Fényvers
Mrs. Avis Lardner volt az utolsó, akiről feltételezték
volna, hogy gyilkol. A nagy űrutazó vértanú özvegye híres emberbarát, műgyűjtő,
kiváló háziasszony és - ebben mindenki egyetértett - lángeszű művész volt. Ezen
túlmenően a legkedvesebb, legfinomabb hölgy, akit el lehetett képzelni.
Mint mindnyájan tudjuk,
a férje, William J. Lardner egy
napkitörés sugárzásának hatása
következtében halt meg, miután
szándékosan az űrben
maradt azért, hogy egy utasszállító
űrhajó biztonságban elérhesse az 5.
Űrállomást.
Mrs. Lardner ezért
kapott bőkezűen mért nyugdíjat, amelyet
okosan és jól fektetett be.
Középkorúsága vége táján
már nagyon gazdag volt.
A háza olyan volt, mint
egy vitrin, sőt valóságos múzeum,
amelyben különlegesen szép drágakövekkel
ellátott kis, de válogatott gyűjteményét
őrizte. Tizenkét különböző kultúra csaknem
minden elképzelhető műtárgya közül
gyűjtött
össze olyan ereklyéket, amelyeket drágakövekkel
lehetett feldíszíteni az adott kultúra
arisztokráciájának szolgálatára.
Övé volt az Amerikában készített első
ékköves karórák
egyike, egy drágaköves tőr Kambodzsából, egy
ékköves szemüveg Olaszországból
és
így tovább a végtelenségig.
Valamennyi darabot meg
lehetett tekinteni. A műtárgyak
nem voltak biztosítva, és különleges
biztonsági előírások sem léteztek.
Semmiféle
bevett gyakorlatra nem volt. szükség, mert Mrs. Lardnernek
jelentős létszámú robotszolgája
volt. Mindegyikükre számítani lehetett, hogy
valamennyi tárgyat rendíthetetlen figyelemmel,
kifogástalan becsületességgel és
felülmúlhatatlan hatékonysággal fogja őrizni.
Mindenki tudott ezeknek a robotoknak a létezéséről, és
idáig nem tettek kísérletet lopásra.
Aztán persze itt volt
még a fényszobrászata. Gyakori és
hókezű fogadásainak egyetlen vendége sem tudta
elképzelni, hogyan fedezte fel Mrs.
Lardner a maga lángész voltát ebben a
művészetben. Ha azonban kitárta házát
vendégei
előtt, minden alkalommal a fény új
szimfóniája ragyogott szerte a szobákban.
Lágy
színű, háromdimenziós, gömbölyű idomok
és testek, egyesek színtisztán, mások
kristályosan
csillogó jelenséggé ötvözve
töltötték el ámulattal a vendégeket. Az
alkotások valahogyan
mindig úgy helyezkedtek el, hogy gyengéd
szépségűvé varázsolták Mrs. Lardner
kékesfehér
haját és lágy, ránctalan arcát.
Elsősorban ezekért a
fényszobrokért jöttek el a vendégek.
A szobrok soha kétszer nem voltak ugyanazok, soha nem
mulasztották el a kísérletező
művészet új útjának
felfedezését. Azok közül, akik anyagilag
megengedhették fényvezérlő
pultok használatát, sokan készítettek
fényszobrokat szórakozásból, de senki nem
tudta megközelíteni Mrs. Lardner
szakértelmét. Ezt még olyanok sem tudták
megtenni,
akik hivatásos művésznek tekintették magukat.
Maga a hölgy elragadóan szerényen viselkedett ezzel kapcsolatban.
- Nem, nem - szokott tiltakozni, ha valaki áradozott. -
Én nem mondanám azt, hogy ez "költészet a fényben". Ez túlságosan kedves.
Legfeljebb azt mondanám, hogy ez "fényvers". Mindenki mosolygott finom
szellemességén.
Ámbár gyakran kérték rá, soha nem alkotott fényszobrokat
valaki más részére, mindig csak a saját fogadásaira készítette azokat.
- Az amolyan aprópénzre váltás volna - mondta.
Nem kifogásolta
azonban, hogy szobrairól művészi hologramokat
készítsenek; így téve lehetővé
megörökítésüket és
másolataiknak az egész világ művészeti
múzeumaiban való elhelyezését.
Fényszobrainak bármely módon való
felhasználásáért
sem számított fel sohasem valamilyen
költségtérítést.
- Egyetlen fillért sem
vagyok képes elkérni - mondta szélesre
tárva két kezét. - Ez mindenki
számára díjmentes. Végtére nekem
sincs rájuk szükségem
a továbbiakban. - Ez igaz is volt! Soha nem használta fel
kétszer ugyanazt a fényszobrot.
Amikor a hologramokat
készítették, maga volt az
együttműködés.
Jóindulatúan figyelve minden lépést, mindig
készen volt megparancsolni robotszolgáinak,
hogy segítsenek.
- Courtney, volna szíves megigazítani a létrát? - szokta
mondani.
Ilyen volt a modora. Mindig tökéletes udvariassággal szólította
meg a robotjait.
Egyszer, évekkel ezelőtt csaknem megpirongatta őt a Robot
és Gépember Hivatal egyik kormánytisztviselője.
- Ezt nem teheti meg. Ez
csökkenti a hatékonyságukat. Arra
lettek beállítva, hogy parancsokat hajtsanak
végre, és minél világosabban adja ki,
annál hatékonyabban hajtják végre azokat.
Amikor aprólékos udvariassággal kér
valamit,
nehezebben értik meg, hogy parancsot kaptak. Lassabban
reagálnak! - mondta szigorúan
a tisztviselő.
Mrs. Lardner hátraszegte arisztokratikus fejét.
- Nem kérek gyorsaságot és hatékonyságot. Jóindulatot kérek.
A robotjaim szeretnek engem - mondta.
A kormánytisztviselő
elmagyarázhatta volna neki, hogy a
robotok nem tudnak szeretni, de megsemmisült a hölgy
gyengéd, megbántott pillantásától.
Közismert volt, hogy Mrs.
Lardner még soha nem küldött
vissza a gyárba robotot beszabályozni. Pozitronagyuk
elképesztően összetett, és
tíz eset közül átlagosan egyszer nem
tökéletes a beszabályozás, amikor
elhagyják
a gyárat. Néha egy ideig nem jelentkezik a hiba, de
bármikor bukkan fel, az Amerikai
Robot és Gépember Rt. mindig készen áll a
beszabályozás díjmentes
elvégzésére.
Mrs. Lardner a fejét rázta és kijelentette:
- Ha egyszer egy robot a házamban van, és teljesíti a kötélességeit,
el kell viselni jelentéktelen különcségeit. Nem fogom engedni, hogy durván bánjanak
vele.
A lehető leghelytelenebb lett volna megmagyarázni neki,
hogy a robot csak gép. Nagyon mereven azt mondta volna:
- Csakhogy a gép soha nem lehet olyan értelmes, mint egy
robot. Én emberként kezelem őket.
Ennyit erről.
Még azt a tehetetlen Maxot is megtartotta. Ez a robot alig
értette meg, hogy mit várnak el tőle. Mrs. Lardner azonban tagadta ezt.
- Ez egyáltalán nincs így. El tudja venni a kalapokat és
a kabátokat, és igazán nagyon gondosan helyezi el őket. Tárgyakat tud tartani nekem.
Nagyon sok dolgot tud csinálni mondogatta mély meggyőződéssel.
- De hát miért nem szabályoztatja be? - kérdezte egyszer
egyik barátja.
- Ó, nem lennék
rá képes! Ő ilyen. Tudja, nagyon szeretetre
méltó. Végül is egy pozitronagy annyira
összetett, hogy senki nem tudja megmondani,
hol van az eltérés. Ha teljesen normálisra
állítanák be, lehetetlen lenne
visszaigazítani,
hogy olyan szeretetre méltó legyen, mint most. Erről
pedig nem fogok lemondani.
- De hát ha rosszul van beállítva, nem lehet veszélyes?
kérdezte a barát idegesen Maxra pillantva.
- Soha! Már évek óta megvan. Teljesen ártalmatlan és nagyon
kedves - válaszolta nevetve Mrs. Lardner.
A robot külseje olyan volt, mint az összes többié: sima,
fémes, emberszerű, de kifejezéstelen arcú.
A gyengéd lelkű Mrs. Lardner számára azonban valamennyien
egyediek, drágák, szeretetre méltóak voltak. Olyanok, mint ő.
Hogyan követhetett el gyilkosságot?
John Semper Travis volt az
utolsó, akiről fel lehetett
tételezni, hogy meggyilkolják. Magába
zárkózó és kedves volt. Matematikai
beállítottságú
agya lehetővé tette számára, hogy fejben dolgozza
ki a robotok milliárdnyi pozitron
agytekervényének bonyolult szövevényét.
Az Amerikai Robot és
Gépember Rt.-nak volt a főmérnöke.
Ő is szenvedélyes fényszobrász volt. Könyvet
írt erről a témáról, igyekezve bemutatni
benne, hogy az a típusú matematika, amelyet a pozitron
agytekervények kidolgozásánál
használ fel, módosítható művészi
fényszobrok készítésének
irányelvéül.
Az elméletet gyakorlatba átültetni megkísérlő próbálkozása
azonban csúfos kudarc volt. Matematikai elveit követő, saját készítésű szobrai vaskosak,
gépiesek és érdektelenek voltak.
Nyugodt, befelé forduló életében ez volt boldogtalanságra
az egyetlen ok, de ez az egyetlen ok elegendő is volt ahhoz, hogy boldogtalan legyen.
Tudta, hogy elméletei helyesek voltak, mégsem tudta gyakorlatban alkalmazni
őket. Ha csak egyetlen mesteri fényszobrot tudna készíteni…
Természetesen ismerte
Mrs. Lardner fényszobrait. A hölgy
mindenki által ünnepelt lángész volt, pedig
Travis tudta, hogy a robotmatematika
legegyszerűbb megvilágítását is
képtelen volt megérteni. Levelezésben volt vele,
de a hölgy következetesen elutasította
módszerének ismertetését. Travis
kíváncsi
volt, rendelkezett-e egyáltalán ilyesmivel. Előfordulhat,
hogy tisztán ihletről
lenne szó? De hát az ihletet is vissza lehet vezetni
matematikára. Végre sikerült
elintéznie, hogy meghívót kapjon Mrs. Lardner
egyik fogadására. Egyszerűen látnia
kellett őt.
Mr. Travis elég későn érkezett. Tett még egy utolsó kísérletet
fényszobor elkészítésére, de csúfosan megbukott vele.
Csodálkozással elegyes tisztelettel üdvözölte Mrs. Lardnert,
és így szólt:
- Milyen furcsa robot vette el a kalapomat és kabátomat.
- Ő Max - mondta Mrs. Lardner.
- Meglehetősen rosszul van beszabályozva, és elég régi
modell. Hogyan lehet, hogy nem küldte vissza a gyárba?
- Ó, nem, ez annyi gonddal járna - válaszolta Mrs. Lardner.
- Egyáltalán
nem! Meglepődne, hogy milyen egyszerű feladat
ez. Miután az Amerikai Robotnál vagyok, vettem a
bátorságot, és én magam szabályoztam
be. Nem vett igénybe sok időt, és meg fogja látni,
hogy most tökéletesen munkaképes.
Mrs. Lardner arca
furcsán elváltozott. Nyájas életében
először düh öntötte el, és úgy tűnt,
arcvonásai nem tudták, hogyan változzanak meg.
- Beszabályozta?! - rikácsolta. - Hiszen ő alkotta a fényszobraimat.
A rendellenesség, a rendellenesség volt az, amelyet soha többé nem tud visszaállítani…
Valóban balszerencse
volt, hogy éppen akkor mutatta be
a gyűjteményét, és az ékköves tőr
Kambodzsából ott volt előtte a márvány
asztallapon.
Travis arca is eltorzult.
- Úgy érti, ha tanulmányoztam volna ezeket az egyedileg
rosszul beszabályozott pozitron agytekervényeket, megtanulhattam volna…
Az asszony
túlságosan gyorsan döfött a késsel
ahhoz, hogy
bárki is megakadályozhatta volna, és a
férfi nem is próbálta kikerülni.
Néhányan
azt mondták, szándékosan elébe állt,
mintha meg akart volna halni.