Előző Start oldal Következő
 
Bizonyíték
 
 
Francis Quinn újsütetű politikus volt. Persze ez semmitmondó kifejezés, mint általában az efféle kifejezések. Amit mi "újsütetűnek" nevezünk, annak mását megtaláljuk már az ókori Görögország társadalmi életében, sőt - ha többet tudnánk róluk - talán megtalálhatnánk Suméria vagy a történelem előtti Svájc cölöpházas kultúrájában is.
De hogy egykettőre túljussunk ezen az unalmasnak és zavarosnak ígérkező bevezetésen, hadd folytassuk ott a történetet, hogy Quinn se nem jelöltette magát polgármesternek, se nem korteskedett, nem tartott beszédeket, és nem is tömette meg az urnákat hamisított szavazócédulákkal. Mint ahogy Napóleon se sütött el Austerlitznél« egyetlen puskát sem.
A politika néha kellemetlen helyzeteket teremt… Nem csoda, hogy Alfred Lanning az asztal túlsó oldalán tüskés fehér szemöldökét ráncolta, és szemében már-már leplezetlen türelmetlenség tükröződött. Határozottan rosszul érezte magát.
Quinnt azonban mindez - ha egyáltalában észrevette - korántse zavarta. Barátságos hangot ütött meg, ahogyan ezt hivatásos politikustól talán el is lehet várni.
- Bizonyára ismeri Stephen Byerleyt, dr. Lanning?
- Hallottam róla. Ahogy sokan mások.
- Igen, köztük én is. Megkérdezhetem, hogy rá fog-e szavazni a következő választáson?
- Nem tudnám megmondani. - Lanning hangja kicsit csípős volt. - Nem kísértem figyelemmel a politikai eseményeket, és így azt se tudtam, hogy jelöltette magát.
- Talán ő lesz a következő polgármesterünk. Most még persze csak ügyvéd, de ki tudja, miből lesz a cserebo…
- Igen - vágott közbe Lanning. - Ezt a mondást én is ismerem. Legyen szíves, térjen a tárgyra.
- Már a tárgynál tartok, dr. Lanning. - Quinn hangja igen-igen szívélyes volt. - Érdekem fűződik ahhoz, hogy Mr. Byerley minél tovább megmaradjon államügyésznek, önnek pedig érdeke, hogy e cél elérésében segítségemre legyen.
- Nekem? Ugyan! - Lanning fenyegetően ráncolta a szemöldökét.
- Mondjuk, hogy az Amerikai Robot és Gépember Rt. érdeke. Azért jöttem önhöz, a kutatási osztály nyugalmazott igazgatójához, mert tudom, hogy a vállalatnál továbbra is rendkívüli tekintélynek örvend. Tanácsait kellő tisztelettel fogadják, a kapcsolata azonban már mégsem olyan szoros, hogy cselekvési szabadságában gátolná. Még akkor se, ha valamilyen szokatlan cselekedetről volna szó.
Lanning egy pillanatig hallgatott, Quinn szavain töprengett.
- Nem értem, mire akar kilyukadni, Mr. Quinn - mondta aztán kissé megenyhülten.
- Nem csodálkozom, dr. Lanning. Jóllehet az ügy egészen egyszerű. Megengedi? - Ízléses öngyújtójával vékony cigarettára gyújtott, csontos arcán csendes mosoly áradt szét. - Az imént Mr. Byerleyről beszéltünk. Különös, színes egyéniség. Három évvel ezelőtt még senki se hallott róla, ma pedig már közismert ember. Tetterős, tehetséges és kétségtelenül a legjobb képességű, legértelmesebb ügyész, akit valaha  ismertem. Sajnos, nem számíthatom a barátaim közé…
- Értem - jegyezte meg gépiesen Lanning. A körmét bámulta.
- Tavaly - folytatta Quinn nyugodt hangon - alkalmam volt kissé alaposabb értesüléseket szereznem Mr. Byerley felöl. Tudja, nagyon hasznos dolog reformpolitikusok múltját kissé tüzetesebb vizsgálatnak alávetni. Nem is hiszi, néha milyen nagy hasznát látja az ember…- Szünetet tartott, és elgondolkodva nézegette parázsló cigarettáját. - De Mr. Byerley múltjában nincs semmi szemet szúró. Kisvárosi csendes élet, egyetemi tanulmányok, korán elhunyt feleség, egy autóbaleset, lassú felépülés, tanárkodás a jogi karon, majd végül itt a metropolisban az ügyészi állás. - Francis Quinn a fejét csóválta. - De a mostani élete - tette hozzá -, az igazán sajátságos. A mi államügyészünk sose eszik!
Lanning felkapta fejét, öreg szemével meglepően éles pillantást vetett a szemben ülő férfira.
- Hogy mondja?!
- A mi államügyészünk sose eszik. - Mr. Quinn minden egyes szótagot erősen hangsúlyozott. - Egy kicsit mégis módosítanom kell ezt a megállapítást. A valóság az, hogy soha senki nem látta öt se enni, se inni. Soha senki! Érti, hogy ez mit jelent? Nem arról van szó, hogy ritkán, hanem hogy soha!
- Hihetetlennek találom. Az informátorai megbízható emberek?
- Igen. Az informátoraim megbízhatók, a dolgot pedig egyáltalában nem tartom hihetetlennek. És mindezt hadd egészítsem ki még azzal is, hogy a mi államügyészünket soha senki nem látta inni - se vizet, se szeszes italt -, se pedig aludni. Más tényeket is említhetnék, de azt hiszem, ez elég.
Lanning hátradőlt székében. A két férfi szótlan, harcias pillantásokat váltott egymással, s aztán az öreg robotikus a fejét rázta.
- Nem hihetem. Ha figyelembe veszem, hogy ön mindezt nekem mondja el, akkor emögött csak egy dolog rejtőzhet, ez azonban képtelenség.
- Mr: Byerleyből bizonyos emberi tulajdonságok teljesen hiányoznak, dr. Lanning.
- Ha azt mondaná, hogy maga a Sátán, könnyebbén elhinném.
- Én pedig állítom; hogy Mr. Byerley nem ember, hanem robot, dr. Lanning.
- Én pedig erre azt felelem, hogy ennél képtelenebb állítást még soha életemben nem hallottam, Mr. Quinn.
Újból fürkésző, harcias pillantásokat váltottak egymással.
- Mégis azt javaslom - Quinn aprólékos gonddal elnyomta cigarettáját -, hogy a vállalatánál rendelkezésére álló eszközökkel tüzetesen vizsgálja meg ezt a képtelenséget.
- Erről szó sem lehet, Mr. Quinn. Nem gondolhatja komolyan, hogy a vállalat a helyi politikába avatkozzék.
- Nincs más választása. Tegyük föl, hogy tárgyi bizonyítékok nélkül nyilvánosságra hozom az értesüléseimet. Ezek önmagukban is elég meggyőzőek volnának.
- Ha ez önnek így jó, ám hozza nyilvánosságra.
- Csakhogy nem jó. Jobb szeretnék bizonyítékokat kapni. És ez önnek is kellemesebb volna, mert a nyilvánosság csak ártana a vállalatának. Feltehetőleg ön is nagyon jól tudja, milyen szigorúan tiltják a törvények, hogy robotokat lakott területeken alkalmazzanak.
- Tudom - válaszolta kurtán Lanning.
- És azt is tudja, hogy az egész Naprendszerben csupán az Amerikai Robot és Gépember Rt. gyárt pozitronrobotokat, és ha Byerley robot, akkor pozitronrobot. És azt se feledje, hogy a pozitronrobotokat nem árusítják, hanem bérbe adják, a robotok tehát a vállalat tulajdonában maradnak, s így a vállalat felelős a robotok cselekedeteiért.
- Viszont a vállalat, Mr. Quinn, könnyűszerrel bizonyítani tudja, hogy soha nem gyártott emberszabású robotot.
- De képes volna? Csak mint puszta lehetőséget vetem föl.
- Igen. Képes volna.
- És gondolom, annak se volna akadálya, hogy titokban tartsa. Hogy ne vezesse be a nyilvántartásokba.
- Téved, Mr. Quinn. Legalábbis ami a pozitronagyat illeti. Ennél sokféle szempont játszik közre, s ez áll a legszigorúbb állami ellenőrzés alatt.
- Igen, csakhogy a robotok elhasználódnak, tönkremennek, elavulnak…szétszerelik őket.
- A pozitronagyat akkor is újra felhasználják vagy megsemmisítik.
- Tényleg? - Francis Quinn egy árnyalatnyi iróniát engedett meg magának. - És ha például egyet, persze csak véletlenül, nem semmisítenének meg, s már készen várná egy emberszabású szerkezet?
- Ilyesmi nem fordulhat elő!
- Csakhogy erre mind a kormány, mind a nyilvánosság bizonyítékokat fog követelni. Nem egyszerűbb, ha előttem tárják fel ezeket a bizonyítékokat?
- De milyen célunk lehetne az efféle vizsgálattal? - fortyant fel Lanning. - Milyen indokot hozhatnánk fel? Ne tételezzen fel rólunk ekkora ostobaságot.
- Kedves jó uram. A vállalat bizonyára nagyon örülne, ha az egyes régiók megengednék, hogy lakott területeken emberszabású pozitronrobotokat lehessen alkalmazni. Ez önöknek óriási profitot jelentene. Ma azonban még túl nagy a közvélemény előítélete minden efféle törekvéssel szemben. Okos volna tehát, ha előbb hozzászoktatnák az embereket az ilyen robotokhoz. Íme, mondhatnák, itt egy tehetséges ügyvéd, egy jó polgármester - és robot. Miért ne vásárolnátok robotinasokat?
- Merő képtelenség. Ez nem humoros, csak nevetséges.
- Lehet. De bizonyítsa be. Vagy még mindig azon a véleményen van, hogy inkább a nagy nyilvánosság előtt tárja fel a bizonyítékait?
Az irodában uralkodó enyhe félhomály még nem leplezhette el Alfred Lanning arcán a vereség pírját. A tudós lassan lenyomott egy gombot, mire a falba épített világítótestek lassan felizzottak.
- Rendben van - dünnyögte maga elé -, majd utánanézek a dolognak.
 
 
Stephen Byerley arcát nehéz volna leírni. Születési bizonyítványa és külseje szerint egyaránt negyvenéves férfi volt, de egészséges, jól táplált, jó kedélyű negyvenes. "Korához képest nagyon fiatalos"- önkéntelenül is ez a közhely jutott eszébe mindenkinek, aki látta.
Különösen illett rá ez a megállapítás, ha nevetett. Ilyenkor - mint például most is - nevetése harsányan tört fel, majd elhalkult egy kicsit, aztán új erőre kapott…
Alfred Lanning arcán ráncok futkároztak, a fagyos, kesernyés rosszallás ráncai. Kezével egy apró mozdulatot tett a mellette ülő nő felé, de az csak lebiggyesztette keskeny, vértelen ajkát.
Byerley lihegve tért magához a nevetésből.
- Ugyan, ugyan, dr. Lanning…márminthogy én…én…robot volnék?
- Nem én állítom, uram - pattogta Lanning. - Én a magam részéről szívesen elfogadom önt embertársamnak. Sőt miután nem a vállalatunk gyártotta, biztos vagyok benne, hogy ön valóban az is. Jogi szempontból feltétlenül. Ámde komoly formában elhangzott az az állítás, hogy ön robot, méghozzá egy eléggé tekintélyes személy részéről…
- Ne említse a nevét, ha ez a legcsekélyebb csorbát ütne erkölcsi meggyőződésének gránitoszlopán. Ehelyett az egyszerűség kedvéért tételezzük föl, hogy Frank Quinnről van szó. Folytassa, kérem.
A közbeszólásra Lanning éles, horkantó hangot hallatott, majd komor szünet után még fagyosabban folytatta:
   …egy eléggé tekintélyes személy részéről - akinek kilétét illetően nem óhajtok találgatásokba bocsátkozni -, s így meg kell kérnem önt, hogy segítsen megcáfolni ezt az állítást. Ha az illető gyanúját a rendelkezésére álló eszközökkel közhírré teszi, ez még akkor is súlyos csapást jelentene vállalatomnak, ha vádját nem tudná igazolni. Ért engem?
- Igen, az ön álláspontja teljesen érthető. A vád maga nevetséges, de nem így az ön problémája. Elnézést kérek, ha viselkedésemmel megbántottam volna. A gyanúsításon nevettem, nem a problémám. Miben lehetek segítségére?
- Egyszerű a dolog. Tanúk jelenlétében üljön be ebédelni egy vendéglőbe, és fényképeztesse le magát evés közben. - Lanning hátradőlt a székben, a legnehezebbjén már túl volt. A mellette ülő nő szemmel látható érdeklődéssel vizsgálgatta az ügyészt, de egy szót se szólt.
Stephen Byerley az asszony arcába nézett, egy pillanatra rajta felejtette a szemét, majd megint Lanninghez fordult. Néhány másodpercig elgondolkodva játszott a bronz papírnyomóval, amely íróasztalának egyetlen dísze volt.
- Ennek a kívánságnak, sajnos, nem tehetek eleget - mondta nyugodt hangon. Majd egy kézmozdulattal türelmet kért, és így folytatta: - Egy pillanat, dr. Lanning. Tökéletesen értem, hogy ez az ügy kellemetlen önnek, akarata ellenére kényszerítették bele, érzi, hogy a szerep, amelyet játszik, méltóságán aluli, sőt nevetséges. Ám engem még sokkal közelebbről érint, s így kérem, legyen megértő irántam. Elsősorban tegye föl magának a kérdést, vajon ez a Quinn, illetve az a bizonyos tekintélyes férfi nem orránál fogva vezeti-e önt. Nem épp az volt-e a szándéka, hogy erre a kellemetlen szerepre kényszerítse.
- Aligha hihető, hogy ez a köztiszteletben álló férfi ilyen nevetséges és amellett veszélyes játékba fogjon, ha meggyőződése szerint nem állna biztos talajon.
- Nem ismeri Quinnt. - Byerley most nem mosolygott. - Még a zergék sem merészkednének arra a sziklaperemre, amelyből ő biztos talajt tud teremteni magának. Feltételezem, hogy önnek módja volt tüzetesebben megvizsgálni azokat az állítólagos értesüléseket?
- Elég tüzetesen ahhoz, hogy megállapítsam, vállalatunknak jóval nehezebb volna megcáfolni az ott felsorakoztatott adatokat, mint önnek.
- Szóval elhiszi neki, hogy én sose eszem. Ön tudós, dr. Lanning, gondolja meg, miféle logikáról van itt szó. Nem láttak enni, tehát nem eszem. Q. E. D.« Micsoda túlzás!
- Ez olyan jogászi fifika. Ön összezavarja azt, ami alapjában véve rendkívül egyszerű.
- Épp ellenkezőleg. Tisztázni igyekszem, amit ön és Quinn összebonyolítottak. Az igaz, hogy nem sokat alszom, és kétségtelenül nem a nyilvánosság előtt. Nem étkezem mások társaságában - ez egyéni hóbort, valóban szokatlan és bizonyára neurotikus eredetű, de senkinek sincs ártalmára. Nézze, dr. Lanning, induljunk ki a következő feltevésből. Képzeljen el egy politikust, aki mindenáron félre akar tolni útjából egy reformista jelöltet, és az illető magánéletében kotorászva olyasfajta furcsaságokra bukkan, mint amilyeneket az imént említettem. És tegyük fel - folytatta Byerley -, hogy ellenlábasának minél alaposabb befeketítése érdekében politikusunk meglátogatja önöket, hiszen célja elérésére alkalmasabb eszközt keresve se találhatna. Mit fog mondani? Semmiképp se azt, hogy ez és ez nem ember, hanem robot, mert úgyszólván sose étkezik társaságban, soha, egyetlen tárgyalás közben se láttam öt elaludni, egyszer, amikor éjnek idején bekukucskáltam az ablakán, könyvvel a kezében üldögélt, s a hűtőszekrényébe belenézve egyetlen falat ételt se találtam. Ha ezt mondaná önöknek, egyenesen kényszerzubbonyért küldenének. Tehát azt fogja mondani, hogy az illető sose eszik, sose alszik, s önök megrökönyödésükben nem is eszmélnek rá, hogy égy ilyen állítást lehetetlen bizonyítani. Kezére játszanak azzal, hogy hitelt adnak a puszta szóbeszédnek.
- Akár komolyan veszi ezt az ügyet, uram, akár nem - válaszolta Lanning baljós makacssággal -, csak el kell fogyasztania az említett ebédet, hogy eloszlassa a gyanút.
Byerley most újból az asszonyhoz fordult, aki még mindig kifejezéstelen arccal vizsgálgatta.
- Bocsánatot kérek - mondta -, nem tudom, jól értettem-e a nevét? Dr.  Susan Calvin?
- Igen, Mr. Byerley.
- Ön, ugye, az Amerikai Robot pszichológusa?
- Robotpszichológusa.
- Igen? Szóval a robotok szellemileg annyira különböznek az emberektől?
- Egy világ választja el őket egymástól. - Dr. Calvin fagyosan mosolygott. - A robotok természetüknél fogva derék, becsületes teremtmények.
Az ügyész tréfásan biggyesztette száját.
- Ezzel szíven talált, dr. Calvin. De én egészen mást szerettem volna öntől kérdezni. Miután ön pszicho… robotpszichológus és nő, fogadni mernék, gondolt valamire, ami dr. Lanningnek eszébe sem jutott:
- Mire?
- Hogy hozzon valami ennivalót a táskájában.
Susan Calvin iskolázottan közönyös szemében aprócska fény villant.
- Gratulálok, Mr. Byerley - mondta.
Ezzel kinyitotta táskáját, egy almát vett ki belőle, és szó nélkül átnyújtotta a férfinak. Dr. Lanning első meghökkenéséből fölocsúdva éles, fürkésző szemmel kísérte az alma vándorútját.
Stephen Byerley nyugodtan beleharapott az almába, és lenyelt egy falatot.
- Figyeli, dr. Lanning?
Dr. Lanning megkönnyebbülten elmosolyodott, és most még fenyegető szemöldökét is jóindulatú ráncokba vonta. Megkönnyebbülése azonban csak egy pillanatig tartott.
- Kíváncsi voltam - jegyezte meg Susan Calvin -, hogy megeszi-e.
De persze ez az adott esetben semmit se bizonyít…
- Nem? - kérdezte széles mosollyal Byerley.
- Semmiképp se. Mert kézenfekvő, dr. Lanning, hogy ha Mr. Byerley emberszabású robot, akkor szükségképpen tökéletes mása az embernek. Sőt talán túlságosan is emberi ahhoz, hogy hihető legyen. Végül is mi egész életünkben figyeltük az embereket, félig sikerült utánzatot nem lehetne ránk sózni. Tehát mindennek tökéletesnek kell lennie. Nézze csak meg a bőr struktúráját, a szivárványhártyát, a kezén a csontokat. Ha Mr. Byerley valóban robot, akkor azt mondom, bárcsak az Amerikai Robot gyártotta volna, mert tökéletes munka. És vajon feltételezhető-e hogy aki ilyen finomságokra figyelemmel volt, megfeledkeznék az evés, kiválasztás céljait szolgáló szerkezetekről? Lehet, hogy ezek csupán végszükség esetére vannak szánva, a mostanihoz hasonló aggályok eloszlatására. De akárhogy van is, egy étkezés valójában semmit se bizonyít.
- Várjanak egy pillanatig - mordult fél Lanning. - Nem vagyok olyan ostoba, amilyennek maguk ketten tartanak. Engem nem érdekel, hogy Mr. Byerley ember-e vagy sem. Engem kizárólag az érdekel, hogy a vállalatot kihúzzam a kátyúból. Ezt az ügyet pedig egyetlen nyilvános étkezéssel egyszer s mindenkorra le lehet zárni, akár tetszik Mr. Quinn-nek, akár nem. Az apró-cseprő részleteket azután már rábízhatjuk a jogászokra és a robotpszichológusokra.   - De kedves dr. Lanning - mondta Byerley, ön megfeledkezik az ügy politikai hátteréről. Én ugyanannyira szeretném, hogy megválasszanak, mint ahogy Quinn szeretne ebben megakadályozni. Mellesleg, az imént ön kimondta a nevét, észrevette? Nem tagadom, csúnya zugügyvédtrükk volt tőlem, előre tudtam, hogy beleesik a csapdába.
Lanning elpirult.
- Mi köze ennek a választáshoz? - kérdezte.
- A nyilvánosság kétélű fegyver. Ha Quinn-nek lesz elég bátorsága, hogy engem robotnak nevezzen, akkor nekem is lesz, hogy felvegyem a kesztyűt.
- Azt akarja mondani…- Lanning arcán őszinte megdöbbenés tükröződött.
- Igen. Azt akarom mondani, hagyni fogom, hadd válassza ki a kötelét, próbálja ki, elég erős-e, vágja le megfelelő méretre, csináljon belőle hurkot, dugja bele a fejét, és vigyorogjon. A többit én majd elintézem.
- Ön nagyon magabiztos.
Susan Calvin fölkelt a székből.
- Jöjjön, Alfred, kár minden szóért. Úgyse tudjuk Mr. Byerleyt eltéríteni szándékától.
- Na látja - mosolygott nyájasan Byerley -, ért ön az emberi pszichológiához is.
 
 
De amikor Byerley aznap este hazaérve megállította kocsiját a föld alatti garázsba vezető automatikus járdán, kiszállt belőle, és a kapu felé indult, korántsem volt olyan magabiztos, mint amilyennek Lanning vélte.
A szobában egy férfi ült tolószékben. Byerley lépteire fölpillantott és elmosolyodott. Az ügyész arcán gyengéd szeretet fénye ömlött szét. A tolószékhez lépett.
- Milyen késön jössz haza, Steve - suttogta a nyomorék rekedt, fülsértő hangon. A szája ferde volt, fél arca csupa sebhely.
- Igen, John. Kicsit elkéstem. Egy különös és felettébb nehéz problémám támadt.
- Úgy? - Sem a sebek szántotta arc, sem az elpusztult hangszálak nem bírtak érzelmet kifejezni, csak a tiszta szemekben tükröződött szorongás. - Olyasmiről van szó, amivel nem tudsz megbirkózni?
- Nem vagyok egészen biztos a dolgomban. A segítségedre volna szükségem. Hisz végül is te vagy a család esze. Vigyelek ki a kertbe? Gyönyörű este van.
Két erős karjával kiemelte Johnt a tolószékből, az egyikkel gyengéden, szinte simogatóan a vállát fogta át, a másikkal bepólyált lábai alá nyúlt. Aztán lassan, óvatosan végigment a szobákon, a tolószék miatt enyhe lejtésű lejárón, s a hátsó ajtón kilépett a ház mögött elterülő, fallal és drótsövénnyel körülvett kertbe.
- Miért nem hagyod; hogy a tolószéket használjam, Steve? Ez butaság.
- Így jobb szeretem. És te se bánod, ugye? Neked is, nekem is jólesik, ha egy kicsit kikerülsz abból a motorizált bricskából. Hogy érzed magad? - Végtelenül óvatosan letette a nyomorékot a hűvös fűre.
- Hogyan érezhetném magam? De beszélj inkább a problémádról.
- Quinn arra akarja felépíteni korteshadjáratát, hogy robot vagyok.
- Honnét tudod? - kérdezte John tágra nyílt szemmel. - Ez lehetetlen. El se tudom képzelni.
- Pedig így van. Elküldte hozzám az irodába az Amerikai Robot és Gépember Rt. egyik nagyfejű tudósát.
- Igen? - A nyomorék lassan tépdeste a fűszálakat.
- De megengedhetjük neki, hogy ő válassza meg a harci terepet - mondta Byerley. - Van egy ötletem. Kíváncsi vagyok, mi a véleményed, meg tudjuk-e valósítani…
Aznap este Alfred Lanning irodájában a jelenlevők mind egymást bámulták. Francis Quinn töprengve bámult Alfred Lanningra.
Lanning dühösen méregette Susan Calvint, aki viszont közönyösen nézett Quinn arcába.
A csöndet Francis Quinn törte meg. Ügyetlen kísérletet tett, hogy könnyednek látsszon.
- Csak blöfföl. Arra számít, hogy menet közben majd kifundál valamit.
- És ön ezt a feltevést akarja megjátszani, Mr. Quinn? - kérdezte közömbösen dr. Calvin.
- Tulajdonképpen ez az egész ügy inkább önöket érinti.
- Ide figyeljen! - Lanning hangoskodással igyekezett leplezni borús kedélyállapotát. - Mi megtettük, amit kért tőlünk. Láttuk, hogy evett. Nevetséges azt állítani, hogy Mr. Byerley robot.
- Önnek is ez a véleménye? - Quinn hirtelen Calvinhez fordult. - Lanning azt mondja, hogy ebben ön a szakember.
Lanning szinte fenyegető hangot ütött meg.
- Kérem, Susan… - Quinn azonban félbeszakította.
- Miért nem hagyja beszélni, ember? A hölgy már félórája ül itt, mint aki karót nyelt.
Lanning meggyötört arccal bámult maga elé. Úgy érezte, egy pillanat, és dührohamot kap.
- Jól van. Magáé a szó, Susan. Nem fogom félbeszakítani.
Susan Calvin szenvtelen pillantást vetett rá, aztán tekintetét Quinnre függesztette:
- Csupán kétféleképpen lehet cáfolhatatlanul bebizonyítani, hogy Byerley valóban robot. Ön, Mr. Quinn, az eddigi közvetett bizonyítékai alapján legfeljebb vádat emelhet, de ítéletet nem mondhat. Mr. Byerley pedig, véleményem szerint, elég okos ahhoz, hogy az effajta érveket megcáfolja. És valószínűleg az ön véleménye szerint is, máskülönben nem jött volna hozzánk. A két lehetséges bizonyítási mód közül - folytatta dr. Calvin - az egyik fizikai, a másik pszichológiai. Fizikailag fölboncolhatja vagy megröntgenezheti Mr. Byerley-t. Hogy ezt miképpen hajtja végre, ez az ön problémája. Pszichológiailag: tanulmányozhatjuk a viselkedését, mert hogyha tényleg pozitronrobot, engedelmeskednie kell a robotika három alaptörvényének. Pozitronagyat csak ezeknek a törvényeknek figyelembe vételével lehet készíteni. Ismeri a törvényeket, Mr. Quinn?
Calvin megfontoltan, világos hangsúlyozással, szó szerint idézte a Robotika kézikönyvének első oldalán olvasható híres, vastag betűs mondatokat.
- Hallottam már róluk - vetette oda Quinn.
- Akkor a többit már nem nehéz megérteni - folytatta száraz hangon a pszichológusnő. - Ha Mr. Byerley e három törvény bármelyikét megszegné, nem lehet robot. Sajnos, ez az eljárás csak az egyik irányban döntheti el a kérdést. Mert a törvények betartása önmagában még semmit se bizonyít.
- Miért nem, doktornő? - kérdezte Quinn udvariasan.
- Mert ha meggondolja, a robotika három törvénye alapjában véve az emberi erkölcs legfontosabb vezérelveit tükrözi. Az emberre például jellemző az önfenntartás ösztöne. Ez a robotok esetében a harmadik törvénynek felel meg. Minden szociális érzésű, kötelesség- tudó, "derék" ember aláveti magát a jogos hatalomnak, tekintélynek. Hallgat az orvosára, a főnökére, a kormányára, a pszichiáterére, az embertársaira, betartja a törvényeket, engedelmeskedik az előírásoknak és szokásoknak, még akkor is, ha ezek esetleg kényelmét vagy biztonságát veszélyeztetnék. Ez a robotok második törvénye. Hasonlóképpen minden "derék" ember szereti felebarátját, mint önmagát, megvédi embertársait saját élete kockáztatásával is. Ez a robotok első törvénye. Egyszóval, ha Byerley betartja a robotika törvényeit, lehet robot, de lehet egyszerűen nagyon derék ember.
- Ezek szerint nem is lehet bebizonyítani, hogy robot - mondta Quinn.
- Talán be tudom bizonyítani, hogy nem az.
- Csakhogy én nem erre szeretnék bizonyítékot kapni.
- Be kell érnie azzal, ami bizonyítható. Elérhetetlen célokat hiába tűz ki maga elé.
 
 
Lanningnek most hirtelen egy ötlete támadt.
- Arra egyikük se gondolt még - kérdezte -, milyen különös, hogy egy robot épp ügyésznek menjen? Vádat emeljen emberek ellen, halálos ítéletet kérjen a fejükre, súlyos károkat okozzon nekik?…
Quinn felütötte a fejét.
- Akármilyen különös, a kérdést mégse dönti el. Államügyész volta nem bizonyítja, hogy ember. Nézzék meg a hivatalos ténykedésére vonatkozó adatokat. Nem tudják, hogy azzal kérkedik, soha egyetlen ártatlan ember ellen se emelt még vádat, tömegével hagyott futni olyanokat, akik ellen a bizonyítékokat nem találta kielégítőnek, holott az esetek zömében az esküdtbírákat valószínűleg rávehette volna a vádlottak atomizálására? És ez nem is üres kérkedés, ez a valóság.
- Ugyan, Quinn! - Lanning arcizmai rángatóztak. - A robotika törvényei nem tesznek különbséget bűnös és ártatlan ember között. A robot nem döntheti el, hogy egy ember halált érdemel-e vagy sem. Ez nem rá tartozik. Nem okozhat kárt emberi lényben, akár angyal, akár ördög az illető.
- Alfred - mondta Susari Calvin fáradt hangon -, ne beszéljen bolondokat. Mi történne például, ha egy robot egy örültbe botlana, aki épp fel akar gyújtani egy lakóházat? Nem akadályozná meg?
- Dehogynem.
- És ha csak úgy akadályozhatná meg, hogy megöli?
Lanning válaszképpen a torkát köszörülte.
- Persze, Alfred, a robot minden tőle telhetőt elkövetne, hogy ne kelljen ölnie. És ha mégis rákényszerülne, utána pszichoterápiai kezelésben kellene részesíteni, mert egy efféle megrázkódtatás könnyen őrületbe kergetheti. Vétett az első törvény ellen, hogy egy magasabb szinten eleget tegyen neki. Viszont egy ember meghalt, és ő volt a gyilkosa.
- Ezek szerint Byerley örült? - kérdezte Lanning olyan éles gúnnyal, amilyen csak kitelt tőle.
- Nem, de ő maga nem is ölt meg senkit. Csak tényeket tár fel, amelyek esetleg bizonyítják, hogy egy bizonyos egyén veszélyes az emberek nagy tömegére, más szóval a társadalomra. A többség védelmében száll síkra, vagyis a lehető legmagasabb szinten szerez érvényt az első törvénynek. De csak eddig megy el. A gonosztevőt már a bíró ítéli halálra vagy börtönre, miután az esküdtbírák kimondták a bűnösségét. És az elítéltet a börtönőr kíséri a fegyházba, a hóhér végzi ki. Mr. Byerley csupán az igazságot tárja fel a társadalom érdekében. Bevallom, Mr. Quinn - folytatta Calvin -, amikor ön először hívta fel figyelmünket erre az ügyre, megvizsgáltam Mr. Byerley pályafutását. És megállapítottam, hogy az esküdtbírákhoz intézett záróbeszédeiben sosem kért halálos ítéletet. Amellett harcol a halálbüntetés eltörléséért, és igen bőkezűen támogatja a bűnözés idegfiziológiájával foglalkozó kutatóintézeteket. Nyilvánvaló, hogy a bűnök megtorlásánál célravezetőbb eszköznek tartja a gyógyítást. Szerintem ez nagyon sokatmondó.
- Igazán? - mosolygott Quinn. - Talán robotszaga van?
- Lehet. Miért tagadjuk? Efféle magatartást csak a robotoknál vagy a nagyon becsületes, derék embereknél tapasztalhatunk. Mert a valóság az, Mr. Quinn, hogy egyszerűen nem tudnak különbséget tenni a robotok és a legderekabb emberek viselkedése között.
Quinn hátradőlt székében.
- Dr. Lanning - mondta türelmetlenségtől remegő hangon -, ugye lehetséges olyan emberszabású robotot gyártani, amely külsejében tökéletes mása az embernek?
Lanning elgondolkozott, a torkát köszörülte.
- Az Amerikai Robot - mondta vonakodva - végzett efféle kísérleteket, persze, pozitronagy alkalmazása nélkül. Emberi peték és hormonok segítségével porózus szilikon műanyagvázakon olyan hús- és bőrrétegeket lehet képezni, amelyek minden külső vizsgálatot kiállnak. A szem, a haj, a bőr voltaképpen nem is emberszabású, hanem valóban emberi. És ha egy ilyen burokban a többi szükséges szerkezettel egyetemben pozitronagyat helyeznek el, kész az emberszabású robot.
- Mennyi idő alatt lehet egy ilyen robotot előállítani? - tudakolta Quinn.
- Ha minden együtt van; ami szükséges - válaszolta Lanning pár pillanatnyi gondolkodás után -, az agy, a váz, a pete, a megfelelő hormonok és a besugárzó készülék, mondjuk, két hónap alatt elkészülhet.
A politikus fölállt.
- Akkor én majd kiderítem, hogy milyen Mr. Byerley belül. Ez ugyan az Amerikai Robotnak nem lesz jó reklám, de nekem ne tegyenek szemrehányást, én megadtam önöknek a lehetőséget, hogy más megoldást találjanak.
Amikor magukra maradtak, Lanning ingerülten fordult Susan Calvinhez.
- Miért ragaszkodik ahhoz, hogy…
A pszichológusnő szenvedélyes hangon vágott közbe: .
- Mit akar, az igazságot, vagy azt, hogy leköszönjek? Nem fogok hazudni senki kedvéért. Az Amerikai Robot majd megvédi az érdekeit. Maga meg ne legyén olyan nyúlszívű.
- És mi történik - kérdezte Lanning -, ha Quinn kinyitja Byerleyt, és egy nagy csomó kerék meg csavar hullik ki belőle?
- Nem fogja kinyitni - válaszolta megvetően Calvin. - Byerleynek legalább annyi esze van, mint neki. Ha nem több.
 
 
A hír egy héttel Byerley tervezett jelölése előtt tört rá a városra. Bár talán helyesebb volna azt mondani, hogy bebotorkált, becammogott, besomfordált a városba. Eleinte jót nevettek rajta. De midőn Quinn a kulisszák mögül irányítva hadjáratát, apránként fokozta a nyomást, a nevetés kényszeredetté vált, egy csepp bizonytalanság vegyült bele, s az emberek most már el-eltöprengtek.
A jelölőgyűlés felzaklatott hangyabolyhoz hasonlított. Eredetileg egyhangú jelölést terveztek, s egy héttel korábban még egyes-egyedül Byerley jöhetett szóba. Sőt ellenjelölt most sem akadt. Tehát őt kellett jelölni, de a jelölése teljes fejetlenség közepette zajlott le.
Talán kevésbé lett volna kínos az ügy, ha az emberek nem örlődnek két malomkő között. Egyfelől a szörnyűség, ha a vád igazolást nyer, másfelől a hihetetlen dőreség, ha hamisnak bizonyul.
Byerley kényszeredett, gépies jelölésének másnapján az egyik újság végre közzétette annak a hosszú interjúnak lényegét, amelyet Dr. Susan Calvinnel, a "robotpszichológia és pozitronika világhíres szakértőjével" folytatódott.
Mire egyszerűen és velősen kifejezve, elszabadult a pokol.
A csökönyös ortodoxok csak erre vártak. Politikai pártjuk nem volt, és nem léptek fel egyik hitfelekezet nevében sem. Soraik lényegében olyanokból verbuválódtak, akik nem tudtak beilleszkedni abba a világba, amelyet valaha, amikor az atom még újdonság volt, atomkorszaknak neveztek. Voltaképpen az "egyszerű élet" szószólói voltak, olyan életmódot kívántak vissza, amelyet azok, akiknek részük volt benne, valószínűleg nem is tartottak olyan egyszerűnek, s ezért még egyszerűbbre vágyakoztak.
Az ortodoxoknak nem volt új indokra szükségük, hogy a robotok meg a robotgyárosok ellen acsarkodjanak, de Quinn vádja, a Calvin fejtegetései jó ürügyet szolgáltattak arra, hogy gyűlöletüknek fennhangon adjanak kifejezést.
Az Amerikai Robot és Gépember Rt. hatalmas gyártelepe méhkashoz hasonlított, amely fegyverbe szólította rajait. Háborúra készülődött.
Bent a városban Stephen Byerley háza hemzsegett a rendőröktől.
A választási hadjárat persze kizárólag e téma körül forgott, és csak annyiban hasonlított a szokásos választási hadjáratokhoz, hogy kitöltötte a jelölés és a választás közti időt.
 
 
Stephen Byerley nem hagyta, hogy a fontoskodó emberke kizökkentse nyugalmából. Még a háttérben álló uniformisos egyének se zavarták. Odakint, túl a mogorva rendőrkordonon, fajtájuk hagyományaihoz illően, újságírók és fotoriporterek várakoztak. Egy vállalkozó szellemű televíziós társaság még egy kamerát is fölállított az államügyész szerény otthonának bejárata előtt, s a bemondó műizgalomtól remegő hangon terjengős kommentárral kísérte az eseményeket.
A fontoskodó emberke Byerleyhez lépett. Kinyújtott kezében egy sűrűn teleírt, cikornyás papírlapot tartott.
- Bírói végzést hoztam, Mr. Byerley, s ez felhatalmaz arra, hogy házkutatást tartsak, bármilyen fajtájú, illegálisan itt fellelhető… gépember vagy robot után.
Byerley kissé fölemelkedett székéből, és átvette a papírlapot. Közömbösen belepillantott, majd mosolyogva visszaadta az emberkének.
- A legteljesebb rendben van. Rajta, végezze feladatát. Mrs. Hoppen - szólt a házvezetőnőjének, aki vonakodva jött be a szomszéd szobából -, legyen szíves, vezesse végig a lakáson ezeket az embereket, és amiben tud, legyen segítségükre.
Az emberke, akit Harrowaynek hívtak, habozott, arca vörösre gyúlt, s sehogy se mert Byerley szemébe nézni.
- Gyerünk - motyogta a két rendőrnek.
Tíz perc múlva visszajött.
- Máris végeztek? - kérdezte Byerley az olyan ember hangján, akit sem a kérdés, sem pedig a válasz nem túlságosan érdekel.
Harroway a torkát köszörülte: előbb kappanhangon szólalt meg, majd nagy mérgesen újból rákezdte:
- Ide figyeljen, Mr. Byerley. Az utasításunk úgy szól, hogy igen alapos házkutatást tartsunk.
- És nem ezt tette?
- Pontosan megmondták, hogy mit keressünk.
- És mi volt az?
- Nem akarom kiélezni a dolgot, Mr: Byerley, de egy szó, mint száz, az utasításunk értelmében önt kell megvizsgálnunk.
- Engem? - kérdezte az ügyész széles mosollyal. - És ezt hogyan szándékozik végrehajtani?
- Hoztunk egy Panet-sugáregységet…
- Hohó, maga röntgenfényképet akar rólam készíteni? Van erre felhatalmazása?
- Már mutattam a házkutatási parancsot.
- Szabad még egyszer megnéznem?
Harroway arca nem épp a lelkesedéstől fénylett. De azért másodszor is átnyújtotta a papírlapot.
- Felolvasom, hogy a végzés értelmében hol kell házkutatást tartaniuk - mondta Byerley nyugodt hangon. - Idézek: "Stephen Allen Byerley, Evanstron kerület, Willow Grove 355. szám alatti lakásában, ideértve az esetleges garázst, raktárt vagy a házhoz tartozó bármely más építményt és telket"… hm… és így tovább. Ez teljesen rendben is van. De az, jóember, sehol se áll itt, hogy engem belül is megvizsgálhatna. Én nem tartozom a helyiségekhez. Ám ha akarja, megmotozhat, hátha talál a zsebemben eldugva egy robotot.
Harrowaynek a legcsekélyebb kétsége sem volt afelől, hogy kinek a szolgálatában áll. És semmiképp se akart restnek mutatkozni, amikor végre lehetősége nyílt az előmenetelre, vagyis valamilyen zsírosabb állásra.
- Ide figyeljen, Mr. Byerley - mondta némi nagyképűséggel -, jogom van átkutatni az összes bútorokat - meg minden egyebet, ami a házban van. És maga is itt van a házban, igaz?
- Kitűnő megfigyelés. Valóban itt vagyok. Viszont nem vagyok bútor. És mint nagykorú, cselekedeteiért felelős polgárnak - s hogy az vagyok, elmeorvosi bizonyítvánnyal igazolhatom -, a regionális törvények értelmében bizonyos jogaim is vannak. A röntgenfelvétel személyi jogaim megsértését jelentené. Erre pedig ez a bírói végzés nem hatalmazza fel magát.
- Ez mind igaz, viszont ha ön robot, akkor nincsenek efféle jogai.
- Tény és való, csakhogy ez a papiros hallgatólagosan elismeri ember voltomat.
- Hol? - Harroway a papír után kapkod.
- Ott, ahol azt mondja, "Stephen Allen Byerley itt és itt levő lakásában". Egy robotnak ugyanis nem lehet tulajdona. És azt is megmondhatja a főnökének, Mr. Harroway, hogy ha megpróbál egy másik, hasonló tartalmú végzést kibocsáttatni, amelyik nem ismeri el hallgatólagosan ember voltomat, súlyos következményeknek néz elébe. Elfogatási parancsot adatok ki ellene, és polgári pert akasztok a nyakába. És akkor majd kénytelen lesz a jelenleg rendelkezésére álló bizonyítékokkal igazolni, hogy robot vagyok, másként tetemes bírságot fizethet, amiért alaptalanul meg akart fosztani a regionális törvényekben biztosított jogaimtól. Ezt megmondja neki, ugye?
Harroway az ajtó felé masírozott. Odaérve megfordult.
- Maga nagyon dörzsölt ügyvéd… - mondta. Keze a zsebében motozott. Egy pillanatra még megállt az ajtóban, aztán kiment, egy mosolyt küldött a televíziós kamera felé, amely még mindig működött, majd integetve odakiáltott a riportereknek: - Holnap lesz valami számotokra, fiúk. Vicc nélkül!
Beült régimódi, földön járó tragacsába, hátradőlt az ülésen, kivett a zsebéből egy aprócska szerkezetet, és gondosan megvizsgálta. Most életében először készített reflexiós röntgenfelvételt. Remélte, hogy jól sikerült.
 
 
Quinn és Byerley még sose kerültek szemtől szembe egymással.
Most azonban a vizorfon mellett ülve, legalábbis a kifejezés szó szerint értelmében, nagyon közel voltak ehhez az állapothoz, jóllehet vonásaikat csupán fekete-fehér pontocskák képviselték a fotocellákon.
A beszélgetést Quinn kezdeményezte, és ő is szólalt meg először:
- Van egy hírem a maga számára, Byerley - kezdte minden különösebb ceremónia nélkül. - Nyilvánosságra szándékozom hozni, hogy Panet-sugár elleni védőruhát hord.
- Tényleg? Akkor ezt már valószínűleg meg is tette. Egyébként az az érzésem, hogy a mi vállalkozó szellemű riportereink már jó ideje lehallgatják a vonalaimat. Azt biztosan tudom, hogy az irodai vonalaimat át- meg átlyuggatták. Épp ezért bújtam meg az utóbbi hetekben itt a lakásomban. - Byerley szívélyes hangon beszélt, szinte csevegett.
- Ezt a hívást teljesen leárnyékoltam - mondta Quinn összeszorított ajakkal. - Bizonyos egyéni kockázatot vállalok vele.
- Azt gondolom. Senki se tudja, hogy maga rejtőzik e mögött a korteshadjárat mögött. Legalábbis hivatalosan senki se tudja. Hogy nem hivatalosan tudja-e, az már más kérdés. A maga helyében én nem nyugtalankodnék. Tehát azt mondja, hogy védőruhát viselek?
Erre valószínűleg akkor jött rá, amikor a minap kiderült, hogy a kisinasának a röntgenfelvétele túlexponált.
- De ebből, Byerley, mindenki megérti majd, hogy nem meri magát röntgenelemzésnek alávetni.
- De azt is, hogy maga vagy az emberei magántitok megsértésére tettek kísérletet.
- Ezzel a kutya se törődik.
- Az nem olyan biztos. Látja, ez jellemző kettőnk hadviselési módszereire. Maga nem sokat törődik a polgárok egyéni szabadságjogaival. Én viszont törődöm. Nem tűröm, hogy röntgenfelvételt készítsenek rólam, mert elvi okokból őrködöm a jogaim felett. És ha megválasztanak, ugyanígy fogok őrködni mások jogai felett is.
- Ebből kétségtelenül nagyon érdekes kortesbeszéd kerekednék ki, csak épp senki sem hinne magának. Túlságosan fennkölt ahhoz, hogy igaz legyen. - Most hirtelen éles hangra váltott át: - De még valamit akarok mondani. Azon a bizonyos estén valaki hiányzott a háza állandó lakói közül.
- Éspedig?
- A jelentés szerint - Quinn lapozgatott az előtte fekvő papírok között, amelyeknek széle még épp látható volt a videolemezen - a hiányzó személy egy nyomorék.
- Jól mondja - válaszolta közönyös hangon Byerley -, egy nyomorék. Öreg tanárom, aki nálam lakik, de most már két hónap óta vidéken van. "Jól megérdemelt pihenését tölti ott", ahogy mondani szokták. Van ez ellen valami kifogása?
- A tanára? Valami tudósféle?
- Ügyvédkedett, mielőtt nyomorékká vált. Most engedély alapján biofizikai kutatással foglalkozik, saját laboratóriuma van, és tevékenységének részletes leírását szabályszerűen benyújtotta az illetékes hatóságokhoz. Felvilágosításért forduljon hozzájuk. Annyit azonban magam is elárulhatok, hogy kisebb jelentőségű munkákról van sz…egy szegény nyomorék ártatlan szórakozásáról. Látja, milyen készséggel állok rendelkezésére?
- Látom. És mondja csak, mit tud maga… a tanára… a robotgyártásról?
- Sajnos, magam járatlan vagyok a szakmában, s így nem tudom megítélni, hogy e téren milyen ismeretekkel rendelkezik.
- Gondolja, hogy pozitronagyakhoz hozzájuthat?
- Kérdezze meg a barátait az Amerikai Robotnál. Ezt nekik kell tudniuk.
- Egy szó, mint száz, a maga nyomorék tanára az igazi Stephen Byerley. Maga pedig az ő robotteremtménye. Be tudom bizonyítani az állításomat. Öt érte annak idején autóbaleset, nem magát. Meglesz a módja, hogy ezt ellenőrizzük a baleseti nyilvántartásban.
- Igazán? Akkor rajta. Sok szerencsét.
- És házkutatást is tarthatunk a maga úgynevezett tanárának "vidéki lakában". Majd meglátjuk, mit találunk ott.
- Ebben téved, Quinn - mondta Byerley széles mosollyal. - A maga pechére az én úgynevezett tanárom beteg ember. Az a vidéki lak a pihenőhelye. És ilyen körülmények között, mint nagykorú, cselekedeteiért felelős polgár fokozott jogvédelemben részesül. Megfelelő indokok nélkül nem fog hatósági engedélyt kapni a házkutatásra. De én nem állok az útjába, próbálja meg.
Quinn egy darabig hallgatott, aztán előrehajolt székében. Arca csaknem betöltötte a videolemezt, még az apró ráncokat is látni lehetett a homlokán.
- Byerley - mondta -, mi értelme van ennek? Úgyse fogják megválasztani.
- Tényleg ?
- Maga bízik benne? Könnyűszerrel rnegcáfolhatná ezt a robotvádat, ha megszegi a három törvény valamelyikét. De maga meg se próbálja, s az emberek szemében ez kellő bizonyíték arra, hogy robot.
- Ahogy én látom a dolgot, többé-kevésbé jó nevű, de alapjában véve mégis ismeretlen nagyvárosi ügyvédből egyik napról a másikra világhíresség lettem. Kitűnő propagandát csinált nekem.
- De maga mégiscsak robot.
- Ezt már mondta, most a bizonyításon volna a sor.
- A választóknak nincs szükségük több bizonyítékra.
- Akkor miért e hűhó? Hisz ezek szerint már zsebében a győzelem.
- Viszontlátásra! - Quinn hangjából most első ízben lehetett kiérezni a rosszindulatot. Gyors mozdulattal lekattantotta a vizorfont.
- Viszontlátásra! - búcsúzott Byerley rendíthetetlen nyugalommal, az immár üres lemezhez intézve szavát.
 
 
Byerley a választás előtti héten hozta haza a "tanárát". A légiautó a város egyik eldugott negyedében szállt le.
- Jobb, ha a választásokig itt maradsz - mondta Byerley. - Nem vagy szem előtt, ha a dolgok esetleg kedvezőtlen fordulatot vesznek.
John elferdült szájából kínosan törtek elő a szavak.
- Gondolod, hogy erőszakos cselekményekre is sor kerülhet? - kérdezte rekedt, aggódó hangon.
- Az ortodoxok nagyon fenyegetőznek, és így legalábbis elméletileg fennáll a veszély. Mégse hiszem, hogy ilyesmire vetemedjenek. Igazi erő nem áll mögöttük. De állandóan szítják a tüzet, s egyszer sikerülhet valamilyen csetepatét rendezniük. Ugye, nem haragszol, hogy itt kell maradnod? Ha odahaza volnál, kibújnék a bőrömből az aggodalomtól.
- Jó, itt maradok. Még mindig azt hiszed, hogy sikerülni fog a dolog?
- Biztos vagyok benne. Senki se háborgatott ott a házban?
- Senki. Egy lélek se járt arra.
- És a te munkád hogyan sikerült?
- Jól. Azzal nem lesz semmi baj.
- Akkor vigyázz magadra, John, és figyeld holnap a televíziót. - Byerley megszorította a kézén pihenő elformátlanodott ujjakat.
 
 
Lenton homloka csupa ránc volt az aggodalomtól. Neki jutott osztályrészül az a cseppet sem irigylésre méltó feladat, hogy Byerley főkortese legyen egy olyan korteshadjáratban, amely alapjában véve nem is volt hadjárat, olyan személy érdekében agitáljon, aki nem volt hajlandó elárulni a stratégiáját, és nem fogadta meg főkortese tanácsait.
- Ezt nem teheted! - volt Lenton szavajárása. Örökké ezt hajtogatta: - Mondom neked, Steve, ezt nem teheted!
Odaugrott az ügyész elé, aki puszta időtöltésből a beszéde gépírásos oldalait lapozgatta.
- Tedd már le, Steve, és figyelj rám! Ezt a tömeget az ortodoxok csődítették ide. Meg se fognak hallgatni. Sokkal valószínűbb, hogy megköveznek. Miért kell neked hallgatóság előtt beszélned? Miért nem jó neked a hangfelvétel, a képernyő?
- Azt akarod, hogy győzzek a választáson, ugye? - kérdezte nyájasan Byerley.
- Győzni?! Ki beszél itt már győzelemről? Az életedet akarom megmenteni, Steve.
- Nem forog veszélyben.
- Nem forog veszélyben! Nem forog veszélyben! - Lenton torkából furcsa, reszelős hangok törtek elő. - Ki akarsz menni az erkélyre ötvenezer eszeveszett bolond elé, hogy józanságot prédikálj nekik. Kiállsz az erkélyre, mint valami középkori diktátor.
Byerley az órájára pillantott.
- Körülbelül öt perc múlva… mihelyt a televíziós vonalak szabadok lesznek.
Lenton erre már csak nyomdafestéket nem nagyon tűrő szavakkal tudott válaszolni.
 
 
A tömeg egy kötelekkel körülkerített téren zsúfolódott össze. A fák és házak mintha az emberek sűrűjéből nőttek volna ki. És aki nem volt itt, ultrarövidhullámon figyelte az eseményeket. Pusztán helyi választásról volt szó, s mégis az egész világ érdeklődése kísérte. Erre a gondolatra Byerley elmosolyodott.
De maga a tömeg nem volt mosolyognivaló. Itt is, ott is zászlók és transzparensek hirdették változatos szöveggel, hogy a polgármesterjelölt - robot. A levegő valósággal izzott az ellenséges indulatoktól.
Byerley beszéde az első pillanattól fogva kudarcra volt ítélve. Szinte beleveszett az egybegyültek összefüggéstelen üvöltözésébe, a tömegen belül kis szigetecskékbe tömörült ortodox csőcselék ütemes kiáltozásába. De Byerley csak beszélt tovább, lassan, szenvedélytelenül…
Bent a szobában Lenton a haját tépte, fel-felnyögött… várta, mikor kezd csorogni a vér.
Az első sorokban dulakodás támadt. Egy szögletes képű, kidülledt szemű honpolgár, hosszú, nyurga alakjához képest kurta öltözékben, előretolakodott. Egy rendőr utánaeredt, de csak nehezen tudott utat törni magának a sűrű tömegben. Byerley dühösen intett neki, hogy maradjon veszteg.
A keszeg ember az erkély alá ért, de a nagy ordítozásban nem lehetett érteni a szavát.
Byerley áthajolt a párkányon.
- Mit mond? - kiáltott le. - Ha a tárgyhoz tartozó kérdése van, szívesen megválaszolom. - Az egyik mellette álló őrhöz fordult. - Hozza fel ide azt az embert.
A tömegen az izgalom hulláma gyűrűzött végig. Mindenfelé "Csendet! Csendet!" kiáltások hallatszottak, a zűrzavar egy darabig még csak fokozódott, de aztán apránként elült. A keszeg ember kipirulva, zihálva nézett szembe Byerleyvel.
- Van valami kérdeznivalója? - szólt Byerley.
A keszeg ember Byerleyre meredt.
- Üssön meg! - mondta aztán rekedt hangon.
Hirtelen mozdulattal éles szögben előrenyomta állát.
- Üssön meg! Azt állítja magáról, hogy nem robot. Hát bizonyítsa be! Fogadom, nem bír megütni egy embert, maga szörnyeteg!
Furcsa, halotti csönd támadt. Byerley hangja törte meg:
- Miért üssem meg magát? Nem adott rá semmi okot.
A keszeg ember vadul fölkacagott.
- Nem tud megütni! Fogadom, nem üt meg! Maga nem ember, maga egy szörnyeteg! Müember!
Stephen Byerley erre összeszorította ajkait, és a jelenlevők ezreinek és a képernyő előtt ülök millióinak szeme láttára előrelendítette öklét, és állon vágta a férfit, hogy csak úgy reccsent. A provokátor hátratántorodott, és azon nyomban összerogyott. Arcán megdöbbenés, hitetlenkedő ámulat ült.
- Nagyon sajnálom! - mondta Byerley. - Vigyék be a szobába és fektessék le. Ha befejeztem, szeretnék beszélni vele.
Amikor dr. Calvin a számára fenntartott parkírozóhelyen megfordult kocsijával, és elhajtatott, még csupán egyetlen riporter tért annyira magához a bámulatból, hogy utánavágtatva felé kiáltson.
- Ember! - szólt vissza a vállán át Susan Calvin, noha a kérdést nem is hallotta.
Ez az egy szó elég volt. A riporter elnyargalt.
Byerley beszédének hátralevő része mondhatni már csak "süket fülekre talált".
 
 
Dr. Calvin és Byerley még egyszer találkoztak, néhány nappal az újdonsült polgármester hivatali eskütétele előtt. Késő éjjel volt, éjfél is elmúlt már.
- Nyoma sincs magán a fáradtságnak - jegyezte meg dr. Calvin.
- Csöppet se vagyok álmos - válaszolta mosolyogva a polgármesterjelölt. - Csak kérem, el ne árulja Quinn-nek.
- Nem fogom. De ha már szóba hozta öt, megmondhatom, nagyon érdekes sztorit talált ki. Szinte sajnálom, hogy maga lelőtte a poénját. Ismeri Quinn elméletét?
- Csak részben.
- Nagyon drámai történet. Eszerint Stephen Byerley fiatal ügyvéd volt, kiváló szónok, nagy idealista… aki hajlamot érzett a biofizika iránt. Érdekli önt a robotika, Mr. Byerley?
- Csak a jogi vonatkozásaiban.
- Azt a Stephen Byerleyt érdekelte. Akkor azonban feleségével együtt baleset érte, az asszony meghalt, maga Byerley pedig még rosszabbul járt. Elvesztette mindkét lábát, a hangját, s az arca is összeroncsolódott. Sőt egy kicsit talán meg is…hibbant. Nem akarta plasztikai műtétnek alávetni magát. Visszavonult a világtól, ügyvédi pályafutásának persze befellegzett, csak a két keze és a szellemi képessége maradt meg. Valahogyan sikerült pozitronagyat szereznie, még egy olyan bonyolult fajtát is, amely erkölcsi kérdésekben is képes ítéletet alkotni. Ami pedig a robotika mai állása szerint a legmagasabb rendű robottevékenység. Stephen Byerley - folytatta dr. Calvin - testet készített az agynak, s olyan "lénnyé" nevelte, amilyen ő szeretett volna lenni, de nem lehetett. És aztán mint Stephen Byerleyt kiküldte a világba, maga pedig a háttérben maradt öreg, nyomorék tanárként, akit soha senki se látott…
- Milyen kár - mondta a polgármesterjelölt -, hogy egyetlen ökölcsapással tönkretettem ezt a megható történetet. Olvastam az újságban, hogy ön ebből az alkalomból hivatalos nyilatkozatot tett, amely szerint mégiscsak ember vagyok.
- Igen. De mondja csak, hogy is volt azzal az ökölcsapással? Nem lehetett puszta véletlen!
- Nem is volt egészen az. A munka oroszlánrészét tulajdonképpen Quinn végezte el. Az embereim titokban elterjesztették, hogy soha életemben nem ütöttem meg senkit, egyszerűen nem vagyok képes rá. És az a tény, hogy ilyesmit még kiprovokálni sem lehet belőlem, minden szónál ékesebben bizonyítja robot voltomat. Ezek után nagy cécóval tartottam a nyilvánosság előtt egy buta beszédet, s csak természetes, hogy a bolond beleesett a csapdába. Lényegében amolyan zugügyvédtrükk volt. Amikor voltaképpen a mesterségesen megteremtett légkör szüli a kívánt eredményt. Az így kiváltott érzelmek biztosították választási győzelmemet.
A pszichológusnő bólintott.
- Látom, belekontárkodik a mesterségembe, persze a politikusok nem is igen tehetnek másként. Mégis sajnálom, hogy így alakult a dolog. Szeretem a robotokat. Sokkal jobban, mint az embereket. Ha létre lehetne hozni olyan robotot, amely kormánytisztségek betöltésére képes, biztos vagyok benne, hogy tökéletesen ellátná a feladatát. A robotika törvényei értelmében nem okozhatna kárt az embereknek, egyszerűen képtelen volna a zsarnokságra, korrupcióra, ostobaságra, előítéletekre. És amikor az ideje lejár, halhatatlan létére visszavonulna, mert még azzal se akarná megbántani az emberek érzelmeit, hogy kitudódjék: egy robot kormányozta őket. Eszményi állapot volna.
- Csakhogy egy robot az agyának kiküszöbölhetetlen hiányosságai miatt mégse válna be. A pozitronagy semmiképp se versenyezhet a bonyolult emberi agyvelővel.
- Majd lennének tanácsadói. Minden segítség nélkül az emberi agyvelő se képes a kormányzásra.
Byerley mély érdeklődéssel figyelte Susan Calvin arcát.
- Min mosolyog, dr. Calvin?
- Azon, hogy Quinn mégse gondolt mindenre.
- Azt akarja ezzel mondani, hogy a sztorija kiegészítésre szorul?
- Csak kis részben. Mert tudja, az a bizonyos Stephen Byerley; akiről Quinn mesélt, az a megtört ember a választás előtt három hónapot rejtélyes okokból vidéken töltött. De idejében visszatért, hogy meghallgassa a maga híres beszédét. És végül is, amit az öreg nyomorék egyszer meg tudott csinálni, miért ne csinálhatta volna meg másodszor is. Különösen, ha második feladata az elsőhöz viszonyítva lényegesen egyszerűbb volt.
- Nem egészen értem, hogy mire céloz.
Dr. Calvin felállt, és lesimította ruháját. Szemmel láthatóan távozni készült.
- Azt akarom mondani, hogy van egy eset, amikor a robot az első törvény megszegése nélkül megüthet egy embert. Egyetlenegy eset.
- Melyik az?
Dr. Calvin már az ajtóban állt.
- Ha az ember, akit megüt, ugyancsak robot - mondta nyugodt hangon. Arcára széles mosoly terült, keskeny arca kipirult. - Isten áldja, Mr. Byerley, remélem, öt esztendő múlva a koordinátorválasztásnál is önre szavazhatok.
- Erre csak azt mondhatom - válaszolta kuncogva Byerley -, hogy ez még a jövő zenéje.
Dr. Calvin becsukta maga mögött az ajtót.  
« Austerlitz - a mai Slakov u Brna (Csehszlovákia). Napóleon egyik nagy győzelmének színhelye (1805)
« Q. E. D. - quad erat demonstrandum (lat.) a. m. ami bizonyítandó volt


Előző Start oldal Következő