seldon gondosan kiválasztotta vacsorára a menüt, csak aztán szólalt meg.
– Nem. Tényleg aggasztott, hogy az egyetem ilyen fölöslegesen bajba kerülhet. És persze aggódtam Demerzel miatt is. Attól tartok, Jugo rémtörténetei jobban hatottak rám, mintsem eddig bevallottam volna. Tudom, Dors, bolondság az egész, hiszen Demerzel megvédi magát. Nem tudnám ezt megmagyarázni senki másnak, csak neked. – Mély lélegzetet vett. – Hihetetlen megkönnyebbülést jelent számomra, hogy legalább veled beszélhetek róla. Csak mi ketten tudjuk, meg Demerzel – legalábbis azt hiszem, más nem –, hogy az első miniszter sérthetetlen.
Dors megérintett egy falba mélyesztett kapcsolót, mire a nappali ebédlőrészét halvány barackszínű fény árasztotta el. Harival odasétáltak a terített asztalhoz. Alighogy leültek, befutott a vacsora is – Ilyen idő tájt már nemigen tapasztalhattak fennakadást –, és Seldon közömbös arccal nekilátott. Régen megszokta már, hogy társadalmi helyzetükből adódóan nem kell az egyetem ebédlőiben étkezniük.
Seldon élvezte a fűszerek izét, melyekkel mycogeni látogatásuk alkalmával ismerkedett meg. Valójában ez bizonyult az egyetlen figyelemre méltó dolognak abban a férfiak uralta, bigottan vallásos, csak a múltjának élő szektorban.
– Hogy érted, hogy “sérthetetlen"? – kérdezte halkan Dors.
– Ugyan már, drágám, hisz tudod. Képes megváltoztatni az emberek érzelmeit. Ha Joranum igazán veszélyessé válik, egyszerűen… – kezével határozatlan mozdulatot tett – …megváltoztatja. A maga oldalára állítja.
Dors erre sértett arcot vágott, és a vacsora végéig szokatlan csend telepedett rájuk. Csak akkor szólalt meg az asszony, amikor már a maradékokat edényestül, evőeszközöstül ledobták az asztal közepén nyíló hulladékcsúszdába, és visszacsúszott rá az automata fedő.
– Nem szívesen beszélek erről, Hari, de nem akarom, hogy ártatlan természeted olyan következtetésekre vezessen, amelyek nem felelnek meg a valóságnak.
– Az ártatlan természetem? – A férfi elfintorodott.
– Igen. Sosem beszélgettünk még erről. Azt se gondoltam, hogy egyáltalán szóba kerülhet, de ha már így alakult… Demerzelnek is vannak gyenge pontjai. Korántsem sérthetetlen, tehát Joranum valódi veszélyt jelent számára.
– Ezt komolyan mondod?
– Hát persze. Te nem értheted meg a robotokat, különösen nem egy olyan összetett példányt, mint Demerzel. Én viszont igen.
4
Ismét rövid csend következett, de csak mert Seldon figyelmé) lekötötték rajzó gondolatai.
Igen, igaz. A felesége furcsamód tájékozott a robotok terén. Hari az évek során számtalanszor eltöprengett ennek okán, de végül föladta, száműzte a gondolatot agya legtávolabbi zugába. Ha nincs Eto Demerzel – a robot –, ő sosem találkozott volna Dorsszal. Dors ugyanis Demerzelnek dolgozott. Az első miniszter "jelölte ki” nyolc esztendővel ezelőtt Seldon mellé, hogy védelmezze őt a Trantor különböző szektorain átvezető menekülése során. Habár Dors azóta a felesége, társa, "jobbik énje" lett, Hari még mindig sokat gondolt különös kapcsolatára a robot Demerzellel. Ez volt az asszony életének egyetlen olyan része, ahol ő amolyan, betolakodónak érezte magát, akit nem látnak szívesen. És ez fölidézte benne mind közül a legfájdalmasabb kérdést: Vajon csupán azért maradt vele Dors, mert engedelmességgel tartozik, Demerzelnek, vagy valóban szereti? Kétségbeesetten hinni akart az utóbbiban, ám ugyanakkor…
Boldogságának Dors Venabilivel ára volt. Egy kikötés, melyet annál is szigorúbbnak érzett, mivel sosem beszéltek róla, még csak nem is említették. Az egész hallgatólagos megegyezésen alapult.
Seldon megértette, hogy Dorstól mindent megkap, amit egy feleségtől elvárhat. Persze gyermekük nem lehetett, de ő nem is számított rá, sőt, az igazat megvallva nem is nagyon szeretett volna. Ott volt neki Raych, akit legalább annyira fiának érzett, mintha az ő génjeit örökölte volna – talán még jobban.
A puszta tény; hogy Dors most eszébe juttatta a kikötés tárgyát, egyezményük megszegését jelentette, azét az egyezményét, ami ennyi éven át biztosította békéjüket és boldogságukat. Seldonban halvány, de egyre növekvő harag támadt.
Mégis megpróbálta megint félrelökni azokat a gondolatokat, kérdéseket agya legrejtettebb zugaiba. Rég beletörődött már, hogy elfogadja az asszony őrangyal szerepét maga mellett. Elvégre vele osztotta meg otthonát, asztalát és ágyát, nem pedig Eto Demerzellel.
Álmodozásából Dors hangja térítette magához.
– Azt kérdeztem: Csak nem duzzogsz, Hari?
Seldon kissé megijedt. Az asszony hangjából sürgetést érzett ki, ami rádöbbentette, hogy az elmúlt percek során valószínűleg teljesen elmerült saját gondolataiban.
– Bocsáss meg, drágám. Nem duzzogok… Legalábbis nem kifejezetten. Csak azon töprengtem, hogy kéne reagálnom a kijelentésedre.
– Arra, amit a robotokról mondtam? – Az asszony hihetetlen nyugalommal ejtette ki a szót.
– Azt mondtad, én nem tudhatok annyit róluk, amennyit te tudsz. Hogy kéne reagálnom erre? – Szünetet tartott, aztán csöndesen hozzátette (pontosan érezve, mekkora kockázatot vállal): – Már ha nem akarlak megsérteni.
– Nem azt mondtam, nem tudhatsz róluk. Ha már idézni akarsz, idézz pontosan. Azt mondtam, nem értheted őket annyira, mint én. Biztos vagyok benne, hogy tudni sokat tudsz, talán nálam is többet, de a tudás és a megértés két különböző dolog.
– Nézd, Dors, te most szándékosan paradoxonokban beszélsz, csak hogy bosszants. Egy paradoxon pedig olyan kétértelműségekből ered amelyek, akár akarva, akár akaratlanul félrevezetik az embert. Én nem szeretem ezt sem a tudományban, sem a társalgásban, hacsak nem viccnek szánja az illető. A jelen esetben azonban, úgy érzem, nem ez a helyzet:
Dors fölnevetett, úgy, ahogy csak ő tudott, halkan, mintha az öröm olyan értékes dolog lenne, amit vétek másokkal megosztani. – Téged azonban a paradoxonok nagyképűvé tesznek, és olyankor rettentő vicces vagy. Na jé, megmagyarázom. Nem szándékom ugyanis téged bosszantani. – Megpaskolta a férfi kezét, és Seldon legnagyobb megdöbbenésére ekkor látta, hogy mindeddig ökölbe szorítva tartotta.
– Rengeteget beszélsz a pszichohistóriáról – folytatta Dors. – Legalábbis nekem. Észrevetted?
Seldon megköszörülte a torkát.
– Ezt, ha tudod, bocsásd meg nekem. A program természeténél fogva a lehető legtitkosabb. A pszichohistória csak akkor működik, ha az alanyául szolgáló emberek nem sejtenek róla semmit. Ezért aztán csak Jugóval és veled beszélgethetek róla. Jugo számára az egész csak intuíció. Az az ember egy zseni, de hajlamos fejest ugrani a sötétségbe, ezért az én feladatom őt folyton visszarángatni. Ugyanakkor nekem is megvannak a magam vad gondolatai, és olyankor sokat segít, ha hangosan kimondhatom őket, pláne… – és elmosolyodott – …ha látom rajtad, hogy egyetlen szót sem értesz az egészből.
– Igen, én vagyok a legtökéletesebb hallgatóságod, és ez engem nem zavar. Igazán nem zavar, Hari, úgyhogy ne akarj most egyszerre változtatni a szokásaidon. Természetesen a matematikai fejtegetéseid nagy részét nem értem. Én csupán történész vagyok, még csak nem is tudománytörténész. Jelenleg időm nagy részét az ökonómia politikára gyakorolt hatásainak vizsgálata tölti ki…
– Igen, és ezen a téren én vagyok a te legtökéletesebb hallgatóságod. Még nem tűnt föl neked? Ha eljön az ideje, az eredményeidet még a pszichohistóriában is fölhasználhatom, és akkor nélkülözhetetlen lesz számomra a segítséged.
– Jó! Most, hogy tisztáztuk, miért maradsz velem – mindig sejtettem, nem káprázatos szépségem van ilyen nagy hatással rád – hadd folytassam a mondókámat. Tudod olyankor, amikor előadásod elkanyarodik a szigorúan matematikai megközelítésektől, néha már-már úgy érzem, fölfogom, miről beszélsz, Több alkalommal is elmagyaráztad nekem azt, amit te a minimalizmus szükségletének nevezel. Ezt például, azt hiszem, értem. Arra gondolsz…
– Tudom, mire gondolok.
Dors megbántott arcot vágott.
– Ne olyan gőgösen, kérem. Nem neked akarom elmagyarázni, hanem magamnak. Azt mondtad te vagy az én legtökéletesebb hallgatóságom, hát viselkedj is úgy. A tisztesség egyforma elbírálást kíván mindkét oldalon, nem igaz?
– Persze, hogy igaz, de ha most rám fogod, hogy gőgös vagyok, amiért egyetlen apró…
– Elég! Csönd legyen!… Na. Te magad mondtad, hogy a minimalizmus az alkalmazott pszichohistória legfontosabb tényezője, amennyiben az ember egy nem kívánt fejlődési irányt föl akar cserélni egy kívánatossal, vagy legalább egy kevésbé rosszal. Azt mondtad, a változtatásnak olyan aprónak, olyan minimálisnak kell lennie, amilyen csak lehet…
– Igen – szólt kézbe mohón Seldon – méghozzá azért…
– Nem, Hari. Énpróbálom elmagyarázni. Mindketten tudjuk, hogy te tisztában vagy ezekkel a dolgokkal. Tehát azért szükséges a minimalizmus; mert minden változtatás ezernyi mellékhatást vált ki, melyek közül nem mindegyik hasznos. Ha a változtatás túl nagy, és túl sok a mellékhatás, az események végkifejlete eltávolodik a kívánatostól, és teljességgel kiszámíthatatlan lesz.
– Úgy van – mondta Seldon. – Ez a káosz-effektus lényege. A probléma csak az, vajon van-e olyan kellőképpen apró változtatás, ami legalább viszonylag előre látható következményeket eredményez vagy az emberi történelem elkerülhetetlenül és megváltoztathatatlanul kaotikus? Kezdetben ez a gondolat vezetett arra a meggyőződésre, hogy a pszichohistória nem…
– Tudom, de hagyd befejezni, amit elkezdtem. Hogy van-e kellőképpen apró változtatás az nem érdekes. A lényeg az, minden a minimálisnál nagyobb beavatkozás káoszt eredményez. A kívánt minimum tehát a nulla, vagy a hozzá legközelebbi mennyiség. És ez a legnehezebb: megtalálni a lehető legkisebb változtatást, ami mégis több a nullánál. Ha jól értem, erre gondolsz, amikor a minimalizmus szükségességét emlegeted.
– Többé-kevésbé – felelte Seldon. – Természetesen, mint mindig, a témát sokkal tömörebben és egyértelműbben lehet megfogalmazni a matematika nyelvén. Például…
– Kímélj meg – torkolta le Dors. – Mivel tudod ezt a pszichohistóriáról, Hari, tudhatnád Demerzelről is. A tudás megvan, de a megértés nincs, mert láthatólag eddig fel sem vetődött benned, hogy a pszichohistória szabályszerűségeit alkalmazd a Robotika Három Törvényére.
– Most én nem értem, mire akarsz kilyukadni – válaszolta Seldon fakó hangon.
– Az ő esetében is érvényes a minimalizmus elve, nem igaz, Hari? A Robotika Első Törvénye szerint egy robot nem tehet kárt emberi lényben. Ez a legfontosabb szabály a közönséges robotok számára, de mivel Demerzel különleges, rá elsődlegesen a Nulladik Törvény érvényes, ami tehát még az Elsőt is megelőzi. A Nulladik Törvény leszögezi, hogy egy robot nem okozhat kárt az emberiségnek. Ettől pedig Demerzel ugyanabba a kutyaszorítóba kerül, amelyikben ti is vergődtök a pszichohistóriával. Érted már?
– Kezdem.
– Remélem is. Ha Demerzel képes emberek érzelmeit megváltoztatni, azt a nemkívánatos mellékhatások kiküszöbölésével kell tennie. Mivel pedig ő a császár vezérkari főnöke, ezek a mellékhatások igazán szép számmal jelentkezhetnek.
– És hogy illik ez a jelen helyzetre?
– Gondolkodj! Nem mondhatod el senkinek, persze engem kivéve, hogy Demerzel robot, mert ő így változtatott rajtad. De vajon mennyi volt ez a változtatás? El akarod mondani az embereknek, hogy ő robot? Rontani akarod a tekintélyét, amikor tőle függ a biztonságod, meg az anyagi és egyéb támogatás, amit kapsz? Hát persze, hogy nem. Az a változtatás, amit rajtad végzett, nagyon apró volt, de ahhoz épp elég, hogy el ne áruld őt véletlenül egy óvatlan pillanatban. Egy ilyen mikroszkopikus változtatásnál szinte nincsenek is mellékhatások. Az ehhez hasonlók segítségével irányítja Demerzel a Birodalmat.
– Na és Joranum esete?
– Az nyilvánvalóan egészen más, mint a tiéd. Ő, ki tudja, milyen okból, megváltoztathatatlanul szembe helyezkedett Demerzellel. Az első miniszter kétségkívül közbeavatkozhatna, de azzal Joranumnál olyan pálfordulást idézne elő, aminek beláthatatlanok lennének a következményei, Nem vállalhatja a kockázatot, hogy kárt tesz Joranumban, vagy a kiszámíthatatlan mellékhatások kárt tesznek az egész emberiségben. Békén kell hagynia Joranumot, amíg nem talál valami megfelelőképpen kis változtatást – kis változtatást –, ami nagyobb baj nélkül megoldhatja a helyzetet. Ezért van igaza Jugónak, és ezért sebezhető Demerzel.
Seldon nem válaszolt. Mintha teljesen elmerült volna gondolataiban. Csak percekkel később szólalt meg:
– Ha Demerzel nem tehet semmit, nekem kell lépnem.
– Ha ő nem tehet semmit, mit tudnál te?
– Az én esetem más. Engem nem kötnek a Robotika Törvényei. Én nem törekszem megszállottan a minimalitásra. Először is, látnom kell Demerzelt.
Dors enyhén idegesnek látszott.
– Biztos? Nem lenne bölcs dolog nagydobra verni kettőtök kapcsolatát.
– Eljött az a pillanat, amikor már nincs értelme tovább tagadni. Persze nem trombitaszóra vonulok be hozzá, úgy, hogy közvetít a holovízió, de mindenesetre beszélnem kell vele.
5
Seldont dühíteni kezdte az idő múlása. Nyolc évvel ezelőtt, amikor a Trantorra érkezett, azt tehetett, amit akart. Legfeljebb egy szállodaszobányi holmit hagyhatott hátra, és oda mehetett a bolygó szektorai közül, ahová csak akart. Most hirtelen tanszéki ülések szakadtak a nyakába, meghozandó döntések, elvégzendő munkák. Nem egykönnyen szabadulhat el, hogy meglátogassa Demerzelt, ám neki is foglalt csaknem minden ideje. Mindkettejüknek megfelelő időpontot találni nem bizonyult egyszerűnek.
És persze Dors is egyre a fejét csóválta. – Nem tudom, mire készülsz, Hari.
– Én magam sem tudom, Dors – felelte a férfi türelmetlenül. – Remélem, addigra rájövök, mire Demerzel elé kerülök.
– Legfontosabb kötelességed a pszichohistória. Ezt fogja mondani.
– Talán. Majd meglátjuk.
Aztán, épp amikor sikerült egyeztetnie egy időpontot az első miniszterrel, nyolc napon belülre, irodájának fali képernyőjén egyszer csak egy üzenet jelent meg, kissé régies betűkkel, és ehhez illő enyhén régies fogalmazással: SZERETNÉK MEGHALLGATÁST KIESZKÖZÖLNI ÖNNÉL, SELDON PROFESSZOR.
Seldon döbbenten nézte. Még a császárral szemben sem használtak ilyen régies kifejezéseket.
Az aláírást sem egyszerűen odanyomtatták, mint szokás szerint. Cirkalmas kézírás volt, mégis tökéletesen olvasható. Az egész olyannak tűnt, mint egy nagy művész néhány ecsetvonással vászonra vetett vázlata. Az aláírás így szólt: LASKIN JORANUM. Tehát személyesen Jo-Jo akart meghallgatást kieszközölni.
Seldon azon vette észre magát, hogy kuncogni kezd. Pontosan megértette, miért a régi nyelvezet, és miért a kézírás. Ezektől az amúgy egyszerű kérés sokkal érdekesebbé vált. Nem érzett túl nagy késztetést, hogy találkozzon a férfival – legalábbis normális körülmények között nem. De vajon miért vetette be ezt a művészieskedő archaizálást? Erre kíváncsi volt.
Megbízta a titkárnőjét, egyeztesse a találkozó időpontját és helyét. Az irodájában kell lezajlania, semmiképp sem a lakásán. Ez hivatalos tárgyalás lesz, nem személyes ügy.
Méghozzá Demerzelnél teendő látogatása előtt.
– Engem nem lep meg, Hari – mondta Dors. – Megverted két emberét, akik közül az egyik a jobb keze. Tönkretetted a propaganda-hadjáratát. Emberein keresztül közvetetten belőle magából csináltál bolondot. Ezért meg akar nézni magának. Jobb lenne, ha ott lennék veled.
Seldon a fejét rázta.
– Elviszem Raychot. Ő ismer minden trükköt, amit én, és erős, agilis húszéves fiú. Bár nem hinném, hogy szükségem lenne védelemre.
– Miből gondolod?
– Joranum az egyetemre jön hogy meglátogasson. A környéken nyüzsögni fognak a fiatalok. A hallgatók közt nem vagyok népszerűtlen, és ezt nyilván Joranum is tudja, hiszen kinézem belőle, hogy végzett egy kis kutatómunkát. Akkor pedig tudja, hogy én hazai pályán leszek. Szerintem a lehető legudvariasabban viselkedik majd, a legbarátságosabban.
Dors erre már csak lebiggyesztett ajkakkal fújtatott egyet.
– De persze nem felejtem el, milyen halálosan veszedelmes ellenfél – fejezte be Seldon.
6
Hari Seldon kifejezéstelen arccal ült, fejét épp csak annyira félrehajtva, hogy elhitesse, udvariasan figyel. Nem kímélte a fáradságot, és megnézte magának Joranum valamennyi föllelhető hologramját, a valóság azonban, mint mindig, most is különbözött a felvételektől. Talán, gondolta Seldon, maga a néző reagál másképp a valós helyzetre, abból adódik az eltérés.
Joranum nagyjából olyan magas volt, mint ő, más méretei azonban jóval nagyobbak. A különbség nem izmokban jelentkezett. A férfi egész teste a puhaság érzetét keltette szemlélőjében, de mégsem tűnt kövérnek. Arca kerek volt, szeme világoskék, fejét sűrű, homokszínű haj nőtte be. Fakó kezeslábast viselt, ajka pedig olyan félmosolyra húzódott, ami a barátságosság illúzióját keltette, ugyanakkor mindenkinek tudtára adva, csupán illúzióról van szó, semmi másról.
– Seldon professzor – hangja mély volt és fegyelmezett, egy tapasztalt szónok hangja –, örülök, hogy találkozhattunk. Hálával tartozom önnek, amiért fogadott. Remélem, nem zavarja, hogy magammal hoztam legközelebbi munkatársamat, habár erről előre nem értesítettem. A neve Gambol Deen Namarti. Azt hiszem, találkozott már vele.
– Valóban. Nagyon is jól emlékszem az incidensre. – Seldon enyhe gúnnyal pillantott Namartira. Legutóbbi találkozásukkor a férfi szónoklatot tartott az egyetem parkjában. Seldon most nyugodtabb körülmények közt vehette szemügyre. Namarti átlagosan magas volt, sovány, sárgás arccal, haja sötét, szája széles. Rajta nem látszott Joranum félmosolya, sőt, semmiféle érzelem – legfeljebb némi körültekintő óvatosság.
– A barátom, dr. Namarti, akinek szakterülete az ősi irodalmi emlékek kutatása, saját kívánságára jött el – mondta Joranum, és mosolya parányit szélesedett – bocsánatot kérni.
Gyorsan Namartira pillantott. A férfi ajka egy pillanatra megfeszült, aztán színtelen hangon mégis megszólalt:
– Sajnálom, professzor, ami a parkban történt. Nem voltam tisztában az egyetem területén tartott beszédek szigorú szabályaival, és kissé magával ragadott a lelkesedés.
– Ez érthető – fűzte hozzá Joranum. – És azt se tudta, kicsoda ön. Szerintem legjobb lenne, ha elfelejtenénk az esetet.
– Biztosíthatom önöket, uraim – mondta Seldon –, hogy nekem sincs más vágyam. Ez a fiatalember itt a fiam. Látják, én is hoztam társaságot.
Raychnak az évek során sűrű fekete bajusza nőtt, a dahliak különös ismertetőjegye. Ennek persze még nyoma sem volt, mikor először találkozott Seldonnal, rongyos és éhes utcagyerekként. Zömök volt, de ruganyos és izmos, arcán az a gőgös kifejezés, amellyel a testmagasság tekintetében jelentkező hiányosságait igyekezett ellensúlyozni.
– Jó napot, fiatalember – köszöntötte Joranum.
– Jó napot, uram – felelte Raych.
– Kérem, üljenek le, uraim – szólt Seldon. – Parancsolnak valamit enni vagy inni?
Joranum udvarias visszautasítással emelte föl a kezét.
– Nem, uram. Ez nem baráti látogatás. – Leült a fölkínált helyre. – Bár remélem, a jövőben olyanokra is sor kerülhet.
– Ha üzletről van szó, fogjunk hozzá.
– Eljutott hozzám, Seldon professzor, az imént említett incidens híre, és elgondolkoztam, vajon miért tette, amit tett. Ismerje be, jókora kockázatot vállalt.
– Ami azt illeti, nekem ez eszembe sem jutott.
– De nekem igen. Úgyhogy vettem magamnak a bátorságot, és megtudtam önről mindent, amit csak lehetett, Seldon professzor. Ön érdekes ember. Méghozzá a Heliconról, mint kiderült.
– Igen, ott születtem. Ez nem titok.
– És nyolc éve tartózkodik a Trantoron.
– Ez is bárki számára hozzáférhető információ.
– A kezdetek kezdetén egy matematikai tárgyú előadásával tette magát ismertté, ami a – hogy is nevezte? – pszichohistóriáról szólt.
Seldon a fejét csóválta. Hányszor de hányszor megbánta már azt a felszólalását. Persze akkoriban még nem tudhatta, mi lesz belőle.
– Csak a fiatalos lelkesedés beszélt belőlem – mondta. – Semmire se jutottam az ügyben.
– Csakugyan? – Joranum meglepetten pillantott körbe. – Mégis itt van a Trantor legnagyobb egyetemén, mint a Matematikai Tanszék vezetője, és ha jól tudom, még alig negyvenéves. Én magam mellesleg negyvenkettő vagyok, úgyhogy nem látom önt különösebben öregnek. Csak egy nagyon jó matematikus kerülhet ilyen rövid idő leforgása alatt ebbe a pozícióba.
Seldon vállat vont.
– Ezt én nem ítélhetem meg.
– Vagy befolyásos barátai vannak.
– Mindannyian szeretnénk olyanokat Mr. Joranum, de ebben az esetben azt hiszem, téved. Az egyetemi professzorok nagyon ritkán tesznek szert befolyásos barátokra, sőt, ami azt illeti, bármilyen barátokra. – Elmosolyodott.
Joranum úgyszintén.
– A császárt talán nem tartja elég befolyásos barátnak, Seldon professzor?
– Már hogyne tartanám, csakhogy nem az enyém.
– Márpedig nekem az a gyanúm, a császár az ön barátja.
– Bizonyára arról talált valahol említést, Mr. Joranum, hogy őfelsége fogadott engem nyolc évvel ezelőtt. Találkozónk egy óráig sem tartott, és meg kell mondanom, a barátságosságnak semmi nyomát nem láttam benne. Azóta nem beszéltem vele, sőt, nem is láttam, természetesen a holovíziós közvetítésektől eltekintve.
– De professzor, nem kell ahhoz feltétlenül a császárral beszélni, hogy megnyerje őt barátjának. Elegendő, ha az első miniszterét, Eto Demerzelt megkörnyékezi. Demerzel az ön őrangyala, az pedig ugyanannyi, mintha személyesen őfelsége pártfogását élvezné.
– Talált netán valami arra utaló nyomot a feljegyzésekben, hogy Demerzel első miniszter úr bármi módon is védelmezne engem?
– Minek ásnám bele magam a feljegyzésekbe, amikor közismert az önök baráti kapcsolata? Ezt ön is ugyanúgy tudja, mint én. Kérem, vegyük adottnak, és haladjunk tovább. – Fölemelte a kezét. – És ne fárassza magát tiltakozással. Csak az idejét vesztegeti.
– Tulajdonképpen – mondta Seldon – engem az érdekelne, maga szerint miért akarna ő engem megvédeni. Milyen érdeke fűződik hozzá?
– Professzor! Hát tényleg ennyire naivnak néz? Említettem már a pszichohistóriát, az kell Demerzelnek.
– Én pedig elmondtam, az csupán egy ifjonti fellángolás volt, nem jutottam vele semmire.
– Mondhat nekem bármit, professzor, de nekem nem muszáj mindent el is hinnem. Őszintén fogok beszélni önnel. Elolvastam az értekezését, és a matematikusaim segítségével megpróbáltam megérteni. Ők azt mondták, hogy vad fantazmagória az egész, teljességgel lehetetlen…
– Egyetértek velük – vetette közbe Seldon.
– De én úgy érzem, Demerzel arra vár, hogy ön mégis kifejlessze, és a szolgálatába állítsa. Ha ő tud várni, tudok én is. És önnek hasznosabb lenne, Seldon professzor, ha mellém állna.
– Ugyan miért?
– Mert Demerzel már nem maradhat sokáig a helyén. A nép egyre inkább ellene fordul. A császár pedig nem szeretné, ha egy népszerűtlen első miniszter esetleg aláásná az ő tekintélyét is, így előbb-utóbb másik után kell néznie. Az akár szerény személyem is lehet. Önnek pedig továbbra is védelmezőre lesz szüksége, valakire, aki biztosítja békés munkakörülményeit, és a megfelelő anyagi illetve személyi támogatást.
– Szóval ön lenne ez a védelmező?
– Természetesen, méghozzá ugyanabból az okból, mint Demerzel. Szükségem lesz a pszichohistóriára, hogy hatékonyabban kormányozhassam a Birodalmat.
Seldon elgondolkodva bólintott, várt egy pillanatig, aztán megszólalt:
– Ebben az esetben, Mr. Joranum, miért aggódnék? Szegény tudós vagyok, csöndes életet élek, matematikai és pedagógiai munkám nem túl jelentős. Ön szerint most Demerzel védelmez, a jövőben pedig ön fog. Akkor nyugodtan folytathatom tovább a munkám. Ön és az első miniszter majd megküzdenek egymással, de akárki győz is, nekem meglesz a védelmezőm – legalábbis ön szerint.
Joranum arcára fagyott mosolya kissé elhalványult. Namarti feléje fordult, köhintett, mintha valamit mondani akarna, de ő egy kézmozdulattal leintette.
– Dr. Seldon – szólalt meg Joranum. – Vannak önben hazafias érzések?
– Természetesen. A Birodalom több évezrednyi békét adott az emberiségnek – kisebb-nagyobb megszakításokkal –, és állandó fejlődést biztosított.
– Úgy van, csakhogy az utóbbi egy-két évszázadban ez a fejlődés lelassult.
Seldon vállat vont.
– Nem foglalkozom ilyen dolgokkal.
– Nem is kell. Azt azért tudhatja, hogy ez az utóbbi egy-két évszázad a politikai zűrzavar kora volt. A császárok rövid ideig uralkodtak, s uralmukat nem egyszer merényletek tették még rövidebbé…
– Ennek már az említése is fölér egy árulással – szúrta közbe Seldon. – Nem szeretném, ha…
– Lám csak, lám. – Joranum hátravetette magát a fotelban. – Milyen nyugtalan. A Birodalom haldoklik. Én ezt nyíltan ki merem mondani. Akik követnek, azért teszik, mert egyetértenek. Szükségünk van valakire az uralkodó mellett, aki igazgatja a Birodalmat, lecsillapítja a mindenfelé elharapódzó elégedetlenséget, ütőképessé teszi a hadsereget, helyrehozza a gazdaság…
Seldon egy karmozdulattal türelmetlenül félbeszakította.
– És ugye ez lenne ön?
– Úgy tervezem. Nem lesz könnyű feladat, és nem is hiszem, hogy rajtam kívül sok vállalkozót találnának – méghozzá jó okkal. Demerzel szemmel láthatóan nem tud megbirkózni a terhekkel. Uralma alatt a Birodalom hanyatlása egyre gyorsul, melynek következményeként teljesen szét fog hullani.
– És ön ezt megakadályozhatja?
– Igen, dr. Seldon. Az ön segítségével. A pszichohistóriával.
– Azzal talán Demerzel is megakadályozhatná, már ha létezne.
– Létezik – jelentette ki Joranum hűvösen. – Fölösleges tovább tagadnia. Létezése azonban Demerzelen nem segíthet. A pszichohistória mindössze eszköz. Kell hozzá egy agy, amely fölfogja a lehetőségeit, és egy kéz, amely végrehajtja a javaslatait.
– És önben ezek szerint megvannak ezek a képességek?
– Igen. Jól ismerem magam. A pszichohistóriát akarom.
Seldon megrázta a fejét.
– Akarni sok mindent lehet, csakhogy én nem adhatom magának, mert nincs a birtokomban.
– Dehogy nincs.De én nem vitatkozom. – Joranum közelebb hajolt, mintha nem bízna benne, hogy szavai a hanghullámok hátán célba érnek. – Ön azt állítja, jó hazafi. El kell foglaljam Demerzel helyét, ha el akarjuk kerülni a Birodalom végső pusztulását. Ugyanakkor lehet, hogy épp az én hatalomátvételem gyengíti meg szerkezetét véglegesen. Azt nem akarom. Ön tanácsot adhat, hogyan érhetem el a célomat a leható legkevesebb kárt okozva, a Birodalom érdekeit szem előtt tartva.
– Nem tehetem – felelte Seldon. – Ön olyan tudást tulajdonit nekem, amilyennel nem rendelkezem. Szívesen segítenék, de nem tudok.
Joranum váratlanul fölpattant.
– Hát jó, most már megismert, tudja, mit akarok. Gondolkozzon rajta. És kérem, gondolkozzon el a Birodalom sorsán. Talán úgy érzi, lekötelezettje Demerzelnek, ennek a zsarnok rablónak. De legyen óvatos. Amit most tesz, talán alapfalban rengeti meg a Birodalmat. A Galaxist benépesítő emberek kvadrillióinak nevében kérem, gondoljon a Birodalomra.
Hangja borzongató, fojtott suttogássá halkult. Seldon úgy érezte, mindjárt reszketni kezd.
– Én mindig a Birodalomra gondolok – mondta.
– Akkor most nem kívánok többet – felelte Joranum. – Még egyszer köszönöm, hogy fogadott.
Seldon szó nélkül figyelte, ahogy az iroda ajtaja zajtalanul félrecsusszan, és a két férfi kisétál a helyiségből.
Összevonta a szemöldökét. Valami nyugtalanította, de nem tudta pontosan, mi az.
7
Namarti fekete szeme Joranumra szegeződött streeling-szektorbeli, gondosan elsötétített irodájukban. Nem volt ez valami fényűző főhadiszállás. A Streelingben nem gyűjtöttek még össze elég erőt, de nem kell már sok idő hozzá.
Mozgalmuk bámulatosan szélesedett. Három évvel korábban a semmiből indult, és csápjai most már mindenhová elértek-persze egyes helyekre jobban, másokra kevésbé – a Trantoron. A Külvilágokon nem értek még el eredményt, azokon Demerzel minden erőfeszítésével igyekezett megtartani az elégedettséget. De ez hiba volt. Egy forradalom csak a Trantoron lehet veszélyes, máshol könnyű elszigetelni. Itt megdöntheti Demerzel uralmát. Furcsa, hogy erre ő nem jött rá, de Joranum mindig is úgy vélte, az első miniszter tekintélyét mesterségesen fújták föl, és ha bárki szembefordul vele, kipukkadt léggömbként ereszt le. Meggyőződéssel hitte, hogy a császár gyorsan megszabadulna Demerzeltől, amint úgy érezné, saját biztonsága került veszélybe.
Eddig még Joranum valamennyi jóslata valóra vált. Egyetlen egyszer sem tévedett, legfeljebb apró részlet kérdésekben, mint például a múltkor, amikor a Streeling Egyetemen tartott beszédjükbe az a Seldon nevű fickó beleavatkozott.
Valószínűleg ezért akart vele találkozni Joranum. A legkisebb sérülést is azonnal orvosolni kell. Joranum szerette csalhatatlannak érezni magát, és Namarti is beismerte, hogy a tartós siker legbiztosabb útja az, ha az ember a lehető leghosszabb ideig meg tudja óvni magát a tévedésektől. A nép a vereség okozta megaláztatástól való félelmében szívesen csatlakozik az eleve nyerésre álló oldalhoz, még ha ez nézeteivel ellenkezik is.
De vajon a Seldonnal folytatott beszélgetés sikernek könyvelhető el, vagy újabb sebnek, ami az elsőt is fölszakíthatja megint? Namartinak nem tetszett a ráosztott szerep, hogy alázatosan bocsánatot kérjen, ráadásul azt se tudta, használt-e valamit ezzel az ügyüknek.
Most Joranum csak ült, némán, láthatóan gondolataiba mélyedve, és úgy csipegette fogával a hüvelykujja bőrét, mintha valami szellemi táplálékot remélne tőle.
– Jo-Jo – szólalt meg halkan Namarti. Egyike volt azon keveseknek, akiknek Joranum megengedte, hogy a tömeg által ráragasztott becenéven nevezzék. A nép bizalmát mindenáron el akarta nyerni, munkatársaitól azonban megkövetelte a tiszteletet, kivéve néhány különösen jó barátját, akik kezdettől fogva segítették.
– Jo-Jo – mondta Namarti újra. Joranum fölnézett.
– Tessék, G. D., mit akarsz? – hangja kissé ingerültnek tűnt.
– Mit fogunk csinálni ezzel a Seldonnal, Jo-Jo?
– Csinálni? Egyelőre semmit. Talán csatlakozik hozzánk.
– Miért várnánk? Rákényszeríthetjük. Igénybe vesszük az összeköttetéseinket az egyetemen, és máris pokollá válik az élete.
– Nem, nem. Eddig Demerzel hagyta, hogy azt csináljuk, amit akarunk. Túl nagy az önbizalma annak a bolondnak. De az nem lenne jó, ha idő előtt lépésre kényszerítenénk, mikor még mi magunk se készültünk föl. Márpedig Seldon fenyegetésével ezt érnénk el. Gyanítom, hogy Demerzel nagy fontosságot tulajdonít neki.
– Amiatt a pszichohistória miatt, amiről beszéltél?
– Úgy van.
– De mi az? Én sose hallottam még róla.
– Nem sokan ismerik. Az egy matematikai módszer az emberi társadalom tanulmányozására, és ebből kifolyólag a jövő megjóslására.
Namarti homloka ráncokba szaladt, és a férfi zavartan elfordult. Vajon Joranum tréfál vele? Talán most nevetnie kéne? Namarti sosem tudott ráérezni, mikor várnak tőle humoros reakciót. Magától nem támadt kedve nevetni soha.
– A jövő megjóslására? – kérdezte. – Hogyan?
– Á! Ha én azt tudnám, mi szükségem lenne Seldonra?
– Őszintén megmondom, én ezt nem hiszem el, Jo-Jo. Hogy mondhatná meg valaki előre a jövőt? Ez csak a piaci mutatványosok trükkje.
– Tudom, de miután Seldon félbeszakította a beszédedet, egy kicsit utánajártam a pasinak. Nyolc évvel ezelőtt érkezett a Trantorra, hogy egy matematikai kongresszuson előadja értekezését a pszichohistóriáról. És itt a történet véget is ért. Soha senki nem hivatkozott többé az elméletére. Még maga Seldon sem.
– Ezek szerint mégsem volt benne fantázia.
– Dehogyis, épp ellenkezőleg. Ha lassan tűnik el a színről, nevetség tárgyává válik, akkor elismerném, hogy nem volt benne fantázia. Csakhogy hirtelen állt be a hallgatás, és ez azt jelenti, rárakták a fedőt a dologra. Ezért nem avatkozik Demerzel az ügyeinkbe. Talán nem a túl nagy önbizalma vezérli, hanem a pszichohistória, és ennek előnyeit akarja majd kihasználni a megfelelő pillanatban. Ha ez így igaz, elvesztünk, hacsak nem szerezzük meg a pszichohistóriát magunknak.
– De hát Seldon állítása szerint nem létezik.
– Te nem ezt mondanád a helyében?
– Szerintem akkor is meg kéne szorongatnunk.
– Nem érnénk el vele semmit, G. D. Nem hallottad Venn fejszéjének történetét?
– Nem.
– Mert nem a Nishayáról származol. Ez egy híres népmese azon a bolygón. Röviden, Venn favágó volt, aki bűvös fejszéjével egyetlen csapással kivágott bármekkora fát. A fejsze tehát felbecsülhetetlen értéket jelentett, de ő nem rejtette el a kíváncsi szemek elől. Mégsem lopta el tőle soha senki, mert rajta kívül nem akadt ember fia, aki meg tudta emelni. Nos, a jelen pillanatban a pszichohistóriával nem tud bánni senki, csak maga Seldon. Ha csak azért állna az oldalunkra, mert kényszerítettük, sose lehetnénk biztosak a lojalitásában. Könnyen megtörténhetne, hogy látszólag a mi érdekünkben elindít valami folyamatot, ami aztán alattomosan aláássa minden eredményünket. Nem, önként kell mellénk pártolnia. Csak akkor dolgozhat nekünk, ha már maga is azt akarja, hogy mi nyerjünk.
– De hogy érhetjük ezt el?
– Ott van Seldon fia. Ha jól emlékszem, Raychnak hívják. Megnézted magadnak?
– Nem különösebben.
– G. D., G. D., fontos dolgok kerülik el a figyelmedet. Az a fiú úgy hallgatott engem, mint egy messiást. Nagy hatást gyakoroltam rá, hidd el. Ha valamit, hát ezt föl tudom mérni. Látom, mikor jut el valaki a megtérés küszöbére.
Joranum elmosolyodott. Ez nem a közszereplésein használt megnyerő, álbarátságos fintor volt. Ezúttal őszintén mosolygott – hidegen, baljóslatúan.
– Majd meglátjuk, mit tehetünk Raychcsal – mondta. – És főleg, hogy elérhetjük-e rajta keresztül Seldont.
8
Mikor a két politikus távozott. Raych Hari Seldonra nézett, és közben ujjával a bajuszát babrálta. Szívesen simogatta. Itt a Streeling szektorban sok férfi viselt bajuszt, de a legtöbbé ritkás volt és seszínű. Mások csupaszon hagyták felső ajkukat, bár az csak keveseknek állt jól. Seldonnak például. Az ő hajszíne mellett egy bajusz szánalmasan festene.
Figyelte Seldont, mikor bukkan felszínre gondolatai közül. Egy idő után azonban nem bírta tovább.
– Apa! – szólt.
Seldon fölnézett.
– Tessék? – mondta. Hangjából ingerültség csendült ki, amiért félbeszakították a gondolatmenetét.
– Szerintem nem kellett volna fogadnod ezt a két fickót – jelentette ki Raych.
– Ó? És miért nem?
– Hát, az a sovány akárkicsoda az volt, akit elkaptál az egyetem parkjában. Biztos nem tetszett neki.
– De hisz bocsánatot kért.
– Nem gondolta komolyan. A másik fickó viszont, Joranum, veszélyes lehet. Mit csináltál volna, ha fegyver van náluk?
– Mi? Az egyetem területén? Az én irodámban? Ugyan már. Ez nem Billibotton. Különben is, ha bármivel megpróbálkoznak, elintéztem volna őket. Könnyedén.
– Nem tudom, apa – csóválta a fejét Raych. – Vedd figyelembe, hogy te is…
– Ki ne mondd, te hálátlan szörnyeteg – vágott közbe Seldon, Intőn fölemelve az ujját. – Kezdesz úgy beszélni, mint az anyád, pedig ezt tőle sem szeretem. Nem vagyok öreg, legalábbis még nem annyira. Mellesleg te is velem voltál, és te legalább olyan jól verekszel, mint én.
Raych összeráncolta az orrát.
– Az nem sok jó. – (Hiába minden, már nyolc éve annak, hogy kikerült Dahl fertőjéből, mégis rá-rátévedt nyelve az ottani beszédre, ami egyből elárulta alsóbb néposztálybeli származását. És alacsony is volt, ami miatt néha már-már nyomoréknak érezte magát. Mindenesetre a bajuszát büszkén viselte, és tett róla, hogy senki ne kezelje le kétszer.) – Mit akarsz csinálni Joranummal? – kérdezte.
– Egyelőre semmit.
– Nézd, apa, én láttam már át a Trantor Vízióban. Néhány beszédét föl is vettem holoszalagra. Mindenki csak róla beszélt, hát gondoltam, meghallgatom a mondanivalóját. És, tudod, az az igazság, hogy tetszett nekem. Ő maga persze nem, nem is bízom benne, de amit mond, annak van értelme. Azt akarja, minden szektor kapjon egyenlő jogokat és egyenlő esélyeket. Ez még nem baj, ugye?
– Természetesen nem. Minden civilizált embernek ez a véleménye.
– Akkor miért nem valósítottuk meg már rég? Vajon a császárnak is ez a véleménye? És Demerzelnek is?
A császárnak és az első miniszternek az egész Birodalomról gondoskodnia kell. Nem koncentrálhatják minden erőfeszítésüket a Trantorra. Joranum könnyen beszél az egyenlőségről. Nincs semmi felelőssége. Ha ő lenne uralmon, hirtelen huszonötmillió bolygó igényei zúdulnának a nyakába. Ráadásul a szektorok is folyton elégedetlenkednek. Mindegyik egyenlőséget akar magának, sokszor akár a többiek rovására. Mondd, Raych, úgy gondolod, Joranumnak kezébe kéne adni a hatalmat, csak hogy megmutathassa, mit tud?
A fiú vállat vont.
– Nem tudom. De kíváncsi lennék. Persze ha valamit tervelt is ellened, ráugrottam volna az első gyanús mozdulatra.
– Ezek szerint az irántam érzett hűséged erősebb, mint aggodalmad a Birodalomért.
– Persze. Hisz az apám vagy.
Seldon szeretettel nézte Raychot, de legbelül valami bizonytalanság mardosta. Vajon milyen messzire terjedhet Joranum hipnotikus hatása?
9
Hari Seldon hátradőlt székében. A mozgatható támla engedett a nyomásnak, és végül félig fekvő helyzetben állt meg. A férfi összekulcsolta kezét a feje mögött, szeme a semmibe révedt. Halkan lélegzett.
Dors Venabili a szoba másik végében ült. Nézőkéjét kikapcsolta, a mikrofilmek a helyükön sorakoztak. Jó ideje dolgozott már a korai trantori történelem egyik meghatározó eseményének, a Florina-incidensnek az elemzésén, és most pihentetőnek találta egy pillanatra abbahagyni a munkát, és eltöprengeni, vajon min járhat Seldon esze.
Biztosan a pszichohistórián. Valószínűleg az élete hátralevő része arra fog rámenni, hogy megpróbálja földeríteni ennek a már-már kaotikus rendszernek a mellékvágányait, és végül azzal a tudatta! kell majd meghalnia, hogy elmélete még mindig nem tökéletes. A fiatalokra száll a feladat, Amarylra például, ha addig nem dolgozza magát ő is halálra.
A férfi számára azonban ez volt az élet egyetlen értelme. Addig nem eshetett semmi baja, míg az elmélet kitöltötte minden gondolatát. Dorst ez megnyugtatta. Tudta, egyszer el fogja veszíteni, és már előre rettegte a kínt. Kezdetben, mikor rábízták a férfi védelmét, ilyesmi még meg se fordult a fejében.
Vajon mikor vált az egész személyes ügyévé? És mitől? Mi rejlik ebben az emberben, amitől ő nyugtalankodni kezd, ha csak egy percre is eltűnik a szeme elől? Kezdetben csak a biztonságára kellett vigyáznia. Hogy nyomakodhatott be az életébe e mellett a többi?
Egyszer régen beszélt erről Demerzellel, mikor már félreérthetetlenné váltak az érzései. A miniszter komolyan végigmérte, és így szólt:
– Te összetett lény vagy, Dors, ne várj egyszerű válaszokat. Én is találkoztam életemben olyan egyedekkel, akiknek jelenléte serkentette a gondolkodásomat, kényelmesebbé tette számomra a másokkal való kommunikációt. Megpróbáltam összemérni, ezek a kellemes hatások megérik-e a végső eltávozásukkal járó kellemetlenségeket. Egyvalami bizonyossá vált előttem. A társaságukból fakadó előnyök messze többet jelentettek nekem, mint az elmúlásuk feletti sajnálatom. Mindezek után csak azt tanácsolhatom, hogy az élménytől ne foszd meg magad.
Az asszony arra gondolt, Hari egy napon betölthetetlen űrt hagy majd benne, és az a nap minden perccel közelebb és közelebb kerül. Aztán rájött, ezen értelmetlen dolog tépelődni.
Hogy elűzze aggasztó gondolatait, megszólította a férfit:
– Min jár az eszed, Hari?
– Tessék? – Seldon látható erőfeszítéssel tért magához elrévedéséből.
– Gondolom, a pszichohistórián. Biztos megint zsákutcába jutottál.
– Képzeld el, egyáltalán nem arra gondoltam. – Hirtelen fölnevetett. – Tényleg tudni akarod, min jár az eszem?… A hajon!
– A hajon? Kién?
– Most épp a tiéden. – Szeretetteljesen pillantott az asszonyra.
– Talán valami nincs rendben vele? Festessem más színűre? Vagy talán azt várod, hogy ennyi év után végre megőszüljek már?
– Ugyan már, ki várna tőledősz hajszálakat?… De egyik gondolat követte a másikat, és végül a Nishayánál kötöttem ki.
– Nishaya? Az meg mi?
– Sosem volt része a Birodalom előtti kor Trantori Királyságának, úgyhogy nem csodálom, ha nem hallottál róla. Egy kis bolygó. Elszigetelt. Jelentéktelen. Mellőzött. Én is csak azért tudok róla, mert vettem a fáradságot, és utánanéztem. A huszonötmillió világ közül nagyon kevés tudja igazán alaposan megismertetni magát a köztudattal, de kétlem, hogy volna még egy annyira jelentéktelen, mint a Nishaya, és ez már magában jelentős dolog.
Dors félretolta kutatási anyagait.
– Mi az, újabban rászoktál a paradoxonokra? Pedig nekem azt állítottad, ki nem állhatod őket. Hogyhogy jelentős a jelentéktelen?
– Ó, az egészen más, ha én hozok föl egy paradoxont. Tudod, Joranum a Nishayáról jött.
– Á, szóval Joranum az, aki aggaszt.
– Igen. Raych állhatatos követelésére megnéztem néhány feljegyzését, végighallgattam egy-két beszédét. Nincs sok értelmük, de a végső hatás csaknem hipnotikus. Raych is odavan érte.
– Szerintem ez egy dahlbelinél tökéletesen érthető. Joranum állandóan a szektorok egyenlőségét hangoztatja, és ez nyilván nem hagyja hidegen a lenézett, nyomorban élő hőkutasokat. Emlékszel, mikor Dahlban jártunk?
– Nagyon is jól emlékszem, és természetesen nem hibáztatom már azt a fiút. Az egészben csak az zavar, hogy Joranum a Nishayáról jött.
Dors vállat vont.
– Hát, neki is jönnie kellett valahonnan, másrészről pedig a Nishayáról is vándorolnak el emberek, még a Trantorra is.
– Igen, de amint mondtam, vettem a fáradságot, és utánanéztem annak a bolygónak. Még hiperűr-kapcsolatba is léptem egy, ottani alacsonyabb beosztású tisztségviselővel. Persze jó sok pénzbe került, amit a lelkiismeretem nem enged áthárítani a tanszékre.
– És találtál valamit, ami megérte a pénzedet?
– Azt hiszem, igen. Tudod, Joranum mindig kis történeteket mesél el, hogy világosabbá tegye a véleményét. A Nishayán szájról szájra járó legendákra hivatkozik. Ez itt a Trantoron nagyon kedvez neki, hisz úgy tűnteti föl, mint a nép egyszerű fiát, akiből csak úgy árad a mesterkéletlen filozófia. Beszédet tele vannak az ilyen történetekkel. Ezek alátámasztják, hogy egy szelídítetlen ökológiájú kis világról jött, s gyermekkorát egy elszigetelt farmon töltötte. Az emberek szeretik az ilyesmit, és főleg a trantoriak, akik inkább a halált választanák, semhogy szembe kelljen nézniük egy szelídítetlen ökológiával, ugyanakkor mégis gyakran álmodoznak róla.
– Mondd már, mit derítettél ki!
– Az a dolog furcsasága, hogy a férfi, akivel a Nishayán beszéltem, egyik történetet sem hallotta még soha.
– Az nem jelent semmit, Hari. A Nishaya lehet, hogy kis világ, de akkor is egy egész bolygó. Joranum szülőhelyének legendáit nem feltétlenül kell ismernie egy máshonnan származó hivatalnoknak.
– Nem, nem. A népmesék kisebb-nagyobb változásokkal rendszerint az egész világon elterjednek. De ettől eltekintve, a fickót meglehetősen nehezen értettem meg. A galaktikus standardnyelvet érdekes akcentussal beszélte. Megkerestem másokat is a Nishayán, ellenőrzésképpen, és mindannyiuknál ugyanezt tapasztaltam.
– Na és?
– Joranumnál nyoma sincs. Remekül beszéli a trantorit. Ami az igazat illeti, sokkal jobban nálam. Én heliconi szokás szerint megnyomom az r-jeimet. Ő nem. A feljegyzések szerint tizenkilenc évesen érkezett a Trantorra. Véleményem szerint lehetetlen, hogy valaki élete első tizenkilenc évét a barbár nishayai standardot beszélve élje le, aztán a Trantoron egy csapásra elveszítse minden akcentusát. Bármilyen régóta van is itt, valami halvány kiejtésbeli különbségnek maradnia kellett volna… Nézd csak meg Raychot, időnként hogy kibukik belőle a dahli mondatszerkesztés.
– És mindebből mire következtetsz?
– Arra, miután egész este ezen törtem a fejem, hogy Joranum egyáltalán nem a Nishayáról jött. Sőt, szerintem csak azért választotta származási helyéül azt a bolygót, mert annyira isten háta mögötti hely, annyira ismeretlen. Nem hitte, hogy valaki képes utánajárni. Bizonyára komputerrel kerestette ki azt a világot, amire nyugodtan hivatkozhat, mert senki sem kaphatja rajta, ha hazudik.
– De hát ez nevetséges, Hari. Miért jó neki, ha úgy tesz, hogy egy másik világról jött? Ahhoz rengeteg dokumentumot kell meghamisítania.
– Valószínűleg pontosan ezt is csinálta. Elég követője lehet a hivatalnoki körökben, hogy ne jelentsen neki nehézséget. Egy ember nem is lehetett elég a munkához.
– Na jó, de miért?
– Mert szerintem Joranum nem akarja a nagyközönség orrára kötni, honnan jött.
– Miért nem? A Birodalom minden világa egyenlő, törvényeit és szokásalt illetően egyaránt.
– Ebben nem vagyok olyan biztos. Az efféle idealista elméletek a gyakorlatban mindig egészen máshogy sülnek el.
– Akkor honnan jöhetett? Van valami ötleted?
– Igen. És ez visszavezet bennünket a haj témájához.
– Mi köze ehhez a hajnak?
– A beszélgetéseink alatt ott ültem Joranummal szemben, bámultam őt, és egyre valami nyugtalanságot éreztem, aminek az okára nem tudtam rájönni. Aztán megértettem, hogy a haja teszi. Olyan élő volt, csillogó, öö… tökéletes, amilyet életemben nem láttam még. És hirtelen beugrott. A haja mesterséges, nagy gonddal úgy növesztették ki a fején.
– Növesztették? – Dors szeme összeszűkült. Látszott rajta, hogy hirtelen ő is megértette. – Ezek szerint…
– Igen, ezek szerint Trantor múltközpontú, mitológiájáról híres Mycogen szektorából származik. Ezt próbálja mindenáron elrejteni.
10
Dors Venabili hűvösen végiggondolta a dolgot. Mindig így gondolkodott – hűvösen. Nem voltak jellemzők rá a heves érzelemkitörések.
Lehunyta a szemét, úgy koncentrált. Nyolc éve már, hogy Harival ellátogattak Mycogenbe, és akkor sem töltöttek el ott sok időt. Kevés említésre méltó dolog akadt abban a szektorban, az ételeket kivéve.
Képek jelentek meg emlékezetében. A harsány, puritán, férfiközpontú társadalom; a múlt dicsőítése; a testszőrzet teljes eltávolítása egy önként vállalt, fájdalmas procedúra során, csakhogy elmondhassák magukról, ők különböznek mindenki mástól; a legendáik; emlékeik (vagy fantazmagóriáik) arról az időről, amikor ők irányították a Galaxist, amikor még sokkal tovább éltek, és robotok szolgálták ki őket.
Kinyitotta a szemét, és így szólt:
– Miért, Hari?
– Mit miért, kedvesem?
– Miért kell letagadnia mycogeni származását?
Dors nem tartotta valószínűnek, hogy térje részletesebben emlékszik látogatásukra, mint ő, de egyvalamivel számolnia kellett: a férfi agya különbözik az övétől. Az övé az emlékekre épült, és matematikai módszerességgel állapította meg a dolgok közötti összefüggéseket. Seldon agya azonban kiszámíthatatlanul kapkodott ide-oda. A férfi szerette hangoztatni, hogy az intuíció egyedül fiatal kollégájának, Jugo Amarylnak a vesszőparipája, de Dorst ezzel nem csapta be. Seldon szívesen tetszelgett a világtól elvonult matematikus pózában, aki csodálkozó szemekkel néz körül, valahányszor előmerészkedik elefántcsonttornyából, az asszony azonban ezen is átlátott.
– Miért kell letagadnia mycogeni származását? – ismételte, de a férfi csak ült szátlanul, magába mélyedve, azzal az arckifejezéssel, amellyel máskor rendszerint a pszichohistória újabb felhasználási módjain töprengett.
– A mycogeni társadalom szigorú korlátok között működik. – felelte végül Seldon. – De mindig vannak olyanok, akiknek nem tetszik, ha előre megszabják tetteiket és gondolataikat. Akik nem képesek megszokni az efféle jármot, akik több szabadságot akarnak, és ezért a szektor határain túlra vágynak. Ez érthető is.
– Szóval ők növesztenek mesterséges hajat?
– Nem, az nem jellemző. A legtöbb szakadár – így hívják a mycogeniek a szökevényeket, és persze megvetik őket – parókát visel. Az sokkal egyszerűbb, de sokkal feltűnőbb is: Én úgy hallottam, csak az igazán elszánt szakadárok növesztenek mesterséges hajat. A művelet nehéz és költséges, de a végeredmény szinte megkülönböztethetetlen a valóditól. Eddig még sohasem láttam a saját szememmel, csak hallottam róla. Éveken át tanulmányoztam a Trantor nyolcszáz szektorát, hátha hozzásegít a pszichohistória matematikai alapjainak kidolgozásához. Sajnos nincs sok látszata, de egy-két dolgot azért megtanultam.
– Én még mindig nem értem, miért akarják a szakadárok letagadni, hogy a Mycogenből származnak. Hisz úgy tudom, semmiféle hátrányuk nem származhat belőle.
– Így igaz. Valóban, a mycogenieket még csak alsóbbrendűnek sem tartják. Egészen más az oka. A mycogenieket nem veszik komolyan. Intelligensek ugyan, ezt mindenki elismeri, iskolázottak, tekintélyesek, kulturáltak, a konyhaművészet mesterei, szektoruk már-már ijesztően jól prosperál – mégsem veszi őket senki komolyan. Babonáik a Mycogenen kívül élők számára nevetségesnek, képtelennek tűnnek. És ez a vélemény előbb-utóbb a szakadárokra is átragad. Ha egy mycogeni kísérelné meg átvenni a hatalmat, nevetésorkán fogadná. Ha az embertől félnek, az nem baj. Ha megvetik, még azzal is együtt lehet élni. De ha lépten-nyomon kinevetik, az rettenetes. Joranum első miniszter akar lenni, ahhoz pedig haj kell, és az sem árt, ha úgy tűnteti föl, hogy valamelyik jelentéktelen bolygón nőtt fel, a Mycogentől a lehető legtávolabb.
– Biztos vannak azért természettől fogva kopasz emberek is.
– Olyan tökéletesen szőrtelenítettek, mint a mycogeniek, nincsenek. A Külvilágokon ez persze nem sokat számit, hiszen oda a szektornak a híre is alig jut el. A mycogeniek magának való nép, közüle kevesen és ritkán hagyják el a Trantort, itt azonban minden más. Az emberek lehetnek kopaszok, de mindig akad rajtuk legalább egy-két szőrszál, ami bizonyítja, hogy nem mycogeniek. Azon kevesek, akik valami egészségügyi ok miatt vesztették el testszőrzetüket, valószínűleg állandóan maguknál hordanak egy orvosi igazolást, származásukat tanúsítandó.
– Segít ez rajtunk valamit? – kérdezte Dors a homlokát ráncolva.
– Nem vagyok benne biztos.
– Nem tehetnéd közhírré, hogy Joranum mycogeni?
– Nem hinném, hogy olyan egyszerű lenne. Valószínűleg eltüntetett maga után minden nyomot, és még ha sikerrel járnék is…
– Igen?
Seldon vállat vont.
– Nem szívesen támogatok semmiféle fanatizmust. A Trantoron a szociális helyzet már így is épp eléggé veszedelmes, semmi kedvem olyan érzelmeket elszabadítani, amelyeket aztán nem tudunk újra kordába szorítani. Csak a legvégső esetben folyamodnék ahhoz, hogy előálljak a Mycogennel.
– Szóval ebben az esetben is a minimalitásra törekszel.
– Természetesen.
– De mégis mit akarsz tenni?
– Kihallgatást kértem Demerzeltől. Ő talán tudni fogja, mit tegyünk.
Dors élesen pillantott rá.
– Hari, nem vársz te túl sokat Demerzeltől? Mintha azt akarnád, hogy minden problémádat ő oldja meg helyetted.
– Nem, de ebben az egy esetben igazán megtehetné.
– És ha nem tudja?
– Akkor más megoldás után kell néznem, nem igaz?
– Például?
Seldon arcán fájdalmas fintor suhant át.
– Nem tudom, Dors. Tőlem se várhatod el, hogy minden problémára tudjam a megoldást.
11
Eto Demerzel ritkán fogadott más látogatót Cleon császáron kívül. Több okból is szívesebben húzódott meg a háttérben, és ezeknek csak egyike volt, hogy külseje az évek múlásával szinte mit sem változott.
Hari Seldon régen nem látta már, négyszemközt pedig azokban a napokban beszélt vele utoljára, amikor a Trantorra érkezett. Laskin Joranummal folytatott nyugtalanító beszélgetésének fényében mindketten ajánlatosabbnak tartották, ha nem verik nagydobra találkozójukat. Ha Hari Seldon a Császári Palotában meglátogatja az első minisztert, az mindjárt fölkelti az emberek érdeklődését, ezért aztán biztonsági okokból úgy döntöttek, a Kupola Szálló egy kisebb, ám annál fényűzőbben berendezett lakosztályát választják beszélgetésük színhelyéül.
Amint Seldon megpillantotta Demerzelt, fájdalmasan fölidéződött benne a régi napok emlékezete. Az a tény, hogy a miniszter ugyanúgy néz ki, mint akkoriban, csak növelte szomorúságát. Arcán ugyanazokat a határozott, rendezett vonásokat látta, még mindig magas volt és izmos, itt-ott szőke tincsekkel tarkított haja még mindig ugyanolyan sötétbarna. Jóképűnek nem nevezhette, inkább komolyan előkelőnek. Az ideális első miniszter megtestesült képmása volt, nem úgy mint néhány elődje. Seldon úgy vélte, nagyban ennek a külsőnek köszönheti a császár, az udvar, és ezáltal az egész Birodalom fölött gyakorolt hatalmát.
Mikor Demerzel megindult felé, ajka finom mosolyra húzódott, de arca megőrizte komolyságát.
– Hari – szólt –, de örülök, hogy látom. Már attól tartottam, meggondolja magát, és lemondja a találkozónkat.
– Én ugyanettől tartottam az ön részéről, első miniszter úr.
– Eto, ha nem meri használni az igazi nevemet.
– Nem tudom. Nem jön ki a számon. De hát ezt ön intézte így.
– Előttem kimondhatja. Rajta. Szeretném hallani.
Seldon tétovázott, mintha nem hinné, hogy ajka és hangszalagjai képesek megformálni a szót.
– Daneel – mondta végül.
– R. Daneel Olivaw – bólintott Demerzel. – Igen. Vacsorázzon velem, Hari. Akkor nekem legalább nem kell ennem, és higgye el, az nagy megkönnyebbülést jelentene számomra.
– Örömmel, bár egyedül étkezni nem a legvidámabb dolog. Talán mégis, egy-két falatot…
– Ha ezzel örömet szerzek…
– Én továbbra sem tudok szabadulni a gondolattól – mondta Seldon –, vajon bölcs dolog-e hosszabb időt együtt töltenünk.
– Igen. Ez a császár parancsa. Őfelsége direkt megkért, hogy beszéljek önnel.
– Miért, Daneel?
– Két esztendő múlva ismét összeül a tízéves konferencia…. Miért néz rám ilyen meglepetten? Talán elfelejtette?
– Nem, egyszerűen csak nem gondoltam rá.
– Nem akar részt venni rajta? A legutóbbin nagy sikert aratott.
– Persze. A pszichohistóriámmal. Azóta is sikert sikerre halmozok.
– Mindenesetre magára vonta a császár figyelmét. Ez még egyetlen matematikusnak sem sikerült.
– Először az ön figyelmét keltettem föl, nem a császárét. Aztán menekülhettem a kitartó érdeklődése elől, míg végűi meg tudtam győzni, hogy elkezdtem a kutatásaimat. Akkor biztosította számomra a nyugodt életet, de azzal a feltétellel, ha nem lépek nyilvánosság elé.
– Egy jóhírű matematikai tanszék vezetője szerintem nem igazán tud elbújni a nyilvánosság elől.
– Igen, de az állásom mögé kell elrejtenem a pszichohistóriát.
– Á, már itt is a vacsoránk. Most egy darabig beszélgessünk másról, ahogy az barátokhoz illő. Hogy van Dors?
– Remekül igazi feleség. Az aggodalmaskodásával a sírba visz.
– Ez a dolga.
– Emlékeztet is rá gyakran. De komolyra fordítva a szót, Daneel,   nem lehetek eléggé hálás önnek azért, hogy összehozott minket.
– Köszönöm, Hari, de az igazsághoz hozzá tartozik, a házasságuk még engem is meglepett, különösen Dors miatt…
– Akkor is köszönünk mindent, bármi keveset tervelt is el belőle előre.
– Örülök a boldogságuknak, azzal együtt, hogy a következményeket még mindig nem látom át, sem az önök kapcsolatában, sem a miénkben.
Seldon erre nem tudott mit válaszolni, így aztán Demerzel intésére mindketten a tányérjukhoz fordultak.
Egy idő után aztán a villájára tűzött halfalat felé biccentett, és így szólt:
– Az alapanyagot nem tudom meghatározni, de az elkészítés módja kétségkívül mycogeni.
– Úgy van. Tudom, hogy szereti.
– A mycogenieknek ez az egyetlen mentségük az életre. Az egyetlen. De tudom, önnek sokat jelentenek. Ezt nem felejtem el.
– Csak jelentettek valaha. Őseik valamikor nagyon régen az Aurora bolygón éltek. Háromszáz évnél is hosszabb ideig éltek, és a Galaxis ötven világán uralkodtak. Egy aurorai tervezett és épített meg engem. Ezt nem felejthetem el. Sokkal pontosabban emlékszem rá, mint az ő mycogeni leszármazottjai. De aztán egyszer elhagytam az Aurorát. Döntöttem, hogy az emberiség javát fogom szolgálni, és azóta is ezt az elhatározást követem.
– Nem hallgathatnak ki minket? – kérdezte Seldon hirtelen rémülettel.
Demerzel láthatóan jól mulatott ijedségén.
– Ha csak most jutott ez eszébe, már régen rossz. De ne aggódjon, megtettem a szükséges óvintézkedéseket. Nem látták sokan, amikor megjött, és erre távoztakor is ügyeljen. Aki mégis észreveszi, nem lepődik meg. Nem titok, hogy amatőr matematikus vagyok, nagyravágyó de nem túl tehetséges. Ezen jól szórakoznak az udvarban ellenségeim, itt pedig mindenki nyilván azt gondolja, a közeledő tízéves konferencia szervezését intézem. És valóban arról is akarok beszélni önnel.
– Nem tudom, miben segíthetnék. Egyetlen egy dologról beszélhetnék a konferencián, de arról nem beszélhetek. Ha egyáltalán ott leszek, akkor is csak a közönség soraiban. Nem szándékszom semmiféle új elmélettel előállni.
– Megértem. Mégis, ha kíváncsi egy érdekességre, őcsászári felsége még mindig emlékszik önre.
– Gondolom, mert ön emleget előtte.
– Nem. Semmi szerepem nincs benne. Őfelsége időnként szerez nekem meglepetéseket. Tudja, hogy közeledik a konferencia, és emlékszik az ön előadására, amit az előzőn tartott. Továbbra is érdeklődik a pszichohistória iránt, és higgye el, komolyan kell venni. Az sem valószínűtlen, hogy magához rendeli. Az udvarban pedig híre megy ekkora megtiszteltetésnek, ha valakit életében kétszer is látni kíván a császár.
– Ön tréfál. Mit érne el azzal, ha találkozna velem?
– Fogalmam sincs, mindenesetre a meghívást nem utasíthatja vissza… Hogy vannak az ifjú védencei, Jugo és Raych?
– Tudja azt ön jól. Bizonyára minden lépésemet szemmel tartja.
– Valóban. De engem csak a biztonsága érdekel, az élete többi vonatkozása hidegen hagy. Sajnos időm nagy részét fölemésztik kötelességeim, így aztán mindent nem láthatok.
– És Dors nem jelent?
– Csak közvetlen vészhelyzetben. Máskülönben nem. Ha nem muszáj, nem szívesen játssza a kém szerepét. – Arcán ismét halvány mosoly jelent meg.
Seldon fölmordult.
– A fiúkkal minden rendben. Jugo egyre inkább kicsúszik a kezeim közül. Jobb pszichohistórikus, mint én, és szerintem úgy érzi, csak hátráltatom. Ami Raychot illeti, ő egy szeretetre méltó kis gézengúz, hisz mindig is az volt. Már rémes utcakölyök viselkedésével megnyert engem, és ami hihetetlenebb, Dorst is. Esküszöm, Daneel, az az érzésem, hogy ha Dors megutálna engem, és el akarna hagyni, akkor is maradna, mert szereti Raychot.
Demerzel bólintott, és Seldon komoran folytatta:
– Ha Mynekben Rashelle-nek nem tetszik meg, most nem lennék itt. Lelőttek volna, mint egy kutyát… – Fészkelődni kezdett. – Még a gondolattól is kiráz a hideg, Daneel. Annyira kiszámíthatatlanul, váratlanul történt az egész. Ilyen körülmények között mi hasznát vehetnénk a pszichohistóriának?
– Hisz épp ön mondta nekem, hogy a pszichohistória csak valószínűségekkel dolgozhat, és nagy számokkal, egyénekre nem lehet érvényes.
– De ha az az egyén a történelem szempontjából létfontosságú…
– Egyszer majd megérti, hogy a történelem szempontjából egyetlen egyén sem lehet igazán létfontosságú. Még én sem – és ön sem.
– Talán igaza van. De én, mivel az emberi természet alapvetően önző, továbbra is létfontosságúnak érzem magam… És önt is. Éppen erről akartam beszélni, méghozzá a lehető legőszintébben. Tudnom kell ugyanis.
– Tudnia? Mit? – A vacsora maradékait eltakarították előlük, és a szoba világítása is halványabbra váltott. A falak is mintha közelebb húzódtak volna, elszigetelve őket a külvilágtól.
– Joranum – bökte ki végül Seldon. Elharapta a szót, mintha már a név puszta említésével is fölösleges kockázatot vállalna.
– Á, igen.
– Tud róla?
– Hát persze. Hogy engedhetném meg, hogy ne tudjak?
– Én is mindent tudni akarok róla.
– Pontosabban mit?
– Ugyan már, Daneel, ne játsszon velem. Veszélyes?
– Természetesen veszélyes. Csak nem kételkedett benne?
– Úgy értem, önre. A pozíciójára, mint első miniszterre.
– Én is így értettem. Pontosan így veszélyes.
– És ön hagyja?
Demerzel előrehajolt, bal könyökét az asztalra támasztva.
– Vannak dolgok, amik nem várnak az én engedélyemre, Hari. Elmélkedjünk el egy kicsit. Őcsászári felsége, Cleon, aki ezen a néven az első. Immár tizennyolc éve ül a trónon, és én ez alatt az idő alatt mellette voltam, először mint vezérkari főnök, később mint első miniszter. Már apja uralkodásának utolsó éveiben is fontosabb beosztást töltöttem be. Hosszú idő ez, minisztereknél szokatlanul hosszú.
– De ön nem közönséges miniszter, Daneel, és ezt ön is jól tudja. Muszáj hatalmon maradnia, míg a pszichohistória elmélete készen nem áll, hogy alkalmazni lehessen. Ne mosolyogjon, ez az igazság. Amikor először találkoztunk, nyolc évvel ezelőtt, azt mondta, a Birodalom a pusztulás, hanyatlás korszakába lépett. Azóta megváltozott a véleménye?
– Nem, hát persze, hogy nem.
– Sőt, a hanyatlásnak egyre több jele mutatkozik, nem igaz?
– Igen, bár mindent megteszek, hogy megakadályozzam.
– És ön nélkül mi történne? Joranum föllázítja az egész Birodalmat.
– A Trantort, Hari, csak a Trantort. A Külvilágok mellettem állnak, elégedettek a tetteimmel, még ha a gazdaság pusztul, a kereskedelmi kapcsolatok pedig leépülnek is.
– De épp a Trantor az, ami számit. A Trantor a Birodalom szíve, a mag, az adminisztratív központ, és ez az, ami a bukását okozhatja. Ha az itteniek ön ellen fordulnak, nem maradhat a helyén.
– Egyetértek.
– És ha eltávolítják, ki fog gondoskodni a Külvilágokról, ki fogja tovább hátráltatni a hanyatlást, és megakadályozni, hogy a Birodalom a teljes anarchia állapotába süllyedjen alá?
– Valószínűleg ez mind bekövetkezik.
– Tehát lépnie kell. Jugónak meggyőződése, hogy ön életveszélyben van, és nem maradhat meg a pozíciójában. Ő az intuícióira hallgat. Dors ugyanezt állítja, de ő a… a… azzal a három, nem, négy törvénnyel magyarázza, a…
– A robotikáéval – segítette ki Demerzel.
– Raychot mintha vonzanák Joranum eszméi, ami nem csoda, tekintve, hogy Dahlból származik. Én… én pedig elbizonytalanodtam. Ezért jöttem el önhöz, hogy megnyugtasson. Mondja, hogy mindent a kezében tart.
– Szívesen mondanám, ha így lenne. Csakhogy sem szolgálhatok megnyugtatással. Veszélyben vagyok.
– És nem tesz semmit?
– Nem. Mindent megteszek azért, hogy kordában tartsam az elégedetlenséget, tompítsam Joranum akcióinak hatását. Ha nem így lenne, már rég elmozdítottak volna a helyemről. Amit azonban én csinálok, az nem elég.
Seldon tétovázott.
– Azt hiszem, Joranum mycogeni – mondta végül.
– Valóban?
– Ez csak az én véleményem. Gondoltam, fölhasználhatnánk ellene, csak nem szívesen szabadítom el a fanatizmust.
– Bölcsen tette, hogy várt. Legtöbb tettünk nem kívánt mellékhatásokat von maga után. Tudja, Hari, én nem félek attól, hogy le kell mondanom. De bárcsak lenne olyan utódjelölt, aki hozzám hasonlóan szembeszegülne a hanyatlás erőivel. Ha ugyanis maga Joranum kerül a helyemre, az végzetesnek bizonyulhat.
– Akkor pedig bármi áron meg kell állítanunk.
– Nem egészen. Akkor is felütheti fejét az anarchia, ha Joranum elpusztul, és én maradok a helyemen. Tehát éppen hogy nem szabad hozzányúlnom, mert talán ez idézi elő a Birodalom végét. Egyelőre még semmi olyan módszer nem jutott eszembe, ami bizonyosan megszabadít Joranumtól, ugyanakkor nem taszítja anarchiába a világot.
– A minimalizmus – suttogta Seldon.
– Tessék?
– Dors azt mondta, biztos a minimalizmus köti meg az ön kezét.
– És igaza volt.
– Akkor a látogatásom nem járhat eredménnyel, Daneel.
– Úgy érti, hogy megnyugtatásra vágyott, de tőlem nem kaphatja meg?
– Attól tartok.
– De én is azért fogadtam önt, mert megnyugtatásra vágytam.
– Tőlem?
– A pszichohistóriától, ami megmutathatná számomra a legbiztonságosabb utat.
Seldon nagyot sóhajtott.
– Daneel, a pszichohistória még nem jutott el arra a pontra. Az első miniszter komoran nézett vissza rá.
– Nyolc éve volt rá, Hari.
– Lehet, hogy nyolcszáz év alatt sem jut el arra a pontra. Nem olyan egyszerű a végére járni.
– Nem egy tökéletes módszerre vágytam – mondta Demerzel –, hanem valami vázlatra, az elméletnek egy amolyan csontvázára, amelyet aztán vezérfonalként fölhasználhat. Valamire, ami esetleg egyelőre tökéletlen, de mégis több, mint puszta fantazmagória.
– Semmivel sem állok jobban, mint nyolc évvel ezelőtt – ismerte el Seldon keserűen. – De foglaljuk össze a helyzetet. Önnek tehát hatalmon kell maradnia, Joranumnak pedig szükségszerűen el kell pusztulnia, de oly módon, hogy a Birodalom stabilitása ne kerüljön veszélybe, és nekem legyen időm kidolgozni a pszichohistória használható változatát. Mindez azonban kivihetetlen a pszichohistória segítsége nélkül. Erről van szó?
– Úgy tűnik, Hari.
– Akkor csak körbe járunk, és a Birodalom közben pusztul tovább.
– Hacsak nem történik valami előre nem látható. Hacsak ön nem tesz valami előre nem láthatót.
– Én? Daneel, mit tehetnék én a pszichohistória nélkül?
– Nem tudom, Hari.
Seldon fölállt, és elindult kifelé – kétségbeesettebben, mint valaha.
12
Hari Seldon napokon át elhanyagolta teendőit a tanszéken, és komputerével híreket gyűjtött be.
Nem minden számítógép boldogult el a huszonötmillió világról naponta befolyó hírmennyiséggel. Ezek egy része a Birodalom kormányközpontjában volt, hiszen ott nem nélkülözhették őket. Kapott ezenkívül még egyet-egyet a Külvilágok néhány fővárosa, bár legtöbbjük beérte a rácsatlakozással a Trantor hírcentrumára.
Egy jelentősebb egyetem matematikai tanszékének komputerét, ha kellőképp fejlett volt, a hozzáértő könnyedén átalakíthatta független hírforrássá. Seldon éppen ezt tűzte ki célul maga elé, elengedhetetlennek érezte ugyanis a pszichohistória továbbfejlesztésének szempontjából.
Ideális esetben a számítógép jelentette a Birodalom bármely világán megtörtént rendkívüli eseményeket. Olyankor szerényen villogni kezdett egy figyelmeztetőfény, és Seldon különösebb fáradság nélkül utánanézhetett, mi történt. Erre azonban csak igen ritkán került sor, mivel a "rendkívüli" kategóriájába a program szerint csupán a legjelentősebb anomáliák fértek bele.
Seldon tehát más módszerre tért át: véletlenszerűen belepillantott egyes világok életébe. No persze nem mind a huszonötmillióéba, csak néhány tucatéba. Lehangoló munka volt ez is, hiszen a legtöbb világ nem szolgált semmiféle fontosabb eseménnyel. Egy vulkánkitörés itt, egy árvíz ott, megint másutt gazdasági összeomlás, és természetesen egy-két lázadás. Az utóbbi ezer évben nem is telt el úgy nap, hogy egyik vagy másik bolygón ne csapott volna át harcokba az elégedetlenség.
Normális esetben ezeket a gép nem jelezte. Miért is aggasztanának bárkit jobban a lázadások, mint a vulkánkitörések, amikor mindkettő egyforma gyakorisággal fordul elő a lakott világokon? Valószínűleg sokkal inkább az váltana ki aggodalmat, ha egy nap sehonnan sem jelentenének összetűzéseket.
Seldont mindez nem nyugtalanította. A Külvilágok, lázongásaikkal és katasztrófáikkal együtt csupán olyannak látszottak, mint az óceán szélcsendes időben: a felszín simaságát csak néha-néha törte meg egy-egy kisebb hullám. Semmi egyértelmű bizonyítékát nem találta a hanyatlásnak az elmúlt nyolc, sőt, nyolcvan évben sem. Demerzel (távollétében Seldon képtelen volt Daneelként gondolni rá) mégis azt mondta, a pusztulás megállíthatatlan, márpedig ő igazán rajta tarthatta ujját a Birodalom érverésén. Seldonnak egész addig nem lesz valóban használható eszköze az állítás ellenőrzésére, míg ki nem dolgozza a pszichohistória elméletét.
Meglehet, hogy a hanyatlás észrevehetetlen marad, míg el nem ér egy kritikus pontot – mint a ház, amelyet az idő pusztít alattomban, egy darabig semmi sem látszik a lassú pusztulásból, aztán egy éjjel váratlanul beszakad a tető.
Vajon mikor szakad be a tető a Birodalom fölött? Erre a kérdésre Seldon nem tudta a választ.
Időnként magát a Trantort is ellenőrizte. Ez a világ mindig szolgált új hírekkel, s ez nem volt véletlen. Először is, az összes bolygó közel ezen laktak a legtöbben, mintegy negyvenmilliárdan. Másodszor, nyolcszáz szektora külön kis minibirodalmat alkotott.
Harmadszor pedig, itt ülésezett folyton-folyvást a kormány, és a császárt család tevékenysége is közérdeklődésre tartott számot.
Ami mégis fölkeltette Seldon figyelmét, az a Dahl szektor volt. A tanácstag-választások itt öt Joranum-párti képviselőt juttattak hivatalhoz. A hírmagyarázat szerint első alkalommal kerültek Joranum hívei ilyen magas szintű vezető pozícióba.
Ez persze nem volt meglepő. Dahl Joranum erősségének számított a szektorok között, Seldont mégis nyugtalanította pártjának gyors előretörése. A híranyagról mikrocsip-másolatot kért, és este hazavitte magával.
Amikor belépett a lakásba, Raych fölpillantott a komputeréről, és láthatóan szükségét érezte, hogy magyarázkodni kezdjen:
– Segítek anyának egy hivatkozást anyag kikeresésében – mondta.
– Na és a saját munkád?
– Kész van, apa. Minden kész.
– Jó. Akkor nézd meg ezt. – Odamutatta Raychnak a csipet, mielőtt becsúsztatta a mikroprojektorba.
A fiú rápillantott a térbe kivetített híranyagra, és bólintott.
– Igen, tudom.
– Tudod?
– Persze. Követem a dahli eseményeket. Tudod, hisz mégis csak a szülőhelyem.
– És mi a véleményed?
– Nem lep meg a dolog. Téged talán igen? A Trantor többi szektora úgy kezeli Dahlt, mint valami szeméttelepet. Miért is ne sorakozna föl a népe Joranum mögé?
– Te is őt támogatod?
– Hát… – Raych arca töprengő fintorra húzódott. – Be kell vallanom, néhány gondolata tetszik nekem. Például, hogy teljes egyenlőséget hirdet. Az jó, nem?
– Természetesen, ha komolyan gondolja. Ha őszintén beszél. Ha nem csak a választókat akarja megnyerni magának.
– Így igaz, apa, de szerintem a dahlbeliek többsége úgy érzi, nincs veszítenivalója. Most sincs egyenlőség, habár a törvény előírja.
– Nehéz ügy azt törvénnyel szabályozni.
– Egy ilyen válasz nem nyugtatja meg azt, aki reggeltől estig robotol.
Seldon agyában cikáztak a gondolatok. Azóta törte a fejét, amióta erre a hírre rábukkant.
– Raych, ugye te nem is jártál Dahlban, mióta anyád meg én elhoztunk onnan?
– Dehogynem, veled, amikor öt évvel ezelőtt ellátogattál oda.
– Persze, persze – Seldon türelmetlenül legyintett –, de az nem számit. Egy szektorközi hotelban laktunk, ami a legkevésbé sem volt dahli, és ha jól emlékszem, Dors egyszer sem engedett ki téged egyedül az utcára. Elvégre épp csak betöltötted a tizenötöt. Hogy tetszene, ha most ellátogathatnál Dahlba, teljesen önállóan, a magad uraként –, húszévesen?
Raych fölkuncogott.
– Mama sosem egyezne bele.
– Nem mondom, hogy egykönnyen meg tudom majd békíteni, mindenesetre nem szándékozom előre az engedélyét kérni. A kérdés csak az: Megtennéd-e a kedvemért?
– Persze, már csak kíváncsiságból is. Szeretném látni, mi lett a régi otthonomból.
– Itt hagyhatod most a tanulmányaidat?
– Naná. Hisz az egész alig egy hét. És ha megkérlek, te biztos rögzíted nekem az órák anyagát, hogy megnézhessem, amint visszajöttem. Engedélyt szerezni nem lesz nehéz, elvégre az ősöm tanszékvezető – már ha lapátra nem tettek azóta.
– Még nem. De nehogy azt hidd, hogy ez valami jó kis hepaj lesz.
– Meg is lepne. Mellesleg az is meglep, hogy a te szádból hallok egy ilyen kifejezést, apa.
– Ne légy szemtelen. Szóval, azért mész oda, hogy találkozz Laskin Joranummal.
Raych rémült képet vágott.
– Mégis, hogyan? Azt se tudom, merre keressem.
– Ő ott lesz Dahlban. Fölkérték, hogy beszéljen a Szektor-Tanács előtt, amelybe most választottak be több joranumistát is. Megtudjuk a pontos dátumot, és te pár nappal korábban érkezel oda.
– Na jó, de hogy kerülök elé, apa? Nem valószínű, hogy fogadóórát tart.
– Azt én se hiszem, de a feladatnak ezt a részét rád bízom. Tizenkét éves korodban nem jelentett volna problémát. Remélem az erőszakosságodból azóta sem vesztettél túl sokat.
Raych elmosolyodott.
– Én is remélem, De tegyük föl, hogy fogad. Hogyan tovább?
– Tudj meg tőle mindent, amit csak lehet. Hogy mik az igazi tervei. Mi jár a fejében.
– És miből gondolod, hogy az orromra köti?
– Nem lepne meg, ha megtenné. Remekül tudod táplálni az ember önbizalmát, te gazfickó. Na, beszéljünk meg mindent.
És úgy is tettek. Minden lépést többször is átvettek.
Seldont fájdalmas gondolatok gyötörték. Nem tudta, hova vezethet ez az egész, de nem mert róla szólni se Jugo Amarylnak, se Demerzelnek, és főleg Dorsnak nem. Ők mindent megtennének, hogy megakadályozzák. Meggyőznék, hogy valójában semmi szüksége további bizonyítékokra. Számára azonban ez látszott az egyedüli üdvözítő útnak, nem akarta hát senki beavatkozását.
De vajon létezik egyáltalán ez az út? Seldon úgy vélte, Raych az egyetlen, aki beáshatja magát Joranum védelmi vonalai mögé, mégsem biztos; hogy ehhez ő a legmegfelelőbb eszköz. Elvégre maga is dahli, és rokonszenvesnek tartja Joranumot. Vajon mennyire megbízható?
Rettenetes! Ilyeneket gondol a saját fiáról, akiben pedig még sosem volt oka csalódni.
13
Seldon nem tudhatta ugyan, beválik-e a terve, vagy esetleg idő előtt robbant ki nemkívánatos eseményeket. Nem tudhatta, Raych elfogulatlanul végre tudja-e hajtani a feladatát, egy valami felől azonban nem lehetett kétsége: hogy Dors hogyan fogadja majd, ha kész tények elé állítja.
Dors azonban még csak föl sem emelte a hangját megrökönyödésében, holott a férfi már fölkészült az önvédelemre.
De honnan is tudhatta volna, mire számíthat? Az asszony természetre nem hasonlított a többi nőre, igazán mérgesnek sem látta még soha. Talán nincs is meg benne a képesség, hogy igazán mérges legyen.
Dors csupán hidegen végigmérte Seldont, és hangjában keserű elítéléssel, halkan így szólt:
– Elküldted Dahlba? Egyedül?
Seldont egy pillanatra megdermesztette a hang önuralma.
– Muszáj volt – vágta ki aztán határozottan. – Nem láttam más megoldást.
– Hadd próbáljam megérteni. Elküldted őt abba a tolvajfészekbe, arra az orgyilkos-tanyára, ahol minden törvényt lábbal tipornak?
– Dors! Ne beszélj így, mert megharagszom, ilyen közhelyekkel csak egy fanatikus dobálózik.
– Talán tagadod, hogy a leírásom ráillik Dahlra?
– Természetesen. Vannak persze ott bűnözők és egyéb kétes elemek, tudom jól én is. Tudtuk mindketten. De nem az egész Dahl ilyen. Bűnözők és kétes elemek pedig minden szektorban vannak, még a Császáriban és Streelingben is.
– De azért ismerd el, vannak fokozatok. Egy nem egyenlő tízzel. Ha minden világon, minden szektorban dúl is az erőszak, a Dahl az egyik legrosszabb. Neked van komputered, ellenőrizheted a statisztikákat.
– Nincs rá szükségem. A Dahl a Trantor legszegényebb szektora, márpedig az összefüggés a nyomorúság és a bűnözés között világosan kimutatható. Ezt elismerem.
– Szóval elismered? És mégis egyedül engedted oda Raychot? Legalább elkísérhetted volna, vagy megkérhettél volna engem, esetleg elküldhetted volna vele fél tucatnyi évfolyamtársát. Mind örömmel fogadták volna a rendkívüli szünidőt.
– Csak akkor lehet a segítségemre, ha egyedül megy.
– És egyáltalán mihez van szükséged rá?
Seldon azonban makacsul hallgatott.
– Hát így állunk? – vonta kérdőre Dors. – Már bennem se bízol?
– Veszélyes játszmába kezdtem, nem akarlak téged is bajba keverni. Se téged, se senki mást.
– A kockázatot mégsem te vállalod, hanem szegény Raych.
– Nem vállal ő semmiféle kockázatot – vágta rá Seldon türelmetlenül. – Húszéves, fiatal és életerős, masszív, mint egy fatörzs – persze nem a trantori üvegburák alatt növő satnyaságokra gondotok, hanem egy vastag fára, mondjuk a Helicon erdőségeiben. Ráadásul jól ismeri a harcművészeteket, amikhez a dahlbeliek mit sem értenek.
– Te és a verekedés-mániád – jegyezte meg Dors, csöppet sem engedő fagyossággal. – Azt hiszed, az mindent megold. A dahlbeliek késsel járnak. Mindenki. Sőt, szerintem sugárvetőt is hordanak.
– A sugárvetőkről nem tudok, bár egy biztos, a törvények elég keményen tiltják. Ami a kést illeti, lefogadom, hogy Raych is vitt magával. Még itt az egyetemen is hordja, pedig elvileg tilos. Gondolod, akkor Dahlba ne vinné magával?
Dors nem válaszolt.
Seldon szintén nem szólt pár percig, aztán úgy döntött, ideje kibékíteni az asszonyt.
– Nézd – mondta –, az igazság az, remélem, hogy sikerül beszélnie Joranummal, aki épp most látogat Dahlba.
– Ó? És mégis mit gondolsz, mit tehet Raych? Meggyőzi talán, hogy a politikája mit sem ér, mire Joranum csalódott vesztesként visszatér Mycogenbe?
– Ugyan már, Dors. Ha úgy döntöttél, ehhez a gúnyos hangvételhez ragaszkodsz, semmi értelme tovább beszélnünk, – A férfi félrefordította a fejét, kinézett az ablakon a kupola alatti kékesszürke égre. – Azt várom tőle – tette hozzá aztán akadozva –, hogy megmenti a Birodalmat.
– Az mindjárt más. Csak ennyit?
Seldon hangja megkeményedett.
– Igen, ezt várom tőle. Neked sincs más megoldásod, és Demerzelnek sincs. Sőt, ő azt mondta, rám bízza, mit teszek. Hát ezért ragadok meg minden lehetőséget, ezért küldtem Raychot Dahlba. Hisz te is tudod, milyen könnyen elnyert az emberek rokonszenvét. Nálunk sikerrel járt, és meggyőződésem, hogy Joranum is csapdába esik. Ha igazam van, minden rendben lesz.
Dors szeme egy parányival szélesebbre nyílt.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy a pszichohistória diktálta ezt a lépésedet?
– Nem. Nem akarok hazudni neked. Nem értem el még azt a pontot, amikortól útmutatónak használhatnám a pszichohistóriát. Jugo azonban egyre az intuíciókról beszél, úgyhogy ez egyszer én is hallgattam a sajátjaimra.
– Intuíció! Az meg mi? Definiáld!
– Mi sem egyszerűbb. Az intuíció csak az emberi agyra jellemző, annak művészete, hogyan találtunk rá a helyes válaszra tökéletlen, sőt, esetenként félrevezető adatok alapján.
– És neked ez sikerült.
– Igen – felelte Seldon szilárd meggyőződéssel.
Magában azonban arra gondolt, amit Dorsszal nem mert megosztani. Mi van, ha Raych nem ér el semmit a vonzerejével? Vagy még rosszabb esetben, mi van, ha dahli származásának tudata túl erőssé válik benne?
14
Billibotton mocskos, sötét, rosszhírű környék volt, mely rothadást árasztott, Raych számára mégis olyan életerőt sugárzott magából, amilyet a Trantor egyik más szektora sem. Sőt, talán az egész Birodalomban nincs ehhez fogható hely, gondolta a fiú, bár soha életében nem tette még lábát más világra.
Utoljára tizenkét éves korában látta Billibottont, de mintha még az emberek sem változtak volna azóta. Ugyanazok az alattomos, szemtelen arcok, ugyanaz a mesterségesen táplált büszkeség és zúgolódó elégedetlenség. A férfiakat sűrű fekete bajuszukról ismerhette föl, a nőket pedig zsákszerű ruháikról, melyek most a felnőtt, világlátott Raych szemében sokkal lomposabbnak tűntek, mint régen.
Hogyan tarthatják vonzónak a férfiak az így öltözködő nőket? De hát ez ostoba kérdés volt. Már tizenkét éves korában is pontosan tudta, hogyan kell egy ilyen göncöt gyorsan eltávolítani.
Csak állt mozdulatlanul, gondolataiba és emlékeibe merülten a kirakatok előtt, és azon töprengett, vajon valóban ezeken a helyeken járt-e régen, és ugyanezeket az embereket látta-e, persze fiatalabb korukban? Bármelyik pillanatban elsétálhatott mellette egy gyermekkori barátja, anélkül, hogy ő felismerte volna. Ez idegessé tette. Sorra jutottak eszébe a haverok gúnynevei, de igazi nevükre egyáltalán nem emlékezett.
Memóriája tele volt fehér foltokkal. Nem mintha nyolc év olyan rettentő hosszú idő lett volna, mégis egy húszéves fiú eddigi életének majdnem felét jelentette, ráadásul mióta elhagyta Billibottont, annyira megváltozott körülötte minden, hogy a múlt ködös álommá fakult az emlékezetében.
Az illatokra azonban ráismert. Megállt egy apró, piszkos pékség előtt, és orrát megcsapta a felforrósított kókuszos cukormáz gőze, ami semmihez sem hasonlítható gyönyörűséget szerzett neki. Otthon is vásárolt ugyan néha kókuszos bevonatú gyümölcslepényt, melyet úgy hirdettek, hogy dahli recept szerint készült, ám az ennek csupán halvány utánzata volt, nem több.
Erős kísértést érzett. Végül is miért ne? Pénze van elég, és Dors sincs mellette, hogy orrát ráncolva figyelmeztesse, mennyire mocskos hely ez a pékség. A régi időkben kit érdekelt a tisztaság?
A boltban félhomály uralkodott, és eltartott egy darabig, mire Raych szeme hozzászokott. A helyiséget alacsony asztalok töltötték meg, mellettük két-két rozoga székkel. Minden bizonnyal azok tértek be ide, akik csak pár falatra vágytak; megittak egy kávét, bekaptak pár lepényt. Az egyik asztalnál fiatal férfi ült, előtte üres csésze. Pólót viselt, ami valamikor talán fehér lehetett, most azonban még ez a kevés fény is elárulta, mennyire mocskos.
A pék, vagy legalábbis a felszolgáló kilépett egy hátsó helyiségből, és meglehetősen mogorván vetette oda Raychnak:
– Mi lesz?
– Egy kóklepi – közölte a fiú hasonlóképp mogorván (egy igazi billibottoni sohasem udvariaskodott), a gyermekkorából ismerős szlenget használva.
Úgy látszik, a kifejezés még nem avult el, mert a felszolgáló lerakta elé a kért süteményt, a puszta kezével. Raych kisfiúként ezen nem csodálkozott volna, most azonban, felnőttként, kissé megdöbbent.
– Zacskó kell?
– Nem – felelte Raych –, itt eszem meg. – Fizetett, aztán fogta a kóklepit, és nagyot harapott belé, szemét áhítatteljesen félig lehunyva. Kisfiúkorában ez ritka csemegének számított. Csak akkor tehetett rá szert, ha összelopkodta a hozzá szükséges pénzt, kapott egy harapást egy átmenetileg megtollasodott barátjától vagy (és ez volt a leggyakoribb eset) ha elemelt egyet, amikor éppen senki nem figyelt. Most annyit vehetett, amennyit csak akart.
– Hé – hallott egy hangot.
Kinyitotta a szemét. A férfi volt az, a másik asztalnál; mogorván méregette őt.
– Hozzám szóltál, öreg? – kérdezte Raych képest viszonylag jóindulatúan.
– Ja. Micsinász?
– Kóklepit kajálok. Tán nem teccik? – Automatikusan átvette a billibottoni nyelvjárást. Nem is kellett megerőltetnie magát.
– Micsinász itt Billibottonba?
– Itt születtem. Itt vótam kölyök. De szép szobában, nem ám az uccán, mint te. – A sértés olyan könnyedén bukott ki belőle, mintha sosem ment volna el itthonról.
– Úgy? A gúnyád nem billibottoni. Sokkal csicsásabb. És bűzlesz a pacsulitól. – Azzal föltartotta a kisujját, nőiességet majmolva.
– Inkább te bűzlesz. Én menő fej lettem.
– Menő fej? Ne röhögtess. – Újabb két férfi lépett be a pékségbe. Raych a homlokát ráncolta, nem tudhatta ugyanis, csak véletlenül jöttek, vagy úgy hívták őket. Az asztalnál ülő feléjük fordult: – Ez a fickó Billibottoni; de aszongya, menő fej lett belőle.
Az újonnan érkezettek egyike gúnyosan tisztelgést mímelt, de vigyorában a rokonszenvnek egy szikrája sem látszott. Csúnyán elszíneződött fogait annál inkább villogtatta.
– Hát nem cuki? Mindig megveszek az örömtől, ha egy billibottoniból menő fej lesz. Akkor bebizonyíthattya, mennyire törődik nyomorult szektortársaival. Például lóvét osztogat. Te is szívesen adakozol a szegényeknek, nem igaz?
– Mennyid van, miszter? – szólalt meg a másik is, és arcáról eltűnt a vigyor.
– Hé – szólt ki a felszolgáló a pult mögül. – Tűnjetek el a boltomból. Nehogy itt benn essetek egymásnak.
– Semmi gond – nyugtatta meg Raych –, már megyek is. Elindult, de a másik asztalnál ülő férfi kinyújtott lába az útját állta.
– Ne siess, haver. Hiányoznál nekünk.
(A pult mögött álló férfi ekkor, nyilván a legrosszabbtól tartva, eltűnt a hátsó ajtó mögött.)
Raych elmosolyodott.
– Egyszer, amikor Billibottonban jártam, fiúk – mondta –, az öregemmel meg a csajával, tíz magatokfajta állta az utunkat. Tíz. Megszámoltam őket. Nem sokáig tartottak föl minket.
– Tényleg? – kérdezte a csoport szóvivője. – Szóval az öreged elintézett tízet?
– Az öregem? Á. Ő nem is törődött velük. A csaja látta el a bajukat. Én pedig nála is jobb vagyok. Belőletek meg csak három van. Ha jót akartok, takarodjatok az utamból.
– Örömmel. Csak előbb passzold ide az összes dohányodat. És persze a gönceidet is.
Az asztalnál ülő férfi fölemelkedett. Kezében kést tartott.
– Na tessék – mondta Raych. – Látom, mindenáron föl akartok tartani. – Bekapta kóklepije végét, és lassan megfordult. Aztán hirtelen, a gondolatnál is sebesebben, belekapaszkodott az asztalba, és meglendített jobb lába tévedhetetlenül a késes férfi ágyékába csapódott.
Az hangos kiáltással csuklott össze. Közben fölemelkedett az asztal, és a másik férfit a falhoz kente. Raych jobb karja villámként csapódott ki, és tenyere élével gégén találta a harmadik gazfickót. Fuldokolva az is a földre zuhant.
Két másodpercbe telt csak az egész. Raych most ott állt fölöttük, mindkét kezében egy-egy késsel.
– Na, melyikőtök mozdul még? – A három férfi csak bámult rá, de egyikük sem moccant. – Ebben az esetben végre odébbállhatok.
A hátsó helyiségbe visszavonult felszolgáló azonban segítséget hívhatott, mert egyszerre három újabb férfi lépett be a boltba.
– Szarkeverők! Átkozott szarkeverők! – rikácsolta a pult mögül.
Az érkezettek egyforma ruhát, szemmel láthatóan uniformist viseltek, de ehhez hasonlót Raych még életében nem látott. Nadrágjuk a csizmába tűrve, bő póló, a derekukon övvel összefogva, és különös, komikusnak tűnő, félgömb alakú sapka a fejük búbján. Bal vállukon két betű díszelgett: JG.
Úgy festettek, mint a dahlbeliek általában, ám a bajuszuk más volt. Persze fekete és vastag, de ugyanakkor gondosan nyírott, mind alul, mind az oldalsó széleknél. Raych magában gúnyosan elvigyorodott. Hiányzott arcukról az ő bajuszának természetes életereje, ám azt el kellett ismernie, megjelenésük így sokkal rendezettebbnek hatott.
– Quinber tizedes vagyok – szólalt meg a hármas vezetője. – Mi folyik itt?
A legyőzött billibottoniak ekkor kezdtek talpra kászálódni, és mindannyian meglehetősen megviseltnek látszottak. Egyikük még mindig kétrét görnyedt, a másik a torkát simogatta, a harmadiknak pedig mintha kifordult volna a válla.
A tizedes elgondolkozva méregette őket, miközben két embere elállta az ajtót. Aztán Raychhoz fordult, az egyetlen emberhez, akinek láthatóan nem esett baja.
– Billibottoni vagy, fiú?
– Itt születtem és nevelkedtem, de már nyolc éve máshol élek. – Ezúttal kiszűrte szavaiból a billibottoni akcentust, épp csak annyit hagyva meg belőle, amennyit a tizedes hangjában is hallott. Más körzetei is voltak Dahlnak ezen kívül, és egyik-másikban nagyobb divat volt az udvariasság. – Önök rendfenntartók? – kérdezte aztán. – Nem ismerős az egyenruhájuk…
– Nem rendfenntartók vagyunk. Billibottonban abból nem találsz sokat. Mi a Joranum Gárdában szolgálunk, és jelenleg mi őrizzük a békét. Ezt a hármat ismerjük már, nem először futunk össze. Minket inkább te érdekelsz, öcskös. Neved? Referenciaszámod?
Raych megmondta.
– Mi történt itt?
Raych ezt is elmondta.
– És te mit keresel itt?
– Ide figyeljenek – fakadt ki Raych –, mi jogon faggatnak engem? Ha nem rendfenntartók…
– Ne merészeld megkérdőjelezni a jogainkat – váltott át a tizedes keményebb hangra. – Billibottonban most mi vagyunk a törvény, tehát mindenhez jogunk van. Azt mondod, te verted össze ezt a három alakot, és én hiszek neked. De velünk, azt ajánlom, ne kezdj ki. Hivatalosan ugyan nem hordhatunk sugárvalót… – Azzal lassan előhúzott egyet. – Áruld el szépen, mi dolgod itt.
Raych fölsóhajtott. Ha egyenesen a szektorközpontba megy, és nem áll meg nosztalgiázni a billibottoni kóklepik miatt…
– Fontos ügyben jöttem – mondta –, találkoznom kell Mr. Joranummal, és mivel ezek szerint önök neki dolgoz…
– A vezetőnket keresed?
– Igen, tizedes úr.
– Késsel a kezedben?
– Csak önvédelemből van nálam. Biztosíthatom, Mr. Joranum elé nem vinném magammal.
– Mondod te. Azt hiszem, őrizetbe kell vegyünk, öcskös. Majd mindent kiderítünk. Időbe fog telni, de a végére járunk a dolognak.
– Ehhez nincs joguk! A törvények értelmében…
– Keress valakit, akinek panaszkodhatsz. Addig is a miénk vagy.
Azzal elkobozták Raych késeit, és a fiút őrizetbe vették.
15
Cleon korántsem az a jóképű, fiatal uralkodó volt már, aki hologramjain szerepelt. A tükör egészen mást mutatott. Legutóbbi születésnapját is a szokásos pompával ünnepelték, de ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy betöltötte a negyvenet.
A császárnak tulajdonképpen nem lehetett oka panaszra. Egészségével minden rendben volt. Fölszedett ugyan néhány kilót, de nem volt kövér. Arca sem öregedett sokat, hiszen a közszereplések alóli mindig végrehajtottak rajta néhány apróbb igazfiást – ettől ugyan vonásai egy idő óta viaszosan csillogóvá váltak.
Tizennyolc esztendeje ült már a trónon – ennyi ideig senki nem uralkodott már vagy száz éve –, és úgy érezte, semmi sem állhatja útját, hogy még negyven évig uralmon is maradjon. Az a Birodalom egész történetében példátlan eredmény lenne.
Cleon ismét belepillantott a tükörbe, és arra gondolt, mennyivel jobban nézne ki hagyományos, kétdimenziós felvételeken. Eszébe jutott Demerzel – a hűséges, megbízható, nélkülözhetetlen, elviselhetetlen Demerzel. Rajta semmi változás nem látszik. Ugyanúgy néz ki, mint régen, márpedig Cleon legjobb tudása szerint sosem vetette alá magát semmiféle plasztikai műtétnek. Demerzel azonban nem árulta el a titkát. Ráadásul senki sem látta igazán fiatalnak sem. Már akkor is ugyanilyen korúnak tűnt, amikor Cleon apjának szolgálatába állt. Vajon jobb kezdettől fogva öregnek látszani, és utána nem változni semmit?
Változni!
Ez emlékezetébe idézte, hogy Demerzelt nem ok nélkül hivatta magához. Ha túl sokáig mereng így előtte, azzal is öregedéséről tesz tanúbizonyságot.
– Demerzel – szólt.
– Felség?
– Ez a fickó, Joranum, fárasztó, hogy annyit kell hallanom róla.
– Aggodalomra semmi oka, felség. Csupán egyike azoknak a szenzációknak, amelyek naponta váltják egymást a hírműsorokban. Fölbukkannak, és ugyanolyan gyorsan el is tűnnek megint.
– De ez az alak nem tűnik el!
– Néha beletelik egy kis időbe, felség.
– Mi a véleményed róla, Demerzel?
– Veszedelmes, és bizonyos fokig népszerű is. Épp a népszerűsége teszi még veszedelmesebbé.
– Ha te veszedelmesnek tartod, én meg idegesítőnek, mire várunk? Nem lehetne bebörtönözni, kivégeztetni, vagy valami ilyesmi?
– Felség, a Trantoron most meglehetősen kényes a politikai helyzet…
– Az mindig kényes. Mikor vélekedtél másképpen?
– Kényes időket élünk, felség. Értelmetlen lenne erővel fellépni ellene, ha az csak tovább növelné a veszélyt.
– Nem tetszik ez nekem. Talán nem vagyok igazán olvasott ember, hisz egy császárnak nemigen jut ideje könyvekre, de a Birodalom történetét jól ismerem. Az utóbbi évszázadokban több ízben föltűntek már efféle néppártiak – emlékszem, így nevezték őket –, és magukhoz ragadták a hatalmat. A császár puszta bábfigurává vált mindegyik kezében. Én nem akarom bábfiguraként végezni, Demerzel.
– El se tudnám képzelni, felség.
– Pedig nem elképzelhetetlen, ha nem avatkozol közbe.
– Próbálok ellenlépéseket tenni, felség, de csak nagyon óvatosan.
– Van valaki, aki nem óvatoskodik ennyire. Úgy egy hónappal ezelőtt egy egyetemi professzor – egy professzor – egymaga megfékezett egy kitörni készülő Joranum-párti lázadást. Egyszerűen közbelépett, és leállította.
– Úgy van, felség. De hogy jutott ez az ön fülébe?
– Úgy, hogy ez a bizonyos professzor engem szerfölött érdekel. De hogyhogy te nem is említetted nekem az esetet?
– Vajon helyes lenne, ha minden jelentéktelen aprósággal önhöz szaladgálnék, felség? – kérdezte Demerzel alázatosan.
– Jelentéktelen? Az a bizonyos professzor Hari Seldon volt.
– Valóban úgy hívják.
– És a neve ismerősnek tűnt. Nem ő állt elő néhány évvel ezelőtt, a tízéves konferencián, valami igen érdekes elgondolással?
– De igen, felség.
Cleon elégedett arcot vágott.
– Amint látod, a memóriámmal semmi baj. Nincs szükségem mindenhez a beosztottjaimra. Sőt, ha jól emlékszem, személyesen hallgattam ki ezt a Seldont az elméletéről.
– A memóriája valóban tökéletes, felség.
– Mi történt a tervével? Azt hiszem, valami jövendőmondó gépen dolgozott. Tökéletes memóriám azt sajnos nem árulja el, minek is nevezte.
– Pszichohistóriának, felség. És nem is egészen jövendőmondó gépről volt szó, hanem egy elméletről, melynek segítségével meghatározhatók az emberiség jövőjének legvalószínűbb fejlődési irányai.
– Na és mi történt vele?
– Semmi, felség. Amint már akkor is elmondtam, az ötlete teljességgel használhatatlannak bizonyult. Érdekes elképzelés volt, csakhogy haszontalan.
– Az a Seldon most mégis megakadályozott egy kitörni készülő lázadást. Vajon merészelte volna, ha nem tudja előre, sikerrel jár-e? Nem bizonyíték ez a – hogy is hívják? – pszichohistória működésére?
– Ez csupán Seldon meggondolatlanságára bizonyíték, felség. Még ha alkalmazható is a pszichohistória elmélete a gyakorlatban, akkor sem jósolható meg vele egyetlen ember egyetlen tettének kimenetele.
– Te nem vagy matematikus, Demerzel. Ő viszont igen. Azt hiszem, ideje ismét vallatóra fognom. Elvégre ismét nyakunkon a tízéves konferencia.
– Haszontalan lenne…
– Demerzel, így akarom. Intézd el.
– Igenis, felség.
16
Raych halálos türelmetlenséget érzett, de igyekezett nem kimutatni, és figyelt tovább. Egy rögtönzött cellában üldögélt, valahol Billibotton tömegszállásainak dzsungelében. Sikátoroknak olyan útvesztéjén át vezették ide, hogy tartott föle, ki se találna többet. (Ő, aki a régi időkben maga veszejtette el gyakran üldözőit ebben a labirintusban.)
A másik férfi mellette, a Joranumista Gárda zöld egyenruhájában vagy misszionárius volt, vagy ideológus, vagy valamiféle bukott teológus. Akárhogy is, közölte, a neve Sander Nee, és hosszú üzenetet hozott, amit nyilvánvalóan fejből megtanult.
– Ha Dahl népe egyenlőségre vágyik, meg kell mutatnia, hogy megérdemli. Mindössze jó vezetés, visszafogott viselkedés, önuralom és mértékletesség szükséges hozzá. Agresszivitással és fegyverviseléssel csupán azok vádolnak bennünket, akik saját türelmetlenségüket akarják szentesíteni. Szavainknak tisztáknak kell lenniük, és…
– Egyetértek önnel, Nee gárdista uram, minden egyes szavával – vágott közbe Raych. – De beszélnem kell Mr. Joranummal.
A gárdista lassan megrázta a fejét.
– Nem megy, csak ha van rá engedélyed.
– Nézze, én a Streeling Egyetem egy híres matematika-professzorának fia vagyok.
– Én nem ismerek professzorokat. De az előbb még mintha aszontad volna, dahlbeli vagy.
– Hát persze. Talán nem látszik a járásomon?
– Az öreged pedig professzor egy egyetemen? Nem valószínű.
– Mert ő a mostohaapám.
A gárdista megemésztette a gondolatot, aztán megint a fejét csóválta.
– Ismersz valakit Dahlban?
– Ott van Rittah anyó. Ő megismerne. – (Persze az anyó már az ő gyermekkorában is öregasszony volt. Azóta talán rég szenilis lett, vagy meg is halhatott.)
– Sose hallottam róla.
(Ki van még? Nem ismert senki olyan híres embert, akinek neve elfuthatott volna ennek a félművelt fickónak a fülébe. A legjobb barátja egy Stréber nevű fiú volt – legalábbis ő csak ezt a nevét tudta. Csak nem kérdezheti meg: "Nem ismer egy korombéli srácot, akit Strébernek hívnak a többiek?")
– Aztán ott van Jugo Amaryl – mondta végül.
Mintha halvány szikra villant volna Nee szemében.
– Ki?
– Jugo Amaryl – ismételte Raych reménykedve. – A nevelőapámnak dolgozik az egyetemen.
– És ő is dahlbeli? Azon az egyetemen mindenki dahlbeli?
– Csak ő meg én. Valamikor hőkutas volt.
– És mit keres most az egyetemen?
– Apám vette maga mellé nyolc évvel ezelőtt.
– Hát, majd valakivel utánanézetek.
Nem maradt más hátra, mint várni. Szökni nem szökhetett, hiszen hová is rejtőzhetne Billibotton sikátoraiban, a gárdistákkal a nyomában?
Húsz perc telt el, mire Nee visszatért a Raychot letartóztató tizedes kíséretében. A fiúban ismét föléledt a reménység. A tizedesnek legalább volt valami kis esze.
– Ki az a dahlbeli, akit ismersz? – szegezte neki a kérdést a férfi.
– Jugo Amaryl, tizedes úr, egy hőkutas. Apám itt találkozott össze vele nyolc évvel ezelőtt, és magával vitte a Streeling Egyetemre.
– Ugyan miért?
– Apám úgy gondolta, Jugo fontosabb dolgokra hivatott, mint a hőkutasság, tizedes úr.
– Például?
– A matematikára. Azt…
A tizedes föltartotta a kezét.
– Melyik hőkútban dolgozott?
Raych egy pillanatra elgondolkozott.
– Akkoriban kisgyerek voltam ugyan, de azt hiszem, a C-2-esben.
– Majdnem talált. A C-3-asban.
– Ezek szerint ismeri őt, tizedes úr?
– Személyesen nem, de a története szájról szájra jár a hőkutakban, és valamikor én is dolgoztam ott. Talán te is így hallottál róla. Van valami bizonyítékod rá, hogy valóban ismered Jugo Amarylt?
– Nézze. Hadd mondjam el, mit szeretnék. Szeretném leírni egy darab papírra a saját nevemet, és apámét. Aztán még egy szót. Lépjen kapcsolatba, ahogy akar, Mr. Joranum kíséretének valamelyik tagjával – holnap érkezik ide, Dahlba – és olvassa föl neki a két nevet meg a szót. Ha nem történik semmi, itt maradok, gondolom, míg el nem rothadnak a csontjaim is. De nem hiszem, hogy így lesz. Sőt, biztos vagyok benne, pillanatokon belül kiengednek engem, ön pedig kitüntetést kap, amiért továbbította ezt az információt. Ha mégsem teszi meg, és anélkül derül fény az ittlétemre – márpedig fény fog derülni rá, arra mérget veszek –, nagyon nagy bajba kerülhet. Szóval azt már tudja, hogy Jugo Amaryl egy híres matematikussal állt odébb, hát csak annyit kell még elhitetnie magával, hogy az a matematikus az apám. Hari Seldonnak hívják.
A tizedes arcán tisztán látszott, hogy nem ismeretlen előtte a név.
– Mi az az egy szó, amit le akarsz írni? – kérdezte.
– Pszichohistória.
A tizedes a homlokát ráncolta.
– Az meg mi?
– Nem számít. Csak juttassa el az üzenetemet, és várja ki, mi történik.
A tizedes átadott neki egy jegyzetfüzetből kitépett kis papírdarabot.
– Jól van. Írd le, aztán majd meglátjuk, mi történik.
Raychban ekkor tudatosult hogy remeg. Szerette volna előre tudni, mi történik. Minden attól függ, kivel beszél a tizedes, és az illetőre milyen hatást tesz a bűvös szó.
17
Hari Seldon a szétfutó esőcseppeket figyelte a császári felszíni jármű üvegtetején, és fájó emlékek hasítottak belé.
A Trantoron töltött nyolc év alatt mindössze másodszor hivatta magához az uralkodó, a Palota területére, az egyetlen helyre a bolygón, mely fölé nem borult kupola – és az idő akkor is, most is csapnivaló volt. Az első alkalommal, nem sokkal megérkezése után a borult ég egyszerűen idegesítette. Újdonságot nem talált benne, hisz otthonán, a Heliconon is dúltak viharok, különösen azon a környéken, ahol felnőtt.
Immáron azonban nyolc éve élt a mesterséges időjárás védelmében. Ott a viharok csupán komputervezérelte véletlenszerű fényelhalványulások voltak, eső pedig csupán alvási időben esett. A vad szeleket enyhe légfuvallatokkal helyettesítették, és a program nagyobb hőingadozásokat sem engedett meg – esetleg olyan apró változásokat, melyek hatására az ember fölhúzta ingje cipzárját, vagy vállára vetett egy könnyű kabátot. És egyesek még ebben is találtak kivetnivalót.
Most azonban Hari valódi esőt látott a hűvös égből aláhullani, évek óta először, és tetszett neki. A Heliconra emlékeztette, ifjúságára, viszonylag gondtalan életére, és arra gondolt, talán rábeszélhetné a sofőrt, hogy késleltesse kicsit az érkezésüket.
Lehetetlen! A császár látni akarja, és az út már így is éppen elég hosszú a felszíni járművel, még ha egyenes vonalban halad is, üres utakon. Egy uralkodót pedig nem lehet megvárakoztatni.
Cleon nem az volt, akit Seldon nyolc évvel korábban látott. Legalább öt kilót hízott, arca pedig állandó rosszkedvet tükrözött. Két szeme és az orra körül jól láthatóan feszült a bőre, és ez mikroalakításokról árulkodott. Seldon a maga módján sajnálta Cleont, amiért összes hatalma ellenére mit sem tehetett az idő múlása ellen.
Ismét kettesben maradtak, ugyanabban a fényűzően berendezett szobában, ahol először is találkoztak. Seldon az etikett szerint várta, hogy megszólítsák.
A császár rövid ideig nézegette látogatóját, aztán egészen hétköznapi hangon szólalt meg:
– Örülök, hogy újra látom, professzor. Kérem, mellőzzük a formalitásokat, csakúgy, mint legutóbb.
– Igenis, felség – vágta rá Seldon görcsösen. Tudta jól, nem mindig szabad hallgatni a császár szavára, mert hangulata fölöttébb változékony.
Cleon alig észrevehetően intett, mire a szoba megtelt élettel, az automaták megterítették az asztalt, és fölsorakoztatták rajta az edényeket. Seldon értetlenül figyelte a jelenetet.
– Velem vacsorázik, Seldon? – vetette oda neki a császár amúgy mellékesen.
A mondat hangsúlya kérdésre vallott, határozottsága mégis inkább parancsot sejtetett.
– Megtisztel, felség – válaszolta Seldon. Óvatosan körülpillantott. Jól tudta, egy egyszerű halandó nem szögezhet csak úgy kérdéseket a császárnak, de úgy érezte, nem kerülheti el. Halkan szólalt meg hát, mintha nem is kérdezne, csak hangosan töprengene:
– Az első miniszter nem tart velünk?
– Nem – mondta Cleon. – Pillanatnyilag más elfoglaltsága van, és én különben is négyszemközt szeretnék magával beszélni.
Egy darabig csöndben ettek. Cleon le nem vette a szemét látogatójáról, Seldon pedig tétován mosolygott. A császárról nem terjedt el, hogy kegyetlen volna vagy felelőtlen, de elméletben mégis akármikor letartóztattathatja valami ködös indokkal, és ha nagyon akarja, az ügy még bíróság elé sem kerül. Seldon tehát igyekezett minél ártatlanabb arcot vágni, ám ez valahogy nemigen ment neki.
Persze nyolc évvel ezelőtt még rosszabb volt, akkor fegyveres kísérők hozták a Palotába. Hiába gondolt azonban erre, Seldon csak nem érzett megkönnyebbülést.
Aztán megszólalt Cleon.
– Seldon – mondta. – Az első miniszterem nagy hasznomra van, mégis, néha úgy érzem, az emberek azt tartják rólam, egyedül már mozdulni sem tudok. Ön is így véli?
– Távol álljon tőlem, felség – szólt Seldon nyugodtan. Nem szabad túl hevesen tiltakozni.
– Nem hiszek magának. Mindazonáltal mégis vannak önálló gondolataim, és emlékszem, hogy amikor először a Trantorra érkezett, valami pszichohistória nevű izén dolgozott.
– Akkor bizonnyal arra is emlékszik, felség – tette hozzá Seldon halkan –, hogy elmagyaráztam, az csupán egy matematikai elmélet, gyakorlati felhasználásra alkalmatlan.
– Valóban. És még mindig ezt állítja?
– Igen, felség.
– De foglalkozik még vele?
– Alkalmanként előveszem, de sosem jutok semmire. Sajnos a véletlen mindig közbeszól. A kiszámíthatóság hiánya pedig…
A császár közbevágott.
– Van egy határozott problémám, amiben segíthetne… Kóstolja meg a desszertet, Seldon, nagyon finom.
– Mi az a probléma, felség?
– Az a Joranum nevű alak. Demerzel azt mondja, persze a lehető legudvariasabban, hogy egy ilyen embert nem tartóztathatok le, és fegyveresen sem verhetem szét a követőit. Szerinte azzal csak tovább rontanám a helyzetet.
– Ha az első miniszter úr ezt mondja, bizonyára így is van.
– De nekem nem tetszik ez a Joranum… Nem akarok a bábja lenni. Demerzel pedig nem tesz semmit.
– Biztos vagyok benne, hogy minden tőle telhetőt megtesz, felség.
– Ha így is van, mindenesetre engem nem tájékoztat a dolgok alakulásáról.
– Biztos csak nem akarja önt apróságokkal zaklatni, felség. Az első miniszter úr talán arra gondol, hogy ha Joranum mégis… mégis…
– Hatalomra kerül – segítette ki Cleon, és hangjából mérhetetlen utálat érződött ki.
– Igen felség. Nem lenne bölcs dolog, ha ön személy szerint az ellenségeként exponálná magát. A Birodalom stabilitása érdekében semlegesnek kell maradnia.
– Sokkal szívesebben biztosítanám a Birodalom stabilitását Joranum nélkül. Mit javasol, Seldon?
– Én, felség?
– Maga, Seldon – vágta rá Cleon türelmetlenül. – Tegyük fel, hogy nem hiszem el, amikor azt mondja, a pszichohistória nem több elvetélt ötletnél. Hiszen Demerzel állandó kapcsolatban áll magával. Azt gondolta, olyan bolond vagyok, hogy nem veszem észre? Ő valamit vár magától. Méghozzá a pszichohistóriát, és mivel nem vagyok bolond, én is ugyanazt várom… Seldon, csak nem Joranum pártján áll? Az igazat mondja!
– Nem, felség, nem állok a pártján. Sőt, úgy gondolom, nagyon is nagy veszélyt jelent a Birodalom számára.
– Hát jó, hiszek magának. Elvégre nemrég egymaga leszerelt egy Joranum-párti lázadást az egyetemén.
– Csupán az ösztöneimre hallgatva cselekedtem, felség.
– A félnótásoknak meséljen ilyeneket, ne nekem. Szerintem a pszichohistória vezérelte.
– De felség!
– Ne ellenkezzen. Mit akar csinálni Joranummal? Ha a Birodalom oldalán áll, kell, hogy legyen valami terve.
– Felség – kezdte Seldon óvatosan, hiszen nem tudhatta, mennyi minden juthatott el a császár fülébe. – Elküldtem a fiamat a Dahl szektorba, hogy találkozzon Joranummal.
– Miért?
– A fiam dahlbeli… ravasz gyerek. Talán kiszed belőle valamit, ami a hasznunkra tehet.
– Talán?
– Igen, felség, csak talán.
– De mindenről tájékoztat?
– Igenis, felség.
– És Seldon, ne hajtogassa, hogy a pszichohistória nem létezik. Nem akarom ezt többet hallani. Tegyen valamit Joranum ellen. Én nem mondhatom meg, mit, de mindenképpen eredményt várok. És most elmehet.
Seldon még komorabb hangulatban tért vissza a Streeling Egyetemre, mint ahogy elhagyta. Cleon világosan tudtára adta, nem fogad el kudarcot.
Most már tehát minden Raychon múlik.
18
Raych egy dahli középület előcsarnokában ült. Mezítlábas gyermekkorában sohasem mert volna ilyen helyre belépni. Igazság szerint még most is birtokháborítónak érezte magát.
Megpróbált nyugodtnak látszani, bizalomgerjesztőnek, szeretetreméltónak.
Apja szerint ez utóbbi tulajdonságát öntudatlanul is magában hordta. Ha pedig ez a helyzet, az erőltetéssel csak elronthatja a hatást.
Megpróbált lazítani, de szemét le nem vette arról a hivatalnokról, aki előtte az asztalnál a számítógép billentyűit nyomkodta. Ez az ember a legkevésbé sem látszott dahlbelinek. Sőt, nem más volt, mint Gambol Deen Namarti, aki az egyetemen szónokolt, amikor apja közbelépett.
A férfi időnként fölnézett, és Raychra villantotta ellenséges tekintetét. Erre a Namartira semmit sem hatott az ő szeretetreméltósága. Látszott rajta.
Raych nem is próbálkozott nála baráti mosollyal. Az túl mesterkéltnek látszana. Egyszerűen várt. Eddig már eljutott. Ha Joranum itt van, és ha ő idejében érkezett, akkor egészen biztosan be fog jutni hozzá.
És Joranum meg is jelent, beszáguldott, mint a förgeteg meleg, önbizalmat sugárzó reklámmosollyal az arcán. Namarti fölemelte a kezét, mire a férfi megállt mellette. Halk szavakat váltottak, Raych pedig feszülten figyelt, ám erőnek erejével megpróbálta leplezni. Egyértelműnek tűnt, hogy Namarti a találkozó ellen érvel. Ez a fiút kissé megriasztotta.
Aztán Joranum rápillantott, elmosolyodott, és félretolta Namartit. Raychnak úgy tűnt, hogy míg az utóbbi a páros esze, karizma tekintetében nyomába sem ér főnökének.
Joranum odalépett hozzá, és kinyújtotta húsos, enyhén nyirkos kezét.
– Nocsak, nocsak. Seldon professzor nagy fia. Hogy van?
– Köszönöm, uram, jól.
– Hallom, nem volt zökkenőmentes a hozzám vezető útja.
– Semmiség, uram.
– Ha jól sejtem, az apjától hozott üzenetet. Remélem, fölülbírálta korábbi döntését, és csatlakozik hozzám nagy keresztes hadjáratomban.
– Nem hiszem, uram.
Joranum a homlokát ráncolta.
– Csak nem a tudtán kívül van itt?
– Nem, uram. Ő küldött.
– Értem… Nem éhes, fiam?
– Pillanatnyilag nem, uram.
– És zavarná, ha én bekapnék pár falatot? Az élet mindennapos velejáróira sajnos nem sok időm jut – tette hozzá széles mosollyal.
– Részemről semmi akadálya, uram.
Együtt egy asztalhoz mentek, és leültek. Joranum kicsomagolt egy szendvicset, és beleharapott.
– És miért küldte önt ide? – kérdezte. Teli szájából fojtottan tört elő a hang.
Raych vállat vont.
– Talán arra gondolt, én kiszedhetek önből valamit, amit aztán ő fölhasználhat ön ellen. Tudja, kebelbarátja az első miniszternek, Demerzelnek.
– És ön nem?
– Nem, uram. Én dahlbeli vagyok.
– Tudom, Mr. Seldon, de mit jelent ez abban az esetben?
– Azt, hogy az elnyomottak közé tartozom, ezért az ön oldalán állok, és segíteni akarok. Természetesen nem szeretném, ha ez apám fülébe jutna.
– Nincs is rá semmi szükség. De mégis, hogyan segíthetne nekem? – Futó pillantást vetett Namartira, aki az asztalának dőlve hallgatta a beszélgetési, karba tett kézzel, fejét félrehajtva. – Tud valamit a pszichohistóriáról?
– Nem, uram. Apám arról nem beszél velem, és ha megtenné, sem érteném egy szavát sem. Mindazonáltal nem hiszem, hogy előbbre jutott volna vele.
– Biztos benne?
– Hát persze, hogy biztos. Van egy munkatársa, Jugo Amaryl, szintén dahlbeli, ővele szoktam beszélni. Biztos, hogy nem történt semmi fontosabb előrehaladás.
– Á! És én találkozhatnék valamikor ezzel az Amaryllal?
– Nem hiszem. Demerzelt ugyan nem tartja sokra, de annál inkább az apámat. Nem tenne ellenére.
– De ön igen?
Raych boldogtalan képet vágott, és makacsul még egyszer elmormolta:
– Én dahlbeli vagyok.
Joranum megköszörülte a torkát.
– Akkor hadd kérdezzem meg még egyszer. Hogyan tudna segíteni nekem, fiatalember?
– Elmondhatok valami olyasmit, amit el se akar majd hinni.
– Valóban? Tegyen próbára. Ha nem hiszem el, szólni fogok. – Az első miniszterről, Eto Demerzelről van szó.
– Igen?
Raych nyugtalanul pillantott körbe.
– Hallhat itt minket valaki?
– Csak Namarti és én.
– Jó, akkor figyeljen. Ez a Demerzel nem ember, hanem robot.
– Micsoda? – fakadt ki Joranum.
Raych érezte, magyarázatot várnak tőle.
– A robot egyfajta gépember, uram. Nem ember, gépezet.
– Jo-Jo, el ne hidd neki – tört ki Namarti szenvedélyesen. – Ez nevetséges.
Joranum azonban fölemelt kezével elhallgattatta.
– Miből gondolja? – kérdezte csillogó szemmel.
– Apám járt egyszer Mycogenben. Sokat mesélt róla: Azt mondta, ott folyton a robotokról beszélnek.
– Igen, tudom, legalábbis így hallottam.
– A mycogeniek azt tartják, hogy őseik korában széles körben alkalmaztak robotokat, de aztán megsemmisítették őket.
Namarti szeme összeszűkült.
– Miért következne ebből hogy Demerzel robot? Amennyire én tudom, ezek szerint a mesék szerint a robotok fémből voltak. Nem így van?
– De igen – ismerte be Raych. – De én azt hallottam, készült néhány darab, ami szakasztott mása volt az embernek, csak épp örökké élhet…
Namarti hevesen megrázta a fejét.
– Legendák! Nevetséges mesék! Jo-Jo, el ne hidd…
De Joranum közbevágott.
– Nem, G. D. Engem ez érdekel. Én is hallottam erről a legendáról.
– De hát badarság az egész, Jo-Jo.
– Ne ítélj elhamarkodottan. De még ha badarság is, az emberek szeretik a badarságokat. Nem az a lényeg igaz-e a történet, hanem hogy a nép igaznak tartja-e majd… Árulja el nekem, fiatalember, egy pillanatra félretéve a legendákat, miből gondolja, hogy Demerzel robot? Tegyük föl, léteznek robotok. Mi olyan vonása van Demerzelnek, ami azt sugallja, közéjük tartozik? Talán ő maga mondta?
– Nem, uram – felelte Raych.
– Talán az apja mondta? – kérdezett tovább Joranum.
– Nem, uram. Az egész az én ötletem, de higgye el, biztos vagyok benne.
– Miért? Mitől lehet ennyire biztos a dolgában?
– Van benne valami… Sosem változik. Nem öregszik. Nem látszanak rajta érzelmek. Minden mozdulata gépiességet sugall.
Joranum hátradőlt a székén, és hosszasan méregette Raychot. Szinte hallhatóan zakatoltak fejében a gondolatok.
– Tegyük fel, hogy valóban robot – szólalt meg végül. – Miért érdekelné ez önt? Számit valamit?
– Természetesen – vágta rá Raych. – Én emberi lény vagyok. Nem akarom, hogy egy robot kormányozza a Birodalmat.
Joranum mohón bólogatva fordult Namartihoz.
– Hallod ezt, G. D.? "Én emberi lény vagyok. Nem akarom, hogy egy robot kormányozza a Birodalmat. Mondassuk ezt el vele a holovízióban. Hadd ismételje egészen addig, míg bele nem vertük a Trantor valamennyi lakójának a fejébe…
– Hé – szólt közbe Raych, mikor újra lélegzethez jutott. – Nem szerepelhetek a holovízióban, apám nem tudhatja meg, hogy…
– Hát persze hogy nem – vágta rá Joranum. – Nem is erről van szó. Csupán fölhasználnánk a szavait. Keresnénk egy másik dahlbelit. Sőt minden szektorból valakit, aki a saját nyelvjárásában mondaná el ugyanazt az üzenetet: "Nem akarom, hogy egy robot kormányozza a Birodalmat."
– És mi történik – kérdezte Namarti –, ha Demerzel bebizonyítja, nem robot?
– Ugyan hogy bizonyíthatná be? – kérdezett vissza Joranum. – Nem sikerülhet neki. Pszichológiailag lehetetlen. A nagy Demerzel, a Birodalom nagyhatalmú szürke eminenciása, aki hosszú évek óta irányítja I. Cleon minden lépését, csakúgy, mint előtte az apjáét, vajon most térden csúszva győzködi majd a népet, hogy ő is emberi lény? Az legalább olyan rettenetes következményekkel járna számára, mintha igazán robot lenne. G. D. végre sarokba szoríthatjuk ellenfelünket, és mindezt ennek a derék fiatalembernek köszönhetjük.
Raych elvörösödött.
– Ugye, Raychnak hívják? – kérdezte Joranum. – Ha pártunk hatalomra jut, nem fogunk megfeledkezni önről. Gondoskodunk majd Dahlról, és önnek is megfelelő pozíciót ajánlunk. Egyszer talán az egész szektor vezetője is lehet, Raych. Nem fogja megbánni, hogy segített nekünk. Ugye, most se bánja?
– Szó sincs róla – felelte Raych lelkesen.
– Ebben az esetben biztonságban visszajuttatjuk az apjához. Tudassa vele, hogy nem kívánunk ártani neki, sőt nagyra értékeljük. Ezt az információt úgy tálalhatja, ahogy csak akarja. De ha bármi újabbat megtud, ami hasznunkra lehet, különösen a pszichohistóriáról, jelentkezzen.
– Meglesz. De komolyan gondolta, hogy Dahl végre rendes elbánásban részesül majd?
– A legkomolyabban. A szektorok egyenlőek lesznek, fiam. Sőt a világok is. A mi új Birodalmunkban megszűnnek a kiváltságok és az előjogok.
Raych élénken bólogatott.
– Ezt kívánom én is.
19
Cleon, a Galaxis császára sietve lépkedett végig a kispalotabeli lakosztályát a kormányirodákat befogadó Császári Palotával összekötő árkádos folyosón. Ez utóbbi az egész Birodalom idegközpontja volt.
Több személyi titkára loholt a nyomában, arcán mindegyik a legmélyebb aggodalommal. A császár sohasem ment el másokhoz. Legfeljebb behivatta az illetőket magához. Ha mégis sétálni indult, sosem látszott rajta sem sietség sem semmi érzelem, öröm vagy megrázkódtatás nyoma. De hát hogy is látszhatott volna? Ő volt a császár, a Birodalom világainak megtestesült jelképe, szinte nem is emberi lény.
Most mégis inkább embernek tűnt. Türelmetlenül intett félre mindenkit az útjából jobb kezével, míg a balban egy villódzó hologramot tartott.
– Az első miniszter – szólt elfúló hangon, mely korántsem illett uralkodói méltóságához. – Hol az első miniszter?
A körülötte összeverődött kormánytisztviselők csak tátogtak és hebegtek, nem tudtak kinyögni egyetlen értelmes szót sem. A császár mérgesen elviharzott, mindannyiukban azt az érzést keltve, mintha egy lidérces álmot élnének át ébren.
Végül enyhén zihálva berontott Demerzel irodájába, és fölordított, igen, szó szerint fölordított:
– Demerzel!
Az első miniszter meglepetten pillantott föl, és fölállt, hiszen a császár jelenlétében nem ülhet senki, csak ha külön felszólítást kap rá.
– Felség? – mondta.
A császár pedig lecsapta a hologramot Demerzel asztalára.
– Mi ez? – tajtékzott a dühtől.
– Azonnali magyarázatot követelek!
Demerzel lepillantott. A hologram kitűnő volt, éles; életszerű. Szinte hallani is lehetett a tíz év körüli kisfiú hangját, amint a feliraton szereplő mondatot mondja: "Nem akarom, hogy egy robot kormányozza a Birodalmat."
– Felség, én is kaptam ebből – közölte Demerzel csöndesen.
– És még kicsoda?
– Attól tartok, felség, sokszorosítva szétküldték az egész Trantoron.
– Igen és látod, ki az a személy, akire nézve a kölyök beszél? – Császári mutatóujjával rábökött. – Nem te vagy az?
– A hasonlóság valóban megdöbbentő, felség.
– Vajon tévedek, ha azt gondolom, a hologram téged vádol azzal, hogy robot vagy?
– Úgy tűnik, ez a helyzet, felség.
– És javíts ki, ha tévedek, de a robotok nem valamiféle gépemberek, amikről az ember történelmi regényekben és gyermekmesékben olvashat?
– A mycogeniek hite szerint, felség, a robotok…
– Engem nem érdekelnek a mycogeniek, sem a hiedelmeik. Miért vádolnak azzal téged, hogy robot vagy?
– Szerintem csupán átvitt értelemben mondják, felség. Azt akarják kihangsúlyozni ezáltal, hogy nincs szívem, és gondolataimból hiányzik a lelkiismereti megfontolás, csupán egy gép szenvtelen számításai mozgatnak engem.
– Az túl körmönfont lenne, Demerzel. Ne nézz bolondnak. – Megint megkocogtatta a hologramot. – Arról akarják meggyőzni az embereket, hogy te tényleg robot vagy.
– Nem tehetünk ellene semmit, felség, ha az emberek valóban elhiszik.
– Azt nem engedhetjük meg magunknak. A Birodalom vezetésének tekintélyét vonná kétségbe. Ráadásul mindenki azt hinné, én… én választottam első miniszteremül egy gépembert. Képtelen rágalom. Ide figyelj, Demerzel, nincs valami törvény, ami megtiltja a Birodalom kormányhivatalnokainak gyalázását?
– De igen, van, méghozzá egész szigorú törvény, felség. A nagy Aburamis-féle törvénykönyvben szerepel.
– Akkor tehát egy kormányhivatalnok megrágalmazása főbenjáró bűn?
– Igen felség, és halál a büntetése.
– Ez a hologram azonban nemcsak téged rágalmaz meg, hanem engem is, tehát a terjesztőjét haladéktalanul ki kell végeztetni. Természetesen Joranum áll az egész mögött.
– Kétségtelenül, felség, ám ennek bebizonyítása meglehetősen nehéznek bizonyulna.
– Badarság! Elég bizonyítékom van! Vért akarok!
– A gond csupán az, felség, hogy ezt a rágalmazási törvényt jóformán még sosem alkalmazták. Legalábbis ebben az évszázadban bizonyosan nem.
– Ezért vesztette el társadalmunk a stabilitását, ezért remeghet már gyökereiben a Birodalom egész rendszere. A törvénykönyvben ott áll, tehát be kell tartatni.
– Gondolja meg, felség – mondta Demerzel – bölcs lépés lenne-e. Önt zsarnok elnyomó képében tűntetné föl. Az uralkodása eddig páratlanul sikeresnek bizonyult, mert békességben, rokonszenvesen kormányzott…
– De látod, mindez hová juttatott. A változatosság kedvéért most féljenek tőlem egy kicsit, ne szeressenek, ha náluk ez jelenti a szeretetet.
– Továbbra is azt javaslom, ne tegye, felség. Talán ez lenne a szikra, amely lángra lobbantaná a forradalmat.
– Miért, te mit tennél? Kiállnál az emberek elé, és azt mondanád: "Nézzenek rám, nem vagyok robot"?
– Nem, felség, hiszen ön is mondta, azzal saját tekintélyemen ejtenék csorbát, sőt, közvetve az önén is.
– Akkor?
– Nem tudom biztosan, felség. Még nem gondoltam végig a helyzetet.
– Nem gondoltad végig?… Lépj kapcsolatba Seldonnal.
– Hogyan, felség?
– Miért esik olyan nehezedre megérteni a parancsomat? Lépj kapcsolatba Seldonnal!
– Azt óhajtja, felség, hogy iderendeltem a Palotába?
– Nem, arra nincs időnk. Gondolom, össze tudsz kötni bennünket egy biztonságos kommunikációs vonalon, amelyet nem hallgatnak le.
– Természetesen, felség.
– Akkor csináld. De máris!
20
Seldonból hiányzott Demerzel önuralma, de hát elvégre ő csak hús-vér ember volt. Az irodájába befutott hívás, és a zavarótér hirtelen támadt halvány izzása és bizsergető érzése gyorsan meggyőzte, valami rendkívüli történt. Beszélt már biztosított vonalakon, de ilyen szigorú biztonsági intézkedésekre nem kényszerült még soha.
Azt várta, megjelenik majd egy kormányhivatalnok, és bejelenti Demerzelt. A robot-hír okozta felfordulás láttán nem gondolhatott másra.
Legnagyobb meglepetésére maga a császár jelent meg előtte, egy az övéhez hasonló zavarótér fényeitől körülvéve. Seldon hátrazuhant a székébe, szája tágra nyílt, és minden további, felállást célzó erőfeszítése hiábavalónak bizonyult.
Cleon türelmetlenül intett, maradjon veszteg.
– Biztos tud már róla, Seldon, mi történt.
– A robotos hologramra gondol, felség?
– Pontosan arra. Mi a teendő?
Seldon a császári engedély ellenére végre fölállt.
– A helyzet komolyabb, mint gondolja, felség. Joranum Trantor-szerte gyűléseket szervez, ahol a robot-kérdésről szándékozik beszédet tartani. Legalábbis ezt hallottam a hírekben.
– Ide még nem ért el. Hát persze. Miért is kéne a császárnak tudnia róla, mi folyik körülötte?
– Ez nem igazán a császár gondja, felség, biztosra veszem, hogy az első miniszter…
– Az első miniszter nem csinál semmit, még csak engem sem informál. Ezért fordulok magához meg a pszichohistóriájához. Mondja meg, mit tegyek.
– Tessék?
– Ne játsszon velem, Seldon. Nyolc éve dolgozik már a pszichohistórián. Az első miniszter szerint jogi úton nem szállhatunk szembe Joranummal. Akkor hát mi a teendő?
Seldon dadogni kezdett.
– S-semmi, felség!
– Egyszóval nincs mondanivalója?
– Nem, felség. Nem így értettem. Arra gondoltam, nem kell tennie semmit. Semmit! Az első miniszternek igaza van, amikor azt mondja, a jogi út járhatatlan. Az csak rontana a helyzeten.
– Hát jó. Akkor mi javítana rajta?
– Önnek nincs semmi dolga. Az első miniszter úrnak sincs. A kormánynak is csak annyi, hogy hagyja Joranumot tetszése szerint cselekedni.
– Ez meg hogyan segíthet?
– Hamarosan meglátjuk – válaszolta Seldon, megpróbálva elnyomni a hangjában bujkáló elkeseredést.
A császár hirtelen leeresztett, mintha minden mérgét és felháborodását kiszippantották volna belőle.
– Á – mondta. – Már értem. Szóval maga feltétlenül ura a helyzetnek!
– Felség, én azt nem mondtam…
– Nem is kell mondania. Eleget hallottam. Tudomásul vettem, hogy ura a helyzetnek, de eredményeket várok. Végső esetben még mindig itt a Császári Gárda és a hadsereg. Ők hűségesek hozzám, és ha valóban kitör a felkelés, nem tétováznak szembeszállni vele. De előbb még adok magának egy lehetőséget.
A kép elhalványult, de Seldon nem mozdult, bámulta maga előtt a levegőt.
Azóta az első szerencsétlen pillanat óta, amikor a tízéves konferencián megemlítette a pszichohistóriát, számtalanszor szembesült a ténnyel, hogy nincs a birtokában, amiről oly óvatlanul nyilatkozott.
Csupán néhány vad gondolat halvány kísértete cikázott a fejében, és az, amit Jugo Amaryl mondott az intuícióról.
21
Joranum két nap alatt bejárta a Trantort, részben személyesen, részben pedig emberei által képviselve. Hari azt mormolta Dorsnak, hogy kampányát katonás hatékonysággal folytatta le.
– A régi, háborús időkben remek admirális válhatott volna belőle – mondta. – Vétek a politikára pazarolni a képességeit.
– Vétek? – kérdezte Dors. – Ha ebben az iramban halad, egy hét alatt első miniszter lesz, és ha még egy hétig bírja, talán császár is. A jelentések szerint egyes katonai helyőrségek őt éltetik.
Seldon a fejét rázta.
– Össze fog omlani, Dors.
– Mi? Joranum pártja vagy a Birodalom?
– Joranum pártja. Ez a híresztelés, miszerint Demerzel robot, nagy felbolydulást keltett, főleg az ügyes tálalásnak köszönhetően, de a közvéleménynek csak egy kis gondolkodási idő kell, hogy rájöjjön, mennyire nevetséges a vád.
– De Hari – mondta Dors feszülten –, előttem nem kell megjátszanod magad. A vád nem nevetséges. Egyáltalán honnan tudhatta meg Joranum, hogy Demerzel robot?
– Ó, azt? Raych mondta meg neki.
– Raych!
– Úgy van. Tökéletesen elvégezte a dolgát, és biztonságban haza is ért, azzal az ígérettel, hogy egyszer a Dahl szektor vezetőjévé teszik. Természetesen hittek neki. Tudtam, hogy így lesz.
– Azt akarod mondani, Raychnak te árultad el, hogy Demerzel robot, és ő a te utasításodra adta át ezt Joranumnak? – kérdezte Dors határtalan megdöbbenéssel.
– Nem arra nem lettem volna képes. Tudod jól, nem árulhatom el sem Raychnak, sem senki másnak, hogy Demerzel robot. Csupán a lehető legszilárdabban kijelentettem, nem robot, és már ez is meglehetősen nehezemre esett. De arra én kértem meg, hogy Joranummal hitesse el az ellenkezőjét. Raych azt hiszi, hazudott neki.
– De miért, Hari? Miért?
– Meg kell mondanom, nem a pszichohistória sugallta. Nehogy te is azt hidd, amit a császár, hogy varázsló vagyok. Egyszerűen csak elhitettem Joranummal, hogy Demerzel robot. Mivel Mycogenben született, gyermekkorában számos robotmesét hallhatott. Ennélfogva el lehetett hitetni vele a dolgot, és ezért meggyőződése, hogy a nép is elhiszi majd, mint ő.
– Miért, nem így lesz?
– Kétlem. Ha az első lelkesedés alábbhagy, az emberek rájönnek majd, hogy felültették őket. Rábeszéltem Demerzelt, tartson beszédet a szubéterikus holovízióban, amelynek adását közvetítik a Birodalom kulcsfontosságú világaira, és a Trantor valamennyi szektorába. Mindent szóba hozhat, csak a robot-ügyet nem. Van elég válsághelyzet anélkül is. Az emberek hallgatják majd, és egy szót sem hallanak robotokról. Aztán a végén megkérdezi valaki, mi a véleménye arról a sokszorosított hologramról, de neki nem kell válaszolnia. Elég ha fölnevet.
– Nevet? Sose hallottam még Demerzelt nevetni. Mosolyogni is csak alig szokott.
– Ezúttal, Dors, nevetni fog. Ez az egyetlen dolog, amire egy robotot senki sem tartana képesnek. Te is láttál már gépembereket a holografikus fantáziákban, nem? Mindig prózai gondolkodásúnak, érzelemmentesnek ábrázolták őket. Az emberek tehát ezt várják tőle is. Demerzelnek nem kell mást tennie, csak nevetnie. Ráadásul… Emlékszel még Napmester Tizennégyre, Mycogen vallási vezetőjére?
– Hát persze. Prózai gondolkodású és érzelemmentes. Ő sem nevethetett még életében.
– Most sem fog. De sokat kutattam Joranummal kapcsolatban azóta a kis összetűzés óta a parkban. Tudom már az igazi nevét. Tudom hol született, kik voltak a szülei, hol végezte tanulmányait, és mindezt, a bizonyító dokumentumokkal együtt elküldtem Napmester Tizennégynek. Attól tartok, ő nem kedveli a szakadárokat.
– Hiszen te magad mondtad, hogy nem akarsz fanatizmust szítani.
– Nem is. Ha az információt a holovíziós társaságoknak adom oda, azzal szítottam volna. Én azonban csak Napmestert tájékoztattam, tulajdonképpen amúgy is rá tartozna az ügy.
– Akkor majd ő áll neki fanatizmust szítani.
– Ugyan, dehogy. A Trantoron senki se figyelne rá, bármit mondjon is.
– Akkor mi értelme az egésznek?
– Majd meglátjuk, Dors. Nem rendelkezem a helyzet pszichohistóriai elemzésével. Azt se tudom, a birtokomban lesz-e valaha. De remélem, helyesen döntöttem.
22
Eto Demerzel nevetett.
Immár nem először. Ott ült Hari Seldonnal és Dors Venabilivel egy biztonságos szobában, amelyet nem hallgatnak le, és időnként, a férfi intésére, nevetni kezdett. Néha hátradőlt, és hahotázni kezdett, de Seldon a fejét rázta.
– Ez nem elég meggyőző.
Demerzel tehát mosolygott, aztán megpróbált méltóságteltesen nevetni. Seldon azonban elfintorította az orrát.
– Én föladom – mondta. – Semmi értelme neked vicceket mesélni. Csupán az ésszerű értelmüket fogod föl. Nincs más hátra, memorizálnod kell a hangot.
– Használj holografikus felvételt – vetette közbe Dors.
– Nem! Az nem Demerzel lenne, hanem egy csapat fizetett idióta. Azt akarom. Próbáld meg újra, Demerzel.
Demerzel pedig próbálgatta, míg Seldon azt nem mondta:
– Jól van, ezt a hangot memorizáld, és reprodukáld, amikor fölteszik a kérdést. Azt a látszatot kell keltened, mintha jól szórakoznál. Bármilyen tökéletesen utánzod is a nevetést, nem vághatsz hozzá komoly arcot. Mosolyogj egy kicsit, csak egy kicsit. Húzd föl a szád két sarkát. – Demerzel arcán lassan vigyor terült szét. – Nem rossz. Meg tudod csinálni, hogy csillogjon a szemed?
– Hogyhogy "csillogjon"? – kérdezte Dors méltatlankodva. – Senki sem tudja csillogtatni a szemét. Ezt csak úgy átvitt értelemben szokták mondani.
– Nem, nincs igazad – ellenkezett Seldon. – A szomorúság, öröm, meglepetés mindig könnyeket csal az ember szemébe, és a csillogást a könnyeken megtörő fény adja.
– Tényleg komolyan gondolod, hogy Demerzel könnyeket produkáljon?
– A szemem valóban termel könnyeket tisztítási célokra – szólalt meg a miniszter tárgyilagosan –, ha nem is sokat. Talán ha elképzelem, hogy valami a szemembe ment…
– Próbáld meg – vágott közbe Seldon. – Ártani nem árthat.
Így aztán, amikor a szubéterikus holovízió a fénysebesség többezerszeresével világok millióira közvetítette az első miniszter beszédét, amelyben minden fontosabb kérdést szóba hozott, csak a robotokat nem említette, Demerzel sikerrel tisztázta magát a vád alól. Amikor szónoklata véget ért, bejelentette, hogy kérdésekre is szívesen válaszol.
Nem kellett sokáig várnia. Az első kérdés így hangzott:
– Első miniszter úr, ön valóban robot?
Demerzel csak várt nyugodtan, hagyta, hadd nőjön mindenkiben a feszültség. Aztán elmosolyodott, a teste finoman rázkódni kezdett, és elnevette magát. Nem hangos, harsány kacaj volt ez, inkább olyan, mint amikor az ember elgondolkodik egy mulatságos helyzeten. A nevetés ragadósnak bizonyult. A közönség is kuncogni kezdett, mind hangosabban és hangosabban.
Demerzel kivárta, míg a nevetés alábbhagy, aztán csillogó szemmel így szólt:
– Igazán válaszolnom kell erre a kérdésre? Nem tekinthetünk el tőle? – Amikor a kép elhalványult, még mindig mosolygott.
23
– Biztosra veszem, hogy bevált – mondta Seldon. – Természetesen a hatása nem mutatkozhat meg egyből. Időbe telik. De a dolgok most már a helyes irányba haladnak. Akkor is így volt, amikor félbeszakítottam Namarti beszédét az egyetem parkjában. A közönség szimpatizált vele, míg én oda nem álltam elé, és rá nem pirítottam. Akkor az egész hallgatóság egy csapásra átpártolt hozzám.
– És szerinted ez a mostani helyzet hasonló? – kérdezte Dors kétkedve.
– Természetesen. Ha a pszichohistória nem is létezik még, használhatok analógiákat, no meg persze az agyamat. Adva volt az első miniszter, minden oldalról vádaskodókkal körülvéve, és ő a vádakat egyetlen mosollyal, egyetlen nevetéssel megcáfolta. S mivel ez a dolog a robotoktól a legidegenebb, ennélfogva azonnal válaszolt is a kérdésre. A szimpátia mellé fog pártolni. Semmi sem akadályozhatja meg. De ez még csak a kezdet. Meg kell várnunk Napmester Tizennégyet, vajon mi lesz a mondanivalója.
– Felőle is biztos vagy?
– Tökéletesen.
24
A tenisz Hari kedvenc sportjai közé tartozott, de szívesebben játszotta, mint nézte. Most tehát türelmetlenül figyelte a melegítőbe öltözött Cleont, amint átszalad a pálya túlsó oldalára, és visszaadja a labdát. A játék valójában császári tenisz volt, az uralkodók kedvenc játéka, melyhez komputerizált ütőt használtak. Ez a kéz legapróbb nyomására változtatott a visszapattanás szögén. Hari többször is megpróbálta már elsajátítani a szükséges technikát, de rá kellett jönnie, komputerizált vagy sem, ez az ütő sem vált be jobban, ha hiányzott forgatójából a gyakorlat. Az ő ideje azonban túl drága volt ahhoz, hogy ilyen haszontalanságokra pazarolja.
Cleon visszaadhatatlanul helyezte el a labdát, és ezzel meg is nyerte a játszmát. A talpnyalók udvarias tapsától kísérve letrappolt a pályáról.
– Gratulálok, felség – szólította meg Seldon. – Remekül játszott.
– Úgy gondolja, Seldon? – kérdezte Cleon közönyösen. – Tudja, ezek itt roppantul vigyáznak rá, hogy én nyerjek. A játékban így semmi élvezet sincs.
– Ebben az esetben, felség – mondta Seldon –, talán parancsba kéne adnia, hogy az ellenfelei jobban igyekezzenek.
– Az sem segítene. Mindenképpen veszítenének. Ha pedig mégis nyerne valamelyik, a dolog céltalansága akkor is ugyanolyan elkeserítő lenne. Császárnak lenni nem mindig jó, Seldon. Erre Joranum is rájönne, ha egyszer az válna belőle.
Azzal eltűnt a császári zuhanyzó ajtaja mögött. Mikor ismét feltűnt, már sokkal hivatalosabb öltözéket viselt.
– És most, Seldon – mondta, elhessegetve a többieket –, mivel a teniszpályánál diszkrétebb helyet nem találhatnánk, ráadásul az idő is csodálatos, maradjunk itt egy kicsit. Olvastam annak a mycogeninek, Napmester Tizennégynek az üzenetét. Elég lesz ez?
– Tökéletesen, felség. Amint olvashatta, Joranumot kiközösítették a mycogeniek, mint szakadárt, sőt, megbélyegezték, mert szégyent hozott rájuk.
– Ennyi el fogja intézni?
– Végzetesen lerombolja a tekintélyét, felség. Most már amúgy is csak kevesen hiszik a mesét az első miniszter robot voltáról. Ráadásul Joranum nemcsak hazudott, de még rajta is kapták.
– Rajtakapták, igen – mondta Cleon elgondolkozva. Ezt úgy érti, ha valaki büntetlenül alattomos, azt ravasznak tartják, és még csodálják is, de ha lebukik, rásütik, hogy ostoba?
– Találóan összefoglalta, felség.
– Tehát Joranum többé nem jelent veszélyt.
– Abban nem lehetünk biztosak, felség. Még ekkora megrázkódtatást is kiheverhet. A szervezete működik, és biztos maradt egy-két hűséges híve. A történelemben számtalan példát találhatunk arra, hogy emberek még ennél nagyobb vereség után is visszatértek.
– Akkor egyszerűen végeztessük ki, Seldon.
De ő a fejét rázta.
– Nem tanácsolnám, felség. Gondolom, nem akar mártírt csinálni belőle, sem önmagát zsarnok elnyomó színében föltüntetni.
Cleon elfintorodott.
– Teljesen úgy beszél, mint Demerzel. Ahányszor erővel akarok elérni valamit, előjön nekem ezzel a "zsarnok" szóval. Előttem ültek már a trónon császárok, akiket csodáltak erőskezű uralkodásukért, és egyszerűen csak határozottnak tartották őket.
– Kétségkívül, felség, ám most nehéz időket élünk. Ráadásul nincs is szükség kivégzésre. Elérheti a célját oly módon is, amely önt felvilágosulttá és jóságossá teszi az emberek szemében.
– Felvilágosulttá tesz?
– Bocsásson meg felség, tudom jól, ön máris az. Joranum kivégeztetését azonban bosszúként könyvelnék el, és azt gyalázatos dolognak tartják. Ön azonban, mint császár, jóindulattal viseltetik népének hite iránt. Méghozzá az ön szemében minden vallás egyenlő, hisz csak így uralkodhat igazságosan számtalan nemzetén.
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt felség, hogy Joranum mycogeni létére megsértette hazája hitének alapelveit, és önt fölháborítja ez a gyalázat. Mi jobbat tehetne ilyenkor, mint hogy átadja őt saját népének, ítélkezzék fölötte az? Önt mindenki megtapsolná bölcsességéért.
– És a mycogeniek kivégeznék őt?
– Könnyen meglehet, felség. A szentségtörést roppant súlyosan büntetik. De legrosszabb esetben is életfogytiglanra bebörtönzik, és kényszermunkára viszik.
Cleon elmosolyodott.
– Nagyon jó. Így engem mindenki az emberségemért és könyörületességemért éltet, közben pedig ők végzik el a piszkos munkát helyettem.
– Úgy van, uram, már ha átadja nekik Joranumot. Ám ebben az esetben mégiscsak mártír válna belőle.
– Teljesen összezavar. Akkor hát mit kellene tennem?
– Adjon Joranumnak egy lehetőséget. Mondja azt, hogy a Birodalom nyugalma érdekében át kéne adnia őt a mycogenieknek de aggódik, hogy azok túl kemény büntetést szabnának ki rá. Ezért ajánl neki egy másik megoldást: élje le élete hátralevő részét száműzetésben, a Nishayán, azon a jelentéktelen, elszigetelt kis világon, amit hazájának mondott. Persze ön gondoskodhat róla, hogy állandóan szemmel tartsák.
– Ez elrendezne mindent?
– Egészen bizonyosan. Ekkorra már fölér az öngyilkossággal, ha Joranum visszatér Mycogenbe – márpedig számomra nem tűnik öngyilkos alkatnak. Minden valószínűség szerint a Nishaya mellett dönt majd, ám ez nemcsak a józanabbik út, de a kevésbé hősies is. Mint menekült, ott nemigen szervezhet semmiféle mozgalmat a Birodalom fölötti hatalomátvételre. Követői tábora egykettőre szétszéled. Az emberek ugyanis szent meggyőződéssel követnek egy mártírt, de nehezen tennék ugyanezt egy gyáva alakkal.
– Bámulatos! Hogy volt képes ezt kiötleni, Seldon? – Cleon hangjából határozott csodálat érződött ki.
– Hát tudja – kezdte Seldon –, a józan ész azt diktálta…
– Mindegy – vágott közbe Cleon hirtelen. – Gondolom, úgyse mondja el az igazat, vagy ha mégis, nem érteném. Egyvalamit azonban szeretnék közölni magával. Demerzel föladja miniszteri posztját. Ez a legutóbbi válság fölemészthette az idegeit, és én is egyetértek vele: Ideje visszavonulnia. Első miniszter nélkül azonban nem maradhatok. Ettől a pillanattól fogva tehát magát nevezem ki a helyére.
– De felség! – kiáltott föl Seldon félig ámulattal, félig rémülettel.
– Hari Seldon első miniszter – mondta Cleon nyugodtan. – Ez a császár óhaja.
25
– Ne féljen – mondta Demerzel. – Az egész az én ötletem volt. Túl hosszú ideje vagyok már itt, és a válságok sora eljuttatott arra pontra, ahol a Három Törvény már nem segít, inkább csak megbénít. A logika azt sugallja, ön legyen az utódom.
– Dehogy sugallja azt! – robbant ki Seldon. – Hisz mit tudok én egy Birodalom kormányzásáról? A császár elég bolond, ha azt hiszi, a válságot a pszichohistória segítségével küzdöttem le. Hiszen nem ez történt.
– Nem számít, Hari. Ha ő hisz abban, hogy ön minden kérdésre ismeri a pszichohistória válaszát, követni fogja a tanácsait, és ez már jó első miniszterré teszi önt.
– De talán egyenesen a pusztulásba vezetem.
– Úgy érzem, a józan esze – vagy nevezhetjük intuíciónak is – jó irányba fogja terelni önt, akár rendelkezésére áll a pszichohistória, akár nem.
– De mit fogok csinálni ön nélkül… Daneel?
– Köszönöm, hogy így hívott. Többé már nem vagyok Demerzel, csakis Daneel. Ami pedig azt illeti, hogy mit fog csinálni nélkülem… Gondolom, megpróbálja majd megvalósítani Joranum egyik-másik elképzelését az egyenlőségről és a társadalmi igazságszolgáltatásról. Ő talán nem gondolta ezeket komolyan – lehet, hogy csak a választókat akarta megnyerni szép ígéreteivel –, mindenesetre nem elvetélt ötletek. És találja meg a módját, hogyan segíthetne mindebben Raych. Ő hűséges maradt önhöz, bármennyire vonzották is Joranum nézetei, és most félig-meddig árulónak érezheti magát. Mutassa meg neki, hogy nem az. Ráadásul ezentúl sokkal szabadabban foglalkozhat a pszichohistóriával, mert a császár szívvel-lélekkel ön mögött áll majd.
– De mihez kezd ön, Daneel?
– Más elintéznivalóm is akad még a Galaxisban. Először is ott a Nulladik Törvény, mely szerint az emberiség érdekében kell tevékenykednem, már amennyiben meg tudom határozni annak mibenlétét. És, Hari…
– Igen, Daneel?
– Önnel itt marad Dors.
Seldon bólintott.
– Igen, itt marad nekem Dors. – Egy pillanatra elgondolkozott, aztán megszorította a robot erős kezét. – Minden jót, Daneel.
– Minden jót, Hari.
Azzal sarkon fordult, és elsétált a Palota folyosóján. Tartása egyenes volt, háta mögött röpködött első miniszteri köpenye. Seldon mozdulatlanul állt pár percig még azután is hogy Daneel eltűnt a szeme elől. Gondolataiba merült. Aztán hirtelen megindult az első miniszter lakosztálya felé. Még valamit el kellett ugyanis mondania Daneelnak – a legfontosabb dolgot a világon.
Egy ideig tétovázott a puha fénnyel megvilágított előtérben, aztán belépett. A szoba azonban üres volt. A fekete köpeny egy székre vetve hevert. Az első miniszteri lakosztály csupasz falai visszhangozták csak Harinak a robothoz intézett utolsó szavait:
– Minden jót, barátom. – Eto Demerzel eltávozott. Eltűnt R. Daneel Olivawval együtt.


SELDON, HARI – …holtan találták, íróasztalára borulva, a Streeling Egyetem pszichohistóriai épületében, a G. K. (Galaktikus Kor) 12069. évében (A. K. 1). Láthatóan élete utolsó pillanatáig pszichohistóriai számításain dolgozott. Működő Elsődleges Radiánsát a kezében szorongatta…
Végakarata szerint a berendezést munkatársa, Gaal Dornick után küldték, aki nemrég emigrált a Terminusra…
Seldon testét, ugyancsak végakarata szerint, kilőtték az űrbe. A Trantoron megtartott hivatalos gyászszertartás egyszerű volt, mégis nagy tömeget vonzott. Érdemes megemlíteni, hogy Seldon régi barátja, Eto Demerzel volt első miniszter is megjelent az eseményen. Demerzel még közvetlenül az I. Cleon császár elleni joranumista összeesküvés után eltűnt, azóta nem látta senki. Mindazonáltal a Közbiztonsági Bizottság arra tett kísérletei, hogy a gyászszertartást követő napokban Demerzelt fölleljék, sikertelenül végződtek…
Wanda Seldon, Hari Seldon unokája nem jelent meg a megemlékezésen. Az a szóbeszéd terjedt el, hogy mérhetetlen bánatában mondott le mindenfajta közszereplésről. Azóta sem tudni róla semmit, egészen a mai napig…
Úgy tartják, Hari Seldon úgy is halt meg, ahogy élt: A kibontakozó jövőt tartotta a kezében…
ENCYCLOPEDIA GALACTICA
                                                                                        ________________