Előző	Start oldal	Következő

A kockázat
 
 
A Hiper bázis csak erre a napra várt. A megfigyelőterem széksoraiban a protokoll szigorú előírásai szerinti sorrendben már ott zsibongott egy sereg hivatalnok, tudós, technikus és különféle népség, mindenki, akiket csak be lehet sorolni a személyzetkategóriába. Ki-ki vérmérsékletének megfelelően, reménykedve, szorongva, lélegzetvisszafojtva, mohón vagy aggódva várakozott erőfeszítéseiknek erre a beteljesülésére.
A Hiper bázis néven ismert aszteroida kivájt belseje erre a napra tízezer mérföldnyi széles, szigorú biztonsági szféra központjává vált. Egyetlen hajó sem léphetett be büntetlenül ebbe a gömb alakú zónába. De az üzemet sem hagyhatta el alapos ellenőrzés nélkül.
Vagy száz mérföldre onnét egy apró aszteroida keringett takarosan azon a pályán, amelyre egy évvel korábban állították: a lehető legtökéletesebb köröket rótta a Hiper bázis köré. Az aszteroida a H-937-es azonossági számot viselte, a Hiper bázison azonban mindenki csak Azként aposztrofálta. ("Voltál már ma Azon?", "A tábornok ott van az Azon, és eszi a penész".) Idővel a személytelen névmás kiérdemelte a méltóságos nagy kezdőbetűt.
Azon bújt meg a Parsec, a csodahajó, amilyet ember még sohasem épített, most már személyzet nélkül várakozott, ahogy a visszaszámlálás a nulla felé közeledett. Kész volt elröppenni a felfoghatatlanba.
Gerald Blacket mint az éteri gépészet ifjú titánját megillette, hogy az első sorban legyen a helye. Megropogtatta vaskos ujjait, izzadt tenyerét megtörölte foltos fehér köpenyében, és bosszúsan kifakadt:
- Miért nem száll rá a tábornokra vagy Őnagyságára?! Nigel Ronson a Bolygóközi Hírektől egy pillantást vetett a galéria túlsó oldalán pompázó Richard Kallner vezérőrnagyra és mellette a díszegyenruha fényében szinte elvesző, jelentéktelen nőre, majd legyintett.
- Megtenném, csakhogy engem a hírek érdekelnek. Ronson alacsony, köpcös emberke volt. Gondosan rövidre nyírt kefefrizurájával, nyitott inggallérjával, bokáig érő nadrágjával híven utánozta a tévéműsorokban szereplő újságírókat. Ettől eltekintve tehetséges riporter volt.
Black zömök volt, fekete haja alól alig látszott a homloka, az esze azonban vágott, mint a borotva.
- Minden hír az ő birtokukban van - erősködött.
- Marhaság! - ellenkezett Ronson. - Kallnernek teste sincs az alatt az aranyos cicoma alatt. Ha levetkőzteti, csak egy futószalagot talál, amely lefelé parancsokat osztogat, fölfelé pedig minél messzebbre hárítja magától a felelősséget.
Blacket majdnem elfogta a röhögés, de magába fojtotta. - No és az a hölgy? - kérdezte Ronson.
- Dr. Susan Calvin, az Amerikai Robot és Gépember Rt.-tól - szavalta a riporter. - Az asszonyság, ékinek hipertér van a szíve helyén és folyékony hélium a szemében. Ha belőnék a Napba, a túlsó oldalon fagyott lángba burkolózva bukkanna elő.
Blacket még jobban ingerelte a nevetés.
- Schloss igazgató?
- Ő túlontúl tudálékos - mondta Ronson rosszmájúan. Miközben azzal van elfoglalva, hogy hallgatójában élesztgesse az értelem pislákoló szikráját, lejjebb csavarja a saját lángját, nehogy megvakítsa a másikat elméjének puszta ragyogásával. A végén kiderül, hogy nem mond semmit.
Blacknek ezúttal kivillannak a fogai a nevetéstől. - És most árulja el, miért esett rám a választása.
- Egyszerű, doktor. Ránéztem magára, és arra a következtetésre jutottam, hogy maga túlságosan rút ahhoz, hogy ostoba legyen, és túlságosan ravasz, hogysem elszalasszon egy jó kis lehetőséget a hírverésre.
- Majd juttassa eszembe, hogy beverjem az orrát - mondta Black. - Mit akar tudni?
A Bolygóközi Hírek embere lemutatott a gödörbe, és azt mondta:
- Működni fog az a micsoda?
Black követte a tekintetét, és mintha megcsapta volna a Mars ritka éjszakai levegője, egész teste végigborzongott a hidegtől. A gödör nem volt más, mint egy kétfelé osztott nagy televíziós képernyő. Egyik felét egészen kitöltötte a távoli aszteroida látképe. Ennek szürke gödrös felületén ott nyugodott a Parsecnek a sápadt napfényben fürdő teste. A képernyő másik felén a Parsec irányítófülkéje látszott. Életnek nyoma sem volt ebben a helyiségben. A pilótaülést egy tárgy foglalta el, amelynek nagyjából emberre emlékeztető formája egy pillanatra sem hagyott kétséget afelől, hogy csupán egy pozitronrobotról van szó.
- Fizikailag, uram - felelte Black -, működni fog. Az a robot ott elmegy és visszatér. Csak a magasságos űr a megmondhatója, mibe került nekünk ez a szenzációs siker. Én szemtanúja voltam az egésznek. Éterfizikusi diplomám kézhezvétele után két héttel jöttem ide, és a szabadságokat és eltávozásokat leszámítva, azóta is itt kushadok. Itt voltam, amikor az első vasdarabot a hipertéren át a Jupiter köré juttattuk, ahonnan az vasreszelékként érkezett vissza. Itt voltam, amikor fehér egereket küldtünk ugyanoda, és darált húst kaptunk vissza.
Utána fél évet vacakoltunk, mire sikerült egyenletes hipermezőt létrehoznunk. Ezredmásodpercnél is kisebb hézagokat kellett pontról pontra kiiktatnunk a hiperutazásnak kitett anyagból. Ettől kezdve a fehér egerek kezdtek egészben visszaérkezni. Emlékszem, egyszer egy hétig ünnepeltünk, amikor egy fehér egér elevenen visszajött, és utána még tíz percig életben maradt. Manapság már addig elélnek, ameddig megfelelően gondoskodni tudunk róluk.
- Nagyszerű! - mondta Ronson. Black az újságíróra sandított.
- Azt mondtam, fizikailag működni fog. Azok a fehér egerek, amelyek visszajöttek…
- Mi van velük?
- Elvesztették az értelmüket. Még azt a pici egéreszüket is. Nem ették. Mesterségesen kellett táplálni őket. Nem párzottak. Nem futkostak. Csak ültek és ültek. Ennyi az egész. A végén sikerült egy csimpánzt felküldeni. Szörnyű volt! Túlságosan hasonlít az emberhez, hogy sajnálkozás nélkül nézhettünk volna rá. Egy rakás húsként jött vissza, amely csak egy-két mászó mozdulatra képes. Tudta mozgatni a szemét, és néha még vakarózott is. De csak vinnyogott, és közömbösen ült ott a saját piszkában. Egy napon aztán valaki lelőtte, és mindannyian csak hálásak voltunk neki. Tudja meg, barátom, hogy a hipertérből még senki sem hozta vissza az eszét.
- Ezt meg lehet írni?
- Talán a mostani kísérlet után. Nagy dolgokat várnak ettől - tette hozzá Black kis fintorral.
- Maga nem?
- Egy robottal a kormánynál? Semmiképpen. Black önkéntelenül fölidézte magában azt a néhány évvel korábbi epizódot, amikor akaratlanul majdnem egy robot elvesztését okozta. Eszébe jutottak azok a Nestor robotok, amelyek a beléjük vésett egysíkú ismereteikkel és a tökéletességre törekvő mesterséges intelligenciával betöltötték a Hiper bázist. De hát mi értelme most szóba hozni a robotokat? Végtére is természeténél fogva ő sem misszionárius.
Ezenközben azonban Ronson, aki igyekezett közömbös csevegéssel elűzni a közéjük telepedett csendet, friss rágógumit dugott a szájába, majd nekiszögezte a kérdést:
- Csak nem akarja elhitetni velem, hogy a robotok ellen van? Én mindig azt hallottam, hogy ha valakik, hát a tudósok nem ellenzik a robotokat.
Black türelmének itt vége szakadt.
- Ez így van, és éppen ez a baj. A technológia egyszerre robotorientálttá vált. Minden feladathoz oda kell állítani egy robotot, különben a mérnök úgy érzi, hogy becsapták. Ha ajtópöcökre van szükséged: vegyél egy vastag lábú robotot. Ez nem gyerekjáték. - Feszültségtől vibráló hangon egyenesen Ronson fülébe sziszegte a szavait.
Ronsonnak sikerült kiszabadítania a karját.
- Hé, én nem vagyok robot! - tiltakozott. - Miért rajtam tölti ki a dühét? Én ember vagyok. Homo sapiens. Épp most törte el a karcsontomat. Kell ennél több bizonyíték?
Ám ha egyszer Black fölült a vesszőparipájára, viccelődéssel nem lehetett leszállítani onnan.
- Tudja maga, mennyi időt beleöltünk ebbe az egészbe? Csináltattunk egy tökéletes univerzális robotot, és nyomban parancsot adtunk neki. Punktum. Saját fülemmel hallottam. Megjegyeztem. Rövid és elragadó: "Ragadd meg erősen a kart. Húzd magad felé erősen! Mindaddig tartsd úgy, amíg a műszerfal nem tájékoztat arról, hogy kétszer is megjártad a hiperteret."
Így hát zéró időpontban a robot meg fogja ragadni az indítókart, és erősen maga felé fogja rántani. Keze a vér hőmérsékletére van felfűtve. Mihelyt az indítókar a megfelelő állásba kerül, a hőtágulás gondoskodik az érintkezésgól, és bekapcsolja a hipermezőt. Ha bármi történne is a robot agyával a hipertérben tett első út alatt, nem érdekes. Csak annyit kell tennie, hogy a pillanat törtrészében fönntartsa a kontaktust, és a hajó vissza fog térni, a hipermező el fog illanni. Hiába kizárva. Aztán tanulmányozni fogjuk az általános reakciót, hogy ha netán valami hiba történt, hol keressük egyáltalán.
- Én látok ebben rációt - mondja Ronson bizonytalanul. - Igazán? - fakadt ki Black dühösen. - És mit fogunk megtudni egy robot agyából? Az övé pozitronból, a miénk sejtekbő1 épült fel. Az övé fém, a miénk fehérje. A kettő nem ugyanaz. Össze sem lehet hasonlítani őket. Mégis meg vagyok győzve arról, hogy annak alapján, amit megtudnak, vagy azt hiszik, hogy megtudnak a robottól, embereket is fognak küldeni a hipertérbe. Szegény ördögök! Értse meg: nem az életveszély, hanem az, hogy idiótán jönnek vissza. Ha látta volna azt a csimpánzt, akkor megértené, miről beszélek. A halál tiszta és végleges. De az az állapot…
- Beszélt erről valakivel? - vágott a szavába a riporter.
- Igen - felelte Black. - Azt mondják mind, amit maga. Hogy én a robotok ellen vagyok, és ezzel minden el van intézve. Nézze csak ott Susan Calvint. Mérget vehet rá, hogy ő nem robotellenes. Idejött a Földről, hogy tanúja legyen ennek a kísérletnek. Ha ember ülne a kormánynál, rá se hederítene. De hát mit is járatom a számat!
- Hé - tiltakozott Ronson -, ne hagyja abba. Még nincs vége!
- Minek?
- A problémáknak. Maga mesélt a robotról. De minek egyszerre ez az egész biztonsági fölhajtás?
- He?
- Ugyan már! Egyszerre nem küldhetek tudósítást. Egyszerre csak kitiltanak minden hajót a környékről. Mi zajlik itt? Hiszen ez ugyanolyan kísérlet, mint a többi. A közvélemény tud a hipertérről, meg hogy maguk itt miben sántikálnak, minek hát a nagy titkolózás?
Blacket még mindig feszítette a méreg, dühös volt a robotokra, dühös Susan Calvinre, dühös arra az elveszett kis robotra a múltból. És most itt van még ez az izgága újságíró a maga bosszantó kis kérdéseivel. No megállj, mondta magában, lássuk csak, ezt hogy emészted meg.
- Valóban tudni akarja? - fordult az újságíróhoz. - De mennyire!
- Hát hallgasson ide. Eddig még sohasem gerjesztettünk hipermezőt a hajó milliomodrészénél nagyobb tárgy köré, nem juttattunk el semmit a mostani távolság milliomodrészénél messzebbre. Ez azt jelenti, hogy az a hipermező, amelyet hamarosan aktiválni fogunk, milliószor nagyobb energiájú lesz, mint amilyennel valaha is dolgunk volt. És fogalmunk sincs róla, mit képes előidézni.
- Hogy érti ezt?
- Az elmélet szerint a hajó szépen megjelenik valahol a Szíriusz közelében, aztán szépen visszajön. De vajon az űrnek mekkora darabját viszi magával a Parsec? Nehéz megmondani. Még nem tudunk eleget a hipertérről. Lehet, hogy a hajót hordozó aszteroida is vele megy, és tudja, ha csak kicsit is hibásak a számításaink, az is lehet, hogy soha többé nem tudjuk ide visszahozni. Mondjuk, innen húszmilliárd mérföldre köt csak ki. És annak is megvan az esélye, hogy az aszteroidánál nagyobb térdarabot is magával ragad.
- Mennyivel nagyobbat? - kérdezte Ronson.
- Nem tudhatjuk. Számolnunk kell a statisztikai bizonytalanság tényezőjével. Ezért nem engedünk a közelébe egyetlen hajót sem. Ezért burkolózunk hallgatásba, amíg biztonságosan túl nem leszünk a kísérleten.
Ronson hangosan nyelt egyet.
- És mi van, ha ez a Hiper Bázist is érinti?
- Ennek is megvan az esélye - felelt Black higgadtan. Feltehetően nem túl sok, különben Schloss igazgató nem volna itt, erről kezeskedem. De matematikailag mégis van rá eshetőség.
- Mikor zajlik le az az egész! - nézett az órájára az újságíró.
- Körülbelül öt perc múlva. Csak nem ideges?
- Nem én - felelt Ronson, de azért zavartan leült, és többet nem kérdezősködött.
Black áthajolt a korláton. Odalent az utolsó perceket számlálta az óra.
A robot megmozdult!
Erre a jelre a jelenlévők egyszerre hajoltak előre, a világítás elhalványodott, hogy tisztábban és élesebben lehessen látni az odalent történteket. De ez csak a kezdet volt. A robot keze most az indítókarhoz közeledett.
Black azt az utolsó pillanatot várta, amikor a robot maga felé rántja a kart. Mire több minden történhet, és Black agya szinte egyidejűleg számba vette valamennyi lehetőséget.
Először is lesz egy rövid villanás, amelyből tudni lehet, hogy a hajó eltávozott és vissza is tért a hipertéren át. Noha az időeltérés hallatlanul minimális, a visszatérés mégsem fog pontosan egybeesni az elindulással, ezért a villanás. Eddig mindig így volt.
Azután előfordulhat, hogy a hajó visszatérése után a műszerek elégteleneknek bizonyulnak ahhoz, hogy a hajótest méreteinek megfelelő kiterjedésben kiegyengessék a mezőt. Lehet, hogy a robot helyén csak ócskavas marad. De maga a hajó is ócskavassá válhat.
És ha csak egy kis hiba csúszik a számításba, a hajó sohasem fog visszaérkezni. Vagy ami még rosszabb, a Hiper Bázis is elmegy a hajóval, és soha többé nem tér vissza.
Persze az is lehet, hogy minden a legnagyobb rendben zaj- . lik le. Egyetlen villanás, és a hajó hibátlanul ott áll a helyén. A robot sértetlen aggyal fölkel az ülésből, és jelzi, hogy sikeresen végződött az első, ember alkotta tárgy útja a Nap gravitációs vonzásán túlra.
Elkezdődött az utolsó perc.
Elérkezett az utolsó másodperc, a robot megragadta az indítófogantyút, és határozott mozdulattal maga felé rántotta. Semmi?
Nincs villanás. Semmi!
A Parsec nem hagyta el a közönséges teret.
 
 
Kallner vezérőrnagy levette a tiszti sapkáját, hogy megtörölje izzadságtól fénylő homlokát, és fölfedte tar koponyáját, amely legalább tíz évet hozzáadott volna a korához, ha gondterhelt arckifejezése már nem tette volna meg ugyanezt. Csaknem egy óra telt el a Parsec kudarca óta, és senki sem tett semmit.
- Hogy lehetséges ez? Hogy történhetett? Nem értem. Dr. Mayer Schloss, aki negyvenéves létére a fiatal hipermezőmátrix tudományág nagy öregjének számított, csüggedten mentegetőzött:
- Az elméleti alapokkal nincs semmi hiba. Hajlandó vagyok erre rátenni az életemet. A hajón lehet valami műszaki hiba. Ennyi az egész. - Már vagy tízszer ismételgette ugyanezt.
- Azt hittem, mindent kipróbáltak - hangzott el többször. - Úgy is volt, uram, úgy is volt. És mégis…
Kallner irodájában ült, távol a személyzettől, és egymást méregették. Egyikük sem mert a jelenlévő harmadik személyre nézni.
Susan Calvin keskeny ajka és sápadt arca nem árulkodott semmilyen érzelemről. Hangja hidegen koppant:
- Meg kell elégedniük azzal, amit korábban mondtam. Kétlem, hogy bármi értelme lenne tovább erősködni.
- Most nincs helye a régi vitának - nyögte ki Schloss.
- Eszemben sincs vitázni. Az Amerikai Robot és Gépember Rt. bármely törvényes vásárló megrendelésére bármilyen törvényes célra kész speciális robotokat szállítani. Bennünket nem érhet szemrehányás. Előre megmondtuk, hogy semmiféle következtetést nem tudunk levonni az emberi agyra vonatkozóan abból, ami a pozitronagyban végbemegy. Itt a mi felelősségünk véget ér. Vitának semmi helye.
- Magasságos, űr! - fakadt ki Kallner tábornok olyan hangon, amely inkább hasonlított sóhajra, mint fölkiáltásra. Hagyjuk ezt most!
- Mi mást tehetnénk? - dörmögte Schloss megszállottan.
- Addig nem is remélhetjük, hogy előre tudunk lepni, amíg nem tudjuk, mi történt a hipertérben az aggyal. A robot agya legalább a matematikai elemzésre képes. Kiindulásnak ez is valami. És amíg meg nem próbáljuk… - nézett föl vadul. - De hát itt nem a maga robotjáról van szó, dr. Calvin. Bennünket nem ő vagy a pozitronagya izgat, a kutyafáját, asszonyom! - fakadt ki szinte üvöltve.
A robotpszichológus hangja, amely alig emelkedett magasabbra a megszokottnál, belefojtotta a szót.
- Csak semmi hisztéria, ember. Életem folyamán sok válságot megértem, de hisztériával egyet sem oldottak meg. Én választ akarok egy-két kérdésre.
Schloss telt ajka remegett, mélyen ülő szeme mintha még mélyebbre húzódott volna vissza karikás szemgödrébe.
- Maga ért az éterikus gépészethez - harsant a hangja élesen.
- Annak ehhez semmi köze. Én az Amerikai Robot és Gépember Részvénytársaság első robotpszichológusa vagyok. A Parsec kormányánál pedig egy pozitronrobot ül. A többi robothoz hasonlóan ez is kölcsönben van, és nem örökáron. Nekem jogom van információt követelni minden olyan kísérletet illetően, amelyben ilyen robot vesz részt.
- Beszéljen, Schloss - vetette oda Kallner tábornok. Nyugodtan beszélhet.
Dr. Calvin fakó szemét a tábornokra szögezte, aki akkoriban jelen volt annak a bizonyos robotnak az eltűnésénél: Dr. Calvin joggal várta el, hogy a tábornoknak eszébe se jusson őt alábecsülni. Schloss akkor betegszabadságon volt, és hallomásból értesülni valamiről mégiscsak más, mint a személyes tapasztalat.
- Köszönöm, tábornok - mondta az asszony. Schloss tanácstalanul nézett egyikről a másikra. - Mit óhajt tudni? - mordult föl.
- Első kérdésem magától értetődően az, hogy mi izgatja hát önt, ha nem a robot?
- A probléma magától értetődő. A hajó meg sem moccant. Hát nem látja! Vagy vak talán?
- Nagyon is jól látom. Amit nem értek, a maga kétségbeesése valamilyen műszaki hiba miatt. Maguk nem számolnak néha a lehetséges hibákkal?
A tábornok megjegyezte az orra alatt:
- A költségek. A hajó pokolian sokba került. A Világtanács költségvetése… - És csak legyintett.
- De a hajó még megvan. Kisebb javítás és módosítás nem okozhat nagy gondot.
Schloss végre összeszedte magát. Arckifejezése olyan volt, mint azé az emberé, akinek lelkierejét már-már meghaladja, hogy nyugalmat parancsoljon magára. Még a hangjára is ráerőszakolt némi türelmet.
- Dr. Calvin, amikor én műszaki hibáról beszélek, akkor olyasmire gondolok, hogy például egy relébe belekerült egy porszem, egy érintkezőt megszakított egy olajcsepp, egy tranzisztort átütött egy pillanatnyi hőimpulzus. Egy tucatnyi hasonló eset. Ezek közül bármelyik csupán pillanatnyi zavart okozhat. Bármelyik percben megszűnhet a hatása.
- Amiből az következik, hogy a Parsec bármelyik pillanatban elvillanhat a hipertérbe és vissza.
- Pontosan. Most már megérti?
- Nem én. Vagy talán nem ezt szeretnék?
Schloss olyan mozdulatot tett, mint aki mindkét kezével legszívesebben a haját tépné.
- Látszik, hogy maga nem éterfikai mérnök. - És ettől magába fagy a szó, doktor?
- Mi úgy tájoltuk be a hajót - magyarázta Schloss reményét vesztve -, hogy a galaxis súlypontjához viszonyítva a tér meghatározott pontjáról ugrást végezzen annak egy másik pontjára. A visszatérési pont azonos lenne a kiindulási pontnak a Naprendszer mozgásával korrigált helyzetébe. Az alatt az óra alatt, ami a Parsec meghiúsult indulása óta eltelt, a Naprendszer odébb vándorolt az űrben. Azok az eredeti paraméterek, amelyekhez a hipermezőt igazítottuk, többé nem érvényesek. A megszokott mozgástörvények nem érvényesek a hipertérre, és egy hétbe is beletelne, mire az új paramétereket kiszámítanánk.
- Azt akarja mondani, hogy ha most a hajó elindulna, akkor ki tudja, hol, sok ezer mérföldre innét térne vissza?
- Igen, ki tudja, hol? - bólintott Schloss kínos mosollyal. - Nyugodtan mondhatja azt. Ugyanúgy megeshet, hogy a Parsec valahol az Androméda-ködben vagy a Nap közepén köt ki. Mindenesetre kicsi a valószínűsége, hogy valaha is meglátnánk.
Susan Calvin bólintott.
- Ezek szerint tehát az a helyzet, hogy ha a hajó eltűnik, ami bármelyik pillanatban megeshet, az adófizetők pénzéből több milliárd dollár visszahozhatatlanul elillan, méghozzá, mint bizonyára állítani fogják, kontár munka miatt.
Kallner vezérőrnagy akkor sem vághatott volna fájdalmasabb grimaszt, ha éles tűt szúrnak a fenekébe.
- Ebből az következik - folytatta a robotpszichológus -, hogy a hajó hipermező-mechanizmusát valahogy működésképtelenné kell tenni, méghozzá minél előbb, annál jobb. Valamit ki kell kapcsolni vagy szét kell rántani vagy el kell tépni - dünnyögte félig maga elé.
- Ez nagyszerű - ellenkezett Schloss. - Pontosan nem tudom elmagyarázni, minthogy ön nem járatos az éterikában. Olyasmi, mintha úgy próbálnánk megszakítani egy közönséges áramkört, hogy kerti ollóval elnyiszáljuk a nagyfeszültségű vezetéket. Az eredmény katasztrofális lehetne. Biztos, hogy az lenne.
- Azt akarja mondani, hogy ha megpróbálnánk kiiktatni a szerkezetet, bezúdítanánk a hajót a hipertérbe?
- Ha találomra próbálkoznánk, valószínűleg így járnánk. A hipererőket nem korlátozza a fénysebesség. Sőt nagy a valószínűsége annak, hogy semmilyen sebességi határ nem vonatkozik rájuk. Ez fölöttébb megnehezíti a dolgunkat. Az egyetlen ésszerű megoldás csak az lehet, hogy megkeressük a hiba forrását, és ebből kiindulva kidolgozzuk a mező kiiktatásának biztonságos módszerét.
- És hogy gondolja ezt elérni, dr. Schloss?
- Szerintem az egyedüli járható út, hogy fölküldjük oda az egyik Nestor robotunkat…
- Ostobaság! - szakította félbe Susan Calvin.
- A Nestorok kiismerik magukat az éteri technikában mondta Schloss fagyosan. - Ők ideálisan…
- Szó sem lehet róla! Az én engedélyem nélkül nem használhatják föl ilyen célra egyetlen pozitronrobotunk sem. Ilyesmi pedig nincs, és ne is reménykedjék benne.
- Mi más lehetőség lenne?
- Küldjék föl az egyik mérnöküket. Schloss hevesen megrázta a fejét.
- Lehetetlen. Túl nagy a kockázat. Ha a hajó mellett egy embert is elveszítenénk…
- Akkor sem használhat föl Nestor vagy akármilyen más robotot.
- Én… kapcsolatba kell lépnem a Földdel - szólalt meg a tábornok. - Ezt az egész problémát csak magasabb szinten dönthetik el.
- Én még várnék a maga helyében, tábornok - jegyezte meg Susan Calvin nyersen. - Ha nem áll elő saját javaslattal vagy saját akciótervvel, akkor kiszolgáltatja magát a hatóságok kényének-kedvének. Biztos vagyok benne, hogy nem ússza meg szárazon.
- Akkor hát mit tegyünk? - vette elő újból a tábornok a zsebkendőjét.
- Küldjön föl egy embert. Más lehetőség nincsen. Schloss arca hamuszürkére vált.
- Könnyű azt mondani, hogy küldjünk föl egy embert. De kit?
- Erre én is gondoltam. Van itt egy fiatalember, nem? A neve Black, akivel legutóbb Hiper bázisi látogatásom alkalmával találkoztam.
- Dr. Gerald Black?
- Azt hiszem. Akkor még nőtlen volt. Még mindig az? - Igen, úgy tudom.
- Azt javasolnám tehát, hogy hívják ide, mondjuk negyedóra múlva, addig én átnézném az anyagát.
Észrevétlenül a kezébe vette a dolgok irányítását, amit Kallner is meg Schloss is zokszó nélkül tudomásul vett.
 
 
Black messziről már látta Susan Calvint mostani, második Hiper bázisi látogatásán. Ám eszébe sem jutott, hogy közelebbről is szeretné látni. És most, hogy iderendelték a szeme elé, azon kapta magát, hogy berzenkedve és utálkozva mered az asszonyra. Szinte észre sem vette dr. Schlosst és Kallner tábornokot, akik szintén ott álltak Calvin háta mögött.
Eszébe jutott az a legutóbbi alkalom, amikor a nő kíméletlenül ízekre szedte egy eltűnt robot miatt.
Dr. Calvin jeges tekintete rezzenéstelenül belefúródott a férfi lázasan égő barna szemébe.
- Dr. Black - szólította meg. - Úgy hiszem, ön megérti a helyzetet.
- Igen - felelt Black.
- Valamit tenni kell. A hajó túlságosan sokba került, hogy elveszíthessük. A rossz sajtóvisszhang talán az egész tervet halálra ítéli.
- Én is erre gondolok - bólintott Black.
- Remélem, arra is gondolt, hogy valakinek fel kell mennie a Parsecre megkeresni a hibát és hm… leállítani a hajó működését.
Pillanatnyi hallgatás után Black nyersen kifakadt: - Ki az az idióta, aki odamenne?
Kallner a homlokát ráncolva Schlossra sandított; aki az ajkát harapdálta, és elfordította a tekintetét.
- Természetesen fönnáll a lehetősége annak - magyarázta Susan Calvin -, hogy véletlenül aktivizálódik a hipermező, ez esetben a hajó kisiklik az ellenőrzésünk alól. Másfelől az is lehetséges, hogy valahol a Naprendszer határain belül fog visszatérni. Ez esetben mindent megteszünk, hogy visszahozzuk az embert meg a hajót.
- Az idiótát meg a hajót - helyesbített Black. - Csak a rend kedvéért.
Susan Calvin elengedte a füle mellett a megjegyzést.
- Engedélyt kértem Kallner tábornoktól, hogy önhöz forduljak. Mert önnek kell odamennie.
Ezúttal Black egy pillanatig sem várt a válasszal. A lehető leghatározottabban kijelentette:
- Asszonyom, én nem vállalkozom.
- Nincs egy tucatnyi ember sem a Hiper Bázison, aki elég jártas lenne ahhoz, hogy a siker reményében nekivághatna ennek a feladatnak. Ezek közül azért esett önre a választásom, mert már korábbról ismertük egymást. Önben megvan ehhez a feladathoz a megfelelő…
- Ide hallgasson, erre nem vállalkozom.
- Nincs más választása. Csak nem bújik ki a felelősség alól?
- Miféle felelősség? Hogy jövök én ide?
- Úgy, hogy ön a legalkalmasabb erre a munkára. - Tisztában van ön a kockázattal?
- Azt hiszem, igen - felelte Susan Calvin.
- Szerintem nincs. Maga nem látta azt a csimpánzt. Figyeljen ide, amikor én azt mondtam, hogy az idiótát meg a hajót, akkor én nem a levegőbe beszéltem, hanem tényt közöltem. Én kész lennék, ha kell, kockára tenni az életemet. Ha nem is szívrepesve, de megtenném. Amit viszont nem kockáztatnék, az az, hogy emberi értelem nélkül éljem le a hátralévő életemet. Ez minden.
Susan Calvin elgondolkodva nézte a fiatal mérnök dühös, izzadó arcát.
- Küldjön föl egyet a robotjai közül, egy NS-2-es robotot. A pszichológus tekintete fagyosan villant. Hangjában eltökéltség feszült:
- Igen, dr. Schloss is ezt ajánlotta. Csakhogy az NS-2-es robotokat csak kölcsönadta a cégünk. Egy-egy darabjuk több millió dollárt ér. Én mint a cégünk képviselője úgy döntöttem, túl drágák ahhoz, hogy egy ilyen dologban kockáztassuk őket.
Black fölemelte a kezét. Öklei ott remegtek a melle előtt, mintha erőnek erejével próbálná őket visszatartani.
- Azt akarja mondani… azt állítja, hogy azért akar engem fölküldeni és nem egy robotot, mert engem könnyebben föl tud áldozni.
- Igen, valahogy úgy.
- Dr. Calvin - fakadt ki Black -, előbb látom magát a pokolban.
- Könnyen meglehet; dr. Black, hogy szó szerint beválik a jóslata. Kallner tábornok meg fogja erősíteni, hogy önt parancs kötelezi erre a feladatra. Ha jól értem, itt félig katonai rend uralkodik, és ha megtagadja a parancsot, hadbíróság elé állíthatják. Egy ilyen ügyben könnyen börtönben találhatja magát a Merkúron, így hát szépen beválik, amit mondott, feltéve, ha netán meglátogatnám ott magát, amit kötve hiszek. Másfelől viszont, ha fölmegy a Parsecre, és elvégzi ott a munkát, nagyon sokat tesz a karrierje érdekében.
Black kivörösödött szemmel meredt rá.
- Adjon neki öt perc gondolkodási időt - fordult Susan Calvin Kallner tábornokhoz -, és készítsenek föl egy hajót. Két biztonsági őr kísérte ki Blacket a szobából.
 
 
Gerald Black teste jéggé merevedett. Tagjai mintha idegenek lettek volna. Mintha valamilyen távoli, biztos helyről figyelné önmagát, amint fölszáll a hajóra, és megteszi az előkészületeket az aszteroid és a rajta várakozó Parsec meglátogatására.
Maga sem tudta megmagyarázni, hogyan történt. Egyszerre csak lehajtotta a fejét, és kijelentette:
- Fölmegyek.
De miért?
Sohasem tartotta magát hősnek. Akkor hát miért? Részben persze a Merkúr börtönének fenyegetése miatt. Részben pedig amiatt a szörnyű félelem miatt, hogy az ismerősei netán gyávának fogják őt tartani, valamint az ember lelke legmélyén megbúvó gyávaság miatt is, ami ösztönzője volt szinte valamennyi bátor tettnek, amióta világ a világ.
De legfőképpen valami más késztette erre.
Ronson a Bolygóközi Hírektől megállította Blacket egy pillanatra, amikor a hajó felé tartott. Black az újságíró kipirult arcára pillantott.
- Mit óhajt? - kérdezte nyersen.
- Ide hallgasson! - hadarta Ronson. - Ha visszatér, exkluzív interjút csinálok magával. Bármennyit kér, elintézem, hogy megkapja. Bármennyit…
Black félrelökte az útjából az újságírót, hogy az egész hosszában elterült, majd folytatta útját.
A hajó személyzete két emberből állt. Egyikük sem szólt hozzá egy szót sem. Tekintetük félszegen kerülte az övét. Black nem törődött velük. Alaposan be voltak rezelve, miközben a hajó nagy óvatosan a Parsec felé oldalgott, akár egy gyanakvó macska, amely életében először találkozik kutyával. A két ember nélkül is elboldogulna.
Csak egyetlen arc lebegett a szeme előtt, elűzhetetlenül. Kallner tábornok aggódó képe és Schloss ábrázatának erőltetett határozottsága csupán múló sebet ejtett a lelkén, nem is neheztelt rájuk. Nem úgy Susan Calvin rezzenéstelen arca. Az asszony szenvtelen nyugalma, amikor ő fölszállt a hajóra.
Szeme rámeredt a fekete semmire, ahol a Hiper Bázist már elnyelte az űr sötétsége…
Susan Calvin! Doktor Susan Calvin! Susan Calvin, a robotpszichológus! Ez az asszonybőrbe bújt robot!
Vajon hogy hangzik az ő három törvénye? Első törvény: teljes erődből, teljes szívedből és teljes lelkedből oltalmazni fogod a robotot. Második törvény: számodra szent és sérthetetlen lészen az Amerikai Robot és Gépember Rt. érdeke, amennyiben ez nem gátolja az első törvényt, Harmadik törvény: futó érdeklődést tanúsíthatsz az emberi lény iránt, amennyiben ez nem zavarja az első és a második törvényt.
Volt-e vajon fiatal ő is? - háborgott magában vadul. Átadta-e magát valaha is legalább egyszer, egyetlen, tiszta emberi érzelemnek?
Magasságos űr! Milyen szívesen csinálna valamit, olyat, ami letörölné az arcáról a ráfagyott kifejezéstelenséget.
És valamit fog tenni, az szent!
A csillagok a tanúi, hogy fog. Csak megússza ezt a dolgot ép ésszel, tesz róla, hogy tönkretegye a nőt meg a cégét a robotok piszkos fajtájával egyetemben. Ez volt az a gondolat, amely a börtönből való félelemnél és a társadalmi előmenetel csábításánál is jobban sarkallta őt. Ez volt az a gondolat, amely szinte minden félelmet elűzött belőle. Majdnem mindent.
Az egyik pilóta anélkül, hogy ránézett volna, odaszólt hozzá:
- Innen már leereszkedhet. Csak fél mérföld odáig.
- Miért, nem fogunk leszállni? - fakadt ki Black bosszúsan.
- Határozott utasítás tiltja. A leszállás okozta vibráció… - És az én leszállásom nem okoz vibrációt?
- A parancs az parancs.
Black elhallgatott, belebujt az öltözékébe, és várt, amíg a belső ajtó kinyílik. Jobb combjánál az öltöny fémrészéhez volt hegesztve egy szerszámkészlet.
Alighogy belépett a kamrába, sisakján működni kezdtek a fülhallgatók.
- Járjon szerencsével, doktor!
Beletelt egy kis időbe, amíg rájött, hogy a jókívánság a hajó két pilótájától jött, akik bárhogy siettek is, hogy kikerüljenek a térnek ebből az elátkozott darabjából, ennyit azért még megengedtek maguknak.
- Kösz - mondta Black félig zavartan, félig bosszúsan. Aztán máris odakint kalimpált az űrben, ugyanis a külső ajtótól való elrugaszkodáskor kissé elveszítette az egyensúlyát.
Kivárva a megfelelő pillanatot, a lába között megpillantotta a rá várakozó Parsecet, majd a testével tett újabb fordulat közben szemébe ötlött az őt ideszállító hajó két hosszú sugárcsóvája, amint sietve visszafordult.
Egyedül maradt! Magasságos űr, teljesen magára maradt! Volt még egy ember a történelemben, aki ennyire elhagyatottnak érezte volna magát?
Észrevenné-e egyáltalán - hasított belé a fájdalmas kérdés -, ha valami történne vele? Maradna-e annyi idő, hogy eljusson a tudatáig? Megérezné-e, hogy elhomályosodik a tudata, és az értelem fénye kialszik benne?
Vagy hirtelen zajlana le, mint a lézerkés vágása? Akárhogy lesz is…
Nem tudta elűzni magától az üres tekintetű, eszelős félelemmel remegő csimpánz képét.
 
 
Az aszteroida már csak hatméternyire lebegett alatta. Tökéletesen egyenletes mozgását az űrben semmi sem zavarta meg. Ha az ember nem avatkozik bele a sorsába, a csillagászati korok úgy telnek el fölötte, hogy egy porszem sem rezdül meg a felszínén.
A tökéletes mozdulatlanságban mégis beférkőzött valamilyen apró porszemecske a Parsec finom gépezetébe, vagy valami parányi piszok beszennyezte a mozgó részeket fürdető finom olajat, és megállította az egész gépezetet.
Lehet, hogy elég egy kis vibráció, két tömeg egymáshoz ütődése keltette parányi rezgés, és a mozgó részek közötti semmi kis akadály megszűnik, és a kar újból mozgásba lendül, működésbe hozza a hipermezőt, amely egyszerre kinyílik, mint valami fantasztikus rózsaszirom.
Teste minden pillanatban megérintheti az aszteroidát, ezért óvatosan bánt a mozdulataival, hogy minél puhábbá tegye az ütközést. Minden porcikája tiltakozott az aszteroida megérintésétől. Bőre végigborsódzott a várakozás okozta félelemtől: Egyre közelebb ért.
Most - most!
Semmi! csak az aszteroida érintését érezte, a nyomás kísértetiesen lassú növekedését, amit egy 250 fontnyi súlytalan tömeg tehetetlenségi nyomatéka eredményezett.
Black lassan kinyitotta a szemét, és befogadta a csillagok látványát. A Nap fényes biliárdgolyóként ragyogott, fényét eltompította az arcvédő fölé húzott polarizáló pajzs. A halványan pislákoló csillagok a megszokott alakzatokat mutatták. A Nap meg a csillagképek tanúsága szerint nem hagyta el a Naprendszert. Még a Hiper Bázis apró, halvány sarlóját is fölismerte.
Hirtelen összerezzent a fölébe hasító hangtól. Schloss jelentkezett.
- Látjuk magát, dr. Black - mondta. - Nincs egyedül! Blacknek nevethetnékje támadt a megfogalmazástól, de csak annyit mondott halk, határozott hangon:
- Lépjen le. Csak eltereli a figyelmemet.
Szünet. Majd ismét Schloss, behízelgőbb hangon:
- Ha netán beszámolna közben, hogy halad, segítene oldani a feszültséget.
- Majd beszámolok, ha visszatérek. Előbb nem. - Hangjában düh sistergett, és indulatosan a mellén lévő kapcsolóhoz nyúlt, kikapcsolta az űrruha rádióját. Hadd dumáljanak a semmibe. Neki megvan a saját terve. Ha ép elmével megússza ezt a dolgot, egyedül fogja learatni a dicsőséget.
Végtelen óvatossággal megpróbált megállni, amint a gravitáció szinte teljes hiányában a legkisebb önkéntelen mozdulatot is csak az ellenkező irányú mozdulatok végtelen sorával sikerült úgy-ahogy kiegyenlítenie. A Hiper Bázis álgravitációjában ezt könnyebb volt elérni. Black örömmel állapította meg, hogy ennek még tudatában van.
A Nap eltűnt a látómezejéből. A csillagok az aszteroida egyórás forgási periódusához igazodva, szemmel láthatóan kúsztak körbe az égen.
Ahol lebegett, onnan jól látta a Parsecet, és most lassan, óvatosan, szinte lábujjhegyen megindult feléje. (Semmi vibráció. Semmi vibráció. Csaknem könyörögve ismételte magában ezeket a szavakat. )
Még szinte föl sem dolgozta magában a megtett távolságot, máris ott volt a hajónál. Ott volt a külső ajtóhoz vezető fogantyúsor aljánál.
Várt. A hajón nem látszott semmi rendkívüli. Hacsak az nem, hogy egyharmadnyi magasságban acélgombok sorjáztak körben, följebb pedig újabb gombsor. Most bizonyára azon erőlködnek, hogyan serkenthetnék ki magukból a hipermezőt.
Black alig tudta leküzdeni azt a különös vágyat, hogy fölnyújtsa a kezét, és megfogja az egyiket. Ez olyan irracionális késztetés volt, mint amilyen szinte szükségszerűen elfogja az embert egy magas épület tetején, hogy mi lenne, ha leugrana.
Black mélyet lélegzett, és úgy érezte, mintha kocsonyából volnának a tagjai, amikor ujjait széttárva végtelen óvatossággal mindkét tenyerét a hajó oldalára fektette.
Semmi! Megragadta a legalsó fogantyút, és óvatosan fölhúzta magát. Bárcsak olyan ügyesen mozogna ő is a súlytalanság állapotában, mint a szerelők! Csak akkora erőt kell kifejteni, hogy az ember leküzdje a tehetetlenséget, aztán megállni. Elég egy másodperccel tovább húzni magát, máris átlendül a másik oldalra, és nekivágódik a hajó oldalának.
Lassan, tapogatózva haladt fölfelé, a lába és a csípője hol jobbra, hol balra lendült ki, attól függően, hogy a bal vagy a jobb kezével húzta följebb magát.
Egy tucat fogantyú, és a keze máris ott tétovázott a kapcsoló fölött, amellyel ki lehet nyitni a külső ajtót. A biztonsági jelzés parányi zöld maszatnak tűnt a szemében.
Nem mert hozzányúlni. Ezzel először venné igénybe a hajó energiáját. Gondolatban végigfutott a kapcsolási rajzokon és az erőelosztáson. Ha megnyomja a gombot, energiát vesz el a mikromáglyáról, hogy föltárja a külső ajtóul szolgáló tömör fémlapot.
Mit tegyen?
Mi értelme a tétovázásnak? Hacsak nincs valami elképzelése arról, hogy hol van a hiba, senki se tudja megmondani, milyen következményekkel jár az energiaelférés. Sóhajtott hát, és megnyomta a gombot.
Simán, hang és zökkenő nélkül megmozdult a hajó egy része. Black egy szempillantást vetett az ismerős csillagképekre (nem változtak meg), és benyomakodott a halványan megvilágított üregbe. A külső ajtó bezárult mögötte.
Újabb kapcsoló. A belső ajtót is ki kell nyitni. Ismét megállt és tanakodott. A belső zsilip kinyitásával parányi mértékben csökkenni fog a hajó belsejében a légnyomás, és több másodperc is beletelik, mire a hajó elektrolízis berendezései pótolják a veszteséget.
Nos? Hogy csak egyet említsünk, a Bosche-féle utógyújtó érzékeny a nyomásra - de talán nem ennyire!
Ismét fölsóhajtott, de most már szinte beletörődve (a félelem, úgy látszik; fásulttá tette), és megérintette a kapcsolót. A belső zsilipajtó föltárult. Belépett a Parsec pilótafülkéjébe, és a szíve nagyot dobbant, amikor az első pillantása a videolemezre tévedt, amely vételre volt állítva, és tele volt hintve csillagokkal. Kényszerítette magát, hogy szemügyre vegye őket.
Semmi! A Cassiopeia ott látszott a helyén. A többi csillagkép is változatlan, és ő itt van a Parsec belsejében. Valami azt súgta neki, a nehezén már túl van. Idáig eljutott úgy, hogy a Naprendszeren belül maradt, és az eszét sem veszítette el; ez olyasféle érzéssel töltötte el, mintha kezdte volna visszanyerni az önbizalmát.
A Parsec belsejében természetfölötti csend vette körül. Black sok hajón megfordult már életében, de egyikről sem hiányzott az ember zaja, legyen az cipőcsoszogás vagy egy kabinosfiú dúdolása a folyosón. Itt viszont még a saját szívverése is visszhangzott a csöndben.
A pilótaülésben ülő robot háttal volt felé. Semmi jelét sem adta annak, hogy észrevette volna az ő belépését.
Black fogát csikorgatta, eltorzult arccal ráordított a robotra: - Engedd el a rudat! Állj föl! - Hangja mennydörgésként töltötte be a szűk helyiséget.
Későn kapott észbe, hogy micsoda veszélyes légrezgést gerjesztett a hangjával, a videolemezen azonban változatlanul ott ragyogtak a csillagok.
A robot természetesen meg sem moccant. Mindenféle érzékelőképességtől meg volt fosztva. Még az első törvényre sem reagált. Megdermedt az örökkévalóság egyetlen pillanatában.
Eszébe jutott, milyen parancsot kapott a robot. Ez semmilyen félreértésre nem adott módot. "Ragadd meg erősen az indítókart. Húzd magad felé erősen. Erősen! Mindaddig tartsd úgy, amíg a műszerfal nem tájékoztat róla, hogy kétszer is megjártad a hiperteret."
Nos hát, eddig még egyszer sem járt a hipertérben.
Nagy óvatosan közelebb húzódott a robothoz. Az indítókar keményen hátra volt húzva a térdei közé. Tehát nem kellett sok ahhoz, hogy bekapcsolódjon az indítómechanizmus. Ha ezután a fémkéz hőmérséklete meghajlítja a hőérzékeny bimetallt, létrejön a kontaktus. Black gépiesen a műszerfalon lévő hőmérő számlapjára pillantott. A robot kezének hőmérséklete szabályosan 37 C-fokos volt.
Hát nem gyönyörű? - gondolta epésen. - Itt vagyok egyedül ezzel a masinával, és semmit sem tudok kezdeni vele. Hacsak azt nem, hogy megragad egy feszítővasat, és ripityára töri a "fickót". Szinte kéjesen eljátszott magában ezzel a gondolattal. Szinte látta a szörnyülködést Susan Calvin arcán (ha egyáltalán képes megnyilvánulni valamiféle érzelem azon a jeges arcon, akkor az a robot pusztulása miatti szörnyülködés). Mint minden pozitronrobot, ez az egy célra tervezett szerkezet is az Amerikai Robot tulajdona volt, amely gyártotta és kipróbálta a gépeit.
Miután képzeletében megízlelte a bosszú mámorát, hirtelen kijózanodott, és körülnézett a hajón.
Hiszen eddig még csak egy helyben toporgott.
Lassan kibújt az öltönyéből, és azt óvatosan ráfektette a keskeny ágyra. Vigyázva járt helyiségről helyiségre, szemügyre vette a hiperautomatikus motor egymásba illeszkedő jókora darabjait, ellenőrizte a kábelek lefutását, a teljesítményreléket.
Semmit sem érintett meg. Tucatnyi módja van a hipermező hatástalanításának, de ezek mindegyike végzetes lehet, ha legalább megközelítőleg nem ismeri a hiba helyét, és ennek megfelelően nem szabja meg a műveletek sorrendjét.
Újból a műszerfal előtt találta magát, és a robot komor mozdulatlanságba merevedett hátát látva kitört belőle az elkeseredés:
- Áruld már el, hol a hiba!
Ösztönös vágyat érzett, hogy vakon nekiessen a hajó berendezésének, és ízzé-porrá zúzza. De erőt vett az indulatán. Ha egy hetébe kerül is, de valahogy ki fogja következtetni, hol kezdje a műveletet. Ennyivel tartozik Susan Calvinnek, meg a vele kapcsolatos tervének.
Lassan megfordult, és elgondolkodva nézett körül. A hajó minden porcikáját a hajtóműtől kezdve egészen az utolsó kettős tumblerkapcsolóig alapos vizsgálatnak és ellenőrzésnek vetették alá a Hiper Bázison. Szinte elképzelhetetlen, hogy bármi meghibásodjon. Nincs a hajón egyetlen dolog sem, ami…
No igen, valami van. A robot! Ezt az Amerikai Robotnál ellenőrizték, és az anyjuk keservit, ők csak értenek hozzá! Mi is az, amit mindenki egyfolytában hajtogat? A robot természeténél fogva jobb munkát végez.
Normális körülmények között igaz is lenne ez a kijelentés, amelyet jórészt az Amerikai Robot saját reklámhadjárata sulykol az emberek fejébe. Tudnak olyan robotot készíteni, amely egy adott célra alkalmasabb az embernél. Nem egyszerűen olyan, akár az ember, hanem tökéletesebb nála.
És ahogy Gerald Black tekintetét a robotra szögezve ezen morfondírozott, összevonva szemöldökét alacsony homloka alatt, arcán egyszerre döbbenettel vegyes öröm suhant át.
Odament a robothoz, és szembeállt vele. Rámeredt a kezére, amely az idők végezetéig indítóállásban tartja a fogantyút, hacsak a hajó meg nem rándul, vagy az energiaforrás ki nem merül.
Black nagy levegőt vett.
- Kutya legyek! Kutya legyek! Hátrább lépett és elgondolkozott.
- Csakis ez lehet! - jelentette ki meggyőződéssel. Bekapcsolta a hajó rádióját. A hordozósugár eleve a Hiper Bázisra volt irányítva.
- Hé, Schloss! - röffentette bele a mikrofonba. Schloss nem váratott a válaszra.
- Magasságos űr, Black…
- Hagyjuk ezt most - vágta el Black nyersen. - Semmi beszéd. Csak azt akartam tudni, hogy néznek-e…
- Hát persze. Mindannyian. Figyeljen ide…
Black azonban már kikapcsolta a rádiót. A pilótafülkében lévő tévékamerára sandított, és a hipermező berendezésen kiválasztott egy olyan részt, amely a kamera látószögébe esik. Fogalma sem volt, hányan lesznek majd a megfigyelőszobában. Lehet, hogy csak Kallner, Schloss és Susan Calvin. De az is lehet, hogy az egész személyzet. Akárhogy is, ő majd gondoskodik a látványosságról.
Úgy vélte, a 3. számú relédoboz megfelel erre a célra. A dobozt egy falifülkében helyezték el, egy sima, hidegen hegesztett panel mögött. Black kiemelte a szerszámkészletből a ferde élű, tompa végű hegesztőpákát. Űrruháját odébb tolta az ágyon (miután a szerszámkészletét kivette belőle), és a relédobozhoz lépett.
Nem törődve baljós érzéseivel, fölemelte a hegesztőt, és a hideg varrat három pontjához érintette. A szerszám erőtere nyomban működni kezdett, az energiaáram kiesé áthevítette a nyelét. A panel levált.
Black gyorsan, csaknem akaratlanul a videolemezre pillantott. A csillagok nem változtak meg. Ő maga is normálisan érezte magát.
Ez volt az utolsó bátorítás, amire szüksége volt. Fölemelte a lábát; és csizmája talpával széttiporta a fülkében előtáruló finom szerkezetet.
Üvegszilánkok, fémdarabok, finom higanypermet hullott a padlóra.
Black zihálva szedte a levegőt. Újból bekapcsolta a rádiót. - Schloss, ott van még?
- Igen, de…
- Akkor jelentem, hogy a Parsec hipermezőjét hatástalanítottam. Jöhetnek értem.
 
 
Gerald Black nem érezte magát nagyobb hősnek, mint amikor útnak indult a Parsec felé, de azért érzett némi büszkeséget. Ugyanazok az emberek jöttek érte, akik felhozták ide a kis aszteroidára. Ezúttal lefelé indultak. Megveregették a hátát.
A Hiper Bázis nyüzsgő hangyabolyként fogadta és megéljenezte a visszatérő Blacket, aki integetett a tömegnek, és mosolygott, ahogy egy hőshöz illik, legbelül azonban nem érzett diadalt. Még nem. Csak várakozást. Diadalt csak később, amikor találkozik Susan Calvinnel.
Megállt a hajó ajtajában, körülnézett, de nem látta az asszonyt. Korábbi katonás tartását teljesen visszanyerve, nem titkolt elégedettséget sugárzó arccal ott várt Kallner tábornok. Mayer Schloss idegesen rámosolygott. Ronson a Bolygóközi Hírektől hevesen integetett. De Susan Calvin sehol.
Amikor kiszállt, félretolta az útjából Kallnert és Schlosst. - Előbb megfürdöm és megebédelek.
Nem volt kétsége afelől, hogy pillanatnyilag ő diktálja a feltételeket a tábornoknak vagy bárki másnak.
Az őrség utat nyitott előtte. Amikor végre egyedül maradt, kényelmesen lefürdött és megebédelt abban a megnyugtató tudatban; hogy senki sem zavarhatja magányában, és ez egyedül tőle függ. Később üzent Ronsonért, és néhány szót szólt hozzá. Megvárta, amíg úgy érezte, hogy teljesen ura önmagának. Minden sokkal jobban alakul, mint várta. A hajó kudarca nagyszerűen a kezére játszik.
Végül fölkereste a tábornok irodáját, és elrendelte egy tanácskozás összehívását. Mert a szavait parancsként is föl lehetett fogni. A tábornok épp csak azt nem mondta, hogy "igenis, uram", és nem szalutált hozzá.
 
 
Újból együtt volt a csapat. Gerald Black, Kallner, Schloss sőt Susan Calvin is. Most azonban Black ült a nyeregben. A robotpszichológus, aki semmit sem enyhített arca szokott komorságán, akit ugyanolyan hidegen hagyott a diadal; mint a kudarc, a magatartásában bekövetkezett finom változásból ítélve átengedte neki a reflektorfényt.
Dr. Schloss a hülvelykujja körmét rágcsálva kelletlenül megszólalt?
- Dr. Black, mi mindannyian nagyon hálásak vagyunk a bátorságáért meg a sikeréért. - Aztán mint aki hirtelen megkönnyebbül a benne fölhalmozódott feszültségtől, hozzátette: - Meg kell azonban jegyeznem, hogy a relédoboz szétrugdosása nem volt valami bölcs dolog, és hm… aligha méltó a sikeréhez.
- Ellenkezőleg - vitatkozott Black -, ez volt az a lépcső, amely mindenképpen garantálta a sikert. Tudja (dobta be az első számú bombát), akkorra én már rájöttem, hol történt a hiba.
- Igazán? - pattant föl Schloss. - Biztos ön ebben?
- Menjen oda maga is. Most már veszélytelen. Meg fogom mondani, hol keresgéljen.
Schloss lassan visszaült a helyére. Kallner tábornokból kitört a lelkesedés:
- Eddig ez a legjobb hír, ha igaz!
- Persze hogy igaz - mondta Black. Tekintete Susan Calvinre siklott, aki nem szólt egy szót sem.
Black élvezte, hogy ő uralja a helyzetet. Bedobta hát a második számú bombáját is:
- Természetesen a robot. Hallja, dr. Calvin? Susan Calvin most szólalt meg először.
- Hallom hát - mondta. - Ami azt illeti, erre magam is számítottam. Ez volt a hajón az egyetlen berendezési tárgy, amelyet nem ellenőriztek a Hiper Bázison.
Black úgy érezte magát, mint akit fejbe kólintottak. - Erről nem szólt eddig.
- Mint ahogy dr. Schloss ismételten utalt rá - felelte dr. Calvin -, én nem vagyok éterfikai szakember. A sejtéseim és ez nem volt több sejtésnél - ezért könnyen tévesnek bizonyulhatnak. Úgy éreztem, helytelen lett volna, ha a küldetése előtt befolyásolom.
- Akkor azt is sejti talán - firtatta Black -, hogy mi a hiba vele?
- Nem, uram.
- A robot ugye jobb, mint az ember? Nos, éppen itt van a baj. Nem furcsa, hogy a hiba éppen az Amerikai Robot különleges szerkezetében van? Úgy tudom, önök azzal hivalkodnak, hogy az embernél is jobb robotokat csinálnak.
Szavainak össztüzét az asszonyra irányította, de az csupán felsóhajtott.
- Kedves dr. Black, én nem vagyok felelős reklámosztályunk szlogenjeiért.
Black úgy érezte, újból fejbe kólintották. Ez a nőszemély nem is volt könnyű préda.
- Maguk megépítettek egy robotot, amely képes helyettesíteni az embert a Parsec kormányánál. Az volt a feladata, hogy maga felé rántsa és megfelelő helyzetbe hozza az indítókart és hagyja, hogy a keze melege megteremtse a végső kontaktust. Elég egyszerű, nem, dr. Calvin?
- Elég egyszerű, dr. Black.
- És ha a robotot nem tervezik tökéletesebbre, mint amilyen az ember, akkor ez sikerült is volna. Sajnos azonban az Amerikai Robot érezte, hogy mindenképpen felül kell múlnia az embert. A robotnak azt parancsolták, hogy erősen rántsa magához az indítókart. Erősen! - ezt a szót még meg is ismételték, nyomatékosították, hangsúlyozták. A robot pedig megtette, amire utasítást kapott. Erősen magához rántotta a kart. Egyetlen baj volt csupán. Az ő ereje legalább tízszeresen felülmúlja egy átlagember erejét, amelyre az indítókart méretezték.
- Csak nem azt akarja mondani…
- Igenis azt mondom, hogy a kar meggörbült. Csak annyira, hogy kizökkenjen a helyéről a kapcsoló. Így amikor a robot kezének a melege meghajlította a bimetallt, a kontaktus nem jött létre. Ez, dr. Calvin - tette hozzá vigyorogva -, nem csupán egyetlen robot kudarca. Hanem jelképezi az egész robotika csődjét.
- Ugyan, dr. Black - mondta Susan Calvin fagyosan -, maga misszionárius indulattal támadja a logikát. A robot nemcsak brutális erővel, hanem megfelelő értelemmel is föl van ruházva. Ha azok, akik a parancsot adták neki, az ostoba "erősen" határozó helyett számokat, pontos adatokat használnak, mindez nem történt volna meg. Minden a legnagyobb rendben ment volna, ha azt mondják: "fejts ki ötvenöt kilopond nagyságú erőt".
- Ön tulajdonképpen elismeri azt - csapott le rá Black -, hogy egy robot nélkülözi az emberi találékonyságot és a beleélő képességet. Biztosíthatom önt, hogy az emberek ott a Földön így fogják megítélni a dolgot, és aligha lesznek hajlandók elnézni az Amerikai Robotnak ezt a kudarcot.
- Lassan a testtel, Black - csattant föl Kallner vezérőrnagy visszanyerve méltóságteljességét -, ha nem tudná, a történtek nem tartoznak a nyilvánosságra.
- Sőt mi több - kapott a szón egyszerre Schloss is -, a maga állítását még nem ellenőriztük. Majd küldünk embereket a hajóra, és megnézzük. Könnyen lehet, hogy nem is a robot a ludas.
- Majd maga gondoskodik róla, nem igaz, hogy ez legyen a vizsgálat eredménye. Igaz? Kérdés persze, hogy mennyire fognak hinni az emberek az érdekelt félnek. Ráadásul nekem még van más közölnivalóm is. - Készenlétbe helyezte a hármas számú bombát, és előrukkolt vele: - Azonnali hatállyal benyújtom a lemondásomat. Haladéktalanul kilépek ebből a programból.
- Miért? - kérdezte Susan Calvin.
- Azért, mert mint ahogy ön mondta, dr. Calvin, én egy misszionárius vagyok. Fölvállaltam egy missziót. Tartozom azzal a Föld lakóinak, hogy fölvilágosítsam őket: a robotkorszak eljutott arra a pontra, amikor az emberi életet alacsonyabbra értékelik, mint egy robotét. Ma már az is lehetséges, hogy egy embert parancsszóra veszélynek tesznek ki, mert egy robot túlságosan értékes ahhoz, hogy kockáztassák. Meggyőződésem, hogy a földlakóknak tudomására kell ezt hozni. Sokan fenntartással viseltetnek a robotokkal szemben. Az Amerikai Robotnak magán a Földön nem is sikerült eddig legalizálnia a robotok használatát. Úgy hiszem, dr. Calvin, hogy az én mondanivalóm föl fogja tenni az i-re a pontot. A mai nap erőfeszítéseivel el fogjuk érni, hogy magát, a cégét meg a robotjait ki fogják söpörni a Naprendszerből.
Black jól tudta, hogy ha előre figyelmezteti az asszonyt, alkalmat ad neki, hogy felkészüljön a védekezésre. Ezt nem engedhette meg.
Attól a perctől kezdve, hogy elindult a Parsecre, ennek a pillanatnak élt, és most mondjon le róla?
Elégtétellel nyugtázta, hogy Susan Calvin fakó szemében megvillan valami, és arcát halvány pír önti el.
Most hogy érzi magát, tudós asszonyság? - gondolta kárörvendően.
- Nem fogadjuk el a lemondását, Black - mondta Kallner -, mint ahogy azt sem fogjuk megengedni…
- Hogy tilthatná meg nekem, tábornok? Vagy talán nem hallott róla, hogy hős vagyok? És a jó öreg Földanyó sokat ad a hőseire. Mindig is sokat adott. Hallani akarnak engem, és minden szavamat szentírásként fogadják. És nem fog tetszeni nekik, ha gáncsot vetnek nekem, legalábbis addig, amíg a személyem friss szenzáció. Már beszéltem is Ronsonnal, a Bolygóközi Hírek munkatársával, és közöltem vele, hogy nagy sztorim van a számukra, valami, ami minden kormányhivatalnok és tudományos igazgató alól ki fogja húzni a bársonyszéket. A bolygóköziek ott fognak várni a sor élén, kíváncsian, hogy mit hoztam nekik. Így hát mit tehetnek velem, hacsak nem puffantanak le? De szerintem többet árthatnának maguknak, ha ezt megpróbálnák.
Black bosszúja teljes volt. Nem hallgatott el semmit. Az utolsó szóig kipakolt. Fölállt, hogy távozzék.
- Egy pillanat, dr. Black - állította meg Susan Calvin. Halk szavainak tekintélyes súlya volt.
Black, akár a kisdiák a tanító szavára, önkéntelenül megtorpant, és ezt ellensúlyozandó, maró gúnnyal megkérdezte: - Felteszem, hogy most magyarázkodni óhajt, nemde?
- Eszemben sincs! - felelte az kimérten. - Maga már mindent megmagyarázott, és nem is rosszul. Azért esett magára a választásom, mert tudtam, hogy maga meg fogja érteni. Bár azt hittem, hamarább rá fog jönni. Már korábban is volt szerencsém magához. Tudtam, hogy nem szereti a robotokat, és ezért semmilyen illúziót nem táplál velük kapcsolatosan. Az anyagából, amelyet kikértem a megbízatása előtt, megtudtam, hogy maga helytelenítette ezt a robotot a kísérlethez. A felettesei ezt hibájául rótták fel, én azonban éppenséggel a javára írtam.
- Mi a csudát hablatyol itt össze, doktor? Már megbocsásson a gorombaságomért.
- Azt, hogy magának meg kellett volna értenie, miért nem küldhettünk föl robotot erre a feladatra. Mert mit is mondott éppen maga? Valamit arról, hogy a robot hiányosságait az ember találékonyságával és beleélő képességével kell ellensúlyozni. Fején találta a szöget, fiatalember. A robotokból hiányzik a találékonyság. Az ő értelmük véges, és az utolsó törtszámig ki lehet számítani. Egyébként ez az én szakmám.
Nos, ha a robot parancsot kap, egy pontos parancsot, akkor azt teljesíti. Ha viszont ez az utasítás pontatlan, képtelen arra, hogy további parancsok nélkül kijavítsa a saját tévedéseit. Vagy nem éppen ilyesmiről számolt be azzal a robottal kapcsolatban ott a hajón? Miként küldhetnénk hát föl egy robotot azzal, hogy találja meg a hibát a berendezésben, ha egyszer nem láthatjuk el őt pontos utasításokkal, minthogy mi magunk sem tudunk semmit a hiba természetéről. Egy robotnak nem lehet olyan utasítást adni, hogy "keresd meg a hibát", ilyenre csak az ember képes.
Black hirtelen lehuppant a székére, és elképedve meredt a pszichológusnőre. Annak szavai éles késként hasítottak a tudatába, és rádöbbent, hogy eddig túlságosan tág teret engedett indulatainak. Azt vette észre, hogy képtelen az asszonyt megcáfolni. S ami még ennél is rosszabb: kénytelen volt elismerni, hogy vesztett. Nagy nehezen kinyögte:
- Ezt akkor is elárulhatta volna, mielőtt fölmentem oda. - Megtehettem volna - értett egyet dr. Calvin -, de láttam a maga nagyon is természetes aggodalmát az ép elméjének elvesztése miatt. Egy ilyen mindent elnyomó félelem gátolta volna magát az eredményes vizsgálatban, és úgy gondoltam, jobb, ha meghagyom abban a hitben, hogy csak azért küldöm föl magát, mert a robotot többre értékelem. Ez fel fogja magát dühíteni, és a düh, kedves dr. Black, néha nagyon is hasznos szenvedély. Egy dühös ember sohasem fél annyira, mint egyébként. És nem is tévedtem, igaz? - Két kezét lazán összekulcsolta az ölében, és az arca, mint életében még talán soha, csaknem mosolygósra derült.
- A fene egye meg! - fakadt ki Black megadóan.
- Most pedig - folytatta Susan Calvin -, ha tanácsolhatok valamit, menjen vissza a munkájához, élvezze ki a hősnek kijáró csodálatot, és mesélje el riporter barátjának hőstettének minden részletét. Legyen ez a nagy újság, amit megígért neki.
Black lassan, vonakodva bólintott.
Schloss megkönnyebbülten fölsóhajtott, Kallner szélesen elvigyorodott. Egyikük sem szólt egy szót sem, amíg Susan Calvin beszélt, most is csak szótlanul jobbjukat nyújtották.
Black elfogadta a kezüket, és kissé vonakodva megrázta. A pszichológusnőhöz fordulva pedig azt mondta:
- A maga szerepét kellene inkább közhírré tenni, dr. Calvin.
- Ne butáskodjon, fiatalember - hárította el az jegesen. - Nekem ez a munkám.
 
 

Előző	Start oldal	Következő