Az első törvény
Mike Donovan üres
söröskorsójába bámult, unatkozott.
Úgy döntött, hogy elég sokáig hallgatott.
- Ha már a szokatlan
robotokról beszélünk, én ismertem
valaha egyet, amelyik nem engedelmeskedett az első törvénynek - mondta
hangosan.
Mivel ez teljességgel
lehetetlen volt, mindenki
abbahagyta a beszélgetést, és Donovanra nézett.
Donovan azonnal megbánta
fecsegését, és témát
változtatott.
- Hallottam tegnap egy jó
viccet - szólt társasági
modorban - arról…
A szomszédos széken ülő
MacFarlane félbeszakította:
- Úgy érted, hogy ismertél
olyan robotot, amely
kárt okozott emberi lényben? - Mivel az első törvény megszegése ezt
jelentette.
- Bizonyos tekintetben -
felelte Donovan. - Szóval
hallottam, hogy…
- Mesélj nekünk róla! -
parancsolta MacFarlane.
Néhányan lecsapták korsójukat az asztalra.
Donovannak ennyi elég volt.
- A Titánon történt, úgy tíz
évvel ezelőtt - mondta,
miközben sebesen gondolkodott. - Igen, huszonötben. Éppen megérkeztünk
a
rakománnyal, három, speciálisán a Titánra tervezett robottal. Ezek
voltak a
első MA‑modellek. Emma Egy, Kettő és Háromnak hívtuk őket. - Intett egy
újabb
korsó sörért, és megfontoltan bámult a pincér után.
- A fél életemet robotikával
töltöttem, Mike - szólalt
meg MacFarlane. - Sohasem hallottam arról, hogy MA‑sorozatot gyártottak
volna.
- Ez azért van, mert rögtön
azután, amit el fogok
mondani, Emmáékat levették a szerelőszalagról. Nem emlékszel rá?
- Nem
Donovan sietősen folytatta:
- Rögvest munkára fogtuk a
robotokat. Tudod, addig a
támaszpont teljesen használhatatlan volt a viharos évszak alatt, amely
a Titán
Szaturnusz körüli pályájának nyolcvan százalékát jelenti. A szörnyű
havazásban
még akkor sem találod meg a támaszpontot, ha száz méterre vagy tőle. Az
iránytű
használhatatlan, mert a Titánnak nincs mágneses tere.
Ezeknek az MA robotoknak az
volt az újdonságuk, hogy
felszerelték, őket frissen tervezett vibrodetektorokkal, így
nyílegyenesen
eljutottak a támaszpontra, mindenen keresztül, és ez azt jelentette,
hogy a
bányászat nem volt kiszolgáltatva többé a bolygó pályájának. Egy szót
se, Mac.
A vibrodetektor sem került a piacra, és ezért nem hallottál róla.
Donovan
köhögött. - Megértheted, katonai titok.
Folytatta:
- A robotok kitűnően dolgoztak
az első viharos évszak
alatt, azután megkezdődött a nyugodt évszak, és Emma Kettő komédiázni
kezdett.
Elkóborolt mindenféle zugba, elbújt a bálák alá, és úgy kellett
előcsalogatni.
Végül elkószált a támaszpontról, és egyáltalán nem jött vissza. Úgy
gondoltuk,
valami gyártási hibája van, és folytattuk a munkát a másik kettővel. Ez
mégiscsak azt jelentette, hogy szűkében voltunk a munkás kéznek, azaz
robotkéznek, így hát, amikor a nyugodt évszak végén el kellett menni
Kornskba,
vállaltam a kockázatot, és robot nélkül indultam el. Eléggé
biztonságosnak
látszott, két napon belül még nem lehetett viharra számítani, én pedig
húsz
órán belül visszatérhettem.
Visszafelé tartottam, vagy
tizennyolc kilométerre
voltam a támaszponttól, amikor a szél fújni kezdett, és a levegő
megsűrűsödött.
Azonnal leszálltam a légi járművemmel, mielőtt a szél összetörte volna,
megcéloztam a támaszpontot, és futni kezdtem. Ilyen alacsony
nehézkedési erő
mellett simán meg lehetett járni ezt a távolságot, de vajon tudom-e
tartani
végig az egyenes irányt? Ez itt a kérdés. A levegőtartalékom elegendő
volt,
ruhám fűtőspiráljai megfelelőek, de a titáni viharban tizennyolc
kilométer maga
a végtelenség.
Akkor, amikor a hózuhatag
mindent elsötétített, nyúlós
félhomály vett körül, a Szaturnusz is elhalványult, a Nap csupán egy
sápadt
pörsenés volt; megálltam egy kis időre, és nekidőltem a szélnek. Apró
fekete
tárgy hevert éppen előttem. Alig láttam, de tudtam, mi az. Egy
viharbébi volt,
az egyetlen élőlény, amely túléli a Titán viharait, és a létező
legelvetemültebb fajzat. Tudtam, hogy űrruhám sem véd meg, ha egyszer
elkap, és
a rossz fényviszonyok miatt várnom kellett a közvetlen célzással,
különben nem
mertem lőni. Ha mellé találok, rögtön rám támad.
Lassan hátráltam, az árnyék
követett. Közeledett, én
pedig imát mormolva felemeltem fegyveremet, amikor hirtelen egy nagyobb
árnyék
jelent meg fölöttem, és én felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Emma
Kettő
volt, az elveszett MA robot. Eszem ágában sem volt azon töprengeni,
hogy mi
történt, csak fölordítottam:
"Emma babám, kapd el azt a
viharbébit, azután
vigyél vissza a támaszpontra!"
Csak nézett rám, mintha nem
hallott volna, és
fölkiáltott: "Gazda, ne lőj! Ne lőj!"
Száguldani kezdett a viharbébi
felé.
"Kapd el azt az átkozott
bébit, Emma!" -
ordítottam. Tényleg elkapta. Fölemelte és továbbment. Rekedtre
ordítottam
magam, de nem jött vissza. Otthagyott, hogy meghaljak a viharban.
Donovan drámai szünetet
tartott.
- Természetesen ismeritek az
első törvényt: "A
robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie,
hogy
emberi lény bármilyen kárt szenvedjen." Nos, Emma Kettő csak elrohant
azzal a viharbébivel, és otthagyott engem, hogy meghaljak. Megszegte az
első
törvényt.
Szerencsére túléltem. Fél
órával később a vihar
abbamaradt. Túl korai, átmeneti orkán volt. Néha megtörténik az
ilyesmi. Eliramodtam
a támaszpont felé, és másnap tényleg kitört a vihar. Emma két órával
utánam
jött vissza, és természetesen ekkor megoldódott a rejtély, és a MA
sorozatot
azonnal kivonták a piacról.
- Na és mi volt a magyarázat?
- kérdezte MacFarlane.
Donovan komolyan nézett rá.
- Az igaz, hogy egy emberi
lény halálos veszélyben
volt, Mac, de volt valami más, ami annak a robotnak fontosabb volt még
nálam
is, még az első törvénynél is. Ne felejtsd el, ezek a robotok a MA
sorozathoz
tartoztak, és ez a különös MA rabot saját zugokat keresett magának, és
időnként
eltűnt. Várt valami különösre, valami magánjellegű dologra, aminek meg
kellett
történnie. Láthatólag rendkívüli esemény volt.
Donovan áhítattal égnek emelte
a szemét, és a hangja
megremegett.
- Az a viharbébi nem viharbébi
volt. Emma Juniornak
neveztük el, amikor Emma Kettő visszahozta. Emma Kettőnek meg kellett
védenie
az én fegyveremtől. Mert mi az első törvény az anyai szeretet
szent
kötelékeihez képest?