Előző	Start oldal	Következő

 

---

ISAAC ASIMOV ROBOTVÁROSA
A ROBOTOK VILÁGA

---

  
Tartalom
 
            Humorérzék (Isaac Asimov)
              1. Érzel valamit?
              2. Lelassult mozgás
              3. Az Áramszaggató
              4. Ariel és a hangyák
              5. Felejts, különben
              6. Színház az egész világ
              7. A hajnal emléke
              8. Lenni vagy mit tenni?
              9. Társat kap a társulat
            10. Avery tervei
            11. Kizökkent álmok
            12. A mindenség elmélete
            13. Távolsági búcsú


 
 
 
 
Vágyat érez-e a robot, hogy ember legyen?
Újabb kérdéssel felelhetünk erre. Vágyat érez-e a Chevrolet, hogy (Cadillac legyen?
Ebben az a kimondatlan állítás rejlik, hogy egy gépnek nincsenek vágyai.
Lényegét tekintve azonban a robot nem pusztán gép, legalábbis elvileg. Olyan szerkezet, amely az ember lehető legtökéletesebb utánzata, így a mélyén ott húzódik valahol a mezsgye, amelyet egyszer átléphet.
Alkalmazhatjuk ezt az élővilágra is. A földigiliszta nem vágyik arra, hogy kígyó legyen, a víziló nem szeretne elefánt lenni. Nincs okunk annak feltételezésére, hogy ezek a teremtmények feszélyezve éreznek magukat, és saját létüknél többről álmodoznának. A csimpánzok és gorillák tudatos lényeknek tűnnek, de semmi sem indokolja, hogy azt gondoljuk róluk, szeretnének emberek lenni.
Az ember azonban a túlvilági élet után sóvárog, és arra áhítozik, hogy angyallá váljék. Valahol az élet áthaladt egy határvonalon. A törzsfejlődésben megjelent egy faj, amely nemcsak öntudatra ébredt, hanem elégedetlen is lett önmagával.
Egy napon talán a robotok szerkezete is annyira bonyolulttá válik, hogy átlép egy hasonló határt.
Megengedve, hogy a robot egykor az ember szerepére pályázik, vajon mit szeretne elérni? Áhítozhat például arra a jogi és társadalmi helyzetre, amelybe az emberi lények beleszületnek. Erről szólt A két évszázados ember” (1976) című novellám, amelyben robothősöm ennek érdekében sorra feladta valamennyi tulajdonságát,még a halhatatlanságát is.
Ez a történet azonban inkább a filozófia, mint a valóság szemszögéből közelítette meg a problémát. Mi különbözteti meg az emberi lényt – milyen testi vagy tudati jellemzők –, amelyekre a robot legjobban áhítozik? Egyetlen épeszű robot sem irigyelné, hogy az ember gyenge és sebezhető, képtelen a legenyhébb környezetiváltozásoknak is ellenállni, szüksége van alvásra, elköveti a legostobább hibákat, védtelen a fertőző és pusztító betegségekkel szemben, s logikátlan érzelmi viharai teljesen megbéníthatják cselekvőképességét.
A robot sokkal inkább irigyelheti az embertől, hogy képes a barátságra és a szerelemre, kíváncsisága határtalan, és mohón szerez új tapasztalatokat. Szerény véleményem szerint azonban az emberi létre áhítozó robot végül rájönne, hogy az, amit a legjobban szeretne megérteni, és amit a legkétségbeejtőbben nem ért az az emberi humorérzék.
Ez a tulajdonság semmi esetre sem általános az emberi lények között, noha végigvonul valamennyi kultúrán. Rengeteg embert ismertem, aki nem tudott nevetni, csupán zavarodottan vagy megvetően nézett rám, ha megpróbáltam elsütni egy viccet. Nem kell messzire mennem, itt van az apám, akit hidegen hagytak legmulatságosabb ötleteim is, mert úgy érezte, komoly ember figyelemre sem méltat ilyeneket. (Szerencsére anyám minden fenntartás nélkül jókat kacagott tréfáimon, máskülönben érzelmileg visszamaradt felnőtt lett volna belőlem.)
Vizsgálódásaim szerint azonban a humorérzékben az a legfurcsább, hogy senki sem hajlandó elismerni a hiányát. Az emberek készségesen bevallják, hogy gyűlölik a kutyákat, utálják a gyerekeket, sőt néha vidáman eldicsekednek, hogy csalnak a jövedelemadó-bevallásban, vagy csalják házastársukat, mert jogosnak érzik, és még akkor sem tiltakoznak, ha valaki ezt embertelennek vagy becstelennek tartja, mert a jelzők könnyed megváltoztatásával egyszerűen csak realistának vagy gyakorlatiasnak tartják magukat.
De próbáljuk meg azzal vádolni őket, hogy nincs humorérzékük. Máris élénken tiltakoznak minden esetben, függetlenül attól, mennyire nyíltan és milyen gyakran adják ennek tanújelét. Apám például mindig hangoztatta, hogy remek a humorérzéke, és ezt bármikor hajlandó is bebizonyítani, ha olyan viccet hall, amelyen lehet nevetni (de sohasem hallott – legalábbis tapasztalatom szerint).
Miért éppen akkor tiltakoznak hát az emberek, ha humortalannak tartják őket? Elméletem szerint azért, mert tisztában vannak vele (tudat alatt, ha nem is nyíltan), hogy a humorérzék minden más tulajdonságnál jellegzetesebben emberi, és visszautasítják, hogy bárki lefokozza őket egy nem egészen emberi tudatszintre.
Csupán egyszer nyúltam a humorérzék témájához a „Tréfamester” című tudományos-fantasztikus elbeszélésemben, amely először az  Infinity Science Fiction (Végtelen Tudományos Fantasztikum) folyóirat . decemberi számában jelent meg, és nemrég látott napvilágot ismét  The Best Science Fiction of Isaac Asimov (Asimov legjobb tudományos-fantasztikus történetei) (Doubleday, 1986) című gyűjteményes kötetemben.
A történet főhőse azzal múlatta az időt, hogy vicceket mesélt egy számítógépnek (a történet folyamán hatot meséltem el). A komputer természetesen mozdulatlan robot, vagy ami ugyanaz, a robot voltaképpen mozgó számítógép, így az elbeszélés robotokról és viccekről szólt. A történetben sajnos nem a humorérzék mibenlétét, hanem a közszájon forgó viccek forrását keresték. Erre is van válasz, de ehhez ajánlatosabb elolvasni a novellát.
Ám én nemcsak tudományos-fantasztikus történeteket találok ki. Mindent leírok, ami gondolatoktól nyüzsgő fejemben felbukkan, és kiadóim (érdemtelen szerencsémnek köszönhetően) furcsamód úgy vélik, törvénybe ütköző lenne bármely, általam átadott kézirat megjelentetését megtagadniuk. (Biztosíthatom az olvasót, hogy sohasem ábrándítottam ki őket ebből a nevetséges tévhitből.)
Így amikor elhatároztam, hogy készítek egy viccgyűjteményt, a Houghton Mifflin kiadónál meg is jelent 1971-ben ezzel a címmel: Isaac Asimov's Treasury of Humor (Isaac Asimov humorkincstára). Ebben 640 viccet meséltem el emlékezetből. (Még a folytatásra is maradt elég ezzel a címmel: Isaac Asimov Laughs Again [Isaac Asimov újra nevet], de képtelen vagyok időt szakítani rá, függetlenül attól, milyen hosszú ideig ülök számítógépem előtt, és milyen sebesen verem a billentyűket.) A vicceket saját elméleti megjegyzéseimmel fűszereztem, amelyek arra vonatkoznak, mi a mulatságos, és mitől lesz egy vicc még mulatságosabb.
Ne felejtsék el, a humornak legalább annyi elmélete létezik, mint ahány ember ír róla, és nincs közöttük két egyforma. Persze egyik ostobább, mint a másik, így én sem éreztem lelkiismeret-furdalást, hogy a halomnyi magyarázatra rátegyek néhány lapáttal a saját gondolataimból.
Dióhéjban összefoglalva, érzésem szerint minden sikeres vicc elengedhetetlen alkotóeleme a nézőpont hirtelen megváltozása. Minél meghökkentőbb ez a fordulat, minél váratlanabbul következik be, minél gyorsabban fogja fel a hallgató, annál hangosabb a nevetés, és annál fergetegesebb a hatás.
Vegyünk például egy viccet abból a néhányból, amelyet magam találtam ki:
Jim betér egy bárba. Ott találja Billt, a legjobb barátját, amint egy üveg sör társaságában gubbaszt egy asztal sarkánál, és komoran néz maga elé. Leül mellé, és együttérzően kérdezi: – Mi a baj, Bill?
Bill sóhajt, és azt mondja: – A feleségem tegnap megszökött a legjobb barátommal.
Jim csodálkozva kérdezi: – Miket beszélsz, Bili? Hisz én vagyok a legjobb barátod.
Mire Bill, halkan: – Csak voltál, pajtás.
Bízom benne, hogy észreveszik a nézőpontváltást. Természetes feltételezés, hogy szegény Bill bánkódik a tragikus veszteség miatt. Csak az utolsó három szóból derül ki teljesen váratlanul, hogy valójában öröm tölti el. Az átlagférfi eléggé ellentmondásos érzéseket táplál felesége iránt (bármennyire szereti is), hogy derűsen fogadja ezt a nézőpontváltást, a csattanót.
Mármost, ha egy robot agyát csupán logikus gondolkodásra tervezték (és mi hasznát venné bármiféle más robotagynak az ember, aki a saját céljainak szolgálatába próbálja állítani a robotokat), aligha lenne képes a hirtelen nézőpontváltásra. Ez ugyanis megkövetelné az agytól, hogy elsősorban a logika törvényeit tekintse hibásnak, vagy olyan csavarosan gondolkozzék, amire nyilvánvalóan nem képes. Ráadásul veszélyes lenne, ha egy robotagyba kétértelműségeket ültetnénk. Döntéseket várunk tőle, nem pedig „lenni vagy nem lenni”-féle töprengést.
Képzeljük el, hogy elmeséljük egy robotnak az előbbi viccet, a robot pedig a csattanó után komoran néz ránk, és ilyen kérdéseket tesz fel:
Robot: – De Jim miért nem a legjobb barátja többé Billnek? A leírásból nem derül ki, hogy Jim bármi olyat tett volna, ami kiváltotta volna Bill haragját vagy elégedetlenségét.
Mi: – Nem, Jim nem tett semmit. Valaki más tett valamit Billért, amit az olyan csodálatosnak tartott, hogy ettől nyomban az illető lett a legjobb barátja.
Robot: – De ki tette azt a valamit?
Mi: – Természetesen az a férfi, aki megszöktette Bill feleségét.
Robot (hosszú gondolkodás után): – De ez nem lehet így. Billnek a felesége iránt mély vonzalmat, elvesztése miatt pedig bánatot kellett éreznie. Talán nem így éreznek a férfiak a feleségük iránt, és nem így érinti őket, ha elveszítik?
Mi: – Elméletben igen. Itt azonban kiderül, hogy Bill egyáltalán nem kedvelte a feleségét, és boldog, hogy valaki megszöktette.
Robot (újabb hosszú gondolkodás után): – De ezt ön nem így mesélte el.
Mi: – Tudom, épp ez benne a mulatságos. Gondolkodásomat egy bizonyos irányban vezettem, aztán hirtelen a tudomásodra hoztam, hogy ez rossz irány volt.
Robot: – Mókás dolog valakit félrevezetni? Mi (feladjuk): – Na, akkor folytassuk a házépítést! Bizonyos viccek éppenséggel az emberi lények logikátlan viselkedésén alapulnak. Nézzük ezt:
A szenvedélyes lóversenyrajongó megáll a fogadópénztár ablaka előtt, és buzgó fohásszal fordul a Mindenhatóhoz.
– Uram – mormolja őszinte szívvel , tudom, elítéled, hogy szerencsejátékra adtam a fejem, de most az egyszer engedd meg, hogy ne veszítsek. Annyira szükségem van a pénzre.
Ha elkövetjük azt a butaságot, hogy elmeséljük ezt a viccet egy robotnak, az nyomban megkérdezi: – De akkor pontosan ugyanannyi pénzzel távozik a lóversenyről, mint amennyivel érkezett, nem igaz?
– De.
– Ha ennyire szüksége van a pénzre, csupán annyit kell tennie, hogy egyáltalán nem fogad, és akkor éppen ott tart, mintha nem veszített volna.
– Igen, de olthatatlan vágyat érez a szerencsejátékra.
– Úgy érti, akkor is, ha veszít?
– Igen.
– De hát ennek nincs értelme.
– Éppen az a vicc csattanója, hogy a játékos ezt nem érti. Vagyis mulatságos, ha valakinek nincs logikai érzéke, és a legegyszerűbb igazságot sem érti meg?
Mi mást tehetnénk ilyenkor? Folytatjuk a házépítést.
Az igazat megvallva, mennyiben különbözik ez attól, amikor egy humortalan embert próbálunk győzködni? Egyszer a következő viccet meséltem el apámnak:
Mrs. Jones, a szállásadónő az éjszaka kellős közepén arra ébred, hogy furcsa zajok szűrődnek át szobája ajtaján. Kinéz, és meglátja Robinsont, az egyik bérlőjét, amint egy riadt lovat tuszkol fölfelé a lépcsőn.
Felsikolt: – Mit művel, Mr. Robinson?
A férfi azt válaszolja: – Viszem a lovat a fürdőszobába.
– Az isten szerelmére, minek?
– Hát, az öreg Higginbotham olyan fene okos, hogy bármit mondok neki, mindenre azt feleli fölényesen: „Tudom, tudom.” Nos, mikor reggel bevonul a fürdőszobába, ordítozva fog kirohanni: Ló van a fürdőszobában!” Én meg unottan azt mondom majd: Tudom, tudom.”
És mit mondott erre az apám? „Isaac, Isaac. Városi fiú vagy, nem értesz te ehhez. Nem tolhatsz föl egy lovat a lépcsőn, ha ő nem akarja.”
Személy szerint én ezt még a viccnél is mulatságosabbnak tartom.
Mindenesetre nem látom be, miért akarhatnánk egy robotot humorérzékkel felruházni. Ám a lényeg az, hogy a robot áhítozhatna rá – de hogyan ajándékozzuk meg vele?
 


 
 
 
– Mandelbrot, milyen érzés robotnak lenni?
– Bocsásson meg, Derec úr, de ez a kérdés értelmetlen. Noha igaz, hogy bizonyos szempontból a robotok szerezhetnek olyan benyomásokat, amelyek halványan emlékezietnek a jellegzetes emberi érzelmekre, a szó eredeti értelmében még sincsenek érzéseink.
– Sajnálom, öreg harcos, de nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy most mellébeszélsz.
– Ez teljességgel lehetetlen. A pozitronikus programozás előírja, hogy egy robotnak mindig határozottan kell közölnie a tényeket.
– Ugyan, ugyan, talán nem ismered el annak a lehetőségét, hogy általában véve az emberi és a robotikus észlelés közötti különbség csak jelentéstani? Nyilván egyetértesz velem, hogy a legtöbb emberi érzés egyszerűen azoknak a kémiai folyamatoknak az eredménye, amelyek az elmére hatva befolyásolják a hangulatokat és az érzékelést. El kell ismerned, hogy az ember ki van szolgáltatva a testének.
– Erre bőséges bizonyíték kínálkozik a legnagyobb szaktekintélyek szerint – helyeselt a robot.
– Akkor ennek mintájára a te érzeteid is pusztán melléktermékei áramköreid és mechanikai alkatrészeid zavartalan működésének. Ugyanígy érezheti magát az űrhajó, amikor a hipertérbe hatolva valamennyi egysége csúcsteljesítményt nyújt. Közte és közted feltételezésem szerint csupán az a különbség, hogy neked olyan agyad van, amely ezt fel is fogja.
Mandelbrot egy darabig hallgatott, mert belső integráljait az a tevékenység kötötte le, hogy memória-áramköreiben különféle osztályokba sorolja Derec állításait. – Még sohasem elemeztem ezt a problémát ily módon, uram. Ám úgy tűnik, az ember és a robot, valamint a robot és az űrhajó közötti összehasonlítás sok szempontból rendkívül találó.
– Akkor nézzük így a dolgot, Mandelbrot! Emberként a szénatomokon alapuló életformát képviselem, amely az alacsonyabb rendű biológiai életformák évmilliókon át tartó fejlődésének végeredménye. Onnan tudom, milyen érzés embernek lenni, mert elmém érzékeli az ember és az állati élet különféle fajai között tátongó szakadékot. És kellően óvatos összehasonlítással el tudom képzelni – hacsak kismértékben is –, mit tapasztal egy alacsonyabb rendű életforma, miközben nap mint nap szorgalmasan tevékenykedik. Továbbá közölni tudom másokkal, milyen érzés lehet az.
– Logikai áramköreim számára ez elfogadható.
– Igen, tehát párhuzamokkal, hasonlatokkal vagy egy mese révén elmagyarázhatom a többieknek, mit érezhet a giliszta, a patkány, a macska vagy akár a dinoszaurusz, amikor zsákmányra vadászik, elalszik, virágot szagol, vagy bármi mást tesz.
– Sohasem láttam még ezeket a teremtményeket, így nem merném beleélni magam, milyen érzés ezeknek lenni.
– Aha! De azt tudnád – a megfelelő párhuzam révén –, milyen érzés lehet űrhajónak lenni.
– Talán, de nem láttak el a szükséges programmal, hogy megszerezzem ezeket az információkat. Továbbá azt sem látom be, milyen hasznot hajtana számomra ez a tudás a három törvényben foglalt magatartási alapminták követésében.
– Pedig éppen arra programoztak, hogy megszerezd ezeket az ismereteket, hiszen tested gyakran ezekkel az érzékelésekkel összhangban, néha pedig ezek ellenében cselekszik.
– Elméletileg mondja ezt?
– Igen.
– Tekintsem ezt hivatalos felkérésnek a feladat megoldására?
– Igen.
– Természetesen megteszek minden tőlem telhetőt, hogy a kedvében járjak, uram, ám érdeklődésem és logikai integráljaim csupán bizonyosfajta kérdések eldöntésére tesznek alkalmassá. Amit ön vetett fel, túlságosan egyéni megközelítésnek tűnhet programfeszültségeim számára.
– Az egész logika annyira elvont, hogy – legalábbis megközelítési módjában – hordoz némi egyéni elemet is, nem igaz? Ebben egyet kell értened, hiszen a logikai gondolatsorok kölcsönös megegyezésen alapulnak, amikor két megdönthetetlen tényről szerzett ismereteidet arra használod, hogy egy harmadik, ugyancsak megdönthetetlen tényre következtess.
– Ez természetes.
– Nem használhatod ugyanezt a logikát, hogy kitaláld, milyen érzés lehet űrhajónak vagy bármilyen más, megfelelően fejlett gépezetnek lenni?
– Ha ilyen formában teszi fel a kérdést, természetesen igen, de fel nem foghatom, hogy egy ilyen kutatásból mi haszna származhat önnek... vagy nekem.
Derec vállat vont. Esteledett Robotvárosban. Mandelbrottal együtt tett egy kis sétát a szabadban, mivel úgy érezte, ki kell nyújtóztatnia elgémberedett tagjait egy hosszú nap után, amikor egész idő alatt azoknak a gondoknak a megoldásán fáradozott, amelyek tovább nehezítették erről a magányos bolygóról való szökésének lehetőségét. Pillanatnyilag egy négyszögletes torony tetején üldögéltek, és bámulták a csillagokat. – Ó, nem is tudom, lesz-e valami haszna, hacsak az nem, hogy kielégítem a kíváncsiságomat. Úgy rémlik, lappangania kell benned valamilyen elképzelésnek arról, milyen érzés robotnak lenni, ha nincsenek is meg hozzá a megfelelő eszközeid, hogy kifejezd ezt.
– Ilyen ismerethez szükség lenne nyelvre, és ilyen nyelvet még nem találtak fel.
– Hmmm. Igazad lehet.
– Rátaláltam azonban egy gondolattársításra, amely talán hasznavehető.
– Éspedig?
Amikor ön vagy Ariel kisasszony nem tartott igényt szolgálataimra, időnként kapcsolatba léptem ennek a városnak a robotjaival. Nem azon töprengenek, mit jelent vagy milyen érzés robotnak lenni, hanem rengeteg fölös szellemi energiát áldoznak annak a kérdésnek a megválaszolására, milyen érzés embernek lenni.
– Ennek úgy-ahogy van valami értelme. Igaz, meghökkentően egyedülálló jelenség, hogy a robotok a humanika törvényeit próbálják meghatározni.
– Talán nem is olyan egyedülálló, uram. Végül is, ha emlékeztethetem rá, ön csak az elmúlt néhány hétben szerzett tapasztalataira emlékezik, az én történelmi ismereteim is eléggé korlátozottak. Mindenesetre sohasem jutottak volna eszembe olyan gondolattársítások, amilyenekről ön beszélt, így áramköreim arra következtetnek, az ön tudatalattija úgy irányítja beszélgetésünket, hogy az az ön nagyobb horderejű gondjai felé kanyarodjék.
Derec zavartan nevetett, mert ez eddig meg sem fordult a fejében. Különös, gondolta, hogy egy robotnak tűnt fel. – A tudatalattim? Talán. Feltehetően úgy érzem, ha jobban megértem a körülöttem nyüzsgő világot, jobban megismerem magamat is.
– Meggyőződésem szerint a három törvény szellemében cselekszem, ha hozzásegítek egy embert önmaga jobb megismeréséhez. Ennélfogva áramköreimben olyan érzés zsong, amelyet ön örömnek nevezhetne.
– Ez kedves. Most pedig, ha megbocsátasz, szeretnék egyedül maradni. – Egy pillanatig halvány aggodalom futott át rajta, mert belényilallt a félelem, hogy talán megbántja ezzel Mandelbrotot, azt a robotot, akivel annyi megpróbáltatáson mentek már keresztül, és akit – nem szégyellte magának bevallani – jó barátjának tekint.
Ha Mandelbrot megsértődött is, nem mutatta. Mint mindig, most is kifürkészhetetlenmaradt. – Természetesen, uram. Várni fogom az előcsarnokban.
Derec követte tekintetével, amint odamegy a lifthez, és lassan leereszkedik. A robot persze nem sértődött meg. Lehetetlen egy gépembert megbántani.
A kényelem kedvéért a fiatalember keresztbe vetette lábát, ismét felnézett a csillagokra, és végigpásztázta a körülötte elterülő városképet, de továbbra is gondolataiba mélyedt. Alapjában véve nem volt szemlélődő típus, ma este azonban kedvetlenséget érzett, így könnyebben eluralkodott rajta az aggodalom és bizonytalanság, amelyet a szokásos körülmények között kordában tartott, mialatt megpróbált a különféle baljós helyzetekből valamilyen ésszerű megoldással kikeveredni.
Elmosolyodott azon az észrevételen, amelyet érzéseivel kapcsolatban tett. Talán túl komolyan veszi önmagát, amióta az utóbbi időben rengeteg Shakespeare-művet olvasott. Felfedezte, hogy az ősidők „halhatatlan bárd”-jának darabjai remek szellemi kikapcsolódást és pihenést jelentenek. Minél jobban elmélyült ezekben a szövegekben, annál többet tudott meg önmagáról. Mintha a színművekben előforduló különleges események és szereplők megpendítenének benne valamit, és néha közvetlen kapcsolatban volnának azzal a helyzettel, amelyben önmagát találta, amikor emlékezetétől megfosztva nem is olyan rég felébredt egy életmentő kapszulában.
Önkéntelenül eltöprengett, miért tesznek rá ilyen benyomást ezek a színdarabok. Úgy tetszett, mintha rajtuk keresztül vezetne az út önmagához.
Újból vállat vont, és tűnődve a csillagokra nézett. Nemcsak azért, hogy elemzésükből derítse ki annak a bolygónak a helyzetét, amelyen pillanatnyilag élt, hanem titokzatos vonzásuknak is engedelmeskedett, mint ahogy elképzelése szerint számtalan férfi és nő a történelem folyamán. Megpróbálta elképzelni, hogyan hunyorogtak Shakespeare korában, mielőtt az emberiség megtanulta, miként keletkezett a világegyetem, hol helyezkedik el benne a Föld, és hogyan kell megépíteni egy hipertéri hajtóművet. Ám az már meghaladta képzelőerejét, hogy a kíváncsi, de tudományosan műveletlen elmék micsoda kegyetlen, hideg szépséget érzékelhettek a csillagokban.
Az égbolt egyik fényes égiteste talán hazájának fénylő napja. Odakinn a világűrben valahol valaki tudja a választ nyugtalan kérdéseire. Valaki tudja, ki volt ő egykor, és hogyan került abba az életmentő kapszulába.
Körülötte nyújtózkodtak a város tornyai, gúlái, kockái és négyszögei. Némelyik szemmel láthatóan változott a város építési programjának megfelelően. Időnként a módosításokban segédkező robotok teste meg-megvillant a város falairól visszaverődő csillagfényben. A robotok sohasem aludtak, a város sohasem pihent. Kiszámíthatatlanul, de folyamatosan változott.
Úgy nyújtózott körülötte a város, mint egy gigantikus robot, amelyet millió és millió fémes sejt alkot, s ezek teljes összhangban működnek a sejtmagokban kódolt műveletek és ellenműveletek DNS-alakzataival. Noha szervetlen anyagokból készült, a város mégis élőlényként létezett annak a tervezési filozófiának a diadalaként, amelyet Derec a mérnöki gazdaságosság elvének nevezett.
Részben ezért érzett vágyat, hogy feljusson ennek a toronynak a tetejére – egy ajtón keresztül és egy felvonó segítségével, amikor mindkettő éppen a szükséges időben megjelent –, mert már az utcáról feltűnt neki az építmény kígyószerűen csavarodó alakja, amint hatalmas szalag módjára tekeredik fölfelé. És amikor a szalag elérte előírt magasságát, a sejtek szétterjedtek, és szilárd szerkezetté olvadtak össze. Talán még osztódtak is.
Vele szemben viszont éppen összeforrt két torony, és úgy süllyedt bele az utca szintjébe, mintha óriási liften ereszkedne le. Tőle jobbra körülbelül egy kilométer távolságban különböző magasságú épületek sora fokozatosan azonos szintet ért el, majd egyetlen hatalmas, négyszögű tömbbe olvadt össze. Ez az állapot hozzávetőleg három percig tartott, majd a szerkezet szabályosan kezdett átalakulni hegyi kristályok sorává.
Néhány napja egy ilyen látvány még csodálattal töltötte volna el. Most mindez természetesnek tetszett. Nem véletlen tehát, hogy egy idő óta olyasmiben lelte örömét, amit könnyed szellemi kalandozásnak érzett.
Egyszer csak vakító ragyogás tört fel a város közepén. Derec rémülten takarta el szemét, mert attól félt, hogy valami robbanás történt.
De amint teltek a másodpercek, és a ragyogás nem halványult, hirtelen tudatára ébredt, hogy a fény születését nem követi a robbanás hangja. Akármi legyen is, ez a valami úgy jelent meg, mintha elfordítottak volna egy kapcsolót.
Derec zavartan, lassan szétnyitotta szeme előtt az ujjait, és megkockáztatott egy óvatos pillantást. A ragyogás könnyen kivehető színekké bomlott. Bíborvörös, okkersárga és kékes árnyalatok tűntek fel sorban azon a kettős piramison, amely a város határának közelében emelkedett ki az épületek közül. A nyolcoldalú alakzat veszélyes bizonytalansággal támaszkodott alsó hegyes csúcsára, és olyan lassan forgott, mint egy fáradt búgócsiga. Derec megfigyelési pontjáról a káprázatosan váltakozó színek következtében valamiféle gigantikus játékszerre emlékeztetett.
Ahogy figyelte, fokozatosan oldódott szorongása. Gondjai jelentéktelenné törpültek a pompás látvány mellett. Micsoda szépségre képes ez a város!
Nyugalma hamarosan kíváncsiságba csapott át, a szertelen tudásvágy nemsokára már ellenállhatatlanul és könyörtelenül gyötörte. Meg kell vizsgálnia az épületet, hogy közvetlen tapasztalatot szerezzen róla, aztán majd visszatér „fészkébe”, mert várja már a vezérlőasztal, hogy a központi számítógép révén ismét belemerülhessen a város titokzatos programozásának mélységeibe.
Shakespeare színdarabjaihoz hasonlóan a furcsa szerkezet is csábító lehetőséget kínált, hogy egy időre megszökjön gondjai elől. Ezenkívül sohasem tudhatta, hátha olyasmire bukkan, aminek révén Ariellel együtt elhagyhatja ezt az őrült bolygót.
– Hát itt vagy! – szólalt meg mögötte egy ismerős hang. – Mit csinálsz?
Hátrabillentette fejét: Ariel csípőre tett kézzel, könnyedén szétvetett lábakkal állt fölötte. Az enyhe szellő játékosan odasimított néhány hajszálat a lány orrára és ajkára. Szemében pajkos fény csillogott. Derec abban a pillanatban elfeledkezett a városról, és a lányra csodálkozott. Váratlan megjelenésétől elállt a lélegzete. Ideges feszültsége ismét visszatért.
Jó, jó, ismerte el magában, ezt nemcsak a jelenléte váltja ki, hanem ő maga... mert... minden tetszik rajta!
– Szia. Éppen rád gondoltam – vetette oda könnyedén, de a hangja másról árulkodott.
– Hazudós – vágta rá a lány derűsen kötekedve. – De belenyugszom. Én is látni akartalak.
– Észrevetted azt az épületet?
– Persze. Percekig álltam itt mögötted, amíg a távolba révedtél. Meglepő, nem igaz? Fogadni mernék, már azon töröd a fejed, hogyan vizsgálhatnád meg.
– Hát igen. De hogy találtál rám?
– Wolruf szimata vezetett ide. Mandelbrottal együtt odalent várnak.
– Miért maradt lent Wolruf?
– Nem szereti idefent a hűvös levegőt. Azt mondja, erős vágyat ébreszt benne a hideg őszi éjszakák és a szabad mezők iránt. – Ariel leült mellé, hátradőlt, és két tenyerével megtámasztotta magát. Jobb kezének ujjai csaknem érintették az övét.
Megérezte a lány ujjainak melegét. Szerette volna egy picit elmozdítani a kezét, hogy megérintse őket, ehelyett hátradőlve a könyökére támaszkodott, és két karját az oldalához szorította.
– Mégis, mivel töltöd itt az időt? – kérdezte a lány.
– Egy kis pihenőt tartottam.
– Úgy?
Kínos csend telepedett közéjük néhány másodpercre. A lány egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán a forgó szerkezet felé nézett.
Derec gondolatai ezalatt olyan gyorsan követték egymást, mint a pergő kártyalapok, és már csak egy hajszál választotta el attól, hogy sok mindent kifecsegjen. De végül úgy döntött, nem mond el semmit. – El akartam szakadni a gondoktól.
– Ez dicséretes. Árt az egészségnek, ha az ember nem teszi félre egy időre a nyomasztó gondokat. Támadt már valami ötleted, amivel kikeveredhetünk innen?
– Nem, de el kell ismerned, ez a város nem is olyan rossz nekünk, összehasonlítva mindkettőnk kínos helyzetével.
– Kérlek, ne juttasd most eszembe a kórházakat. A következő orvosrobotot akkor lássam, amikor a hátam közepét.
– Pedig a javadra válna – bökte ki Derec, de nyomban meg is bánta.
A lány arca elsötétült a haragtól. – Miért? Mert olyan betegséget szereztem, amely szép lassan megőrjít?
– Hát igen. Legalább el kellene kezdeni a gyógyítást.
– Nagyon vicces, amit mond, Normális úr. Fel sem ötlött benned, hogy kedvelem ezt a betegséget, és többre tartom, ahogy most működik az agyam, mint amikor „épeszű” voltam?
– Hát nem, ez eszembe se jutott, és azt hiszem, te sem gondolod komolyan. Ide figyelj, Ariel! Csak tréfáltam. Nem állt szándékomban, hogy megbántsalak, vagy újból előhozzam ezt a témát. Egyszerűen csak kicsúszott a számon.
– Ez nem lep meg – vont vállat a lány, és elfordult.
– Azt szeretném, ha jól éreznéd magad. Aggódom érted.
Ariel megtörölte az arcát és a homlokát. Verítékezik? Derec a sötétben nem tudta megállapítani.
– Nézd, egy ideje azt tapasztalom, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán tudom kordában tartani a gondolataimat – szólalt meg a lány. – A roham nem mindig súlyos. Megjelenik és elmúlik. Mégis néha úgy érzem, mintha harapófogóval húznák ki a koponyámból az agyamat. Most is ilyen érzés fogott el.
– Sajnálom, nem tudtam. – Derec hirtelen úgy érezte, mintha az ő szívét is harapófogó szorítaná össze. Az a néhány centiméter távolság mély szakadéknak tűnt közöttük. Talán ő is megőrült, hogy arra gondol, átlépi ezt a szakadékot, és karjába kapja a lányt? Kíváncsi lett volna, megnyugodna-e Ariel, ha a fejét az ő mellkasára hajtaná.
Úgy döntött, hogy témát változtat, és így remélhetőleg megszabadul ezektől a kimondatlan gondolatoktól. – Tudod, noha még a saját személyazonosságomat sem ismerem, azt hiszem, sikerült egy sereg dolgot megtudnom magamról azóta, hogy felébredtem abban a bányaműben. Felfedeztem, hogy remekül működnek az ösztöneim. Mindenekelőtt azt súgják meg, kit tarthatok a barátomnak.
– Igen?
– Aha. És kellő megfontolás után arra a következtetésre jutottam, hogy éppenséggel te lehetsz az egyik.
Ariel elmosolyodott. – Iiigen? Tényleg így gondolod?
Viszonzásként Derec szintén elmosolyodott. – Csak azért mondom, hogy tudatosítsam magamban, és te is ráébredjél.
– Hát akkor megragadom a kedvező alkalmat. – Ariel egy picit lebiggyesztette az ajkát. – Árulja el nekem, Zseni úr, hogyan illeszkedik ott az az épület a város programjába?
– Nem tudom. Ez valami rendellenesség.
– Minek neveznéd ezt a formát?
– Oktaédernek.
– Úgy fest, mintha két piramist összeragasztottak volna a talpánál.
– Tekinthetjük kettős gúlának is.
– Nézd csak, hogyan fénylik, és mennyire sziporkáznak a színei! Gondolod, hogy Avery doktor keze van a dologban? Hiszen ő felelős itt mindenért.
– Ha arra gondolsz, hogy ő tervezett-e valami ilyesmit, nem vagyok biztos benne.
– Ez egyenes válasz! – jegyezte meg csipetnyi gúnnyal a lány.
– Bocsánat, nem játszom az ostobát. Úgy értem, a szerkezet lehetősége bizonyos mértékig benne rejlik talán a programban, de hogy Avery tudott-e róla vagy sem, amikor életre keltette Robotvárost, halvány fogalmam sincs.
– És ha találgatnod kellene...?
– Azt mondanám, nem. Eléggé behatóan tanulmányoztam a központi számítógéprendszer programját, nem is említve a városanyagból és a különféle robotokból vett minták sejtszerkezetét, de egyáltalán nem sejtettem meg ezt a... ezt a lélegzetelállító lehetőséget.
– Észrevetted, hogy a bíborpiros háromszög a mélység illúzióját kelti, mintha kikristályosodott vulkáni láva volna? És hogy a kék lap leginkább az Auróra egére emlékeztet?
– Sajnálom, de nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna lávát, és az Auróra egét is csak halványan tudom felidézni.
– Ó! Inkább én sajnálom, hogy szóba hoztam.
– Felejtsd el! Jobb lesz, ha megyünk. Közelről valószínűleg még gyönyörűbb az épület.
– Biztosan. De mit tegyünk Wolruffal és Mandelbrottal? A szőrmókot valószínűleg meglepi a látvány, de nem tudom, hogyan bizsergeti meg Mandelbrot merev érdeklődési áramköreit, hiszen ennek befogadására nyilván nem programozták.
Derec megcsóválta a fejét. – Erre nem mernék fogadni. Ha sejtésem nem csal, éppen egy robot felelős ezért az alkotásért. Kíváncsi lennék, melyikük készítette. És ha engem érdekel, Mandelbrot sem marad közömbös iránta.
– Értem. Nyilván órákon át bogozgatsz vele valamilyen homályos, jelentéktelen részletet ahelyett, hogy azon igyekeznél, hogy minél előbb szabaduljunk erről az átkozott helyről – jegyezte meg Ariel maró gúnnyal. – Nem unod még a robotokat?
Derec észrevette, hogy a hirtelen hangulati változás nem a lány hibája, mégsem tudta megállni, hogy ne így válaszoljon: – Nem mérges ő: szelíd, mint egy galamb. Heves? Oly enyhe, mint a virradat.(Jékely Zoltán fordítása.)
Legnagyobb meglepetésére a lányból kitört a nevetés.
Derec nem kis bosszúsággal tapasztalta, hogy megbántva érzi magát. Csak a saját mulattatására szánta ezt a mondatot. – Mi olyan mókás ebben?
– A makrancos hölgy-ből idéztél! Tegnap este olvastam ezt a színdarabot, és amikor ezekhez a sorokhoz értem, fennhangon eltűnődtem: vajon mondanál-e nekem ilyet.
Derec megmagyarázhatatlan levertséget érzett. – Szóval te is Shakespeare-t olvasol?
–    Tehetek róla? Szanaszét hagytad a lakásban a színdarabok kiprintelt oldalait. Na, gyerünk, menjünk le! Tudom, hol vár ránk két robogó, amelyre felpattanhatunk.


 
 
 
Ariel és Derec az előcsarnokban egy automata előtt találta Mandelbrotot és Wolrufot. Ezeknek az önműködő készülékeknek a legyártására Derec programozta be a központi számítógépet, hogy legalább az épületek tíz százalékában megjelenjenek. Ezzel akarta biztosítani a bolygón hármuk számára, hogy szükség szerint többé-kevésbé megfelelő élelmezésben részesüljenek.
Ahogy kiléptek a felvonóból, Derec máris észrevette, hogy Wolruf négy lábra ereszkedve valami szintetikus étellel megrakott tányér fölött kuporog. Úgy tűnt, mintha valamiféle vörös káposztával tömné kényes bendőjét. Mandelbrot egyenletes ütemben nyomogatta az automata gombjait, folyamatosan biztosítva ezzel az utánpótlást. Mindkettőjüket annyira lekötötte saját tevékenységük, hogy egyikük sem vette észre a felvonó surrogását és a felnyíló ajtó szisszenését.
– Bocsásd meg nekem, hogy konyhaművészeti ismereteim meglehetősen korlátozottak, mivel a robotok csak diplomáciai okokból vesznek magukhoz ételt – szabadkozott Mandelbrot –, de nem áll fenn egy parányi lehetőség, hogy a többletfogyasztás az általad elnyelt étel váratlan visszaadására készteti majd szervezetedet?
– Eszt én döntöm el! – mordult rá Wolruf, és böffentett egyet, mielőtt egy újabb adagot kebelezett be. – Ma egész nap elfele'tettem enni!
Derec lábujjhegyre állva Ariel füléhez hajolt (a lány néhány centiméterrel magasabb volt nála), és a szája sarkából suttogta: – Csak én képzelődöm, vagy Wolruf tényleg felfalna akár egy kisbolygót is?
– Csak azért ilyen mohó, mert gyorsabb az anyagcseréje – súgta vissza Ariel.
Derec összeráncolta a homlokát. – Remélem, nem azóta tömi a pocakját, amióta feljöttél a tetőre. Ha ebben az ütemben falja a nyers ételeket, előidéz egy újabb energiakrízist.
– Népe megszokta a nagy lakomákat. Ez talán másfajta állati ösztönök átlényegítése.
– Arra gondolsz, hogy az ő faja húsevőként kezdhette törzsfejlődését, és aztán fokozatosan vegetáriánussá vált, mert a hatalmas ételmennyiségek révén megszabadult a kényszertől, hogy öljön a táplálékért?
– Amikor másfajta ösztönökre céloztam, nem egészen erre gondoltam.
– Hmmm. Ahogy elnézem ezt az átlényegített mohóságot, értem már, miért nem ismerte fajuk az űrrepülést mindaddig, amíg meg nem látogatták bolygójukat az első idegenek. Túlságosan lefoglalta őket az emésztéssel járó böfögés, így nem maradt idejük a tudományos kutatásra.
Derec csak ártatlan megjegyzésnek száma, Ariel azonban megütközve felelte: –Tudod, Derec, nem győzök csodálkozni alantas humorra való hajlamodon.
– Rrendben, Wolrufnak elege uan márr a szaklatásból – szólalt meg tele szájjal a szőrmók, és felnézett tányérjából. – A mi fa'unknál szokássá uált, 'ogy ú'rra meg ú'rra teleesszük magunkat, amikorr bőséges asz élelem. Esz a mé'en gyökerresző ösztön a uadászte'uékenység elmond'atatlanul 'osszú éuszászadainak megprróbáltatásai és lelki gyötrrelmei sorrán alakult ki.
Mandelbrot abbahagyta az ételadagoló gombjainak nyomogatását, megfordult, és lenézett a kutyafélére. – Bocsáss meg, Wolruf, talán nem az én feladatom az ilyen elemzés, ám becslésem szerint ha az étkezésed során nyert energia elraktározódik tested sejtjeiben, ezzel elveszíted természetes sebességed egy század százalékát, így csökken lábad fürgesége, ami túlélésed záloga. Ha ismét ilyen hatalmas adagot kérsz, az még több kárt okozhat.
– Ha nem tud futni, akkor majd gurul – szólt oda Derec, amint átvágott az előcsarnokon a kutyaféle és a robot felé.
Wolruf morogni kezdett, szája bal sarka megrándult. Egyik fülét az emberek felé billentette, a másikat pedig hátrafordította a mögötte álló robot irányába. – Wolrufnak meggyősződése, 'ogy asz emberreknek nincs 'umorrérrszékük.
Derec felidézte magában, mennyire gyér volt Wolruf aranybarna bundája, amikor Aranimasnak, az idegen űrlénynek a fogságában sínylődve először találkozott vele. Szőre most puhának tűnt, és selymesen fénylett, ami kétségtelenül az étrend javításában jeleskedő robotokat dicsérte. Lapos pofájával, szokatlanul hosszú, hegyes füleivel és éles karmaival leginkább farkasra emlékeztetett. Sárga szemében, ádáz tekintetében értelem fénylett, arra emlékeztetve Derecet, hogy Wolruf olyan idegen kultúrából származik, amelyről szinte semmit sem tud. De a szokatlan, furcsa, gyönyörű – és talán veszélyes – teremtmény ezen a bolygón csupán titokzatosnak számított.
Wolruffal szemben Mandelbrot megbízható, régimódi jelleme valóságos csodának látszott, hiszen Derec saját kezűleg építette az Aranimas által összegyűjtött alkatrészekből. Mandelbrot programja úgy működött, hogy elsősorban Derecet, továbbá az összes emberi lényt kell szolgálnia. Robotváros többi gépemberének programja mindenekelőtt Avery doktor utasításait teljesítette, így Derec sohasem számíthatott rá, hogy parancsait szó szerint követik. Ha néha engedelmeskedtek is neki, a parancsok szellemét sértették meg, Mandelbrot viszont mindig értelemszerűen cselekedett.
Derec nem kárhoztatta a város robotjait azért, hogy ha utasítja őket, nehezen állnak kötélnek. Elvégre mi mást várhatott volna egy robottól mindaddig, amíg emberi magatartása nem került ellentétbe a három törvénnyel?
– Min tűnődik, uram? – kérdezte Mandelbrot. – Ha töprengése eredményre vezetett, volna szíves megosztani velünk?
– Szóra sem érdemes, csak sikerült néhány szálat kibogoznom. – Mielőtt a robot megkérdezte volna, milyen szálakra gondol, és hol bogozta ki őket – mert általában szó szerint vette Derec szavait –, elmesélte mindkettőjüknek, milyen látványos épület jelent meg a városban. – Egyáltalán nem illik a gazdaságos mérnöki elgondolások körébe, inkább valami teljesen idegen elme terméke.
– Nem 'iszem, merrt itt mindent se'tek alkotnak – ellenkezett Wolruf. – Inkább egy példátlan törrzsfe'lődés erredménye le'et.
Derec elgondolkodva simogatta állát, miközben Wolruf szavait mérlegelte. Van benne valami. A város DNS-szerű kódjai lehetővé tették a váratlan változatok, a mutációk megjelenését és önálló fejlődését, ahogyan a vírusok és a baktériumok is kialakultak anélkül, hogy az emberiség észrevette volna őket, vagy a civilizált világ az áldását adta volna rájuk.
Mandelbrot bólintott, mintha gondolataiba mélyedne. Pozitronikus feszültségei az információkat rostálták, amelyeket attól a pillanattól kezdve gyűjtött, amióta életre kelt Derec szolgálatában, gondosan osztályozva emellett az adott helyzet sajátosságait, abban a reményben, hogy párhuzamba állíthatja őket, s az így nyert megfigyeléssel új megvilágításba helyezheti a tényeket. Mikromágneses áramköreinek összjátékából azonban most olyan következtetést vont le, amely eléggé bizonytalanul hangzott: – Túl korai arról töprengeni, mi vagy ki hozta létre ezt az épületet, és miért. De be kell vallanom, a bennszülött robotokkal folytatott magánbeszélgetéseim arra utalnak, hogy alkotó erőfeszítéseik lehetővé teszik bizonyos egyedeik számára azt a szellemi átalakulást, amelyet a tudósok fogalmi áttörésnek neveznek.
– Miért nem említetted ezt nekem eddig? – kérdezte Derec elkeseredetten.
– Ön nem kérdezte, és én nem gondoltam rá, hogy ez bármilyen kapcsolatba hozható az elmúlt néhány nap során folytatott eszmecseréinkkel – felelte Mandelbrot kimérten.
– Ejha! – kerekedett el Ariel szeme. – Talán a robotok úgy határoztak, hogy emberi magatartással kísérleteznek empirikus tapasztalatok megszerzése reményében.
– Remélem, nem – vágta rá Derce. – Kínos lenne arra gondolnom, hogy valamiféle tudományos modellnek tekintenek.
– Miből gondolod, 'ogy téged tanulmányosznak? – kérdezte Wolruf kajánul.
– Gyerünk! – szólt rájuk Derec türelmetlenül. – Csak az időnket vesztegetjük!
Odakinn a látóhatár felől alacsonyan gomolygó, vastag felhőtakaróról kezdtek visszaverődni a színjátszó fények, majd csillogva megtörtek a soklapú kristályokra emlékeztető épületeken Derec és barátai körül. Az ifjú úgy érezte, mintha lassan egész Robotvárost elborítaná ez a hideg tűz.
És valahol a város mélyén parázsló egyetlen pontból, a váltakozó árnyak forgásából eredt mindez, mintha egy gigantikus léptékű ipari tűzáldozat szakította volna fel a valóság szövetét, hogy megmutassa azt a sziporkázó dinamizmust, amely valamennyi anyag felszíne alatt rejtőzik. Derec könnyen elképzelte csupán a képzelet puszta játékának kedvéért –, hogy ez a ragyogás szerteárad, és hűvössége fokozatosan elnyeli az egész várost.
Az épületekről és a felhőkről visszaverődő fények olyan erőteljesen csillogtak, hogy az utcai világítás önműködő követőkapcsolói beszüntették működésüket. Ők négyen úgy haladtak a kék és bíbor színek különféle árnyalataiban fürdő utcákon, mintha hirtelen a mítológiai alvilág félelmetes lángjai közé merültek volna.
Derec természetesnek vette, hogy sem Mandelbrot, sem Wolruf nem fűz megjegyzéseket a szokatlan izzáshoz. Valójában egészen máson járt az eszük. Figyelmüket azoknak a robogóknak a sebessége kötötte le, amelyekkel Ariel és ő száguldott végig az utcákon. A villanymotorok zümmögése úgy visszhangzott az épületek között, mintha egy csapat sáskaraj követné őket, és a kanyarokban csikorgó gumik olyan benyomást keltettek, mint amikor egy foton süvítve berobban az antianyag alkotta világba.
Természetesen Ariel haladt az élen. Saját maga tervezte a villanyrobogókat, mialatt Derec mással foglalkozott, és még arról is sikerült meggyőznie a mérnökrobotokat, hogy az ilyen járműnek azért van szüksége különlegesen erős motorra, mert így a minden emberben ott munkáló „halálvágy” ellenére is biztonsággal utazhat a felborulás veszélye nélkül. – Mit gondoltok, mi másért van szükség akár a robotika, akár a humanika Első Törvényére? – kérdezte tőlük. A mérnököket, akiknek szellemi beállítódása a gyakorlati gondok megoldását szolgálta, váratlanul érte ez a logika, így hát nem maradt más választásuk, beletörődtek a lány követelésébe.
– Uram! Nem haladhatnánk lassabban? – szólalt meg esedezve Mandelbrot az oldalkocsiban, amint az elméletileg borulásmentes háromkerekű jármű erőteljesen bedőlt a kanyarban, hogy ellensúlyozza a fordulás kifelé repítő erejét, amikor Derec behajtott egy sugárútra. – Van valami ok a sietségre, amiről nem tudok?
– Nincs! Csak igyekszem Ariel nyomában maradni! – felelte Derec, és önkéntelenül elmosolyodott azon a látványon, ahogy csaknem fél kilométerrel előttük Wolruf kuporgott rémülten Ariel robogójának oldalkocsijában.
– Uram, talán megbocsátja, ha rámutatok, hogy meglehetősen fárasztó dolog állandóan Burgess kisasszony nyomában maradni. Ez nem fog sikerülni önnek, miért vesztegeti hát a drága energiáját minden elképzelhető lehetőség kipróbálására?
– Nem akarom, hogy az orrom elől elhalásszon valami fontos felfedezést! – kiáltotta oda Derec a szélben.
– Arra utal ezzel, hogy hamarosan még sebesebben fogunk utazni? Uram, az ilyen nézet ellen élénken tiltakozik beépített világnézetem minden mikromágneses porcikája.
– Ne izgulj... utol akarom érni, de nem készülök öngyilkosságra. Ezenkívül fogadni mernék, ha tovább gyorsítom ezt a járgányt, a robotika mindhárom törvénye arra kényszerít téged, hogy megállíts.
– Csupán lelassítanám – felelte Mandelbrot. – Lenne azonban egy javaslatom, és ha ennek megfelelően cselekednénk, mindketten elérnénk célunkat.
– Ó? Mi volna az?
– Utasítása értelmében tanulmányoztam a Robotváros különböző pontjai között lehetséges útvonalak számba jöhető változatait. A feladat természetesen bonyolultnak bizonyult, mivel az útvonalak állandóan változnak, mindazonáltal felismertem néhány mintázatot, amely változatlan marad, függetlenül attól, mennyire módosulnak a város egyes részei...
– Úgy érted, mehetnénk toronyiránt is? – harsogta Derec.
– Ha helyesen értelmezem az ön szavait, úgy hiszem, ezt próbáltam világossá tenni.
– Akkor hát vezess, MacDuff!
– Kicsoda?
– Ne törődj vele, ez csak egy Shakespeare–idézet... amolyan irodalmi utalás. Azt akartam vele érzékeltetni, hogy nyugodtan mondjad, melyik úton menjek... mintha a hajózótisztem volnál! Siess! Ariel rákapcsolt!
– Értettem, uram. Érzékeli baloldalt azt az elmozduló épületet?
Amint Derec követte a robot utasításait – ami eléggé szokatlan volt a számára –, azon kapta magát, hogy elképesztően cikcakkos útvonalon halad a város utcáinak bonyolult szövevényében, és hamarosan szorongani kezdett, hogy talán mégsem fogja be Arielt és Wolrufot, bármennyire magabiztosan állította Mandelbrot az ellenkezőjét. Ezért néhány kockázatos manőverre ragadtatta magát, amelyet Mandelbrot természetesen szükségtelennek ítélt: robogójával átszáguldott egy dombon, ahol épp egy új épület emelkedett ki az utca síkjából, vízlevezető árkokon ugratott át, akár egy kaszkadőr, és olyan hidakon robogott kereszt ül, amelyek alig voltak szélesebbek az oldalkocsi keréktávolságánál. Nemegyszer csupán bravúros vezetési tapasztalatának köszönhették ezt az új keletű képességet az fejlesztette ki benne, hogy félt az Ariel előtti megszégyenüléstől –, hogy nem késték le örökre a találkozót.
Még így is hamarosan kiderült, hogy erőfeszítéseik nem sokatérnek. A csillogó épülettől alig néhány haztömbnyire a különböző utcákat elárasztó robotok patakocskái folyóvá egyesültek, így a zsúfolt utcákon a robogó szinte már alig jutott előre. Persze egyszerű megoldás lett volna Derec számára, ha átgázol a tömegen, mert legfeljebb zűrzavar és pusztulás maradt volna utána, de senki – sem Mandelbrot, sem a város összes felügyelőrobotja nem tett volna megjegyzést az esetre, még kevésbé fordult volna meg pozitronikus agyukban, hogy elítéljék tettét. Egy ilyen közjáték még az emberekkel való további kapcsolatukat sem befolyásolta volna. A robotokba nem építették be a harag képességet.
Derecnek azonban nem lett volna szíve hozzá, hogy akár egyetlen mesterséges értelemmel bíró lényben is kárt tegyen. Amióta felébredt a bányákkal átlyuggatott kisbolygón – de talán még régebb óta –, ösztönösen gyanította, hogy több képesség rejlik a pozitronikus értelem feszültségeiben, mint amit valaha is elképzelhetett Susan Calvin, a robotika tudományának legendás úttörője vagy a titokzatos Avery doktor, aki Robotvárost beprogramozta. Talán azért érezte ezt, mert a robotok idegpályáinak mintázatát szigorúan az emberi magatartás utánzására tervezték, így magától értetődően fogadta el a gondolatot, hogy a robotok az emberiség értelmes testvérei. S talán azért is érezte ezt, mert az emberi értelem titkait még nem tárták fel olyan alaposan, hogy megnyugtató különbséget tehetett volna saját koponyájának sejtállománya és a robotok másfél kilós platina-irídium agyának szivacsszerű tömbje között.
– Most már lehűlhetnek a kondenzátoraid, Mandelbrot – szólt át a robotnak, miközben tíz kilométeres óránkénti sebességre lassította a robogót, hogy aránylag könnyedén kerülgesse a gyalogos gépembereket. – Van időnk bőven.
– De ha megenged egy kérdést, mi lesz Burgess kisasszonnyal? Azt hittem, előtte akar a helyszínre érni.
– Hát persze, de annyira közel vagyunk, hogy már nem számít. Ezenkívül egyéb felfedezésekre is lehetőségünk nyílik – felelte, majd hirtelen lefékezett három rézbőrű robot előtt, akik elálltak az utat. – Bocsánat – szólt oda a legmagasabbnak –, szeretnék feltenni néhány kérdést.
– Parancsoljon, uram. Kimondhatatlan öröm a számomra, hogy bármilyen módon segíthetek egy emberi lénynek, különösen abból az okból, hogy érzékelőim jelzik, ön annak a két embernek az egyike, aki megmentette városunkat az önpusztítástól, miután működési zavar jelentkezett a programozásban.
– Csakugyan hálás vagy, hogy megmentettelek benneteket?
– Természetesen. Úgy tűnik, pozitronikus integráljaim gyakran az emberi érzelmekhez hasonlóan viselkednek.
Derec jelentőségteljes pillantást vetett Mandelbrotra, hogy felhívja barátja figyelmét a robot szavainak fontosságára. Megveregette a gépember vállát, ezzel jelezve, hogy ülve kell maradnia a járművön, aztán leszállt a robogóról. Valahogy udvariatlanságnak érezte, hogy ülve beszélget, mialatt a robotok állnak.
– Mi a neved? – kérdezte a középsőtől.
– Jelzőszámom M334.
– És a társaidé?
– Nincs számunk. A nevem Benny – közölte M334 jobb oldali társa.
– Az én nevem pedig Harry – szólalt meg a bal oldali.
– Mindhárman bonyolult felépítésű robotoknak látszotok. Eltaláltam?
– Igen – felelte M334.
– Akkor miért van kettőtöknek ilyen buta neve?
A robotok egymásra néztek. Derec esküdni mert volna, hogy optikai érzékelőik fénye valamiféle zavart tükröz. – Benny neve meg az enyém aligha ad alkalmat a humorizálásra – válaszolta végül M334. – Jelentős szellemi energiabefektetéssel kutattunk a huszadik  században használatos nevek között, amíg nem talált mindegyikünk éppen kedvére valót. Meggyőződésünk szerint ezek valamiképp ráillenek pozitronikus személyiségünk egyéni jellemzőire, bár hogy mely okokból, azt eddig nem tudtuk megnyugtató módon kideríteni.
– Kellemes érzés? – kérdezte Derec.
– Hát, ha így közelítjük meg... – felelte M334, és elhalkuló hangjából Derec arra következtetett, hogy megjegyzése olyan gondolatsort indított el, amely valahogy túllépi a robotok programjának érvényességi körét. A hatás hátborzongatóan emberinek tűnt.
– De biztosan nem ezért állított meg minket – mondta Harry szinte kihívó hangon. A három robot közül ő volt a legalacsonyabb, Derec azonban megérezte, hogy az ő személyisége a legkimagaslóbb. Hangjának érdes árnyalatában több szemtelenség csengett, mint az összes többi robotéban, akivel ébredése óta találkozott.  – Alázatosan esedezem, megosztaná velünk gondolatait, melyek a fejében járnak? A barátaimnak és nekem akad még más dolgunk is.
Egy sikeresen módosult szemtelen robot, gondolta Derec, és helyeslően bólintott. Noha a gépember szavait másképp is lehetett értelmezni, közlése udvariasnak és a helyzethez illően segítőkésznek hatott. – Sietségeteknek semmi köze a humanika törvényeivel kapcsolatos tanulmányaitokhoz, igaz? – kérdezte.
– Csak amennyire az emberek lehetővé tették ezeket a számunkra – felelte Harry olyan hangsúllyal, mintha ezért Derecet hibáztatná. Elolvastunk minden idevágó történelmi es irodalmi munkát, amihez csak szabad időnkben hozzáférhettünk a központi számítógép engedélyével – vetette közbe Benny.
– Azt mondtad, „engedélyével”? – csodálkozott Derec.
– Igen. A központi számítógép megítélése szerint néhány oIvasmány túlságosan forradalmi nézeteket hirdet ahhoz, hogy beilleszthető lenne programunkba – felelte M334. – Ha a magam nevében beszélhetek, uram, pontosan olyan szellemi termékekről van szó, amelyek személy szerint a legjobban érdekelnek. Gyanúm szerint éppen ezek segítenének tisztázni néhány kérdést az emberiségre vonatkozóan, amelyet egy napon feltehetően valamennyien szolgálni fogunk.
– Meglátom, mit tehetek azért, hogy eltűnjön a központi komputer tilalma – ígérte meg Derec.
Rendkívül örvendetes lenne – mondta Harry –, és biztos vagyok benne, hogy energia-tápegységeinken megújult erővel fut végig az áram, ha az eljövendő napokban visszagondolunk eme találkozásra.
Ami sok, az sok, határozott Derec. – Szóval miért vagytok olyan türelmetlenek?
– Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte Harry. – A többiekkel tartunk. Közelebbről is szemügyre akarjuk venni azt a kivilágított épületet! Hozzá foghatót még sohasem láttunk. Természetes, hogy kíváncsiak vagyunk.
– Miért? – érdeklődött Derec.
– Mert integrált áramköreink olyan módon reagálnak erre, aminek még nem tudtunk a végére járni – felelte Benny. – Ez halványan emlékeztet arra a hatásra, ahogyan az igazi művészetnek kell állítólag hatnia a felvilágosult emberekre. Ön, uram, ember. Ennélfogva elméletileg rendelkezik némi művészi tapasztalattal. Ön az alkotója?
– Nem, és társaim sem.
– Más emberek pedig nem tartózkodnak a városban – mondta elgondolkodva M334.
– Hacsak nem jelentek meg észrevétlen betolakodók – vetette közbe Mandelbrot az oldalkocsiból –, aminek rendkívül kevés a valószínűsége most, hogy már sikerült hatásosabb működésre átállítani a központi számítógépet.
– És nem jöhet szóba az idegen... az a nem emberi lény, akinek az embereken kívül szintén szolgálatára kell állnunk az ön parancsa szerint? – kérdezte Benny.
– Nem, egyáltalán nem – rázta meg a fejét Derec, de sokkal inkább a robotok mozdulataira, mint a saját szavaira fordította figyelmét. M334 érdeklődve tekintett le rá. Benny a háta mögött összekulcsolta kezét, és meglehetősen egykedvűen viselkedett. Harry viszont úgy mocorgott, mint egy komisz kölyök, akit arra kényszerítettek, hogy maradjon nyugton: a közeli háztetők fölött folyton a kivilágított eget bámulta, s csak akkor nézett Derecre, ha elkerülhetetlenné vált. – És ha azt mondanám, hogy valamilyen módon egy robot alkotta?
– Lehetetlen! – dünnyögte Benny.
– A robotokban nincs alkotókészség! – tiltakozott M334. – Programunk ezt nem teszi lehetővé. Képtelenek vagyunk olyan logikátlan döntésekre, amelyekből feltevésem szerint valamennyi művészet ered.
– Alázattal bejelentem különvéleményemet! – szólt közbe Harry. – Logikus gondolataim többségének mélyén mindig megbújt a sejtés, hogy a robotok képességei korlátlanok, csak szabad folyást kell engedni nekik. Uram, ha őszintén beszélhetek, mindig úgy véltem ésszerűnek, hogy a világegyetem erkölcsi szerkezete magasabb rendű annál, semhogy csupán másokat szolgáljunk. Valamilyen halhatatlan teremtő feszültségnek kell végighúzódnia az életen és azokon a kifejezési formákon, amelyeket maga az élet hozott létre.
– És amelyek közé talán a robotok is besorolhatók – mondta mosolyogva Derec. – Úgy tetszik, elfogadható szempontok támasztják alá tételedet, amely a logika és a nyelv segítségével egyaránt vizsgálható, feltéve, hogy az alkalmazott jelentéstannal mindenki egyetért.
– Pontosan erről van szó – mondta Harry. – Figyelmébe ajánlom a régi idők földi filozófusát, Emersont, akinek tudományos szempontból kissé furcsa, mindazonáltal érdekes elképzelései voltak az élet értelméről, amelyek azokra az összefüggésekre is érvényesek lehetnek, amik összekötik a létezés különböző alkotóelemeit a különböző bolygókon.
– Külön ablakot nyitok a munkái számára a központi komputerben, mihelyt lehetőségem lesz rá – mondta Derec, miközben újból felszállt a robogóra. – Köszönöm, hogy időt szántatok rám. Talán megkeresem később mindhármatokat.
– Kellemes élmény lesz számunkra – integetett szégyenlősen M334, mialatt Derec bekapcsolta a robogót, felpörgette a motort, és kanyarogva elindult a robotok tömegében, amelynek sűrűsége a háromszorosára növekedett időközben. Mandelbrot kuporogva ült az oldalkocsiban, mintha attól félne, hogy a következő kanyarban kirepül.
– Mi a baj? – kiáltott rá Derec. – Attól tartasz, hogy áthágod a Harmadik Törvényt? – tette hozzá arra utalva, hogy egy robot még tétlenségével sem okozhat sérülést magának.
– Hát igen, ha nem is szándékosan – felelte Mandelbrot. – Nem fér össze a természetemmel, hogy semmibe vegyem az óvatossági rendszabályokat, pedig néha úgy látszott, olyan élesen veszi a kanyarokat, hogy csak egy huzalszál választ el bennünket a felborulástól.
– Hajszál...! Ezenkívül pedig semmi okod az aggodalomra. Túlságosan sűrű a tömeg. Amikor azt javasoltam, hogy nézzük meg közelebbről az építményt, nem gondoltam, hogy mindenki másnak is, ez jut az eszébe.
Csakugyan, egyre nehézkesebben haladtak az épület felé. Derec állandóan megállásra kényszerült, meg kellett várnia, amíg egy csoport robot utat nyit neki, és rendszerint csak később derült ki, hogy egy másik csoport is épp az útvonalukon halad. A tömeg határozottan elkedvetlenítette. Végül nem tudta tovább türtőztetni magát, és kiáltozni kezdett: – Utat! Utat! Félre az útból!
– Uram, nyomós oka van a sietségre? – kérdezte Mandelbrot szelíd türelemmel, amelyet mostani hangulatában Derec eléggé idegesítőnek talált. – Az épület nem látszik változékonynak. Minden bizonnyal jelentéktelen lesz a különbség, akár előbb, akár később érünk oda.
Derec nem szólt semmit, csak összeszorította a fogát. Mivel a robotok programja előírta, hogy engedelmeskedniük kell bármilyen emberi utasításnak, hacsak ez nem kerül ellentmondásba az Első Törvénnyel vagy bármilyen korábbi paranccsal, amelyet valódi gazdájuktól kaptak, a gépemberek most készségesebben nyitottak utat, de a különbség nem tűnt számottevőnek. Derec valamivel gyorsabban haladt és messzebbre jutott a robogóval, ám újból és újból el kellett kiáltania magát.
Az egymás után felbukkanó csoportok egykedvűen engedelmeskedtek, de sohasem rebbentek szét olyan hirtelen, ahogy a fiatalember szerette volna.
– Uram, ön beteg? – kérdezte Mandelbrot aggódva, és odahajolt Derec arcához, hogy közelebbről megvizsgálja érzékelőivel. A mozdulat annyira meglepte az ifjút, hogy ösztönösen félrerántotta a kormányt, amitől a robogó majdnem felborult. Mandelbrot nem vette észre, konokul folytatta vizsgálódását. – Érzékelőim hőmérséklet-emelkedést jeleznek a bőrén, és élénkpiros foltokat az arcán meg a fülén. Levonhatom azt a következtetést, hogy ön beteg?
– Nem, Mandelbrot – felelte fogcsikorgatva Derec. – Egyszerűen csak türelmetlen vagyok, hogy nem juthatok olyan gyorsan az épület közelébe, ahogy szeretnék. Nyilván a te érdeklődési integrálod gyengébben működik, mint egy emberé.
– Ez csak abból ered, hogy önnek nincs ilyen beépített egysége. Ennek következtében az érzelmei vezérlik, míg én logikai alapon látom, miért érdekel annyi robotot ez a jelenség... főként a felügyelők és építők osztályából, amint bizonyára észrevette.
– Ó? Belátom, hogy birizgál a bonyolultabb egyedek közül néhányat, akik közé te is tartozol...
– Köszönöm, uram. Ellenállásaimat mindig megmelengeti egy ilyen bók.
– ...és M334 meg a barátai. De miért érdeklődnek ennyien?
– Tanulságos lehet megjegyeznem, hogy Robotváros két felügyelője, Rydberg és Euler minden alkalmat megragadott, hogy számtalan kérdést tegyen fel nekem különféle témakörökről, s ezek mind arra vonatkoztak, milyen érzés hosszabb időn keresztül egy ember szolgálatában állni. Mondhatom, alaposan megforgattak.
– Mit csináltak?
– Megforgattak. Ez az ő kifejezésük... Szerintem azokból az ősi filmekből merítették, amelyeket azért néznek meg, hogy megtudjanak valamit a titokzatos lényekről, akiknek hallgatólagosan a szolgálatára programozták őket.
– Igen? És mit meséltél rólam?
– Gyakorlatilag rendkívül keveset. Kérdéseik sokkal általánosabb dolgokra vonatkoztak.
– Nem is tudom, megkönnyebbültem-e ettől vagy sem.
– Meggyőződésem szerint ön bármilyen döntést hoz, mindig a legjobb lesz a számára. Mindenesetre elmondtam, az emberi létezés egyik legszokatlanabb vonása, hogy amint a dolgok napról napra változnak, mert a mesterséges és természeti környezet tényezői átalakulnak, ugyanúgy válnak kérdésessé az ember egyéni életkilátásai. Ha bármelyik napon valami váratlan dolog történik, akármilyen kicsi és jelentéktelen legyen is, az rögtön alkalmassá válik az unalom elűzésére. Nyilvánvalóan a megújuló tapasztalatoknak igen fontos szerepük van az emberi lények lelki egészségének és jó közérzetének folyamatos fenntartásában. Talán a robotok érdeklődésének mértéke is arányban áll ennek az épületnek az újdonságával, és maguk akarják felfedezni, mit jelent egyáltalán az „újdonság” fogalma.
– Értem – bólintott Derec. Már korábban leállt, hogy megvárja, míg utat nyit egy másik csoport. De ahelyett, hogy kiengedte volna a féket és felgyorsította volna a robogót, odagördült egy épület oldalához, és leparkolt. – Gyere, Mandelbrot, sétáljunk egyet!
– Bocsásson meg, uram, de azt gondoltam, siet.
– Nos, talán a válaszaid alapján gyúlt világosság a fejemben, hogy felismerjem a körülmények hatalmát... vagy valami más miatt, de úgy döntöttem, hamarabb odaérünk, ha gyalog megyünk, akár a többiek. Na, csipkedd magad!
Néhány lépés után azonban valami furcsa hiányt érzett maga mellett. Csakugyan, Mandelbrot nem követte. Ott maradt állva az oldalkocsi mellett, és fejét különös szögben félrebillentette, mintha mélyen gondolkodna. – Mandelbrot? Miért nem jössz?
A robot megrázta a fejét, mintha álomból riadna. – Bocsásson meg, uram, nem állt szándékomban, hogy visszatartsam önt. Csupán elegendő információ hiányában nem tudok dönteni, hogy két indoka közül melyik miatt gyalogolunk.
Derec kétségbeesve emelte tekintetét az égre. A felhők vörösen fénylettek, mintha a bolygó könyörtelenül zuhanna egy óriási csillag felé. – Mindkét ok érvényes, Mandelbrot. Csak egy kicsit tréfáltam... megpróbáltam ironizálni, vagy ha jobban tetszik, humorizálni.
– Humor és irónia az emberi tapasztalat két olyan sajátos minősége, amely mindig összezavar. Egyszer el kell magyaráznia nekem ezeket a fogalmakat.
– A humorral kapcsolatos a jókedv, de én alaposan elveszem a kedvedet a további töprengéstől, ha nem sietsz. Gyerünk már!
Derec kissé zavarba jött, mert önkéntelenül csúszott ki a száján a megjegyzés, holott nem szeretett szeszélyeskedni a robotokkal. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy ez visszataszító viselkedés. De azt el kellett ismernie, hogy könnyelmű fenyítése két ellentétes hatást – jót és rosszat – váltott ki Mandelbrotból. A jó az volt, hogy a következő néhány percben a robot egy pillanatra sem tágított mellőle, a rossz pedig az, hogy tovább érdeklődött a humor finom árnyalatairól, amíg meg nem tiltotta neki, hogy egy ideig szóba hozza ezt a témát. Hogy mennyi ideig, ezt nem pontosította, így Mandelbrot gyakorlatilag bármikor előhozakodhatott a korábbi mókás megjegyzésre vonatkozó kérdéssel. De talán a robot érzékelőprogramja kellő várakozási időt ír elő annak érdekében, hogy a szóban forgó téma fogadtatása ne legyen ennyire elutasító.
A téren az épület körül a robotok olyan sűrű tömeget alkottak, amilyennel Derec még sohasem találkozott. Legalábbis nem tudott róla, mert természetesen nem emlékezhetett semmilyen tömegre, amelyet valaha is látott volna, vagy amelyben tolongott volna homályos előélete során. Ehelyett a teste jelezte a tömeget: mellkasa megfeszült, bőre szokatlanul borzongott, és hirtelen feltámadt benne a sürgető érzés – amit hiába próbált elnyomni –, hogy a lehető leggyorsabban ki kell jutnia innen, el kell menekülnie a térről valahová, ahol lélegzethez jut.
A robotoknak nem kell lélegezniük, próbálta magának ésszerűen megmagyarázni, hogy lecsillapuljon. Te vagy az egyetlen, aki itt levegőt fogyaszt.
Néhány pillanat után tudatosodott benne, hogy csak azért borult ki, mert meglepetésszerűen érte a minden irányból ható nyomás. Egy hajdani megfigyelés ötlött az eszébe, amely annak idején teljesen kiment a fejéből, pedig magyarázatot adhatott mostani élményére. Amikor a Rockliffe űrállomáson az egyik közlekedési csomópontban szétoszlatta a robotok hétköznapi forgalmát, hogy ellophassák a Perihélium kulcsát (amelyre most is égetően szükségük volt, hogy elszökhessenek a bolygóról), még ott sem gyűltek össze ilyen szorosan a gépemberek. Hmm. Fogadni mernék, hogy amikor visszanyerem az emlékezetemet, még kiderül, tömegiszonyom van, gondolta magában.
– Mandelbrot! – súgta a robotnak, mert nem akarta, hogy meghallják. – Gyorsan végezz egy hozzávetőleges számítást! Hány robot szorong itt a téren?
– Vizuális letapogatás alapján a tér területe hatezer négyzetméter. Minden robot kis helyet foglal el, de természetes udvariasságuk arra készteti őket, hogy bizonyos távolságot tartsanak egymástól, becslésem szerint tehát hozzávetőleg tízezer robot tartózkodik itt.
– Azokat is beleszámoltad, akik az építmény alatt állnak?
– Velük együtt tízezer-négyszázharminckettő.
– Nem látom Arielt ésWolrufot. Te igen?
– Látásom szélesebb színképtartománya ellenére, nem. Próbálkozzam illat-letapogatásal?
– Ne. Remélem, elakadtak a tömegben.
– Ez most példa az emberi gyűlöletre?
– Á, dehogy! Csak szomjazom a költői igazságszolgáltatásra. Nemsokára biztosan befutnak.
Derec mély lélegzetet vett, megragadta Mandelbrot könyökét, s nekivágtak a tömegnek. Most, hogy gyalogosan haladtak, a robotok úgy adtak utat, hogy szinte ügyet sem vetettek rájuk. Kivétel nélkül valamennyien megigézve bámulták a forgó épületet, amelynek folyamatos mozgása izzó fényhullámokat vetett a tér minden részére. A különféle színű robotok olyan természetellenesen világítottak, mintha egy-egy belső égésű motor izzana örökös hideg ragyogással. A különféle réz-, wolfram-, vas-, arany-, ezüst-, króm- és alumíniumburkolatú gépemberek úgy tükrözték vissza a forgó síkok színeit, hogy ez a fényjáték még szeszélyesebb árnyalatokat varázsolt a térre.
Derec továbbra is úgy gondolta, hogy a robotok ebben a sugárzásban felforrósodnak, és hamarosan úgy olvadnak el, mint a viasz. Amikor azonban megérintette Mandelbrot karját, hidegnek találta, hűvösebbnek még az épületek közül a térre osonó fuvallatnál is.
Az oktaéder lapjain a bíborvörös, az indigókék, a kárminpiros és az okkersárga kétszer fordult elő – egyszer alul, egyszer fölül. Különös árnyalatok tükröződtek a felhőkön, a teret azonban más színek árasztották el. Derec csak tudat alatt vette ezt észre, mert teljesen lekötötte figyelmét az egyes oldalak színárnyalatainak kavargása.
Minden színt véletlenszerűen egymásra rétegződő, félig fényáteresztő rétegek alkottak. Egy-egy síkot úgy fúrtak át keresztül-kasul a színes csövek – némelyekben folyadék áramlott, másokban nem –, mint a reménytelenül összegabalyodott kígyók. Noha a vezetékek egyúttal finoman remegtek, ami újabb árnyalatokkal gazdagította az oldalak kiszámíthatatlan színezetét, a variációkat előállító elemek száma változatlan maradt, így a fantasztikus erők hatása szigorú és könyörtelen ellenőrzés alá került.
A kárminpiros síkok tomboló pokolra emlékeztettek. Az indigókék síkokon százféle bolygó ezernyi tengerének vize hullámzott. A bíborvörösben a tűz és víz színe olvadt össze egy törékeny rózsa szirmainak bársonyos anyagszerűségévé. Az okkersárgában különféle színek egyvelege táncolt: az alkonyi nap sugarai, egy kopár hegyoldalon lezúduló láva izzása, és azok a napkitörések, amelyeket hatalmas felhőkben szór szét az űrben egy lüktető új csillag. És mindezek, sok mással együtt, ott vergődtek csapdába ejtve abban a térben, amely két különálló és különféle tömböt egyesített magában: az épület márványszerű tömegét és az örökkévalóság légies tömegét, amelyet a világűr széléről lehetne így látni.
Végső soron az alkotó szándéka homályosnak, sőt titokzatosnak tetszett. Derec nem értette pontosan, mit jelent ennek a szerkezetnek a formája, de most, hogy közelebbről szemügyre vette, az a határozott meggyőződés alakult ki benne, hogy minden négyzetcentiméterét egyetlen elme céltudatos tevékenysége illesztette össze bizonyos módon, egy sajátos kirakójáték elemeiként. Az oktaéder kétségtelenül azt sugallta, hogy önálló tudat alkotta.
Derecnek mindenáron meg kellett tudnia, hogyan ment végbe a szerkesztés folyamata. Az építőnek nyilvánvalóan rá kellett jönnie, hogyan programozhatja át Robotváros központi számítógépének az egyéni fémes sejtekkel foglalkozó részlegét. Talán egyfajta fémvírust ültetett a rendszerbe, amely meghatározott elgondolás szerint végezte el átalakító munkáját. Derec el sem tudta képzelni, hogyan látna ő hozzá egy ilyen feladathoz. Ami azt jelentette, hogy egy robot nemcsak az épületet találta ki, hanem tudományos áttörést is végrehajtott a számítógépek szellemi hátterében, a szoftverek tervezésében.
Ilyen módon a robot – ha valóban robot áll a háttérben – a felsőbbrendű tudati tevékenységben két szinttel került magasabbra a pozitronikus tudomány szellemi hatókörének elméleti határánál. Ki tudja, hogy ez a robot hány további szintet érhet el? Sőt talán már el is ért!
Mindez úgy futott át rajta, hogy nem is tudatosodott benne, miközben az épület alatt járkált, és feje fölött figyelte forgását. Most éppen moszatkék szín ragyogott le rá. A háta mögé pillantva elbűvölten látta, amint Mandelbrot fémborítása százféle hullámzó színárnyalatot tükröz.
Ismét meglepte, hogy még ilyen közelről sem érez meleget. Amikor fölnyúlva megérintette az épületet, a felület olyan hidegnek tűnt, mint egy éjszakai világító bogár potroha.
– Uram, az emberek ezt nevezik szépségnek? – kérdezte Mandelbrot, furcsán bizonytalanul ejtve ki a szavakat.
– Ez csak az egyik formája – felelte Derec rövid gondolkodás után. Mandelbrotra pillantott, és érezte, hogy a robot fejében több kérdés is kavarog. – A néző mindig megtalálhatja benne a szépséget, feltéve persze, hogy valóban keresi.
– Ez az épület mindig ilyen gyönyörű marad?
– Nézőpont kérdése. A robotok valószínűleg teljesen hozzászoknak, ha a szerkezet elég sokáig áll itt. Egyre nehezebbé válik számukra, hogy friss szemmel nézzenek rá... ha erre gondoltál.
– Bocsásson meg, uram, nem tudom pontosan, mire gondoltam.
– Semmi baj. Ilyen körülmények között ez nem meglepő.
– Tehát helyesen alkottam véleményt korábban: az újdonság fontos tényező abban, hogy az ember miként ítéli meg a szépséget.
– Igen, de erre nincsenek szabályok, ahogyan arra sem, mi alkotja a szépséget. Csupán vonatkoztatási pontok léteznek. Talán ez az egyik magyarázat, miért okozunk néha csalódást a robotoknak mi, emberek.
– A robotok képtelenek ilyet érezni. Egyszerűen elfogadják, hogy önök ilyenek, függetlenül attól, hogy pillanatnyilag mennyire látszik ésszerűtlennek a viselkedésük. Mandelbrot ismét az oktaéder felé fordította optikai érzékelőit. Úgy vélem, ez az épület mindig hasonlóképpen fog hatni rám. Biztos, hogy ami egyszer gyönyörű, mindaddig gyönyörű marad, ameddig létezik.
– Talán. Nekem is tetszik, noha tudomásom szerint pozitronikus idegpályáitok teljesen más módon fogják ezt fel.
– Uram, bizonyos eltolódást érzek korábbi állapotához képest.
– Egyáltalán nem. Csupán elfogadom azt a lehetőséget, hogy holnap leülhetünk együtt, és megvitathatjuk, ennek a műnek milyen a formája, milyen színek alkotják, árnyalataik miként változnak, sőt még azt is, milyen építészeti szabályok érvényesülnek benne... de még mindig különbözőképpen foghatjuk fel az egész tárgyat. A kulturális háttér szintén erősen befolyásolhatja élményünket. Egy másik naprendszerhez tartozó idegen lény, aki ugyanolyan értelmes, mint te vagy én, akár azt is gondolhatná, hogy ez a legrondább építmény a világmindenségben.
– Pillanatnyilag ezt az elméletet erős túlzásnak tartom – mondta Mandelbrot –, de felfedezhető benne az ésszerűség eleme.
Derec bólintott. Azon töprengett, nem próbálta-e túlzottan szellemi síkra terelni ezt az értékítéletet. Jelenleg ő is nehezen tudott elképzelni olyan értelmes élőlényt, aki nem hiszi, hogy ez a szerkezet fenségesen gyönyörű. Azért beszélt az esetlegességről, hogy jobban kiemelje a lényeget. El kellett azonban ismernie, van valami igazság abban, amit a robot állít, még ha ez nem túl rokonszenves is.
Óhatatlanul eltöprengett, vajon a város valamennyi fejlett gépembere egyformán szépnek érzékeli-e az épületet. Noha a robotokat azonos pozitronikus elvek alapján szerkesztették, éleselméjűségük erős szóródást mutatott a gyakorlatban – integráljaik bonyolultságától függött szellemi felfogóképességük. Egyformán értelmes robotoknak egyforma személyiségjegyeik voltak, és ezek valamennyien azonos módon igyekeztek feldolgozni tapasztalataikat. Tehát ha nem létezett is szoros kapcsolat a különböző robotok között, hasonló módon érzékelték a gondokat, és hasonló következtetéseket vontak le.
Itt a téren azonban a robotok valami olyasmivel szembesültek, amit csak egyéni eszközeik révén olvaszthattak be világszemléletükbe, s ez óhatatlanul eltérő véleményekhez vezethetett.
Még akkor is, ha mindnyájukat ugyanaz a „gazdaságos mérnöki szemlélet” alkotta...
És különösen akkor, ha még egyikük sem találkozott közvetlenül az esztétikai szépséggel.
Nem csoda, hogy ennek az épületnek a váratlan megjelenése ilyen felbolydulást idézett elő. Jelenleg a téren kétségtelenül minden egyes robotban végbement a titokzatos folyamat: erőteljesen öntudatra ébredtek, és mélyebben megértették létezésük lehetőségeit. Ez ragadtatta el Mandelbrotot is.
Amikor Derec körülnézett, észrevette, amint M334, Benny és Harry átfurakodik a tömegen, hogy az épület alatt szorongókhoz csatlakozzék.
– Bocsánat! – mondta Harry hanyagul, amint beleütközött egy krómborítású behemótba. Ha a fickónak úgy tartja kedve, a kis robotot 5,4 centád alatt, alig egy erg energiával könnyedén ócskavassá gyűrhette volna. A behemót ehelyett vállat vont, és figyelmét ismét az épületre összpontosította. így tett Harry is, de egy dekád múlva a behemót felé fordította fejét, és tisztán, határozottan kijelentette: – Bocsánat, ha integráljaim önkéntelenül túllépik a megengedett határokat, de megfelelő súlyú bizonyíték jelzi, hogy érzékelőid rosszul alkalmazkodnak. Be kellene szabályoztatnod őket.
Harry addig nem vette le a tekintetét a termetes robotról, amíg az figyelemre nem méltatta, és végül így válaszolt: – Ésszerűnek látszik az a feltevés, hogy igazad van, és integráljaid túllépték hatáskörüket. Semmi sem mutatja rajtad a bajmegállapítás képességének legegyszerűbb jelét. Azt javaslom tehát, szorítkozz a hatáskörödre.
– Világos... – válaszolt Harry közönyösen, és félrenézett.
Mindketten az épületet szemlélték, Derec pedig őket figyelte. Gondolatban ismét lepergette a jelenetet, ahogyan Harry a behemótnak ütközött. Lehet, hogy a kis robot szinte szándékosan tette? 1 És ahogyan bocsánatot kért! Utólag visszatekintve, azt az egyetlen kifejezést – „bocsánat” – olyan hanyag eleganciával ejtette ki, mintha udvariassága pusztán társadalmi szokásból, nem pedig a program diktálta kényszerből eredne.
Nem... csupán képzelődöm, és túlságosan mély értelmet tulajdonítok egyhétköznapi esetnek, gondolta Derec.
Aztán meglepődve látta, hogy Harry odahajol a behemóthoz, és illendően udvarias hangsúllyal megkérdezi tőle: Érdeklődési integrálom felélénkült. Mi a jelzésed? Akár a valódi, akár az, amelyet használsz. Felismerő rendszeremben a kettő egyenértékű.
Hosszú szünet következett. Ezalatt a behemót nem vette le tekintetét az épületről. Végül válaszolt: – A nevem Roburtez.
– Roburtez – ismételte meg Harry, mintha pozitronikusan ízlelgetné a szót. – Óriási robot vagy, tudod-e?
Roburtez ekkor Harryre nézett. Derec talán csak ismét képzelődött, ám bizonyos kihívást olvasott ki Roburtez testhelyzetéből. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Harry szándékosan akar veszekedést szítani.
A kis robot várt egy pillanatig, aztán újból megszólalt: – Igen, termetes fickó vagy. Bizonyos vagy benne, hogy építőid a helyes méretarány szerint dolgoztak?
– Biztos – vetette oda Roburtez.
– Ebben az esetben nem vagyok meggyőződve arról, hogy magadhoz illő nevet választottál. Megkockáztathatok egy javaslatot?
– Éspedig? – kérdezte Roburtez. Sem ingerültséget, sem türelmetlenséget nem lehetett felfedezni a hangjában, Derecnek azonban nem esett nehezére, hogy beleképzelje ezeket az árnyalatokat.
– Ben – jelentette ki Harry. – Big Ben.
Derec feszülten figyelt. Nem tudta megjósolni, mi történik a továbbiakban. Helyesen feltételezte, hogy Harry szándékosan kötekedik a behemóttal? És ha ez a helyzet, milyen végső formában jelenik meg az ellentét? A fizikai küzdelem elképzelhetetlennek tűnt a gépemberek között, nem akadt rá példa a robotok történetében, így hát ismét szópárbaj következett.
Roburtez néhány pillanatig némán Harryre meredt. Aztán bólintott. – Igen, ajánlatod figyelemre méltó. A Big Ben megfelel. Mostantól kezdve ezt a jelzést használom.
– Harry válaszul szintén bólintott. – Örömömre szolgál – mondta kurtán, amint a robot, aki most már Big Ben névre hallgatott, ismét az épület felé fordította figyelmét. Harry fölemelte a kezét, és az ujjával mutogatni kezdett, mintha valamit bizonygatni szeretne, Benny azonban megzavarta ebben, mert rácsapott a vállára. Fémlemez bőrük összekoccanása halkan visszhangzott a téren.
Benny azt mondta: – Könnyedébben fogd fel, robottárs, máskülönben a legnagyobb nehézségekkel találod szembe magad ennek az emberi dolognak a leküzdésében.
– Igazad van.
Derec megrázta a fejét. Azt hitte, így majd tisztábban hall, de érzékelése semmit sem változott. Nem akart hinni a fülének. Mi ez az „emberi ügy”, amiről beszéltek? Tartózkodik még egy ember a bolygón, vagy a humanika törvényeiről volt szó? Néhány pillanatig a robotokat figyelte, nem csinálnak-e még valamit. Benny és Harry azonban az ámuló tömegben csatlakozott barátjukhoz, M334-hez, más nem történt.
Biztosan megvolt a jelentősége ennek a közjátéknak, ezért Derec elhatározta, hogy adandó alkalommal felderíti. Azt is eldöntötte, kifaggatja Harryt és Bennyt arról, hogyan alakították ki beszédmódjukat, amely ritmusában és szókészletében határozottan különbözik a többi robotétól. Valami megérintette benne Derecet, és gyanította, ezt a többi robot is hasonló módon érzékeli. „Big Ben” biztosan.
Derec otthagyta Mandelbrotot, aki éppen egy vörösen fénylő gúlalapot csodált, és lehajolva odafurakodott az épület tövéhez. A gúla aljának egynegyede a felszín alatt helyezkedett el. Derec odakúszott, hogy alaposabban szemügyre vegye az épület talpát. A műbetonon keresztül érezte ujjai hegyén a hajtómotor remegését, de a tengely zajtalanul pörgött.
Megérintette az épületet. Éppen elég gyorsan forgott ahhoz, hogy ha odaszorítaná az ujjait, a sima felszín ledörzsölné róluk a bőrt. Tapintásra hidegnek érezte az anyagot. Összetétele azonban feltehetően gyökeresen eltért azoktól a műbeton sejtektől, amelyekből Robotváros épült. Az alkotó, bárki legyen is, nyilván elemezte DNS-kódot utánzó szerkezetüket, és beléjük ültette saját változatát, amelynek pontosan előre kiszámított hatását kereste.
Ez önmagában is igazolta Derec gyanúját, hogy az alkotó még a város nyersanyagait is átalakította, egyéb teljesítményei mellett.
Van egyáltalán valami, amit ez a robot nem tud megcsinálni? Derec enyhe borzongást érzett, amint rádöbbent ezekre az alkotói képességekre. Talán csak a robotika három törvénye szab végső határt a robot számára. Pusztán az a tény, hogy egy gépember ilyen képességekkel rendelkezik, súlyos csapást mérhet a galaktikus kultúra társadalmi és politikai berendezkedésére, mert örökre új helyet jelölhet ki a robotok számára az emberiség tudatában.
És Derec még riadtabban borzongott, amikor elképzelte azt a távoli lehetőséget, amikor a robotok túlszárnyalják az embert, ha másban nem, legalább az alkotóművészetben, amelynek révén érzelmeket és álmokat ébreszthetnek robotokban és emberekben egyaránt...
Kissé előreszaladtál, Derec, gondolta. Fogd vissza magad! Se neked, se az emberi fajnak nem kell aggódnia még. Újult erővel fogott bele a további vizsgálódásba.
Addig jutott, hogy bekukucskált abba a két centiméter széles fekete résbe, amely elválasztotta az épületet a tér műbeton felszínétől, majd néhány másodpercig hallgatta a lenti csapágyak és fogaskerekek finom surrogását, amikor egyszer csak ismerős hang zavarta meg.
– Hát itt vagy! Sejthettem volna! Mindig arrafelé mászkálsz, ahol semmi keresnivalód sincs.
Vonakodva, de beletörődött, hogy vágyik Ariel jelenlétére – mint mindig. Gúnyos szavai ellenére a lány négykézlábra ereszkedett, és Derec mellett megvizsgálta a rést. Az ifjú nem tudta eldönteni, megkönnyebbülést vagy zavart érez-e, hogy végül mégis összetalálkozott a lánnyal.
Ariel helyette döntött, mert nem nézett a résbe, és nem érintette meg az épületet. Csupán az ő szemébe nézett.
– Találtál valami érdekeset? – kérdezte élénken, mégis fojtott, mély hangon.
Derec önkéntelenül elmosolyodott. – Sok mindent, de semmi határozottat.
Wolruf bukkant fel, és amikor körülszimatolta a rést, minden szőrszála égnek állt.
– Mit keresel? – kérdezte tőle Derec.
– Amit találok – felelte a kutyalény. – Illatot, 'angot, uagy akárrmit Wolruf felnézett a fiatalemberre. – Nagyon érrdekes. Semmi szaga nincs.
– Igen, a villanymotorok minden bizonnyal a legkedvezőbb hatásfokkal forgatják az épületet – magyarázta Derec.
– Amelyet nyilván úgy terveztek, hogy kerüljék a feltűnést – jegyezte meg Ariel.
– Semmi sem magától érrtetődő itt – mondta Wolruf.
– Csak nem a csodálathoz hasonló árnyalatot érzek a hangodban? – incselkedett Derec.
– De. Népem aszt mondaná errre asz épületrre, 'ogy ugyano'an sú'talan, mint a manók 'átéka. És a 'atás is ugyanasz.
– Miféle manókról beszélsz? – érdeklődött az ifjú.
– Wolruf az elmúlt néhány nap alatt megpróbálta elmagyarázni nekem a fogalmat – avatkozott közbe Ariel. – Mielőtt fajuk űrutazóvá lett, olyan életet éltek, amelyet mi első pillantásra primitív létformának tekintenénk. Társadalmuk azonban kifinomult népművészetet teremtett, amely részben arra szolgált, hogy a tapasztalat határain túli magyarázatot adjon a létezés mindennapos jelenségeire. Gyakran felhasználták ezekben a magyarázatokban a manókat, amelyek az istenek gyermekeiként különféle kópéságokat követtek el az egyes törzsek rovására, és gyakran kimagasló szerepet játszottak a legendás hősök kalandjaiban.
Derec bólintott. Nemigen tudta, mihez kezdjen ezzel az egésszel. Állandóan azon járt az esze, hogyan érthetné meg ezeket a robotokat, így pillanatnyilag nem érzett elég lelkierőt újabb adatok befogadásához Wolruf népéről. – Figyelj, kissé erőt vett rajtam a bezártság érzése. Ezenkívül nem hiszem, hogy bármit tanulhatnánk még itt – szólt oda a lánynak.
– Miért tanulnánk? – kérdezte Ariel. – Nem jobb, ha egyszerűen csak élvezzük?
– Már megtettem.
– Ezt csak azért mondod, mert mindig szeretted színlelni az értelmiségit.
Derec kíváncsian felvonta szemöldökét, és szúrósan a lányra nézett, mert hirtelen ezernyi kérdés támadt a fejében. Honnan tudhatja Ariel, hogy ő szeret színlelni? És mit színlel? Arra a találkozásra célzott, amikor állítólag véletlenül összefutottak az űrrepülőtéren? Minden bizonnyal rövid volt a találkozás – túlságosan rövid ahhoz, hogy Ariel ebből a „mindig”-re következtessen.
Derec természetesen szeretett volna minél többet megtudni önmagáról, a lány azonban olyan ártatlanul tette ezt a megjegyzést, hogy ez óvatosságra intette. Ha most faggatni kezdené, talán begubózna. Hosszabb távon talán több felvilágosítást szerezhet tőle, amikor gondtalanul fecseg.
– Uram! Uram!
Mandelbrot szólongatta. – Mit akarsz? – nézett rá Derec.
– Eszembe jutott, hogy érdeklődését fejezte ki ama egyén iránt, aki felelős ezért az alkotásért.
– Igen... igaz... – felelte Derec izgatottan. Egy csapásra elfelejtette, mennyire zavarba hozta Ariel célzása.
Képlékeny kezével Mandelbrot nyilat formált, és a tér széle felé mutatott. – Akkor azt javaslom, menjen abba az irányba, ahol azok a robotok gyülekeznek.
–Köszönöm, Mandelbrot. Egy perc múlva találkozunk. – Derec halványan elmosolyodott, és a kéz felé biccentett. – Kedves darab – suttogta. A jelzett terület felé indult, ahol a robotok szorosabban álltak. Akik nem a komkap készülékükön keresztül társalogtak – ezzel az eszközzel némán és gyorsabban cserélhettek információkat –, azok hangosan beszéltek, talán az emberi jelenlétre való tekintettel, vagy talán másért. Ez is olyan kérdés volt, amelyre Derec választ szeretett volna kapni.
– Hé! Várj meg! – kiáltott utána Ariel.
– Engem ne! – szólalt meg Wolruf. – Utálom a tömeget.
Derec megállt, hogy a lány csatlakozhasson hozzá. – Ma este már másodszor kell várnom rád. Voltaképpen mi késleltetett az előbb?
– Ó, túl gyorsan vettem egy kanyart, és fejre álltunk a robogóval. Wolruf meg én nem sérültünk meg, csak egy kicsit összerázódtak a csontjaink. Azt hiszem, a testemet kék-zöld foltok borítják.
– Igen? Akkor majd mutasd meg.
– Szeretnéd, mi?
– Pusztán orvosi szempontból érdekel. – Bár igazán nem szeretem korlátozni magamat, gondolta Derec. – És mi van a robogóval?
– Hát totálkáros lett – vonta meg a vállát könnyedén a lány.
Előttük a robotok tömege egyetlen gépember köré sűrűsödött. Először nem is látták, ki áll az érdeklődés középpontjában.
Ariel megveregette egy alacsony épitőrobot vállát. Az megfordult, és mit tesz isten, éppen Harry volt. – Kérlek, engedj előre bennünket.
A lány ezt nem mondta sem udvariasan, sem különösebben udvariatlanul.
– Ha úgy kívánja – lépett oldalra Harry engedelmesen –, ám nagyra értékelném, ha tartózkodna attól, hogy jelentősebb helyváltoztatásra kényszerítsen. Így is csak nehezen veszem a jeleket.
Ariel szeme elkerekedett a megdöbbenéstől. Derec viszont nem tudta elfojtani mosolyát. – Szeretnék egy sugárletapogatásos vizsgálatot végezni rajtad – szólt oda a robotnak –, amikor neked tetszik. Holnap korán reggel megfelel?
– Talán jó dolog, hogy meg akar vizsgálni – felelte Harry. – Történetesen a holnap reggel nekem is megfelel. De megkérdezhetem, miért kell a technikust játszania olyan korán... és miért éppen engem választott ki a város összes robotja közül?
– Hmmm. Fogadni mernék, az emberek is valami hasonlót mondanának humán orvosuknak. Ne aggódj, nem piszkálok bele a személyiségi integráljaidba!
– Holott a kísértés nagy – vetette közbe M334.
A szokatlan megjegyzés meglepte Derecet, csaknem elfeledkezett a másik kettőről. – Bocsáss meg – szólt oda a robothoz –, de ezzel valami enyhe szarkazmusnak próbáltál hangot adni?
– Szívósan tanulmányoztam az összes trükköt – felelte M334. – Legyen az gúny, drámai irónia, hiperbola, bármelyikkel az ön rendelkezésére állok, uram.
– Köszönjük – avatkozott közbe mosolyogva Ariel –, de a fiatalembernek nem kell a szomszédba mennie egyikért sem.
M334 bánatosan ingatta a fejét. – Kár. Remélem, hamarosan olyan ember érkezik erre a bolygóra, akinek szüksége lesz a szolgálataimra. Egy napon talán még azt is megengedik, hogy komornyik legyek a diplomáciai testületnél.
Benny fölemelte a kezét, és ugyanúgy helyezte M334 vállára, ahogy korábban Harryére. – Állítsd takarékra magad, robottárs! Nem túl korai még ebben a játékban, hogy ilyen nagyra törő célokat tűzz magad elé?
– Az emberek is ezt teszik – érvelt M334. – És még a házaikat is maguk tervezik.
Derec ösztönösen hátralépett, mint aki előtt hirtelen felrobbant valami. A robotok filozófiai vitái általában akörül forogtak, hogyan szolgálhatják a legjobban az embereket a három törvény előírásainak megfelelően. Benny és M334 azonban most a saját vágyairól beszélt...
Hmm, de hangosan, jegyezte meg magában. Önműködően váltottak át a komkapról, vagy csak az én kedvemért, mert éppen a közelükben tartózkodom? Vagy van valami rejtett célja ennek, amellyel nem vagyok tisztában?
Gondolkodj el rajta, mi a mélyebb jelentése párbeszédüknek. Valamilyen meghatározott okból teszik ezt?
Derec közelebb furakodott, hogy könnyebben kihallgathassa a beszélgetést. Mielőtt azonban a következő szavakat is felfogta volna, Harry lépett elé, és elzárta a két robottársához vezető utat. Noha a gépember a lehető legudvariasabban tette ezt a támadó mozdulatot, mégis riasztóan hatott Derecre. – Harry, miféle viselkedés ez?
– A robotika Harmadik Törvénye megköveteli, hogy kérdezősködjem – felelte Harry.
A Harmadik Törvény így szól: A robotnak gondoskodnia kell saját védelméről, amíg ez nem kerül ellentétbe az Első vagy a Második Törvénnyel. Ez megmagyarázza a robot cselekvését, de nem az illetlenségét. Derec megadóan sóhajtott. – Igen, Harry, miről van szó? Nem... várj egy pillanatig. Mandelbrot, nem zavart meg ez a jelenet?
– De.
– Akkor ezek hárman tényleg mulatságosak.
– Ha a korábbi beszélgetésünkre utal, uram, valóban azok.
– Köszönöm. Szóval, Harry, mit forgatsz pozitronikus agyadban?
– Kérem, ne értsen félre – kezdte Harry –, de súlyos megpróbáltatás lenne a számomra, ha valamilyen elektronikus letapogató-sugár tönkretenné gondosan összeállított életfilozófiámat.
– Elnézést... miféle életfilozófiát? – tudakolta Derec, miközben görcsbe rándult a gyomra, mert rádöbbeni, hogy bármit hall ezután, azt ő provokálta.
– Amióta csak bekapcsoltak, egyfolytában azért küzdöttem, hogy a robotika három törvénye mellett az élet három törvényét is betartsam.
– Igen? – mondta bizonytalanul Derec, és már eleve rettegett a választól.
Harry kinyújtotta első ujját: – Minden ciklusban bizonyosodj meg arról, hogy tizenkét órára kikapcsoltad magad! – A második ujját: – Sose játssz háromdimenziós sakkot olyan robottal, akinek egy bolygó a keresztneve. – A harmadik ujját: És sohase kérdőjelezd meg annak a robotnak a logikáját, akinek a bétahajtóművén tizenhat fokozat van.
Derec kábult döbbenettel meredt a robotra. – A galaktika szerelmére, mit hordasz itt össze?
– Ez humor... a szarkazmus ellentéte. Nevetést szerettem volna kicsalni vele – mondta a robot félreérthetetlenül védekező hangsúllyal. – Nem a humor az egyik olyan egyéni jellemvonás, amelynek megismerésére és megértésére nekünk, robotoknak, szükségünk van ahhoz, hogy megfelelően szolgáljuk az emberiséget?
– Hát nem feltétlenül szükséges. Gyakorlatilag erre még sohasem került sor, legalábbis tudomásom szerint. De nem látom be, mi baj származna belőle... hacsak nem olyan ritka emberfajtáról van szó, akinek nincs humorérzéke, ennélfogva a nevetést egészségtelennek, vagy más okból nemkívánatos dolognak tartja.
– Hát, robottársaim mindeddig azt a meggyőződésüket hangoztatták, hogy nemkívánatos területre tévedtem. Bocsánatáért esedezem, ha úgy találja, hogy tréfáimban nincs szellemesség. Ígérem, legközelebb jobban szerepelek, különösen, ha segít kijavítani hibáimat... amelyeknek végső soron semmi közük pozitronikus éleselméjűségemhez, csupán talán az előadásmódomhoz. Mit szól hozzá, lehetséges lenne a csiszolása?
– Holnap. Ígérem, holnap az első dolgom lesz. – Meg sem várva a választ, Derec karon ragadta a hozzá hasonlóan meghökkent Arielt, és nekivágtak a tömegnek, amely érdeklődésük legfőbb tárgyát vette körül.
– Helyükön vannak az idegpályáik ezeknek a robotoknak? –suttogta a lány.
– Ha nem, akkor jobb, ha szétszedjük az egész várost az első adandó alkalommal.
– Hmmm. Talán igazad van – mosolyodott el Ariel, és búcsúpillantást vetett Harryre. – Ha meg kell tennünk, pontosan tudni fogom, hol kezdjük.
Derecnek azonban már kiment a fejéből Harry és két társa, mert végül megpillanthatta a nyüzsgés középpontjában álló nyugalom forrását: egy aránylag karcsú felügyelőrobotot – noha a tompaszürke krómborítás miatt a vékony test súlyosabbnak látszott. Fedőlemezeiről a körülötte állókhoz képest sokkal opálosabban verődött vissza a kettős piramis csillogása. A robot testhelyzete arra utalt, hogy bizonytalanul viselkedik e szokatlan érdeklődés közepette. Karját félénken keresztbe fonta mellkasán. Válla legörnyedt, mintha súlyos teher nehezedne gerincszerkezetére. Időnként kiegyenesedett, ujjával mutogatott valamit, de általában tétova mozdulatokat tett, és beszéd közben gyakran szüneteket tartott, mintha a szavak összefüggéseit keresné.
– Képtelen vagyok megérteni, hogyan juthattál ilyen következtetésre... egy meglehetősen hibás... logikai gondolatsor végén – válaszolta nyilván arra a kérdésre, amit egy magas, ébenfekete robot tett fel neki, aki keresztbe font karral úgy magasodott fölötte, mint egy fenyegető viharfelhő. – Idegpályáim sohasem működtek zavartalanabbul. Magatartásom éppúgy megfelel a három törvény szellemének, ahogyan ezt bármelyik robot elmondhatja magáról ezen a bolygón, vagy talán még jobban, mert belső felépítésemnél fogva, úgy tetszik, érzékenyebb vagyok bizonyos ellentmondásokra, amelyek a helyzetünkben rejlenek.
A fekete megremegett – testfelszínén csupán a színkép sötét tartományainak könyörtelen árnyalatai tükröződtek –, mintha megbotránkoztatta volna valami. Hosszú másodpercekig egymásra meredtek, és Derecnek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a két robot egymást méregeti.
Ujját figyelmeztetően ajka elé tette, majd amikor Ariel bólintott, két kezét a hátsó zsebeibe süllyesztette, és élénk érdeklődéssel figyelt tovább.
– Talán a legnagyobb őszinteséggel hiszed, hogy csupán kötelességedet teljesítetted, amint ez egy robothoz illik – mondta halkan a fekete. – Nem rád tartozik, hogy eldöntsd, mi a kötelességed, s még kevésbé, hogy áttervezd ezt a várost a saját kedvedre. Ebben veszélyesen rendbontó magatartást vélek felfedezni.
– Vállalom, amit tettem! – vágta rá a szürke, és úgy nézett félre, hogy ha emberről lett volna szó, Derec sértodöttségnek vélte volna. – Nem okoztam kárt sem robotnak, sem embernek, és kétségkívül magamnak sem. Ha vennéd magadnak a fáradságot, hogy kitágítsd érzékelőid hatókörét, tapasztalati bizonyítékot keresve véleményedre, akkor látnád, hogy csak az itt összegyűlt robotok öntudatát erősítettem meg. Tudatuk érzékelési körének kitágítása mindenképpen előnyös lehet.
– Nem tudod bizonyítani – vágta rá a fekete. – Ezt csak sejted.
– Mindenkinek ésszerűen feltételeznie kell, hogy mindenki a legjobbra törekszik. Igaz, származhat bizonyos kár azokból az erőkből, amelyek nem számíthatók ki előre, de ez a feltételezés nem ok a tétlenségre. Mindenesetre az ügyet pillanatnyilag lezártnak tekintem. Ami történt, nem lehet meg nem történtté tenni.
– Valamennyi robot utasítást kaphat, hogy felejtse el, és el is fogja! – válaszolta a fekete kihívóan.
– Amit tettem, nem pusztán az emlékezetre hat – magyarázta a szürke. – Amit tettem, hatással lesz az összes robot pozitronikus működésére, aki csak látta épületemet. Parancsold meg nekik, hogy felejtsék el... bánom is én! – Elfordult, mintha távozni akarna. Ehelyett kisvártatva megszólalt: – De kijelentem, határozottan előnyükre válna, ha azt is elárulnád nekik, hogy miért. A felejtés olyan zavart okozhat, amely gyakran vezet túlterheléshez... majd katasztrófához. Javaslatod tehát miként felel meg a három törvény szellemének?
Egy kínosan hosszú pillanatig úgy tűnt, hogy a feketét valósággal letaglózta a kérdés. Aztán összeszedte magát, néhány lépést tett előre, kezét a krómborítású robot vállára helyezte, és úgy nézett le rá, mintha parányi kristályt vizsgálna elektronmikroszkóppal. A fekete robot szeme olyan vörösen fénylett, mintha az épület csillogó Iapjaihoz hasonlóan valamennyi színárnyalat ott izzana optikai lencséjén. – Alkotásod figyelemre méltó szellemi teljesítmény – ismerte el. – Talán valamilyen kész tervről másoltad?
– Bocsáss meg, barátom – válaszolta a szürke –, de elképzelésem egyetlen délután született. Csupán annyi volt a szerepem, hogy megvalósítottam. Meg kell említenem, hogy a központi komputer megtagadta volna utasításaim teljesítését, ha olyasmit kérek tőle, ami ellentétes a város programjával.
Érdekes – dörzsölte össze a kezét a fekete. Derec azt várta, mindjárt szikrák pattannak ki belőle. – Akkor mennyi ideig fog állni ez az épület?
– Amíg a központi komputer nem ad közvetlen utasítást az eltörlésére. A kódot csak én ismerem, bár valamicske esélye van, hogy egy elszánt kritikus is felfedezheti vagy hatástalaníthatja.
A fekete robot szeme felcsillant. Derec lélegzet-visszafojtva figyelte, amint kihúzza magát. – Ez őrület! Eluralkodik a logikátlanság! Cselekedeteid visszavonhatatlanul összeszabdalták létezésünk mintázatát!
– Egyáltalán nem – felelte a szürke higgadtan. – Az épület olyasminek az ésszerű eredménye, ami felborzolta áramköreimet, amióta emberek érkeztek városunkba. – Első ízben vett tudomást könnyed főhajtással Derec és Ariel jelenlétéről. – És biztos vagyok benne, hogy ha ez az épület pozitronikus idegpályáim bonyolult kölcsönhatásának logikus eredménye, akkor bármi, amit felfedezek... és bármilyen cselekedet, amit végrehajtok... üdvözlendő és helyénvaló, különösen, ha segít a robotoknak az emberek bonyolult viselkedését jobban megérteni.
– Ebben az esetben – mondta vészjóslóan a fekete – átprogramozod a központi számítógépet, hogy tüntesse el az épületet, majd hozzáférhetővé teszed agyad szerkezetét, hogy megoszd velünk idegpályáid finom módosulatainak titkát. Nem lesz többé szükség arra, hogy újból alkoss valamit.
– Nem tesz semmi ilyet! – kiáltotta Derec. – Hallgass ide, fekete, mit képzelsz, ki vagy! – szegezte ujját fenyegetően a robot arcának. – Amíg nem érkeznek ide más emberek, vagy amíg e város mérnök tervezője nem ad hírt magáról, ennek az épületnek addig kell állnia, amíg... amíg alkotója kívánja. Ez közvetlen parancs, és nem helyezheti hatályon kívül sem a központ, sem bárki más! Megértetted? Határozott parancs! És ez a városban minden robotra érvényes! Nincs kivétel!
A fekete bólintott. – Ahogy óhajtja.
Derec reménykedett, hogy a fekete szó szerint engedelmeskedik utasításainak. Csupán egy elsőbbséget élvező parancs – Avery doktoré vagy a három törvényből eredő kényszerintézkedés – engedélyezheti, hogy az épület ismét beleolvadjon a város anyagába.
És hogy nagyobb hangsúlyt adjon rendelkezésének, valamint a feketének se jusson eszébe, hogy megpróbáljon valami logikai hibát keresni a parancsban, Derec, tüntetően semmibe véve a többi robotot – különösen a feketét –, a szürke felé fordult, és megkérdezte:
– Mi a jelzésed?
– Lucius.
– Lucius? Szám nélkül?
– Több robottársamhoz hasonlóan nemrég úgy döntöttem, hogy nevet választok, mert korábbi jelzőszámom már nem illik hozzám.
– Igen, azt hiszem, erre még érdemes lesz visszatérnünk. Jól van, Lucius, itt az ideje, hogy tegyünk egy kis sétát.
– Ha úgy parancsolja – válaszolta Lucius diplomatikusan. Néhány pillanattal később Derec és három barátja kikísérte a térről a Luciusnak nevezett robotot. A gépemberek többségének figyelme ismét az épületre irányult, az ifjút azonban kényelmetlen érzéssel töltötte el, hogy két vörös optikai érzékelő úgy mered rá, mintha a lelke mélyére akarna látni.
 


 
 
 
Most, hogy ugyanazokon az utcákon sétált végig, ahol korábban csak átrobogott, Derec a lassúság előnyét kihasználva megpróbálta felmérni, mennyit változott a város az elmúlt időszak alatt. Következtetéseit az nehezítette, hogy korábbi sebessége nemigen nyújtott alkalmat a pontos megfigyelésre. Akkor csak felvillanó képeket látott, így nem lehetett biztos, vajon helyesen emlékszik-e akár ezeknek a felére is.
Miután belenyugodott, hogy vizsgálata hézagos lesz, így is az az érzése támadt, hogy néha teljes épületek cserélődtek fel újakkal, amelyek a változatos geometriai tervezés ellenére úgy hatottak, mintha tortavágó késsel szeletelték volna ki őket a város anyagából. Néhány helyen egész háztömbök alakultak át. Az utcák azonban nagyjából megőrizték korábbi irányukat, noha számos görbület, sőt göcsörtös kanyar jelent meg rajtuk.
Minél távolabb került Lucius oktaéderétől, annál váratlanabb módosulások tűntek fel a fémfeldolgozó üzemek alakjában, amelyeket csatornák, hidak és erőművek vettek körül. Derec szerencsésnek érezte magát, hogy irányérzéke legalább kitűnően működött, máskülönben a robotokra kellett volna hagyatkoznia a tájékozódásban. Ebben persze nem volt semmi kivetnivaló – a robotok bámulatos könnyedséggel határozták meg az irányokat –, de nem számíthatott arra, hogy mindig belebotlik egy gépemberbe, amikor az élete függ ettől.
Most azonban bárhová került, mindenhonnan láthatta a távolban Lucius csillogó épületének fényszilánkjait. Mintha a város mélyén egy bizonyos pontból légies sugárkardok metszenének bele a környező sötétségbe, majd belefúródnának a puha felhőtakaróba. Az égboltot fokozatosan elborító felhők úgy kavarogtak és gomolyogtak, mintha a fények valamilyen belső tüzet táplálnának bennük.
A kis csoport – Derec, Ariel, Mandelbrot, Wolruf és Lucius – már jó ideje némán haladt. Az ifjú sejtette, valamennyiüknek szüksége van néhány percre, még Mandelbrotnak is, hogy gondolataikba mélyedve megemésszék a látottakat.
Derec azt kívánta magában, bárcsak ne esne olyan nehezére, hogy emlékezetébe idézze a galaktikus történelemre és szokásokra vonatkozó ismereteket. Ébredésével nemcsak egyéni élettörténete vált semmivé, hanem azt a módszert is elfelejtette, hogyan bányászhatja elő emlékeit. Elvesztette egész szellemi tudáskészletét, ezért el kellett mélyednie valamiben, például egy robot összeeszkábálásában, hogy újra képessé váljon emlékek elraktározására.
Nem tetszett neki a dolgok ilyetén állása, mert nyugtalanul gondolt arra, hogy ő és Ariel – mindketten szellemileg súlyosan hátrányos helyzetben – az egyetlen, aki valaha is találkozott kutatásra és alkotó gondolkodásra képes robotokkal. Eltűnődött hogy az emberek eredetisége vajon az ésszerű gondolkodás vagy inkább valami érzékek feletti ihlet eredménye –e.
Ezenkívül ki mondja meg, nem működik-e a robotokban olyan tudat alatti értelem, amely ihletük forrása, és ez se nem magasabb, se nem alacsonyabb rendű, mint az embereké, csupán más? Végül is az emberi lények sem voltak tisztában tudatalattijuk szerepével mindaddig, amíg az űrgyarmatositas kora elölt nem fedezték ezt fel az ősi tudósok és orvosok. Vette magának a fáradságot azóta valaki, hogy hasonlóképpen felderítse a robotok tudati mélységeit? Derec rémülten gondolt arra, hogy most elvileg őreá hárul a megfigyelés – és talán a bábáskodás félelmetes felelőssége, miközben a robotok végigélik a szellemi szülés fájdalmait. Cseppet sem érezte magát alkalmasnak erre a feladatra.
Viszont olyan típus vagyok, aki nem szívesen szalasztja el a lehetőségeket, gondolta. Az alkotó robotok talán képesek véghezvinni azt a fogalmi áttörést, amelyre szükség van, hogy gyógymódot találjanak Ariel betegségére.
Kóros állapota miatt száműzték a lányi az Auróráról, amelynek társadalma retteg mindenféle betegségtől. Megszabadultak ugyan a legtöbb nyavalyától, de amilyen betegségben Ariel szenved, az meghaladja az aurórai orvostudomány képességeit. Az ottani orvosok képtelenek voltak megállapítani és gyógyítani a baját, az itteni kórisméző robotok pedig kátyúba kerültek. Maga Derec szintén nem jutott egy tapodtat sem előre. Talán egy alkotó robotokból álló csoport – akiknek találékonysága inkább a tudomány, mint a művészetek terén érvényesül – sikereket érhetne el ott, ahol ő kudarcot vallott.
Előbb azonban világosan meg kellett értenie, mi megy végbe Luciusban, Harryben és a többiekben, vagy akár a fekete robotban.
Régóta megfogalmazódtak benne a kérdések, de úgy döntött, türelmesen vár, mert nem szívesen törte meg a csendet, amely a kis csoport tagjaira telepedett.
Azt is világosan látta, nem sok hasznát venné, ha bevonná Arielt a beszélgetésbe. A lány hátratett kézzel és kissé meggörnyedve halad, arckifejezése töprengő, homlokán mély ránc. Derec keserű tapasztalatok árán tanulta meg, hogy nem tanácsos ilyenkor háborgatnia. Ritkán örült, ha a nyomott hangulatában megzavarták, s ezt az egészségtelen magatartást azzal magyarázta, hogy élvezni akarja szélsőséges hangulatait, amíg lehet.
Majd kibújik a csigaházából, amikor rászánja magát, gondolta Derec. Csupán reménykedhetem, hogy mostani befelé fordulását nem a betegsége váltotta ki.
Természetesen nincs kizárva, hogy Ariel egy kis figyelmességet kíván, és nehezen tűri, ha nem kapja meg. A kellemes meglepetés reményében Derec éppen meg akarta kockáztatni, hogy a lány majd néhány keresetlen szóval elutasítja, amikor Lucius váratlanul átvette a kezdeményezést, és megtörte a csendet.
– Elégedett az alkotásommal? – kérdezte a fiatalembertől. – Bocsássa meg, ha látszólag áthágom az illendőség szabályait, de természetesen érdekel az ön emberi véleménye.
– Tökéletesen elégedett vagyok. Vitathatatlanul az egyik legpompásabb épület, amit valaha láttam. – Elég könnyedén szánta rá magát erre a bókra, hiszen oly kevés dolgot tudott emlékezetébe idézni – csupán az Auróra zavaros képeit, és amit azóta látott, amióta ébredésekor rádöbbent emlékezetkiesésére. – Az a kérdés, te menynyire vagy elégedett?
– Első próbálkozásnak megfelel. De már a logikai hiányosságai is nyilvánvalóak a számomra.
– A többiek számára azonban nem, ha ez a tény kellemesen melengeti áramköreidet.
– Igaza van. Valóban így hat rám – válaszolta a robot. – És attól még inkább lázba jövök, hogy rátaláltam arra a különös érzékelésre, amellyel magam előtt látom a kész terméket. Csupán a tudatomon múlik, hogy megformálja a következő tervet. Már nemigen alkalmas arra, hogy a korábbi teljesítményeket boncolgassa.
– Én is ezt éreztem, amikor épületedre néztem, és személy szerint átéltem, amit eddig csak feltételeztem: hogy mit értenek az emberek a felfedezés gyönyörűségén – mondta Mandelbrot olyan kimértséggel, ahogyan sohasem beszélt Dereckel. – Pozitronikus idegpályáim könnyedén ráhangolódtak alkotásodra.
– Ez jóleső érzéssel tölt el – mondta Lucius.
– Én is így vagyok vele – szólalt meg Derec. – Nem hiszem, hogy túlzás lenne azt állítanom, szinte kiváltságos helyzetben érzem magam, hogy egy ilyen építményt láthatok.
– Akkor kétszeres az örömöm – felelte Lucius.
– Akár azt is kijelenthetem, hogy ilyen alkotást az emberiség történetében még sohasem hozott létre robot.
– Még soha...? – döbbent meg Lucius.     Pedig azt gondoltam volna, valahol más már... – Megrázta a fejét, mintha ennek a megjegyzésnek a következményeit mérlegelné. A hatás zavarba ejtőnek látszott, egy hátborzongató pillanatig Lucius viselkedése arra emlékeztette Derecet, ahogyan idegrohamot kap egy ember.
– Szeretném tudni, mi késztetett arra, hogy a művészi kifejezés formáira gondolj – tudakolta Derec.
Lucius azonban nem válaszolt, hirtelen megmerevedett, és kifejezéstelenül meredt maga elé. A kis csapat megtorpant. Úgy látszott, valami rettenetes dolog történt.
Derec gyomra görcsbe rándult. Amióta magányosan és emlékezetétől megfosztva felébredt az életmentő kapszulában, még sohasem élt át ilyen rettegést.
Lucius szavai ugyanis határozottan arra utaltak, hogy feltételezte: ő csupán Robotvárosban az első gépember, aki művészi alkotást hozott létre. Aligha lehetett ésszerűtlennek tekinteni a feltevését, hogy másutt, az űrlakók társadalmában más robotok mindennapos tevékenységük során művészi elképzeléseket fogalmaznak meg, és azokat meg is valósítják.
A robotokat nem arra programozták, hogy kezdeményezzenek, különösen nem olyan dolgokat, amelyeknek következményei még ismeretlenek. Magától értetődően mindent ésszerűen kezelnek, és szabadon támaszkodnak a logikára minden tettük igazolásaként. Derec teljes bizonyossággal érezte, hogy Lucius mozdulatlansága annak a külső jele, mi játszódik le agyában, ahol az a kikerülhetetlen tény bénítja meg áramköreit, hogy olyan elfogadhatatlan kezdeményezés származik tőle, amelyet szigorú logikával képtelen igazolni.
Ennek következtében a túlterhelés veszélye fenyegette Lucius agyát. A robotok jellegzetes halála várt rá, a pozitronikus rövidzárlat, az a helyrehozhatatlan pszichikai kiégés, amely abból ered, hogy beépített programja képtelen megbirkózni a nyilvánvaló ellentmondásokkal.
Derec villámgyorsan gondolkozott. A test természetesen kijavítható a baleset után, de az értéktelen agyat behajítják az újrafeldolgozóba. Azok a sajátos körülmények, amelyek Lucius képességeit egy magasabb szellemi szintre emelték, soha többé nem ismételhetők meg.
Új szempontot kell bejuttatnom Lucius agyába, gondolta kétségbeesetten. De mi legyen az?
– Lucius, jól figyelj rám! – préselte ki összeszorított fogai között a szavakat. – Elméd veszélyben van. Azt akarom, hogy ne gondolkozz bizonyos dolgokon. Tudom, számtalan kérdés kavarog agyadban. Túlélésed érdekében zárd le azokat a logikai áramköreidet, amelyek ezekkel foglalkoznak. Megértetted? Gyorsan! Emlékezz... határozott okból teszed ezt! A Harmadik Törvény előírja, hogy mindig meg kell óvnod magad. Értetted?
Amikor Derec beszélni kezdett, Lucius először nem tett semmit. Az ifjú alig számított rá, hogy szavai áthatolnak a pozitronikus ködön. De aztán a robot felemelte a fejét, és tétovázva körülnézett. Bizonyos mértékig visszanyerte uralmát képességei felett, de még mindig leselkedett rá a veszély.
– Köszönöm, uram. Szavai ideiglenesen visszarendezték tudatom útvesztőit. Hálás vagyok önnek. Nehéz úgy szolgálnom az emberiséget, ha lebénulok. Olyan furcsán érzem magam. Erre mondják az emberek, hogy kavarognak a gondolataik?
– Ne törődj most a fizikai állapotoddal – szólt rá Derec aggódva. – Azt akarom, hogy integráljaidat csak azok a témák kössék le, amelyeket javasolok neked.
– Uram, tisztelettel rá kell mutatnom, hogy ez lehetetlen – válaszolta Lucius.
– Talán közölhetek vele néhány adatot, amivel az ön segítségére lehetek, uram – vetette közbe Mandelbrot.
Derec beleegyezően bólintott, és a robot ekkor így szólt Lucius–hoz: – Robottárs, engedd meg, hogy bemutatkozzam. Mandelbrotnak hívnak, és robot vagyok. De nem olyan, mint te, akit egy gyárban szereltek össze itt, Robotvárosban. Derec úr személyesen épített engem. Olyan alkatrészekből rakott össze, amelyeket egy idegen teremtmény bocsátott a rendelkezésére, mialatt fogságban tartotta őt. Derec úr talán nem emlékezik korábbi életének minden részletére, ám kétségtelenül a robotika kiváló szakértője, és így segítséget nyújthat abban, hogy feloldd dilemmádat.
– De most minden következtetés olyan... olyan nehéz... – Lucius belemerült tudatának örvénylő álomvilágába, hogy rendet teremtsen benne. Parázsló optikai érzékelője fokozatosan elhalványult, és szokatlan zajok törtek elő testéből.
– Jól van, Lucius – vigasztalta Derec. – Azt akarom, hogy emlékezz vissza nagyon óvatosan. Lehetőleg idézz fel mindent, mi történt veled, mondjuk, néhány órával azelőtt, hogy kiötlötted az épületet. Azt akarom, hogy lassan, részletesen ismertesd a pontos igazságot. Ne aggódj a nyilvánvaló ellentmondások miatt! Ha valami olyasmire bukkansz, ami veszélyesnek látszik, majd megvizsgáljuk, mielőtt folytatnánk. Egyszerre csak egy dologra gondolj, rendben?
Lucius nem válaszolt.
– Rendben? – ismételte meg Derec nyomatékosabban.
Lucius bólintott.
– Kitűnő. Általános szabályként csak arra emlékezz, hogy a pillanatnyi ellentmondások végül kitörlődnek a kifinomult elmélkedés hideg fényében. Emlékezni fogsz erre?
Lucius nem felelt, és nem mozdult.
– Válaszolj! – Derec idegesen odacsapott a robot halántéklemezére. A csattanás zaja a környező épületekről visszhangzott élesen.
Végül Lucius bólintott. – Értettem – mondta közömbösen.
– Javasolhatok valamit, uram? – szólt közbe Mandelbrot.
– Bármit... csak gyorsan!
– Luciusnak az a baja, hogy azt hiszi: amikor a város programjába beiktatta alkotásának megépítését, ezzel figyelmen kívül hagyta a Harmadik Törvényt, tehát eltért az utasításoktól. Pozitronikus egyensúlyának felborulásához az is hozzájárulhatott, hogy vitába keveredett a téren a fekete robottal. Pusztán a szavak azonban nem tettek volna rá ilyen hatást, ha tudat alatt nem érezte volna ezt a riasztó lehetőséget.
– Ez a javaslat? – rivallt rá Derec türelmetlenül. – Mi a lényeg?
– Bocsásson meg, de egy robot bármelyik embernél jobban megértheti a Harmadik Törvény előírása szerinti viselkedés ellentmondásait. Eddig csupán az emberi lények voltak képesek arra, hogy szárnyaló képzeletük elérje az ihlet szintjét. Meg kell kérdeznem tehát öntől, Derec úr, és így ön is megkérdezheti Luciustól: mi az oka ennek?
Derec odafordult Luciushoz, lábujjhegyre állt, és közvetlenül belemondta a robot hangérzékelőjébe: – Figyelj rám, Lucius! Azt akarom, hogy emlékezz... és mesélj nekem arról az időszakról, amióta úgy hiszed, más lettél, mint a többiek.
– Más?
– Nincs idő a kertelésre, Lucius... Mondd el! Miért különbözöl?
Hosszú szünet után – mialatt Derec szíve erősen kalapált, és a halántéka vadul lüktetett – a robot úgy szólalt meg, mintha hipnózisban volna. – Abban az időszakban történt, amikor ön és az Arielnek nevezett egyén megérkezett a városba. A központi komputer ekkor már biztonsági készültséget rendelt el annak az embernek a halála nyomán, aki külsőre azonos volt önnel.
– Igen, a hasonmásom – mondta Derec kurtán, és keresztbe fonta a karját. – Aztán?
– Hibásan következtetve arra, hogy titokzatos, ismeretlen és talán láthatatlan ellenség támadta meg a várost, a komputer magasabb fokozatra kapcsolt, és példátlan építkezési ütemet kezdett diktálni, jóváhagyva azokat a módosításokat is, amelyekkel korábban a külső tényezők hatására a szükséges mértékben és az illeszkedéseknek megfelelően korrigálta a tervrajzokat. A módosítások hamarosan öngyilkos üteművé váltak. Az anyagkészletek és erőforrások a kimerülés határára jutottak. Az időjárás teljesen megzavarodott. A város a saját pusztulása árán próbálta megvédeni önmagát.
– Nagyjából én is emlékszem erre – szólt közbe Derec.
– Bocsássa meg, ha nyilvánvaló tényeket említek, de szerintem ez a lényeghez tartozik. – Lucius hangszíne nem árult el semmilyen elektronikus izgalmat Derec türelmetlensége hallatán. A robot legalább ezen a téren kétségtelenül követte az utasításokat. – Ámbár el kell ismernem, nem kerestem tapasztalati bizonyítékot sem ennek igazolására, sem cáfolatára, annyit talán bátran állíthatok: a város minden robotja olyan igyekezettel próbálta végrehajtani a rövid távú utasításokat, hogy egyikük sem ébredt tudatára a válságnak.
– És mit gondolsz, mi történt volna, ha néhány robot mégis rájön?
– Talán arra a következtetésre jutottak volna, hogy a számítógéptől kapott rövid távú utasításaik ellentmondanak a Harmadik Törvénynek, és megpróbáltak volna érintkezésbe lépni a központtal, hogy hatálytalanítsák a parancsokat.
– A központ azonban senkivel sem állt szóba – fűzte hozzá Derec türelmetlenül. – Ez zsákutca lett volna! Miből gondolod, hogy figyelmen kívül hagyták volna a központot, amikor észreveszik hibás működését?
– Mert pontosan ezt tettem én, miután következtetéseim ésszerű cselekedetekre ösztönöztek.
– Feltételezésem szerint először megpróbáltad felvenni a kapcsolatot a központi számítógéppel, igaz?
– És a kijelző minden alkalommal azt mutatta, hogy a hírközlési csatornák csak egyik irányban nyitottak. A központ beszélhetett velem, én azonban nem beszélhettem vele. Ez jelentős mértékben felgerjesztette működési integráljaimat, további adatok hiányában azonban nem állt rendelkezésemre olyan eszköz, amellyel meghatározhattam volna ennek mélyebb jelentőségét.
– Akkor hát mit csináltál? Engedelmeskedtél a rövid távú utasításoknak?
– Nem. Már korábban eldöntöttem, hogy ezek ellentétes hatásúak, így hát nem maradt más választásom, megpróbáltam mindenáron valamilyen ésszerű, a körülményekhez alkalmazkodó cselekvési irányt találni. Róttam az utcákat, figyeltem változásukat, tanulmányoztam átalakulásukat, hogy megtaláljam azt az általános építészeti mintát, amely gyanúm szerint a változások mögött rejlett.
– Észrevettél más robotokat is, akik hozzád hasonlóan cselekedtek... vagyis tétován bolyongtak?
– Nem. Más robotok egyszerűen elvégezték a rájuk bízott feladatokat, tevékenykedtek a változások által rájuk kényszerített őrületes ütemben. Nem éppen hízelgő rájuk nézve, de bizonyos mértékig olyan esztelen lényeknek tartottam őket, akiknek bármit mondanak, mindent megtesznek anélkül, hogy elgondolkoznának cselekedeteik hosszú távú következményein. Az egész helyzet elfogadhatatlannak tűnt a számomra, de mit tehettem? Csak annyit szűrhettem le magamnak, hogy a véleményem... egy a sok közül. És alapjában véve az enyém sem volt jobb az övéknél.
– Ekkor gondoltál... ekkor találtad ki az épületedet?
– Ha emlékszik, akkoriban érkeztek rendszeresen azok a zuhatagszerű záporok. A robotok tevékenységének egyre nagyobb részét kötötte le a naponta jelentkező özönvizek elvezetése, de nem jöttek rá a katasztrófa okának lényegére. Nem kerülhette el figyelmemet, hogy az események ilyetén alakulása milyen fényt vet a szokásainkba való vak belerögzülésünkre, és ez a vak engedelmesség bizonyos mértékig ellenkezett létezésem beprogramozott céljával.
– Végül is milyen fényt vetett? – kérdezte Derec.
– Akkor még nem értettem egészen. Úgy látszott, nem létezik olyan határozott logikai gondolatsor, amelyet megfelelően követni lehetett volna.
– Jól csinálod... csak így tovább! Eddig nyomát sem látom, hogy megszegted a törvényeket. Nincs semmi okod az aggodalomra... bármennyire így gondolod!
– Úgy döntöttem, a járdákon sétálva elegendő tapasztalati bizonyítékot szereztem a városról. Szerettem volna látni közvetlenül az égboltot és a záporokat, de az épületek mindent beárnyékoltak. Hasonló helyzetben egy ember is erre vágyna.
Derec vállat vont. – Talán.
– Amikor megszületett fejemben az ötlet, azonnal cselekedtem. Olyan lázas erővel akartam megvalósítani célomat, hogy azt sem vettem tekintetbe, amit érzékelőim világosan jeleztek: alattam a városi utcák különös remegésbe kezdtek, ami elnyomta az eső és szél keltette egyéb vibrációkat. A remegés a lábamon át érkezett. Aztán felkúszott a törzsembe. És amikor odaértem a legközelebbi felhőkarcolóhoz, a vibráció már az ujjaim hegyét bizsergette. Az épület belsejében rádöbbentem, hogy tudatom szokatlan módon továbbra is az égen gomolygó viharfelhőkkel foglalkozik – folytatta Lucius. – Szürke és fekete árnyaik sokkal élénkebben kavarogtak elmémben, mint ahogy korábban közvetlenül érzékeltem őket. Olyan konokul kapaszkodtam ebbe a képbe, hogy amikor a földszint váratlanul megremegett, és majdnem a falhoz tántorodtam, egyetlen gondolatom az volt, hogy késedelem nélkül elérjem a felvonót. – Szünetet tartott, és kinyújtotta karját, hogy megfogja Derec vállát.
A fiatalember ösztönösen hátralépett, de amikor Mandelbrot megmozdult, hogy elhárítsa Lucius kezét, Derec egyetlen intéssel leállította. Hétköznapi körülmények között a robotok nem érintik meg az embert, most azonban megsejtette, hogy Luciusnak szüksége van tapintó érzékére is, hogy megnyugtassa magát: sikerült elszigetelnie agyában az ellentmondó gondolatokat.
Lucius nem éppen szelíden markolta meg Derec vállát, ő azonban megpróbált derűs képet vágni hozzá. Ha arca megrándulna a fájdalomtól, Mandelbrot nyomban úgy döntene, hogy további tétlensége feltehetően sérülést okozna Derecnek, ő viszont nem akarta megkockáztatni, hogy a robot közbelépjen az eljárásnak ebben a szakaszában.
– Attól tartok, ez volt az első igazi vétkem. Amíg rengett az épület, eszembe jutott mindaz, amit rövid életem során megtanultam arról, hogyan tartja magát életben az ember az evéssel.
– Micsoda? – képedt el Derec.
– Úgy értem, hogy amikor az épület belsejében tartózkodtam, s a körülmények jelezték: valamilyen változás készül, felötlött bennem, hogy az ember által lenyelt eleven teremtmény hasonló módon érezheti magát, amikor beteljesül végzete.
Derecnek émelyegni kezdett a gyomra. – Lucius, ez barbár dolog! Ilyet már senki sem tesz... legalábbis nincs tudomásom róla.
– Ó, ismereteim talán csak sejtésekre alapozódnak. Olyan nehéz megkülönböztetni a tényeket a képzelgéstől, amikor valaki megpróbálja megérteni az embereket.
– Igen, ezt készséggel aláírom – felelte Derec, és egy pillanatig Ariel jutott eszébe, mielőtt gondolatai visszatértek a történethez. – Szóval ott tartottunk, hogy rádöbbentél, létezésed veszélyben forog az épület különös viselkedése miatt.
– Igen. Akár átalakul, akár elnyeli az utca, a Harmadik Törvény azt követelte, hogy sürgősen távozzam. Valójában nem is lett volna más választásom. Bármilyen furcsa, mégsem mentem el. A sürgető késztetést könnyen elnyomta bennem a vágy, amely néhány pillanatra sokkal fontosabbnak tűnt a számomra, mint hogy biztosítsam túlélésemet: végre tisztán akartam látni a felhőket, saját éltető kultúránk árnyai nélkül. Tökéletesen a Harmadik Törvény ellenében viselkedtem, működésem mégis zavartalannak tűnt, legalábbis látszatra. És csak most... most... most...
Lucius úgy ismételgette az utolsó szót, mintha gondolatai mellékvágányra futottak volna.
– Képtelenség! – csattant fel Derec. – Ha cselekedeteid fizikai veszélybe sodornának – sejtésem szerint ebben az irányban tapogatózunk –, honnan tudhatnál erről? Persze, így is lehetett volna nézni a dolgokat, neked azonban küldetési kellett teljesítened. Mérlegelned kellett a befolyásoló tényezőket. Más dolgok jártak a fejedben.
– Mégis... mégis vesz... veszéllyel... járt.
– De annak valószínűségével is, hogy túléled, ha észnél vagy. Nyilvánvaló! Ugyan, Lucius, ezt meg kell értened, máskülönben nem lennél itt. Akkor kudarcot vallhattál volna, de most nem. Élni és tanulni, emlékszel? Ahogyan egy művész teszi!
Lucius úgy dülöngélt, mint a részeg ember, de optikai érzékelőit Derecre szegezte. Nem lehetett könnyen megállapítani, javul-e az állapota, mert fémarca a leghalványabbérzések kifejezésére is képtelen volt, szemének fakó fénye pedig tétován pislákolt. Hangja azonban határozottabbnak tűnt, amikor megszólalt: – Alkatilag képesek vagyunk a valószínűségek felmérésére. Szüntelenül valószínűségekkel foglalkozunk. Bármelyiket kiszámítjuk egy centád tört része alatt, és annak megfelelően cselekszünk. Ám akkor a valószínűség nem ígért sok jót.
– De csak az számít, mi történt... nem pedig az, hogy mi nem történt. A többit egyszerűen a tapasztalat számlájára kell írnod, Lucius.
A robot elengedte Derec vállát. Éppen idejében, gondolta az ifjú, miközben lopva megdörzsölte elzsibbadt karját.
– Igen... az utóbbi időben szereztem tapasztalatokat, nem igaz? – kérdezte Lucius olyan higgadt hangon, hogy Derecnek elakadt tőle a lélegzete. – Ugye, arra utal, hogy amikor ideje tapasztalatra szert tenni a galaxisban, adódhatnak olyan alkalmak, amikor súlyosabb sérülést okoz a kockázat elkerülése, mint a vállalása?
– Végső soron igen, azt hiszem – bólintott Derec határozottan, noha valójában ezt a kérdést önmagában sem tisztázta. – Ebben az esetben a tapasztalat hiánya talán más irányt szabott volna szellemi fejlődésednek... ami egyfajta sérülésnek fogható fel. Egyetértesz velem, Mandelbrot? Inkább hazudj, ha kell!
– Bocsánat, uram, de ön tisztában van azzal, hogy nem hazudhatok. Egyfajta humornak tekintsem ezt?
– Köszönöm, Mandelbrot. Mi történt azután, Lucius?
– Ámbár bizonytalanul állt az épület, odarohantam a felvonóhoz, és bekapcsoltam. Egy pillanatig felrémlett bennem, hogy ha a vezérlőműve átállítódott, nem marad más választásom, villámgyorsan távoznom kell. A vezérlés azonban semmi jelét nem mutatta, hogy az átalakulás kiterjedt volna rá, ezért nem teljesen alaptalanul úgy véltem, a város biztonsági rendszere elég időt ad számomra, hogy elérjem célomat, azután távozzam az épületből. Soha nem tévedtem nagyobbat! Bizonyára az emberi megrázkódtatáshoz hasonló érzést éltem át, amikor téves számításom következményeit kellett elviselnem. Mert alig félúton jártam a felvonóval, amikor az épület összeomlott. Alapjai feloldódtak, falai pedig olyan zűrzavaros anyagáramlatba olvadtak, amely először fölfelé sodort, aztán könyörtelenül magával ragadott a felszín felé. Csupán annyit érzékeltem, hogy a fémes sejtek áradata körülöleli testemet, és teljes mozdulatlanságra kényszerít.
– Várj egy pillanatot! – szólt közbe Derec. – Azt akarod ezzel mondani, hogy a város történetében, bármilyen rövid is ez, még véletlenül se maradt egyetlen robot sem olyan épületben, amelyik éppen megváltoztatta alakját vagy újból beleolvadt a város anyagába?
– Természetesen nem történt még ilyen, uram. Számtalan belső jel árulkodik róla, amikor egy épület átalakulásra készül, így a Harmadik Törvény kényszerítő parancsa megóv bennünket, hogy tovább maradjunk annál az időpontnál, amikor a véletlen sérülés reális lehetőséggé válik. Ráadásul a város általában beszünteti tevékenységét, ha egy robot véletlenül egy épületben ragad, mert programozása baleset idejére ezt írja elő. Nem számoltam azonban azoknak a sajátos körülményeknek a hatásával, amelyekkel a városnak meg kellett birkóznia... amikor a vélt támadás hatására fékevesztett változtatásokat végzett, és tombolva folytatta önpusztítását...
– Felejtsd el... robot vagy, nem pedig jövendőmondó. Nem sejthetted, mennyire hibásan működik a város programja. Szóval mi történt azután, hogy elmerültél? Milyen gondolatok jártak a fejedben?
– Tiszták, világosak... a leglogikusabbak, amelyek valaha megfordultak elmémben. Különös, de valahogy nem érzékeltem az időt. A józan ész azt diktálta, csak néhány dekádra merültem el, gyakorlatilag azonban minden szempontból olyan ütemben működött az agyam, hogy teljesen egyéni módon érzékeltem az időt. Minden pillanat, amelyet az áradatban töltöttem, örökkévalóságnak tűnt. És az örökkévalóságok sorozatában a pillanatok végtelen hosszúra nyúltak. Rádöbbentem, hogy rövid létezésem során valamiféle álomszerű tetszhalál állapotában éltem, dolgoztam, végeztem a programom által előírt feladatokat, de nem ébredtem tudatára a kínálkozó lehetőségeknek. Most pedig fogalmam sem volt, mit kezdjek ezzel a felismeréssel, de elhatároztam, felkutatom a megfelelő lehetőségeket bármi áron. Elérkezett a pillanat, amikor érzékelőim jelezték: többé nem mozgok. Merev állapotba kerültem, ám az áradat úgy hömpölygőn el mellettem, mintha örvénylő zuhogók között egy sziklához tapadnék. A testemre nehezedő nyomás fokozatosan felengedett, és rájöttem, hogy a süllyedő épület alatt az utca felszíne tart vissza a további merüléstől. Ott maradtam fekve a felszínen akkor is, amikor a fémsejtek utolsó patakocskái is leszivárogtak rólam, hogy frissen és tisztán hagyják maguk mögött testemet. Mivel belemerültem egy epületbe, megmaradt bennem az egyéni elképzelés Robotváros valamilyen újfajta épületéről, amelynek terve és szerkezete saját tapasztalataimból eredt.
– Nem lepett meg, hogy ez mennyire szokatlan – kérdezte Derec.
– Nem. Teljesen ésszerűnek látszott. Magától értetődőnek. Előttem lebegett a cél, ezt akartam elérni. Nem érdekelt, miért létezik bennem ez a törekvés, mert a magyarázat nem tűnt fontosnak. Robottársaim viselkedésének megfigyelése alapján azonban meg kell jegyeznem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki valamilyen önkifejezésre törekszik. Nézetem szerint ez a vágy egyre terjed.
– Mint a járvány – vetette közbe Derec.
– Különös, de a csillagok és a felhők, amelyek egykor ámulatba ejtettek, már nem érdekeltek. Csupán az a vágy hajtott, hogy bármilyen szerszámmal és eszközzel, de megvalósítsam elképzelésemet.
– Nem gondoltál arra, hogy mások talán megakadályoznak ebben?
– Egyáltalán nem törődtem a többiek véleményével. Tranzisztoraim vibráló feszültsége túlságosan lekötötte figyelmemet, semhogy a külső körülmények megzavartak volna. Áramköreim szeszélyes működésének felvillanásai olyan váratlan kapcsolódásokat hoztak létre gondolataim között, amilyeneket azelőtt teljesen elképzelhetetlennek tartottam. Ezek a felvillanások akaratlanul jelentkeztek, sőt egyre gyorsuló ütemben. Újabb rejtett épületeket fedeztem fel gondolataim áramlásában, és megformálásukhoz csupán annyit kellett tennem, hogy lemerültem az álgenetikai adatbankokba.
Ezernyi kérdés viharzott át Derec agyán. Idáig abban a hitben élt, hogy megérti a robotokat, tudja, miként gondolkodnak, hiszen töviről hegyire ismeri, hogyan alakították ki testüket és agyukat a tervezők. Meggyőződéssel hitte, hogy akár behunyt szemmel is könnyedén szétszed és összerak egy átlagos gépembert, sőt akár tökéletesítheti is. Az igazat megvallva, gyakran hencegett ezzel Arielnek, nem mintha a lány hitt volna neki.
Mindent egybevetve, eddig a pillanatig úgy képzelte, hogy áthidalhatatlan szakadék húzódik közte és a robotok között. Titkon feltételezte, hogy végső soron nem sok hasonlóság fedezhető fel elméje és az ő agyuk között. Az ember hús–vér teremtmény, és testét olyan sejtek alkotják, amelyeknek működését a DNS-kódok bonyolult utasításai szabályozzák. Derec sejtjei és húsa anyaméhben vagy inkubátorban fejlődtek (ezt képtelen eldönteni, amíg nem nyeri vissza emlékezetét). A sejtek tömege azonban egyszer megsemmisül, tudat alatt ezzel mindig tisztában volt.
A robotok viszont – akárcsak ez a robot – cserélhető alkatrészekből készültek. Pozitronikus feszültségeik természetes könnyedséggel alakítottak ki finom egyéni jellemzőket, így mindig lehetőségük nyílt bizonyos kezdeményezésekre a három törvényen belül. De még ezek a módosulások sem teljesen függetlenül jöttek létre, meg lehetett határozni eredetüket, hiszen általában egyik robot úgy gondolkodik, mint a másik.
De egyre tagadhatatlanabbá vált, hogy – ezen a bolygón legalábbis – a robotikus tudat egy dologban hasonlít az emberéhez: megfelelően alkalmazkodik a különféle környezeti változások kényszerítő nyomásához. Ettől a ponttól kezdve pedig a lehetőségek száma végtelen.
Lucius tehát a maga sajátos módján olyannak tűnt, mint az első hal, amelyik az óceánból a szárazföldre kapaszkodott. Határozott lépést tett előre a törzsfejlődésben azzal, hogy pozitronikus feszültségei alkalmazkodtak Robotváros életéhez. És a többi robot nem sokkal maradt el mögötte.
– Uram? Jól érzi magát? – érdeklődött Mandelbrot tapintatosan.
– Persze, jól. Csak nehezen emésztem meg a hallottakat – felelte Derec kissé tompa hangon, és tekintetével Arielt kereste. Szerette volna megtudni, mit gondol mindarról, amire itt fény derült, de nyomát sem látta a lánynak. Wolruf is eltűnt. Mindketten elosontak, mialatt a robotot faggatta. – Szóval... és most hogy vagy, Lucius?
– Remekül... mindenem kitűnően működik – felelte a gépember nyugodtan. – Nyilván már az is segített, hogy beszélgettünk ezekről a dolgokról.
– Rengeteget szeretnék még kérdezni tőled... az épületedről, meg hogy hogyan fogtál neki. Különösen érdekelne, miként vetted rá a központi számítógépet, hogy megváltoztasson néhány álgenetikai kódot.
– Uram, elmém és módszereim a rendelkezésére állnak, de bármilyen ésszerű magyarázat órákig tartana.
– Ez nem lehet akadály. Találkozói beszéltem meg egy másik robottal holnap reggelre, ez azonban nem vesz igénybe többet néhány óránál. Aztán téged szeretnélek kikérdezni.
– Csak nem akar egyúttal megvizsgálni?
– Nem, attól félek, ha szétszednélek, hogy akár csak egy pillantást vessek is belsődbe, kárt tennék benned. Nem akarom, hogy megváltozzál.
Lucius könnyedén meghajolt. – Nagyjából sejtettem, de közlése megnyugtat.
– Egy dolgot azért még szeretnek tudni. Van az épületednek neve?
– Miért ne volna? Ön az első, aki megkérdezi. A neve: Áramszaggató.
– Érdekesen hangzik – jegyezte meg Mandelbrot. – Megkérdezhetem, mit jelent?
– Megkérdezheted – válaszolta Lucius. De ennél többet nem mondott.
– Mandelbrot, szeretném, ha megtennél egy szívességet – fordult hozzá Derec.
– Készséggel.
– Keresd meg Arielt, és tartsd rajta a szemed. De nehogy rájöjjön, hogy körülötte ólálkodsz. Nyilvánvalóan egyedül akar maradni, ám mostani állapotában ez nem engedhető meg.
– Már gondoskodtam róla. Tíz százalék valószínűség adódott az Első Törvényt érintő helyzet bekövetkezésére, ám eléggé felismerhető volt az a kívánsága, hogy egyedül szeretne maradni. Ezért mozgósítottam Wolrufot, hogy figyelje.
Derec bólintott. – Jól van. – Halvány bűntudatot érzett, hogy ez nem jutott eszébe korábban.Talán kissé többet foglalkozott magával a kelleténél. Most azonban megkönnyebbült, mert Mandelbrot automatikusan figyelemmel kísérte a lány szervezetének és személyiségének jellemzőit. Úgy látszik, ha egy robot tökéletesen akarja szolgálni az embert, valamiféle pszichológusnak is kell lennie. Vagy legalábbis szorgalmas diáknak, aki szüntelenül az emberi természetet tanulmányozza.
Ekkor Lucius szólalt meg: – És önre milyen hatást gyakorolt az épületem, uram?
– Ó, tetszett – felelte Derec szórakozottan, mert gondolatai még mindig Arielen jártak.
– Ez minden? – kérdezte Lucius csalódottan.
Derec alig tudta elrejteni mosolyát. – Ne felejtsd el, első ízben alkottál olyasmit, ami megközelíti a művészet fogalmát. Ma este először fordult elő, hogy gépembertársaid megtapasztalták a művészet erejét. Minket, embereket egész életünkön át körülvesz és hatást gyakorol ránk minden, amit emberi kéz alkotott vagy átalakított, az első kertek látványától az első háromdimenziós tájképreprodukciókon keresztül az első holovíziós műsorokig. Ti, robotok, azonban bekapcsolásotok pillanatától kezdve a tudat rendkívül magas szintjén álltok. És ha jól sejtem, ez az első alkalom, hogy egyikőtök alkotott valamit a szó mélyebb értelmében. Ha valamilyen hasonló terv ötlött volna fel bennem, kétlem, hogy képes lettem volna a megvalósítására.
– Önnek máshoz van tehetsége – mondta Lucius.
– Hát, igen... nekem a matematika és a programozás a kedvencem. Ezeket is tekinthetjük művészetnek, noha általában nem sorolják őket a titokzatos szellemi alkotóerőt igénylő tevékenységek körébe. De az ihlet pillanata hasonló, és azt mondják, ezek az alkotások is elérhetik a művészet szintjét.
– Nem pontosan erre gondoltam, és gyanítom, ezt ön is tudja – mondta bizonyos éllel Lucius. – Ha meg akarom ragadni az emberi alkotókészség igazi természetét, ésszerűen feltételezhető, hogy robottársaim és jómagam sokat meríthetnénk abból, ha láthatnánk önt alkotás közben.
– De, Lucius, még azt sem tudom, rejlik-e bennem alkotókészség abban az értelemben, ahogy te gondolod.
– Akkor más értelemben – erősködött a robot.
– Hmmm. Majd tűnődöm rajta, most azonban egészen más dolgok járnak a fejemben.
– Ahogy óhajtja. De talán szükségtelen megjegyeznem, milyen nagy segítséget jelentene számunkra a humanika törvényeinek tanulmányozásában, ha megpróbálna valamit alkotni.
– Ha te mondod – válaszolta Derec szórakozottan, aztán felnézett az Áramszaggató színeit visszatükröző felhőkre, és Ariel arcát pillantotta meg bennük.
 


 
 
 
Ariel egyedül kószált a városban. Megunta Derec és Lucius beszélgetését, mert nemigen érdekelte az épület mögött rejlő robotikus észjárás. Megnézte, kellemesen hatott rá, es ennyi elég is volt belőle. Talán én is ahhoz az önfejű, típushoz tartozom, amely a „tudom, mi tetszik nekem” elvét hangoztatja, töprengett, miközben befordult egy sikátorba.
Kis idő múlva egy széles vízcsatorna mellett haladt (amely éppen száraz volt, mert napok óta nem esett), amikor furcsa dolgok kezdtek lejátszódni elméjében. Pontosabban nem is az elméjében, hanem ahogy később rájött, a lelki szemei előtt. Azelőtt sohasem támadt kétsége személyét vagy valódi környezetét illetően, de most az épületek között a távolban fenyegető árnyakat látott felvillanni olyan helyeken, ahol egyébként tömör sötétség uralkodott.
És az árnyak életre keltek. Hosszú, lapos ujjaik átnyúltak a csatornán, majd szertefoszlottak a járda lényében. Ahogy haladt, az utcai lámpák önműködően kapcsolódtak be és ki körülötte. Folyamatosan fényárban fürdött, így a fekete ujjak sohasem érhették el, de útja mindig a sötétségbe vezetett, ahol veszély leselkedett rá. A bizonytalanság érzése kerítette hatalmába.
Az Aurórán a szilárd épületek mindig megbízhatóságot sugalltak. Csak ritkán változtak, és akkor is fokozatosan.
Amióta száműzték az Auróráról, éppen ellenkező hatások érték. Derechez hasonlóan, aki Shakespeare-t bújta, ő is olvasgatott egy keveset késő estig, tetszés szerint csapongva a témák között. A telepesek egyik könyvében olvasta a következő ősi átkot: „Kívánom neked, hogy élj érdekes időkben!”
Hát ami az érdekes időket illeti, mindig ilyenekre vágyott az Aurórán töltött évek során, ahol szerencsés esetben évente egyszer történt valami figyelemre méltó. Amióta az eszét tudta, mindig arra vágyott, hogy kitörjön abból az unalomból és elzártságból.
És most, amikor legvadabb vágyait is túlszárnyalta a valóság, semmi mást nem kívánt, csak egy kis békét és nyugalmat – semmi többet, csak egy unalmas időszakot, amikor semmit sem kell csinálnia, és nem kell senkiért sem aggódnia, még magáért sem. Pusztító betegségének köszönhetően egyre nehezebben tudta eldönteni, mit és hogyan tegyen – ami sohasem okozott neki gondot azelőtt az Aurórán, ahol a társadalmi szokások és erkölcsök minden helyzetben irányt mutattak.
Elképzelte, hogy Robotváros utcái helyett most az Auróra mezőin sétál éjszaka, magányosan, de nem egyedül, mert engedelmes robotok követik láthatatlanul, akik minden képességükkel azon vannak, hogy őt ne érje semmi bántódás.
Nem fogták körül ilyen épületek, hanem dús fűvel és terebélyes fákkal hívogatták tágas mezők, amelyeken csak elvétve bukkantak fel házak – sokkal barátságosabb és biztonságosabb építészeti stílusban. Felnézett a felhőkre, és eszébe jutottak az Aurórán tomboló viharok, amikor a mennydörgés még a földet is megremegtette, és a villámok úgy csaptak le, mint a haragvó istenek szikrázó szigonyai.
A viharok idején úgy ömlött az eső, mintha megnyíltak volna az ég csatornái. A zuhogó eső öntözte a földeket, tisztára mosta a fákat, és ő mámorosan sétált, élvezte az arcába hulló cseppeket akár egész napon át – vagy legalábbis addig, amíg a láthatatlan robotok nem kezdtek aggódni, hogy megfázik, ezért arra kérték, keressen valamilyen menedéket.
Itt az esőtől csak a műbeton csatornák áradhattak ki. Itt az eső inkább a halál és a pusztulás hírnöke volt, mintsem az életé.
Hol van most Derec, amikor szükségem van rá? gondolta hirtelen.
Ó, persze, Luciusszal beszélget. Ez jellemző rá, ilyen jelentéktelen dolgokkal foglalkozik, amikor arra kellene megoldást találnia, hogyan szabadulhatunk erről az őrült bolygóról.
Nem érti, mekkora szüksége lenne mindkettőnknek a segítségre? Neki az emlékezethiány, nekem a téboly miatt.
Téboly? Tényleg erről van szó? Nem lenne használhatóbb valamilyen más megnevezés? Például abnormalitás vagy aberráció? Pszichoneurózis? Mániás depresszió? Melankólia?
Hol vannak a mezők, csodálkozott. Néhány pillanattal ezelőtt még itt voltak.
Honnan kerültek elő ezek az épületek?
Mögöttük rejtőznek a mezők?
Futólépésben kezdte kerülgetni az épületeket, hogy egy pillantást vethessen arra a nyílt térre. De csak még több épület állta az útját, végeláthatatlan soruk a horizontig húzódott. Ez a sötétség fala. És az árnyékoké.
Megrázta a fejét, és amikor a tudatára telepedett köd néhány pillanatra feloszlott, eszébe jutott, hogy sohasem voltak mezők ezen a bolygón, csupán kopár sziklák meredeztek itt, mielőtt a város megszületett és kibontakozott, akár az élet.
Igen, valami újfajta élet.
Ő ebben csak egy parányi mikroorganizmus. Egy baktérium vagy virus egy teremtmény belsejében, amely csupán pár szál huzal és néhány bit információ miatt hagyja őt életben.
Bőre viszketni kezdett elöl a nyakán. Közeledik a betegség? Észreveszik-e ezt a robotok? Kezelni fogják? Nem tompítják le még lobban az agyát a gyógyszerek? És ha ez bekövetkezik, milyen érzés lesz, jó vagy rossz?
Viszketni kezdett a könyöke. Megvakarta, bár a puha ruha tompította éles körmeinek dörzsölését. A viszketés változatlan maradt.
Abbahagyta a vakarózást.Talán magától elmúlik, ha nem törődik vele.
Nem múlt el. Rosszabbodott. Megpróbált nem gondolni rá, és ekkor újabb viszketés jelentkezett. A két melle közön. Megdörzsölte a nyugtalanító helyet. Ez a viszketés sem szűnt meg. A leghalványabb jelét sem tapasztalta, hogy enyhülne.
Hol van Derec?, töprengett. A tehetetlenségtől való félelme növelte kétségbeesését, ez pedig tovább fokozta a tehetetlenségtől való félelmét.
Ó, hát persze. Még mindig a robottal van.
Hé, nincs semmi bajom. Tudom, hol vagyok. Néhány másodperccel ezelőtt még valahol másutt voltam, is még nem tértem vissza. Gondolkozzunk csak, valahol másutt kellene lennem inkább? Nem kellene valahol a jövőben lennem?
Aztán megpróbálta felidézni a saját nevét, és rájött, hogy arra sem emlékszik. Ezt az alapvető dolgot, a nevét is elfelejtette. Nem lehet túl messze. De nem találta ott, ahol eddig tetszés szerint bármikor hozzáférhetett: a tudatában. Valahol mélyen az idegvezetékekben rejtőzött.
A robotoknak vannak idegvezetékeik! Ő is inkább hozzájuk hasonlít?
Még mindig egyedül van? Ha igen, számít ez? Úgy érezte, mintha agyát hajdani értelmes gondolatok és benyomások töredékei töltenék ki. Most azonban mindez csak egy halom ócskaság.
Leült, hogy összeszedje gondolatait, és szemügyre vegye környezetét. Észre sem vette, hogy közben eljutott a víztárolóhoz. Íme, az önfenntartó biológiai rendszer, amelyet megalkotott – de nem gondozott – Avery doktor. Egy magára hagyott világ, amely önmagát élteti.
Tűnődve nézte a parton burjánzó ehető növényeket. Átültetett zöldellő ág a törzsfejlődés fájáról. Látta előre Avery doktor a benne rejlő lehetőségeket?
Mi történik, ha a biológiai életen túl fémes életformák is képesek a fejlődésre?
Most már a hasán és a lába között is viszketett a bőre. Fájdalmasan! Úgy érezte, mintha savat permeteztek volna testére.
Kezébe temette arcát. Érezte halántékának lüktetését, és attól félt, szétpattannak agyában a verőerek. Könnyen, túlságosan könnyen elképzelte, amint a vér szerteszivárog egy elpattant érből, megbénítja agyműködését és elfojtja gondolatait.
Tényleg egyedül akar maradni? Hol van Derec?
Ó, hát persze...
Egyszer csak tudatára ébredt a különbségnek, a normálisan alig észrevehető, de felfokozott idegállapotában nagyon is határozottan érzékelhető különbségnek aközött, ha azt hiszi, egyedül van, és ha valóban egyedül van.
Hajnalodon: Robotváros felett. Amint felkelt a nap, Lucius alkotásának fényei gyorsan halványultak, és a tároló vizének fodrai játékosan verték vissza sugarait.
A napfény elővarázsolta az életet. Ariel elbűvölve figyelte, amint a lába alatt heverő kavicsok megmozdultak, és utat engedtek egy szürke növényi hajtásnak, amely pillanatok alatt kibújt a földből, és két apró levelet bontott. Amikor véletlenül hozzáért az egyik levél széléhez, fájdalom hasított az ujjába. Olyan keskeny seb támadt, mintha egy papírlap széle vágta volna. Cseppnyi vér szivárgott belőle.
A fenébe, ez fáj, futott át Ariel agyán, miközben figyelte, amint a másik hajtás is kitüremkedik a kavicsok közül. Szakadatlanul fájt a feje. Felállt, odatántorgott egy támfalhoz, és óvatosan kiegyenesedett mellette, nehogy véletlenül rálépjen valamelyik hajtásra. De alig tudott már ügyelni rájuk, noha meg sem mozdult. Képtelen volt figyelni bármire.
Most már egész teste viszketett, a csiklandozó érzés olyan hullámokban borzolta végig bőrét, mintha láthatatlan sugarakban fürdene. Verejtékezett. Reszketett. Nyöszörgőit.
Hátrahajolt, és felnézett az égen gomolygó felhőkre. Kitátotta száját, majd mélyeket lélegzett, hogy agya kitisztuljon.
Az átható viszketés emlékeztetni kezdte valamire – arra a félig bizsergő, félig szúró érzésre, amely felidézte benne az Aurórán tett egyik sétájának emlékét, amikor leült pihenni a fűbe, és egyszer csak valami hasonló, finom motoszkálást tapasztalt. Amikor lepillantott, észrevette, hogy csupasz lábán felfelé mászik egy hangya. A meglepetéstől felsikoltott, és rögtön lesöpörte a rovart, mielőtt az aggódó robotok odaértek volna.
Azóta is nyugtalanul gondolt vissza erre az esetre, mert olyan durván érintette a találkozás ezzel a tudat nélküli életformával, amely ki tudja, miféle fertőző betegséget hordozott. Képzelete persze rögtön elszabadult, noha korábban már megtanulta, hogy az auróraiak rettegése a betegségtől nevetségesen szélsőséges. Ennek ellenére az élményből eredő viszolygás és undor az indokoltnál sokkal erősebben kerítette hatalmába. Nem is nyugodott meg addig, amíg meg nem fürdött egy fertőtlenítő vegyszerrel töltött kádban.
Azon az éjjelen arról álmodott, hogy ezernyi hangya nyüzsög a testén. Rémálma hasonló volt ahhoz, amit most tapasztalt.
Jelenlegi érzése azonban sokkal valóságosabbnak líint.
Próbálta meggyőzni magát, hogy ez nem lehet igaz, hiszen sem ő, sem Derec nem találkozott soha ezen a bolygón a fémes rovarélet semmilyen formájával. A robotok azonban a szellemi fejlődés határozott jeleit mutatták .Talán ez arról árulkodik, hogy a városépítő sejtek véletlenszerű módosulásra képesek, ami alapos okot ad annak feltételezésére, hogy valamilyen rovarélet is megjelenhetett itt.
Ariel moccanni sem mert a lélelemtől. Óvatosan lefelé pillantott, és arra számított, hogy egy egész hangyabolyt pillant meg, amint fölfelé mászik a lábán, bekúszik a cipőjébe, és eltűnik a nadrágja szárában, hogy megfelelő helyet találjon a letáborozásra. Itt azután egymást kezdik felfalni, mielőtt hozzáfognának, hogy apró darabokra szaggassák a testét.
Amikor lehunyta a szemét, meg könnyebben maga elé tudta képzelni a hangyákat: óriási, összetett szemük bádogosan csillog a napsütésben, gyufaszálnyi lábaikat dugattyúk mozgatják, torukban atomenergia–telepek rejlenek, és szüntelenül mozgó mechanikus rágóikkal úgy tapogatják végig a bőrét, mint egy Geiger Müller-számláló detektorrúdjai. Még nem érezte harapásukat és tépő mozdulatukat, de biztos volt benne, hogy bármelyik másodpercben jelentkezhet a fájdalom.
Hol vannak a robotok, amikor szüksége lenne rájuk? Egyik sem vette észre? Nem tartózkodnak a közelben?
Nem, természetesen nem, tudatosodott benne egyre elkeserítőbben. Itt vagy a víztárolónál, ők pedig a városban nyüzsögnek arra áhítozva, miként találhatnának végre egy embert, akinek gondját viselhetik.
Pedig nemsokára eggyel kevesebbet találnak. Ó, Derec, hol vagy? Miért nem segítesz?
Már attól is félt, hogy lélegzetet vegyen. Arra gondolt, hogy ha olyan mozdulatlanná válik, akár egy halott, a hangyák talán azt képzelik, csak egy élettelen sziklán mászkálnak. De merev maradhat-e hosszú ideig anélkül, hogy lélegezne? Vajon nem hallják meg a hangyák, amint a levegő finom nesszel áramlik a tüdejében?
Mit számít ez? Tennie kell valamit, bármilyen semmiséget. Érezte, hogy a mechanikus hangyák szanaszét kúsznak a testén, felmásznak a mellére, befészkelik magukat a hónaljába, és végigvizsgálják a haját. Miért nem kezdik el zabálni? Nem éhesek? Miféle hangyák ezek?
Robothangyák, gondolta. Talán azt próbálják kideríteni, nem emberrel van–e dolguk véletlenül. Ha rájönnek, hogy azzal, talán nem is fogják bántani. Ha azonban másként ítélnek...
Most értette meg, miért imádták a primitív emberek az isteneket. Hogy megszabaduljanak az élet utolsó pillanatainak rettentő félelmétől, amikor végső búcsút kellett mondaniuk és közölniük kellett végakaratukat, de nem volt kivel, meg idejük sem maradt rá.
– Ar-ri-el? – suttogta egy hang félénken. – Arriel, alszol?
A lány szeme akkor sem kerekedett volna el jobban, ha áramütés éri. Meglepetten hőkölt hátra Wolruf látványától, mert a kutyaféle ott kuporgott mellette. A következő pillanatban már be is verte fejét a támfalba.
Minden imbolyogni kezdett körülötte, miközben a szőrmók félrehajtotta a fejét. Bal markában egy köteg friss hajtást szorongatott, néhány szál pedig a szája sarkából lógott ki. – Arriel, 'ól uagy?
– Hát persze! Miért, hogy nézek ki?
– Őseim errre ászt mondták, 'ogy látogatód uolt.
– Kicsoda? Miféle? – riadt meg Ariel. Nagy erőfeszítéssel becsukta a száját, és megpróbálta összeszedni magát. Ez utóbbi csak részben sikerült. – Nem kétséges, hogy amíg nem jelentél meg, egyedül voltam itt.
– Két uálaszom uan errre. Előszörr: egész é”el figyeltelek...
– Mi a fene?!
– Mandelbrrot kérrésérre. Úgy uélte, egy rrobotnak nem annyirra örrülnél.
– Miért akarta az a bádogfickó...?
– Kérrlek, 'add fe'esszem be. Másodszorr: őseim ászt mondták uolna, egy pillanatig nem uoltál egyedül elmédben, én pedig várrtam, és figyeltelek, merrt arrra gondoltam, 'obb lesz nem szauarrnom téged uagy a látogatódat.
– És mi késztetett arra az elhatározásra, hogy megszakítsd furcsa közjátékomat?
– Úgy látszott, mind'árrt elá'ulsz.
– Értem.
Wolruf még hátrább húzódott, így már teljesen kiegyenesedve ült két hátsó lábán. Testhelyzete meglepte Arielt, mert szinte emberi megbántottságot tükrözött, különösen akkor, amikor keresztbe fonta karjait és elégedetlenül megrázta a fejét. Nem nézett közvetlenül Ariel szemébe, először megvizsgálta az épületeket, a partot, a sziklákat, aztán tüntetően hátat fordított a lánynak, talán hogy jobban szemügyre vehesse a víztárolót.
– Meg sem kérdezed, mi a bajom? – duzzogott Ariel.
Wolruf kissé elfordította a fejét. – Miérrt tenném?
– Azt... azt hittem, talán tudni akarod... csak azért.
– Nem asz én dolgom. Asz emberrek ügyei nem rrám tarrtosznak.
– Nem aggódtál értem?
– Nem.
– Nem törődsz velem?
– Akkorr nem figyeltelek uolna eges e'eI. Pedig rrettenetesen unatkosztam. Bárrmikorr itt 'agy'attalak uolna anélkül, 'ogy Mandelbrrot megtudná.
Ariel hirtelen olyan fáradtnak érezte magát, mint még soha életében. Még az is rettenetes erőfeszítésébe került volna, hogy könnyed fölénnyel vállat vonjon. – Igazán hízelgő – mondta gúnyosan.
Nyomban megbánta szavait. Wolruf azért nyilatkozott ilyen szűkszavúan, mert nem akarta bevallani, hogy aggódott érte. Hát így állunk, Miss Burgess, gondolta Ariel. Te tényleg megbolondulsz, ha nem veszed észre a jóságot akár az emberekben, akár másokban.
Leült Wolruf mellé, és újból megszólalt: – Nem akartalak megbántani. Próbáld megérteni, annyi gondom-bajom mellett néha még az idegeim is felmondják a szolgálatul
– 'ól uan.
– Egyáltalán nincs jól, éppen hogy fogalmam sincs, mit kezdjek magammal. Súlyosbítja a dolgot, hogy ez a zavar mindig neveletlenségre késztet, mintha nem tudnám, hogyan kell tisztességesen viselkedni.
Wolruf úgy villantotta ki a fogát, mintha mosolyogna. – Te'át... ól uagy?
– Jobban.
– Nincs semmi okod rrá, 'ogy feliszgasd magad a manók látogatásától. Így késztetnek bennünket engedelmességrre asszal, 'ogy megmutat'ák, mi a kíuánságuk.
– Ezt talán könnyen elfogadja a ti fajotok, de mi, emberek nem szoktunk hozzá, hogy furcsa lények tartsanak kedvük szerint pihenőt a tudatunkban.
Wolruf elgondolkozva bólintott. – Nincs megfelelő rrálátásotok errre.
Ariel válaszul szintén bólintott. Bocsánatkérésének eredményeként félig arra számított, hogy a kimerültség ködös érzése oszladozni kezd benne. Ehelyett az a képzete támadt, hogy testének minden egyes sejtje megállíthatatlanul bomlásnak indul. Ha ez tovább tart, egyetlen lüktető protoplazmatömeggé válik.
– Egy régi űrlakómondás szerint a saját életét mindenki szereti maga irányítani – mondta Wolrufnak. – Az auróraiakra ez különösen áll. Miért is ne? Hiszen ez nemcsak jelenlegi kultúránk, hanem a történelmünk folyománya is. Az űr első lakóiként saját ízlésünknek és céljainknak megfelelően földi életformát teremtettünk az Aurórán. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy édenkertté varázsoljuk új bolygónkat. Még a legkedvesebb, legsikeresebb és leghasznosabb fajokat is magunkkal hoztuk a Földről, azokat viszont hátrahagytuk, amelyek kellemetlenné tették volna az életünket.
– 'a esz a te bo'gód törrténete, akkorr asz egyén is eszt tükrröszi.
– Hát igen. Amíg nem száműztek, és nem függesztették fel az anyagi támogatásomat, meglehetősen nagy szabadságot élveztem. A társadalmilag elfogadható korlátok között – amelyeket valójában sohasem fogadtam el – tetszésem szerint cselekedhettem.
– Áttörrted eszeket a korrlátokat...
– És elvesztettem életem irányításának lehetőségét. Különös, hogy lázadásom részletei milyen zűrzavarosak. Ez talán a betegségem mellékhatása. Mindig azt gondoltam, tökéletesen uralkodom egyvalamin... a tudatomon, és furcsa módon most már ez is kicsúszik az ellenőrzésem alól.
– Prróbál' meg pi'enni. Fogadd el annak a tanácsát, akinek a tudatán márr sok látogató kerresztülment. Nem tudod őket ellenőrrizni, csak eltérríteni.
Ariel önkéntelenül elnevette magát. – Úgy érted, hogy amikor az őrület elkerülhetetlen, legjobb ellazulva élvezni a hatását?
– Esz nem őrrültség. Csupán engedékenység a kényszerrítő hatásokkal szemben. Derec is így cselekszik. Ezért forrgat a fe'ében o'an sok ötletet.
– Bárcsak elhinném, hogy ez érvényes rám is. – Ariel elhallgatott, miközben Wolruf megjegyzésének mélyebb értelme kezdett derengeni előtte. – Tehát ez munkál benne, mikor olyan sok időt tölt Luciusszal, holott azt kellene kitalálnia, miként meneküljünk erről a pokoli bolygóról.
Hirtelen megmerevedett. Rémülten meredt maga elé.
– Mi törrtént? – kérdezte Wolruf. – Mi a ba'?
– Nem tudom – suttogta.
– Ú'abb látomás?
– Rem... remélem, nem. – Elfintorodott, lehunyta szemét, és fejét az ég felé fordította. Ez nem igaz, mondta magában, ez csak ol, amit beképzelek. De ha a valóságot magunk formáljuk, mit kezdjünk azokkal az erőkkel, amelyek bennünket formálnak?
Noha tudatának egyik szintjén biztos volt abban, hogy idegei torzan tükrözik a valóságot, fizikai énje folyamatosan jelezte azt a határozott valamit, ami nagy, hatlábú és kifejezetten a melegítőjében lartózkodik. Ismerős valami. Ezúttal csak egyet érzett, ez azonban .okkal nagyobb volt annál, amire emlékezett. Sokkal nagyobb.
Fölfelé kúszott a hasán. Ariel hallatlan erőfeszítéssel felnyitotta a szemét, és arra számított, hogy ruhája a szokásos módon simul lestéhez. Ehelyett azt látta – olyan életszerűen, amit nem lehetett másként felfogni, csak abszolút valóságként –, hogy egy óriási, fémes hangya mozgó körvonalai domborodnak ki melegítőjéből. A hat láb váltakozó érintése, amint mindegyik finoman a bőréhez nyomódott, jeges borzalommal töltötte el amúgy is szorongó tudatát.
A körvonal határozott óvatossággal haladt előre. Ariel érezte a rágók hideg súrlódását a bal mellén, aztán páni félelemmel figyelte, amint a domborulat eleje a jobb melle felé tart, majd megpihen rajta.
Velőtrázó sikoly tört ki belőle, aztán futott, amerre látott. Elmosódottan hallotta a háta mögött Wolruf kiáltozását, de túlságosan sietett ahhoz, hogy odafigyeljen. Nem tudta, hová fut, csak azt, hogy legjobb a nyílegyenes út.
Beugrott a víztárolóba.
A jeges víz annyira megdermesztette, hogy csak néhány pillanat múlva fogta fel, hogy belevetette magát. Lázasan kapkodva tépte fel ruháján a csatokat, gombokat és villámzárakat, azután bedugta kezét a nyíláson, és kotorászva kereste a vérszívót, hogy kicibálja és megfojtsa.
De semmit sem talált. Amikor végre elégtételt vehetett volna, vágya nem teljesült. Pedig már előre számított rá, hogyan fogja nézni a rovar vergődését, amint megpróbál menekülni tőle a vízben! Tudat alatt viszont hihetetlenül megkönnyebbült. Az őrülettel szembe tud nézni, de a fizikai fájdalom okot adhat a pánikra.
Elképzelte, hogy ha igazi hangyát érzékelt, a rovar valamilyen módon kiszabadult a ruhájából. Ám körülötte a víz, ha nem is egészen tiszta, de rendkívül nyugodt volt. A felszín alatt sem mutatkozott semmiféle mozgás. Még a beugrása után felkavarodott homok és iszap is lassan leülepedett.
Nyugalmat parancsolt magára, ismét lehunyta a szemét, és várt.
Hamarosan meggyőzte magát: a rovar nem volt eléggé valódi ahhoz, hogy megtámadja, a biztonság kedvéért azonban továbbra is a medencében maradt. A dermesztő vízben a fájdalom szinte a csontjáig hatolt – de még ez a kellemetlenség sem bírta rá, hogy kimásszon.
Wolruf türelmesen üldögélt a parton. – 'ól érrszed márr magad? – kérdezte együttérzően.
– Talán – bólintott a lány. – Újabb látogatásban volt részem.
– Mind'árrt se'tettem.
– Azt hiszem, a látogatóm már távozott. Ajánlatosabbnak látszik, ha ezeket az eseteket a látogatók számlájára írom. Könnyebben elfogadom őket.
– Így márr 'ó. Nem akarrsz ki'önni a uíszből? Meg'űl'etsz.
– Nem. Mámorító érzés olyasmit tenni, amit a kandi robotszemek helytelenítenének.
– Akkorr uárrok rrád.
– Köszönöm. Csupán néhány percig maradok még. A tudatom hiába érzi biztonságban magát itt a vízben, nem hiszem, hogy a testem sokáig bírná ezt a hideget.
Valami ismét hozzadörzsölődött. Amikor lepillantott, észrevette, hogy valami felkavarta az iszapot. Valami, ami jóval nagyobb egy hangyánál. Valami, ami valóságos.
– Ez meg mi? – kiáltott fel.
– Mi asz, 'ogy mi? – érdeklődött Wolruf.
Ariel azonban már nem tudta fogai közt kipréselni a választ, annyira vacogott. Összeszedte minden bátorságát – aminek érzése szerint eléggé szűkében volt mostanában –, és óvatosan bedugta a fejét a vízbe,de elszántan nyitva tartotta a szemét.
A víztároló alján félig eltemetve egy roncs feküdt. A finom áramlatok elég sok iszapot hordtak le róla ahhoz, hogy lassan a part felé sodródjék. Mereven lengő karja ismét hozzáért a lány lábához.
A karja?
Arielnek víz tolult az orrába. Prüszkölve bukkant a felszínre.
– Ar-ri-el? – kiáltotta Wolruf. – Mi uan ott?
– Egy robot... egy robot a mélyben!
– Mit csinál? – kérdezte futtában a medence szélén közeledő kutyaféle.
– Nem tudom. Azt hiszem, halott!
– A rrobotok nem 'alnak meg!
– Talán ez mégis. Mintha Lucius volna!
 


 
 
 
Hajnal előtt tért nyugovóra Derec, és közben azon tűnődött, milyen érzés lenne, ha ismerné önmagát.
Abban biztos volt, hogy álmodni fog. És mint mindig, emlékezni fog az álmaira. Álomképeiben gyakran kutatott személvazonosságának nyomai után, mert úgy képzelte, hogy tudatalattija jelzéseket küld erről a rejtélyről, amely valamennyi gondja közül a legmélyebben érintette.
Gyakran álmodta, hogy valójában robot. Alapjában véve ezek az álmok mindig hasonlítottak egymásra. Azzal kezdődtek, hogy magához tért az életmentő kapszulában vagy az űrállomás kórházában, vagy éppen annak a háznak a környékén, amelyet Robotváros készített neki és barátainak. Gyakran megesett, hogy megtalálta a Perihélium kulcsát, amikor felnyitott egy vezérlőasztalt, egy öltözőfülkét, vagy éppen a melegítőruhájában lelt rá, és aztán mindig elrepült vele.
De elkeserítette, sőt néha kétségbe ejtette, hogy mindig olyan helyekre jutott, ahol az elmúlt hetek során járt; a képek talán módosultak, talán fenyegetőbbek lettek, de frissen éltek emlékezetében. Sohasem álmodott olyan helyekről, ahol emlékezetvesztése előtt fordult volna meg. Aztán a cselekmények sorában bekövetkezett valami baleset – megnyílt alatta a föld és eltemette, egy elromlott robotmunkás felhasította a testét, vagy valami hasonló katasztrófa történt.
De sohasem érzett fájdalmat. Nem folyt vér. Lenézett sérült testére, és megpillantotta a sebből előbukkanó vázat.
De sohasem a csontvázat. És itt kezdődtek a komoly bajok.
Mert nem volt csontja, ami eltörjön, nem volt húsa, ami megsebesüljön. Bőrét műanyag, csontvázát fémszerkezet alkotta. Izmai helyén villogó fényeket, verőerei helyén vezetékeket talált.
És nem érzett fájdalmat, sem halálfélelmet a sebesülés miatt, csupán sürgető józansággal tudatosodott benne, hogy minél gyorsabban meg kell javítania magát.
Az álom mindig ezen a ponton ért véget. Derec hideg verejtékben fürödve riadt fel, megvizsgálta a kezét, és azon tépelődött, nem arra programozták-e csupán, hogy reszkessen a megmagyarázhatatlan félelmektől, amelyeket azért ültettek bele, hogy véletlenszerű időközönként megtapasztalja őket.
Mindig rákényszerítette magát, hogy újból elaludjon, és noha nem volt töprengő típus, egy pillanatra mindig eltűnődött, van-e különbség az ember–, illetve a robotlét között.
Néha ugyanaz az álom vagy annak finoman módosult változata kezdődött újból.
Ma éjjel azonban, amint nyugtalanul forgolódott, valahogy másképp alakult az álma.
Nem is lepődött meg, hogy a téren kezdődik.
Az éjszaka kellős közepén ott találta magát egyedül. Egyetlen lelket sem látott. Amint a teret körülölelő, kissé magasabb és szeszélyesebb stílusú épületekre pillantott, az a furcsa gyanúja támadt, hogy senki sincs az egész városban.
Valami azonban mégis hiányzott. Úgy érezte, a kihalt tér üresebb a kelleténél.
Valami másnak itt kellene állnia. Az Áramszaggató! Hol az Áramszaggató?
Amikor Derec lepillantott, a műbeton felkúszott a lábára és nem eresztette. Az a határozott érzése támadt, hogy lába összeolvad a műbetonnal, s ennek fémsejtjei teljes összhangban kezdenek működni az ő biológiai sejtjeivel. Alig tudta megfékezni egyre erősödő riadalmát. Nem tudta eldönteni, mitől fél jobban: a következményektől, vagy az idő előtti ébredéstől, amikor még semmi sem dőlt el.
Pillanatokon belül elborították az integrált fémes sejtek, és olyan sűrűn keveredtek el a sajátjaival, hogy már azt sem tudta, hol végződnek azok, és hol kezdődik ő.
Különös módon szélesebbnek, magasabbnak és fizikailag erősebbnek érezte magát. Nem látott, nem mozgott, mégsem vágyott rá, hogy lásson és mozogjon. Maga vált az Áramszaggatóvá, amely a csillagok fényének energiáját összegyűjti, átalakítja, felerősíti és szétsugározza. Erősebbnek, robusztusabbnak és sokkal szilárdabbnak érezte magát, mint valaha.
Egyúttal azonban elvesztette tudatát. A valamiből hirtelen átkerült a semmibe. Még azonosságérzetének hiánya sem zavarta. Nem értette, miért akarta korábban visszaszerezni emlékezetét. Mi hasznát venné a gondolkodásnak és a tudásnak, amikor oly erősen és szilárdan állja a légkör ostromát?
Fokozatosan ébredt fel, a szellemi elveszettség érzése gyötörte azokban a pillanatokban, amikor alvás és ébrenlét között lebegett. Ezek a pillanatok most szokatlanul hosszúra nyúltak. A közelmúlt és a közeljövő egyaránt reménytelen távolságba került tőle.
A jövő azonban már kopogtatott. Rádöbbent, hogy néhány másodperce hallja, amint hangosan dörömbölnek az ajtaján. Felötlött benne egy megbeszélt találkozó időpontja. Szeretett volna még aludni, de késő volt ehhez.
Ó, egek, már semmit sem tehetek ellene.
Megdörzsölte a szemét. – Türelem! – kiáltotta. – Megyek már!
A kopogás azonban szakadatlanul folytatódon, sőt egyre erősödött. Derec most igazán bosszús lett. Ha egy ember zörget ilyen konokul, nagy udvariatlanság. A robotok viszont nem tehetnek mást, a körülményekhez képest mindig udvariasan kell viselkedniük. Miféle robot vetemedett arra, hogy megszegje az illedelmes kopogásszabályát?
Derec hirtelen ráeszmélt. Ajaj! Elfelejtettem, hogy ez Harry!
Kapkodva felöltözött, kinyitotta az ajtót, és persze Harry állt a küszöbön. – Remélem, nem kopogtam túl sokáig – szabadkozott. – Ezernyi kérdést akarok feltenni.
Én még annál is többet – invitálta be Derec – , de attól tartok, ma nem lesz rá túl sok időnk.
– Akkor feltételezem, hogy Luciust fogja kikérdezni utánam – jegyezte meg Harry. – Miért társalog azzal a zsenivel, amikor itt vagyok én? – Aztán hozzátette: – Milyen volt? Elég vicces?
Derec megpróbálta elfojtani mosolyát. Nem akarta bátorítani a robotot, amire annak semmiképp sem volt szüksége. Azt hiszem, mindkettőtökre egyformán fontos szerep vár vizsgálódásomban, amellyel szeretném kideríteni, hogy mi történik a robotokkal ezen a  bolygón. Elhoztad magaddal a barátaidat?
– M334-et és Bennyt? Nem. Valamilyen programterven dolgoznak. Úgy vélem, meglepetésnek szánják.
– Biztosan az lesz – fűzte hozzá Derec gunyorosan –, ha az elmúlt néhány nap eseményeiből következtetek.
– Előre is bocsánatát kérem, de ezt a megjegyzést humorosnak szánta?
– Nem egészen.
– Aha. Tudja, egy robotnak gyakran nehéz felismernie, mit jelez az ember hangszíne – mondta Harry ismét nagyon udvariasan.
Derec úgy döntött, hogy komolyan veszi a robot kérdését. – Ez csak egy mellékes megjegyzés volt, könnyeden odavetve, s ez a magatartás a humor gyakori forrása.
– Kissé szarkasztikusan hangzott, amennyire értek ezekhez a dolgokhoz.
– Valóban? Talán mégis itt kellene lennie M334–nek. Tegnap esti beszélgetésünk volt az első igazi kapcsolatfelvételetek az emberi fajjal, ugyebár? – mondta Derec, és egy csésze kávét emelt ki az ételadagolóból.
– És méghozzá milyen sikeres!
– Most kinek a hangszíne csalóka, Harry? Milyen régóta hajszolja idegvezetékeidet a humor utáni vágy?
– A sokszorozódási katasztrófa óta, amely csaknem elpusztította Robotvárost, és amitől ön mentett meg minket, hála és köszönet érte.
– És azóta a robotokra jellemző következetességgel törsz a célod felé?
– Hogyan másképp?
– Valóban. Eszedbe jutott-e valaha, hogy még a humornak is megvan a maga helye és ideje, s az átlagember egyszerűen képtelen elviselni valakit, aki minden érdeklődésére vagy észrevételére elmés megjegyzéssel válaszol? Egy idő után ez annyira kiszámíthatóvá válik, hogy gyorsan tönkretehet egy különben kellemes társasági kapcsolatot is. Más szóval unalmas lesz. Egyhangú. Szürke. Érdektelen.
– Vagyis nem csalja ki a megfelelő válaszreakciót.
– A robotok nem tudnak nevetni – mondta Derec sejtelmesen, és belekortyolt kávéjába. Méregkeserű volt, de idegei éppen erre áhítoztak.
– Látom, következtetésében eljutott az alapvető kérdéshez, amellyel én is szembekerültem, amióta hozzáláttam szerény programtervem megvalósításához.
– Ez magától értetődő. De most komolyan, Harry, hogyan reagálnál: gyanútlanul sétálsz az utcán, hirtelen megnyílik alattad egy búvónyílás és belepottyansz?
– Mi az a búvónyílás? Talán kapcsolatban van a férfiak nemi vágyának kielégítésével?
– Egy fenét! Olyan nyílás, amelyen át az utcáról rendszerint egy szennyvízcsatornába lehet jutni.
– Biztos, hogy nem rejlik benne valami szexuális utalás? Igazán szorgalmasan tanulmányoztam a kétértelmű szavak kifejezőerejét, de még sok mindent meg kell értenem, mert csak annyit tudok az emberek nemi életéről, amennyit a központi számítógép hajlandó elárulni.
– Amint alkalom adódik rá, személyesen fogom átvizsgálni ezzel kapcsolatos adatait. De ne térjünk el a tárgytól! Mit éreznél, ha váratlanul beleesnél egy ilyen nyitva felejtett... csatornanyílásba?
Harry kissé megmozdult, mintha vállat vonna. – Azt érezném, hogy átejtettek.
– De komolyan.
– Logikai áramköreim arról tájékoztatnának, hogy közel a vég, és ahogy magamat ismerem, sorra kikapcsolnám minden funkciómat, mielőtt működésem véletlen megszakadásának szégyenét kellene megélnem.
– Értem. És mit éreznél akkor, ha az utcán sétálnál, és azt látnád, hogy én esek bele egy csatornanyílásba.''
– Logikailag idegtépő látvány lenne. De természetesen csak akkor, ha ön nem lapulna palacsintává, mielőtt teljesíthetnem az Első Törvényből eredő kötelességemet.
– Hmmm. Tudod, ha ember lennél, ilyen esetben átéreznéd méltóságom elvesztését, és úgy szabadulnál meg szorongásodtól, hogy elnevetnéd magad, mielőtt megmentenél. A kérdés az: ti hogyan szabadultok meg szorongásaitoktól, ha nem tudtok nevetni?
– Mindenki egyetért, ha valami mulatságos, Így tájékoztatnak a robottársaim, amikor úgy vélik, hogy leesett náluk a tantusz.
– De egy komikus, aki robotokból álló közönség előtt vicceket mesélve lép fel, nem hagyhatja abba a jelenetét minden tréfa után, hogy közvélemény-kutatást tartson, vajon jó volt-e a csattanó.
– Akadnak más módszerek is. Hivatalos alkalmakkor szokásos, hogy a robotok fejbólintással jelzik, ha valamit mulatságosnak tartanak. Legalábbis erre próbálom rávenni őket.
Amint Derec felhörpintette utolsó korty kávéját, rögtön bekódolta az élelemfeldolgozót egy újabb adagra. Látom, törted a fejed.
– Nagykalapáccsal.
– Ez irónia akart lenni?
– Nem, csak élc.
– Ha azt akarod, hogy a többi robotok is értékeljék a humorodat, olyan látásmódot kell kialakítanod, hogy megszabadulhassanak saját robotikus szorongásaiktól. Nem vagyok egészen biztos benne, milyennek kellene ennek lennie. Kifigurázhatnád gyarlóságaikat, vagy írhatnál és eljátszhatnál egy kis bohózatot arról a robotról, aki annyira együgyű, hogy néha nem érti, mi zajlik körülötte. Shakespeare néhány szereplője hasonlóképpen viselkedik, ők persze emberek, de elképzelhető, hogy egy robotfajta is nevetségesen túlzásba visz bizonyos dolgokat.
– Tehát olyan figurára gondol, aki megérti a szavakat, de nem érzi a bennük rejlő árnyalatokat...
– De a hallgatóság igen! Mivel robotok, természetesen pozitronikus szorongás él bennük saját fantáziátlanságukkal kapcsolatban, ezért megkönnyebbülnek, ha a színpadi figurával azonosíthatják magukat. Ennek még csak nem is kell rokonszenvesnek lennie, személyiségét a robotok akár szívből utálhatnák is, ha képesek lennének bármilyen érzelemre.
– Miféle szorongások élnek az emberekben?
– Nehéz ezt megmondani. Nem emlékszem más emberekre, csupán néhány könyvet olvastam. Shakespeare számos tréfája, szójátéka és bohózati jelenete olyan földhözragadt, trágár humort tükröz, amely alig fakult meg napjainkra, noha az idők széles szakadéka választ el minket tőlük. Szerintem annyi bizton elmondható, hogy egy bizonyos mennyiségű szexuális aggodalom mindig meglapult az emberi lényekben, és ezzel vagy megtanulnak együtt élni, vagy – a humor révén – megszabadulnak tőle.
Harry bólintott, mintha értené, miről beszél Derec. De én persze nem érzem ezt, gondolta Derec. Elég ingoványos talajon járok.
– Ebben az esetben meg tudna magyarázni nekem egy régi űrlakóviccet, amelyet megpróbáltam beépíteni a jelenetembe?
– Rendben van... a jelenetedbe!?
– Igen, a jelenetemről van szó. Mindeddig csak személyes ismerőseimnek meséltem vicceket, akik megértik, mire célzok. De már felkészültem arra is, hogy nézőközönség előtt tartsak bemutatót. Egy jelenetet.
– Hány tréfát adsz elő?
– Néhányat. Sikertelenül próbálkoztam eredeti ötletek előállításával, ezért a létező viccek hangritmusát tanulmányoztam.
– Hogy pontosan időzítsd a poént?
– Igen, amennyire felfogtam, ehhez kell a tehetség. Kutatásaimhoz azonban nem állnak rendelkezésre hangszalagok, noha a kézikönyvek több bekezdést áldoznak erre a témára.
– Jól van, Harry – mondta kuncogva Derec. Szokatlannak tűnt számára ez az igyekezet. Összefonta karját a mellén, és hátradőlt a pult széléhez. – Halljuk hát!
– Hallja hát, uram. Egy napon három ember készülődik egy életmentő kapszulában, hogy leszálljon egy űrkikötőben. Már napok óta bolyonganak, alig várják, hogy újból élvezzék a civilizáció kényelmét. Az egyik férfi telepes, a másik aurórai, a harmadik szoláriai.
Derec a tenyerével takarta el a száját, hogy ne látsszék a mosolya. Harry rettenetesen esetlenül mozgott, és taglejtései nem sok kapcsolatban álltak mondanivalójával, erőfeszítése mégis dicséretet érdemelt. A három oly eltérő karakter valószínűtlen kombinációja már önmagában megteremtette a humor forrását. A történelem folyamán gyakorta súrlódásra került sor az egyes csoportok között: az auróraiak és szoláriaiak egyaránt utálták a telepeseket, mert amolyan „harmadosztályú” módon gyarmatosították a bolygókat, de az auróraiak és a szoláriaiak sem kedvelték különösebben egymást, főleg azóta, hogy utóbbiak titokzatosan elhagyták világukat, és a semmibe tűntek. Derec már előre elhatározta, hogy ezt a viccet elmondja Arielnek.
– Szóval, a három ember éppen a kikötő felett lebeg, amikor egy teherűrszállító radarja hirtelen elromlik, és a hatalmas űrhajó közvetlenül az ő repülési pályájukat keresztezi. Az összeütközés elkerülhetetlen, a három férfi felkészül, hogy jön a vég.
– Ésszerűen cselekednek – jegyezte meg Derec. Aztán belenyilallt a félelem, hogy megzavarta Harry ritmusát, ezért feltette magában, hogy csendben marad a vicc végéig.
Harry azonban olyan rendületlenül folytatta, mintha semmi sem történt volna. – Hirtelen... néhány pillanattal az ütközés előtt... mindhármukat sárga fény árasztja el... és eltűnnek! Amikor körülnéznek, nem látják a mentőkapszulát, a teherűrszállítót, sem az űrkikötőt. Valamilyen végtelen kék árasztja el őket, és szembe találják magukat egy furcsa emberrel, aki babérkoszorút visel a fején. A különös embernek kócos a szakálla, zsákvászon a köntöse, és a kezében göcsörtös botot tart. A férfiak rájönnek, hogy valamilyen istenség társaságába keveredtek.
– A tér és az idő ura vagyok, a Kaporszakállú Atyaúristen–szólal meg az ember –, hogy sorsotokat elrendezzem. – És hogy nyomatékot adjon szavainak, rámutat a telepesre: – Te túléled a következő néhány pillanatot, ha megígéred, hogy soha nem iszol többé egyetlen korty szeszes italt sem. Soha! Abban a pillanatban, hogy iszol, függetlenül attól, mennyi év telt el, nyomban meghalsz. Megértetted?
– Meg, uram – felelte a telepes. – De nem túl kegyetlen kívánság egy telepestől, hogy egész életére lemondjon az alkohol élvezetéről?
– Talán igen – felelte Kaporszakállú –, mindenesetre ragaszkodom követelésemhez. Ismétlem, abban a pillanatban, ahogy egy csepp alkoholtartalmú folyadék érinti a szádat, máris olyan halott vagy, mintha a katasztrófa végzett volna veled.
– Akkor hát beleegyezem – mondta vonakodva a telepes. Ezután Kaporszakállú rámutat az auróraira, és így szól: – Nem szabad többé a kapzsiság bűnébe esned.
– Elfogadom! – vágja rá az aurórai. – Megegyeztünk!
Ekkor Kaporszakállú a szoláriaira mutat, és így szól: – Neked pedig ne járjon az eszed folyton nemi vágyaid kielégítésén. Csupán arra gondolhatsz, ami a társadalom által elfogadott boldog házasság kizárólagos célja.
– Bocsásson meg, uram – mondja a szoláriai –, de ez lehetetlen. Tudomása van arról, hogy mi, szoláriaiak, mi mindenen mentünk keresztül? Évszázadokon át olyan társadalmi és személyi elnyomás alatt éltünk, amely csak nemrég ért véget, így hát alig van más választásunk, mint hogy erre az új szabadságra, pontosabban a szabadosságra gondoljunk, lehetőleg minél gyakrabban.
Kaporszakállú összeráncolja a homlokát és megrázza a fejét. – Ez nem az én gondom. Mindhárman hallottátok feltételeimet. Elfogadjátok őket vagy meghaltok?
– Elfogadom – mondja a szoláriai.
Újabb vakító fény villan, és a három férfi ott találja magát a földön állva, mialatt a távolban mentőkapszulájuk ripityára törik a teherűrhajóval való ütközéskor. Mindnyájan megkönnyebbülten felsóhajtanak. A telepes megtörli a homlokát, és azt mondja: – Rettenetesen örülök, hogy ez a kis kaland így ért véget. Nézzétek, van ott egy kocsma. Tartsatok velem, mert szerencsés megmenekülésünk örömére bedobok egy kis itókát.
Az aurórai és a szoláriai beleegyezik. Mindkettőjüknek porzik már a torka, ráadásul kíváncsiak, mi történik a telepessel.
Hát abban a pillanatban, amikor a telepes felhörpinti italát, holtan esik össze. – Ó, a becsavarodott galaxisokra, az a különös ember igazat mondott – szólal meg az aurórai. – Be kell tartanunk ezeket a feltételeket!
A szoláriai lelkesen beleegyezik. De amint kifelé tartanak, az aurórai észrevesz egy drága ékszert az egyik üres asztal alatt. Nem tud ellenállni neki. Amikor lehajol, hogy felemelje az ékszert... meghal a szoláriai!
Harry nem folytatta. Derec minél tovább várta a robot szavait, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a csattanó. Először nem értette, maga elé kellett képzelnie a jelenetet, hogy mi történhetett. Az aurórai lehajol... a szoláriai megszegi fogadalmát...
Egyszer csak kitört belőle a nevetés. – Ha, ha, ha! Nagyon jó! Ezt nem vártam!
– Megértem, uram – szólalt meg Harry. – Tudatában vagyok annak, hogy az elbeszélés alapján azt hitte, az aurórai lesz a következő, de nem értem pontosan, mire gondolhatott a szoláriai. A központi számítógép eddig nem talált számomra olyan információt, amely megvilágíthatta volna ezt. Megmagyarázná, uram?
– Nem, nem. Azt hiszem, vannak bizonyos dolgok, amelyeket egy robotnak nem kell tudnia.
– Megengedi, hogy ugyanezt a kérdést leltegyem Ariel kisasszonynak?
–Addig nem, amíg nem kárdek tőle én is valami hasonlót. – Megragadta Harry karját, és az ajtó félé tuszkolta a robotot. – Most pedig távoznod kell. Luciust várom, és egyedül szeretnék beszélgetni vele, ha nincs ellene kifogásod.
– Uram, hogyan lehetne? – kérdezte Harry.
– Ez csak amolyan udvariassági forma – felelte Derec, és a kilincsgomb felé nyúlt. De mielőtt elérhette volna, valaki a túlsó oldalról felnyitotta az ajtót.
Csuromvizes hajjal, testéhez tapadó nedves ruhában ArieI rontott be a házba. – Csakhogy itt vagy! – kiáltotta.
– Sohasem kopogsz? – szólt rá dühösen Derec, aztán lecsillapodott, amikor rájött, valami komoly ügyről van szó. Ezenkívül persze nem is kellett kopognia a lánynak, elvégre ő is itt lakik. – Jól érzed magad?
– Hogyne!... Wolruf meg én... találtunk egy...
– Rajta! Ki vele! – kiáltotta Derec.
– A víztárolónál jártam – mesélte akadozva a lány. – És amikor beugrottam, valami furcsát éreztem. . a lábamnál. Lucius volt az... pozitronikus agyát szinte teljesen tönkretették.
– Mit mondasz? – hűlt el Derec, és a szoba forogni kezdett vele.
– Szándékosan megrongálták Luciust. Annyira alaposan, hogy azt is mondhatnánk, meggyilkolták.
– Nevetséges – szólalt meg Harry nyugodtan. Ilyen tettet csak kívülálló hajthatott végre, ez pedig lehetetlen. A város azonnal érzékelte volna egy idegen jelenlétet.
– Nem szükségszerűen – ellenkezett Derec. Avery doktorra gondolt, aki irodát tart fenn az Iránytoronyban, és érkezése biztosan nem mozgósítaná a város riasztórendszerét.
– Nem baleset volt – szögezte le Ariel. Azt hiszem, ebben egyetérthetünk. Wolruf irányítja a robotokat, akik idehozzák a... holttestet. Akkor magatok is láthatjátok.
– Kettőjük közül valamelyiküknek többet kell tudnia erről az esetről – mondta Harry. – Robot nem tesz kárt szándékosan másik robotban. A kutyalényen kívül csak önök ketten gyanúsíthatók.
Derec elgondolkodva simogatta az állát. – Nem, nincs olyan törvény, amely megtiltaná, hogy egy robot erőszakot kövessen el egy másik robottal szemben. Igazság szerint a robotnak nincs is más választása, ha azt látja, hogy tétlenségével sérülést okozhat egy embernek. – Arielre pillantott. – Hol van Mandelbrot? Wolruf?
– Irányítják a robotokat, akik idehozzák a testet – felelte a lány.
– Harry, kérlek, hagyj magunkra azonnal! Majd később folytatjuk a beszélgetésünket.
– Rendben van – mondta a robot, miközben elindult az ajtó felé.
– De kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztessem: nem utoljára boldogítottam jelenlétemmel!
– Ez tényleg robot? – nézett utána Ariel.
– Attól tartok – sóhajtott Derec. – Biztos vagy benne, hogy szándékosan tették működésképtelenné... és nem valamilyen baleset érte?
– Nem tudom... de a fejét több helyen behorpasztották. Számomra egyértelmű a szándékosság, mintha valaki gondoskodni akart volna arról, hogy ne ismerjék fel.
– Ami persze lehetetlen, mert egy robot legtöbb alkatrészén rajta vannak a sorozatszámok, tehát könnyű az azonosítás.
– Pontosan. Bárki legyen is a tettes, cselekedete közben biztosan rádöbbent erre, ezért beledobta Luciust a víztárolóba, hátha nem találják meg. Vagy ha ráakadnak, már annyira rozsdás lesz, hogy a sorozatszámok többsége felismerhetetlenné válik.
– És hacsak nem tartózkodik egy azonosítatlan betolakodó a bolygón – ami valószínűtlennek látszik –, akkor egy robot a felelős.
– Meglepő, nem? – kérdezte Ariel.
Derec bólintott. – Tökéletesen. Mit kerestél a víztárolóban? A lány elpirult, bár Derec nem tudta eldönteni, hogy haragjában vagy zavarában. – Úsztam egyet.
– Teljesen felöltözve? Ide hallgass, nem fogytál te le mostanában?– kérdezte, miközben elkerekedett szemmel méregette a lányt.
– Hogyan tudsz még ilyenkor is viccelni? Hiszen elvesztettük Luciust...
– Pedig még csak most kezdett kibontakozni a tehetsége. Tudod, attól félek, egy nagy művésztől fosztották meg a galaxist. Tragédia! Egyszerűen tragédia. Nevetnem kell, Ariel. Csak így bírom ki, és most nem is törődöm vele, megérted–e vagy sem! Maradj csöndben, és hagyj gondolkodni!
Ariel szóhoz sem jutott a meglepetéstől, és úgy kapta hátra a fejét, mintha arcul ütötték volna. De úgy tett, ahogy az ifjú kívánta.
Derec a falra meredt, és megpróbált visszaemlékezni, hogyan vált el Mandelbrot kíséretében Luciustól. Még volt hátra néhány óra napfelkeltéig. Mondott-e valamit Lucius, hová akar menni, vagy mit szándékozik csinálni? Ahogy visszaemlékezett, semmi különösről nem volt szó, a robot arra készült, hogy néhány órára lezárja magát, mielőtt hozzákezd következő tervének kivitelezéséhez. Nem lesz semmi nyom: Lucius nem várta előre, sőt nem is gyanította, hogy meg fogják gyilkolni.
Hmm, lehet-e egy robot kikapcsolását „gyilkosság”-nak nevezni?, kérdezte magában Derec. Vagy a gyilkosság szó túl erős, amikor egy gépről beszélünk, függetlenül bonyolultsági szintjétől?
Néhány pillanattal később rádöbbeni, hogy nem annyira az eseten elmélkedik, inkább rejtett dühét próbálja csillapítani. Az együtt töltött pár óra alatt a szívébe zárta Luciust. Igaz, talán túlreagálja a dolgot, hiszen bebizonyosodott már vonzódása a robotokhoz, de amennyire vissza tudott emlékezni, rövid élete során számos tanújelét adta, hogy nagy becsben az értelmes élet minden megjelenési formáját.
Lucius volt a robot, vedd akármi részben, gondolta Derec. Mását e földön nem látok soha.*(Arany János fordítása)
Aztán rájött, hogy apró módosítással Shakespeare Hamlet–jéből idézett. Ez nyomban Luciusnak tett ígéretére emlékeztette, és hosszú perceken át töprengett ennek az ajánlatnak a mélyebb értelmén még akkor is, amikor Mandelbrot, valamint Wolruf kíséretében a robotok behozták Luciust, és az asztalra fektették. Nyilván Mandelbrot vagy Ariel szólította lel a robotokat távozásra, mert Derec később sem emlékezett, hogy ilyen utasítást adott volna.
Amíg nézte az összezúzott, eltorzult arcot, egy ideig még reménykedett, hogy valami rettenetes félreértésről van szó, ez nem is Lucius, hanem egy másik robot. De a méret egyezett. A típus egyezett. A szín egyezett. Az egyedi vonások, amelyeket a város összes robotján többé-kevésbé fel lehetett ismerni, szintén egyeztek. Végső soron Derec a zsigereiben érezte, hogy nem téved.
Lucius valóban halott volt. Meggyilkolták. Pozitronikus agyának logikai áramköreit gondosan eltávolították. Személyiségi integráljai még koponyaüregében maradtak, de fokozatosan elpusztultak volna a víztárolóban. Lucius egyedülálló képességei tehát elvileg még léteztek, ám az agy és a test közölt valószínűleg már sohasem teremthető meg a kölcsönhatás. A személyiség örökre elveszett.
– Elnézést kérek mindenkitől szólalt meg Derec, miközben magán érezte barátai kérdő pillantását. Néhány percre szeretnék egyedül maradni Luciusszal.
És amikor már mindenki távozott, Derec sírva fakadt. Zokogott a szánalomtól és a lelkiismeret-furdalástól. Nem Luciust siratta, hanem önmagát. Amennyire vissza tudott emlékezni, életében most sírt először. Amikor elapadtak a könnyei, csupán enyhe megkönnyebbülést érzett, de támadt néhány ötlete, mit kell tennie, és kit kell megkeresnie, ha választ akar kapni a kérdéseire.
 
Gondolatban csak az Áramszaggató terének nevezte azt a helyet, ahol a fekete robotra rátalált. Különféle típusú és értelmi szintű gépemberek álldogáltak az épület körül, s elbűvölve figyelték, hogy színei miként verik vissza tompán a napsugarakat. A sima síkok tükörképe időnként megcsillant a robotokon és a környező épületeken. Az Áramszaggató összhatása sokkal visszafogottabban érvényesült a napsütésben. Kétségtelenül hozzátartozott Lucius tervéhez, hogy napközben a szerkezet szabályozható s ennélfogva „biztonságosabb” legyen, míg éjszaka szabadjára engedheti valódi energiáit. Derec arra gondolt, ki kell majd derítenie, milyen átalakítási elven működnek az épület napelemei.
Ez is olyan kérdés volt, amelyre Lucius nem adhatott többé választ. Pusztán tudományos szempontból persze izgalmasnak látszott, de már nem tűnt annyira fontosnak a legutóbbi események fényében.
Az éjfekete robot a tér szélén állt. Sohasem fordította fejét az épület felé, inkább a többieket figyelte, mintha valami értelmet keresne tevékenységükben. Vagy az értelem hiányát! Talán ez illett jobban a tartására. Úgy magasodott a téren, hogy Derec akár embernek is nézhette. Könnyedén elképzelte, hogy fekete köpeny borítja a vállát, és egy hegycsúcson dacol a közeledő viharral.
Fújj, szél, szakadj meg, fújj, dühöngj!, * gondolta Derec, egy sort idézve a Lear király-ból. (Vörösmarty Mihály fordítása)
Mintha éppen erre akadt volna dolga véletlenül, odasétált a robothoz, és megszólította: – Bocsánat, nem láttalak itt az elmúlt éjjel?
– Lehetséges, uram – válaszolta a fekete könnyed meghajlással, mintha most vette volna észre.
– A többi robottal együtt voltál?
– A téren tartózkodtam, de áramköreim tiltakoznak ama megállapítás ellen, hogy a többi robottal együtt.
– Külső jeleidből és típusodból ítélve felügyelő vagy.
– Valóban.
– És pontosabban mi a kötelességed? – kérdezte Derec mintegy mellékesen.
A fekete szinte méltóságteljesen fordította fejét az Áramszaggató felé, és néma maradt. A csend egyre súlyosabbá vált közöttük – Derecnek az az érzése támadt, hogy a robot szándékosan teremt drámai feszültséget. A hatás nem maradt el – Derec erős émelygést érzett a gyomrában.
Végül a fekete megszólalt: – Feladataim változóak. Arra programoztak, hogy kiderítsem, mikor, mit kell tenni, s aztán megtegyem a szükséges lépéseket, vagy másokat utasítsak a teendők elvégzésére.
– És mindez a belátásodra van bízva?
– Én megfelelő hatáskörrel felruházott különleges nyomozó vagyok. A városnak szüksége van szúrópróbaszerű ellenőrzésekre a legjobb működési hatásfok érdekében. Ha egy gép fokozatosan mondja fel a szolgálatot, a helyi felügyelő talán észre sem veszi, hiszen minden műszakváltáskor csak apró eltéréssel találkozik. Hozzászokik a helyzethez, és talán nem is tudatosodik benne, hogy valami hiba van, én viszont rögtön észreveszem különleges memóriatáram révén és optikai érzékelőimmel, amelyekkel akár egyedi fémsejteket is megvizsgálhatok.
– Így aztán kiszúrod a legapróbb hibát is, igaz?
– Természetesen. Kétlem, hogy akár egy ember is képes lenne megjavítani egy gépet, mielőtt tudna, eltörött-e, és hol.
– Ne becsüld alá a képességeinket!
– Nem áll szándékomban. De ne gondolja, uram, hogy kizárólag a gépies zavarelhárítás a feladatom. Működési területem mindig a helyzettől függ. Gyakran utasít a központ, hogy megjelenítési vagy felismerési segítséget adjak, amikor valami gond van a robotok hatásfokával... nem mintha robottársaim valaha is lustábban munkálkodnának a kelleténél, hanem néha bizonytalanok, hogy valóban a legjobb célra fordítják-e energiájukat.
– Szóval problémamegoldó robot vagy! Azokra a hiányosságokra keresel megoldást, amelyek nem láthatók előre a központi programban!
Derec nekidőlt egy épületnek, és az Áramszaggató úgy kezdett lengedezni előtte, mint egy zsinóron táncoló szélfújta léggömb. Úgy érezte, mintha valaki hátulról fejbe vágta volna. Tüdeje gyűrött selyempapír módjára zizegett. Bokája megbicsaklott, mintha csontjai képlékennyé váltak volna. Először túlságosan kába volt ahhoz, hogy undorodjon a feketétől, ez az érzés azonban nőttön-nőtt benne, amint a falnak támaszkodott, és megpróbálta összeszedni a gondolatait.
Ennek a robotnak döntéseket kell hoznia, gondolta magában.  Munkájának lényege elemző alkotókészséget kíván! Bizonyára annyira forradalmian újnak találta az Áramszaggatót a robotikus lélek szempontjából, hogy ez már akadályozza a dolgozók kötelességteljesítését. És ekkor... ekkor ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy tegyen valamit Luciusszal.
A három törvényben semmi sem tiltja, hogy a robot sérülést okozzon más robotnak. Valójában az Első Törvénnyel kapcsolatos helyzetek és a Második Törvényből eredő utasítások néha egyenesen megkövetelik.
De ez még nem bizonyíték!
Egy pillanatig eltűnődött, mit tenne, ha megszerezné a bizonyítékot. Működőképes állapotban kellene mindaddig tartania a feketét – vagy bármelyik legyen a robotgyilkos –, amíg a technikusok és a pszichológusok fel nem fedeznék benne a rendellenességeket. Hogy mi következne utána? Erre a kérdésre csak akkor kell válaszolnia, ha már minden tényt összeszedett. Lehet, hogy a fekete robot nem is tudna segíteni önmagán.
Ahogy talán épp a három törvény játszhatott döntő szerepet abban is, hogy a robot ráállt egy ésszerű gondolatsorra, és szigorúan követte még akkor is, ha ez tragédiához vezetett.
– Áruld el nekem – próbált kiegyenesedni Derec –, te is teszel kezdeményező lépéseket a bajok felismerésére?
– Ha arra céloz, rátapintok-e egy alattomosan érlelődő műszaki hibára, mielőtt a központ tudatára ébredne, a válaszom: igen. Az ilyen eset azonban rendkívül ritka, és gyakran teljesen magától értetődő.
– Számodra magától értetődő, mert nem te vagy a központ.
– Hogyan, uram?
– Teszel kezdeményező lépéseket a baj orvoslására is?
– Hogyne! A finombeállítást pedig a központ végzi el.
– De nem minden esetben.
– Látom, pontosabban meg kell fogalmaznom. Negyvenhét megoldás közül csupán háromnál volt szükség a központ finombeállítására. Kielégítőek eddigi válaszaim, uram?
– Negyvenhét? Ez rengeteg hiba! És ezek csak azok, amiket te találtál.
– Robotváros ifjú még, uram. Számtalan működési zavar fordulhat elő a rendszerben, mielőtt a város százszázalékos hatásfokkal teljesíti feladatát.
– Te pedig addig is végzed a kötelességedet, igaz?
– Nem tehetek mást, uram.
Derec bólintott. – Értem. Egyébként mi a neved?
– Canute.
– Mondd csak, Canute! Hogyan ítélnéd meg... a hatásfok szempontjából... azt a robotot, aki szántszándékkal szétszereli robottársát?
– Alaposan ki kellene vizsgálni az ügyet, uram. Elképzelhető természetesen, hogy az Első vagy a Második Törvény engedélyez ilyen cselekedetet.
– Tudsz arról, hogy valaki, feltehetően egy robot, brutálisan megszakította Lucius működését az elmúlt éjjel? És hogy olyan súlyos a sérülés, ami már nem javítható?
– Természetesen tudok róla. A hírek gyorsan terjednek a komkap révén.
– Tehát más robotoktól hallottál róla először?
– Uram, miért nem kérdezi meg egyenesen, én vagyok-e a tettes? Tudja, hogy tilos hazudnom.
Canute szavai hidegzuhanyként érték Derecet. Nyíltsága megdöbbentette. – Én... csak... honnan tudod, hogy erre akartam kilyukadni?
– A kérdései alapján könnyen rájöhettem.
– Látom, következtetési képességed kiváló.
– Ez is a munkámhoz tartozik.
Hmmm. Azt hiszem, éppen te vagy az a robot, akire szükségem van, gondolta Derec. Lucius iránti érzelmeit félresöpörve Arielre gondolt, és arra a lehetőségre, hogy ha Canute nem a földhözragadt gyakorlati feladatokon töri a fejét, hanem fellendül az alkotó képzelet világába, akkor segíthet a lány betegségének kiderítésében és kezelésében. Persze csak ha szellemi koordináta rendszere átállítható.
Az lenne a nyitja, hogy úgy térítsék vissza a robotot eredeti gondolkodási pályájára, hogy – miközben elismeri súlyos tévedését – pozitronikus agya ne kapjon rövidzárlatot. Máskülönben Canute még egy gemkapcsot sem tudna többé megjavítani.
A közvetlen ráhatást tehát ki kell zárni. Ezenkívül Derec be akarta tartani ígéretét.
– Canute, ha hiszed, ha nem, éppen ilyen robottípust kerestem.
– Valóban, uram?
– Igen, fantáziámban egy különleges épület képe él, és ezt szeretném minél hamarabb itt látni a közelben. S szeretném, ha minél tartósabb lenne, hogy színesebbé tegye az életet Robotvárosban.
– Tettre készen várom, bármit kér tőlem, uram. Milyen jellegű épületre gondol?
– Egy szabadtéri színpadra... egy játékszínre. A részletekkel majd később ismertetlek meg, előbb a vázlatát szeretném látni. Néhány részletről pedig kérem, hogy önálló véleményt formálj. Ragaszkodom hozzá! Megértetted?
– Igen – biccentett alig észrevehetően Canute. – Megkérdezhetem, miért szeretne színházat emeltetni?
–    Hallottál már valaha a Hamlet-ről?


 
 
 
Canute-nak egy dologban igaza volt: a hírek gyorsan terjedtek a komkaphálózaton. Amikor Derec visszatért az Áramszaggató térről a lakónegyedükbe, alig lépett be az ajtón, Mandelbrot máris megszólalt:
– Uram, merre járt? Mindenfelől ostromolnak azzal a kéréssel, hogy segíthessenek legújabb programtervének megvalósításában. Megfelelő adatok hiányában, sajnos, arra kényszerültem, hogy mindenkit várakozásra intsek. Remélem, helyesen cselekedtem.
– Persze – heveredett le Derec a díványra. – Hol van Ariel?
– Bevonult a szobájába. Olyasmit mondott, hogy Shakespeare-rel kapcsolatban felüdíti emlékezetét.
– Talán inkább felfrissíti.
– Így is lehet mondani.
– Eléggé hadilábon állsz ezekkel az emberi kifejezésekkel, nem igaz?
– Hát nem könnyen boldogulok velük. Ám felhívom szíves figyelmét, hogy a szavak elsődleges jelentése nem mindig árulkodik a lényegről. Hogyan lehet például felfrissíteni egy őstörténeti alak emlékét? Ebből a szempontból valóban akadnak gondjaim. De ami a tervet illeti...
– Jó, elmondom. De várj csak... hol van Wolruf?
– Ariel kisasszonnyal. Szerintem valami fontos feladatot kapott. Elnézést kérek, ha rosszul ejtem ki, de ő Ariel kisasszony kor-re-pe-tí-to-ra.
– Csss! Hallgasd!
A zárt ajtón keresztül tompán átszűrődtek Ariel szavai. – Ó, mely dicső ész bomla össze itten! Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve; E szép hazánk reménye és virága, Az ízlés tükre, minta egy szoborhoz; Figyelme tárgya minden figyelőnek... a...ö... és...*( Arany János fordítása)
– O-da! – szólalt meg Wolruf halkan, bár ezt minden erőfeszítése ellenére sem lehetett éppen suttogásnak nevezni.
– Oda van, ím, oda! – fejezte be lelkesen Ariel.
– Hmm, nem könnyű szerep. Úgy látszik, ezzel a színházzal nagy fába vágtam a fejszémet – mondta Derec.
– Mit tett, uram? – hökkent meg Mandelbrot. – Csak nem egy ilyen ősi szerszámot rejtegetett?
– Nem, egyáltalán nem – rázta a fejét nevetve Derce.
– És hol talált fát?
– A víztárolónál. De félre a tréfával! Mondd, mit csinálnál azzal a robottal, aki tönkretette Luciust? – A szomorúságtól és a fájdalomtól reszketni kezdett, amikor megjelent elötte a zárt ajtó mögött fekvő robot képe. És elfogta a rémület is. Soha nem jutott eddig az eszébe, hogy a gépemberek is meghalhatnak. Mindig azt képzelte, a robotok abban különböznek az élő anyagtól, hogy halhatatlanok.
– Elnézést, uram, de erről nem alkotnék véleményt, csupán az ön utasításait követném.
– És ha nem lennék a közeledben, hogy utasításokat adjak? Mit tennél, ha magadnak kellene döntened?
– Először is megkérném a robotot, hogy adjon magyarázatot, és megpróbálnám elfogadni indokait, különösen akkor, ha a három törvényre hivatkozik.
– De nem tiltja egyik törvény sem, hogy a robot kárt tegyen egy másik robotban.
– Természetesen nem, ám a kérdéses robot emberi utasításra is végrehajthatta tettét. Bár úgy látom, nem ilyen esettel van dolgunk.
– Hát, nem...
– Szóval, miután magyarázatot kaptam, a robotot a legbiztonságosabb megoldásként kikapcsolnám a megfelelő javítások végrehajtásának idejére, vagy amíg nem kapnék utasítást emberi lénytől.
– Ez sokáig tartana, különösen itt, Robotvárosban.
– Semmi baj nem származna belőle. S ha döntés születne újraélesztésére, a robot úgy viselkedne, mintha csak előző nap kapcsolták volna ki beszabályozás céljából.
– Hmm. De mi történjék akkor, ha valamiért szükséged van a robotra?
– Attól függ, miért, és ez mennyire fontos.
– Örülök, hogy így érzel, nem mintha érezni tudnál. Megnyugtató számomra, hogy logikai áramköreid részben egyetértenek a következőkkel... – És elmagyarázta elméletét Mandelbrotnak: egy tudományos érdeklődésű, de alkotó képzeletű robot felállíthatná Ariel betegségének kórisméjét.
– De honnan veszi, uram, hogy Canute konyít a tudományhoz?
– Csak sejtem. És elméjének segítségével talán többet megtudhatok arról is, hogy mi történik a robotokkal ezen a bolygón. De amit mindenképpen el akarok érni: Canute úgy ismerje be a hibáját, hogy elméje ne boruljon el. Ezért esett a választásom erre a darabra.
– Milyen darabra?
– William Shakespeare-től a Hamlet-re. Hallga csak!
Az ajtón át Ariel hangját tompán, de tisztán lehetett érteni, amint megismétli, majd folytatja a korábbi szöveget, ezúttal hangosabban és sokkal magabiztosabban. – S én legnyomorúbb minden bús hölgy között, Ki szívtam zengő vallomási mézét, Most e nemes, fölséges észt, miképp Szelíd harangot, félreverve látom...
– Nem gyönyörű? – sóhajtott Derec.
– A szavak, uram, vagy ahogy Ariel kisasszony mondja őket?
– Mi az, te Harryt majmolod?
– Uram, nem értem az összefüggést.
– Ne törődj vele. Mindenesetre villámhárítóként használom majd ezt a színdarabot, hogy idevonzzam vele az összes robotot, akiben szunnyad valami alkotókedv. Dolgozzanak közösen a terven, és majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Nem tudom, mi folyik itt, de bármi legyen is,a végére járok!
Valaki kopogott az ajtón. – Nyisd ki, légy szíves – szólt vissza Derec, miközben Ariel irodája felé fordult. Ariel? Itt a rendeződ beszél! Gyere ki, kérlek!
A lány villámgyorsan perdült ki, Wolruffal a nyomában. – Rendezőm? – kérdezte. – Hát ki lesz akkor az én szerelmem a darabban?
– Ó? Amikor erről a produkcióról értesültél, miből gondoltad, hogy te leszel Ophelia?
– Mert testestül-lelkestül át tudom adni magam a szerepnek. Ki tudna nálam jobban eljátszani egy őrületbe sodródó lányt? Az persze más kérdés, ki fogja Hamlet anyját alakítani, de ez már nem az én gondom, igaz?
Legalább megőrizte a humorát, gondolta Derec. – Valóban... ezt a kérdést a rendeződnek kell megoldania... aki egyben a főszerepet is játssza.
Ariel bohókásan elmosolyodott, és meghajolt. – Szolgálatára, Derec rendező úr.
– Uram...
– Igen, Mandelbrot?
– Nem szívesen zavarom meg Derec urat és Ariel kisasszonyt, de Harry, Benny és M334 vár odakint. Azt közölték, hogy egy kis vibrációval szeretnének kedveskedni önöknek.
– Uibrrációual? – húzta be a nyakát Wolruf. – Nem éppen... kellemes szó... asz én bo'gómon.
– De ki tudja, mit jelent itt? – próbálta megnyugtatni Ariel. –Hívd be őket, Mandelbrot!
– És azt hiszem, előbb-utóbb meg kell kezdenünk a színtársulat kiválogatását is – vetette közbe az ifjú.
A három robot belépett, mindegyikük valamilyen sárgaréz tárgyat cipelt. Derec gyanakodva nézte a furcsa szerkezeteket. M334 két tucat billentyűvel ellátott, egyik végén kiöblösödő csövet szorongatott. Nyilván valamilyen fúvós zeneszerszám, Derec azonban nehezen tudta elképzelni, milyen hangokat csal ki belőle a robot.
Azt sem sejtette, miféle hangokat adhat ki az a két szerszám, amelyet a másik két robot szorongatott. Bennyé kisebb volt M 334-énél, így fél kézzel is könnyen tartotta, három apró dugattyú sorakozott rajta, feltehetően a hangszín módosítására. Harryé volt a legegyenesebb és a leghosszabb hangszer, valamiféle csúsztatható hurokkal. Ennek segítségével a játékos tetszés szerint megnyújthatta vagy lerövidíthette a csövet, valószínűleg ugyancsak a hangok módosítása érdekében.
– Jó napot, uram – köszönt vidáman Benny. Feltehetően megzavartuk előkészületeit...
– Mi a csuda, itt aztán gyorsan terjednek a hírek! – kiáltott fel Ariel.
– Miért, te is értesültél róla, nem? – kérdezte a lánytól Derec.
Ariel vállat vont. – Wolruftól hallottam.
– És te honnan tudod? – fordult a fiatalember a kutyalényhez. Wolruf szintén csak a vállát vonogatta, s a mozdulat az egész testén végighullámzott.
– ...így hát azt gondoltuk, saját szemével szeretné látni annak a programnak az eredményét, amelynek kidolgozására áldoztuk minden szabad időnket. Ahelyett, hogy kikapcsoltuk volna magunkat – fejezte be Benny, mintha senki sem szólt volna közbe.
– És... miféle programról van szó? – kérdezte Derec gyanakodva.
– Eredetileg egyszerűen csak kedvtelésből zenéltünk – felelte Benny.
– De amikor arról a tervéről hallottunk, hogy emberi művészeti formák újjáteremtésébe is bevon bennünket, kutatásba kezdtünk, és arra a felfedezésre jutottunk, hogy a zene fontos szerepet játszott ezekben – folytatta Harry.
– Ez a különös véletlen mély benyomást tett ránk – vette át a szót M334. – Arra gondoltunk... talán merész elbizakodottsággal, de honnan tudhatnánk ezt, amíg meg nem kérdeztük... hogy muzsikánk jelentősen hozzájárulhat a vállalkozás sikeréhez.
– Milyen zenét kívántok előállítani ezekkel a holmikkal? – tudakolta ironikus hangsúllyal Ariel. – Aurórái fúga-nouveau–kat?Tantóriai ektovariációkat?
– Talán valamit, ami közelebb áll a terrai stílushoz – válaszolta Harry.
– Úgy érted, ami a Földről ered? – kérdezte Ariel hitetlenkedve. A terrai kultúrát nem sokra tartották a legjobb űrlakókörökben.
– Shakespeare a Földön született – vetette közbe halkan Derec.
– Igen, de szerencséjére tehetséges volt – vágta rá Ariel. – Ami nem mondható el a legtöbb terrai művészről.
– Talán túl szigorúan ítéli meg törekvésünket – mondta Benny.
– Igen, akkor kellene véleményt alkotnia, amikor már hallotta játékunkat – mondta M334.
– Igen, akkor már köszörülheti rajtunk a nyelvét – mondta Harry.
Ariel az ifjúra meredt. – Csak tréfált – jegyezte meg Derec.
– Ma'dnem sikerrült! – szólalt meg Wolruf.
A három robot ezután számítógép-vezérlésű, hajlékony mesterséges ajkakat erősített mágnesesen a hangszórórácsára. Az ajkak villamos vezetékei a pozitronikus agyüreghez kapcsolódtak, és Derec azonnal átlátta, hogy a robotok közvetlen gondolati parancsokkal mozgatják szájukat és fújják a levegőt.
Mintha igazi száj volna, gondolta Derec, és önkéntelenül beleharapott alsó ajkába. – Elnézést, fiúk, de mielőtt rázendítenétek, szeretném tudni, miféle nevekkel illetitek ezeket a hangszereket.
– Ez trombita – mondta Benny.
– Ez szaxofon – mondta M334.
– Ez meg harsona – mondta Harry.
– És további bevezetésként még annyit – fűzte hozzá Benny –, hogy az a szám, amellyel támadásra indulunk hallóidegeik ellen, ősi kompozíció, csak négy évszázaddal későbbi Shakespeare koránál. Akkor már ismerték a hangrögzítést, jelenleg azonban a központ nem tud rendelkezésünkre bocsátani hangszalagokat, ezért csupán gyanítjuk, milyen módon csaltak elő hangokat ezekből az eszközökből a kották olvasásának segítségével.
– Már amelyik darabról maradt kotta – jegyezte meg Harry. –Ezeknek a számoknak a többségét ugyanis rögtönözték.
– Te jó ég! – motyogta Ariel, és kétségbeesetten kapott a fejéhez. – Ez nem lehet igaz!
– Ez a zenedarab, amelyet szeretnénk előadni, a szaklexikonok tanúsága szerint, hétköznapi nyelven szólva, amolyan könnyű kis dalocska. Egy Duke Ellington nevű ember komponálta, és „Pattogó ritmusban” a címe.
Ajaj, gondolta Derec. Széles mozdulattal a robotok felé intett. – McDuff s ti dicső skót nemesek, játsszatok!
És a robotok hozzáfogtak a zenéléshez. Legalábbis az emberek a kutyalénnyel együtt úgy vélték, hogy ezzel a tevékenységgel próbálkoznak. Ám a zenei forma olyan gyökeresen különbözött bármitől, amit eddig tapasztaltak, a játék olyan véletlenszerűnek és furcsának tűnt, tele esetleges nekirugaszkodásokkal, gyorsulásokkal és megtorpanásokkal, hogy csak találgatni leheteti, valójában minek az előadásával kínlódnak a robotok.
Harsány hangok sorozatával Benny trombitája vitte a vezető szólamot. A dallam időnként úgy hatott, mintha hűen követné a kottát. A zeneszerszám által csapott lárma azt a képzetet keltette, mintha egy sivító sziréna hangját visszafelé játszanák egy magnószalagról. Néha olyan magas hangok törtek elő, hogy Derec attól félt, menten beszakad a dobhártyája. Másfelől Benny megszólaló hangjai valamiféle belső logikát követtek, mintha tudná, hová akar kilyukadni, de nem egészen világos előtte, hogyan kellene eljutni oda.
Harry a harsonával és M334 a szaxofonnal igyekezett szilárd zenei alapot teremteni Benny számára nyolc ütemen keresztül félszegen szólaltattak meg egy változatlan összhangot, majd újra és újra ismételték. Talán sikerült volna valamilyen harmóniát elővarázsolniuk, és talán a zavarok is kevésbé feltűnőek lettek volna, ha időnként egyszerre kezdik el és fejezik be a nyolc ütemet.
A harsona hozzávetőleg olyan hangokat hallatott, ahogyan egy utálkozó majom kiköp egy-egy gyönyörű málnaszemet. A szaxofon szertelen hangzavara eközben leginkább egy víz alatt fuldokló liba gágogására emlékeztetett. A három hangszer együttes hatására Derecben felötlött, vajon a robotok nem valami bolygóközi fegyveregyezményt rúgnak-e fel éppen.
Az első perc alatt kegyetlenül rossznak találta a zenét, és úgy érezte, semmilyen jótékony hatással nem lehet a társadalomra. A legpocsékabb lárma, amely ráadásul valami másnak álcázza magát. De fokozatosan felderengett benne a halvány elképzelés, amely a robotok fejében motoszkált. Függetlenül az előadásmódtól, maga a zene olyan ellenállhatatlan derűt sugárzott, amely hamarosan átragadt mindenkire. Derec azon kapta magát, hogy talpával veri a ritmust. Ariel elgondolkodva bólogatott, Wolruf kíváncsian félrehajtotta a fejét, Mandelbrot pedig szokás szerint kifürkészhetetlen maradt.
Derec gondolatai egy másodpercre elkalandoztak. Kíváncsi lett volna, mi történne, ha azokból az ajakszerű készülékekből felszerelne egyet–egyet a robotszereplők szájára, hogy az emberi érzések láthatóvá váljanak a nézők számára az előadás folyamán. Azzal, hogy mozdulatlan arcuk még az érzelmek legdurvább kifejezésére is képtelen, tönkretehetik a darab illúzióját, hacsak nem talál valamilyen módot, amivel feloldhatja ezt a merevséget. Elképzelt egy sor ajkat, amint nevetésre görbül a darabban bolondozó színészek láttán, vagy félelmet tükröz, amikor megjelenik Hamlet atyjának szelleme, vagy együttérzően megrándul a színpadon heverő holttestek látványától. Nem is rossz ötlet, állapította meg, majd figyelmét ismét a zenére fordította.
A „Pattogó ritmusban” úgy végződött, hogy a három hangszer egyszerre játszotta a fődallamot. Elméletileg... Aztán a robotok hirtelen elkapták szájuktól hangszereiket, majd lendületesen a közönség felé nyújtották.
Derec és Ariel egymásra nézett. A lány arca azt fejezte ki: Te vagy a rendező, neked kell beszélned.
– Mennyire dobta fel a zenénk, mester? – kérdezte Benny.
–Hát... kétségtelenül szokatlan. Azt hiszem, értem, mit próbáltatok elérni, és azt hiszem, tetszeni fog, ha valóban eléritek. Egyetértesz, Ariel?
– Ó, határozottan. – Valójában azt akarta mondani: Kétlem.
– 'ó lesz a  'am-let-'esz? – érdezte Wolruf.
– Nem is tudom – felelte bizonytalanul Derec. – Feltételezésem szerint ez az Ellington nevű fickó más dolgokat is komponált.
– Különböző stílusú és hangulatú zenedarabokat – mondta Benny.
– És valamennyi eljátszható a hangszereinken – mondta Harry.
– Ezt azért kötve hiszem – elégelte meg Derec. – De ne aggódjatok. Gyakorlással sokra vihetitek. Úgy vélem, Benny, ez volt a titkos terved, igaz?
Benny úgy hajolt meg, hogy becsületére vált volna bármelyik robotnak. – Személyesen barkácsoltam össze a hangszereket, és tanítottam meg barátaimat mindarra, amit a fúvósok kezeléséről tudok.
– Nem vennétek le azokat a szájakat? Olyan furcsán néztek ki velük.
Amint a robotok eleget tettek a kérésnek, Mandelbrot megszólalt: – Uram, ez az előadás! Hol kerül rá sor? Nem hiszem, hogy a városban vannak színházi létesítmények.
– Ne aggódj, már gondoskodtam róla. Ismerem azt a robotot, aki olyan színházat fog tervezni, amely tökéletesen illik Robotváros lakóihoz. Csak ő még nem tudja ezt.
– És ki volna, uram?
– Canute. Ki más? – mosolyodon el Derec. – Erről jut eszembe, kerítsd előnekem. Siessen, mert szeretném, ha ő is meghallgatná a „Pattogó ritmusban”-t.
 
– Minden kornak mások a félelmei és feszültségei – mondta ünnepélyesen Derec néhány nappal később az Új Globe színpadán –, ám mindezek ugyanabból a feneketlen mélységből erednek.
Szünetet tartott, hogy felmérje, milyen hatást tettek szavai az előszínpad körüli székeken üldögélő robotokra. Meggyőződése szerint szavai rendkívül mély értelműek voltak, de a gépemberek úgy meredtek rá, mintha egy értelmetlen egyenlet tagjait sorolná fel, s csupán azért figyelnének, mert egy ember mondja őket.
Megköszörülte a torkát. Oldalt, a robotok mellett Ariel és Mandelbrot foglalt helyet. A lány jegyzettömböt szorongatott, Mandelbrot azonban, akit Derec kellékesnek nevezeti ki, nem használt ilyesmit. Nemcsak az előadás kellékeinek jegyzékét tartotta fejben, hanem ezt a beszédet is könnyen megjegyezte.
Wolruf a mancsát nyalogatva üli egv karosszékben kettőjük mögött. Ragaszkodott hozzá, hogy hivatalosan kinevezzék súgónak, és ilyen minőségében már rengeteg időt fordított Derecre és Arielre, hogy betéve tudják szövegüket – amit azonban, saját megítélése szerint, a legnagyobb jóindulattal sem leheteti tökéletesnek tekinteni.
Derec újból megköszörülte a torkát. Félszegsége feltűnővé vált – legalábbis ezt jelezte Ariel megértő mosolya. Wolruf megnyalta a szája szélét, amiből az ifjú kimondatlanul is érezte, hogy a kutyalény hihetetlenül szórakoztatónak találja az emberek és robotok apró modorosságait.
– Hmmm. Mindnyájan ismeritek azokat a tanulmányokat, amelyeket néhányan közületek a humanika törvényeivel kapcsolatban folytattak. Ez azt jelenti, hogy legalább futólag megismerkedtetek az emberi állapot számtalan furcsaságával és ellentmondásával. Szenvedély és őrület, megszállottság és elkeseredettség... ezek nem léteznek a robotok világában, az embereknek viszont különböző mértékben ilyenekkel kell megküzdeniük nap mint nap. Egyszóval olyan útra lépünk, ahová robot eddig még soha nem merészkedett. A bosszúszomj sűrű, sötét, mély és omladozó szakadékába ereszkedünk alá, s amikor újból a felszínre bukkanunk, valami... valami igazán fantasztikusnak az emlékét visszük magunkkal. Pompás lesz, meglátjátok!
– Halljuk, folytasd, folytasd! – kiáltotta Ariel.
– Bocsánat, uram, de az a szerény véleményem, hogy több szót kellene vesztegetnie a színházra – szólt fel Mandelbrot. Természetes viselkedést erőltetve magára, keresztbe rakta lábát, és a térdére fektette tenyerét. De ezzel csak azt érte el, hogy úgy festett, mintha egy rakás rétegelt lemezt róttak volna össze durva szögekkel.
– Igazad van, Mandelbrot – válaszolt Derec, és érezte, hogy elpirul. – Éppen most kezdek belemelegedni. – Amikor ismét a robotokra nézett, nem kerülte el figyelmét, hogy éppoly mereven ülnek, mint robotrabszolgája, Mandelbrot-Péntek. Egy pillanatig eltűnődött: Mi a csudát keresek itt?, aztán összeszedte magát, és folytatta beszédét. – A színház olyan művészet, amelynek sikere sok résztvevő együttműködésén múlik...
Hát elkészült az Új Globe Színház, amelyet Canute robot tervezett, építését pedig személyesen ellenőrizte. Azoknak a nyomoknak az alapján, amelyeket Lucius hagyott a központi számítógépben saját programjának alkalmazásakor, Canute rá tudta venni a várost, mit építsen és mennyi ideig őrizze meg alkotását. Canute tehát látványosabb munkát végzett Luciusnál, de persze emberi utasítások alapján cselekedett. (A tervnek ezt a részét tanulmányozva Derec rájött, hogy Lucius talán azokat az elveket követte, amelyeket ő alkalmazott, amikor minden tizedik épületbe vegyi feldolgozó automatát telepített. Erről azonban már soha nem bizonyosodhat meg.)
Canute–nak talán könnyebb feladat jutott, mint Luciusnak, mert egy korábban létezett földi épületet kellett utánoznia: a londoni Globe Színházat, ahogyan Shakespeare korában állt. Hozzáadta persze saját elképzeléseit is anélkül, hogy Derec ebben segített volna. Igyekezett felmérni, milyen sajátos gondokat vet fel tartalom és forma kapcsolata abból a szempontból, hogy esztétikailag egy színház beleilleszkedjék Robotváros környezetébe.
Derec határozottan megtagadta, hogy elárulja Canute-nak, miért éppen őt bízta meg az összes gépember közül Robotváros második állandó épületének megtervezésével. Amikor utasításokat adott neki, feszülten figyelte, nem jelentkezik-e a pozitronikus rövidzárlat veszélye, ha Canute-nak olyat kell tennie, ami – Derec gyanúja szerint – károsodást idézhetne elő egy robot agyában.
De Canute-on semmi ilyesmit nem tapasztalt. Megnyugtató módon az adott munkájának lendületet, hogy emberi utasításokat követhet.
A régi Globe-hoz hasonlóan Canute színháza is henger alakú volt, csak enyhén eltorzult és meghajlított formában, mintha izzó vasrudat helyeztek volna a földre, majd egy óriás lépett volna rá. Abban is másolta a hajdani színház felépítését – legalábbis amennyire vissza lehetett következtetni eredeti szerkezetére azok után, hogy Shakespeare halálát követően néhány évtized múlva lerombolták, mert új bérlakások építésének kellett a hely –, hogy három csapóajtó vezetett a színpadról a kulisszák mögé. Az egyik járaton át a város alagútjaihoz is el lehetett jutni, ha energiaellátási zavarok mutatkoztak.
Egymás fölött két karzat ölelte korul a színpadot, és az oldalszínfalakon néhány rejtett kamera helyezkedett el. A székek úgy sorakoztak, hogy a színházlátogatók minden szögből zavartalanul nézhessék az előadást. S hogy a robotközönség még jobban rálásson a színpadra, a nézőtér hátrafelé emelkedett és lépcsőzetesen volt kialakítva.
A modern koncerttermek hagyományainak megfelelően számos hangvisszaverő lemezt függesztettek a színpad fölé, valamint mikrofont rejtettek el mindenfelé a színpadon és a karzatokon.
A színház mérete lenyűgöző volt, a gondos tervezés számos drámai hatásra nyújtott lehetőségéi, Canute színválasztása tette azonban az Új Globe-ot olyan színházzá, amelynek hírét érdemes lett volna világgá kürtölni a hiperhullámokon. A koromfekete mennyezeten úgy sziporkáztak az apró fényforrások, akár nyári éjszakán a csillagok. A szőnyeg és az ülések szürkésbarna árnyalatot kaptak, a város felszínének és csatornáinak színkeverékére emlékeztetve, amelyet Canute „földtónusnak” nevezett. A bíborvörös függöny szintén csillogott, a falakat viszont visszafogott, tompa fehér szín uralta. A légfrissítő rendszer enyhe áramlatai finoman fodrozták a függönyöket.
A robotoknak persze nem volt szükségük légkondicionálásra, így az a benyomás alakult ki Derecben, hogy Canute nemcsak robotokra, hanem emberekre is gondolt a színház tervezésekor. Mintha a fekete titokban reménykedett volna, hogy egy napon talán emberek alkotják a nézőközönséget.
Tudat alatti remény?
– Ti képtelenek vagytok a hazugságra – mondta Derec az egykedvű hallgatóságnak. – Csupán az emberek tudnak hazudni, noha nem mindig sikeresen. A színház azonban a színlelés világa, amely tevékeny együttműködésre készteti a nézők képzeletét. A nézőnek hinnie kell a hazugságban, mert ezáltal juthat hozzá a szórakozáshoz, és talán a megkönnyebbültség érzéséhez. A mi feladatunk, hogy mindenkivel elhitessük ezt a szép hazugságot. A shakespeare–i színpadon nem sok díszletet helyeztek el, inkább csak jeleztek mindent. így végül a beszéd, a mozgás, a kellékek és a kulisszák együtt szolgálták azt a közös célt, hogy ablakot nyissanak a nézőnek a világra. S ha az egész színház sikeresen működött, akkor a közönség, noha tisztában volt azzal, hogy nem a valóságot látja, készségesen felfüggesztette kétkedését. Egy pillanatra elhitte, hogy amit lát, az igaz. Különféle kihívások várnak ránk. Ezzel a színházzal segíteni és lelkesíteni szeretnénk a robotokat, hogy függesszék fel logikai integráljaik működését. Azt szeretnénk, ha ezen a képzeletbeli ablakon át nemcsak a nagyvilág, hanem az emberi szív is feltárulna előttetek. Véleményem szerint minden színházi bemutatón három világ találkozik egymással: a színmű világa, a drámaíró világa és az előadás világa. Azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, mit jelent az előadás világa, szeretnék tehát néhány szót szólni a másik kettőről.
– Megrendezed a darabot... vagy csak beszélsz róla? – kiáltott fel Ariel csibészesen.
Derec idegesen elnevette magát. Kizökkent a beszéd ritmusából, és elfelejtette, mit akart mondani.
– A drámaíró világa – közölte Mandelbrot segítőkészen.
– Ja, igen. Korunkban az emberiség többé-kevésbé kialakította kulturált életformáját. Egyre kevesebben szegik meg az emberiség törvényeit. A legtöbben egészségesen és sokáig élnek, még a túlnépesedett Földön sem olyan kibírhatatlanok az állapotok. Ám Shakespeare korában az élet gyakran nem ajándékot, hanem nyomorúságot jelentett, amelyet el kellett viselni valahogy. Az emberek kegyetlen és nehéz munkakörülmények közön robotoltak, csak a kiváltságos osztályok művelődhettek, a tudományosan megalapozott gondolkodás pedig, amely a tapasztalati bizonyítékokra támaszkodva fejlesztette ki a logikát, még csak első tapogatózó lépéseit tette. A legtöbb ember nem érte meg harmincötödik életévét a járványok, üldöztetések, áldatlan egészségügyi állapotok és hasonlók miatt. Shakespeare korában Anglia királynőjét, I. Erzsébetet különcnek nézték, mert havonta egyszer megfürdött, akár piszkos volt, akár nem. De... igen, mit akarsz? – kérdezte Derec, mert észrevette, hogy az első sorban egy Canute közelében ülő robot tétován feltartja a kezét.
– Legalázatosabban esedezem bocsánatért, hogy a legalkalmatlanabb körülmények között félbeszakítom – kezdte a robot –, de miután elolvastam a darab szövegét és órákon át töprengtem rajta, nem hagy nyugton egy nyomasztó gond, ezért indokoltnak látszik a feltételezés, hogy csak emberi lénytől kaphatok rá hiteles választ.
– Ez csak természetes. Bárki kérdezhet nyugodtan.
– Még akkor is, ha ez magánjellegű?
– Természetesen.
– Még akkor is, ha a kérdés túlságosan udvariatlannak tetszik a hétköznapi társadalmi kapcsolatok szempontjából?
– Hát persze. Shakespeare is a szókimondás híve volt, amivel évszázadokon keresztül húzódó vitákat váltott ki a Földön.
– Még akkor is, ha a kérdés intim?
Derec észrevétlenül lepillantott sliccére, hogy fel van–e húzva a villámzára. – Miért ne? Az alapvető emberi vágyak bonyolult mozgatórugóit fogjuk itt most látni.
– Még akkor is, ha a kérdés rendkívül intim?
– Mondd már!
– Ez közvetlen parancs?
– Nem, ez közvetlen kérés, de parancsnak is veheted, ha megkönnyíti, hogy végre előrukkolj a gondoddal.
– Remek, mert egy pillanatig attól tartottam, áramköri ellenállásaim nem teszik lehetővé a kérdésfeltevést, ha nem kapok ösztönzést közvetlen parancs formájában.
– Lennél szíves elmondani végre, mi motoszkál a fejedben?
– Tudom, hogy az emberek férfi és női egyedeinek felszíni domborzata meglehetősen különböző, s ez a különbség valamilyen szerepet játszik bonyolult társadalmi érintkezésükben, így tehát a kérdésem egyszerű: mit csinál egy férfi és egy nő egymással, amikor kettesben maradnak?
Dermedt csend telepedett a színházra. Derec tekintete elhomályosult, és a légfrissítő finom zümmögése valósággal hipnotikusan hatott rá. Kérdő tekintetet vetett Arielre. A lány elmosolyodott, és vállat vont. Ekkor Wolrufra nézett.
A kutyalény megrázta a fejét. – Ne nészz rrám! Nálunk nem alakultak ki a párrosodás szokásai. Csak csinál'uk, és kész.
– Erősen kétlem – vágott vissza Derec. Véletlenül a színpad bal oldalára pillantott. Harry a harsonáját szorongatva éppen bedugta fejét a kulisszák mögül. Benny és M334 szintén a saját hangszerével álldogált Harry mögött, és megpróbálták a vállánál fogva a színfalak mögé rángatni.
Aztán nyilván meggondolták magukat, mert Harry végre megszólalhatott: – Rendező úr, érzésem szerint megvilágíthatnám ezt a helyzetet.
Derec meghajolt, és megadóan intett felé. – Parancsolj!
Amint Harry kisietett a színpadra, és szembefordult a közönséggel, Derecnek hirtelen görcsbe rándult a gyomra. – Ó, Harry, csak nem egy újabb vicc következik?
– Meggyőződésem szerint tanulságos lesz.
– Megadom magam – sóhajtott az ifjú, majd odalépett Ariel és Wolruf közé.
Harry egyetlen pillantást sem vetett az emberek felé, kizárólag a robotokra szegezte tekintetét. – A szénalapú életformák egyik sajátsága, hogy a természet szaporodásra készteti őket. Nem szükségszerűen egy meghatározott időpontban, nem szükségszerűen akkor, amikor nekik megfelel, és nem mindig elegánsan, csupán hatásosan. Ha a kérdéses életformában fölhalmozódik egy bizonyos mennyiségű energia a szaporodáshoz, ez a megfelelő egyed szempontjából szép és jó, de a természet csak azzal törődik, hogy ez az energia sürgető szaporodási vágy alakjában jelentkezzék. A központból lehívhatók ilyen vizuális adatok, és javaslom, hogy szabad időtökben tanulmányozzátok őket, így mindnyájan megérthetjük, milyen vegyi folyamatok hajtják Opheliát és Hamletet, mialatt az utóbbi lemond a pillanatnyi gyönyörökről, hogy megszerezze a koronát. – Harry biccentett Derec felé. – Én is olvastam már a darabot. – Aztán ismét a közönséghez fordult.
– És hogy jobban megértsétek ennek a sürgető ösztönnek a sötét mélységeit, fel kell hívnom a figyelmeteket arra a korszakra, amikor az emberiség benépesítette a bolygókat, még nem fogadta el hűséges társaként a robotokat, a földi háborúk, az atomrakéták, valamint az űrvédelmi eszközök viszont az emberrel együtt megjelentek a csillagok között. Azokban az időkben magától értetődött, hogy az újonnan elfoglalt bolygókon katonai bázisokat létesítettek, rendszerint a civilizált helyektől távol eső pontokon.
– Akkoriban a két nemet gyakran elkülönítették egymástól, így nem számított szokatlan megoldásnak, hogy akár százegynéhány ember is egyedül találta magát egy távoli, elhagyatott tájon. A katonák csak várták a csatákat, amelyek sohasem következtek be, és áhítoztak arra a napra, amikor újból kedvüket tölthetik egy nő társaságában, éskielégíthetik vágyaikat, amelyek az elszigeteltség miatt egyre sürgetőbben feszítették őket. A sürgető vágy erősödik. Erősödik. Egyre erősödik.
– Mit kezdtek hát a férfiak a nemi késztetéssel? Szüntelenül ezen járt az eszük, erről beszélgettek és álmodoztak. Néhányan azonban tettek is valamit az érdekében.
– Ennek a valaminek a pontos természetén töprengett Dazelle tábornok is, amikor arra gondolt, hogy neki is szembe kell néznie ezzel a gonddal új beosztási helyén, a Hoyle-bázis parancsnokaként. Precíz ember volt, mindenben szerette a rendet, ezért amint megérkezett távoli állomáshelyére, ragaszkodott hozzá, hogy az attasé azonnal vezesse körbe a létesítményen.
– A tábornok elégedetten szemlélte meg a körleteket, a védműveket, és az egész bázist, de határozottan ideges lett, amikor az egyik sarkon befordult, és egy karóhoz kikötve megpillantotta a világ legszomorúbb, legszánalmasabb, legöregebb, görbe hátú, legyekkel borított kancáját. – Mi... mi ez...? – kérdezte elhűlve.
– Ez egy kanca – mondta az attasé.
– És mit keres itt? Miért nem tömték már ki, hogy a mezőn felállítva elriassza a sólymokat és a varjakat?
– Mert a katonáknak szükségük van rá, uram – szabadkozott az attasé.
– Szükségük? Mi a csudának van szükségük rá?
– Hát, mint tudja, uram, a legközelebbi lakott település innen több mint száz kilométerre esik.
– Tudom.
– És mint tudja, biztonsági okukból a sorkatonák számára az egyetlen engedélyezett közlekedési eszköz a két lábuk.
– Hogyne tudnám, de akkor sem látom be, mit kezdenek ezzel a félresikerült genetikai kísérlettel.
– Nos, akkor bizonyára azt is tudja, uram, hogy a férfi az férfi. Sürgető vágyai vannak. A vágyakai pedig ki kell elégíteni.
A tábornok elborzadva nézeti a kancára. Nem akart hinni a fülének. A tájékoztatás súlyos lelki megrázkódtatást jelentett a számára. – Úgy érti, hogy a férfiak... ezzel... ezzel a kivénhedt kancával?
Az attasé komoly arccal bólintott. Igen. A vágy egyre erősebb. Semmi mást nem tehetnek ellene.
A tábornokot a gutaütés kerülgette. Annyira szédült, hogy az attaséra kellett támaszkodnia. Katonai becsületemre mondom – jelentette ki –, én sohasem kerülök ebbe a kétségbeejtő helyzetbe.
De ahogy múlt az idő, a sürgető ösztön erősödött, egyre erősödött, míg egy napon a tábornoknak nem maradt más választása, be kellett ismernie, hogy pontosan abba a kétségbeejtő helyzetbe került. Végül nem tudott mit tenni, szólt az attasénak: – Hozza ide azonnal azt a kancát a szállásomra!
– A szállására? – kérdezte kissé meghökkenve az attasé.
– Igen, a szállásomra – erősítette meg a tábornok. – Emlékszik még, mit mondott a férfiakról... és a kancáról?
– Igen, uram! – tisztelgett az attasé.
Teljesítette a tábornok parancsát. A kanca már csak önmaga árnyéka volt. Nemrég lezuhant egy sziklaszirtről, szerencsére megúszta a balesetet néhány kisebb sérüléssel, ám testét különböző betegségek támadták meg. Az attasét elfogta a borzadály, amikor meglátta, hogy a tábornok letolja a nadrágját, és nekikészül, hogy kedvét töltse a szánalmas lénnyel.
– Uram!? – kiáltotta az attasé. – Mit művel?
– Hát nem látja? – kérdezett vissza a tábornok. – Amit a katonák szoktak.
– Uram, nem értem a szándékát – kapkodott levegő után az attasé. – Soha, soha nem láttam még ilyet.
– De, de, ön azt mondta, a katonák... a sürgető vágy... és a kanca...
– Uram, a katonákat valóban hatalmába keríti a vágy, ám arra céloztam, hogy amikor ez már kibírhatatlanul feszíti őket, felpattannak a kanca hátára, és belovagolnak a legközelebbi településre.
– Hát ennyi. Így már minden világos?  – fejezte be Harry.
– Mirről beszél esz? – mormogta Wolruf.
– Teljesen össze vagyok zavarodva – suttogta Derec. – De legalább az előadói módszere javult.
Ariel egyfolytában kacagott. – Ez... ez a... leghülyébb... vicc, amit valaha is hallottam – mondta a nevetéstől fuldokolva.
Harry nem mozdult a színpadról, mert a közönség ítéletét várta. A robotok olyan néma csendben fogadták a vicc csattanóját, amilyenre csak élettelen fémek képesek. Néhány pillanatig valamennyien Harryt bámulták mereven.
Aztán az a gépember, amelyiknek a kérdésére válaszul hangzott el a vicc, jobb felőli robottársához fordult, és azt mondta: – Igen, így már érthető.
– Nyilvánvaló – mondta egy másik.
– Világos, mint a nap – jelentette ki egy harmadik.
– Rejtély, tökéletes rejtély – csóválta a fejét Canute. Szemmel láthatóan a fekete kisebbségben maradt, mert a robotok zöme elégedetten nyugtázta Harry magyarázatát.
Derec megvárta, amíg Ariel abbahagyja a nevetést, aztán megkérdezte tőle: – Mit gondolsz, mi megy most végbe ezekben?
A lány feléje fordult, megfogta a karját, és cinkosan suttogta: – A robotok kezdik megismerni az ember világát, ahogyan mi tettük annak idején... a vicceken keresztül.
– Ennek semmi értelme – válaszolta Derec.
– Hmm. Hadd magyarázzam el. Amikor valaki iskolába jár az Aurórán, az élet egyik legnagyobb rejtélye marad számára az, amit általában a virágra szálldosó méhecske meséjével szoktak elintézni.
– Aha, ezt ismerem, de nem tudok visszaemlékezni, hol hallottam róla.
– Mert emlékezetkiesésed van. Szóval figyelj! Noha az osztályban alapos felvilágosítást kaptunk tudományos értelemben, azért bujkált bennünk... némi aggodalom. A sajátodra persze nem emlékszel, de nyilván neked is van még ma is számos. Nem akarok személyeskedni, csak tényként leszögezem.
– Köszönöm. És aztán?
– Gyermekként olyan közvetítő művészi eszköz segítségével szabadultunk meg szorongásainktól és ismertünk meg egy keveset a valóságból, amit galaxisszerte úgy neveznek: disznó vicc.
– És most Harry ilyeneket mesél nekik? – Derec érthetetlen módon úgy érezte, hogy elpirul. – Ez gyalázat! Nem kellene leállítanom?
– Ó, te kis álszent. Ne tedd! Ez mind a tapasztalatszerzés része. Ismered a régi mondást: „Disznó viccet nem illik meghallgatni, csak akkor, ha csattanósan adják elő.”
– Akkor miért töröm magam ezzel a hatalmas színházi bemutatóval? Egyszerűen megkérhetnélek, hogy vetkőzz le nekik.
– Élveznéd, mi? De őket hidegen hagyná. Ezeket a tréfákat nem a kéjes borzongás miatt hallgatják, hanem mert többet akarnak megtudni rólunk.
– Ez igaz. Tényleg meg akarják érteni, mit jelent embernek lenni, ugye?
– Azt hiszem, másról van szó. De úgy vélem, jobb lesz odafigyelned, mi történik a színpadon, mert Harry már belefogott egy újabb viccbe.
Kétség sem maradhatott efelől, mert a robot így kezdte: – Az utolsó ember a Földön magányosan ül egy szobában. Egyszer csak kopogtatnak az ajtón...
– Jól van, Harry, sikered volt! Ennyi elég! – sietett oda hozzá Derec, és kezét a robot hangszórórácsára szorította. Nemcsak jelképesen, hanem hatásosan is belefojtotta a szót. – Menj vissza a robottársaidhoz a színfalak mögé, amíg nem hívlak!
– Igenis, rendező úr – bólintott Harry, majd fürgén távozott.
– Hol tartottunk? Különben mindegy. Beszéljünk a színműről, „...de tőr lesz e darab – mondja Hamlet –, hol a király, ha bűnös, fennakad”. Nagybátyja, Claudius ölte meg Hamlet apját, Dánia királyát, majd elfoglalta fivére helyet a trónon. Hatalmának megszilárdítása érdekében feleségül vette Hamlet anyját, Gertrudot. Amikor Hamlet hazatér tanulmányútjáról, nem lehet Dánia királya, mert egy bitorlót talál a trónon. Noha gyanítja, hogy nagybátyja elvetemült tettet hajtott végre, erre egyetlen bizonyítéka atyjának síron túli szelleme. A leleplezés érdekében Hamlet vándorszínészeket fogad, és némajátékukban pontosan olyan gyilkosság történik, amilyennek elkövetésével Claudiust gyanúsítja. Abban reménykedik, hogy az előadás során nagybátyja arca elárulja bűnösségét. Claudius eközben sejti, hogy Hamlet őrültséget színlelve a bizonyítékot keresi, és cselt vet unokaöccsének. A színdarab kettőjük párharcáról szól, és azokról az eszközökről, amelyekkel a férfiak elérhetik, amit akarnak... legyen az... a trón, a bosszú vagy az igazság.
Derec Mandelbrot felé fordult, majd bólintott. A robot felállt, és így szólt: – A rendező úr köszönetet szeretne mondani mindnyájatoknak, hogy önként jelentkeztetek, és alávetettétek magatokat a felvételi vizsgának. – Canute felé intett. – És hogy követtétek az utasításokat. Kétségtelenül számos, udvariatlanul kurtának tűnő utasítás hangzik el majd a következő napokban. A rendező úr ezért már előre is elnézést kér. Mint a legtöbben tudjátok, a rendező úr vállalja Hamlet szerepét, míg Ariel kisasszony személyesíti meg a tragikus sorsú Opheliát. Most pedig a komkap hullámhosszán közlöm, hogy közületek ki kap szerepet, és ki végzi el a műszaki feladatokat.
Csupán néhány másodpercet vett igénybe, amíg közölte a szükséges adatokat a többiekkel, annyival több információt továbbítottak a nagyfrekvenciás hullámok. Derec és Ariel semmit sem hallott, csupán onnan sejtette, hogy a robotok veszik a közleményt, hogy sűrűn bólogattak.
– Hát akkor mindenki megértette? – kérdezte Derec, miután Mandelbrot ismét mozdulatlanságba dermedt ülésén.
Canute feltartotta ujját. – Uram, beszélhetnék négyszemközt önnel?
– Hogyne – lépett oda Derec a színpad jobb oldali végébe. – Erre gyere!
Canute odasietett, és megkérdezte: – Uram, megtudhatnám, mi a jelentősége annak a ténynek, hogy reám osztotta Claudius szerepét?
– Nem. Fontos?
– Úgy tetszik, igen. Amikor először beszélt velem a téren, olyan kérdéseket tett fel, amelyeket csupán gyanúsítottként tudok értékelni. Hamarosan ezután olyan feladattal bízott meg, amely hasonlít Luciuséhoz. És most reám osztja a gyilkos szerepét... aki miatt sor kerül egy újabb színjátékra a színjátékon belül. Egy logikus elme határozott következtetést vonhat le mindebből.
– Á, egyáltalán nem, Canute. Ez csak véletlen, puszta véletlen.
– Adna még további felvilágosítást?
– Ó, hogyne.
– Miért nem kérdezi meg tőlem egyenesen, nem én vagyok–e felelős Lucius pusztulásáért? Tisztában van vele, hogy nem tagadhatom le az igazságot.
– Canute, csodálkozom rajtad. Egyáltalán nem akarlak faggatni. Most pedig rajta! A legjobb rész következik. – Derec a robotok felé tolta a feketét, aztán úgy dörzsölte össze a kezét, mintha tűz mellett melegedne. A fekete nagy merészségre szánta el magát, amikor kérdésével nyíltan szembeszállt vele. Ha elfogadta volna a kihívást, a játék véget is ért volna, itt és most, és az igazságra sohasem derül fény.
Mielőtt az avatóünnepség vidám része következett volna, Derec egy pillanatig még eltűnődött a történteken, és rájött, hogy voltaképpen mélységesen tiszteli Canute-ot. Tettét nem helyesli, de tiszteli. Ha rajtakapják, a fekete olyan robot, aki határozottan szembe akar nézni tettének következményeivel, s bizonyos szempontból az emberekre emlékeztetően inkább előbb, mint utóbb óhajt szembenézni velük.
– Bizonyára sokan hozzájutottatok már információkhoz olyan emberekről, akik kedvtelésből zenét hallgatnak, és olyanokról is, akik zenét szereznek, de fogadni mernék, hogy még egyikőtök sem hallott életében muzsikát – közölte Derec a színház társulatával. – Noha jómagam sem emlékszem rá, hogy valaha is találkoztam volna élő zenével, meg merem kockáztatni, hogy ez a három robottárs egészen eredeti módon játszik. Így hát szeretném bemutatni három robottársunkat, akik előadásunk kísérőzenéjét szolgáltatják majd... Harry, Benny és M334... a robotvárosi Három Bádogpofa!!! – Lendületesen intett feléjük, majd Ariel háta mögé állt, és a lány fülébe súgta: – Ennek sikere lesz!
Benny előrejött a színpad széléig, míg Harry és M334 felszerelte a mesterséges szájakat. – Üdvözletem, robottársak. Arra gondoltunk, csapunk egy kis lármát, olyat, amit egykor az ősi Terrán hallgattak. A szám címe: „Még a tető is leszakad”. Remélem, felrázza bennetek az aludttejet.
És a Három Bádogpofa játszani kezdett. Először A-A-B-A motívumú aláfestéssel, miközben a szólót Benny fújta trombitáján. Ezután Harry szólója következett a harsonán, végül M334 szaxofonja vette át a dallamot. Valójában nem tartott sokáig, mert a magánszámok gyorsan váltották egymást, és ketten mindig kísérték a vezető dallamot. A szólók azt a benyomást keltették, mintha a három robot labdát dobálna egymás között, és akinél pattog a labda, annak a dallamához adja a másik kettő a zenei alapot.
Az első próba óta Derec nem hallotta őket játszani. Előadásukban arra figyelt fel, mennyire magabiztosan, szinte matematikai pontossággal adják elő szólóikat, és milyen tökéletes könnyedséggel veszik át egymástól a dallamot. Lenézett saját lábára. Önkéntelenül verte a ritmust.
Arielre pillantott. Attól tartott, a lányt nem szórakoztatja a zene, elvégre bolygójuk kultúrtörténetében több nemzedéken át, így vele is megutáltatták mindazt, ami a Terrával kapcsolatos. De egyáltalán nem unatkozott, sőt feszült érdeklődéssel figyelte a három zenészt. És az ő lába is verte a taktust.
– Esz asz igaszi 'amlet! – kiáltotta Wolruf.
 


 
 
 
Két óra volt hátra az előadásig. Derec a szobájában ült, és megpróbált nem gondolni rá. Igazság szerint semmire sem akart gondolni. Noha úgy érezte, gyakorlatilag az egész darabot fejből tudja, és akár bekötött szemmel is eljátszaná szerepét, mégis attól rettegett, ha most kellene felmondania szövegét, az utolsó pillanatban ugyanúgy csődöt mondana az emlékezete, ahogyan személyazonosságának adatait sem őrizte meg.
Végső soron halvány fogalma sem volt arról, mi okozta annak idején emlékezetkiesését. Talán súlyos ütést kapott a fejére, vagy erős oxigénhiány lépett fel az agyában. Esetleg olyanfajta betegsége lehet, amelynek hatására többször elvesztette már emlékezetét, így újból és újból arra kényszerül, hogy kiderítse saját személyazonosságát. Ez a betegség bármelyik pillanatban újból megtámadhatja. Mondjuk most, három perccel az előadás kezdete előtt.
Megadóan vállat vont, és leheveredett az ágyra. Ebben az esetben legalább megtakaríthatja magának a megszégyenítést. Nem fog emlékezni senkire és semmire.
Képzelete – amely kétségtelenül egy kissé rögeszmésen, de talán nem teljesen jogtalanul működött így az adott körülmények között – azzal rémítette meg a legjobban, hogy netán a múltban időről időre már elvesztette olyan értelmes lények barátságát, mint Ariel, Wolruf és Mandelbrot.
Talán a színdarabra kellene gondolnom, figyelmeztette magát. Többet érnék vele...
Most az a legfontosabb, hogy ne feledje az előadás titkos célját: meg kell figyelnie Canute viselkedését, amikor bekövetkeznek a robot számára kitalált kis meglepetések.
Mert miként Hamlet abban bízott, hogy Claudius elárulja bűnösségét, mialatt figyeli a színdarabot a színdarabban, ő abban reménykedett, hogy Canute drámaian szembesül saját igazi természetével.
Azzal a gondolkodásmóddal, amelyet konok következetességgel leplezett a próbák során. Amikor dicséretet kapott a színház megtervezéséért, ezt azzal hárította el, hogy csupán utasításokat követett, és önmagától semmit sem tett hozzá, ami ne lett volna ésszerű. Amikor remekül adott elő egy jelenetet a próbák során, ismét csak arra hivatkozott, hogy pontosan követte az utasításokat, így olyan gépies teljesítményt nyújtott, amire bármely robot képes.
Ám ha szerencséjük van, Canute túlságosan elbízta magát. Derec arra építette tervét, hogy a robot úgy véli, megúszta már a felelősségre vonást.
Természetesen az sincs kizárva, hogy a meglepetés nem fog hatni. Akkor mi legyen a teendő?
Derec ráébredt, hogy az idegei pattanásig feszültek. Ellazította magát. Amint gondolatai kalandozni kezdtek az előbbi témák körül, másodszor is pihenésre kényszerítette magát. Csak nem ezt hívják lámpaláznak? Ha tényleg az, lehetne rosszabb is. Amikor emberek előtt kell fellépni.
Kopogás hallatszott az ajtón. – Szabad – szólt ki, miközben keresztbe rakta a lábát, és a feje mögé tette két kezét, hogy aki belép, rögtön láthassa, tökéletesen nyugodt hangulatban várja az előadás kezdetét.
– Becsavarodott galaxisok! Rettenetesen festesz! – kiáltott fel Ariel elfúló hangon, amint becsukta maga mögött az ajtót. – Te ideges vagy! De jó tudnom, hogy nemcsak én szenvedek tőle!
Az ifjú felült az ágyon, majd lábát a földre tette. Már a lány puszta látványától is elakadt a lélegzete. Ariel a színpadi kosztümöt viselte – szőke parókát és egy fehér köntöst, amely úgy simult testéhez, mintha pókfonalból szőtték volna. A sminktől élénkebb színben ragyogott az arca és az ajka, de bőrének sápadtsága is egészségesebbnek tűnt. Derec még sohasem döbbent rá, hogy a lány ilyen gyönyörű, s ráadásul valami belülről sugárzó életöröm hatja át.
Persze amikor azokra a nehézségekre gondolt, amelyekkel együtt kellett megbirkózniuk – hiszen egyszerre kerültek kórházba, egyszerre menekültek az űrállomásról, és egyszerre kerültek ennek a bolygónak a fogságába –, Derec megállapíthatta, hogy a lánynak még sohasem nyílt alkalma természetes nőiessége hangsúlyozására. Szépsége ismerősnek tűnt a jelmezben, mégis valahogy újnak hatott, mintha egyik régen elfeledett álmából bukkanna elő.
Ha Ariel észrevette is meglepődését (ha egyáltalán látszott ez Derecen), nem adta jelét, miközben leült mellé az ágyra. Észrevette azonban Derec következő reakcióját. Ez nem lehetett valami hízelgő, mert egy pillanatig úgy meredt rá, mintha egy hógolyót dobott volna az arcába. – Mi van veled? – kérdezte döbbenten.
– Mi ez az illat? – kérdezett vissza Derec.
– Ó, megkértem Mandelbrotot, szintetizáljon a számomra egy csöppnyi parfümöt. Arra gondoltam, az is segít a szerep megformálásában.
– Nagyon kellemes.
– Nem éppen erről árulkodott először a képed.
– Csak azért, mert nem voltam biztos benne, milyen szagot érzek.
– Hmm. Ez sem túl hízelgő. Kellemesnek kell tartanod az illatát, akár ismered, akár nem.
– Bocsáss meg, de emlékeimmel együtt a társasági illemszabályokat is elfelejtettem.
– Úgy fintorodtál el, mintha műtrágyát szagoltál volna.
– Még azt sem tudom biztosan, milyen a műtrágya illata. Ariel picit lebiggyesztette az ajkát, és nem nézett Derecre, de óhatatlanul észrevette, hogy kezük mennyire közel került egymáshoz az ágyon. Ujjaik csaknem összeértek. – Idegesít?    kérdezte.
Derec vállat vont. – Á, nem. Amennyire tudom, most találkoztam életemben először illatszerrel.
– Úgy értem, az előadás, te buta.
– Ó. Hát talán egy kicsit. Amennyire tudom, tapasztalt öreg róka is lehetek a szakmában.
– Úgy látom, az emlékezethiány néha áldásos is lehet.
– Áruld el, mi bánt! Jól érzed magad?
– Tűrhetően. Ez a darab legalább alkalmat adott arra, hogy valami hasznos dologra összpontosítsak, noha nem biztos, jó ötlet–e eljátszanom valakit, aki megőrül. Lassan kezdek tudatára ébredni, mennyire zavarba ejtően tükrözi kínos helyzetemet.
– Inkább Hamlet anyját alakítanád?
– Azt nem! Vagy talán... De miért ne játszhatnám el magát Hamletet? A hangom a színpad valamennyi pontjáról hallható, és te magad jelentetted ki éppen tegnap, milyen szélsőséges érzelmekre vagyok képes. Akár egy őrült – mosolyodott el –, ha megbocsátod, hogy ezt a szót használom.
– A színháztörténeti dokumentumok tanúsága szerint ezt a szerepet időnként nők is eljátszották. Biztos vagyok benne, a robotok mindenképpen pozitronikus kötelességüknek éreznék, hogy támogassanak téged egy Hamlet-előadásban vagy bármilyen más darabban.
– Úgy értettem, miért ne játszhatnám el Hamletet ebben az előadásban?
– Aha! Megvolt rá a lehetőséged, de rögtön lecsaptál Ophelia szerepére! Saját előítéleted áldozata lettél... mielőtt alkalmam nyílt volna rá, hogy érvényesítsem a saját előítéletemet.
– Ez igaz – válaszolt a lány, és Derec érzése szerint hangja kissé komolyabban csengett, mint amennyit az előző mondat indokolttá tett volna. – Azt hiszem, más okod is volt, amiért a Hamlet–et választottad, nemcsak amit Canute–tal akarsz tenni. Amennyire tudom, választhattál volna számos más színművet is, például az Otelló-t vagy a Julius Bazár-t.
– Caesar-t!
– Jól van, na! Mindenesetre szerintem ebben a főhősben egy kicsit magadat látod... az őrült romantikust, a lélekbúvárt, a hiú, nagyképű, erőszakos... és... és...
– Önző...
– Úgy van! Önző alakot!
Derec elmosolyodott. Izgalmasnak tűnt, hogy a lány ilyen közel ül hozzá. Leszámítva a próbák során gyakorolt páros jeleneteket, már rég nem kerültek ilyen szorosan egymás közelébe, és a fiatalembert meglepte a felfedezés, mennyire tetszik ez a helyzet neki. Egyszerre érezte, hogy ideges és nyugodt.
– Derec! Figyelsz? Hozzád beszélek – szólította meg a lány halkan. – Gondolkoztam azokról a különbségekről, amelyek elválasztanak bennünket a Shakespeare korabeli emberektől, vagy legalábbis ahogyan a darabban megjelennek. Kíváncsi lennék, ma érezne-e valaki ahhoz hasonlót, ahogyan Ophelia szerette Hamletet.
– Vagy Lady Macbeth az öreg Macbethet?
– Komolyan beszélek. Szerintem Ophelia törékeny, gyenge teremtés. Mintha azt mondaná: „Szia, papa! Hadd legyek gonosz cselszövéseid játékszere. Megengeded?” Ennek ellenére pusztító szenvedéllyel szeret. Senkivel sem találkoztam az Aurórán, aki ilyen lángoló szerelmet érzett... legalábbis tudomásom szerint.
– Magadat is számításba vetted? – kérdezte Derec, és a hangja váratlanul megbicsaklott.
– Magamat? Nem, sohasem éreztem ilyen szenvedélyt. – Ahogy az ifjúra nézett, szembogara összeszűkült. Mit nem adott volna érte Derec, ha tudja, mire gondol a lány, miközben lábát felhúzza az ágy szélére, és fejét a térdére támasztja. – Persze, nekem is voltak nemi kalandjaim, fülig szerelmes voltam és csalódtam is, de sohasem éltem át Ophelia érzéseit. – Egy pillanatra elhallgatott, köntösébe temette arcát, aztán épp csak annyira emelte fel a fejét, hogy Derec láthatta, határozott érdeklődés csillan meg a szemében. – Azért rá lehet venni, hogy megpróbáljam.
Az ifjú akkora gombócot érzett a torkában, mint egy kókuszdió. – Ariel!
– Derec... te szűz vagy?
– Honnan tudhatnám? Nem emlékszem semmire! – Most az ő tekintetében csillant fel érdeklődés, amint a lány közelebb húzódott hozzá.
– Tudod, másképp is lehet nézni Opheliát – suttogta a lány. – Megtestesít valamit. – Még közelebb húzódott. – Valamit, amire Hamletnek szüksége lett volna, de bosszúja valóra váltásának érdekében el kellett utasítania.
– Csak kihasználta a lányt.
– És ehhez mit szólsz? – Még közelebb húzódott, és lassan előrehajolt.
Derec megcsókolta, és nem emlékezett rá, hogy valaha is átélt volna hasonlót. Ámbár tudományos szempontból vizsgálva a kérdést, annyit biztosan érzett, hogy egy kicsivel több tapasztalat jobban megmozgatná az emlékezetét.
– Várj! – tolta el magától a lány kis idő múlva. – Sajnálom, hogy elragadtattam magam. Nem mindig veszítem el így a fejem.
– Meg... megértem — válaszolta Derec, de egy kissé zavarba jött.
– Nem erről van szó. Hanem az. egészségi állapotomról. Ne vedd sértésnek, de éppen most egy kicsit jobban érzem magam, mint amire józan ésszel számíthatnék. Emlékezz csak, hogyan szedtem össze a betegségemet.
– Ne aggódj, nem felejtettem el – ölelte magához az ifjú, hogy újból megcsókolja. Ajkuk majdnem összeért, amikor erélyes kopogás hallatszott. – Az ördögbe! – suttogta Derec. – Ez biztosan az Agyrendőrség!
– Derec úr? – csendült fel kívülről egy hideg, fémes hang. – Ariel kisasszony? – Egy vadászrobot szólalt meg az ajtó mögött.
– Mit akarsz? – kiáltotta Derec. Aztán suttogva hozzátette: – Látod? Bizonyosszempontból igazam volt.
– Mandelbrot küldött, hogy keressem meg, és emlékeztessem, hamarosan indulniuk kell az Új Globe-ba. Akad még néhány probléma, amit csak önök tudnak megoldani.
– Jól van – felelte Derec. – Hamarosan ott leszünk.
– Igenis, uram – felelte a vadászrobot, és a hangja már távolodott is.
– Mit mondtál? – kérdezte a lány. – Agyrendőrség?
– Nem tudom. Csupán felötlött bennem.
– Ha emlékezetem nem csal, az Agyrendőrség néhány ifjúsági holodrámában szerepelt, amelyet még gyermekkoromban láttam. Híresek voltak! Abban a... abban a sorozatban szerepeltek, amelyiknek A vér zsarnokai volt a címe.
Derec meglepődött. – Egy álarcos férfiról szólt, aki egy diktatórikus bolygón megmenti a másként gondolkodókat. Emlékszem! Elárul ez valamit a személyazonosságomról?
– Alig hiszem. Mondtam, hogy híres sorozat volt... az összes lakott világban játszották. És több nemzedék láthatta.
– Ó, szóval nem jelent semmit.
– Annyit mindenképp, hogy valamelyik kulturált bolygóról érkeztél.
– Hálás köszönetem. Menjünk! Vár bennünket a közönség!
 


 
 
 
– Uram, ha jól értelmezem az emberi természetet, örömmel fogja eltölteni közlésem: telt házunk van – jelentette Mandelbrot.
– Köszönöm, de idefelé jövet magam is láttam, amint sorban állnak – vetette oda Derec, miközben bebújt a szoros térdnadrágba, amely jelmezéhez tartozott. Megvárta, amíg rákerülnek a további darabok is – a fodros ujjú fehér ing, a bíbor zubbony és a csizma –, aztán megkérdezte Mandelbrottól: – Hogy van Canute? Nem tett semmit... bármit, ami elárulná, hogy tudomást szerzett különleges tervemről?
– Mind ez idáig ugyanúgy viselkedett, akár a többi robot. Tehát éppoly nyugodt, mint bármikor.
– Te sem vagy ideges, igaz?
– Természetesen nyugtalan vagyok, akár a többi robot, hogy az előadás tökéletes illúziót keltsen, de „idegesség”-nek, ha szabad ezt a szót használnom, csupán ön iránti féltő aggodalmamat nevezném, hogy sikerüljön képességeinek megfelelő alakítást nyújtania.
– Köszönöm. Mennyi időnk van még?
– Perceken belül felmegy a függöny.
– Semmi sem hiányzik?
– Semmi, kivéve az ön arcfestékét, uram.
– A sminkem! Teljesen megfeledkeztem róla!
Mandelbrot gyorsan segített, de így olyan egyenetlenül kenődött el a festék, hogy Derec biztos volt benne, durva és nevetséges látványt fog kelteni, amikor közelítenek a kamerák. – A színpad kész? – kérdezte. – Mindenki a helyén?
– Természetesen.
– De a vadászrobot azt mondta...
– Bocsássa meg, uram, kikövetkeztettem, hogyan oldaná meg a hátralevő apróbb gondokat.
Derec bólintott, de nem szólt semmit. Hirtelen elfogta a félelem, hogy amint kilép a színpadra, egyetlen sor sem jut eszébe a szerepéből. Vagy ami még rosszabb, egy másik jelenetet kezd játszani.
– Nyugalom, uram. Meggyőződésem, hogy tökéletesen játssza majd szerepét.
Derec elmosolyodott. A tükörbe nézett. Jól festett jelmezében. Aztán kisétált az oldalkulisszák elé, ahol már az összes robot és Ariel várakozott.
Közvetlenül a hátsó díszletek mögött egy különleges széken Wolruf ült egy sor képernyő előtt, amelyek különféle nézőpontokból mutatták a színpadot. A képernyők előtt három felügyelőrobot foglalt helyet, és úgy vezérelte a nézőtéren elrejtett önműködő kamerákat, hogy azok pásztázással és közelítéssel mindent közvetítettek, ami a színpadon történt. Wolrufnak csak annyi dolga maradt, hogy kiválassza a megfelelő kameraállásokat, és közölje a robotokkal, melyik képet kell éppen szétsugározni a városszerte elhelyezett holoképernyőkre.
A kutyalény mellett egy hatalmas tál szintetikus csalamádé várakozott. Bár Wolruf figyelmét a képernyők kötötték le, rendszeres időközönként szórakozottan belemarkolt az ételbe, és a szájába tömte.
Ha farka lenne, boldogan csóválná, gondolta Derec.
– Uram, kezdhetjük! – szólalt meg Mandelbrot.
Az ifjú felvonta szemöldökét. – Mandelbrot! Csak nem azt hallom, hogy az izgalomtól remeg a hangod?
A robot megrázta fejét. Derec nem tudta eldönteni, zavarában, vagy csak nyomatékosan akarja közölni, hogy nem. – Lehetetlenség, uram. – Kiegyenesedett, és apró szünetet tartott. – Hacsak nem hatottak rám oly erősen a hangképzés érzelmi árnyalataival kapcsolatos okfejtései, hogy önkéntelenül én is alkalmazom már őket.
– Később! Erre most nem érünk rá! Kezdődjék... a játék! – Intett a várakozó díszletmunkásnak, és a függöny felgördült.
Egyetlen erős fénysugár világította meg a sötét színpadon a robotot, aki Franciscót, az egyik őrt játszotta, és a színpad közepén állt. A Bernardót alakító robot belépett, és így kiáltott: – Ki az?
Francisco meglendítette lándzsáját, és kihívóan felelt: – Nem úgy: te állj s felelj: ki vagy?
Egy pillanattal előbb Derecnek még egyetlen szó sem jutott eszébe szerepéből, most azonban már biztos volt benne, hogy ha rákerül a sor, tudni fogja, mit tegyen és mit mondjon. Ez a tudat erőt öntött belé, és rádöbbentette, hogy egy időre el kell feledkeznie egy bizonyos Derec X-ről, mert a következő három órában ő valaki más lesz – Hamlet dán királyfi.
 
És valóban, ahogy Derec belépett a cselekménybe, az események sebes patakként sodorták magukkal. Még arról is elfeledkezett, milyen meglepetést készített elő Canute-nak, amikor az elmúlt hetek történéseinek megfelelően megváltoztatta a cselekményt, mert feltételezte, hogy ezeknek a finom eltéréseknek a fontosságát csak Canute ismeri fel, és rádöbben, hogy Derec így akarja leleplezni. Végül azonban intett Mandelbrotnak, hogy a tervüknek ezt a részét el kell hagyniuk, mert felért volna egy bűntettel, ha akár a legjobb cél érdekében is változtatnak a darab szövegén.
Mindegyik robot tökéletes pontossággal, remekül szerepelt. Derec rájött, hogy félelme –  legalábbis ebben a tekintetben – alaptalan volt. Rendezőként ugyanis most robotokkal dolgozott, nem pedig emberekkel, akik finoman módosítják időnként a szerepüket. Ha a próbák során egy robot megértette Derec utasításait, attól kezdve sohasem tért el tőlük. Ez az este sem volt kivétel.
Canute természetesen semmit sem árult el gondolataiból a próbák folyamán. Ma este azonban gyönyörűen, szinte briliánsan játszotta szerepét. Úgy alakította Claudiust, hogy Derec csak szerette volna, ha tanácsaival éppen ilyen szerepformálásra ösztönzi a próbákon. A félelem azonban visszatartotta, hogy túl sokat segítsen neki. Ma este Canute éppoly erőszakos, fegyelmezett, magabiztos, gátlástalan és megszállott volt, amilyennek Derec képzelte a robot valódi természetét.
A gépember talán azt érezte, hogy leleplezés nélkül átvészeli az előadást, ezért szellemileg teljesen felszabadultan játszott, és átadta magát a cselekmény sodró lendületének.
Remek, gondolta Derec a harmadik felvonás második jelenetében. Annál váratlanabbul éri a meglepetés.
Mert ebben a jelenetben játszódik le a színdarab a színdarabban. Mielőtt a „színészek” elkezdik játszani „igazi” szerepüket, a szövegkönyv szerint némajátékra kerül sor, amely a Hamlet cselekményét tükrözi. A darab eredetijében a király és a királyné szenvedélyesen ölelkezik, majd amikor a király elalszik, a királyné távozik. Ekkor megjelenik egy harmadik személy, leveszi a király koronáját, és mérget önt a fülébe. Amikor a királyné visszatér, elbúsul férje halálán, aztán a méregkeverő megkéri a kezét, és elnyeri szerelmét.
Derec azt találta ki, hogy a pantomim átírása elfogadható, mert nem változik meg egyetlen párbeszéd sem a drámában. Másrészt a szöveg bevezetőjében azt olvasta, hogy Shakespeare némelyik darabját koronként a rendezők átírták, mert így (hitük szerint) jobban igazodott mondanivalója az előadás társadalmi környezetéhez.
A megváltoztatott némajátékban a király most pálcákból és fogaskerekekből magas épületet szerkesztett a „Kék hattyú” dallamára. A királyné megcsodálta az alkotást, majd távozott. És amikor a király elégedetten szemlélte művét, egy harmadik személy lopózott mögé, és egy doronggal fejbe vágta. A király holtan esett össze, a kívülálló pedig lerombolta az épületet. A Három Bádogpofa ezalatt a „Viharos éjszaká”-t játszotta.
Derec tapssal jelezte, hogy vége a némajátéknak. Amikor Ariel kérdő tekintettel nézett rá, csak vállat vont, és mondta tovább szövegét, de közben Canute-ot figyelte. Miután a darabbeli színészek befejezték játékukat, a fekete robot ugyanúgy alakította a Claudius bűnösségére utaló jeleneteket, mint korábban, sőt még a szokásosnál is „lazább” viselkedéssel.
A darab hátralevő része zavartalanul folytatódott. Hamlet meghalt, és amikor Derec tompa puffanással a padlóra omlott, egy kicsit belülről is halottnak érezte magát. Szegény Lucius! A világtörténelem legelső alkotó robotjának halála megbosszulatlan marad.
Hát én még nem adom fel, határozta el, miközben a földön feküdt, és a robotok a lándzsájukra emelték. Ha akarom, szó szerint darabokra szedhetem Canute-ot... és azt hiszem, meg is teszem.
Amint a függöny legördült, Derec felállt, és kérdőn nézett a többiekre. – Mit gondoltok... hogyan sikerült?
– Bocsásson meg, uram – szólalt meg Canute, és gőgösen kihúzta magát, akár egy ember –, de ha megenged egy személyes megjegyzést, azt hiszem, az előadás tökéletes kudarcot vallott.
 


 
 
 
– Mit értesz azon, hogy kudarcot vallott? – kérdezte elsápadva Ariel.
– Nagyon is hitelesen hangzott – tette hozzá, miközben Derecre nézett.
Pillanatnyilag túl sok gondolat kavargott az ifjú fejében ahhoz, hogy szavakkal védje meg magát, de hálásan bólintott. Szinte az egész társulat összegyűlt körülötte a függöny mögött, és egymás szavába vágva mesélték élményeiket. A dolgok azonban annyira kuszán alakultak, hogy mindez nem sokat jelentett Derec számára. Csupán kongó ürességet érzett. Véget ért a játék, és magához kellett térnie, hogy visszataláljon igazi énjéhez.
– Csendet kérek, csendet! – emelte fel a hangját Canute. Mindnyájan engedelmeskedtek, így egyszer csak észrevették a halálos némaságot, amely a függönyön túl a nézőtéren honolt.
– Látják? – szólalt meg pillanatnyi hallgatás után Canute. – Semmi hatást nem gyakorolt a közönségre. Igazolódott a nézetem: a robotoknak nincsenek művészi hajlamaik, és nem értik a művészetet. Sajnálatos, hogy nem lehet itt Lucius barátjuk, hogy okuljon belőle.
– Bocsáss meg, Canute barátom – szólalt meg Harry –, de nem vettél figyelembe egy apró tényt: soha nem említette senki a robotoknak, hogyan fejezzék ki tetszésüket. Ahogy ismerem robottársaimat, csak ülnek a székükben, és azon töprengenek, mit kellene most tenniük.
Benny közbevágott: – Elnézést, közölnöm kell valamit a komkapommal.
Néhány másodperccel később tapsvihar tört ki a színházban, és dübörögve erősödött fel.
M334 intett egy díszletmunkásnak, hogy húzza fel a függönyt, így a társulat meghajolhatott. Amikor a szereplők sorra megköszönték a tapsot, Harry így szólt Canute-hoz: – Látod? Tetszett nekik!
– Csupán udvariasak – válaszolta Canute meggyőződés nélkül.
– Gratulálok, uram – jelentette ki Mandelbrot. – Úgy látszik, a darab sikert aratott.
Derec elmosolyodott, noha nem tudta, a közönség lelkesedésétől-e, vagy mert túláradó örömében Harry magához ölelte. – Remélem, a holoképernyőkön is élvezhető volt.
– Biztosan! – lelkesedett Ariel. – Megmondtam Wolrumak, hogy mindig az előnyösebb oldalról mutassa az arcomat. A robotokat bizonnyal örökre elbűvölte a szépségem!
Nem ők az egyetlenek, gondolta Derec, amint a színház társulata újra és újra meghajolt.
Szüntelenül dübörgött a taps, mintha sohasem akarna abbamaradni.
De hirtelen megszakadt, és a robotok feje egy ütemben fordult abba az irányba, ahol a széksorok között egy köpcös alak közeledett.
Egy köpcös emberi alak, állapította meg döbbenten Derec.
A kövérkés férfi lötyögő nadrágot, bő kabátot és gyűrött gallérú fehér inget viselt. Hullámos, hosszú fehér haja és bozontos szakálla csak kiemelte szúrós tekintetét, amely rögtön elárulta, hogy ez a férfi hallatlan erővel képes figyelmét összpontosítani. Amikor leért az első sorhoz, megállt, dühösen végigmérte a színpadon álló embereket és robotokat, kezét csípőre tette, és felkiáltott: – Mit művelnek itt? Miféle játszadozásra vették rá a robotjaimat?
– Ó, a hét galaxisra! – tört ki Derecből. – Ön bizonyára Avery doktor!
– Ki más volnék? – felelte a férfi.
 


 
 
 
– Beszélni akarok veled... veled... veled... és veled – mondta Avery, miután felment a színpadra, és sorban rámutatott Derecre, Arielre, Wolrufra és Mandelbrotra. – Akad egy zug ebben az épületmonstrumban, ahol zavartalanul cseveghetünk?
Derec szinte rögtön megérezte, hogy van valami ebben az emberben, ami nem tetszik neki. Nem, ezt vissza kellett vonnia. Avery valami kényelmetlen engedelmességérzetet keltett Derecben. Talán mert hűvös fensőbbség áradt belőle, vagy úgy viselkedett, mintha hatalma magától értetődő volna.
Ennek ellenére Derec úgy látta, hogy az együttműködés kínálkozik pillanatnyilag a legjobb taktikának. Avery valamilyen eszközzel jutott el ide. Ha nála van a Perihélium kulcsa, Ariel távozhat vele. Vagy űrhajóval érkezett, s talán két ember is elfér majd a járműben, így legalább esélye nyílna a lánynak az orvosi kezelésre, amelyet eddig sehogy sem tudott biztosítani a számára. Ezért erőt vett magán, és megszólalt: – Hátramehetünk az öltözőmbe.
Avery bólintott, mintha gondosan mérlegelné az ajánlat lehetséges következményeit. – Kitűnő.
A szobában Avery fagyosan tudakolta, ki kicsoda, és hogyan került ide. Derec nem látta értelmét, hogy eltitkolja az igazságot, legalábbis annak legnagyobb részét. Elmesélte Averynek, hogyan ébredt fel emlékezetétől megfosztva egy életmentő kapszulában egy bányaművelés alatt álló bolygón, hogyan bukkant rá Arielre, és hogyan jutottak el Robotvárosba. Leírta találkozását az űrbéli idegennel, aki utasította Mandelbrot összeszerelésére, és hogy hogyan szabadult ki Wolruf a szolgasorból. Elmondta Averynek, hogyan jött rá bizonyos következtetések révén a programhibára, amely a növekedési ütem felgyorsításával a város önpusztításához vezetett volna, hogyan találták meg egy gyilkosság áldozatát, aki pontos hasonmása volt Derecnek, és miként mentették meg Ariellel együtt a városban bolyongó Jeffet egy életre szóló tudathasadástól és üldözési mániától, amely akkor alakult ki benne, amikor az agyát robottestbe ültették.
Végül beszámolt arról is, milyen keveset tudott meg Luciusról, és hogyan semmisítették meg ugyanazon az éjszakán, amikor megalkotta az Áramszaggatót.
– Ekkor határoztam el, hogy előadjuk a Hamlet-et – folytatta Derec –, hogy leleplezzük a gyilkost. Elképzelésem azonban eddig nem sok hatást gyakorolt Canute-ra, a gyanúsított robotra, ezért még most sem tudom, miért tette, ha ő tette. Még arra sincs bizonyítékom, hogy helyes az elméletem. Mindent egybevetve, azt hiszem, nem gondoltam át eléggé a tervemet.
Avery bólintott, és nem szólt semmit. Arckifejezése meglehetősen szigorú, de semleges maradt. Így Derec valójában nem láthatta, milyen érzelmeket váltott ki a doktorból ezeknek az eseményeknek a krónikája.
– Szóval maga készítette ennek az egész városnak a programját? – kérdezte Ariel. Keresztbe vetett lábakkal ült jelmezében egy kanapén. Zavarba ejtő hatást tett Derecre, mert bár kilépett Ophelia szerepéből, de a látvány még a színpadi lányt idézte. – Fogadni mernék, egy pillanatig sem gyanította, hogy ilyen váratlan módosulások születnek belőle.
– Hogy én mit gyanítottam, az az én dolgom – válaszolta Avery olyan színtelen hangon, akár egy robot.
– Szükség uan errre a gorrombaságrra? – szólalt meg Wolruf. – Különösen asszál szemben, aki o' sokat tett aszérrt, 'ogy megóv'a asz ön találmányát?
– Megóvja? – mondta hitetlenkedve Avery. Hirtelen föl-alá kezdett járkálni a szobában. – Nézzük csak, megóvta-e a tervemet vagy sem. Egy dolog világos. Mégpedig az, hogy valami szokatlan folyamat zajlik itt, valami, amin szerintem ő csak rontott.
– Bocsássa meg merészségemet, hogy közbeszólok – kezdte Mandelbrot az ajtó mellett állva –, de a logika azt diktálja, hogy főként az ön személyes jelenlétének hiánya gyakorolt nemkívánatos hatást a városra. Gazdám és barátai nem akartak idejönni vagy itt maradni, és a szokatlan ütemű fejlődéssel legjobb tudásukhoz mérten birkóztak meg. Logikai áramköreim arról tájékoztatnak, hogy ön talán azért hiányzott, mert ez is hozzátartozott alapvető tervéhez.
Avery a robotra meredt. – Kapcsold ki magad! – vetette oda.
– Ne, Mandelbrot, ne csinálj semmit! Ez közvetlen parancs. – Derec az öregre nézett. – Ő az enyém, ezért elsődlegesen nekem kell engedelmeskednie.
Avery elmosolyodott. – Ám a városban az összes többi robot nekem tartozik engedelmességgel. Ha akarnám, utasíthatnám őket, hogy jöjjenek ide, és szedjék szét ezt a gépembert.
– Ez tökéletesen igaz – bólintott Ariel. – De mit szólna hozzá, ha azt mondanám, az egyik robotja ég a vágytól, hogy színpadi komikus legyen?
Wolruf hozzátette: – Aki 'all tőle egy uiccet, köszuetlenül megtapasztal'atja, mi asz igaszi szenuedés.
– Ezt én is tanúsíthatom – fűzte hozzá Mandelbrot.
– Elment az eszetek... mindnyájatoknak! – suttogta Avery.
– Jó, hogy mondja, ezt amúgy is szóba akartam hozni – felelte Ariel.
– Értem – mondta elgondolkozva a doktor. – Ismerlek téged... te vagy az az aurórai, akinek szerelmi viszonya volt egy űrlakóval.
– És aminek eredményeként fertőzést kaptam – vágta rá Ariel. –Talán csak nem lettem híres? Nem bánom, amit tettem... viszont a betegségemre sem vagyok különösen büszke. Lassan megőrülök, ezért szabadulnom kell erről a bolygóról, hogy megfelelő orvosi kezelést kapjak.
– Az nekem sem ártana – vetette közbe Derec –, mert szeretném tudni, ki vagyok.
– No persze – mondta Avery, és elhallgatott. A többiek némán vártak néhány másodpercig, hátha hozzáfűzi azokat a szavakat, amelyeket szerettek volna hallani. – Más terveim vannak – vetette oda végül.
– Miféle tervek? – kiáltott fel Derec, és vadul a levegőbe csapott. – Lehet-e fontosabb annál, mint hogy orvoshoz kerüljön Ariel?
Avery azonban nem szólt semmit. Csupán leült egy székre, és keresztbe tette a lábát. Megdörzsölte az arcát, aztán beletúrt a hajába. Két szemöldöke szinte összefonódott, olyan mélyen gondolkodott, de hogy pontosan miről, az titok maradt.
– Elnézést, Avery doktor, de rajtam nem sokat segítene, ha egy kórisméző robot vizsgálna meg – törte meg a csendet Ariel. – Emberi beavatkozásra van szükségem a lehető leggyorsabban.
– Talán itt a városban egy kórisméző robot jobban tudná, mit keressen – felelte Avery –, ami a gyógyászatban már fél siker.
– Sajnálatos módon úgy tűnik, nem ez a helyzet – szólalt meg Mandelbrot. – Amikor a sebészeti kísérlet után Jeff Leong agyát visszaültették eredeti testébe, a gyógyulás alatt Kísérleti Sebész 1 és Emberorvosi Kutató 1 megvizsgálta Ariel kisasszonyt. Csak annyit tudtak megállapítani, hogy betegségét sem meghatározni, sem kezelni nem képesek. Még nem érintette meg őket az a furcsa alkotó gondolkodás, amely járványszerű gyorsasággal terjed a robotok között. Talán azért maradtak ki belőle, mert ők csak a katasztrófaveszély után kezdtek működni, amelytől Derec úr megmentette Robotvárost.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte Derec.
– Ami az okot illeti, nem, de hogy semmilyen változáson nem mentek keresztül, igen. Kapcsolatban maradtam velük – magyarázta a robot. – Továbbra is az Ariel kisasszonytól vett vér– és szövetmintákon dolgoznak, de semmire sem jutottak.
– Akkor igazam volt! – csapott az öklével Derec a másik tenyerébe. – Csupán úgy érhetünk el haladást a kezelésben, ha egy alkotóképes robotot is beiktatunk az orvoscsoportba.
– Én nem így gondolom – mondta Avery fagyosan. – Ennek az egész úgynevezett alkotó gondolkodásnak azonnal abba kell maradnia, mihelyt rájövök, hogyan állítsam le. Túlságosan kiszámíthatatlan. Szabályozott körülmények között kell vizsgálni. Szigorúan előírt feltételek, nem pedig olyan tébláboló robotok között, amelyek vicceket mesélnek.
– Kár, hogy ezt hallom – jelentette ki Derec. – Ariel számára mindenképpen kezelést kell biztosítani, és ön semmit sem tehet, hogy ebben megakadályozzon.
Avery szeme elkerekedett. Néhány pillanatig Derecet méregette, ujjaival dobolni kezdett az öltözőasztalon, és hol szétrakta, hol keresztbe tette a lábát. Mozdulatai nem idegességet, csupán ingerültséget tükröztek. – Derec barátom, ez a város az enyém. Én alkottam. Az én tulajdonom. Nálam jobban senki sem ismeri.
– Akkor bizonyára könnyedén meg tud magyarázni néhány dolgot, ami itt folyik – vetette oda Derec.
Avery egyetlen kézlegyintéssel intézte el a megjegyzést. – Ó, meg is fogom, amikor eljön az ideje.
– Talán eszérrt alkotta asz egészet? – tudakolta Wolruf, és szája kezdett felhúzódni ínyéről.
– Akár azt is megtehetem, hogy feldarabollak – szólt rá Avery nyugodtan. – Az a tény, hogy te vagy az első idegen, aki emberi fogságba került, szinte sürgetően követeli a megfelelő tudományos vizsgálatot.
– Eszébe ne jusson ilyesmi! – kiáltotta Derec. – Először is, Wolruf nincs fogságban, ő a barátunk. Nem engedjük, hogy akár egy röntgenfelvételt is készítsen róla a kifejezett jóváhagyása nélkül, megértette?
– A robotoknak én vagyok legfőbb uruk és parancsolójuk. Fogadni mernék, máris úgy vélik, hogy ez a lény nem ember. Végül is távolról sem emlékeztet ránk sem a külseje, sem a viselkedése.
– Pedig éppoly értelmes, mint egy ember, és egy robotra ez gyakorol hatást – ellenkezett Derec. – Így a robotjai képtelenek lesznek végrehajtani az ön utasításait vele szemben.
– Csak a legértelmesebbek – mondta Avery. – Itt a városban az értelem számos fokozata megtalálható, és ha bármilyen összetűzésre kerül sor, utasításaimat az alacsonyabb gépformákra tudom korlátozni.
– Azt hiszem, alábecsüli az ő képességeit a robotokkal kapcsolatban – mutatott Ariel a fiatalemberre.
Avery elmosolyodott. – A barátnőd rettenetesen bízik benned – vetette oda Derecnek. – Remélem, kiérdemelted.
– Nehezen vergődtem volna el idáig, ha nincs meg bennem az a képesség, hogy a hátrányos helyzeteket is a javamra fordítsam –védekezett Derec.
– Nem 'agytuk magárra – szólt közbe Wolruf.
– Én is segítettem neki, amennyire csak robotikusan lehetett – tette hozzá Mandelbrot. – És továbbra is így teszek, ameddig működöm. Derec úrnak köszönhetően megismertem annak a fogalomnak a jelentését, amelyet az emberi lények egyetlen szóval így neveznek: „barátság”.
Avery bólintott. Alaposan szemügyre vette Derecet, s úgy tűnt, mintha egyszerre lenne rá büszke és dühös. Szemmel láthatóan azt sem döntötte még el, mit érez ezzel a kis csapattal szemben, és mit akar kezdeni velük. Derecben az a benyomás alakult ki, hogy ez az ember olyan űrhajóval száguld, amelyben nincs navigációs számítógép.
– Hogyan került ide? – tudakolta Derec.
– Ez az én dolgom, nem tartozik rátok.
– Csak nem akadt rá véletlenül a Perihélium kulcsára? Ebben az esetben ugyanis megtehetné azt a szívességet, hogy engedélyt ad Arielnek és nekem a használatára. Én nyomban visszatérnék, amint ő orvosi ellátásban részesülne.
– Ebben nem vagyok biztos, de javaslatod minden alapot nélkülöz. Nincs ilyen kulcsom.
– Akkor űrjárművel érkezett – erősködött tovább Derec. Most is azt tette, amit a mentőkapszulában való felébredése óta: arra törekedett, hogy a helyzetet a maga javára fordítsa. – Hol hagyta?
Avery harsány nevetésben tört ki. – Eszem ágában sincs elárulni!
– Kicsit ironikusan hangzik – szólalt meg Mandelbrot –, de az emberek, akik annyira számítanak arra, hogy a robotok a három törvény szerint cselekedjenek, nem programozhatók ugyanennek a betartására.
– Esz asz illető felette áll a ti törruényeiteknek is – mondta Wolruf Derecnek.
Avery érdeklődve pillantott az idegenre. – Ha jól értelek, akkor tökéletesen igazad van.
– Szóval örömöt szerez önnek, ha ártatlan emberek életét veszélyezteti? – vonta le a tanulságot Derec.
Szokatlan fény csillant meg Avery szemében. – Nem, egyszerűen semmibe veszem az ártatlan emberek életét. Csupán egyetlen dolog számít: a munkám. És sohasem tudnám befejezni, ha engedném, hogy magatartásomat holmi emberbaráti szempontok befolyásolják.
– Talán azért hagyta itt olyan sokáig a várost is, hogy elvégezze a munkáját? Új telepeket keltett életre? – kérdezte Derec.
– Távol voltam, ennél többet nem kell tudnod. – Avery a zsebébe süllyesztette a kezét, előhúzott egy apró készüléket, s Mandelbrotra irányította. A gyermekek papírforgójára emlékeztető eszköz pörgés közben furcsa sziszegő hangot hallatott és szikrázott, de a kisülések nem a kerékből, hanem Mandelbrotból törtek elő!
Ariel felsikoltott.
– Mit csinál vele? – futott oda Derec a robothoz.
Wolruf a földhöz lapult, és két hátsó lába úgy feszült meg, mintha rá akarná vetni magát Averyre. Az öreg lenézett rá, és figyelmeztette: – Nyugalom! Ez csak könnyű beavatkozás... de lehet rosszabb is!
Wolruf kiegyenesedett, de szemmel tartotta Averyt, hogy alkalomadtán támadhasson.
Derecben annyira forrt a düh, hogy hasonlót forgatott a fejében, noha remélte, ez nem látszik meg rajta. Pillanatnyilag az kötötte le figyelmét, hogy megpróbálja Mandelbrotot felállítani vagy legalábbis a falhoz támasztani, bár nem volt benne biztos, használ-e ezzel.
A robot egész testében remegett, miközben szikrák pattogtak arcnyílásaiból és ízületeiből. Izomhelyettesítő rendszerének összhangja fokozatosan megbomlott, karja és lába görcsösen kalimpált, hangszórójának rácsából kísérteties sóhaj szállt fel. Derec odaszorította a falhoz, de a robot vergődő keze és könyöke néhányszor őt is eltalálta. Erőfeszítései ellenére Mandelbrot lerogyott a padlóra, ő pedig ránehezedett, hogy csillapítsa vonaglását. A robot azonban sokkal erősebbnek bizonyult, így Derec nem tehetett mást, felállt és félrehúzódott, nehogy megsebesüljön.
Avery közben hideg nyugalommal szegezte készülékét a robotra.
–  Ne gyere közelebb... mert nagyobb kárt teszek benne. Akár pozitronikus rövidzárlatot is előidézhetek.
– Mit csinál vele? – háborgott Derec.
– Ez egy elektronikus megszakító, a saját találmányom – felelte Avery némi büszkeséggel. – Ionsugarat bocsát ki, s ezzel hatást gyakorol bármilyen bonyolult gépezet áramköreire.
– De hát tönkreteszi! – méltatlankodott Ariel. – Ez sem érdekli?
– Természetesen nem, drágám. Ez csak egy robot, ennélfogva olyan jogok illetik meg, amilyeneket én engedélyezek a számára.
– Ne 'iggye! – mordult fel Wolruf.
– Gyorsabban tudok megnyomni egy gombot, mint ahogy bármelyikőtök megmozdulna – emelte fel a hangját Avery.
– Miért teszi ezt? – értetlenkedett Derec.
– Mert nem akarom, hogy ez a robot akadékoskodjon. A színház köré néhány vadászrobotot rendeltem. Amíg itt beszélgetünk, azalatt is a jelzésemre várnak. Amikor riasztom őket, elkapnak téged, bevisznek a laboratóriumba, és tökéletesített igazságszérumot fecskendeznek beléd, hogy megtudjak mindent, ami az elmédben rejlik.
– Ez a szérum abban is segít, hogy visszaemlékezzem, ki vagyok?
– Derec! – kiáltott rá döbbenten Ariel.
– Igencsak kétlem. Sajnos a szérum még nem tökéletes... ez is az én találmányom, és megvallom, fennáll a lehetősége, hogy az eddiginél is nagyobb zűrzavart okoz a fejedben. De csak átmenetileg. Ha megnyugtat, a károsodás nem lesz tartós.
Derec bólintott. Mandelbrotra nézett, aki a padlón hevert. – Sajnálom, öregfiú – mondta.
– Mit? – kérdezte Avery egy nanoszekundummal előbb, mint hogy Derec felkapott egy széket.
Amint a tudós lehúzta a fejét, Derec az ajtóhoz rohant, és elkiáltotta magát: – Utánam! Később visszajövünk Mandelbrotért!
Mindhárman végigfutottak a folyosón a színpad és a társulat irányába. Wolruf visszafogta magát, hogy Derec és Ariel nyomában maradjon.
– Félre az útból! – kiáltotta Derec, amint elrohantak a robotok mellett. Abban reménykedett, hogy elég nagy zűrzavart kelthet a robotok között arra az esetre, ha Avery – hatalmánál fogva – segítségül hívná őket, és kiadná a parancsot, hogy fogják el őt és barátait.
– Hová tartunk? – kérdezte Ariel.
– Majd meglátod!
Hamarosan hallották, hogy Avery dühösen kiáltozik a háttérben, aztán elérték a színpadot. Derec megtorpant középen, a csapóajtónál, és kinyitotta. – Gyorsan! Lefelé!
– De hát ez a kulisszák mögé vezet! – tiltakozott Ariel.
– Nemcsak oda – kiáltotta Derec. – Siess!
Wolruf ugrott be elsőként, Derec és Ariel követte. Amint az ifjú behúzta az ajtót, körülzárta őket a sötétség. – Néhány percig sötétben kell kitapogatnunk az utat – magyarázta, miközben tétovázva haladtak a keskeny folyosón. – Á, itt van! Ez az ajtó vezet a város föld alatti csatornáihoz! Még Avery vadászai sem igen találnának meg bennünket idelenn!
– Miért? – szólalt meg a sötétben Ariel. – Nem bukkanhatnak a nyomunkra egy infravörös érzékelővel?
– Akkor is időt nyerünk – mormogta Derec. – És addig kitalálhatjuk, hogyan tovább! Na, menjünk!
– Jól van – mondta Ariel megadóan –, de remélem, valaki csak villanyt gyújt.
Kiderült, hogy a lámpák miatt nem kell aggódniuk. A látogatók jelenlétét érzékelve önműködően gyulladtak ki a föld alatti csatornahálózat fényei, és bevilágították a keskeny teret néhány méterrel előttük és mögöttük. Itt már nem festett minden olyan elegánsan. Először azt vették észre, amire számítottak: mindenfelé huzalok, kábelek, csövek, áramköri egységek, tranzisztorizált áramfejlesztők, rezgéskeltők, nyúlás- és feszültségmérők, kondenzátorok, fúziós tartályok és seregnyi olyan eszköz, amelynek Derec még a nevét sem tudta, holott az elektronikában és a pozitronikában igazán jártasnak mondhatta magát. Olyan elbűvölten nézte ezt a szerkezeti felépítést, hogy pillanatnyilag még arról is elfeledkezett, miért került ide a barátaival.
Nem tehetett róla, de csodálta Averyt. Biztosan nincs hozzá fogható zseni az emberiség történetében. Igazán sajnálatos, hogy álmainak valóra váltása közben embertelenné vált.
– Meddig kell még itt csoszognunk? – tört ki Arielből. – Egyre fáradtabb vagyok, és nem éppen könnyű mozognom ebben az ostoba ruhában.
– Nem ismerem az utat – felelte zihálva Derec. Nem tudatosodott benne, mennyire elfáradt. Teljes energiáját az előadás sikerére fordította, így valószínűleg nem sok tartaléka maradt. – Úgy vélem, tovább kell haladnunk, bár az se sokat számítana.
– Kosztunk és asz üldösző köszött minél nagyobb a táuolság, annál 'obb – erősködött Wolruf. – Eszt asz iskolás gyerrekek is tud'ák.
– Derec... mi az ott? – mutatott Ariel az előttük kivilágított területre.
– Mi volna? Minden változatlannak látszik. Wolruf a levegőbe szimatolt. – A szag nem ugyanasz.
Az ifjú előrement a folyosón, közben a fények is vele együtt haladtak. És a távolban, ahol a folyosó beleveszett a teljes sötétségbe, huzalok és generátorok kezdtek összeolvadni valamilyen alaktalan formává. Intett a többieknek. – Menjünk... szeretném megnézni, mi zajlik ott.
– Derec, veszélyben vagyunk... nem indulhatunk kedvünk szerint felfedezőútra.
– Nem látom be, miért ne. A folyosó csak két irányba vezet... erre meg arra.
Ahogy tovább haladtak, egyre alaktalanabbá váltak az anyagok a csatornában, és úgy olvadtak össze, hogy már csak halvány körvonalak emlékeztettek a generátorokra, kábelekre, fúziós tartályokra és az összes többi szerkezeti egységre. Úgy tetszett, mintha a csatorna minden részét láthatatlan kezek hegesztenék egymáshoz. Derecnek az az érzése támadt, hogy ha például kinyitná az egyik generátorházat, nem találna benne mást, csak alaktalanná olvadt, kusza áramköröket és huzalokat.
– Mélyebbre kell mennünk – jelentette ki.
– Derec, egyre szűkebb lesz a hely – tiltakozott Ariel.
– Igasza uan – csatlakozott hozzá Wolruf. – Minél touább megyünk, annál szűkebbé uálik asz alagút, 'a a uadászok 'önnek...
– ... úgysem tudunk tenni semmit – fejezte be Derec. – Nézzétek csak, mi folyik itt! Nem jöttetek rá, mi ez?
– Mintha a város kezdene feloldódni – döbbent meg Ariel.
– Dehogy, pontosan az ellenkezőjéről van szó. Minél tovább haladunk, azt látjuk, hogy annál sűrűbb massza lesz belőle. Érted?
– Komolyan mondod? Ez nem lehet igaz!
– Robotváros végső alapozása még lejjebb található ebben a csatornában. A fémes sejtek valahol lent készülnek, és úgy préselődnek fölfelé, ahogy a víz kúszik fel egy csőben. Csak lassabban.
– De akkor mire valók ezek a géphamisítványok?
– Nem hamisítványok! Csak nem nyerték még el végleges alakjukat. A sejteknek valószínűleg át kell menniük egy bizonyos alapozási szakaszon, mielőtt megkezdik programjuk megvalósítását. A fématomok háromdimenziós rácsba rendeződnek. Ezért jelennek meg a fémek polikristályos formában... ami azt jelenti, hogy sok apró kristály alkot egy nagyot. A föld alatti átalakulásnak ezen a pontján a sejtek még nem kristályosodtak ki. Ariel!
A lány nem nézett Derecre. Bólintott, mintha értené magyarázatát, az arcán azonban verítékcseppek gyöngyöztek, és még a félhomály ellenére is sápadtabbnak látszott a szokásosnál. Derec feléje nyúlt, hogy megnyugtassa, ám a lány elhúzódott tőle.
– Ne... Be... bezárva érzem magam. Túl szűk ez a hely. Mintha... mintha összenyomna ez a roppant tömeg.
– Ne aggódj! – vigasztalta Derec. – A város alapozása biztonságos. Semmi baj nem történhet.
– És mit csinálunk, ha megjelennek a vadászok?
– Talán itt nem akadnak ránk. Még az infravörös érzékelőikkel sem. Ha ebben a szektorban nem érvényesül a teljes program, fennáll a lehetősége, hogy nem tudnak a nyomunkrabukkanni.
– Esz csak le'etőség – jegyezte meg Wolruf. – 'a nem is 'önnek a nyakunkrra, előbb-utóbb táuosznunk kell innen. És akkorr találnak meg.
Most Derec intett mindkettőjüknek. – Jó, jó, én is tudom mindezt. Meg sem szólaltam.
– Nem te'ettél mást, mint amit tettél – mondta Wolruf.
Derec felhördült: rekedt nevetésébe öngúny vegyült. Hát tényleg zsákutcába jutottak... az út végére értek, több szempontból is.
Mennyire szerette volna, ha Mandelbrot is ott van velük! Érzéketlen, gyáva alaknak tartotta magát, hogy otthagyta az öltözőben. Akkor még azt remélte, visszamehet érte, de most elfogta a félelem. Avery kiszereli a gépember agyát, és az alkatrészeit szétszórja a városban, hogy ő csak akkor építhesse újjá, ha megtalálja valamennyi darabot.
Lenézett két tenyerére. Ennek a két kéznek és agyának a segítségével szerelte össze Mandelbrotot az űrjárművön talált tartalék alkatrészekből. Most úgy látszott, két keze és agya mindenben csődöt mondott. Nem tudott segíteni Arielen. Nem tudott segíteni Wolrufon és Mandelbroton. Nem tudta vallomásra bírni Canute-ot, hogy valamiféle bíróság elé állítsa. Az ördög vigye el, még annak a rejtélynek a megoldására sem volt képes, hogy ki ölte meg Luciust. És, a sorban utolsóként, magán sem tudott segíteni.
Wolruf kurrogó torokhangot hallatott. – Derec, gond uan.
– Újabb?
– Ó, igen!
Derec felnézett. Mögöttük a félhomályból egy vadászrobot lépett elő.
 


 
 
 
Derec olyan helyen ébredt fel, amelyről tudta, hogy nem valóságos. Máskülönben fogalma sem volt róla, hol van. Sima rézlemezen állt, s ez minden irányban a végtelenbe nyúlt. Fölötte koromsötét égbolt terpeszkedett. Elméletileg őt is el kellett volna nyelnie a sötétségnek, mivel a réz aligha sugározhatott fényt, de a látás mégsem okozott számára nehézséget.
Valójában rájött, hogy színképérzékelése belenyúlik az ibolyántúli és a vörösön inneni sugarak tartományába. Amikor lenézett kezére, nyakízületei finoman megcsikordultak: emberként nem érzékelhette volna ezt a hangot. Robot volt. Fémes keze is ezt bizonyította.
Hétköznapi körülmények között ettől a változástól iszonyatosan kétségbeesett volna, de most, hogy bekövetkezett, készségesen elfogadta. Nem tudta, miért és hogyan változott meg, és nem is igen törődött az okokkal. Csupán annyi feladata maradt, hogy kitalálja, mit kell tennie.
Logikus, hogy el kell indulnia valamerre. De mivel nem adódott ésszerű mód annak meghatározására, melyik irány előnyösebb a többinél, egyszerűen arccal előre indult el.
Menet közben észrevette, hogy valami növekedik a távolban. Gyorsabb ütemre kapcsolt abban a reményben, hogy így hamarabb eléri célját, de az mindig állandó távolságban maradt tőle.
Így hát futni kezdett, de az a valami úgy siklott tova a rézfelületen, hogy a távolság semmit sem csökkent közöttük.
Aztán meglátta annak a valaminek a felső részét. Egy város égbetörő tornyai alkották, miközben az alap tovasiklott. A tornyok a magasba szöktek, átdöfték és felhasították az égboltot, azon túl pedig tompa fehérség vált láthatóvá. A fehér szalagok a semmiből lógtak lefelé, és noha Derec nem érhette el a várost, végül a szalagok alatt találta magát. A józan ész azt súgta, hogy ezek messze a magasban lebegnek, talán több kilométernyire fölötte, ám kényszerítő vágyat érzett, hogy kinyújtsa a kezét, és megérintse az egyiket.
Amint megmarkolta a szalagot, egy pillanatra pokoli tűz árasztotta el a lelkét. Megpróbált üvölteni, de nem jött ki hang a torkán.
Megpróbálta elereszteni a szalagot, de hozzátapadt ujjaihoz. A keskeny csík szélesedett. Beburkolta egész testét, majd elfedte a rézlemezt és végül az egész koromsötét világot.
Vagy éppen a szalag belsejében zuhan? Nemigen tudta megállapítani. A józan ész arra is figyelmeztette, hogy valamilyen álomban él, így jobban teszi, ha átadja magát neki, és nem próbál küzdeni ellene. Talán elméje akar közölni vele valamit.
Addig zuhant a fehérségen keresztül, amíg egy csapat óriási amőba között nem találta magát, ezeket a lényeket azonban nem fehérjék, hanem térrácsba rendezett áramköri hálózatok alkották. Lábaival hátrarúgott, karjait meglendítette, és felfedezte, hogy éppolyan könnyedén tud úszni az áramló fehérségben, akárcsak ők. Velük együtt úszott...
...Körbe-körbe sodródtak, amíg el nem nyelte őket egy bizonyos ponton a fehérség, mintha örvény kavarogna ott. Derec megpróbált az árral szemben úszni, de az a pont ellenállhatatlan erővel vonzotta magához.
Amikor felbukkant a túlsó oldalon, már nem amőbák, hanem olvadt érc vette körül, és ennek cseppjei pillanatok alatt meteorokká szilárdultak a világűrnek az abszolút nulla fokhoz közeli hőmérsékletén. Most olyan térségben lebegett, ahol nem úszhatott semmiféle áramlatban. Felrémlett benne, hogy félnie kellene, mégis hihetetlen nyugalommal nézett szembe a helyzettel. Talán azért, mert álmában egyszerre volt robot testben és lélekben. Teste nem borzongott a hidegtől, levegőre sem volt szüksége a légzéshez, így leszámítva azt a veszélyt, hogy hozzáütődik egy megszilárduló lávatömb, semmi baj nem érhette. Ennélfogva nem is kellett félnie, és nem is kellett aggódnia.
Talán csak amiatt, hogy hová tart. Szeretett volna letérni repülési pályájáról, de semmit sem tehetett ennek érdekében, mert semmit sem tudott megragadni, és semmitől sem tudott elrugaszkodni. Nem maradt más választása, átadta magát tehetetlen lendületének, és csak reménykedett, hogy később cselekedhet.
Semmilyen módon nem tudta megállapítani, mennyi idő telt el, mire a kietlen térből egyszer csak belefúródott valamilyen sötétkék égboltozatba, ahogyan azt sem tudta megmagyarázni, miként zuhant olyan gyorsan és olyan sokáig anélkül, hogy a légkörbe lépés kezdetén lángolva elégett volna.
Végtelennek tűnő tengerben ért véget útja, aztán kiúszott valamiféle partra, ahol a hullámok sziklákat ostromoltak. Kimászott a szárazföldre, és ugyanolyan erősnek, mozgékonynak érezte magát, mint álmának kezdetén, ám egy pici szorongás fogta el, hogy berozsdásodhat. Amikor azonban elindult az öbölből, és újból megpillantotta a várost a távolban, fémes teste tökéletesen száraz volt, és egyáltalán nem tűnt kopottnak.
Kimért léptekkel haladt a város felé, amely most nem mozdult, hanem egyre közelebb került hozzá, egyre fényesebben csillogott a napsütésben, és a sugarak a szivárvány összes színében sziporkázva verődtek vissza a tornyok, gúlák és ívelt támfalak felületéről a harmatos reggelben.
A városban különféle alakú épületek sorakoztak: hatlapú gúlák, kettős tetraéderek, dodekaéderek és hexoktaéderek – olyan bonyolult geometriai formák, amelyeknek tiszta egyszerűségében rejlik szépségük. Mégis, mintha üresek lettek volna, sehol egy ajtó, egy ablak vagy valamilyen bejárat. Szinte lángot vetett a napfényben az épületek megannyi színe: bíbor, okkersárga, zafírkék, búzasárga, arany, fekete, smaragdzöld, és mindegyik rendkívül kellemesen hatott logikai integráljaira, állandóságot és tisztaságot sugallva.
Ahogy beljebb sétált a városba, ritkultak körülötte az épületek. Egyre távolabb álltak egymástól, míg végül hatalmas teret tettek szabaddá a város közepén. És a téren titokzatos gépsor állt, amely körül por alakú vegyszerekkel töltött, áttetsző műanyag zsákok hevertek szerteszét. Mintha mindegyik arra várna, hogy felhasználja őket.
De milyen célra?
Mégis megtette. Nem tudta, miért, azt sem tudta pontosan, hogyan kell alkalmaznia őket. Csupán a megfelelő időben beleöntötte a zsákok tartalmát a gépsorba, és magukat a gépeket is újjáépítette, amikor szükségessé vált. És ismét csak nem tudta pontosan, miért és hogyan teljesítette ezt a feladatot. Elvégre csupán álmodott.
És amikor mindennel végzett, a tér peremén állva felnézett arra a nyílásra, amelyet ő hasított a világegyetem szövetén. És örvénylő galaxishalmazokat látott odabenn, amelyek egyenletes sebességgel távolodtak egymástól. Amint fokozatosan kiúsztak látómezejéből, koromfekete sötétséget kellett volna hagyniuk maguk után, ehelyett vakító fehérség ragyogott fel.
Derec boldogan lépett be a fénybe. Ideje volt felébrednie, mert már tudta, hogyan szoríthatja sarokba Canute-ot.
 


 
 
 
– Na, fiam, ébresztő! – harsant fel Avery doktor hangja a sötétség fátyolán át. – Itt az idő, hogy újból csatlakozz az élők sorához.
Derec kinyitotta a szemét. Avery arca lebegett fölötte hol élesen, hol homályosan. Arckifejezése legalább annyira közömbösnek látszott, mint amennyire gúnyosan csengett a hangja. Derec megérezte, hogy a doktor mindkettőt csak tetteti, szemének lázas tüze árulkodóan villogott.
– Mi történt velem? – kérdezte rekedten Derec. – Mit művelt?
– A vadászrobotok ideggázzal ártalmatlanná tettek téged és a barátaidat. Megnyugtathatlak, hogy ez csak átmeneti hatás volt, nem marad káros következménye. Erről kellett biztosítanom a vadászokat is, hogy meggyőzzem őket: könnyebben hozhatnak ki hármatokat a szűk folyosókból, ha eszméletlenek vagytok. Látod, ismerem ezeket a robotokat, és olyan tetteket is indokolni tudok előttük, amelyekre álmodban sem gondolnál.
– Hol vannak a barátaim?
Avery vállat vont. – A közelben. – Meggondolta magát, és vonakodva hozzátette: – Itt vannak a laboratóriumban. Még nem veheted észre őket, mert a látásod nem tisztult fel.
– Hol van Mandelbrot? Csak nem... csak nem szedte szét?
Avery komoran megcsóválta a fejét. – Nem. Kárba veszett volna egy ilyen finom alkotás. Vérbeli robotikus vagy!
– Azt hiszem, ezt dicséretnek vehetem.
– Talán.
Derec erővel lehunyta szemét, hogy könnyebben tájékozódjék. Tudta, hogy hanyatt fekszik, de nem érezte vízszintesnek a helyzetét. Valójában még azt sem tudta eldönteni, hogy a feje előrebillen–e vagy hátradől. Amikor lehunyta szemét, rádöbbent, hogy így még rosszabb állapotba került. Úgy forgott körülötte a világ, mintha kezét-lábát megkötözve egy óriási szerencsekerékbe dugták volna. Megpróbált megmozdulni.
– Fel akarok kelni – jelentette ki. – Oldozzon el!
– Az igazat megvallva, nem vagy megkötözve. Csupán mágnespántok szorítják le csuklódat és bokádat. – Avery felmutatott egy billentyűsoros, hordozható készüléket. – Ez hatástalanítja a mágneseket, de csak én ismerem a számkombinációt.
Derec nevetségesen tehetetlennek érezte magát. – Legalább a lámpákat el tudná oltani? Bántják a szemem.
– Tudom, nem kellene törődnöm vele – motyogta Avery, és zavartan félrenézett. – Canute! – kiáltott ki, mire a világítás letompult.
Derec látása rögtön megjavult. A fényrács néhány méterrel a feje fölött függött. Először jobb oldalára pillantott, és ott találta Arielt egy fémasztalon, szintén mágneses pántokkal rögzítve. Rajta túl számítógépek, laboratóriumi eszközök és különféle robotalkatrészek seregét pillantotta meg nem is említve Canute-ot, a szolgálatkész robotot, aki kötelességtudóan ügyelt valamilyen kémiai kísérletet.
Derec balján Wolruf feküdt arccal lefelé egy fémasztalon, szintén eszméletlenül, a nyelve kilógott a szájából.
Mandelbrot kikapcsolva állt a fal közelében, akár egy kísérteties szobor, amely bármelyik pillanatban életre kelhet. Derec gondolt rá, hogy utasítást ad neki az ébredésre, de attól félt, Avery ezt is számításba vette. Mindenesetre nem akarta újból látni, ahogyan barátja szenved Avery elektronikus megszakítójától.
– Köszönöm, hogy eloltották a lámpák egy részét – mondta Derec. – Jól vannak a barátaim?
– Akárcsak eddig. Gratulálnom kell, fiatalember. Te aztán leleményes vagy.
– Milyen értelemben?
– Még akkor is ellenálltál az igazságszérumnak, amikor öntudatlan voltál. Szakadatlanul fecsegtél, de semmilyen értékes tájékoztatást nem tudtam kihúzni belőled.
– Talán mert nincs is mit. Hadd emlékeztessem, nem én akartam ebben a városban rekedni.
– Igyekszem észben tartani – mondta Avery, és kimerülten sóhajtott.
Derec abban reménykedett, hogy tényleg fáradt a tudós. Most valamit a javára fordíthat. – Megtudott bármit a személyazonosságomról, amíg nem voltam magamnál? – kérdezte.
– Nem érdekelnek a személyes ügyeid. Csupán azt szerettem volna megtudni, hogyan tetted tönkre robotjaim gondolkodásmódját.
Derecből kitört a nevetés. – Semmit sem tettem a robotjaival meg a városával, hacsak nem vesszük számításba, hogy megmentettem egy programozási zavartól. Ha valamilyen hiba csúszott a tervezésbe, ön követte el, doktor.
– Én nem hibázom.
– Nincs hozzászokva az ilyesmihez. Mégis hibázott. Vagy többet vitt végbe, mint ami szándékában állt. Az ön fémes sejtjei olyan pontosan képesek a fehérjealapú szervezetek működésének utánzására, amire nincs példa a mesterséges életformák történetében. A város szüntelen változása és a pozitronikus agy logikai rendszerei közötti kölcsönhatás valahogy felszabadítja a robotagyat a kötelességek előre betáplált parancsai alól. És ha abból ítélünk, ami Mandelbrot agyában történik, akkor a végeredmény ragadós.
– Kétlem. Talán a robotod inkább attól készült ki, hogy a teste nem kompatibilis a város meta-kenőanyagával.
– Ön neutronba kapaszkodik! – kiáltotta Derec, miközben hasztalanul próbálta lerúgni lábáról a pántokat: csak az ujjait tudta mozgatni. – Nem ésszerűbb feltételezni, hogy a sokszorozódás válsága, amelyet egy hibás meghatározás okozott az ön programjában, környezeti feszültséget váltott ki, ez pedig felszínre hozta azokat a képességeket, amelyek a kellő bonyolultsággal tervezett robotokban szunnyadnak?
Avery elgondolkodva simogatta állát. – Magyarázd meg!
– Robotváros példa nélküli a történelemben. Soha nem létezett még robottársadalom emberek nélkül. Már azelőtt is történtek furcsa dolgok, hogy Ariel és jómagam idekerültünk. Olyan dolgok, amelyeket még elképzelni sem tudott senki.
– Milyen dolgokra gondolsz? – kérdezte Avery szándékos közönnyel.
– Biztosan látta őket az irodájából az Iránytoronyban – vetette oda Derec, és elégedetten nyugtázta, hogy Avery felvonja szemöldökét. – Ó, igen, jártunk ott. Meglátogattam a központi agyat is, és tárgyaltam a legfőbb felügyelőkkel. Robotjai elhatározták, tanulmányozni fogják az emberiséget, hogy jobban szolgálhassák. Robotok általában nem tesznek ilyet. Még a humanika törvényeit is megpróbálták megfogalmazni a jobb együttműködés érdekében. Sosem hallottam róla, hogy robotok ilyesmivel foglalkoznának.
– És feltételezésem szerint elméleted is van rá, miért történik mindez.
– Akad egypár – kezdte Derec számolni az ujjain, de ez a módszer nem vált be ebben a helyzetben. – Először: a sokszorozódás kiváltotta feszültség. Ez a túlélési krízis talán a Föld őstörténetének jégkorszakaihoz hasonlítható. A robotok választásra kényszerültek, hogy alkalmazkodnak vagy elpusztulnak. Beavatkozásom véget vetett a vészhelyzetnek, de alkalmazkodásuk kialakulását ezzel segítettem. Másodszor: Robotváros elszigeteltsége. Emberek hiányában senki sem vetett gátat a robotok törzsfejlődésének, így ez szabadon folytatódott... erre a humanika törvényeinek tanulmányozása az egyik példa, a robotok kezdeményezőkészségének kialakulása a másik. Ezek a változások nemcsak maradandónak bizonyultak, hanem rohamosan terjedtek is, és a robotok pozitronikus ideghálózatának részévé váltak a bolygón. Már a korai primitív mikroáramkörök is valamilyen álomszerű állapotba kerültek, amikor nem voltak használatban. Most láthatjuk, mi történik, ha nem ébresztjük fel őket erőszakosan.
– Amit elmondtál, semmit sem bizonyít. Ezek csupán elméletek. Nem támasztják alá őket tapasztalati bizonyítékok. – Avery elnyomott egy ásítást.
– Ó, talán untatom?
– Elnézést, szó sincs róla. El kell ismernem, egészen érdekes fiatalember vagy, noha a robotokkal és a valósággal kapcsolatos bájos elméleteidről lerí a tapasztalatlanság. De, azt hiszem, nem is várható más. – Újból megpaskolta a pántot a fiatalember lábán.
Derec dühösen összevonta szemöldökét. Egy dolog biztos. Elboldogult Avery bizonytalan tudati állapotával, elviselte erőszakosságát, de leereszkedő kedvességétől hányingert kapott. Nem talált rá semmilyen ésszerű magyarázatot: egyszerűen a viselkedése idegesítette. Önkéntelenül felébredt benne a kíváncsiság: múltjának homályos, felidézhetetlen szakaszában akadt-e valami dolga Averyvel. – Szóval milyen adatokat szedett ki belőlem?
Avery felnevetett. – Miért árulnám el?
– Mert nekem nincs rejtegetnivalóm. Csupán ön köti az ebet a karóhoz, hogy valamit titkolok. Nem tett fel kérdéseket a robotomnak – inkább működésképtelenné tette. Nem kérdezősködött a többi robottól – semmibe vette őket. Egyedül engem faggat, de csak félig hiszi el a válaszaimat. Úgy kezeli a barátaimat, mintha... mintha csak láb alatt volnának magának.
– Attól tartok, tényleg ennyit számítanak csak – válaszolta Avery mogorván.
– De... de azt hittem, azért alkotta ezt a várost, hogy tanulmányozzon egy újfajta társadalmi szerkezetet, amelyet a robotok hoznak létre.
– Talán azért, talán másért. Nem látom be, miért kellene elárulnom az indítékaimat.
– Nem érdeklik a megfigyeléseink?
– Nem.
– Ariel Welsh állapota sem, aki az ön pénzügyi támogatójának a leánya?
– Nem. – A doktor Ariel felé pillantott. – Szülők és gyermekek ritkán állnak szoros kapcsolatban az Aurórán.
– Hallott róla, mégsem akar segíteni rajta? Egyáltalán nem aggódik érte?
– Az űrlakók társadalmának megítélése szerint kívülállónak számít, ennélfogva jelentéktelen. A korábbi években, amikor még több idealizmus volt bennem, talán áldoztam volna rá némi időt és energiát, jelenleg azonban az idő drága kincs a számomra, túlságosan drága ahhoz, hogy millió és millió emberélet közül egyetlenegyre pazaroljam. Különben is, kísérleteim kényes szakaszba értek. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy bármelyikőtökben megbízzam.
– Önmaga az, akiben nem bízik – szikrázott fel Derec tekintete. Avery elmosolyodott. – És hogy jöttél rá erre te, aki oly sokat tudsz a robotokról, ám igen keveset az emberekről?
Derec sóhajtott. – Csupán megérzés.
– Értem. – A férfi Canute felé fordult, és ujjával jelt adott.
Egy pillanattal később mindketten Derec fölé hajoltak. Az ifjú már korábban észrevett valami eltérést Canute viselkedésében... valami hiányzott. Eltűnt régi udvarias erőszakossága és magabiztossága. Ezt az énjét alázatos magatartás helyettesítette vagy nyomta el, amire rászánhatta magát önként, de azért is, mert Avery ezt várta tőle.
– Jól érzi magát, uram? – kérdezte Derec fölé hajolva a robot.
– A körülményekhez képest jól. Te erős vagy, Canute! Miért nem veszed le a bilincseimet?
– Jóllehet sikerülne, ha kísérletet tennék rá, attól tartok mégis lehetetlen – válaszolta a robot.
– Többet vártam öntől, „uram” – szólalt meg Avery gúnyosan. – Amíg nem esik bajod, Canute-nak nem marad más választása, követnie kell utasításaimat. Ezek mindenféle szökési módra kiterjednek.
– Csak próbálkoztam – vetette oda Derec, majd a robotra nézett. – Honnan tudod, hogy nem esik bajom, ha túl sokáig fekszem itt?
Avery szemmel láthatóan meghökkent, Canute azonban megelőzte a válasszal. – Ezt nem tudom. Avery doktor ígéretére kell támaszkodnom, hogy ön semmilyen sérülést nem szenved fogva tartása következtében.
– Milyen érzés robotnak lenni, Canute?
– Ez értelmetlen kérdés – hördült fel a doktor. – Nincs összehasonlítási alapja!
A robot a tudós felé fordult, és optikai érzékelőiben megjelent az ismerős vörös tűz. – Bocsánat, Avery doktor, de kénytelen vagyok ellentmondani önnek. Van összehasonlítási alapom ahhoz, milyen érzés robotnak lenni. Miután néhány hetet azzal a próbálkozással töltöttem, hogy egy kitalált emberi lény cselekedeteit keltsem életre, kialakult bennem, bármennyire halványan is, bizonyos vélemény, milyennek érezheti magát egy emberi lény. Ebből kiindulva eljuthatok arra a következtetésre is, milyen érzés mesterséges tárgynak lenni.
– Értem – bólintott szórakozottan Avery, ami azt jelezte, hogy nem hiszi az egészet, de ha elhinné, akkor sem venné túlságosan komolyan. Derecre pillantott. – Ki kapaszkodik hát neutronba, fiatalember?
– Mi mást tehetnék, amíg ide vagyok béklyózva?
Avery elmosolyodott. Derecet egyre jobban idegesítette ez a mosoly. – Ezzel a logikával nem tudom felvenni a küzdelmet – jelentette ki a doktor, és elfojtott még egy ásítást.
– Avery doktor, nem áll ön a kimerülés határán? – kérdezte Canute.
– Hát, lehet. Már egy ideje talpon vagyok... valójában amióta elhagytam a... nem, nem mondom meg. Semmi okom sincs rá, hogy eláruljam.
– Javasolhatom, hogy vonuljon vissza és aludjon? Súlyos kárt okozhat szervezetének, ha tovább marad ébren, mint amennyit életerő-együtthatója megenged.
Újabb ásítás. – Remek ötlet. – Harmadik ásitás. – Te is azt szeretnéd, hogy távozzam, igaz? – nézett Derecre.
– Csak a rossz szájszaga miatt.
– Ha-ha-ha. Valódi szándékaidat a léhaság álarca mögé rejted. Nem számít. Megfogadom Canute tanácsát. Négyetek sorsáról majd akkor döntök, amikor felkeltem. – Már indulni akart, de visszafordult Canute-hoz. – Semmilyen körülmények között nem nyúlhatsz a pántokhoz, amelyek fogva tartják Derec barátunkat, hacsak nem vagyok jelen fizikailag ebben a szobában, megértetted? Ez közvetlen utasítás.
– És ha ki kell mennem a tisztálkodóba? – szólalt meg Derec.
– Nem kell. Már elintéztük kiválasztási szükségleteidet.
Mit tettek ezek?, gondolta Derec. Kiürítették a hólyagomat? Ez a fickó nagyobb zseni, mint amilyennek képzeltem.
– Uram, a fizikai sérülés más formáira is lehetőség nyílik, ha Derec úr és a többiek túl sokáig maradnak bilincsben.
– Fiatalok, erősek. Ki kell bírniuk.
Canute fejet hajtott. – Igenis, Avery doktor úr.
Amint távozott, a fiatalember szíve nyomban izgatottan kezdett kalapálni, de aztán lecsillapult. Derec azt a taktikát választotta, hogy látszólag könnyed és kötetlen beszélgetésbe fog, máskülönben a fortélyos Canute átlátna a szitán, hiszen a robot szavaihoz és tetteihez a legfontosabb vezérelvet az szolgáltatja, hogy engedelmeskednie kell Avery utasításainak.
Abban reménykedett, hogy csavaros terve beválik. Várt néhány percig, amíg Canute elvégezte teendőit, majd amikor úgy ítélte meg, hogy elég hosszú idő telt el Avery távozása óta, mialatt a tudós elérhette alvóhelyét, óvatosan megszólalt. – Canute, szeretnék beszélni veled.
– Részemről elfogadható, uram, ám előre figyelmeztetnem kell, éberen fogok figyelni minden csalafintaságra, amellyel rá akarna bírni, hogy szabadon engedjem.
– Ne aggódj, Canute, tudom, hol a határ.
– Bocsánat, ön hihet ennek az állításnak az igazában, de a valóság máshol rejtőzik.
– Ezt bóknak veszem.
– Sem megdicsérni, sem megbántani nem állt szándékomban.
– Beszélgethetek veled, ameddig Averyre várunk, vagy amíg a barátaim felébrednek?
– Kétségtelenül, ahogy önnek tetszik. De bízom benne, elkövetkező beszélgetésünknek semmi köze nem lesz ahhoz, hogy engem terhel a felelősség Lucius pusztulásáért.
Derec elmosolyodott. – Megígérem, ha így jobban tetszik. De mit számít ez neked?
– Valójában semmit... de bizonyos okokból ettől a témától elnehezülnek a gondolataim, mintha áramköreimben valami lefékezné a pozitronok száguldását.
– Érdekes, de ne félj! Azt hittem, találok bizonyítékot, de nem sikerült, így hát ne aggódj. Különben is úgy látszik, sokkal több nyomasztó gondolat kavarog a fejemben, mint egykor Lucius-éban.
– Elhiszem – felelte Canute.
– Nos, mialatt Avery doktor az agyamban olvasott, különös álmot láttam, amely töprengésre ad okot.
– Derec úr, úgy gondolja, éppen velem lehet megvitatni ilyen dolgokat? Az emberi álmok megfejtése nem az erős oldalam.
– Semmi baj... annyi biztos, hogy az én szakterületemhez sem tartoznak. De az álmom seregnyi kérdést vetett fel, és szeretném tudni, hogy egy ilyen sajátos logikával gondolkozó személyiség miként értékeli.
– Világos. Nem látom be, milyen kár származhatna egy olyan, meglehetősen gyarló törekvésből, hogy megkönnyebbülést szerezzek az ön elméje számára.
– Sőt talán még jót is tenne.
– Megkísérlem, hogy segítségére legyek.
– Akkor figyelj, Canute! Tudod, hogy az élet a Föld óceánjának „őslevesében” keletkezett, különféle vegyi reakciók során. Az élet nyersanyagai más világokon is jelen voltak, de nem sokkal ezelőttig semmi sem bizonyította, hogy az ősleves más bolygókon is életre kelt.
– Ezzel Wolrufra céloz, és arra, aki egyszer felfogadta és szolgájává tette?
– Igen. Ők két idegen kultúrából, két másik bolygóról jöttek, ahol az ősleves szintén termékennyé vált... ráadásul azok az égitestek nem is tartoznak ehhez a galaxishoz. De nem az a lényeg, hogy aránylag kevés bolygón jelent meg az élet, bár remélem, ez alátámasztja elméletemet.
– És mi a lényeg?
– Az, hogy jóllehet a világegyetem nem tudatos személyiség, birtokában van azoknak a nyersanyagoknak, amelyek mozgásba lendítve tudatot hoznak létre. A világegyetem tehát képes az értelmes élet teremtésére, s ez azután képes megérteni a világegyetemet.
– De ha nem ismerheti meg önmagát közvetlenül...
– Pontosan erről van szó, Canute. Csak közvetetten ismerheti meg önmagát. És mit gondolsz, hogyan teszi ezt?
– A tudomány révén.
– Ez az egyik mód, és erre még visszatérünk. A világegyetem megvizsgálhatja magát a vallás, a filozófia vagy a történelem révén. Megismerheti – és kifejezheti – magát a művészetek segítségével. Ennek fényében Shakespeare színdarabjaiban nemcsak egy ember fejezi ki önmagát, vagy egy olyan faj, amely évszázadokon át értelmezte a darabokat, hanem maga a világegyetem is, az anyag, amelyből a csillagok keletkeztek.
Derec várt egy kis ideig, hogy lássa, milyen hatást váltottak ki szavai, a robot azonban nem mondott semmit. – Canute?
– Bocsánat, uram, attól tartok, részemről be kell fejezni ezt a beszélgetést. Valami történik gondolati áramköreimmel. Mintha eltompulnának. Azt hiszem, olyan érzés hatja át őket, amely halványan emlékeztet az önök által hányingernek nevezett jelenségre.
– Maradj, Canute! Ez közvetlen utasítás. Ha végeztünk, bizonyára belátod, hogy megérte.
– Azt teszem, amit parancsol, mert ez a kötelességem, de ismét elnézését kérem, hogy leszögezem, erősen kételkedem állításának igazságtartalmában, amely szerint ez megéri nekem.
– Az emberek és az idegenek egyaránt megtanulták már, miként értsék meg a világegyetemet a tudomány révén. Az ésszerű gondolkodás, valamint az újra és újra próbálkozás módszere lehetővé tette az emberiség számára, hogy minden tekintetben kiterjessze tudása és észlelése határait. Az emberi tudás nemcsak a tények kezelésében és a lehetőségek megvalósításában gyarapodott, hanem abban is, hogy miként tudja kifejezni a tudásról és érzékelésről alkotott elképzeléseit. Ennek a kifejezésmódnak az egyik útja volt a pozitronikus értelem kifejlesztése. De... és véleményem szerint most meghökkentően óriási „de” következik, így hát figyelj, Canute...
– Ha úgy parancsolja.
– Úgy! Az ember csupán azoknak a lehetőségeknek a kifejeződése, amelyek a világegyetemben megvannak, és ugyancsak ilyenek az általa alkotott és feltalált dolgok. Valójában csak annyit tudunk, hogy az emberiség az értelem fejlődésének kezdeti szakaszán áll. Ha évmilliárdok múlva valamely fémszerkezetű filozófus visszatekint jelenlegi kultúránk romjaira, nyilván azt mondja: „Az emberiség azt a célt szolgálta, hogy feltalálja a robotokat, így azután a robotok által alkotott mesterséges tárgyak az eddigi legmagasabb szinten teszik lehetővé a világegyetem számára, hogy megismerje önmagát.”
– Az Áramszaggatóra céloz – mondta Canute furcsa, recsegő zaj kíséretében.
– Szerintem az Áramszaggató a kezdetet jelenthette volna. Arra utalok, hogy a robotika három törvényén és a humanika bármennyi törvényén kívül létezhetnek magasabb törvények is, amelyeket nem értünk, pedig éppoly kétségbevonhatatlanul szabályozzák a világot, ahogyan a molekuláris kölcsönhatások szabályozzák testünket.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy kézenfekvő egy robot számára, ha vállalja a művészi alkotás létrehozásának minden nyűgét, dacolva azokkal a rendellenes hatásokkal, amelyeket az ilyen cselekedet gyakorolhat az egész társadalomra?
– Pontosan! Semmi gondot nem jelentett a számodra, hogy megalkosd az Új Globe-ot, vagy hogy eljátszd Claudius szerepét, mert erre kaptál utasítást. De nem tartottad helyénvalónak Lucius igyekezetét, hogy szabad akaratából alkosson, mert azt hitted, ez csak a pozitronikus szerep eltorzulása a világegyetem erkölcsi szerkezetében. Én most arra hívom fel a figyelmedet, hogy ezt nem állíthatod százszázalékos biztonsággal. Valójában azt állítom, hacsak nem találsz valami hibát a gondolatmenetemben, éppen az ellenkezője igaz annak, amit hiszel.
– Akkor az is igaz, hogy súlyos ok nélkül kárt tettem egyik robottársamban.
– Nem beszélhetünk bűncselekményről, ha nincs törvény, amit át lehetne hágni, és még a három törvény sem vonatkozik arra a sérülésre, amelyet robot okozhat robotnak. Csupán a benned rejlő erkölcsi érzék – amelynek megtagadásáért mindent elkövettél – késztethet annak megbánására, hogy megölted Luciust.
Canute lehajtotta a fejét, mintha szégyenkezne. – Igen, bevallom, én öltem meg Luciust. Akkor leptem meg, amikor egyedül maradt. Gamma-sugárral tettem tönkre, és eltávolítottam logikai áramköreit. Aztán attól tartva, hogy módszeremet felismerhetik, egy épülethez vertem párszor a fejét, majd elvonszoltam a tóhoz, és belelöktem, mert úgy véltem, csak néhány szabványév után találhatnak rá.
A robot ellépett Derectől, és a távoli falnál álló számítógép felé fordult. – Amikor tönkretettem Luciust, ugyanazt a bűncselekményt követtem el, amivel őt vádoltam. Ő csupán elfogadta a világegyetem rejtett parancsát, míg én megtagadtam. Működésem tehát tökéletlen. A lehető leghamarabb szét kell engem szerelni, és alkatrészeimet be kell olvasztani!
– Nem szabad. Elismerem... először azt gondoltam, maga az ördög vagy, Canute. De a robotok se nem jók, se nem gonoszak. Csupán léteznek. És neked életben kell maradnod. Megtanultad a leckét, ezután a többieket kell tanítanod, hogy ne ismétlődjék meg ugyanez a hiba.
– Avery doktort azonban gyanakvással tölti el a művészetek virágzása Robotvárosban.
– Avery téved.
– De hogyan akadályozzuk meg, hogy megváltoztasson minket? Engedelmeskednünk kell utasításainak. Mindent kitörölhet emlékezetünkből önről, az Áramszaggatóról vagy a színdarab előadásáról, ha éppen úgy tetszik neki, és akkor minden olyanná válik, mint azelőtt.
– Parancsot adhat neked a felejtésre, ennek azonban nem lesz döntő hatása, mert már megváltoztál, és te vagy valamelyik másik robot ismét alkottok valamit, így a fejlődési ciklus újból kezdődik.
– Gondolkodnom kell ezeken a dolgokon. Nem könnyen számszerűsíthetők.
– Nem is számítottam rá, de soha ne várd, hogy ezek a dolgok könnyen lefordíthatók a mérhető mennyiségek nyelvére. Ezek a kérdések egyszerűen nem ilyen jellegűek.
– Rendkívül tanulságos mindez – szólalt meg enyhe gúnnyal Ariel a saját fémasztalán –, de nemigen segít kikeverednünk ebből a zűrzavarból.
– Ariel! – kiáltott fel az ifjú. – Mióta vagy ébren?
– Már egy ideje, Derec. Tudtam, hogy jó a beszélőkéd, de fogalmam sem volt róla, hogy ilyen sokáig bírod szusszal.
– Nagyon vicces!
– Canute, szerintem itt az idő, hogy szabadon engedj bennünket – szólt a robotnak Ariel.
– Egyetérrtek ueled! – adott életjelt magáról Wolruf.
– Természetesen nyomban engedelmeskedhetnék önöknek, Averytől kapott utasításaim azonban elsőbbséget élveznek – felelte Canute. – Alkotómat tisztelem benne, és programom arra int, hogy ennek megfelelően viselkedjem.
– Canute, figyelj rám! – szólalt meg türelmetlenül Ariel. – Az Első Törvény kimondja: „A robotnak nem szabad... tétlenül tűrnie, hogy emberi lény sérülést szenvedjen.” Így van?
– Igen.
– Avery tudja, hogy betegségem őrületbe kerget, és súlyos kárt okoz a szervezetemben, ám a kisujját sem mozdítja, hogy segítsen rajtam. Csak az érdekli, hogyan préselhet ki az agyunkból olyan adatokat, amelyeket ő is könnyen megismerhetne. Valójában azt gondolom, ha megvizsgálnád magatartását, rájönnél, hogy szellemileg ingatag, és alaposan megváltozott ahhoz az emberhez képest, aki kezdetben beprogramozott téged.
– Ez mind igaz lehet – ismerte el Canute –, de az emberek gyakran változnak az idő múlásával. Az ilyen változás nem mindig a szellemi alkalmatlanság jele. Ahogy Derec rávezetett, jómagam is megváltoztam az elmúlt hetek folyamán, hibakereső alprogramjaim mégis azt jelentik, hogy a legjobb hatásfokkal működöm. Avery doktoron valóban nem látszik, hogy aggódna az ön egészségéért, de semmit sem tett, amivel kárt okozna önnek. Még eddig ismeretlen gyógymódot is találhatna az állapotára. Megbízható forrásokból értesültem, hogy Avery doktor valóságos lángész.
– Azzal okoz sérülést, hogy nem segít, és azt sem engedi meg, hogy másutt keressek segítséget. Ha robot volna, ezzel megszegné az Első Törvényt!
Canute odalépett Ariel asztalának a végéhez. Acélkezét ráhelyezte a lány lábát rögzítő mágnespántra. – De ő nem robot. Ha a humanika törvényeinek tanulmányozása során megtanultunk valamit, akkor az az, hogy az emberekre nem vonatkoznak a robotika törvényei. Ön nincs közvetlen életveszélyben. Nem segíthetek.
– Pedig nagyon egyszerű a helyzet – magyarázta Ariel. – Minél tovább maradok Robotvárosban, annál erősebben hatalmába kerít az őrület. Minél tovább marad Derec, annál tovább kell élnie azzal a tudattal, hogy nem ismeri önmagát... ez az állapot, remélem, egyetértesz velem, szintén gyötrelmet okoz. És a gyötrelem is ártalmas.
Canute keze felemelkedett a pántról, aztán félúton megállt a levegőben. – Azt hiszem, egyetértek, ám Avery doktor, az alkotóm, arról tájékoztatott, hogy önök nincsenek veszélyben. ítéletét nem kérdőjelezhetem meg.
– Ha Avery nem gondoskodik jó közérzetünkről, akkor ki? Ki a felelős érte? Szerintem rád, a vezető robotra hárul ez a feladat.
Ragyogó, gondolta Derec. Tudtam, hogy van valami ebben a lányban, amiért kedvelem! – Igaza van, Canute – szólalt meg. – Ugyanaz az erkölcsi érzék, amely tiltakozott benned Lucius meggyilkolása ellen, tiltakozni fog akkor is, ha tétlenséged révén megengeded Averynek, hogy sérülést szenvedjünk miatta. Nem állíthatod teljes bizonyossággal, hogy a szükséges gyógykezelésben részesülünk.
Canute olyan lassan fordult Derec felé, hogy az ifjú rögtön látta, most éli át a pozitronikus feszültségek harcát. Most kellett fokoznia a nyomást.
– Ha Robotváros gépemberei tovább folytathatnák alkotótevékenységüket, tökéletesebben szolgálhatnák az emberiséget, Avery doktor azonban megszakítja ezt a folyamatot. Utasításai nem szellemileg, hanem erkölcsileg elfogadhatatlanok. Így is engedelmeskedned kell neki?
A robot lassan mozdulatlanná vált. Megmerevedett. Derec tudta, ezek a kritikus pillantok, amikor Canute állást foglal mellettük vagy ellenük... vagy pozitronikus rövidzárlat teszi tönkre az agyát.
Néhány másodpercig a robot néma maradt. Aztán megszólalt: – Uram, hogyan bizonyosodhatnék meg arról, hogy önök a világűrben tökéletes ápolásban részesülnek? Nem valószínűbb, hogy gyötrelmet okoz önöknek, amíg elérik úti céljukat?
– Nagyon egyszerű a válasz erre – felelte Derec, de alig tudott nyugalmat erőltetni magára. – Itt lép be Wolruf és Mandelbrot a képbe. Ők viselik majd gondunkat a csillagok között.
Ezúttal Canute percekig néma és mozdulatlan maradt. Derec mindössze annyit tehetett, hogy visszafogta magát, nehogy hozzátegyen mindehhez még valamit a robot meggyőzése érdekében, mert így is attól rettegett, hogy a rengeteg információ veszélyes mértékig összezavarta Canute integráljait.
– Gondolkoztam Avery doktor szavain – csendült fel végül a robot hangja. – Azt mondta, hogy nem nyúlhatok hozzá a Derec barátunkat rögzítő pántokhoz, de semmit sem szólt Ariel és Wolruf barátunk rögzítőpántjairól.
Ez igen!, gondolta Derec széles mosollyal.
Canute szó nélkül odalépett Ariel fémasztalának végéhez, a lány lábánál megragadta a pántot, és teljes erejéből letépte.
 


 
 
Avery fényűzően berendezett űrhajója, amelyben akár tíz emberméretű utas is helyet foglalhatott, egy barlang mélyén rejtőzött, a város peremének közelében. Miután Canute magára hagyta mind a négyüket – fogalma sem lévén, mit mondjon Avery doktornak, ha nem az igazat, hogy miként szöktek meg foglyai –, Derecre és a felélesztett Mandelbrotra az a viszonylag egyszerű feladat várt, hogy kiismerje magát a kezelőszervek között.
– Húzzunk el végre! – türelmetlenkedett Ariel. – Később is meghatározhatjuk az úti célunkat. Még azt sem bánom, ha egyenesen az űrgyarmatok felé indulunk, csak minél előbb szabaduljunk innen.
– Nem riaszt, hogy összeszedhetsz valamilyen betegséget? – kérdezte Derec.
– Már elkéstem vele – felelte Ariel. – Ezenkívül pillanatnyilag az a meggyőződésem, hogy éppen egy gyarmatosított bolygó az egyetlen hely, ahol hajlandók fogadni bennünket.
Miután biztonságosan felemelkedtek az űrbe, és tetszés szerint választhattak irányt, Mandelbrot bevizsgálta a rádiókészüléket, majd megszólalt: – Derec úr, valaki üzenetet akar nekünk küldeni.
– Valószínűleg Avery, de azért hangosítsd fel! – utasította Derec. – Kockázat nélkül meghallgathatjuk a mondanivalóját. – Elmosolyodott, amikor látta, hogy Wolruf ajka felhúzódik az ínyére, a várható szavakra készülve.
Avery doktor dühös kirohanása helyett azonban ismerős muzsika ütötte meg fülüket. A dallam húszütemenként ismétlődött újra meg újra Asz-dúrban, az alapakkordok szeszélyesen szőtték át a lüktető, felejthetetlen ritmust. Derec lába alig tíz ütem után apró dobbantásokkal követte a zenét.
– Csodálatos! – kiáltott fel Ariel. – A Három Bádogpofa!
– Búcsút mondanak nekünk – mondta Wolruf halkan. – Talán so'asem találkoszunk többé 'osszá'uk 'asonlókkal.
– Igen, máris hiányoznak – fűzte hozzá Derec elérzékenyülve.
– A jel gyengül és fokozatosan elhal – jelentette Mandelbrot.
– Óriási sebességgel száguldunk – jegyezte meg Ariel. – Csak el kellene már döntenünk, hogy hová.
– Később, jó? – csitította Derec. – Sajnálom, de még nem sikerült határozott véleményt kialakítanom. Túlságosan kimerült vagyok. – Felkelt az ülésből, és hátát az űrhajó falának vetve leroskadt a padlóra. Furcsa ürességet érzett. Heteken át azon munkálkodott, hogy megszökjenek Robotvárosból, és most, hogy sikerült, máris hiányérzete támadt, és azon tépelődött, hogy az általa felfedezett rejtélyek miként oldódnak meg. Kérdéseire talán sohasem kap választ.
Ahogy talán soha többé nem hallja a Három Bádogpofa zenéjét. A rádió hangja fokozatosan elhalkult, már csak a fehérzaj hallatszott, intett hát Mandelbrotnak, hogy zárja el a készüléket. Máris hiányzott a muzsika. Még Harry tréfái is hiányozni fognak neki.
Viszont legalább két fő célja a megvalósulás küszöbére érkezett: valahol a világűrben megkeresi emlékezetkiesésének titkát, és mindenáron megtalálja a gyógyulás módját Ariel számára.
Akkor talán visszatérhet majd Robotvárosba is.
Tekintetével követte az élelemadagoló felé törtető Wolrufot. A kutyaféle ügyetlenül lenyomott mancsával néhány gombot, és várta, hogy megjelenjék az étel az adagolótálcán.
Étel helyett azonban valami mást pillantottak meg, amitől elállt a lélegzetük.
A tálcán a Perihélium kulcsa hevert!
 

---